Dante Vita nuová-jának fordításáról

Amikor Firenzében, hat esztendővel ezelőtt, a Santa Croce-templombeli jelképes Dante-síremlék előtt ájtatoskodtam, s a feliratot: „Onorate l’altissimo poeta” – útinaplómba róttam, álmodni se mertem volna, hogy egyszer majd első művének átültetésével fogok hódolni a legnagyobb költő szellemének. Mert mi a műfordítás, ha nem a szerző iránti legteljesebb, legodaadóbb hódolat, mely a halhatatlanság csodálatából, a mű megközelítésének, lehető legteljesebb magunkévá tételének vágyából ered? Azaz: műfordítónak lenni annyi, mint a szerző, az eredeti mű szellemébe minél jobban beleélni magunkat. Ebből következik, hogy az átültetés sikerültségét a beleélés hőfoka s a fordító nyelvi készsége határozza meg. Azonban megközelíthető-e Dante, a költői csúcsok csúcsa; a középkori fogalmak, a transzcendens lelkesedés dolce stil nuovó-ja visszaadható-e egyáltalán? A huszadik század legsötétebb tizedében élő embert nem tette-é vajon a világ Hozzá sok időre méltatlanná? Igaz, ő sem éppen aranykorban élt; s Babits Mihály (akinek műfordítói nagyságát csak most, e hasonlíthatatlanul kisebb feladattal való birkózás közben láttam meg igazán) szintén legfennebb holmi ezüstkornak eszményített vaskorban dolgozott – mégis elérte, hogy Divina Commedia-fordítását az irodalom általában évszázadra szólónak tekinti.

Minden műfordító múltbeli ismert és jövendőbeli ismeretlen vetélytársakkal versenyez; aki pedig éppen Dantét vagy más abszolút halhatatlant fordít, el lehet készülve az ismeretlen vetélytársak végtelen sorára. A teljes Vita nouvá-val előttem ketten is megbirkóztak, tehát két múltbeli vetélytárssal állított akaratlanul is küzdelembe a vállalt fordítás. Az első Császár Ferenc, aki 1854-ben tette közzé művét, Pesten; a második Ferenczi Zoltán, akinek fordítását a Korvin Mátyás Egyesület megbízásából a Révai Testvérek Irodalmi Intézet adta ki, 1921-ben, Dante halálának 600. évfordulójára. Miért volt szükség akkor a második s most a harmadik fordításra? A feleletet mindenki megtalálja, aki e két fordításnak elolvassa bár egy oldalát. Pedig mindkét elődöm – különösen ha művük filológiai részét tekintjük – hatalmas és lelkiismeretes munkát végzett. Császár Ferencnek az volt a veszte, hogy művét a kor frissen tákolt, jóformán indítvány- vagy javaslatszerűen ideiglenes nyelvi megoldásaival tömte meg, s ezzel nemcsak az utókornak, talán saját korának is élvezhetetlenné tette. Ferenczi Zoltán, aki a verseket – szemben Császár Ferenc rímtelen bár, de néhol sokkal világosabb verses fordításával – már rímben fordítja, erőfeszítésében néhol a szófacsarás valóságos akrobatájává válik. Jómagam mindkét fordítást használtam; igyekeztem okulni belőlük, sőt Császár Ferencnek át is vettem egy vagy két szerencsés verssorát, Ferenczinek pedig néhány jó kifejezését. Igyekeztem elkerülni a műfordítóknak ama másik közös hibáját, hogy az újszerűség kedvéért az esetleg meglevő jót mellőzzem, s csak azért, hogy különbözzék, esetleg kevésbé jóval helyettesítsem.

Ebben a nagy nyelvi próbában természetesen a „mai” irodalmi nyelvet használtam, mely, magától érthetően, egyénenként más-más árnyalatú, aszerint hogy ki milyen mértékben archaizál, milyen arányban merít az aránylag érintetlen dialektusokból, s mennyit hagy el a nyelvújítás erőltetett szóalkotásaiból.

A Vita nuova verseit – nyolc sor kivételével – bármily nagy próba volt is, mindvégig eredeti szótagszámukban fordítottam, azaz megtartottam a jambusok nőrímes végződéseit. Mert Dante mást nem is ismer; a sorrövidítéseket, a tízszótagos, hímrímes megoldásokat, önkényes, kényelmeskedő megoldásnak minősíthetnék; ezt az eljárást csak olyan terjedelmű munka menthetné, mint amilyent Babits végzett az Isteni Színjáték-kal: ő tudvalevőleg, ha másként nem győzte, itt-ott az eredetinél egy szótaggal rövidebb sorokat használt. Ebből a tárgyi rész megrövidítésén kívül, zenei csonkítás is származik, s a könnyebb rímelés lehetősége nem mindig éri meg a más irányban hozott áldozatot. De erről most ne beszéljünk többet, úgyis „tudja, aki megérti”. (Munkámban több Vita nuova-kiadást is használtam, hogy lehetőleg egyeztethessem a kisebb-nagyobb eltéréseket s hogy a jegyzetek közt jobban eligazodjam. Legtöbbet a Natalino Sapegno gondozásában, Firenzében, 1931-ben megjelent kiadást, az 1907-es, Michele Darbi- s az 1930-as Michele Scherillo-félét forgattam, de jártak a kezemben régebbi kiadások is, sőt az Otto Hauser fordításában megjelent német kiadást is figyeltem, mely sok helyütt elrettentő például szolgált a fordítói szabadosságra.)

Végezetül köszönetet mondok e munka átnézőinek: Várady Imre professzornak, Grandpierre Emil és Halász Gábor íróknak, akik nem egy félreértésre hívták fel figyelmemet, s biztos érzékkel javítottak a túlzó vagy elégtelen hangolású mondatokon.