Állócsillagok alatt

Dante: ma

Dante hamvait, néhány évtizeddel halála után, kortársi elfogultságtól fűtött síron túli ellenfelei szélbe akarták szóratni; éjszaka, lopva, új sírboltba kellett elrejteni tetemét. Amikor 1865-ben rábukkantak, a Dantis Ossa feliratot viselő ládikában egy pókocskát is találtak. Ma is ott látható egy firenzei Dante-múzeumban! Íme, e két véglet közé szorítható Dante utóélete.

A „legnagyobb költőt” első életírója, Giovanni Villani, meglehetősen zordon férfiúnak tünteti fel, aki mint valami mogorva filozófus, nehezen oldódó nyelvvel állt szóba a „laikusokkal”. Ezt a morcos vonását mutatja meg az ő „legelső barátjának”, Guido Cavalcantinak egyik hozzá írott szonettje is, melyben, a csalatkozott jó barát hangján, hirtelen törést szenvedett, rossz irányba haladó életmódját ostorozza. Minek kételkednénk ezekben a jellemzésekben, amikor maga Dante is nagyjában ilyen képet fest önmagáról? A Vita nuova, versekben bővelkedő önéletírása, nem egy helyzetben emberkerülőnek, magányt kereső, könnyen bántódó léleknek mutatja. Életrajzaiból meg éppenséggel egy szenvedélyesen haragvó, nyughatatlanul csapongó lélek bontakozik elénk, aki mindenütt emberi gyarlóságokba botlik ezen a földön, s ugyanakkor saját emberi gyarlóságai elől hiába menekül. A körülötte zajló világ, a firenzei s általában a sűrű olaszországi változások korszaka, hogy adhatna békességet egy magafajta léleknek? Firenze pedig, édes mostohája, ugyancsak gondoskodik róla, hogy egy életre ellássa lelki sebekkel, sőt, hogy még pokoljárásában se felejtse el: milyen sok szenvedést okozott neki e város iránt táplált, szinte a Beatrice irántival vetekedő szerelme! Az alvilág tartományában, a legfertelmesebb zugokban is minduntalan szülővárosa nyomaiba botlik: itt is, ott is egy-egy megvillanó gyermekkori arc, egy régi hatalmasság, egy-egy honfitárs, akit – még ha ott fent esküdt ellensége volt is – a vezeklés szőnyegén valami rokoni, testvéri megrendültséggel lát viszont. S ha honfitársai ideig-óráig békén hagyják is, városának sorsa nem hagyja nyugodni. Életében a firenzeiektől, halálában a dantológusoktól szenvedett a legtöbbet – állapítja meg keserűen kései honfitársa, Papini.

Kevés költője van a világnak, akiben akkora lett volna a kortárstudat – éspedig a szó többrétű értelmében –, mint benne. Az állhatatlanság ide-oda hajszolja körülötte az embereket, s ő mégis képes minden eseményt, minden titkos politikai rugót számon tartani. Ahhoz, hogy egyének, hadak, városok, fejedelmek, pápák sorsát ennyire átélje, különleges teljességű lélekkel kellett rendelkeznie. Akadt-e még a háborúknak olyan haditudósítója, mint Dante Alighieri? Az arezzói csatában részt vevén, élményeit ilyen sorokba szublimálja:

Látta Manfrédot, az utolsó normann királyt véresen, csapzott szőke hajjal a csatatéren, s az ifjú Buoncontét elomolva. Bizonyára őt magát is sokszor környékezte szabdalkozó kardok, dárdák, süvöltő nyilak alakjában a halál…

Nem volt dinasztiáknak vagy holttesthalmokon felfelé gázoló újhatalmasoknak olyan éles szemű és könyörtelen krónikása, mint ő. Nem volt az igaz ügyért pusztulóknak méltóbb búcsúztatója! Sőt, ma, hatszáz esztendő távlatából az embernek egyenesen az az illúziója, hogy Dante nemcsak szemlélő vagy egyszerű szereplő volt ezekben a dolgokban, hanem valóságos irányító, nagy és titokzatos intéző, aki egyedül őrizte meg józanságát és megfigyelő, leltározó képességét ebben az általános zajlásban-pusztulásban.

De nemcsak firenzei volt, hanem már öntudatos, saját politikai álmait szövögető újlatin: olasz. A szülővárosa sorsán túlemelkedve elsősorban fajtája, hazája sorsa szenvedteti. Ezért veti magát olyan fanatikusan a politikába – erre különben előkelő firenzei patríciusivadék lévén, eleve elrendeltetett. Azonban politikai színezetű verse, eltekintve a csupa politika Divina Commediá-tól, előttem nem ismeretes. Annál hátborzongatóbbak s a mára gondolva annál örök életűbbek azok a tercínák, melyeket a Purgatórium-ban megjelenő néhai mantovai költő, a titokzatos Sordello ajkára ád. Ez a szegény trubadúr – ismerve a Dante előtti nemzedékek trubadúrjait – talán soha meg sem kisérelt versbe szedni hasonló irtózatos mondanivalót, hanem bizonyosan ötletes rímjátékkal, hölgyeket dicsőítő szófüzérekkel szerzett magának becsületet; Dante azonban sötét bujdosót csinál belőle, a hazája sorsa felett való szertelen töprengésbe félig beleőrült honfit, aki mintegy monomániás, alig várja, hogy valakinek végre megmondhassa, ami a szívét nyomja. Amikor az Alvilágban megpillantják ezt a „lombard árnyat”, úgy áll, mint maga a honfibú szobra; csak akkor villan meg sötét arcán valami láng, amikor hallja, hogy a közeledők egyike, Vergilius, mantovai. Ekkor minden bevezető nélkül belevág egyetlennek tetsző, örök témájába:

S ki nem fogy a váteszi szóáradatból. A rég halott Sordellóból azonban maga Dante, saját korának szenvedő tanúja beszélt. Avagy neki, a nagy, antik látomások álmodójának, aki egy szerteszaggatott Itáliában rótta pályáját, nem lehetett volna őszinte vágya hazáját minden áron, ha kell, idegen hatalom befolyása által, eggyé kovácsolva tudnia? Aki testvérháborúk szenvedő – akár cselekvő – résztvevője, attól csak természetes, hogy bármiféle megoldást elfogadna, csak végét lássa a haszontalan pusztulásnak, vérontásnak. S ne felejtsük azt sem, hogy Dante még hitt az uralkodók Istentől rendelt mivoltában. De hitt még valami másban is: abban, hogy a pápa és a császár, ha nem egymás ellen használják erőiket, meg tudnák valósítani egy hatalmas, világraszóló emberi, keresztényi közösség álmát!

Dante többrétű kortárstudatának másik hatalmas része az irodalmi kortárstudat.

A polgárháborúk, a különféle zsarnoklerázó és új zsarnokot emelő forradalmak Itáliájában egy vértelen, semmiféle öldökléssel nem járó, hatalmas művelődésbeli forradalom is zajlott: a köznyelv, az „édes új stílus” térhódítása. Az áramlat valahonnan Provence mezeiről érkezett, ahol egy trubadúr egy szép napon elkezdett szíve hölgyének – hogy annál hatásosabb legyen – anyanyelvén énekelni. (Legalábbis Dante, a Vita nuova egyik fejezetében, ily anekdotikussá egyszerűsíti a hatalmas költői mozgalom szükségszerű megindulását.) Képzeljük el, hogy a magyar írók ma is azon a humanista-latin nyelven írnának, amelyet, mondjuk, Janus Pannonius használt; vagy hogy megfoghatóbb példát említsek: képzeljük el, hogy a mai irodalom nyelve a Kazinczyékénál, Helmeczyékénél állapodott meg, s ilyen állapotában támadt volna az éppen manapság zajló népi irányú irodalmi felfrissülés áramlata – ellene!

Maga az új stílus használata tartalmi megújulást hordozott magával: az elavult költői fogások, a régimódi, elcsépelt helyzetek, öncélú versfaragó játszadozások helyet adtak bizonyos nyersebb, őszintébben átélt, emberibb megnyilatkozásoknak. Kitágult a költészet mezeje. S mindez főleg a szerelemnek, az új stílus úgyszólván egyetlen és fő-fő tárgyának köszönhető. Sőt, Dante éppenséggel úgy tudja, hogy „a költészetnek ezt a módját eredetileg egyenest azért találták fel, hogy Ámorról énekeljenek rajta”. Bosszantja azonban, hogy még mindig akadnak verselők, akik nem akarják belátni az újítás nagyszerűségét, megmakacsolták magukat, s még mindig a régi képletekben gondolkoznak, vagy ami még rosszabb, meghamisítják az újítás lényegét: hatra-vakra szerepeltetik például az antik világ megszemélyesített fogalmait, velük költői játszadozást űznek, nem vévén észre, hogy az új stílus költője csak akkor szólítja elő őket, amikor a helyzet szervesen megkívánja. Előbbiek félreértik a régi nagyokat, „akik nem ok nélkül beszéltek így, tehát azok a rímelők sem szabad így szóljanak, hacsak erre magukban elegendő okot nem éreznek; mert nagy szégyenére is válnék annak, aki retorikai színek és képek köntöse alatt úgy szedeget rímbe miegymást, hogy azután, ha megkérdeznék, szavait e rongyokból – úgy, hogy valami értelmük legyen – kihámozni nem volna képes. De az én első barátom – emeli meg a hangját Dante – meg jómagam alaposan számon is tartjuk azokat, akik ilyen ostobán rímelnek”.

Az első barátja nem más, mint Guido Cavalcanti. Milyen egyéniség is rejtőzik e heroikus név mögött? Ő volt az udvari költészet vezércsillaga Dante előtt; hajlamaiban arisztokratikusabb, mint a Papini által rusztikusnak és nem életmódjában, de nyelvének nyers gazdagságában inkább plebejusnak minősített Dante. Ő is tudós költő, a legemelkedettebb stílus képviselője; verseiben valami különös szerelemfilozófiáról értekezik, azaz tudós módján fejtegeti ezt a nyugtalanító emberi ügyet. Talán ezzel a tudálékossággal szenvedélyes, túlfűtött természetét szorítja kordába. Ámorja könyörtelen zsarnok – ugyanez az Ámor hatalmaskodik Dantéval is a Vita nuová-ban –, aki megtiporja, meggázolja a nyomorultat, akit megkaparint; jó néven veszi, ha térden csúszva, töredelmesen közelednek feléje. Dante Cavalcantit, különösen ifjúkorában, nagyon becsülhette, mert ő is ama kiválasztottak közül való, akiknek megküldi első szonettzsengéjét, azt, amelyben előadja Ámorral, ezzel az ijedelmes fejedelemmel való első találkozását. A nagy esemény megszenvedtette ugyan, de látni fogjuk a versből, mégis büszke rá: Ámor kitüntette kegyetlen kegyelmével! Nem tudja titokban tartani, kikürtöli:

Cavalcanti, a hűséges barát, mint tapasztaltabb költő és tapasztaltabb szerelmes, azonnal megértette, mi környékezi ifjabb barátját. Sietett megnyugtató, felvilágosító tanácsaival: válaszszonettjét az első magyar Dante-fordító, Császár Ferenc átültetésében fogjuk, már csak kuriózum kedvéért is, hallani:

Ismeretes még egy szonett, mely e halhatatlanok barátságát örökíti meg; a hatszáz esztendős sorokból megelevenedik egy réges-régi szerelmi kiruccanás: Cythére szigetére való hajókázás ifjonti álma; ha az ember a festményre kívánkozó hangulatot megfelelő színekkel látja el magában, egy piros vitorlás, kék tengeres trecento képpel lesz gazdagabb. Íme, a vers:

Dante szerelmi kétéltűségére jellemző, hogy erre a pajkos középkori víkendre, Beatrice helyett, nagy tapintattal más lányt óhajtott csolnakában látni, valakit, akit nem nevez meg, csak annyit mond róla, hogy harmincadik a legszebb hatvan firenzei szépség sorában…

Cavalcantival való barátsága később, ki tudja, nem valami írói féltség okából-é, megkeseredik. Cavalcanti egy szonettje arra enged következtetni, hogy az egykori legjobb barát barátja életének bizonyos válságát nem jó szemmel nézi. Ez akkor lehetett talán, amikor Dante, hogy Beatrice halálát magával elfelejtesse, az örök receptet követve, kicsapongó életmódba kezdett – meglehetősen közemberi eljárás szerint. Mintha Beatrice valami George Sand-szerű hűtlen szerető lett volna, aki a halállal csalta meg hívét!… A megrovó szonett így hangzik:

Hogy a megrendítő intelmek fogtak-e Dantén közvetlenül, nem bizonyítható. Annyi azonban szent, hogy Beatricét, az égi szerelmet, e figyelmeztető vers nélkül se tudta volna elfelejteni!

A másik, az idősebb Guido, Guido Guinicelli, az előttük járt nemzedékből való. Cavalcanti előtt volt Firenze koszorús költője. De jaj, költői dicsőség, jaj, hóból épített palota! Milyen hamar elolvadsz! A divatok könyörtelenül bánnak el saját teremtményeikkel, mindenféle művészetben… Dante a Purgatórium-ban találkozik emlékükkel, félig-meddig kortársaiéval, azokéval, akik olyan hamar hulltak ki a kegyetlen rostán. Velük kapcsolatban így elmélkedik a művészdicsőség mulandó voltáról:

Hogy mennyire sajnálkozhatik Guido Guinicelli sorsán, megmutatkozik a Purgatórium-nak egy későbbi fejezetében is:

Barátai közül való még többek közt egy igen értékes költő, Cecco Angiolieri, egy Villonra nagyon emlékeztető jelenség, aki Cavalcantival és Dantéval szemben valami vaskosságot, durvaságot képvisel, s egy másfajta életmód nyers jellegzetességét hozza. Ehhez képest „hölgye” is legkevésbé sem a Dante- vagy Cavalcanti-féle „gentilissima”, s nem templomban vagy pergolában találkozgat vele, hanem csapszékekben, lebujokban! Becchina, a korcsmák tündére, mintha már Villon mester kövér Margot-jának szépanyja volna. S mintha csak azért jelent volna meg a kor költészetében, hogy az égies Beatricének földies ellenképe legyen. De akárhogy is, ő is múzsa volt, múzsa a javából: nagyon meg kellett szenvedtetnie szegény csapodár költő imádóját, aki egyáltalán nem titkolta, hogy minden nőt megkíván.

Sajnos, ezeknek a költőknek olyan hányatott életük volt, hogy képtelenség barátkozásukat fokról fokra nyomon kísérni. Guido Cavalcantiról tudjuk, hogy száműzetésben halt meg, maláriában; s ugyancsak száműzöttsorsban múlt ki társuk, Gino da Pistoia is. Ide-oda hányta-vetette szegény költőket a méltatlan politika. De ha egyénenként sokan el is tűntek, művük hozzájárult a nagy toszkán művelődésbeli megújulás vívmányainak, főleg a toszkán nyelv irodalmivá emelésének megrögzítéséhez. Hogy ennyire is számontarthatók, mégis elsősorban a legnagyobb kortársnak köszönhetik, aki még az alvilág sötét zugaiban is felkeresi s „meginterjúvolja” őket, hadd kiáltsák általa világgá, amit gyarló földi állapotjukban nem voltak képesek kimondani.

Dante Vita nuová-jának fordításáról

Amikor Firenzében, hat esztendővel ezelőtt, a Santa Croce-templombeli jelképes Dante-síremlék előtt ájtatoskodtam, s a feliratot: „Onorate l’altissimo poeta” – útinaplómba róttam, álmodni se mertem volna, hogy egyszer majd első művének átültetésével fogok hódolni a legnagyobb költő szellemének. Mert mi a műfordítás, ha nem a szerző iránti legteljesebb, legodaadóbb hódolat, mely a halhatatlanság csodálatából, a mű megközelítésének, lehető legteljesebb magunkévá tételének vágyából ered? Azaz: műfordítónak lenni annyi, mint a szerző, az eredeti mű szellemébe minél jobban beleélni magunkat. Ebből következik, hogy az átültetés sikerültségét a beleélés hőfoka s a fordító nyelvi készsége határozza meg. Azonban megközelíthető-e Dante, a költői csúcsok csúcsa; a középkori fogalmak, a transzcendens lelkesedés dolce stil nuovó-ja visszaadható-e egyáltalán? A huszadik század legsötétebb tizedében élő embert nem tette-é vajon a világ Hozzá sok időre méltatlanná? Igaz, ő sem éppen aranykorban élt; s Babits Mihály (akinek műfordítói nagyságát csak most, e hasonlíthatatlanul kisebb feladattal való birkózás közben láttam meg igazán) szintén legfennebb holmi ezüstkornak eszményített vaskorban dolgozott – mégis elérte, hogy Divina Commedia-fordítását az irodalom általában évszázadra szólónak tekinti.

Minden műfordító múltbeli ismert és jövendőbeli ismeretlen vetélytársakkal versenyez; aki pedig éppen Dantét vagy más abszolút halhatatlant fordít, el lehet készülve az ismeretlen vetélytársak végtelen sorára. A teljes Vita nouvá-val előttem ketten is megbirkóztak, tehát két múltbeli vetélytárssal állított akaratlanul is küzdelembe a vállalt fordítás. Az első Császár Ferenc, aki 1854-ben tette közzé művét, Pesten; a második Ferenczi Zoltán, akinek fordítását a Korvin Mátyás Egyesület megbízásából a Révai Testvérek Irodalmi Intézet adta ki, 1921-ben, Dante halálának 600. évfordulójára. Miért volt szükség akkor a második s most a harmadik fordításra? A feleletet mindenki megtalálja, aki e két fordításnak elolvassa bár egy oldalát. Pedig mindkét elődöm – különösen ha művük filológiai részét tekintjük – hatalmas és lelkiismeretes munkát végzett. Császár Ferencnek az volt a veszte, hogy művét a kor frissen tákolt, jóformán indítvány- vagy javaslatszerűen ideiglenes nyelvi megoldásaival tömte meg, s ezzel nemcsak az utókornak, talán saját korának is élvezhetetlenné tette. Ferenczi Zoltán, aki a verseket – szemben Császár Ferenc rímtelen bár, de néhol sokkal világosabb verses fordításával – már rímben fordítja, erőfeszítésében néhol a szófacsarás valóságos akrobatájává válik. Jómagam mindkét fordítást használtam; igyekeztem okulni belőlük, sőt Császár Ferencnek át is vettem egy vagy két szerencsés verssorát, Ferenczinek pedig néhány jó kifejezését. Igyekeztem elkerülni a műfordítóknak ama másik közös hibáját, hogy az újszerűség kedvéért az esetleg meglevő jót mellőzzem, s csak azért, hogy különbözzék, esetleg kevésbé jóval helyettesítsem.

Ebben a nagy nyelvi próbában természetesen a „mai” irodalmi nyelvet használtam, mely, magától érthetően, egyénenként más-más árnyalatú, aszerint hogy ki milyen mértékben archaizál, milyen arányban merít az aránylag érintetlen dialektusokból, s mennyit hagy el a nyelvújítás erőltetett szóalkotásaiból.

A Vita nuova verseit – nyolc sor kivételével – bármily nagy próba volt is, mindvégig eredeti szótagszámukban fordítottam, azaz megtartottam a jambusok nőrímes végződéseit. Mert Dante mást nem is ismer; a sorrövidítéseket, a tízszótagos, hímrímes megoldásokat, önkényes, kényelmeskedő megoldásnak minősíthetnék; ezt az eljárást csak olyan terjedelmű munka menthetné, mint amilyent Babits végzett az Isteni Színjáték-kal: ő tudvalevőleg, ha másként nem győzte, itt-ott az eredetinél egy szótaggal rövidebb sorokat használt. Ebből a tárgyi rész megrövidítésén kívül, zenei csonkítás is származik, s a könnyebb rímelés lehetősége nem mindig éri meg a más irányban hozott áldozatot. De erről most ne beszéljünk többet, úgyis „tudja, aki megérti”. (Munkámban több Vita nuova-kiadást is használtam, hogy lehetőleg egyeztethessem a kisebb-nagyobb eltéréseket s hogy a jegyzetek közt jobban eligazodjam. Legtöbbet a Natalino Sapegno gondozásában, Firenzében, 1931-ben megjelent kiadást, az 1907-es, Michele Darbi- s az 1930-as Michele Scherillo-félét forgattam, de jártak a kezemben régebbi kiadások is, sőt az Otto Hauser fordításában megjelent német kiadást is figyeltem, mely sok helyütt elrettentő például szolgált a fordítói szabadosságra.)

Végezetül köszönetet mondok e munka átnézőinek: Várady Imre professzornak, Grandpierre Emil és Halász Gábor íróknak, akik nem egy félreértésre hívták fel figyelmemet, s biztos érzékkel javítottak a túlzó vagy elégtelen hangolású mondatokon.

Dante magyarul

Amit Az élet álom sugall

Rómában, 1940 tavaszán, egy megrázó hatású, titokzatos értelmű drámát adtak elő.

Sziklás bozót közt darvadozó toronyban, vastag rács mögött állatbőr hacukás, elvadult külsejű, vörös sörényű férfialak csörgette bilincsét, s rohangált fel s alá, mint ketrecbe zárt oroszlán. Szörnyű keserűségét hol indulatszavakban, hol dallamosan áradó mondatokban öntötte ki, pusztába kiáltott szó gyanánt. Ezt a Hamletéhez hasonló mondanivalójú, de annál indulatosabb monológot lélegzet-visszafojtva hallgatta az előadás előkelő olasz közönsége csakúgy, mint a római Magyar Akadémia potyajegyesei.

Csak a középkori misztériumok bilincselhették le ilyen erősen a közönségüket: a Megváltónak vagy a mártír szenteknek naív-hiteles átéléssel eljátszott, a nézőkre a stigmatizációig rákényszerített gyötrelmei…

A sötét toronybörtön rabja minden átmenet nélkül királyi palota fényei közt találja magát, bársonyban és selyemben, fényes karddal az oldalán. Álmában lopták oda. Hosszú, több évtizedes éjszakájának nappallá, rabságának szabadsággá fordulása oly hirtelen érte, hogy alkalmazkodnia lehetetlenség. A rehabilitációs kísérlet – mert az volt – kudarcot vall. Újra ott ébred, ahová ismét álmában lopják: a sötét torony rácsai mögött…

Ízelítőnek ennyi is elég volna Calderón főművének római előadásából, melyet Corrado Pavolini rendezése és Enzo Ricci alakítása avatott számomra misztérium erejűvé. Milyen is volt ez a rendezés? Lélektani elmélyedés és dramaturgiai leleményesség szerencsés ötvözete; felszínre hozta és meggyőzően sugalmazta, mi rejlik a csak látszólag egyértelmű, de változatos beleérzést, azonosulást kínáló alkotásban. A rendezői koncepcióba belefolyhatott az akkori olasz társadalom nagy részének rossz közérzete is – egy-két hónappal Mussolini hadba lépése előtt! IIyenfajta közérzetre utalt alkalmasint a börtöntorony állandó jelenvolta; látható volt minden színbe beleépítve, s hangsúlyozták olykor egy-egy fénycsóvával is… (A toronykísértet csak a legutolsó jelenet végén foszlott szét s tűnt el nyomtalanul: amikor Segismundo, bosszúszomja csillapulván, apjának megbocsát, megtisztul és megigazul.)

*

Ha ez az idestova négy évtizede látott színmű úgy él emlékezetemben, mint a drámairodalom legmonumentálisabb monodrámája, annak nem annyira a hőscentrikus rendezés, mint inkább maga az eredeti mű az oka. És tévednék-e, ha feltételezném, hogy a világi forgolódásba, több száz színdarab megalkotásába belefáradt Calderón, mint már a királyi udvar öreg káplánja, emlékezett volna – talán a buffo módra rezonőrködő Clarin apród s a jámborul szolgalelkű Clotaldo porkoláb alakján kívül – a többi szereplő egyikére is? Annál elevenebben élhetett emlékezetében késő vénségéig, mint javaférfikori önmagának kivetülése, Segismundo alakja és minden szava! Mert semmi kétség: Calderón a maga koráról, IV. Fülöp Spanyolországáról ezzel a hősével mondatott ki a legtöbbet. Ebben keresendő világnézeti hitvallása és korai, de meg nem másított politikai testamentuma.

Szenteljünk még egy-két percet az egysíkúnak látszó, de egyéni lelki alkatok, társadalmi körülmények, történelmi pillanatok szerint irizáló mondanivalójú mű lehetséges értelmezéseinek.

Kezemben van Pavolini előszava, melyet a könyv alakban is megjelent új prózai olasz fordításhoz írt, 1943 májusában – alig másfél hónappal Mussolini Gran Sassó-i internálása (toronybörtön!) s onnan való megszöktetése (elhibázott szabadság, új fogság és kivégzés!) előtt. Elismeri, hogy Az élet álom eredendően vallásos alkotás; azonban Segismundo érzelmi alapállásából és pályafutásából következően, világosan felismerhető politikai megoldáshoz vezet. Az élet álom, akárcsak Machiavelli Il Principé-je, fejedelmek okulására szolgáló intelem, avagy kézikönyv… De a legérdekesebbet Pavolini akkor mondja ki, amikor bevallja, hogy Calderón vállalkozásában valami végtelen személyes ügyet gyanít, olyasmit, amit a Calderón-értelmezők addig nemigen firtattak: kudarcainak és lázadásainak soha ki nem mondott s megfogalmazni elmulasztott vallomását!

És álljon itt Jánosházy György néhány megállapítása az új magyar fordítás romániai kiadásának utószavából. Segismundo „emberségével éri el azt, ami apjának kegyetlenségével nem sikerült: győz az Ég ítéletén… nem az Ég korrigálja Basilio tévedését, hanem ő, Segismundo, az Égét. Az Égét, amely nem számolt az emberi akarat csodálatos erejével… Hirdethet-e költő emberibb igazságot?”

*

Szükségesnek látszott elöljáróban ennyi, nálam hozzáértőbbek felfogásából ahhoz, hogy e műhöz fűződő hajdani alapélményemből kiindulva, későbbi (1964), immár fordítói viszonyulásomat is érinthessem, s megkockáztassak egy nagyon személyes értelmezést, mely munkámnak nélkülözhetetlen lendületet, izgalmat adott. Úgy éreztem, s egyre inkább úgy érzem, hogy Az élet álom istenigazában a mi korunkra, a XX. század második felére „ért meg”, s nyert egyszer s mindenkorra előkelő helyet a drámairodalom remekei között.

Természetes, hogy elsősorban a maga korához szólt, csakúgy, mint közvetlen elődje, a Hamlet is (mely Beholorszky Pál tanulmánya szerint Shakespeare-nek a maga korához való erősen negatív viszonyulását tükrözi). A két mű sok mindenben, többek közt abban is érintkezik, hogy a helyszínt illetően mindkét szerző alibihez folyamodik: a Hamlet cselekménye Dániában, Az élet álom-é Lengyelhonban „történik” – mintha ajánlatos volna kerülni a megpirongatott helyi hatalmasokkal való összeütközést. És erre az óvatosságra lehetett némi okuk! „Dánia börtön” – állapítja meg Hamlet, s közérzete sajátneműen fogolyközérzet. Segismundo valódi börtön foglya, s amikor szabad is, rácsait lelkében hurcolja tovább. De mi közük Dániához, illetve Lengyelországhoz?…

Az élet álom, keletkezése – 1635 – óta eltelt három és fél évszázad alatt, akárcsak az irodalom más remekei, beigazodott az emberiség mítoszainak több ezer éves vonulatába. Segismundo alakja idők folyamán komor jelképpé nőtt s hatalmasodott fölénk. Ahogy van ún. fausti ember, úgy beszélhetünk „segismundói” emberről is. Előbbi a szellem börtönéből igyekszik kitörni minden áron; utóbbi a fizikai rabság bilincseiből: alkalmasint a nemzedékváltás vagy erőszakos rendszerváltozás kifejezője. Az élet álom pedig örök érvényű figyelmeztetés: meggondolkoztató példázat a gyanakvó, beszűkült apákról – a korlátolt despotizmusról – s az elnyomott, megalázott fiakról – a bosszúállásra építő lázadásokról. Akárhogyan is: egy korát megelőző technikával remekbe készült időzített gyújtószerkezet ez, melynek más-más égtájak alatt s más-más politikai rendszerekben támadni fognak, míg áll a világ, korántsem romboló, hanem építő fellobbanásai.

A Karmazsin függöny írójáról

Jules Barbey D’Aurevilly az életükben alig ismert írók közé tartozik; írói utóélete sem valami gazdag elkésett babérkoszorúkban, s noha feltámasztására történtek emberöltőnként kísérletek, minálunk majdnem teljes homályban maradt. A Karmazsin függöny című elbeszélésnek fordítása, Schöpflin Aladár tollából, nem jelent meg kellő példányszámban ahhoz, hogy hatékonyan egyengethesse népszerűsítése útját. Ismerkedjünk hát meg, amennyire az utószó kerete megengedi, a különcökben, csodabogarakban és fenegyerekekben bővelkedő XIX. századi francia irodalom egyik fő-fő különcével, aki mintha már születésének körülményei szerint is valami rendkívüli pályára rendeltetett volna.

Jules Barbey D’Aurevilly, bármily valószínűtlenül hangzik is, egy whistparti közben született, a családi hajléktól elég messzire, nagybátyja házában, ahová édesanyja, az akkoriban divatos kártyajáték rabja, még terhességének legutolsó szakaszában is rendszeresen eljárogatott… A normandiai Saint-Sauveurban történt, 1808. november 1-ről 2-re virradólag, vagyis éppen halottak napja hajnalán. Természetes, hogy Barbey-t szenvedély és gyász jegyében bekövetkezett világrajöttének tudata egész emberi és írói pályáján végigkíséri… „Egy hideg és sötét téli napon jöttem világra – mondatja egyik fiatalkori regényhősével –, a sóhajok és könnyek napján, melyet a Holtak profétikus porral jegyeztek meg… Igen, mindig hittem, hogy ez a nap gyászos hatással lesz életemre és gondolkozásomra.”

A meglehetősen zordon falusi környezetet szolgálók, nagyszülők rémtörténetei népesítik be legendás vagy mesebeli alakokkal, táplálják a csírázó író képzeletét, s öregbítik hajlamát a végzetes helyzetek átélésére és értékelésére. Tízéves korától Valognes-ban, egy XVIII. századi, forradalom előtt erkölcsi és politikai eszméktől terhes, anakronisztikus légkörű kisvárosban diákoskodik, voltaire-iánus orvos nagybátyja hajlékában, s ez a környezet, mely többé-kevésbé a kései felvilágosodás fényeivel igyekszik hessegetni a Saint-Sauveurban töltött gyermekkor kísérteteit, oly mértékben hat rá, hogy a kettősség: homály és fény küzdelme egész életén végigkíséri.

Mielőtt azonban életének mozzanataiba belevesznénk, kockáztassuk meg a szellemeskedőnek hangzó megállapítást: Barbey D’Aurevilly életrajzát (majdnem nyolcvanegy évig élt) egy-egy nőügye, szebb szóval szerelme szerint lehet fejezetekre osztani. És nem hiszem, hogy túlzó volna a feltételezés, hogy ezt a női sorsokba görcsösen fonódó férfisorsot megint csak egy rendkívüli, divatos szóval abszurd helyzet dönti el, vagyis férfivá avatásának körülményei. „A végzet különös – idézem őt magát erről a nem hétköznapi esetről -: egy nő segít világra, csak azért, hogy majd szerethessem tizenhárom éves koromban, azzal az izzó-parázsló félénkséggel, mely a legborzasztóbb betegség, amit csak ismerek.” Igen, az a nő lett első szeretője, aki az emlékezetes whistparti hajnalán vajúdó anyja mellett az alkalmi bábaság szerepét töltötte be!

Próbáljuk meg hát nőről nőre ugrálva – nem mint ő, aki inkább kúszott, őrjöngve vonaglott nőtől nőig e keserves férfi- és írópályán – végigkövetni életét, azonban úgy, hogy az írást, e párhuzamos folyamatot vagy tevékenységet is figyelemmel kísérjük, amibe nők elől kapaszkodott, vagy amiből ismét csak nőkbe menekült.

A korai ismerkedés – s méghozzá ily baljós helyzetben – a női nemmel, nemcsak ezt a maga meghatározta „parázsló timiditást” tette örökre alapállásává a velük való érintkezésben, hanem valamiféle rémületből, sóvárgásból és megvetésből keveredő erkölcsi magatartást is, mely annyiszor jelenik meg írásaiban, olykor már-már a pálcát törő ítélkezés fokán… A kamaszkornak szolgálóleányok, szakácsnők, unokahúgok és -nénék körül való lázas-félénk settenkedései után – (talán csak Ady közeledett még hasonló mohó imádattal Hágárnak úton-útfélen kínálkozó oltárához) – Caenban, jogászévei idején, következik be a harmadik végletes nőügy, amit azonban már szerelemnek lehet minősíteni: unokabátyja feleségével, Louise-zal való, minden társadalmi és családi korlátot és tilalmat áthágó viszonya. Mint aki tilosban jár: természetesen forradalmár, valamiféle politikai változás áhítozója, mint egész életében, lévén olyan nonkonformista alkat, mely minden várt változás bekövetkezése után, rövidesen és szinte automatikusan kiábrándulva vagy az előbbi korszak visszatéréséről, vagy egy következő változatról álmodozik…

Bűnüknek színhelye vagy a házaspár magányos kastélya Caen közelében – olyanszerű, mint a Boldogság a bűnben című elbeszélés Savigny-kastélya! –, vagy a caeni legénylakás, vagy, amikor Barbey már ott ostromolja másik szerelmét, a nőknél is diabolikusabb irodalmat: Párizs. A válás és egybekelésük terve azonban megvalósíthatatlan. Naplója ennek az elfoszlott álomnak ilyen passzusait őrzi: „Egy asszonnyal élni! Vele élni, vagyis csak együtt érezni, gondolkozni… Ó, nem ez a legkimondhatatlanabb boldogság, amit a képzelet csak kitalálhat?!” Nyolcévnyi bűntudatos bujkálás végül is elszakítja őket egymástól (1838). És a lazán is szoros egynőjűség majdnem egy évtizede után a párizsi nagy- és félvilágban való kétéltű kalandozás korszaka következik, olyan nők jegyében, akiknek neve csak egy teljességre törekvő, érzelmi életéről részletes leírást adni kívánó műben érdemelne egy-egy fejezet- vagy alfejezetcímet. Ebben az újabb tíz esztendőben válik csak igazán azzá a férfitípussá, melyet Laczkó Géza (Kuncz Aladárról emlékezve) így jellemez: „…a szerelem örök Afrika-kutatói vagy örök hajótöröttjei.”

Ennek az évtizednek vagy ezeknek az évtizedeknek élményanyagát folyamatos szépprózává varázsolni Barbey-nál sikeresebb és önelégültebb író sem volna képes: a párizsi szalonok kellős közepén, de az irodalom peremén elhelyezkedő dandy vagy az ő szavával „sárgakesztyűs ficsúr” is tudja ezt, s vívódásainak ilyen naplósorok a letéteményesei: „Ó, írni, írni! Ki tanítja ezt meg nekem? A szobrászok kevesebbet vesződnek-küzdenek márványuk faragásával, mint mi, a nyelv s a gondolat e két kőtömbjével bajlódván.” (A többes szám használata azonban arra vall, hogy Barbey nem egészen reményvesztetten kapaszkodott e korszakában is az irodalomba!) És Trébutiennel, caeni barátjával – az egyetlen igazi barátság életében! – való levelezése is ezt a korszakot hidalja át, az első, éppen Trébutiennek köszönhető publikációkig, sőt, még azon is túl, egy-két esztendeig…

A mederváltoztatásnak vagy valamiféle higgadásnak ideje negyvenéves kora körül végre elérkezik. Barbey életét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy még ez a folyamat is egy újabb végzetes nőügy formájában jelentkezik. A hölgy Rafin de Bouglon báró harminckét éves özvegye, a halványszőke, kék szemű Françoise de Sommervogel, akit Fehér Angyalnak nevez el; száraz avarba kapó tűz mohóságával szeret bele, s az is vonzódik hozzá, csakhogy annyi fenntartással és javító-megmentő szándékkal, hogy végül is e lángolás tisztítótűzzé finomul, s magát az erost is elhamvasztja. De ez a tíz esztendő Barbey-t alkalmassá teszi egy s más földi dolgának rendezésére, s nem annyira a világgal, mint inkább Istennel való megbékélésére, már amúgy az öregedő emberek módján… Abszurd szerelmei legabszurdabbikának, a Fehér Angyalnak éterikus húsába azonban sohasem kóstolhatott bele!

E kissé túl sokáig elhúzódó léghajó-kirándulás után már csak két fejezetcímnek kínálkozó női név (és női sors) következik. Louise Read – a hetvenegy éves férfiúnak nemcsak gondviselője, hanem élettársa is, majd hagyatékának egyedüli megöröklője. S végezetül megint valami lehetetlenség, ezúttal tán már biológiailag is, Marthe Brandes, a tizennyolc éves rajongó színésznőcske iránti viszontrajongása, amikor „a szerelem s a reménység őrültség volna”, ahogyan a leányzónak írja, a keserű beletörődésre jellemző Too Late (túl késő) címkéjű levélpapíron, amivel elsősorban későn érkezett irodalmi sikereire céloz.

Nagyjából ezek volnának a keretek, melyek közt Barbey D’Aurevilly élete zajlott – s melyeket végül is a mulandósággal és a veszendőségérzéssel való küzdelme: az írás töltött ki. Hogy mennyire volt szerencsés vagy sikeres író, azt ismét csak egy rá jellemzően lehetetlent súroló adattal illusztrálhatjuk: első regénye (huszonhat éves korában írta!), az Ami nem hal meg című, kereken ötven év múlva lát napvilágot, vagyis hetvenhat éves korában – ami már majdnem posztumusz diadal…

Ehhez képest az Ördögi nők (Les Diaboliques) című kötetbe foglalt elbeszélései valósággal szerencsecsillag alatt születtek: „mindössze” húsz évet kellett várniok, s a körülöttük zajló hatósági botrány (betiltás, majd Gambetta személyes közbenjárására engedélyezés) végső fokon az utókor figyelmét volt hivatva felkelteni.

Ezekben az 1850-es években írt elbeszélésekben ártatlan vagy viharvert férfiak – valamennyi az író önkivetítése – általában hatalmas termetű s mohóságukban, bosszúszomjukban szertelen, a téboly küszöbén cselekvő nőkkel kerülnek össze vagy szembe, s erkölcsileg gyalázatosan megbuknak… Ha Barbey D’Aurevilly stílusa nehézkes és ódon dallamú is, a kényszerhelyzetek, rögeszmék, rémlátások és elvakult szenvedélyek iránti, majdnem tudományos érdeklődése közelünkbe hozza. S noha hőseiről és hősnőiről az előszóban többször is elmondja, hogy élő, társaságbeli személyek, s ő csak a nevüket változtatta meg – feltehető, hogy írónk inkább nyomasztó, lidérces vízióit fűzte fel e történetek fonalára. Szerzőjük így nyilatkozik róluk említett előszavában: „Az ördögi dolgok nem ördöngös dolgok, hanem ördögiek: igaz történetek e civilizált és oly isteni világból, hogy mikor az ember elszánja magát megírásukra, úgy érzi, maga az ördög mondja tollba… Ami pedig a történetek nőit illeti, miért ne volnának ők az ördögiek? Avagy nincs elegendő ördögiség a jellemükben ahhoz, hogy e bájos névre rászolgáljanak?”

Íme, a nők örök bolondja ezt hagyta az utókorra énje nőgyűlölő periódusaiból; imádata és vonzalma azonban átüt minden ítélkező során is, s talán éppen ebből a keveredésből származik e novellák lebilincselő hatása, még ma, megírásuk után 120 esztendővel is.

Goncourt testvérek – Zemganno testvérek

Edmond de Goncourt, a francia irodalom híres együtt alkotó két testvérének idősebbike, ezt a művét egyedül, szellemi sziámi ikerségük megszakadása után vagy nyolc évvel írta. A Zemganno testvérek című regény, amint az alábbiakban látni fogjuk, noha környezete az irodalomtól elég távol eső területre, vándorcirkuszisták világába visz, talán a legszubjektívebb vallomásokat tartalmazza a közös munkalázban töltött életről – mindjárt a különös és párját ritkító, közösen vezetett Napló után. Éppen ezért, amikor megkíséreljük felvázolni a szerző életrajzát, egyszersmind öccse, Jules életét is követjük, már csak azért is, mert köztudomású, mindössze két napot töltöttek egymástól távol, mégpedig 1859-ben, amikor Jules tanulmányúton Rouenban tartózkodik…

Származásuk szerint ahhoz a vidéki nemességhez tartoztak, mely a forradalmat átvészelte, sőt, apjuk annak idején a Grande Armée tisztje volt, és születésük táján amolyan vármegyei tisztviselő funkciót töltött be. Korai halála (1834) után egy darabig anyjuk istápolja őket birtokaik jövedelméből; az ő halála után (1846) gyámkodó nagybácsik és nagynénik tartják szemmel, amennyire tarthatják, önállósult sorsukat. (Csak jóval később kerülnek a híres és hírhedt, világtól elvadult festőművész, Gavarni [1804–1866] bűvkörébe, akinek társadalmi magatartása és művészete egész pályájuk alakulását befolyásolja. És nem járhatunk messze az igazságtól, ha a Zemganno testvérek öreg, ravasz talián apja alakjában ezt a nagy szatirikust gyanítjuk.)

Családi hagyományaiknak és hajlamaiknak megfelelően, a Goncourt fiúk nagy múltú és rangos párizsi kollégiumokban nevelődtek, és korai érdeklődést árultak el a széptudományok iránt. A vakációkat a kiterjedt hobereau-atyafiság vidéki udvarházaiban töltögetik, furcsánál furcsább életmódú nők és férfiak, unokahúgok és unokaöcsök, sohasem unalmas szolgaszemélyzet között, akiket később, zárkózott művészmagányukban, úgyszólván sorra idéznek meg regényeikben – s lesznek ezáltal némiképpen a prousti világkép előhírnökei.

Kora ifjúságuk óta lázas érdeklődés fűti őket a rajz- és festőművészet iránt, s közben műgyűjtéssel, történelmi búvárkodással foglalkoznak – hogy végül, az ötvenes évek végére mindez a regényírásnak egy kissé habzsoló szenvedélyévé kanalizálódjék. Ekkorra már minden érdeklődésük közös, legfeljebb hol egyikükben, hol másikukban jut túlsúlyra ideig-óráig valamelyik szenvedély. Titokzatos, az egypetés ikrek életmegnyilvánulásaira emlékeztető szellemi és anyagi közösködésük – horribile dictu, egészen a közös szerető tartásáig! – számos együtt fogant és együtt írt regényben ölt formát, s ezek jóvoltából tesznek szert (Renée Mauperin, 1864, Germinie Lacerteux, 1865, Manette Salomon, 1869) ha nem is éppen népszerűségre, de bizonyos irodalmi hírnévre. Ugyanilyen vállvetett munkálkodás eredménye néhány történelmi tanulmányuk, kivált a XVIII. század híres vagy hírhedt asszonyairól; és közben, látszólag melléktermék gyanánt, de talán főművükké mélyülőn, egyre gyarapodik a titokzatos és nagyrészt máig is kiadatlan Napló; életközösségük, munkamódszerük, megfigyeléseik és filozófiájuk letéteményese.

Ennek a szokatlan, lázas alkotói folyamatnak csak a fiatalabbik Goncourt halála vet véget (1870). A túlélő Edmond-nak azonban még mindig három regényre telik a közös ihletből és feljegyzésekből (La Mlle Elisa, La Faustin, Chérie), és csak a negyedik, az 1879-ben megjelent Zemganno testvérek a magára maradottság, mondhatni alkotói elözvegyülés gyümölcse…

Ezúttal nem tekinthetünk bele alaposabban a két csodabogár testvér érdekfeszítő párizsi és vidéki agglegényéletébe, értékes emberek, ismert írók és művészek alkotta baráti körükbe, és el kell hanyagolnunk egyébként is vérszegény vagy nagyon is gyakorlatias nőügyeiket is. Annyit azonban tudnunk kell még róluk, hogy öröklött vagy összevásárolt, a visszasóvárgott XVIII. századból való műtárgyak, festmények, metszetek, szőnyegek és bútorok közt teltek napjaik, egyfajta mesterkélt, szinte múzeumi légkörben, melybe csak hébe-korba hozta be – nem is a külvilágot, hanem az élő irodalmat egy-egy illusztris egyéniség, Gustave Flaubert, Ernest Renan, Theodore de Banville, Théophile Gautier látogatása; de felkereshette őket a fiatal Zola vagy Jules Valles is, akik tanítványuknak vallották maguk. Ezekből a barátságokból és ismeretségekből határozható meg hozzávetőlegesen irodalmi tájékozódásuk és hovatartozásuk is: a két Goncourt a nemzedéknek megfelelően szinte utálkozó tiltakozással fordul el a romantika kései hullámaitól; e tiltakozás oly heves, hogy válogatni képtelenül még Stendhalnak sem kegyelmez – amolyan hatásvadászó fecsegőnek s igen rossz stilisztának tartja –; Prosper Mérimée „száraz ember, száraz szerző” Edmond megállapítása szerint; Gérard de Nerval sem érdemli meg szerintük, hogy nagy íróként sirassák. Nagy ősüknek, az új regény kútfejének ők is Balzacot tartják, mint nemzedéktársaik, és az életet tudományosan dokumentáló íróknak, realistáknak vallják magukat. A kortárs idegen irodalmak pedig Dickens és Turgenyev regényeiben kínálnak ínyükre való táplálékot.

De lássuk most már közelebbről magát a regényt.

Amint már megtudtuk, Edmond, öccse lelki felbomlása, majd keserves halála után, néhány évig a közös élmény- és forrásanyagból táplálkozik tovább. Veszteségérzete – a természetes testvéri gyászon kívül – sokáig oly erős, hogy érthető, ha évekig kell a magányos alkotó munka megindulására várnia. Az is érthető, ha új, szokatlan alkotói helyzetéből következően sajátos érdeklődés fűti: egy szimbiotikus, közös reflexű munkafolyamat vizsgálata. Mint ilyen, a Zemganno testvérek egy testvér-kooperáció más munkaterületre való kivetítése. Ez a porond: a cirkuszisták világa, szorosabban a légtornászat, az akrobatika. Ismervén a két Goncourt képzőművészeti érdeklődését, az ember csodálkozik: vajon miért nem valami közelebbi művészet síkjára történt ez a kivetítés? (Ide kívánkozik A. Delzant, egyik korai vizsgálójuk hasonlata, akinek egymást váltó vagy szimultán munkálkodásukról az íróasztalon: két, egyazon festőállvány előtt hunyorgó s azonos tájképet pingáló festőművész tevékenysége jut eszébe…) Erre a kérdésre hirtelenében két magyarázatot kockáztatunk; az egyik az önvallomás sikeresebb álcázásának lehetősége az irodalomtól távoli berkekben; a másik, mely az elsőt nem zárja ki, a kortárs Lees nevű artista testvérek létezése és működése, akikről az előszó lábjegyzete is árulkodik – vagyis olyan természetű analógia, mely Edmond-nak tálcán kínálja a kivetítés megfelelő változatait.

A két Goncourt Napló-beli önjellemzései s a róluk szóló feljegyzések egyaránt dúskálnak olyan passzusokban, melyek szinte szóról szóra egyeznek a Zemganno testvérek jellemrajzával, sőt, mutatis mutandis, még egyéni munkamódszereikkel is a közös alkotáson belül. Hadd álljon itt csak két ilyen leleplező mondat, ízelítőül: „…öcsém – jegyezte a naplóba Edmond – hovatovább csak a stílus iránt érdeklődött, engem viszont a mű megtervezése foglalkoztatott. Őt a keresés, kutatás, kitalálás dolga megvető restséggel lepte meg – ugyanakkor azonban egy-egy részletet nálam sokkal élesebben tudott elképzelni, ha nem restellte rá a fáradságot.” Vagy: „…amikor alkottunk, három-négy napra is bezárkóztunk, ki se léptünk a házból, embert se láttunk…” Igen, a mondat a Zemganno testvérek-ből oly ismerős: amikor a nagy, az utolsó mutatványra készülnek, akkor bújnak el így a világtól… Hát még milyen szomorú azonosságot mutat az 1870 után elárvuló Edmond a regény Giannijával – mikor az, tehetetlen, béna öccse elől megszökve, egymagában gyakorlatozik a siralomházi megvilágítású hodályban, egykori nagy reményű közös gyakorlataik színterén!

De mégse lássunk a Zemganno testvérek-ben csupán burkolt önvallomást; utóvégre a Goncourt-ok s kettejük közül főleg a tárgyat választó, elmélyedve tervező Edmond, mindig táplálkozott annyira a külvilágból, s érdeklődött oly mértékben más életsíkok iránt, hogy ettől a regénytől se vitassunk el bizonyos mértékű, az emberi dokumentálás korszakos programja szerint való tárgyiasságot. Már az előszó lábjegyzete is, melyben köszönetet mond támogatásukért és felvilágosításaikért az artistavilág néhány ismert képviselőjének – arra vall, hogy témájának és tárgykörének, az artistasorsok közelebbi vizsgálatának, jegyzetelő alapossággal végére járt, mielőtt az íróasztalhoz ült volna. Az artistapálya hitelessége tehát a feltételezett szubjektív háttér ismerete nélkül is nyilvánvaló; a mű emberi melegségét azonban az artistasorson átsugárzó, korán és nem kevésbé tragikusan megtörő kettős írósors kölcsönzi.

Jules Laforgue

Jules Laforgue… Mit foglal ez a név magába? Oldalszakállas, sétapálcás dandyt látok, aki őszelői esténként csillagnéző párizsi sétákra indul.

Most hetvenhét esztendős volna, ha élne. Láthatnánk őt, köszönthetnénk és illedelmesen követhetnénk Párizs utcáin, a „finom negyedekben”, a parkokban, mint magába merülve cirkáló, padon üldögélő, elegáns öregurat. Ha élne! Már ötven éve halott (quand on est mort c’est pour longtemps!), huszonhét esztendős korában halt meg; M. Saint-Clair szerint (aki az N. R. F-ben írt most róla tanulmányt) sajnálatosan korán, félbemaradt munkákat, hatalmas terveket, vázlatokat hagyva hátra. Mi azzal a hittel vigasztaljuk magunkat, hogy éppen a legfőbb pillanatban, a kellő életkorban tűnt el e planétáról ahhoz, hogy utóéletét biztosítsa, hogy kifogástalan és sérthetetlen költőiségét tökéletes egésznek tekinthető opusként lássuk s érezzük mindörökké.

Telegráfpóznákról, gyárkéményekről énekelt – egy magasságban a holddal –, napilapokat, egészségügyi statisztikákat, kórházi fehérneműket mert versbe foglalni a nyolcvanas évek közepén. (Ó, diadalmas „modernség” kora, az újszázadközelség technikát csodáló, emberi haladásban rendületlenül bizakodó – nekünk már meghatóan tragikomikus ideje!) Hol vannak azok a gyárkémények, telegráfpóznák? Már mind ledűltek, mind kikorhadtak, a drótjukat „kilometrikus spleenjükben” végképp megette a rozsda. Ma már mitológia mindez, Laforgue azzá bűbájolta: távoliak, költőiek – mint a holdvilág vagy mint az „előkelő negyedekben” felhangzó alkonyati zongoraszó.

De a hang, amelyen panaszkodott, a lélek reflexe, mely ezekbe a lelketlenségekbe emberszabású fájdalmat, neuraszténiát vetített, örök. Elfinomult, magas fokú rugalmasságig kopott idegrendszer, mint régi háztartások ezüstkései – egész dallamokat lehet pengéjükkel lejátszani –; megérzi s a legpontosabban ki is fejezi, túl a XIX. századvég költőinek kötelező nyavalygásain, a XX. század emberének minden kiölhetetlen, legyőzhetetlen nyomorúságát. Nihilizmussal kacérkodik, s vállvonogató krakélerséggel próbál védekezni a gyakran rátörő szentimentális könnyrohamok ellen:

Sejtelmes idegérzéseinek, tudattalanából fel-felrémlő ötletködeinek egyenértékes kifejezését, dombormű-megfogalmazását nyugtalankodva, keresgélve, de szinte nekünk szólva, majdnem évszázadán túli nyelven írva, lelkiismeretesen valósítja meg. A mi formanyelvünk az övé; éppen mert realizmustól, posztromanticizmustól, preszimbolizmustól menekültében – vagy ilyesmik utálatában – mindent végletesen stilizál, átdolgoz, s nem az akkori világból való önmaga képére formál. Elsősorban ennek a sajátságának köszönheti, hogy egyenesen idegrendszerünkbe furakodik minden mondanivalója. A baudelaire-i vörös talárt leveti tehát, s le a vele járó pátosz kép- és hasonlatcsipkézeteit, retorikus monotóniáját, mely természetesen újabb lélektani törekvéseihez, félálomban kotorászó mivoltához nem lett volna illő és alkalmatos. Egy-egy rímelő verssora olyan, mint a légtornász mutatványa, aki három-négy hihetetlen bucskázás után mégis a lebegő hintára talál. Rimbaud-ról írja: „A rimbaud-i lényeg a vallomásos erő hallatlan gazdagsága s a találó, egyenértékes képek kifogyhatatlan meglepősége.” Mennyire illik reá is ez a megállapítás! A napról, a holdról, az égi világról mennyi huszadik századnak valót tud mondani. (Az ősz végi nap olyan, mint egy rettentő köpet, vagy mint egy frissen kitépett mandula; a vacogó téli holdnak pedig mintha vatta volna a fülében…) Van öt verssora, egy versszak, mely olyan, mintha valami számtalan strófás naphimnusz sűrítése volna:

Valéry feltétlenül ismeri ezt a versszakot; kinek ne jutna eszébe róla az Ébauche d’un Serpent „soleil, soleil, faute éclatante” kezdetű versszaka?… Álljon itt nagy példaképpen a „leglaforgue-ibb” vers, a L’hiver qui vient zömének fordítása, azé, mely minden francia antológiában szerepel s szerepelni fog minden idők francia versantológiáiban. Olyan, mint valami külön kormányzatú kisebb fejedelemség a francia líra roppant gyarmatbirodalmában.

*

Önmaga használatára majdnem argót, külön Laforgue-nyelvet teremtett. Látványai, látomásai, melyeket képszerűen akar visszaadni, e sajátos nyelvhasználatnak köszönhetően a pillanatból rögtön ködös tér- és időmélységbe suhamlanak. Mintha félálomban látná:

Költői tudata, mindenségfelfogó figyelme ott kóvályog és les valahol a galaktikus csillagködök körül. Az Isten, az élet nem más, mint hatalmas, tátongó negatívum. Csak a gyanakvás élteti, csak valami hamleti bosszúcél tengődteti ezen a planétán, s örökké nyitott elmúlás-sebére e földcsillag kihűlésének divatos elméletében talál fenséges balzsamot. Lehet-e ennél igényesebben kaján emberi önvigasztalás?

Hogy is lehetne a mindennapi életben elképzelni őt, a kozmogónikus révedezésű, tüdőbeteg poétát? Van egy madár, nagyon ritkán, nyári melegben jelenik meg Magyarországon, a gyurgyalag; sötétkék augusztusi ég alatt, nagyobb vizek mentén, lehet néha fuvolázó, gurgulázó hangját hallani, s meg-megcsillan a napban szivárványos tollazata. Sohase láttam leszállani; fogalmam sincs arról, hogy megülve milyen lehet. Így nem tudom Laforgue-ot sem az életbe vetíteni. Annyit tudok csupán, hogy office de minuit-jei voltak, s hogy irodalommal jól táplált lelkét – mint egykedvű, elegáns szürke agarat – a „finomabb negyedekbe” alkonyati sétákra vitte. S látom őt egy „szentimentogroteszk” kis utazáson – őszi postakocsin: cigarettázva ül a delizsánsz tetején, csontjai szinte zörögnek, lelke táncol, mint Ariel, s egy rossz kimenetelű szerelmet „rekapitulál”. De ez még mindig csak két dimenzió. Nem csoda: maga Laforgue se látta önmagát és szerelmét különben:

Így nevezném őt: a francia Reviczky.

Valéryban, Apollinaire-ben, Pellerinben, Deréme-ben és Larbaud-ban él tovább, s elhallgatott vagy kiírt mottók képében jelen van és hat a legelevenebb francia irodalomban. Saint-Clair, Hamlet-átköltésével kapcsolatban, Giraudoux-t is említi. A felületes irodalmi divat, a „közönség” (lehet-e egyáltalában ilyesmiről beszélni Laforgue esetében?), el-elejtheti egy-egy időre; az irodalom művelőinek egy rétegében azonban, rokon tehetségek, rokon idegrendszerek mélyeiben élni fog, kimutatható, ábrázolható családfa-folytonossággal s változatlan sugárzással, mint, amelyekre csillagkóros álmodozással annyit bámészkodott: a nagy fényességű, elsőrendű csillagok.

„Egy Hamlettel kevesebb; de fajtája nem veszett ki, bátran kimondjuk!”

Eminescu-antológia, magyarul

Mihai Eminescu, az európai szellem országokon átfutó római limesének egyik őrtornya, mely messzi testvértornyok felé küldi riadt fényjeleit, nálunk csak napjainkban, jobbára az új erdélyi magyar költők jóvoltából vált annyira-amennyire ismertté. A kortársak, korszakos tévedések következtében, kölcsönösen nem vettek egymásról tudomást. Pedig – ha az idők szelleme megengedi – egy Reviczky például szívest örömest ültette volna át a verseit! Az egyazon filozófiai emlőkön nevelkedett román költőben saját igazolását látta volna, s most irodalmunk egy érdekes, a korai magyar-román szellemi közeledés értékes emlékeként ható érintkezéssel volna gazdagabb…

„A románok legnagyobb költője” – ennyit tán tud róla, aki elolvasta Szerb Antal irodalomtörténetét – még annyira sem él a magyar közönség tudatában, mint mondjuk Omar Khájjám vagy Federico García Lorca. Itt az ideje, hogy arcát – szép és fájdalmas, mint egy megsebesített istenfő a Parthenonon – és egyéniségét, mely Balassival, Petőfivel, Reviczkyvel és József Attilával hordoz sok-sok rokon vonást, tőlünk telhetően megmutassuk.

Mindenekelőtt hadd mondjuk el – captatio benevolentiae –, hogy a románok legnagyobb költője egész világon ismeretes nevét Budapesten kapta! Élt itt a múlt század hatvanas éveiben egy Josif Vulcan nevű irodalmár, nagy román hazafi: ő szerkesztette s adta ki a magyarországi románság legolvasottabb irodalmi folyóiratát, a Familiá-t. Hogy, hogy nem, a lap egy-egy példánya Csernovicba is eljutott, s egy Mihai Eminovici nevű tizenhat éves, kalandos, verselgető diák kezébe került, akinek annyira megtetszett, hogy kapta magát, s első zsengéit szerény és illedelmes bemutatkozó levél kíséretében útnak indította Budapestre. Nos, a zsengék oly mértékben hatottak a szerkesztőre, hogy egyiküket már a legközelebbi számban közzétette, alája azonban a szláv eredetet sejtető Eminovici helyett Eminescut írván! A fiatal költő tehát már így látja viszont a versét; a dicsőség szelétől meglegyintve esze ágában sincs tiltakozni: éppen elég bosszúság érte ahhoz, hogy szlávhangzású nevétől – a nemzeti szellem szilaj gyürkőzésének delelőjén – tépelődés nélkül megváljék.

Ez a több átokkal, mint áldással terhes lélek ott öltött testi formát a Kárpátok keleti lejtőin is túl, ahol a szláv és román fajta időtlen idők óta szimbiotikus állapotban él; vérében ő maga is e két népfaj szenvedélyességét és fájdalmasságát hordozza, ama „zsálé”-t, mely Chopin zenéjében éppúgy ott zokog, mint a román népdalokban. Basáskodó, Bulyba Tárász-i apa és a zord élet elől imádkozásba, emlékezésbe menekülő, érzelmes anya gyermeke. A szülői ház – amolyan ordas kurtanemesi kúriaféleség, amilyeneket manapság is látni Szolnok-Doboka megye vagy a Mezőség szomorú tájain – nyers, parlagi élet tanyája. Eminescu gyermekkori környezete: régi könyvek, szentképek, mesélő béresek és juhászok, vadászkutyák, lovak, szóval mindaz, ami a múlt század derekán egy uradalmi ispán háza táján, bojári kastély árnyékában csak előadódhatott… A természetet a maga ősi félelmetességében és gazdagságában itt ismerte meg; ide vágyik vissza – akárcsak Vajda János a váli erdőbe – Bécs, Berlin idegenségéből, erdélyi diáktanyákról s bukaresti bohémnyomorúság vackairól. Ebből a hajlékból látja kirepülni a nagyvilágba idősebb testvéreit, akik valami rejtelmes családi átok ítélete alatt, rendre mind elpusztulnak; itt éli meg még egy-két apró testvérke elköltözését is, s temeti el édesanyját a szegényes fatemplomocska cintermében… Emily Brontë-nak is sok lett volna ennyi halál, ennyi végleges búcsúzás!… Nem véletlen tehát, hogy legelső versei a halállal való sűrű találkozás borzongásából fakadnak! Először kedves tanárját és szállásadóját, az öreg Aron Pumnult búcsúztatja el komor gyászversezetekben – tizenöt éves! –, s nemsokára gyermekkori szerelme, bizonyos Sylvia emlékezetének szentel a sírást immár filozofikus fölébe kerekedéssel elfojtó, halálgyalázó sorokat (Mortua est).

Ifjúságának legfogékonyabb éveit egy-két csernovici idomtalan kaszárnya-kollégiumban, dohos diákszállások nyomorúságában, több mint spártai ridegségben morzsolja le. Árvaság és éhség, matematika- és fizikaórák undora, dorgálások és fenyítések korszerű változatai gyötrik és üldözik. Két ízben is megszökik – de apja lovas darabontokkal hurcoltatja vissza –, mígcsak a csernovici diákéletet végleg meg nem elégeli, s fel nem cseréli a színészpálya viszontagságaival. Színészségét súgósággal és szerepmásolással kezdi (Petőfi!), de nem bizonyíthatván különösebb rátermettséget, hamarosan vándorbotot vesz a kezébe, s úttalan utakon át elzarándokol a románság akkori Mekkájába, az erdélyi Balázsfalvára. A hegytetőn, melyről a városkát megpillantja, így kiált fel: – Szívem minden melegségével üdvözöllek, kicsi Rómánk! – de aztán a kicsi Rómában többet éhezik és didereg, mint a nagy Csernovicban, s mindezt hősiesen és céltudatosan, mint egy új Vergilius egy új Mantuában. Az idegen diákot főleg a piactéren lehet látni, amint kopott császárkabátban és mezítláb, fején kucsmával, szőlőt eszeget, vagy a bolond Szamaras Emberrel meséltet magának, bár akkor még nem tudja, hogy évek múlva, Bukarestben, meg kell állapítania, hogy ez volt a legjobb barátja… S az ébredő román szellem e kis fellegvárában mégis jól érzi magát – mint ahogy Petőfi is jól érezte volna, ha mondjuk, a német Pestről egy szép napon és nagy hirtelen Nagyenyeden, a patriarkális magyar szellemi élet egyik fészkében találja magát… De a nyomorúság továbbkergeti innen is – hátán háza, kebelén kenyere. Szeben, Brassó, majd az Ókirályság zagyva kikötővárosai adnak neki ideig-óráig sovány kenyeret: hol színházi súgó, hol hajóhordár, hol szállodai ajtónálló. Annál meghatóbb, hogy a feljegyzések szerint vándortarisznyájában mégsem látni egyebet, mint könyveket, s még jótevőinek is mindig könyveket hagyományoz. Rongyos, mint Villon, inge cafatokban tapad a testére, de amikor levetkőzik, s nekivág a Küküllő hullámainak, társai egy Adoniszt fedeznek fel, aki tarzáni úszóbravúrokkal képeszti el őket – miután szellemi fölényét irodalmi szócsatákban már gyakran bizonyította.

Eminescu a maga nyomorúságán, a saját bőrén érzi és éli át a nép elesettségét, s a maga tehetségén és nagyra hivatottságán méri meg a nép jobb sorsra érdemes voltát. Húszéves sincs, s már minden megtörtént vele ahhoz, hogy az emberélet mélységeibe adeptusként tekintsen be, s elköteleződjék azok sorsával, akik ebben a mélységben élnek! A Császár és proletár – mintha egy roppant modern hősköltemény invokációja volna – kétségkívül ebből az élményanyagból származik. Szintúgy ez szolgáltatja később társadalomtudományi tanulmányaihoz is a példatárt.

Alig húszéves, s a külföldjárás csodája is megadatik neki: apja, utolsó kísérletként, hogy semmirevaló költő fiát rendes polgáremberré nevelje, Bécsbe, majd Berlinbe küldi. A bohémnyomorúság most, néhány hónapig, tetszetősebb nagyvárosi környezetben szorongatja – bizonyosan színesebb és szórakoztatóbb is –, de az alapképlet nem változik. Polgári értelemben e külföldi egyetemeken is csak annyira viszi, mint annak idején a csernovici General-Hochschuléban: bizonyítvány és diploma nélkül kullog haza – mert azzal ugyan, hogy felfalta a német filozófusokat, apjának hiába hencegne. Annyi tekintélyt azonban szerez, hogy ideig-óráig Jaksban (Jászvásár) könyvtárosi stallumot biztosítsanak neki. A második külföldjárást már elmebajának köszönheti: Titu Maiorescu, aki amolyan húzd meg-ereszd meg-et játszik vele, eljuttatja Felső-Olaszországba, de már képtelen csodálni azt a Velencét, amelyről korábban – látatlanban – a román líra legragyogóbbra csiszolt ékkövét, a Venezia-szonettet alkotta. Útjának utolsó állomása: Bukarest. Öt keserves évig szolgál itt egy politikai napilapot, miután társadalomtudományos felkészültségét s szenvedélyes liberalizmusellenességét Maiorescu ügyesen vitorlájába fogta.

Lassú és rémületes alkonyodásának két nőalak a tanúja: nénje, a béna Harieta és költőnő szerelmese, Veronica Micle, akik egymásra féltékenyen settenkednek ágya körül. S a nagy nőgyűlölő, aki a szebbik nemben csupán a faj továbbplántálására alkalmas, különben alacsonyrendű lényeket látott, utolsó kimenőjén egy bécsi énekesnőt vesz üldözőbe s halmoz el ajánlataival. Jellemző a kettősségre, melyet elméleti nőgyűlölősége s gyakorlati szeladonsága, a teste s a lelke alkotott! Utolsó napjaiban pedig Matei Basarab vajdának tudja magát, népek urának – ő, aki ifjú korában egy jótevő diáktársa kezét ortodox alázattal megcsókolta! –, tán hogy e szörnyű kataklizmával felérő naplementét a maga s környezete számára még monumentálisabbá tegye… Végül is szívroham öli meg, 1889. június 15-én, Reviczky halálának esztendejében.

Ez a forrongó korszak, a román századvég, melyet Eminescu némileg a maga képére formál, román viszonylatban megfelel a magyar romantikának, a diadalmasan felcsapó reformeszmék korának. Kogălniceanu nemrég adta ki a román nemzeti krónikákat, Haşdeu a Történelmi Tárt, s itt van a dandárja a dák műmitológia térhódításának, hadd erősödjék a feltételezett nagy ősök példáin a nemzeti öntudat! S Eminescu, mint alkati romantikus, elmerül a hitregékben, a történelemben: hőskölteményeket ír az „előidőkből”, mint Vörösmarty, témáiba egyre több filozofikus elemet és misztikumot vivén bele. Vállalkozásában egy fiatal nemzet hiányérzése sarkallja, a gyors utánpótlás láza, próféta és lángoszlop, hogy – Ady kifejezésével – elmaradott népét felemelje a „jobbfajta népek” családjába. Neki-nekirugaszkodásaiban hol Victor Hugo, hol Goethe, hol Schiller, hol Byron kezét fogja. De nemcsak a román honalapítás legendái, a sajátos népi történelem kérdései foglalkoztatják: megtermékenyítik az emberiség problémái is, tán a századvég, a közös végítélet rettegésében. „A világ csak hangulat” – veszi át ő is a dallamos schopenhaueri tételt, melyet nálunk kortársa, Reviczky Gyula népszerűsített, vele szépítvén meg sok-sok századvégi haldoklást – de Eminescu sokkal tragikusabb zöngével adja vissza, a hasadt és elveszett lelkek önigazolást kereső hitelességével. Minden csak álom és látszat – hirdeti mint Calderón megláncolt királyfija –, a világon magukat testnek álmodó árnyékok ődöngnek vélt céljuk súlyával, egy álom árnyékai, egy árnyék álmai. Saját énjének, lelki egyensúlyának bomladozásával egyenes arányban hatalmasodik benne az élet értelmetlen voltának tudata: minden oda hat, hogy tizenhat éves korában fogant nagy halálversének megállapítása igazolódjék:

Ő az egyik legnagyobb pesszimista költője korának. S ha tudjuk, hogy Bécsből spirocheta pallidákat, Berlinből nirvána-bölcseletet hozott magával, s hozzávesszük a mostoha társadalmi viszonyokat, családja ijesztő pusztulását – bőven megtaláltuk katasztrófaérzetének kútfejeit. Bizony, számára egyetlen vigasztalás és elégtétel maradt: visszatérni a Semmibe! Még az Istenségtől halhatatlansággal megáldott – vagy megvert – dák is ezt követeli már-már őrjöngő, sátánista bódulatában: a jogot, hogy „örök nyomtalan a semmiségbe hulljon”! (Egy dák imája.) A tündérmeseszerű Esticsillag-ban is a földi dolgokban való csalatkozását fejezi ki, az égi lénynek, a szeráfnak kudarcát, ki földi nővel próbál szerencsét, de hamarosan látnia kell ennek méltatlanságát. Tán menekülés, hogy harminchárom éves korában, alig tízéves alkotópálya után, ő maga is visszaadja szellemét a káosznak, melyből vétetett.

Hogy mi megy veszendőbe e halhatatlan szellem idő előtt való megsemmisülésével – akkor döbbenünk rá, ha felmérjük olthatatlan tudásszomját; hát még, ha a legendás töredékhalmazba is bepillanthatnánk, melyet még mindig kiadatlanul őriz a Román Tudományos Akadémia! Összevissza három gimnáziumi osztályt ha elvégez – de olvas több könyvtárra valót, s az iskoláktól megiszonyodva mint autodidakta vág neki a tudomány rengetegének; a balázsfalvi piacon is könyv van a hóna alatt, s a szénapadláson, betyáros szállásán pedig fennhangon Schillert olvas. Németül és franciául jól megtanul, s az őrültekházában is – még csak ott igazán – a szanszkrit nyelvet próbálja elsajátítani. S még egy reménytelen kísérlet, hogy eljusson az abszolútumig: okkultizmussal kezd foglalkozni! Mint társadalomtudós, beleavatkozik a román nép felemeléséért folyó küzdelembe. Nem felületes, átmenet nélküli civilizálódást hirdet, de követeli a nemzeti sajátságok ésszerű és gyengéd kezű kiteljesítését, a meglevő keret belülről való fokozatos kitöltését. Ellensége minden külföldről jött beavatkozásnak, a „bonjourista” sznobságnak s a felelőtlen reformerkedésnek. Innen ez a vonása, melyet eufemisztikusan xenofóbiának nevezünk: idegenkedése a jobbágysorsban tengődő nép felett magasabb szférában basáskodó jövevényekkel szemben, kik a maguk életformáit kényszerítenék reá. Nem reformer, hanem elkeseredett hagyományőrző, amilyen csak egy ortodox román lélek lehet. Ha egy emberöltővel előbb él, tán a világpolgár hazafi mintaképe lenne, mint nálunk Petőfi, de a maga korában, az adott társadalmi keretben – amikor nálunk Reviczky kozmopolitának vallja magát – Eminescu, a románság jelképpé vált fia, megszállottan hazafi. Így esik, hogy – bár életrajzírói az Eminovici- és Iuraşcu-ősöket a Balti-tenger és a Kaspi-tó között keresik – mégis Eminescu fejezi ki legpregnánsabban a román faji tudatot, a román szellem fejlődését alkalmasint több emberöltőre meghatározva. „A román lélek nagy változásának pillanatát testesíti meg – mondja Iorga –, a nemzet eleven mélységeiből bukkan fel, gyökerei a múlt homályába nyúlnak. Ama szerencsés pillanat rögzítője a nemzet életében, melyben múlt, jelen és jövendő ölelkezik.”

Tizenhat éves korában, első versei születésének idején hangja már a felnőtt, végleges Eminescué: valami balladai szonoritás, a zokogásnak pusztán a mély magánhangzók váltogatásával színezett egyhangúsága, melyben halálos árnyékok imbolyognak. Sajátos világérzése azonban mégiscsak az őrület mezsgyéjén teljesedik ki s ölt végleges formát: kozmikus borzongások, világárvaság-tudat s végül részeg beleszédülés az áldott Semmibe: ekkor törnek be az állandóság makacsságával költészetébe.

Korából kiemelkedő monumentalitását mégsem annyira a művében megnyilvánuló vitatható tanoknak, hanem költői képzelete és nyelve erejének köszönheti, melyek birtokában elérte a művészi tökéletességet. (Képzeljünk el egy Komjáthy Jenőt Arany János szókincsével!) A népdalt is ő oltja be s nemesíti meg a líra számára, utat mutatván a XIX. századvég s a XX. század eleje költőinek. Nyelve Aranyéhoz hasonlítható: mintha a nemzeti öröklét tengerszeméből csobogna! Bár töprengve alkot, mégsem tart semmit véglegesnek, tétován keresi a legidőtállóbb megoldást. Talán ha száz évet él, minden töredékét befejezi s hogy harminchárom éves korában abba kell hagynia: az őt ért igazságtalanságok legnagyobbika. Műve fenséges torzó marad, úgy hat, mint egy katedrális, melyet az idő nem engedett megépíteni, más korokra tartogatja a koronát. S az is szabályszerűen hozzátartozik, hogy kora nem látta meg benne a legnagyobbnak körvonalait: olykor még közeli munkatársai is ingadoztak abszolút értékelésében…

Szolgáljon ez a körülmény mentségül a magyar kortársirodalom közömbösségére, mely részben tán éppen a pátriájabeli nem méltányolás függvénye! Az utókor, íme, ezzel az antológiával óhajtja megkezdeni a jóvátételt; a versek, melyek most a magyar közönség kezébe kerülnek – Eminescu legreprezentatívabb alkotásai –, bár a modern magyar líra formanyelvén szólalnak meg, tán mégis híven adják vissza az eredetit, legfennebb a zenei egyenértékűség hiányzik belőlük: Eminescu monoton mélabúját, utánozhatatlan bús kolomphangját visszaadni mindnyájunk képességeit meghaladó feladat.

Királyidillek a századvégen

Ki ne emlékeznék a Történelmi időket élünk című, régi híradókból összeragasztott riportfilmekre s abban is Ferenc József temetésére? A kicsi, ezüstpántos, bakacsinba vont koporsót Chopin gyászindulójának kíséretével tüntetik el a gyászhuszárok a kapucinusok kriptájában, s utána az ember úgy érzi, hogy most már aztán monarchiának, dinasztiának, istennek, hazának vége van… Amennyi siralmas, előjeles Habsburg-rémdrámát hallottunk nagyanyáinktól, mind eszünkbe jut hirtelen, s középkori töredelemmel borzongunk a királyok koporsójánál, akárcsak királydrámákban élő és gondolkozó öregeink.

Ilyen gyászindulós érzések kíséretében olvastuk most Robert Goffin belga írónak Erzsébet királynéról s a Habsburgok alkonyáról szóló, érzelmes rémregény stílusban megírt s helyenként egészen meglepő, a szakembereknek bizonyára legyintésre vagy vitatkozásra okot szolgáltató adatokkal, „leleplezésekkel” megtűzdelt könyvét. Goffin – amint a befejező részben elmondja – a Genfi-tó partjától a Wittelsbachok müncheni sírboltján, a Starnbergi tavon, a Hofburgon s a schönbrunni kastélyon át a kapucinusok kriptájáig minden helyet bejárt, ahol valaha a halálba lépkedő királyok, királynék, főhercegek és főhercegnők árnyéka suhant, végigzarándokolt elsősorban a szenvedélyes királyné lábnyomain, hogy kripták csendjéből, parkok mélyéből meghallhassa néha a zaklatott női szív dobogását. Nyugodt lelkiismerettel meri mondani, hogy Erzsébet sokkalta közelebb áll a valóság szépséges, emberséges uralkodónéjához, mint amazok a hideg és finnyás hősnők, akiket eddig csináltak belőle életének felületes megközelítői. A bronzkoporsó látványa, mely megnyugodott földi porait őrzi, könnyeket fakasztott a szeméből. Így, könnyein át látja azóta is – s látta bizonyára megírása közben – a rettenetes sorsú, gyönyörű királynét.

Mit is tudunk mi, a huszadik század gyermekei, erről a rendkívüli asszonyról? Elégségesek-e nagyszüleink elbeszélései ahhoz, hogy nyomon kísérjük és ellenőrizzük a meglehetősen szabadjára eresztett fantáziájú belgát? A név zenéje jóságos, szépséges nagyasszonyt idéz bennünk… Jótékonykodva jár-kel a világban s az országban, szép, nagy kontyos fekete fejével, hófehér arcával, turnűrös ruhában; a magyarokat becézi, gyámolítja, s arcán örökös fájdalmas kis vonás, mely nemcsak az országos gondokkal elfoglalt hideg és értetlen császári és királyi férjnek, hanem annak a pillanatnak is szól, amelyben majd az az elvetemült, emberségéből kivetkőzött anarchista, Luccheni, háromszegletű reszelőt nem döf a mellébe…

A János-hegyi kilátón valaha megállott, álmélkodva nézte el a fejlődő, terebélyesedő Budapestet. A kegyelet emlékkövet állított ide, reá hexameteres-pentameteres feliratot véstek, emlékezetem szerint vagy hatsorosat, mely így kezdődik:

S megnézhetjük vasárnaponként a királyi palota Erzsébet-termeit vagy a piarista ház római csontvázas ásatási gödrei felett emelt oszlopcsarnok bronzasszonyát s a Kis-Svábhegy egyik korcsmájában kezünkbe vehetjük Jean bácsi jóvoltából állítólagos napernyőjét, melyet egy inkognitós kiruccanása alkalmából valami pesti étterem asztalán felejtett…

Hiába. Ez mind semmi a könyv Erzsébet-tudományához képest. S a kegyelet, az alattvalói emlékezés által belénk oltott Erzsébet-képhez fogva bizony tiszteletlen és szentségtörésszerű ez a másik, melyet az idegen állampolgár festett elénk. S mégis, a királynét csak most érezzük igazán emberinek, olyannak, ahogyan igazán emberiek Shakespeare szerelmes, gyilkos, fösvény, vérnősző vagy éppenséggel őrült királyi hősei, vagy ahogyan igazán emberi egy-egy középkori király portréja Huizinga könyvében, éppúgy, mint a lovagi történetek fejezeteiben… Emberi, de fenséges az emberek között, mert az emberinek ismert szenvedélyeket fenséges és misztikus fokon hordozza gyönyörű testében.

Habár félig-meddig elfogadjuk Goffin magyarázatait, és vele együtt visszatekintünk a huszadik század lélektanosdis, freudista magaslatairól a századforduló emberi gyarlóságokat és fertelmeket gomolygató homályába – a fin de siècle, azaz széthulló, neuraszténiás század végi világ jellemző és kimagasló alakját ismerhetjük fel Erzsébetben, ki éppen úgy szenvedélyes és mindent habzsoló hőse akar lenni korának, mint egy-egy fiatalon felőrlődött költő vagy művész – vagy hogy ne menjünk messzebb: unokafivére, II. Lajos, az őrült, hamleti bajor király. „Ce sarabande terrible” – így emlegeti többször a század végi dinasztiák haláltáncszerű életét Goffin. S valóban, a könyvet elolvasván, úgy látjuk magunk előtt szereplőit, mint egy különös, dantei felvonulás tévelygő, ugráló, el-elsuhanó, groteszk rángásokkal rémítgető alakjait – vagy mint egy óriási fekete bábszínház kétségbeejtően szomorú és együgyű figuráit, akik felett talán maga a Fehér Asszony, a bécsi Burg kísértete ül, s görcsös kezében ügyes elvetemültséggel cibálja a sorsfonalakat. El kell tűnjenek a föld színéről a jól megépített kripták sötétjében – érzik mindannyian –, elrendelte valaki, nincs menekülés. A végzet elől való kisiklás, elsurranás kényszere lehetetlen kalandokba kergeti őket. Itt van egy ilyen „kalandlajstrom”, hadd olvassuk:

„Hogy az udvari élet fenséges unalmából elillanjanak – abból a halálos ürességből, mely huszonegy éves korában megfojtja Napóleon fiát – hercegek és hercegnők válogatott szökésterveket agyalnak ki. Miksa délibábos trónt hajszol Mexikóban, ám helyette vérpadot talál. Toscanai János herceg címéről és javairól lemondván hajóra száll, s mint Orth János kapitány pusztul el valahol Patagónia partvidékén. Rudolf korhelykedéseiben mind mélyebbre és mélyebbre zuhan. Két ifjú főhercegnő, a császár unokái, szép hadnagyokhoz mennek feleségül, kik egyáltalán nem királyi vérből valók, Ferenc József fivére, Károly Lajos főherceg három feleséget nyű el, szörnyű orgiákat rendez még azután is. Lajos-Viktort kisfiukkal kapják rajta, s Salzburgba internálják, Rainer főherceg egyetemi tanár lesz. Henrik, címéről lemondva, feleségül veszi Hoffman Leopoldina színésznőt. Lajos Salvator Mallorca szigetén háremfélét rendez be magának. Ottó koporsókat ugrat át lovon, egyik bolondságot a másik után követi el, s végül megszöktet egy Robinson Lujza nevű színésznőt, akivel azután bagolyhiten éldegél Wahringban; rettentő betegség támadja meg, arcát, orrát lemarja, hogy maszkot s viaszorrot kénytelen hordani, s beszéd gyanánt artikulálatlan hangok jönnek ki a torkán…”

És így tovább. Mintha egy pszichopátiai szakkönyvet olvasna az ember! Rémülten kérdezzük: miben különbözik ettől a gyülekezettől, mellyel alaposan meg lehet tölteni a dantei purgatórium egy fertályát, miben különbözik a Kínok Városának eme polgáraitól a mi Erzsébetünk? Szilaj s szenvedélyes menekülő ő is, akár a többi. Spleenesen járja a világot. Felséges férje szintúgy: ha nem az Alpok hűvös magányába – tisztesség ne essék mondván –, melegebb tájra: Schratt Katalin szoknyája közelébe vonul. Szép hitvese Lancelot-kat választ magának, hol Gödöllőn, hol Skóciában, mint a hajdani Ginevra királyné, Arthur király felesége; vadul lovagol, utazgat, szenved és szeret… A Fehér Asszony olykor megjelenik előtte s figyelmezteti a közeli végre, mely hamarosan eléri mindnyájukat. Larisch grófné emlékezéseiben van egy vers, Erzsébet maga írta volna; ilyen sorok vannak benne:

Jellemző eset – mondhatná a pszichoanalitikus –, ez a saját neuraszténiás és egyéb lélekfájdalmait hozzátartozóira is kivetítő s családját a saját nemtörődömségével párhuzamosító beteg képzelődése: ossianismus a pszichopátiában. De ebben az esetben (habár így is igaz) nem lehet egyszerű orvosi skatulyázásnál maradni. Erzsébet ugyanis már gyermekkorától olyan vészjóslatokat cipel magával, hogy környezetének és saját szervezetének esendőségét kénytelen velük kapcsolatba hozni. Édesanyja egy Bragance-i hercegbe volt halálosan szerelmes, amikor Wittelsbach Miksához kényszerítették; elkeseredésében már-már klastromba menekült. Lányának, Erzsébetnek gyakran mondogatta azután vészterhesen: „Szerencsétlenséggel vemhes ez a házasság, s átok van azokon, akik belőle születtek, míg csak az utolsó Wittelsbach is vissza nem adja lelkét teremtőjének…”

A halott anyák, nagyanyák szavai idővel mind látnokibban, mind szimbolikusabban visszhangzanak a gyermekekben, unokákban. Hogyne élt volna hát Erzsébet – édesanyja rémes jóslata és a Hofburg-beli Fehér Asszony periodikus megjelenései között – állandó élethajszoló, szenvedélyes és szenvedelmes, Krisztina királynői életet? Vagy vonult volna inkább kolostorba? Tudta, hogy mi vár reá. Halála előtti esztendőben egy párizsi jósnő királyné-tragédiát jósol az elkövetkezendő esztendőre. Magára veszi, de mit sem cselekszik az irányban, hogy kikerülje sorsát. Csak egy-két kedveséről – elsősorban bizonyos Kaiser Lily nevű leánykáról – próbál gondoskodni idejében…

A belga-francia író helyenként túlságosan is franciás, nemegyszer könyörtelenül politizáló beállításaival nem szállhatunk szembe, történészekre bízzuk. Itt van például II. Lajos bajor király halálának vagy a meyerlingi tragédiának új megvilágítása. A két újabb variációt, különösen a másodikat, a Rudolfot illetőt – csatoljuk egyszerűen a végeérhetetlen és évtizedenként új „dokumentumokkal” színeskedő Meyerling-aktacsomóhoz. (Habár miért ne lenne így igaz?? Van annyira valószínűtlen, mint a többi: Goffin szerint ugyanis a trónörökös egyenesen a magyar trónra vonatkozó, apjaura, Ferenc József elleni puccskísérletének áldozata. E fantasztikus elképzelés szerint a hóhérmunkát Habrda nevű cseh, udvari főkém és Galimberti nuncius, udvari pap irányításával Bolfrass báró végezte volna – ha hinni lehet a meyerlingi kastély belső inasa, egy Loschek nevű cseh emlékezetének. „Rudolf a kapucinusok hideg bronzai közé tért meg – fejezi be ezt a részletet Goffin –, míg a drága kicsi bárónőt irtózatos körülmények között földelték el a Bécs melletti Heiligen-Kreuz temetőjében, hogy e szép szerelmes leány ábrándvilágából ne maradjon más, mint néhány lábnyi föld, melyet szerelmespárok virágokkal borítanak el tavaszonként…”)

Íme, a királyok elfogyhatnak, eltűnhetnek a föld színéről: a királyi legendák azonban élnek, kristályról kristályra fejlődnek tovább az örök „alattvalói” képzeletben, akár azokéban, akik az Arthur-mondakört, Ginevra királyné szép-szomorú regényét szőtték-sződögélték, vagy éppenséggel Jozafát királyfiét. Királyidillek vagy királydrámák mindig lesznek, míg a világ világ s míg az ember ember… – Milyen jó élvezni, habzsolni ezt a világot, amelyben királyok szürcsölték vagy szürcsölik az élet örömeit – így az alattvaló –, s milyen egyszerű és természetes meghalni, eltűnni a világból, amikor a királyok is meghalnak, méghozzá nemegyszer rettenetes halállal!…

Új francia széphistória

Franciaországban olyan ismert ez a könyv, mint nálunk a Fekete kolostor; de van-e Magyarországon nem sajátosan irodalommal foglalkozó lény, aki ismerné vagy még csak hallott volna róla? Alig hiszem. Most, a szerző hősi halálának huszonötödik évfordulója körül, megjelent húgának (Isabelle Rivièresnek, az ismert író feleségének) könyve a csodálatos életű Henri Alain-Fournier gyermek- és ifjúkoráról, hogy megmagyarázza a Grand Meaulnes-regény keletkezését, és számon tartóit olvasásával az Alain-Fournier-titoknak még elmélyültebb beavatottjaivá tegye. Habár ennek a titoknak most részesei lettünk, olyannyira, hogy a „Francois de Galais-lovagrend” – (ki ne emlékeznék az erdő mélyén felfedezett évszázados sír feliratára:

„Imitt alussza álmát Francois de Galais lovag, Istenhez, Királyához s Szépéhez hű marad”) –

tagjainak érezzük magunkat, törvényszegően mindent elfecsegnénk, amit tudunk, érzünk – ha volna elegendő szavunk és sóhajtásunk hozzá. Íme, én ennyit mondhatok azoknak, akik szintén azon fáradoznak, hogy még ifjúságukban megközelítsék Francois de Galais lovag nyugvóhelyét, s megcsodálhassák a szívéből növő Kék Virágot. Hátha sikerül őket útbaigazítanom?…

Henri Fournier Épineuil-ben született, s ott is nőtt fel; algimnáziumi tanár volt az apja. Bent laktak a régi, manzárdos iskolaépületben, s okkal-móddal részt vettek a városka társadalmi életében. Kishúga, Isabelle, három-négy évvel fiatalabb nála, de – amint most könyvéből kiderül – kora gyermekségétől fogva részese bátyja örömeinek, szenvedéseinek: kicsi védőangyal, akinek barátsága szeretett bátyját talán sok kamaszkaland csábításától óvja. A képzelődő gyermeket szülei már nyolcéves korában ott altatják a ház egyik félelmekkel teli padlásszobájában: bátorításul és pirongatóul esténként húgát adják mellé, hadd kísérje fel a „gyáva” fiút. A lámpafény egy-két székre, vetett ágyra s a fal különös, régi képére esik: nagy köpenyeges, torzonborz ember áll rajta, körülötte zivatar csapkod, kalapjáról esőlé csurog, s reszkető kezét pipája elé tartja. A címe: Az utolsó gyufaszál – valami angol metszet a múlt század elejéről… Reggel kinéz az ablakon. Mit lát? A jegyző házának toronydúca ott kéklik a régi kert fái között! Be jó lenne – gondolja –, be izgalmas volna bár egy éjjel ott aludni! Aztán jön a kis Isabelle, s óvakodva nyitnak be a padlásajtón. Mennyi csodát rejteget itt a félhomály! Régi családok limlomjai, régi életek törmelékei között botorkál a két gyermek. Poros szarufák alól, kötelek és drótok közül hirtelen rájuk vigyorog egy rézből való napkorong: hajdani „katorz-zsüllyék” (július 14!) roncsa…

Hosszú, olvasmányos délutánokat töltenek az iskolakertben vagy az egyre mélyülő, alkonyati hangulatú szobákban, ahol a gyermek néha kimondhatatlan szépségeket sejt meg a homályból, s az éppen eltűnt nap nosztalgiáit, az eltűnt idő visszahívásának vágya gerjedelmet teremt a szívben és soha be nem tömhető űrt. Édesanyjuk közben lánykori darabjait zongorázza. Mesebeli kalandok nyomán halad az élet, minden ígéretteljes, minden megvalósítható…

A városkába néha vándorcigány-karaván érkezik, ekhós szekereken, rengeteg rajkóval, hasadozott ruhájú, szép fehérnépekkel és nagy, fekete suhancokkal. Szinte fenyegetően vonulnak fel a piacon, s a templom árnyékában lesátoroznak. A városkán rémület borsódzik át, a gazdák korán bezárják kapujukat. Máskor vándorkomédiások ütik fel ugyanott a sátorfájukat, s a város gyermekei – közöttük a kis Henri Fournier – kíváncsian kukucskálnak a kordé kis ablakainak függönye mögé. Aztán késő este, előadás után, világba vágyakozóan bámul a tiszta égbolt csillagaira, úgy mendegél szüleivel hazafelé.

Épineuil két nagy ünnepén, július 14-én és Úrnapján, éjjel tűzijáték csodáját figyeli, s a nagy, történelmivé magasztosuló, múlt életek ízét érzékeltető emberzsivajt: A „velencei lámpák” még késő éjszaka is égnek, megvilágítják félelmes padlásszobáját. Mintha az ablakon állandóan ijesztő arcok kémlelnének be rá…

Nagy élmény a jegyzőék fogadónapja is. A tanár úrék magukkal viszik csemetéiket, hadd ismerkedjenek a velük egykorú gyermekekkel. Az ünneplős fiúk és leányok álmélkodva bujkálnak, szaladgálnak a kísértet járta, zegzugos, folyondáros, régi épületben és nagy kertjében, melynek már kapuja is kalandot sejtet: olyan, mintha valami régi kolostorkapu volna. Estefelé az egész birodalmat titokzatos fátyol vonja be, a méretek megnövekednek, s olyan lesz egyszerre az öreg villa, mint egy századok mélyéből, a lovagkor regéiből itt maradt kastély, melyben abbahagyott ünnepségek kezdődnek mindjárt újra, réges-régi zenebona kíséretével.

Ez az első számú kastélyélménye Henrinak. De van ezen kívül még kettő, egy hétköznapibb és egy csudálatosabb. Ahányszor nyári pihenésre utaznak, meg-megbámulnak a vonatablakból egy park közepén álló kastélyromladékot. Mintha a düledék falakat már csak az elvadult fasorok sárga virágú hársai támogatnák…

A másik kastélykaland olyan szép, hogy Csipkerózsa meséjét juttatja eszünkbe. Apjával, anyjával, húgával kis szamárfogaton kidöcögtek egy szép napon a La Chapelle környéki „kormányzósági erdőbe”, melynek titokzatossága régóta csalogatta mindnyájukat. Valami elhagyatott, begyepesedett útra kerültek, s mind beljebb, beljebb hatoltak a mesebeli rengetegben. Egyszer csak tisztáson találják magukat. Középen kolostorszerű, csodálatos kastély. Minden ablakon spaletta: a finom művű kémények erdeje füsttelenül ágaskodik az égnek az óriási, kékezüst csúcsíves tetőről. Jobbra valami kápolna tornya darvadozik, gótikus ablakív ásít a levegőbe. Embernek különben sehol semmi nyoma. Élők nemigen járhatnak ebben a kastélyban, talán évszázadok óta. Csak három kicsi mezei nyúl játszadozik a park elvadult pázsitján, néha megállapodnak, s első lábukkal kenegetik az orrukat. Mindenütt csend, mozdulatlanság. Mintha a repkényfüggönyös ablakok mögött a kastély úrnője, szerelmi epekedésben elemésztődött vagy kegyetlen átok sújtotta Csipkerózsája aludnék, s mintha a moszatos vizű, zöldellő tó felett régi vigasságok látomása suhanna…

– Forduljunk vissza – szólalt meg elszorult hangon édesanyjuk, s lábujjhegyen, pisszenés nélkül hagyták ott a csodát; hogy többé soha viszont ne lássák életükben.

A nyaralás családi életük egy mélyebb rétegével ismerteti meg gyermekeket: nagyanyjuk, Barthe anyó sokat mesél rég elfelejtett családtagokról, vagy unokái szórakoztatására régi dalokat énekel. A kis Henri legszívesebben a Víz és a Bor vetélkedéséről szóló nótát hallgatja, melyet nagyanyja vásári énekesektől tanult valaha. Különös tartományok s birodalmak nevei nyüzsögnek benne: hadd idézzük azt a két sort, amelyet Isabelle könyvében találunk:

íme, Magyarország is szerepel a nótában mint nagyszerű bort termő mesebeli ország, kétségtelen.

A családi históriák közül főleg a következőt vehetjük a Grand Meaulnes-regény alakulása szempontjából figyelembe:

Egyik különc nagynénjének, aki valaha a környék legszebb lánya volt, angol kérője akadt: egy ifjú lord, akit apja hozott felejteni erre a vidékre. A búskomor szőke ifjú halálosan beleszeret a francia gazdalányba, s megkéri a kezét. Már-már semmi sem áll egybekelésük útjában. Azonban egy éjjel féltékeny és elszánt francia legények támadják meg a hazaballagó lovagot, s félholtra verik. Másnap találják csak meg, vérbe fagyva. Kétségbeesett apja felpakolja szegényt egy nagy berlinerre, s hanyatt-homlok elmenekíti az átkozott vidékről…

Ebből az élménytermő környezetből ragadja ki a kamaszodó fiút édesapja áthelyeztetése. Vissza se utazhatik már elbúcsúzni a lelkével összeforrott gyermekkori helyektől, hanem a nyári vakációról egyenesen Brestbe megy, a tengerésziskolába. A tengerre készül, vagy inkább az elérhetetlen messzeségbe, hogy kiégesse lelkéből a szülőföldvesztés sebét.

Aztán családja Párizsba kerül. Henri Brestet otthagyja, s valami líceumnak lesz a tanulója. Erre az időre, körülbelül tizennyolc éves korára esik megismerkedése Yvonne de Galais-val, akinek gyors, hirtelen elvesztése egész hátralevő életét gyógyíthatatlanul sóvárgással tölti el. Az École Normale-Supérieure-be nem sikerül bejutnia: visszautasíttatik a felvételi vizsgán. Újabb zuhanás a búskomorság, a spleen-kórság felé. Mint minden más lelki baleset után, most is a tengerre vágyik, a messzeségbe, vad szigetvilágba, hogy minden bántalmas, régi dolgot elfelejtsen. De csak teng-leng tovább Párizsban, mint helyét soha sem lelő gyökértelen. Egy-egy elégikus hangú verssel próbál hébe-hóba gyötrelmei fölé emelkedni. Aztán önkéntesi éveitől vár segítséget (bevonulása előtt még elment a boul. St. Germain kis palotájába, s a házmestertől kérdezősködött Yvonne de Galais felől: megtudta, hogy a kisasszony még a télen férjhez ment, s már a tavaly pünkösdkor, találkozásuk idején, menyasszony volt!), de a katonaélet tönkreteszi. Leszerelése után még nyughatatlanabb s még összeférhetetlenebb az élettel, mint azelőtt. Fájdalmas lelkében gomolyogni kezd az életpótló mű: szinte ópiumos álomban járkál gyermekkorának tájain. A szülőföld titokzatos vidékei és a titokzatosan örökre eltűnt szőke leány képzeletbeli feltalálása és visszaszerzése: ez a Grand Meaulnes-regény fogamzásának titka. A Párizsban egyszer látott Yvonne-t visszavetíti gyermekkorának emlékei és élményei közé, olyan módon, hogy minden félbemaradt, értelmetlen vagy céltalan, kusza dolgot köréje kristályosít s vele megmagyaráz, értelemmel lát el. Holdkóros gyönyörűsége telhetett abban, hogy Yvonne-t beleköltözteti az egyszer látott kastélyba, melynek élménye azon a családi kiránduláson állította el a lélegzetét.

Saját magát pedig vágyainak és kedélyállapotainak formát adóan hármas osztódottságban szerepelteti: azonos az elbeszélővel, Seurel tanítóval, aki diákkorában Grand Meaulnes lakótársa a kis manzárd diákszobában, s ámulattal figyeli s hallgatja kalandozásait. Azonos Yvonne rejtélyes vőlegényével, a Komédiással, aki nem jön el az esküvőre, s végül magával Grand Meaulnes-nal, aki álomszerű utazáson érkezik meg ugyanerre az esküvőre, és ismerkedik meg a cserbenhagyott gyönyörű leánnyal… Kastély, kirándulás, padlásszoba, vándorcigányok, komédiások, ünnepség, régi románcok, éjjeli verekedés szerelemféltésből, erdőmélyek, kastélytornyok, különös alakok – íme így vonul fel az Ismeretlen birtok, a Domaine Mysterieux, azaz maga a gyermekkor, minden elemével és motívumával. Így teljesedik ki, így pótlódik az elveszett boldog és örök ízű élet egy Párizsban papírra vetett regény hasábjain. Henri Alain-Fournier talán csak addig volt boldog életében – művészi, alkotói boldogságot értünk alatta –, amíg írván, át- meg átélte regénye álomkalandjait, melyeknek azonban mindenike olyan, hogy akár meg is történhetett volna. A rue Cassiniban dolgozik, szobájában a Perpignani Krisztus összevissza kaszabolt, vértől lucskos, meggyötört teste: „a fájdalom s a kimondhatatlan szeretet képe ez, a halálé és a fel-felserkenő reményé…”

A regény kész is nemsokára – de a nyugtalanság nem szűnik. Kisebb irodalmi munkákkal kísérletezik, ődöngő, kószáló életet él a baráttalan, embertelen nagyvárosban. Arra gondol, hogy elmegy szerzetesnek; Claudel verseit nagyon magába szívja. Yvonne képe lassan Szűz Máriáéval keveredik el búskomor, képzelgésekbe esett lelkében…

Hogy aztán 1914-ben milyen lelkiállapotban vonul a háborúba, arról érthetetlenül semmit sem ír húga, Isabelle. Egészen bizonyos, hogy megkönnyebbülés volt mára gondolata is annak, hogy nagy emberáradatba dobhatja magát, hogy feloldódhatik, elpusztulhat a füstben, a zajban és a vérben…

A rue Cassiniba hiába várják vissza. Hiába vár a riadt és lassan eltehetetlenedő nagymama, a húg, a Perpignani Krisztus. Csak a háború végén törődnek bele Henri halálába. Azt is megtudják, hogy valahol a Meuse berkeiben esett el, s ott is pihen, nagy fák alatt (mint Francois de Galais lovag, akinek sírját egy gyermekkori kiránduláson, a regényben megtalálja), sajgó, örök sóvárgással porladó szívében…

Thomas Mann és A kiválasztott

Legyen a szó ez írás elején a Kosztolányié. Tristan-fordításával Thomas Mann legelső magyar adeptusai közé tartozik, és – ha a korai halál el nem ragadja – talán őt éri a tisztesség, hogy jegyezze az Erwählte című regénynek az enyémnél bízvást maradandóbb magyar változatát.

„Kevés író van a földön. Ebben a korban, mely a betűvetéssel együtt megtanítja a mondatfűzést, az elmésséget, néha még az érzést is, s majdnem annyi a tollforgatója, mint amennyi az olvasója, egyre ritkábban mutatkoznak olyanok, kik végzetet és igazságot árasztanak. Ő ezek közé tartozik. Az esendő emberek, a fáradtan lehanyatló lelkek rajzolója két regényével és számra nem is sok elbeszélésével delejes kört teremtett maga köré. Mi ez a varázs? Az, hogy az életet egységesen látja és érzi, s azoknak, kik hitetlenek és vallástalanok, hitet és vallást ad, a lelkiismeret és szépség vallását… E művészeterkölcsi felfogás keménnyé, tisztává teszi azt, amit ír, többé, mint művészetté, egy világgá, mely egész.” (Kosztolányi Dezső: Lángelmék.)

Kosztolányi 1922-ben írta ezt, még nem a személyes ismeretség közelségéből – mely a 30-as évek derekán barátsággá erősödik –, s a pályája közepére sem ért német írótársról máris oly jellemzést adott, hogy érvényét akkor látta volna csak igazán öröknek, amikor Thomas Mann élete alkonyán a Gregorius-monda újraelbeszélése ürügyén megfogalmazza világnézeti végrendeletét.

Minden legenda csupa költészet, az emberiség mítosztermő őskorának letéteményese. A XX. század írójának feladatai közé tartozik az idők folyamán felhalmozódott tapasztalatok és emóciók átvitelével e legendákat hamvadozásukból felszítani, életre kelteni. Maga Thomas Mann így fogalmazza meg ezt, az irodalomtudós E. Hilschernek írott levelei egyikében (Eberhard Hilscher: Thomas Mann élete és műve): „…néha azt hiszem, egész magasabb rendű irodalmunk nem egyéb, mint a nyugati mítosz, a nyugati kultúra hagyományainak sietős rekapitulálása – a kapuzárás előtt…”

Thomas Mann tehát minden esetben tudatosan fordult különös érdeklődéssel mitikus, bibliai témák felé. Mintha nagy és súlyos eseményt, mondanivalót csak egy-egy „archetípusra” fogva és annak sorsába ágyazva lehetne meggyőzően és hitelesen kifejezni… Már az 1906-ban keletkezett Wälsung-vér cselekménye voltaképp a germán mitológiába vetít vissza egy XIX. század végi testvérszerelmet – még ha az új Siegmund és Sieglinde nem is éppen Wotan őistenségének kései ivadékai. A Tristan című elbeszélés szintén már címével elárulja, hogy hősében felfedezhető a mitológiai előd némely tulajdonsága… És így tovább, a bibliai témájú József és testvérei-n, Az elcserélt fejek hindu legendáján, az újra ótestamentumi gyökerű Törvény-en, a középkori német mondát elevenítő és újraköltő Doctor Faustus-on át – A kiválasztott-ig, melyben költészete csúcsára érkezik.

Mi több, mitológikus sugalmazású művein belül is, ő maga mutatott rá egy másik, szorosabb s talán előre megtervezett összefüggésre: „Úgy rémlik – írta –, hogy József optimista emberséghimnuszát a komor Faustus közömbösíti, vagy »visszaveszi«, és akkor jön ez az Istenben gyönyörködtetni késztető történet a minden ízében bűnös Gregoriusról. Az egészet látni kellene.” Rendkívül fontos idézet ez – mutat rá a levél címzettje, E. Hilscher, mert maga a szerző jelöli meg A kiválasztott helyét „költői kozmoszában”.

Thomas Mann a Gregorius-legendával nyolcadik évtizedének küszöbén találkozik, mégpedig a Doctor Faustus-hoz szükséges kutatásai közben, amikor Leverkühn számára keres oratóriumtémát a Gesta Romanorumban. Megint egy testvérszerelem, jó negyven évvel a Wälsung-vér után, mi több: egyszersmind az anyával elkövetett vérfertőzés esete, a görög végzetmítoszból keresztényült Oidipusz-elbukás. Egy másik levelében, a regény archaizáló nyelvéről írva, azt vallja magáról, s nem is mellesleg, hogy „a kiválasztott bűnösség témája nem nélkülözi szívbéli vonzalmát”. És e különösen hangzó vallomásban alkalmasint már a Wälsung-vér-ben megnyilvánult érdeklődésére utal. Ebben a korai elbeszélésben azonban a bűnbeesés-sorozat mintegy játékos, sznob, társadalmilag-családilag elnézett szalonfokon zajlik, s az író is gunyorosan pellengérezi ki a könnyelmű, de veszéllyel nem dacoló bűnösöket. A kiválasztott-ban viszont olyan történetet mond el, „melyben túlcsordul a test iszonyúsága – és szörnyű bizonyosság arra, hogy félelem és tiltakozás nélkül mi mindenre vetemedik a test” – ami természetesen vonja maga után a bűnhődést.

Régóta nem titok, hogy érdeklődését a Wälsung-vér megírására a felesége családjában előfordult Siegmund-Sieglinde-eset kelti fel. De elképzelhető-e, hogy ez az eset negyven év múlva is annyira kísértse, hogy csupán a testvérszerelem iránti érdeklődésében lássuk új vállalkozása indítékait? Valami más oka is lehet; s vajon tévútra csábulunk-e, ha e többszörös vérfertőzés bűnét egyfajta jelképnek tekintjük, olyan végletes emberi bűnhalmazat sűrítésének – melyre bűnbocsánat csak végletes vezeklés, földi pokolra szállás után remélhető. E kérdés feszegetésekor nem hanyagolható el – Thomas Mann világnézeti magatartásának ismeretében – akkori tartózkodási helye, vagyis Kaliforniának Európától több ezer mérföldre fekvő partjai, amikor a témára bukkan. Az a képesség is, amit az Elbeszélés Szellemének tulajdonít, hogy „száz helyen és egy időben” jelen lehet, ezt a gyanút erősíti. Mint ahogyan ő maga is, emigráns élete tizennyolcadik évében, a tér és idő összevont távlatából repdeshet emlékezetével az egész kis Európa fölött! Csillagászati perspektíva ez. A föld sápadt golyó, egy-egy kontinens apró folt csupán, egy-egy ország pedig pici szeplő – vagy vérpetty rajta. (A vezeklő Németország!?) Az Elbeszélés Szelleme, Clemens barátban öltve testet, Sankt Gallenban – a háborús Európa akkori békés Svájcának területén – ül írópultja elé, hogy a pergament „piciny és finom, tudós és ékes” betűivel beborítsa. S hogy a szerzővel mennyire azonos, nyilvánvaló, ha A kiválasztott kéziratának első oldalát szemügyre vesszük. Valóban sűrűn egymásra torlódó, barátírásra emlékeztető, álló betűk, a szavak közt viszont szokatlan nagy hézagok, mintha az író külön-külön is hangsúlyozni akarná fontosságukat.

Amint Clemens barát szerény-dicsekvőn mondja, teljesen bizonytalan, hogy történetét latinul, franciául, németül vagy angolszászul írja-e: s ez ismét csak rendkívüli idő- és térbeli távlat kínálta sugallatra utal, s voltaképp nem más, mint a nemzet feletti és nemzet előtti középkori Európa, vagy egy ilyen Európa lehetőségének felvillantása, „Clemens” mögött Thomas Mannon kívül – alkalmasint egy olyan írónak gloriolás alakja fénylik, amilyent a XX. század még csak Rilkében produkált, abban a német költőben, aki a német-francia testvérháború után egy fél évtizeddel, élete utolsó esztendeiben (szintén kapuzárás előtt!) „véletlenül” egy svájci remetetoronyban már franciául szüli hagyakozó quatrainjeit. – „Maga a nyelv tekinti magát korlátlannak – kérked tovább a Szellem –, és a nyelvfajokra és nyelvbeli honistenségekre nem sokat ád.” Thomas Mann így jelenti be, hogy a kegyelmi mondát, melyet témájául választott, az egész emberiség okulására szánja.

Mélységesen szubjektív, alig burkolt önéletrajzi vonatkozások az említetteken kívül is lépten-nyomon észlelhetők. A hőssel való rokonszenvezés úgyszólván az azonosulásig kisejlik imitt-amott. Avagy nem ide sorolható-e Grigorsz-Credemi-Tristan idegenszerűségének, kiválasztottságának érzékeltetése St. Dunstan szigetének őslakói közt? Ha a magányt kereső novícius, az apátúrság várományosa, az Isten Békessége klastrom könyvesházában lovagregényekre veti magát: nem azonosítható-e Thomas Mann-nal, amikor az a készülő regényhez középkori olvasmányokba merül? Hogy magát idegen világban idegennek érezze, nem kellett Amerikába emigrálnia: éppen ez érzés elől menekült el saját hazájából, a fenyegető „druida borzalmak” közül. De még jóval e borzalmak előtt, 1920-ban, miért írta róla Kosztolányi – akinek emberismeretében nem kételkedhetünk –, hogy „közlékeny és tartózkodó, a művész gondjával, mely az életben, az emberek között kietlenül idegenné és társtalanná teszi”? És Grigorsz másik jellemvonása: az erő emberfeletti összeszedésének képessége – vajon nem szintén önvallomás?… Ezek s hasonló mozzanatok nagymértékben hozzájárulnak a mű lírai többrétűségéhez, s közelebb vezetnek genezisének ismeretéhez.

*

Thomas Mann a József-regényről azt mondta annak idején: intellektuális éposz. Elvetné a sulykot, aki A kiválasztott-at intellektuális legendának nevezné?

Szerkezete, a fonálvezetés – (elejtése, újra felvevése) – az olvasó érdeklődésének rutinos csigázása: a regényépítés rendkívüli tudatosságát érezteti. A főszereplők mindig oly szörnyű veszteségérzéssel válnak el egymástól, hogy találkozásuk és bűnös összeborulásuk ellenállhatatlan s egyszersmind megbocsátható legyen. És ezeken a pontokon már szívbe markolón ragadják meg az olvasót a regény nagy, sarkalatos pillanatai.

Az Elbeszélés Szelleme „pajkos és bölcs szellem” – figyelmeztet a szerző jó előre. Ne csodálkozzunk hát, ha a szent életű Clemens barát olyanformán mutat meg pajkosnál pajkosabb jeleneteket, mint az, aki szemét befogja, de ujjai közt kikandikál. (Persze, ez az attitűd nem egy „gyönyörteli fertelmesség” leírására ad felmentést!) De amikor Clemens a szemét igazán befogja: amit leír, őt magát is könnyekre fakasztja; ilyenkor rendszerint az olvasó torka is el-elszorul. Ilyenformán „intellektuális legenda” ez a regény; de még jobban illenék rá a szentimentó-groteszk műfaji meghatározás.

*

Ahogy a történet a végéhez közeledik, úgy mélyül, súlyosodik a mondanivaló. A pajkos-bölcs szerzetesnek már nincs miért ujjai közt kikandikálnia.

Amikor a Szent Péter trónusára emelt, minden bűnéért megvezekelt Gregorius, a Kereszténység Atyja – „aki hajlamosabb oldozásra, mint kötözésre” – nála is bűnösebb és szintén alaposan megvezekelt anyjával találkozik: Clemensszel együtt az olvasónak is be kell a szemét fognia. Ilyenkor érződik, hogy Thomas Mann milyen mérnöki szimmetriával építette a művet, ezekig a gótikus ormokig!… És azután, mikor „az öregasszony” meggyónja „nagy és extrém bűnét” – melyet csak térden lehet elmondani –, és kialakul a rákövetkező párbeszéd: mintha angyalszárnyak suhogását hallanók, úgy suhan minden a regény legteteje felé. Ez pedig ott van, amikor kimondatik: íme, Satanas hatalma véges, csak a kegyelem végtelen.

Valete! – búcsúzik Thomas Mann az olvasótól, s talán ujjai közt figyeli, hogy szárogatják-e könnyeik.

1951-et írtak akkor; az egész világot különféle új borzalmak fenyegetik, ő maga hetvenhat éves, s ebben az életkorban minden írói megnyilatkozás egyszersmind véghagyatkozás. „Hogy az eredmény hasznos-e a társadalomra nézve – nyilatkozik A kiválasztott-ról egyik utolsó levelében –, nem tudom. De állítom, hogy a humanitáshoz van valami köze.” Nagyon sok köze van. Hogy mennyi, eldöntheti az olvasó is, hajlamai szerint.