Dante: ma

Dante hamvait, néhány évtizeddel halála után, kortársi elfogultságtól fűtött síron túli ellenfelei szélbe akarták szóratni; éjszaka, lopva, új sírboltba kellett elrejteni tetemét. Amikor 1865-ben rábukkantak, a Dantis Ossa feliratot viselő ládikában egy pókocskát is találtak. Ma is ott látható egy firenzei Dante-múzeumban! Íme, e két véglet közé szorítható Dante utóélete.

A „legnagyobb költőt” első életírója, Giovanni Villani, meglehetősen zordon férfiúnak tünteti fel, aki mint valami mogorva filozófus, nehezen oldódó nyelvvel állt szóba a „laikusokkal”. Ezt a morcos vonását mutatja meg az ő „legelső barátjának”, Guido Cavalcantinak egyik hozzá írott szonettje is, melyben, a csalatkozott jó barát hangján, hirtelen törést szenvedett, rossz irányba haladó életmódját ostorozza. Minek kételkednénk ezekben a jellemzésekben, amikor maga Dante is nagyjában ilyen képet fest önmagáról? A Vita nuova, versekben bővelkedő önéletírása, nem egy helyzetben emberkerülőnek, magányt kereső, könnyen bántódó léleknek mutatja. Életrajzaiból meg éppenséggel egy szenvedélyesen haragvó, nyughatatlanul csapongó lélek bontakozik elénk, aki mindenütt emberi gyarlóságokba botlik ezen a földön, s ugyanakkor saját emberi gyarlóságai elől hiába menekül. A körülötte zajló világ, a firenzei s általában a sűrű olaszországi változások korszaka, hogy adhatna békességet egy magafajta léleknek? Firenze pedig, édes mostohája, ugyancsak gondoskodik róla, hogy egy életre ellássa lelki sebekkel, sőt, hogy még pokoljárásában se felejtse el: milyen sok szenvedést okozott neki e város iránt táplált, szinte a Beatrice irántival vetekedő szerelme! Az alvilág tartományában, a legfertelmesebb zugokban is minduntalan szülővárosa nyomaiba botlik: itt is, ott is egy-egy megvillanó gyermekkori arc, egy régi hatalmasság, egy-egy honfitárs, akit – még ha ott fent esküdt ellensége volt is – a vezeklés szőnyegén valami rokoni, testvéri megrendültséggel lát viszont. S ha honfitársai ideig-óráig békén hagyják is, városának sorsa nem hagyja nyugodni. Életében a firenzeiektől, halálában a dantológusoktól szenvedett a legtöbbet – állapítja meg keserűen kései honfitársa, Papini.

Kevés költője van a világnak, akiben akkora lett volna a kortárstudat – éspedig a szó többrétű értelmében –, mint benne. Az állhatatlanság ide-oda hajszolja körülötte az embereket, s ő mégis képes minden eseményt, minden titkos politikai rugót számon tartani. Ahhoz, hogy egyének, hadak, városok, fejedelmek, pápák sorsát ennyire átélje, különleges teljességű lélekkel kellett rendelkeznie. Akadt-e még a háborúknak olyan haditudósítója, mint Dante Alighieri? Az arezzói csatában részt vevén, élményeit ilyen sorokba szublimálja:

 

Láttam már lovastábor mozdulását   s amint a várakat rohamra víjják;   hadak pompáját s visszavonulását; Láttam, mint dúlják földedet guerillák,   Arezzo; láttam portyázóikat,   amint tornáznak s egymást bajra híjják; miközben csengő csengett, kürt riadt,   dobok dobogtak és a várak ormán   ahány nép, annyiféle jel gyuladt. [BABITS MIHÁLY FORDÍTÁSA]

 

Látta Manfrédot, az utolsó normann királyt véresen, csapzott szőke hajjal a csatatéren, s az ifjú Buoncontét elomolva. Bizonyára őt magát is sokszor környékezte szabdalkozó kardok, dárdák, süvöltő nyilak alakjában a halál…

Nem volt dinasztiáknak vagy holttesthalmokon felfelé gázoló újhatalmasoknak olyan éles szemű és könyörtelen krónikása, mint ő. Nem volt az igaz ügyért pusztulóknak méltóbb búcsúztatója! Sőt, ma, hatszáz esztendő távlatából az embernek egyenesen az az illúziója, hogy Dante nemcsak szemlélő vagy egyszerű szereplő volt ezekben a dolgokban, hanem valóságos irányító, nagy és titokzatos intéző, aki egyedül őrizte meg józanságát és megfigyelő, leltározó képességét ebben az általános zajlásban-pusztulásban.

De nemcsak firenzei volt, hanem már öntudatos, saját politikai álmait szövögető újlatin: olasz. A szülővárosa sorsán túlemelkedve elsősorban fajtája, hazája sorsa szenvedteti. Ezért veti magát olyan fanatikusan a politikába – erre különben előkelő firenzei patríciusivadék lévén, eleve elrendeltetett. Azonban politikai színezetű verse, eltekintve a csupa politika Divina Commediá-tól, előttem nem ismeretes. Annál hátborzongatóbbak s a mára gondolva annál örök életűbbek azok a tercínák, melyeket a Purgatórium-ban megjelenő néhai mantovai költő, a titokzatos Sordello ajkára ád. Ez a szegény trubadúr – ismerve a Dante előtti nemzedékek trubadúrjait – talán soha meg sem kisérelt versbe szedni hasonló irtózatos mondanivalót, hanem bizonyosan ötletes rímjátékkal, hölgyeket dicsőítő szófüzérekkel szerzett magának becsületet; Dante azonban sötét bujdosót csinál belőle, a hazája sorsa felett való szertelen töprengésbe félig beleőrült honfit, aki mintegy monomániás, alig várja, hogy valakinek végre megmondhassa, ami a szívét nyomja. Amikor az Alvilágban megpillantják ezt a „lombard árnyat”, úgy áll, mint maga a honfibú szobra; csak akkor villan meg sötét arcán valami láng, amikor hallja, hogy a közeledők egyike, Vergilius, mantovai. Ekkor minden bevezető nélkül belevág egyetlennek tetsző, örök témájába:

 

„Földid vagyok, Sordello” – mondta szája,   „ó, mantovai!” – s kart repesve tárt ki. Rab Itália, hajh, nyomor tanyája,   kormánytalan hajó vad förgetegben,   világnak nem úrnője, csak rimája: lám, alig földed szent neve kirebben,   s honfitársát holtan e drága szellem   fogadja testvérénél melegebben, míg élve benned testvér testvér ellen,   kit egy fal övez és egyazon árok,   nincs hogy egymással hadat ne viseljen. Nyomorult! bár szemeddel körbejárod   tengered partját, s mély öledbe nézel,   békével boldog pontod nem találod. [BABITS MIHÁLY FORDÍTÁSA]

 

S ki nem fogy a váteszi szóáradatból. A rég halott Sordellóból azonban maga Dante, saját korának szenvedő tanúja beszélt. Avagy neki, a nagy, antik látomások álmodójának, aki egy szerteszaggatott Itáliában rótta pályáját, nem lehetett volna őszinte vágya hazáját minden áron, ha kell, idegen hatalom befolyása által, eggyé kovácsolva tudnia? Aki testvérháborúk szenvedő – akár cselekvő – résztvevője, attól csak természetes, hogy bármiféle megoldást elfogadna, csak végét lássa a haszontalan pusztulásnak, vérontásnak. S ne felejtsük azt sem, hogy Dante még hitt az uralkodók Istentől rendelt mivoltában. De hitt még valami másban is: abban, hogy a pápa és a császár, ha nem egymás ellen használják erőiket, meg tudnák valósítani egy hatalmas, világraszóló emberi, keresztényi közösség álmát!

Dante többrétű kortárstudatának másik hatalmas része az irodalmi kortárstudat.

A polgárháborúk, a különféle zsarnoklerázó és új zsarnokot emelő forradalmak Itáliájában egy vértelen, semmiféle öldökléssel nem járó, hatalmas művelődésbeli forradalom is zajlott: a köznyelv, az „édes új stílus” térhódítása. Az áramlat valahonnan Provence mezeiről érkezett, ahol egy trubadúr egy szép napon elkezdett szíve hölgyének – hogy annál hatásosabb legyen – anyanyelvén énekelni. (Legalábbis Dante, a Vita nuova egyik fejezetében, ily anekdotikussá egyszerűsíti a hatalmas költői mozgalom szükségszerű megindulását.) Képzeljük el, hogy a magyar írók ma is azon a humanista-latin nyelven írnának, amelyet, mondjuk, Janus Pannonius használt; vagy hogy megfoghatóbb példát említsek: képzeljük el, hogy a mai irodalom nyelve a Kazinczyékénál, Helmeczyékénél állapodott meg, s ilyen állapotában támadt volna az éppen manapság zajló népi irányú irodalmi felfrissülés áramlata – ellene!

Maga az új stílus használata tartalmi megújulást hordozott magával: az elavult költői fogások, a régimódi, elcsépelt helyzetek, öncélú versfaragó játszadozások helyet adtak bizonyos nyersebb, őszintébben átélt, emberibb megnyilatkozásoknak. Kitágult a költészet mezeje. S mindez főleg a szerelemnek, az új stílus úgyszólván egyetlen és fő-fő tárgyának köszönhető. Sőt, Dante éppenséggel úgy tudja, hogy „a költészetnek ezt a módját eredetileg egyenest azért találták fel, hogy Ámorról énekeljenek rajta”. Bosszantja azonban, hogy még mindig akadnak verselők, akik nem akarják belátni az újítás nagyszerűségét, megmakacsolták magukat, s még mindig a régi képletekben gondolkoznak, vagy ami még rosszabb, meghamisítják az újítás lényegét: hatra-vakra szerepeltetik például az antik világ megszemélyesített fogalmait, velük költői játszadozást űznek, nem vévén észre, hogy az új stílus költője csak akkor szólítja elő őket, amikor a helyzet szervesen megkívánja. Előbbiek félreértik a régi nagyokat, „akik nem ok nélkül beszéltek így, tehát azok a rímelők sem szabad így szóljanak, hacsak erre magukban elegendő okot nem éreznek; mert nagy szégyenére is válnék annak, aki retorikai színek és képek köntöse alatt úgy szedeget rímbe miegymást, hogy azután, ha megkérdeznék, szavait e rongyokból – úgy, hogy valami értelmük legyen – kihámozni nem volna képes. De az én első barátom – emeli meg a hangját Dante – meg jómagam alaposan számon is tartjuk azokat, akik ilyen ostobán rímelnek”.

Az első barátja nem más, mint Guido Cavalcanti. Milyen egyéniség is rejtőzik e heroikus név mögött? Ő volt az udvari költészet vezércsillaga Dante előtt; hajlamaiban arisztokratikusabb, mint a Papini által rusztikusnak és nem életmódjában, de nyelvének nyers gazdagságában inkább plebejusnak minősített Dante. Ő is tudós költő, a legemelkedettebb stílus képviselője; verseiben valami különös szerelemfilozófiáról értekezik, azaz tudós módján fejtegeti ezt a nyugtalanító emberi ügyet. Talán ezzel a tudálékossággal szenvedélyes, túlfűtött természetét szorítja kordába. Ámorja könyörtelen zsarnok – ugyanez az Ámor hatalmaskodik Dantéval is a Vita nuová-ban –, aki megtiporja, meggázolja a nyomorultat, akit megkaparint; jó néven veszi, ha térden csúszva, töredelmesen közelednek feléje. Dante Cavalcantit, különösen ifjúkorában, nagyon becsülhette, mert ő is ama kiválasztottak közül való, akiknek megküldi első szonettzsengéjét, azt, amelyben előadja Ámorral, ezzel az ijedelmes fejedelemmel való első találkozását. A nagy esemény megszenvedtette ugyan, de látni fogjuk a versből, mégis büszke rá: Ámor kitüntette kegyetlen kegyelmével! Nem tudja titokban tartani, kikürtöli:

 

Urunk, azaz Ámor-isten nevében minden tisztaszívű és hű szerelmest, akit panaszom érint valamelyest, imé, köszöntök s válaszuk remélem. Midőn az ég, az éjnek közepében, minden csillagot legfénylőbbre gerjeszt, elém suhant Ámor, az ijedelmes, emlékitől még hüledez a vérem. Hatalmasan jött s a kezébe hozta a szívemet, karjában meg madonnám aludt égőpiros gyolcsba bogozva, de felkölté s égő szívem lobogva enni adá, s ő ette borzadozván, s aztán eltűnt jajgatva és zokogva. [JÉKELY ZOLTÁN FORDÍTÁSA]

 

Cavalcanti, a hűséges barát, mint tapasztaltabb költő és tapasztaltabb szerelmes, azonnal megértette, mi környékezi ifjabb barátját. Sietett megnyugtató, felvilágosító tanácsaival: válaszszonettjét az első magyar Dante-fordító, Császár Ferenc átültetésében fogjuk, már csak kuriózum kedvéért is, hallani:

 

Látál, hitemre, minden érdemet te, s minden gyönyört, mi embert boldogíthat, hahogy valóban láttad a hatalmast, uralkodót a becsület világán. Ki csöndben él, ott, hol kihalt a bánat, bírói széket ül a jámbor észben, s oly nyájason megy álom közt rabolni, hogy csak nem is fáj a szív, melyet elvisz. Ilyen vivé el szűdet is, mivelhogy látá, te hölgyed halni mint óhajta; s tápul adá azt néki, hogy megójja. S mikor busongva távozék tetőled, az édes álom akkor véget ére, mivel legyőzte őt ellenkezője.

 

Ismeretes még egy szonett, mely e halhatatlanok barátságát örökíti meg; a hatszáz esztendős sorokból megelevenedik egy réges-régi szerelmi kiruccanás: Cythére szigetére való hajókázás ifjonti álma; ha az ember a festményre kívánkozó hangulatot megfelelő színekkel látja el magában, egy piros vitorlás, kék tengeres trecento képpel lesz gazdagabb. Íme, a vers:

 

Guidóm, jó volna, ha Lapót, ha téged, s engem elfogna holmi szép varázslat, csolnakba szállnánk s tenger áramának vetnénk magunk, vagy bármiféle szélnek, mint kik háborgó hullámtól se félnek s akiknek ellene semmi sem állhat, sőt éppen így, kitéve száz csapásnak, barátságban erősbödést remélnek. S hát még, ha Monna Vannát s Monna Lagiát, s ki harmincadik hatvan szép sorában, az a varázs beültetné mihozzánk! Folyton csak szerelemről társalognánk, a hölgyek úsznának a boldogságban, s ki-ki köztünk meglelné számitását. [JÉKELY ZOLTÁN FORDÍTÁSA]

 

Dante szerelmi kétéltűségére jellemző, hogy erre a pajkos középkori víkendre, Beatrice helyett, nagy tapintattal más lányt óhajtott csolnakában látni, valakit, akit nem nevez meg, csak annyit mond róla, hogy harmincadik a legszebb hatvan firenzei szépség sorában…

Cavalcantival való barátsága később, ki tudja, nem valami írói féltség okából-é, megkeseredik. Cavalcanti egy szonettje arra enged következtetni, hogy az egykori legjobb barát barátja életének bizonyos válságát nem jó szemmel nézi. Ez akkor lehetett talán, amikor Dante, hogy Beatrice halálát magával elfelejtesse, az örök receptet követve, kicsapongó életmódba kezdett – meglehetősen közemberi eljárás szerint. Mintha Beatrice valami George Sand-szerű hűtlen szerető lett volna, aki a halállal csalta meg hívét!… A megrovó szonett így hangzik:

 

Valahányszor naponta felkereslek, mindég méltatlan gondok közt talállak; meg is ragadja lelkemet a bánat: szép lelked, becsületed hova lettek? Eddig a léhaságot nem szeretted, a társaságból rád unalom áradt, nekem szóltál szívedből, a barátnak, ki úgy szerette s gyűjtögette versed! De immár rút életednek miatta írásodat többé meg nem dicsérem, s nem látogatlak látható alakban. Ha olvasod e verset sűrű-gyakran, a rossz szellem, mely hajszol nádon-éren, bús lelkedet tán békességbe hagyja. [JÉKELY ZOLTÁN FORDÍTÁSA]

 

Hogy a megrendítő intelmek fogtak-e Dantén közvetlenül, nem bizonyítható. Annyi azonban szent, hogy Beatricét, az égi szerelmet, e figyelmeztető vers nélkül se tudta volna elfelejteni!

A másik, az idősebb Guido, Guido Guinicelli, az előttük járt nemzedékből való. Cavalcanti előtt volt Firenze koszorús költője. De jaj, költői dicsőség, jaj, hóból épített palota! Milyen hamar elolvadsz! A divatok könyörtelenül bánnak el saját teremtményeikkel, mindenféle művészetben… Dante a Purgatórium-ban találkozik emlékükkel, félig-meddig kortársaiéval, azokéval, akik olyan hamar hulltak ki a kegyetlen rostán. Velük kapcsolatban így elmélkedik a művészdicsőség mulandó voltáról:

 

Lám, festészetben Cimabue tartott   minden teret, és ma Giottót kiáltják   s amannak híre éjszakába hajlott. Így Guídó Gídót, egymást sorba váltják   a költők; – s él már tán, ki úgy kinyomja   mindkettőt, mint fészekbül a madárkát. [BABITS MIHÁLY FORDÍTÁSA]

 

Hogy mennyire sajnálkozhatik Guido Guinicelli sorsán, megmutatkozik a Purgatórium-nak egy későbbi fejezetében is:

 

Szerettem drága vers-zenédet, mely miatt még téntád is szent marad, míg nem ér az új stíl varázsa véget.

 

Barátai közül való még többek közt egy igen értékes költő, Cecco Angiolieri, egy Villonra nagyon emlékeztető jelenség, aki Cavalcantival és Dantéval szemben valami vaskosságot, durvaságot képvisel, s egy másfajta életmód nyers jellegzetességét hozza. Ehhez képest „hölgye” is legkevésbé sem a Dante- vagy Cavalcanti-féle „gentilissima”, s nem templomban vagy pergolában találkozgat vele, hanem csapszékekben, lebujokban! Becchina, a korcsmák tündére, mintha már Villon mester kövér Margot-jának szépanyja volna. S mintha csak azért jelent volna meg a kor költészetében, hogy az égies Beatricének földies ellenképe legyen. De akárhogy is, ő is múzsa volt, múzsa a javából: nagyon meg kellett szenvedtetnie szegény csapodár költő imádóját, aki egyáltalán nem titkolta, hogy minden nőt megkíván.

 

Ha tűz volnék, a világ lángragyúlna, ha víz volnék, elnyelné szörnyű örvény, ha szél volnék, viharként elsöpörném, ha Isten volnék, poklokig gurulna. Ha pápa volnék, munkámon vidulva mind, ki keresztény lélek, összetörném; ha császár volnék, nem gátolna törvény: nyakáról minden fej a porba hullna. Halál ha volnék, kergetném apámat, élet ha volnék, megfutnék előle, anyámtól szintúgy s nem gyötörne bánat. Cecco ha volnék, s így van egyelőre, szívét megnyerném minden ifju lánynak, más meg legyen banyáknak szeretője. [SÁRKÖZY GYÖRGY FORDÍTÁSA]

 

Sajnos, ezeknek a költőknek olyan hányatott életük volt, hogy képtelenség barátkozásukat fokról fokra nyomon kísérni. Guido Cavalcantiról tudjuk, hogy száműzetésben halt meg, maláriában; s ugyancsak száműzöttsorsban múlt ki társuk, Gino da Pistoia is. Ide-oda hányta-vetette szegény költőket a méltatlan politika. De ha egyénenként sokan el is tűntek, művük hozzájárult a nagy toszkán művelődésbeli megújulás vívmányainak, főleg a toszkán nyelv irodalmivá emelésének megrögzítéséhez. Hogy ennyire is számontarthatók, mégis elsősorban a legnagyobb kortársnak köszönhetik, aki még az alvilág sötét zugaiban is felkeresi s „meginterjúvolja” őket, hadd kiáltsák általa világgá, amit gyarló földi állapotjukban nem voltak képesek kimondani.