A Bárány Vére
Állócsillagok alatt
Dante: maDante hamvait, néhány évtizeddel halála után, kortársi elfogultságtól fűtött síron túli ellenfelei szélbe akarták szóratni; éjszaka, lopva, új sírboltba kellett elrejteni tetemét. Amikor 1865-ben rábukkantak, a Dantis Ossa feliratot viselő ládikában egy pókocskát is találtak. Ma is ott látható egy firenzei Dante-múzeumban! Íme, e két véglet közé szorítható Dante utóélete. A „legnagyobb költőt” első életírója, Giovanni Villani, meglehetősen zordon férfiúnak tünteti fel, aki mint valami mogorva filozófus, nehezen oldódó nyelvvel állt szóba a „laikusokkal”. Ezt a morcos vonását mutatja meg az ő „legelső barátjának”, Guido Cavalcantinak egyik hozzá írott szonettje is, melyben, a csalatkozott jó barát hangján, hirtelen törést szenvedett, rossz irányba haladó életmódját ostorozza. Minek kételkednénk ezekben a jellemzésekben, amikor maga Dante is nagyjában ilyen képet fest önmagáról? A Vita nuova, versekben bővelkedő önéletírása, nem egy helyzetben emberkerülőnek, magányt kereső, könnyen bántódó léleknek mutatja. Életrajzaiból meg éppenséggel egy szenvedélyesen haragvó, nyughatatlanul csapongó lélek bontakozik elénk, aki mindenütt emberi gyarlóságokba botlik ezen a földön, s ugyanakkor saját emberi gyarlóságai elől hiába menekül. A körülötte zajló világ, a firenzei s általában a sűrű olaszországi változások korszaka, hogy adhatna békességet egy magafajta léleknek? Firenze pedig, édes mostohája, ugyancsak gondoskodik róla, hogy egy életre ellássa lelki sebekkel, sőt, hogy még pokoljárásában se felejtse el: milyen sok szenvedést okozott neki e város iránt táplált, szinte a Beatrice irántival vetekedő szerelme! Az alvilág tartományában, a legfertelmesebb zugokban is minduntalan szülővárosa nyomaiba botlik: itt is, ott is egy-egy megvillanó gyermekkori arc, egy régi hatalmasság, egy-egy honfitárs, akit – még ha ott fent esküdt ellensége volt is – a vezeklés szőnyegén valami rokoni, testvéri megrendültséggel lát viszont. S ha honfitársai ideig-óráig békén hagyják is, városának sorsa nem hagyja nyugodni. Életében a firenzeiektől, halálában a dantológusoktól szenvedett a legtöbbet – állapítja meg keserűen kései honfitársa, Papini. Kevés költője van a világnak, akiben akkora lett volna a kortárstudat – éspedig a szó többrétű értelmében –, mint benne. Az állhatatlanság ide-oda hajszolja körülötte az embereket, s ő mégis képes minden eseményt, minden titkos politikai rugót számon tartani. Ahhoz, hogy egyének, hadak, városok, fejedelmek, pápák sorsát ennyire átélje, különleges teljességű lélekkel kellett rendelkeznie. Akadt-e még a háborúknak olyan haditudósítója, mint Dante Alighieri? Az arezzói csatában részt vevén, élményeit ilyen sorokba szublimálja:
Látta Manfrédot, az utolsó normann királyt véresen, csapzott szőke hajjal a csatatéren, s az ifjú Buoncontét elomolva. Bizonyára őt magát is sokszor környékezte szabdalkozó kardok, dárdák, süvöltő nyilak alakjában a halál… Nem volt dinasztiáknak vagy holttesthalmokon felfelé gázoló újhatalmasoknak olyan éles szemű és könyörtelen krónikása, mint ő. Nem volt az igaz ügyért pusztulóknak méltóbb búcsúztatója! Sőt, ma, hatszáz esztendő távlatából az embernek egyenesen az az illúziója, hogy Dante nemcsak szemlélő vagy egyszerű szereplő volt ezekben a dolgokban, hanem valóságos irányító, nagy és titokzatos intéző, aki egyedül őrizte meg józanságát és megfigyelő, leltározó képességét ebben az általános zajlásban-pusztulásban. De nemcsak firenzei volt, hanem már öntudatos, saját politikai álmait szövögető újlatin: olasz. A szülővárosa sorsán túlemelkedve elsősorban fajtája, hazája sorsa szenvedteti. Ezért veti magát olyan fanatikusan a politikába – erre különben előkelő firenzei patríciusivadék lévén, eleve elrendeltetett. Azonban politikai színezetű verse, eltekintve a csupa politika Divina Commediá-tól, előttem nem ismeretes. Annál hátborzongatóbbak s a mára gondolva annál örök életűbbek azok a tercínák, melyeket a Purgatórium-ban megjelenő néhai mantovai költő, a titokzatos Sordello ajkára ád. Ez a szegény trubadúr – ismerve a Dante előtti nemzedékek trubadúrjait – talán soha meg sem kisérelt versbe szedni hasonló irtózatos mondanivalót, hanem bizonyosan ötletes rímjátékkal, hölgyeket dicsőítő szófüzérekkel szerzett magának becsületet; Dante azonban sötét bujdosót csinál belőle, a hazája sorsa felett való szertelen töprengésbe félig beleőrült honfit, aki mintegy monomániás, alig várja, hogy valakinek végre megmondhassa, ami a szívét nyomja. Amikor az Alvilágban megpillantják ezt a „lombard árnyat”, úgy áll, mint maga a honfibú szobra; csak akkor villan meg sötét arcán valami láng, amikor hallja, hogy a közeledők egyike, Vergilius, mantovai. Ekkor minden bevezető nélkül belevág egyetlennek tetsző, örök témájába:
S ki nem fogy a váteszi szóáradatból. A rég halott Sordellóból azonban maga Dante, saját korának szenvedő tanúja beszélt. Avagy neki, a nagy, antik látomások álmodójának, aki egy szerteszaggatott Itáliában rótta pályáját, nem lehetett volna őszinte vágya hazáját minden áron, ha kell, idegen hatalom befolyása által, eggyé kovácsolva tudnia? Aki testvérháborúk szenvedő – akár cselekvő – résztvevője, attól csak természetes, hogy bármiféle megoldást elfogadna, csak végét lássa a haszontalan pusztulásnak, vérontásnak. S ne felejtsük azt sem, hogy Dante még hitt az uralkodók Istentől rendelt mivoltában. De hitt még valami másban is: abban, hogy a pápa és a császár, ha nem egymás ellen használják erőiket, meg tudnák valósítani egy hatalmas, világraszóló emberi, keresztényi közösség álmát! Dante többrétű kortárstudatának másik hatalmas része az irodalmi kortárstudat. A polgárháborúk, a különféle zsarnoklerázó és új zsarnokot emelő forradalmak Itáliájában egy vértelen, semmiféle öldökléssel nem járó, hatalmas művelődésbeli forradalom is zajlott: a köznyelv, az „édes új stílus” térhódítása. Az áramlat valahonnan Provence mezeiről érkezett, ahol egy trubadúr egy szép napon elkezdett szíve hölgyének – hogy annál hatásosabb legyen – anyanyelvén énekelni. (Legalábbis Dante, a Vita nuova egyik fejezetében, ily anekdotikussá egyszerűsíti a hatalmas költői mozgalom szükségszerű megindulását.) Képzeljük el, hogy a magyar írók ma is azon a humanista-latin nyelven írnának, amelyet, mondjuk, Janus Pannonius használt; vagy hogy megfoghatóbb példát említsek: képzeljük el, hogy a mai irodalom nyelve a Kazinczyékénál, Helmeczyékénél állapodott meg, s ilyen állapotában támadt volna az éppen manapság zajló népi irányú irodalmi felfrissülés áramlata – ellene! Maga az új stílus használata tartalmi megújulást hordozott magával: az elavult költői fogások, a régimódi, elcsépelt helyzetek, öncélú versfaragó játszadozások helyet adtak bizonyos nyersebb, őszintébben átélt, emberibb megnyilatkozásoknak. Kitágult a költészet mezeje. S mindez főleg a szerelemnek, az új stílus úgyszólván egyetlen és fő-fő tárgyának köszönhető. Sőt, Dante éppenséggel úgy tudja, hogy „a költészetnek ezt a módját eredetileg egyenest azért találták fel, hogy Ámorról énekeljenek rajta”. Bosszantja azonban, hogy még mindig akadnak verselők, akik nem akarják belátni az újítás nagyszerűségét, megmakacsolták magukat, s még mindig a régi képletekben gondolkoznak, vagy ami még rosszabb, meghamisítják az újítás lényegét: hatra-vakra szerepeltetik például az antik világ megszemélyesített fogalmait, velük költői játszadozást űznek, nem vévén észre, hogy az új stílus költője csak akkor szólítja elő őket, amikor a helyzet szervesen megkívánja. Előbbiek félreértik a régi nagyokat, „akik nem ok nélkül beszéltek így, tehát azok a rímelők sem szabad így szóljanak, hacsak erre magukban elegendő okot nem éreznek; mert nagy szégyenére is válnék annak, aki retorikai színek és képek köntöse alatt úgy szedeget rímbe miegymást, hogy azután, ha megkérdeznék, szavait e rongyokból – úgy, hogy valami értelmük legyen – kihámozni nem volna képes. De az én első barátom – emeli meg a hangját Dante – meg jómagam alaposan számon is tartjuk azokat, akik ilyen ostobán rímelnek”. Az első barátja nem más, mint Guido Cavalcanti. Milyen egyéniség is rejtőzik e heroikus név mögött? Ő volt az udvari költészet vezércsillaga Dante előtt; hajlamaiban arisztokratikusabb, mint a Papini által rusztikusnak és nem életmódjában, de nyelvének nyers gazdagságában inkább plebejusnak minősített Dante. Ő is tudós költő, a legemelkedettebb stílus képviselője; verseiben valami különös szerelemfilozófiáról értekezik, azaz tudós módján fejtegeti ezt a nyugtalanító emberi ügyet. Talán ezzel a tudálékossággal szenvedélyes, túlfűtött természetét szorítja kordába. Ámorja könyörtelen zsarnok – ugyanez az Ámor hatalmaskodik Dantéval is a Vita nuová-ban –, aki megtiporja, meggázolja a nyomorultat, akit megkaparint; jó néven veszi, ha térden csúszva, töredelmesen közelednek feléje. Dante Cavalcantit, különösen ifjúkorában, nagyon becsülhette, mert ő is ama kiválasztottak közül való, akiknek megküldi első szonettzsengéjét, azt, amelyben előadja Ámorral, ezzel az ijedelmes fejedelemmel való első találkozását. A nagy esemény megszenvedtette ugyan, de látni fogjuk a versből, mégis büszke rá: Ámor kitüntette kegyetlen kegyelmével! Nem tudja titokban tartani, kikürtöli:
Cavalcanti, a hűséges barát, mint tapasztaltabb költő és tapasztaltabb szerelmes, azonnal megértette, mi környékezi ifjabb barátját. Sietett megnyugtató, felvilágosító tanácsaival: válaszszonettjét az első magyar Dante-fordító, Császár Ferenc átültetésében fogjuk, már csak kuriózum kedvéért is, hallani:
Ismeretes még egy szonett, mely e halhatatlanok barátságát örökíti meg; a hatszáz esztendős sorokból megelevenedik egy réges-régi szerelmi kiruccanás: Cythére szigetére való hajókázás ifjonti álma; ha az ember a festményre kívánkozó hangulatot megfelelő színekkel látja el magában, egy piros vitorlás, kék tengeres trecento képpel lesz gazdagabb. Íme, a vers:
DANTE GUIDO CAVALCANTIHOZ: BOLDOG SZERELEM ÁLMA
Dante szerelmi kétéltűségére jellemző, hogy erre a pajkos középkori víkendre, Beatrice helyett, nagy tapintattal más lányt óhajtott csolnakában látni, valakit, akit nem nevez meg, csak annyit mond róla, hogy harmincadik a legszebb hatvan firenzei szépség sorában… Cavalcantival való barátsága később, ki tudja, nem valami írói féltség okából-é, megkeseredik. Cavalcanti egy szonettje arra enged következtetni, hogy az egykori legjobb barát barátja életének bizonyos válságát nem jó szemmel nézi. Ez akkor lehetett talán, amikor Dante, hogy Beatrice halálát magával elfelejtesse, az örök receptet követve, kicsapongó életmódba kezdett – meglehetősen közemberi eljárás szerint. Mintha Beatrice valami George Sand-szerű hűtlen szerető lett volna, aki a halállal csalta meg hívét!… A megrovó szonett így hangzik:
DANTE FEDDÉSE
Hogy a megrendítő intelmek fogtak-e Dantén közvetlenül, nem bizonyítható. Annyi azonban szent, hogy Beatricét, az égi szerelmet, e figyelmeztető vers nélkül se tudta volna elfelejteni! A másik, az idősebb Guido, Guido Guinicelli, az előttük járt nemzedékből való. Cavalcanti előtt volt Firenze koszorús költője. De jaj, költői dicsőség, jaj, hóból épített palota! Milyen hamar elolvadsz! A divatok könyörtelenül bánnak el saját teremtményeikkel, mindenféle művészetben… Dante a Purgatórium-ban találkozik emlékükkel, félig-meddig kortársaiéval, azokéval, akik olyan hamar hulltak ki a kegyetlen rostán. Velük kapcsolatban így elmélkedik a művészdicsőség mulandó voltáról:
Hogy mennyire sajnálkozhatik Guido Guinicelli sorsán, megmutatkozik a Purgatórium-nak egy későbbi fejezetében is:
Barátai közül való még többek közt egy igen értékes költő, Cecco Angiolieri, egy Villonra nagyon emlékeztető jelenség, aki Cavalcantival és Dantéval szemben valami vaskosságot, durvaságot képvisel, s egy másfajta életmód nyers jellegzetességét hozza. Ehhez képest „hölgye” is legkevésbé sem a Dante- vagy Cavalcanti-féle „gentilissima”, s nem templomban vagy pergolában találkozgat vele, hanem csapszékekben, lebujokban! Becchina, a korcsmák tündére, mintha már Villon mester kövér Margot-jának szépanyja volna. S mintha csak azért jelent volna meg a kor költészetében, hogy az égies Beatricének földies ellenképe legyen. De akárhogy is, ő is múzsa volt, múzsa a javából: nagyon meg kellett szenvedtetnie szegény csapodár költő imádóját, aki egyáltalán nem titkolta, hogy minden nőt megkíván.
MI VOLNA HA
Sajnos, ezeknek a költőknek olyan hányatott életük volt, hogy képtelenség barátkozásukat fokról fokra nyomon kísérni. Guido Cavalcantiról tudjuk, hogy száműzetésben halt meg, maláriában; s ugyancsak száműzöttsorsban múlt ki társuk, Gino da Pistoia is. Ide-oda hányta-vetette szegény költőket a méltatlan politika. De ha egyénenként sokan el is tűntek, művük hozzájárult a nagy toszkán művelődésbeli megújulás vívmányainak, főleg a toszkán nyelv irodalmivá emelésének megrögzítéséhez. Hogy ennyire is számontarthatók, mégis elsősorban a legnagyobb kortársnak köszönhetik, aki még az alvilág sötét zugaiban is felkeresi s „meginterjúvolja” őket, hadd kiáltsák általa világgá, amit gyarló földi állapotjukban nem voltak képesek kimondani.
Kolozsvár, 1943
Dante Vita nuová-jának fordításárólAmikor Firenzében, hat esztendővel ezelőtt, a Santa Croce-templombeli jelképes Dante-síremlék előtt ájtatoskodtam, s a feliratot: „Onorate l’altissimo poeta” – útinaplómba róttam, álmodni se mertem volna, hogy egyszer majd első művének átültetésével fogok hódolni a legnagyobb költő szellemének. Mert mi a műfordítás, ha nem a szerző iránti legteljesebb, legodaadóbb hódolat, mely a halhatatlanság csodálatából, a mű megközelítésének, lehető legteljesebb magunkévá tételének vágyából ered? Azaz: műfordítónak lenni annyi, mint a szerző, az eredeti mű szellemébe minél jobban beleélni magunkat. Ebből következik, hogy az átültetés sikerültségét a beleélés hőfoka s a fordító nyelvi készsége határozza meg. Azonban megközelíthető-e Dante, a költői csúcsok csúcsa; a középkori fogalmak, a transzcendens lelkesedés dolce stil nuovó-ja visszaadható-e egyáltalán? A huszadik század legsötétebb tizedében élő embert nem tette-é vajon a világ Hozzá sok időre méltatlanná? Igaz, ő sem éppen aranykorban élt; s Babits Mihály (akinek műfordítói nagyságát csak most, e hasonlíthatatlanul kisebb feladattal való birkózás közben láttam meg igazán) szintén legfennebb holmi ezüstkornak eszményített vaskorban dolgozott – mégis elérte, hogy Divina Commedia-fordítását az irodalom általában évszázadra szólónak tekinti. Minden műfordító múltbeli ismert és jövendőbeli ismeretlen vetélytársakkal versenyez; aki pedig éppen Dantét vagy más abszolút halhatatlant fordít, el lehet készülve az ismeretlen vetélytársak végtelen sorára. A teljes Vita nouvá-val előttem ketten is megbirkóztak, tehát két múltbeli vetélytárssal állított akaratlanul is küzdelembe a vállalt fordítás. Az első Császár Ferenc, aki 1854-ben tette közzé művét, Pesten; a második Ferenczi Zoltán, akinek fordítását a Korvin Mátyás Egyesület megbízásából a Révai Testvérek Irodalmi Intézet adta ki, 1921-ben, Dante halálának 600. évfordulójára. Miért volt szükség akkor a második s most a harmadik fordításra? A feleletet mindenki megtalálja, aki e két fordításnak elolvassa bár egy oldalát. Pedig mindkét elődöm – különösen ha művük filológiai részét tekintjük – hatalmas és lelkiismeretes munkát végzett. Császár Ferencnek az volt a veszte, hogy művét a kor frissen tákolt, jóformán indítvány- vagy javaslatszerűen ideiglenes nyelvi megoldásaival tömte meg, s ezzel nemcsak az utókornak, talán saját korának is élvezhetetlenné tette. Ferenczi Zoltán, aki a verseket – szemben Császár Ferenc rímtelen bár, de néhol sokkal világosabb verses fordításával – már rímben fordítja, erőfeszítésében néhol a szófacsarás valóságos akrobatájává válik. Jómagam mindkét fordítást használtam; igyekeztem okulni belőlük, sőt Császár Ferencnek át is vettem egy vagy két szerencsés verssorát, Ferenczinek pedig néhány jó kifejezését. Igyekeztem elkerülni a műfordítóknak ama másik közös hibáját, hogy az újszerűség kedvéért az esetleg meglevő jót mellőzzem, s csak azért, hogy különbözzék, esetleg kevésbé jóval helyettesítsem. Ebben a nagy nyelvi próbában természetesen a „mai” irodalmi nyelvet használtam, mely, magától érthetően, egyénenként más-más árnyalatú, aszerint hogy ki milyen mértékben archaizál, milyen arányban merít az aránylag érintetlen dialektusokból, s mennyit hagy el a nyelvújítás erőltetett szóalkotásaiból. A Vita nuova verseit – nyolc sor kivételével – bármily nagy próba volt is, mindvégig eredeti szótagszámukban fordítottam, azaz megtartottam a jambusok nőrímes végződéseit. Mert Dante mást nem is ismer; a sorrövidítéseket, a tízszótagos, hímrímes megoldásokat, önkényes, kényelmeskedő megoldásnak minősíthetnék; ezt az eljárást csak olyan terjedelmű munka menthetné, mint amilyent Babits végzett az Isteni Színjáték-kal: ő tudvalevőleg, ha másként nem győzte, itt-ott az eredetinél egy szótaggal rövidebb sorokat használt. Ebből a tárgyi rész megrövidítésén kívül, zenei csonkítás is származik, s a könnyebb rímelés lehetősége nem mindig éri meg a más irányban hozott áldozatot. De erről most ne beszéljünk többet, úgyis „tudja, aki megérti”. (Munkámban több Vita nuova-kiadást is használtam, hogy lehetőleg egyeztethessem a kisebb-nagyobb eltéréseket s hogy a jegyzetek közt jobban eligazodjam. Legtöbbet a Natalino Sapegno gondozásában, Firenzében, 1931-ben megjelent kiadást, az 1907-es, Michele Darbi- s az 1930-as Michele Scherillo-félét forgattam, de jártak a kezemben régebbi kiadások is, sőt az Otto Hauser fordításában megjelent német kiadást is figyeltem, mely sok helyütt elrettentő például szolgált a fordítói szabadosságra.) Végezetül köszönetet mondok e munka átnézőinek: Várady Imre professzornak, Grandpierre Emil és Halász Gábor íróknak, akik nem egy félreértésre hívták fel figyelmemet, s biztos érzékkel javítottak a túlzó vagy elégtelen hangolású mondatokon.
Kolozsvár, 1943
Dante magyarul„Mester, – kérdém, most útunk merre tartson?” S ő: „Vigyázz, ne lépj egy lépést se félre, csak tarts mögöttem, egyenest a hegynek míg nem találunk más okos vezérre!” Túl volt a csúcs már erején szemeknek… [PURGATÓRIUM IV. 36–40. SOR] 1Most, amikor főt hajtva megállok a nagy múltú bolognai tudomány képviselői előtt, Dante egykori lábnyomaiban, megilletődésem nemcsak a környezetnek szól, hanem a feladatnak is, amelyre vállalkoztam. Bizonyos vagyok benne, hogy nálam jobban felkészült hajdani magyar diákok is szorongva álltak már így e város nagy hírű egyetemének auláiban, s mégis apellálniok kellett, tézisük megvédésekor, cenzoraik megértő jóakaratára. És témájánál fogva bármekkora érdeklődésre is számíthat ez az esszé, érzem, csillagmérföldekre vagyok a lehetőségétől is annak, hogy előadásommal olyanformán hozzam lázba a nagy tekintetű bolognai universitast, ahogy, Gino da Pistoia feljegyzése szerint, egykor Danténak sikerült. Ha el lehet képzelni, hogy például egy hegedűművész hangszer nélkül áll dobogóra, s a konsternált közönségnek mentegetőzve magyarázza, hogy csak a saját hegedűjén tud játszani, de azt odahaza felejtvén, most csupán néma mozdulatokkal próbálja meg közönségébe szuggerálni a programban ígért versenyművet – ha el lehet képzelni egy ilyen bűvészmutatványt, akkor ennek a hegedűjét otthon felejtő művésznek a példájával megközelítően illusztráltam, milyen nehéznek érzem a feladatot: érzékletes, meggyőző képet adni a magyar Dante-fordítások eredményeiről. Avagy nem eleve kudarcra vagy félsikerre ítélt vállalkozás-e, amikor egy alig ismert s a latin-germán-szláv nyelvcsaládokkal semmi rokonságot nem tartó nyelven kell megszólaltatni legalább minimális példatárt, olyan nyelven, melynek muzsikája még a latintól is idegen, holott a magyar művelődés első századai óta (XI–XII. sz.) éppen a latin grammatika, prozódia és nyelvkincs hatott rá a legjobban és a legtovább. Ennek az előadásnak kerete azt sem engedi meg, hogy a magyar tudomány elismert tekintélyei által összehordott filológus adathalmazzal hozakodjam elő; legfeljebb annak kockázatát vállalom, hogy néhány percre alászálljak a középkor végi magyar művelődés századaiba, s – olyanformán, mint keskeny kutatóárkot ásó archeológusok teszik – néhány bizonyságát adjam Dante jelenlétének a magyar irodalmi tudatban. Dante – amint ezt a Divina Commedia közismert passzusain kívül a De vulgari eloquentiá-ban is igazolja – tudott egyet-mást a korabeli Magyarországról; de vajon tudott-e róla és milyen mértékben a középkori Magyarország? Természetesen csak irodalmi tudatról van szó, hisz semminő feltétele sem volt meg annak, hogy a „divino poeta” művei szélesebb körökben, az egyházi vagy udvari művelődési centrumok hatósugarán túl terjedhessenek, s még a legélénkebb fantázia sem képzelhet el a múltbeli Magyarországon olyan iparosműhelyt, amelyben Dantét énekelték volna – ahogy az itáliai városokban énekelték, Boccaccio feljegyzése szerint. Dante művének magyarországi felbukkanása az 1414–1417 közt lezajlott konstanzi zsinatnak köszönhető. Itt történt ugyanis, hogy Giovanni da Serravalle fermói püspök, tekintélyes humanista zsinati küldöttek buzdítására a Divina Commediá-t latinra fordította, amint ajánlásában elmondja – „ut intelligi et apprehendi possit etiam abhiis, qui non norunt vulgare ydioma ytallicum, cujusmodi sunt: alemanni, gallici, anglici, bohemi, ungari, sclavi, poloni, hispani, portugallenses, casteliani et consimiles…”; ezt az előkelő ötödik helyet nem tarthatjuk véletlennek, ismerve Magyarország akkori európai súlyát, valamint azt a tényt, hogy hazánkat a zsinaton Zsigmond magyar király – német-római császárral az élén kétezer küldött képviselte. Nos, a fordító műve egyik másolatát illendő ajánlással Zsigmondnak is átnyújtotta, s a magyarok királya feltételezhetőn magával vitte budai könyvtárába. A példány azonos lehet az Egri Érseki Könyvtárban máig is őrzött híres Serravalle-kódexszel. Közvetlen kisugárzó erejének ugyan nem mutatható ki semmi nyoma, de nem lehet kalandos a feltételezés, hogy azok az olasz humanisták, akik még Mátyás uralkodása előtt szerepeltek a magyarországi tudományos életben – Branda Castiglione bíboros, Masolino festő, Francesco Filelfo, Ambrogio Traversari, Pier Paolo da Vergerio, ha nem is feltétlenül útiládájukban, de tudatukban, magatartásukban Dante művét is magukkal hozhatták. Ellenben a későbbi viszontagságairól is híres Dante-kódex, Mátyás budai könyvtárának egyik dísze, bizonyára valóságos oltára volt a Sodalitas Letteraria Danubiana elnevezésű budai, újplatonikus körnek, melynek olasz és magyar tagjai – élükön Marsilio Ticinóval – éppen Dantéban tisztelték legfőbb középkori platonista elődjüket. S ha tudjuk, hogy Mátyás életében a Divina Commedia tizenegyszer jelent meg nyomtatásban, azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy a szenvedélyes könyvgyűjtő király ügynökei egy-egy nyomtatott példányról is gondoskodtak. De kísért az a feltevés is, hogy nem merült-e fel éppen itt és ekkor, először magában Mátyás királyban vagy valamilyen udvarbeli poéta lelkében a magyar Dante-fordítás gondolata?… Ha azonban tudomásul vesszük, hogy a kor legnagyobb költője, Janus Pannonius (1434–1472, a ferrarai Guarino-féle híres rétor- és költőiskola tanítványa) mindvégig latinul írt s egyetlen magyar sora sem maradt fenn, keserűen kell megállapítanunk e hipotézis délibábos voltát. Ebben a korban a nemzeti nyelvű költészet csak népi és egyházi fokon nyilatkozott meg, és egy-egy verstöredék, himnusz vagy vitézi ének bizonyítja a meginduló fejlődést. De íme, egy emberöltő múlva végre valami tapintható bizonyítéka annak, hogy Dante műve nemcsak dísze volt egy-egy könyvtárnak, hanem élt és hatott is. A Paradicsom-nak (XXII. 46-tól 48-ig) három sorát találjuk együgyű prózai fordításban egy kis papiroskódexben, melyet egy domonkos rendi apáca írt „szerelmes nénéi” számára „az szent apostoloknak méltóságáról és dücsősségéről” – s benne a világi bölcsek közt Dantéra is hivatkozik. Ez a három sor: „ez tüzes szárnyu édes elmélkedő emberek: az tüzzel gyujtattak vala fel, ahonnat az nemes virágok nevekednek és az szent gyümölcsök”. (Questi altri fochi tutti contemplanti Uomini furon accesi di quel caldi Che fa nascer li fiori e i frutti santi.) Íme, a magyar Dante-fordítások eléggé nem becsülhető, lepréselt kis legelső virágcsokra! Úgy gondolom, ennyiből is valószínűnek tekinthető, hogy Dante műve részét képezte a reneszánsz kori magyar művelődésünknek. Nem csodálkozhatunk hát, ha örökségképpen a következő emberöltő alatt már a török által javában pusztított országban is hivatkozás történik reá, mégpedig a század legnagyobb költője, Balassi műveinek előszavában; a költő halála után Rimay János adta ki s írta az előszót, melyben a szerelmi versek mentségére többek közt Dante tekintélyére is hivatkozik. A török hódítás terjedése, a protestantizmus kombattáns-vallásos érdeklődése nemhogy csökkentené, hanem meglepően gyarapítja a magyar Dante-tudatot: a reformátorok Dantét úgyszólván ősüknek tekintik, és a Divina Commediá-nak fegyverül használható sorain kívül hitvitázó irataikban a De monarchiá-t is emlegetik. Annál meglepőbb, hogy a XVII. század legnagyobb írói egyéniségének, Zrínyi Miklósnak (1620–1664) költői hagyatékában – a könyvtárában szereplő, velencei kiadású Divina Commedia – példányon kívül – nem mutatható ki különösebb Dante-hatás. Mégsem hagyhatjuk említés nélkül, hogy amikor az olasz műveltségű költő és államférfi a törökkel való élethalálharc egy-egy fegyverszünetében megírta az első nemzeti műeposzt, hőséül saját hadvezér nagyapját választotta, olyanformán, ahogy Dante tette volna, ha Cacciaguidában tisztelhette volna valamilyen olasz nemzeti ellenállás és önfeláldozás eszményképét. De nem hihetjük és nem kockáztathatjuk meg a feltevést, hogy abban a korban, amikor Budavárában, Visegrádon, Esztergomban és a reneszánsz emberöltők alatt felvirágzott annyi városban Mátyás könyvtárainak és a többi humanista szellemi központoknak romjai közt a hódítók egyetlen könyvet forgatnak, a Korán-t – Zrínyi Miklóst megkísérthette volna Dante fordításának fényűzésszámba menő gondolata. 2Nem kétséges, hogy mindez, ami eddig elhangzott Dante művének magyarországi pályafutásáról, fogadkozásom ellenére is a filológus adathalmozás bűnébe ejtett, és jócskán próbára tettem hallgatóim türelmét; de ha Dante művét katedrálishoz hasonlítjuk, és az eddig legjobb Commedia-fordítást e katedrális másolatának: akkor illő felsorolni a számtalan vándor közül legalább azokat, akikről a feljegyzés vallja, hogy ez épület csodáit bámulták, és magukkal vitték lelkük tarsolyában. Csak ezek után térhetünk rá azokra, akik le is táboroztak e katedrális árnyékában, s nemzedékeken át végezték a rájuk eső munkát, éppúgy, mint az olykor évszázadokig épülő, valóságos székesegyházak tövében sátrukat felverő ácsok, kőfaragók és építőmesterek. Amikor az első töredékes magyar kísérlet megszületik, a XIX. század elején, Döbrentei Gábor tollából, a franciáknak, németeknek, angoloknak már több fordítása forog közkézen. Ez a fordítás azonban egy irodalmi szervező egyéniségnek – s korántsem vérbeli költőnek – vállalkozása, kéziratban maradt, s emléke is csak kortárs irodalmárok levelezésében élt, és szerzőjét inkább csak Dantét népszerűsítő folyóirat cikkei emelik az úttörők rangjára. A tulajdonképpeni, nemzetek közti tudatos vagy nem tudatos versengés majd csak utána kezdődik igazán: akárcsak a levegő meghódítását célzó kísérletek, melyeknek e században szaporodnak hősei és áldozatai. Hogy vette ki a részét és milyen eredménnyel ebből a vetélkedésből a XIX. század eleji irodalom? A nyugatiak már tíz-húsz fordítással vezetnek, amikor a magyarok kezdetlegesebb műhelyekben, megfelelő Dante-irodalom és szótárak nélkül állnak sorompóba. Ezek a fordítások következésképp inkább kultúrhistóriai kuriózumok, tanárok és magántudósok áhítatának és szorgalmának tiszteletre méltó dokumentumai. De van egy adatunk – pedig még nem érkeztünk el a XIX. század közepére –, megint csak három sor, s méghozzá az eredetiben, mely azonban nem egy kezdetleges fordításnál becsesebb: az Inferno bejáratának felirata, nem jelentéktelenebb kéztől, mint a katonaéveit szolgáló Petőfi Sándorétól. Tizenhét éves volt, az osztrák ezred Itáliába történő áthelyezéséről álmodozott, olaszul tanult, fordítgatott; nem nehéz rekonstruálni, milyen lelkiállapotban lehetett, amikor e gyászos muzsikáju szavakat („queste parole di colore oscuro”) ajtajára írta. Az üstökös módján feltűnő és ellobbanó költő művében azonban nem észlelhető közvetlen Dante-hatás. De hadd lássuk csak azokat a „kuriózumokat”. Császár Ferenc (1807–1858), aki néhány évig Fiuméban is tanárkodott, és sok érdemet szerzett az olasz irodalom (Silvio Pelico, Beccaria, Foscolo, Pindemonte stb.) népszerűsítésében, úgy gondolta, hogy a korabeli nyelvújítás vívmányai véglegesek, tehát új szóalkotásokkal s a köznyelvbe soha be nem hatoló műkifejezésekkel próbálta rímtelen terzinákba magyarítani annak a költőnek a műveit (NB. a Vita nuová-t is ő fordította először), aki éppen a nép természetes nyelvének állít a Divina Commediá-ban örök emlékművet. Fordítását ma csak filológus olvashatja mosolygás nélkül – bár néhol tömörségével a magyar nyelv kifejezőképességének nagy lehetőségeit villantja fel. Újabb s a meglevőtől formájában is különböző vállalkozás Bálinth Gyula (1824–1894) ferencrendi szerzetes, tábori lelkész fordítása. Rímes terzina szerkezetű hexameterekben véli közelebb hozni a magyar olvasóhoz a Divina Commediá-t, mintha éppenséggel Boccaccio adataira támaszkodna, aki szerint Dante, maga is latin hexameterekben kezdte volna nagy művét: Ultima regna canam… De a hexameter jóval hosszabb sor lévén, mint a hendekasillabus, a sorokat kénytelen töltelékszavakkal kiegészíteni. Ugyanezt az eljárást tartotta célravezetőnek Tasso Gerusalemme Liberatá-ját fordítva, melyet is páros rímű hexameterekben vitt véghez. Vállalkozása, szenvedélyes ragaszkodása az antik metrumhoz mindenesetre figyelemre méltó. Bizonyítja, hogy a múlt század közepén a jambus még szokatlanabb versforma némely magyar verselőnek, mint az immár négy évszázados múltra tekintő hexameter. Angyal János az első fordító, aki a terzinás jambusos szerkezetet megtartja, és hűség tekintetében is tiszteletreméltót alkot. Csupán a költői és nyelvi erők nélkülözhetetlen többlete hiányzik belőle. Kisebb-nagyobb időközökben tette közzé Divina Commedia-fordításának részleteit. Utóda, Szász Károly, az első azok sorában, akik elődjeik munkájának kemény bírálatával adják az olvasó kezébe saját művüket. A harc élesedik, az irodalmi köztudat gyarapodik: akármilyen nívójú a fordítás, Dante népszerűségét növeli, s az új Inferno-fordítás körüli kritikai debattírozás mégiscsak magára a műre tereli a közfigyelmet. És ekkor, a XIX. századi magyar irodalmi ízlés kialakulásának tetőfokán szól bele a Dante-fordítás körüli vitába az a szellem, akit máig a legnagyobb tekintélynek ismerhetünk el, Péterfy Jenő. És mindezt teszi az új Divina Commedia-fordítás ürügyén. Szerinte, aki Dante fordítására vállalkozik, látnia és éreznie kell a katolicizmusnak mitologikus egét, át kell éreznie Dantéban a skolasztikus dogmák vívódását a vallásos érzelemmel, a mitikus szemlélődéssel, és lélekben Firenze felé kell fordulnia, mint a mohamedánnak Mekka felé. És meg kell éreznie Dante nyelvi erejét, hisz ebben az érzékletes nyelvben még benne van a buon vigor terrestre, és igaza volt Danténak, amikor magáról mondja, költői feladata nagyságáról:
de nem való olyan nyelvnek sem, mely naivságát, ifjúsága hímporát már elvesztette. És figyelmezteti a mindenkori fordítókat: nem a tárgyi nehézségekben, hanem Dante nyelvének sajátosságában rejlik egyik oka annak, amiért Dante tulajdonképpen lefordíthatatlan. „Vele szemben a traduttore minden jó szándék és tehetség mellett is önkéntelen traditore lesz.” Hogyan ismerje fel a fordító, ha mégoly jártas is az olaszban, Dante homogénnak tetsző nyelvének összetettségét, a skolasztika elmélyültségét, a trubadúrok nyelvének édeskés árnyalatait s a korabeli tudományosság stílusát. De ha fel is ismerhetők ezek az elemek, visszaadásukra van-e modern nyelvünkben lehetőség – kérdezi, s példaképpen olyan érzékletességű vagy különös lágyságú sorokat idéz, melyek előtt, amint mondja, a fordítónak le kell tenni a tollat, mert nemcsak Dantéval, magával az olasz nyelv zenéjével kell versenyre kelnie. És szerinte mindkettő hiú törekvés. Az egyik példa a Purgatórium VIII. énekének első hat sora – Era gia l’ora… oly édes sorok, mondja ezekről, mint az Amanati hegedű hangja, és a fordítást nem meri idézni, mert szerinte a Dante verseihez képest csak elmosódott másolat. Végül is az új fordítás némely érdemét is felsorolja, de a teljes Dante ez után az Inferno után – mondja – egyelőre az idők ködéből várja a méltó fordítóját. Íme a XIX. század végi legjobb magyar Dante-fordítás felett kimondott ítélet, mely egyszersmind a megelőzők ítéletét is magában foglalja. A bíró, aki kimondta, nemcsak Dante áhítatos rajongója, hanem a dallamosságban párját ritkító olasz nyelvé is; kiváltképpen ebből a rajongásból származik ítéletének szigorúsága. A megítélt fordításból, mely valóságos corpus delicti a kezében, nemcsak a fordítónak, de magának a magyar nyelvnek alkalmatlanságára is következtet, és ebből látjuk Péterfy Jenő korszakos tévedését. Nemcsak hogy nem veszi számításba azt az elsikkadt lehetőséget, melyet néhány évtizeddel ezelőtt megvillant fordítói álom vetett fel, az Arany Jánosé, aki egy azóta is felülmúlhatatlan magyar Hamlet-tel ajándékozta meg nemzetét, és a magyar versidomról szóló tanulmányában hat sort közölt a saját fordításában a Purgatórium elejéről, hanem az akkori magyar nyelv lehetőségeiben is kételkedik. Arany Jánosnak ez a hat sora, mely aztán az új, XX. századi fordításban él tovább mint új épületbe befalazott régi épületkövek – sajnos csak amolyan probatio calami volt. Arany Jánost, a XIX. század Petőfivel és Vörösmartyval alkotott nagy költői triumvirátus középső oszlopát, legnagyobb nyelvművesünket, bár nyilvánvalóan megkísértette a Dante-fordítás gondolata, e munkától elszólította egy fontosabbnak tartott feladat: a nemzeti eposz megteremtése. A Dante-fordítás álom maradt. Pedig a magyar költői nyelv éppen az ő művében mutatja fel a fejlődésnek a Dante nyelvével azonos fázisát: népi gyökereiben, tudós virágzásában, színességében, hajlékonyságában éppúgy utolérhetetlen és egyszeri csoda, mint a dolce stil nuovo megteremtőjének nyelve. Azon kívül, amit az említett tanulmányban írt, egy 1852-ben készült, Dante mélységei fölé hajló ünnepi óda is bizonyítja, paraszti és kálvinista eredete ellenére éppúgy átérezte a nagy mű örök emberi értékeit, mint a középkor homályába vesző katolikumát és miszticizmusát. De Péterfy, Dante és nyelve iránti hiperlojális rajongásában, nem veszi tudomásul kellőképpen a magyar nyelvnek Arany János nyelvében megnyilvánuló rátermettségét és erejét, és egy harmadrangú költő kísérletének kudarcából – aki később a fordítást maga is harmadrendű munkának ítélte – magáról a magyar költői nyelvről von le pesszimista következtetést. Dante magyarországi pályafutását az elkövetkező években két prózai fordítás jelzi még. Az utóbbi, Cs. Papp József tudós professzor, jeles dantológus műve, még a kuriózumok közt is kuriózumnak számít. A közismert Paolo és Francesca-jelenetet például egyszerűen kihagyja, attól tartván, hogy károsan találná befolyásolni az ifjúság erkölcseit. Dantét pedig nem első, hanem harmadik személyben beszélteti. Prózai műve voltaképpen népszerűsítő célt szolgál, és erre törekedtek Dantéról szóló tanulmányai is. Éppen ezért e dantofilo derék tudós érdemei nem lekicsinylendők. „Az idő ködében” azonban közeleg az új Dante-fordítás, és a kétkedő, nagy maximalista Péterfy meghal, mielőtt megérné tételeinek legalábbis részleges cáfolatát. 3
A XX. század első évtizedében új hármas költőcsillagzat világít a magyar Parnasszuson. Ady, Babits és Kosztolányi, az első Petőfi, a második Vörösmarty és a harmadik – egy kis erőltetéssel kvázi – Arany János örökébe. Hogy mégsem ez utóbbi, hanem Babits vállalkozik arra a műre, melyre Arany találtatott a legalkalmasabbnak, annak talán monachális életmódjában, mélységes katolikus műveltségében és szellemiségében találjuk magyarázatát. Akárhogy is, ez új triász tagjai közül Babits a gondviselés kijelöltje, elhivatott Dante-fordító. Legeredményesebb elődje, Szász Károly fordításáról, aki időközben a Purgatórium-ot és a Paradicsom-ot is lefordította – elismeri ugyan, hogy az egyetlen számba vehető, de így teljesedik be az előző fordítónak a végzete – ugyanúgy, ahogy az rohant neki annak idején közvetlen elődjének, Babits őt a más műveltségű, más politikai kor emberének látószögéből olyan lesújtó bírálattal illeti, melyben már-már egy ghibellinnek guelfellenes kérlelhetetlensége lüktet. Az alkotás véghezvitelének diadalában, úgy látszik, megfeledkezett az irodalmi fejlődés törvényszerűségéről, hogy egy-két emberöltő múltán az ő műve is hasonló sorsra juthat… De adjuk át a szót magának Babitsnak, kinek stílusában és megállapításaiban is tovább él a Péterfy megütötte maximalista hang. „Szász Károly Dante kétes helyeit magyarázza, gyakran tévesen, mindig egyoldalúan, értelmezését beviszi fordításába, és ezzel elrontja a gyönyörű szimbólumok ős szűziességét… Egyénisége nagyon távol áll Dantétól… Erős protestáns ízű magyarosság ez,… amelyen nem lehet a legkatolikusabb költőt átültetni… Dante plaszticitásának visszaadását tartja érdemének, de a rafinált, artisztikus Dante helyett ügyetlen, nehézkes puritánt kapunk.” Majd így folytatja: „Leggyengébb Szász fordítása verselésében. Maga bevallja, hogy jambusait kénytelen spondeussal keverni. Nagy hiba. Danténak elsősorban csengőnek, zenélőnek kell lennie, és a súlyos spondeus a zene, a csengés legnagyobb ellensége. Kivált nagy baj, hogyha a sor utolsó lába is tíz közül ötször spondeus, és a vers húzza a lábát, mint a sánta eb.” Az ítélet túlságos szigora, szenvedélyes és kíméletlen hanghordozása joggal bánthatta a nemrég elhunyt tekintélyes aggastyán baráti körét. Valami forradalmi türelmetlenkedést – guelf nyugtalanságot is – gyanítottak benne. Ez a szigorú hangnem csak a tanulmány végén enyhül, amikor Babits néhány sorban ismerteti a maga kétségbeesett költői lelkiállapotát, melyben vállalkozott a nagy fordítói próbára. Önérzete azonban itt sem hagyja cserben. Dantét csak költő fordíthatja, állapítja meg: „Hogy e költő méltó-e, rokon-e Dantéhoz? nem tudom, de ha nem hinném, egy terzinát sem írtam volna le… Megpróbálom a legszebb könyvet adni nemzetemnek, amit adni tudok. Hogy mint a középkori könyvmásolók, odaírhassam az elejére: Olvassák szívesen, mert igen szép” – ezeket a sorokat a Pokol fordítása után írta, 1912-ben. Hangja, mire a Purgatórium-mal is elkészül (1920), szerényebbé válik. „A fordítás hálátlan munka – állapítja meg –, mert a legjobb is megalkuvás, és nem tökéletes. (Emlékezzünk csak Péterfyre!) Hibát mindig lehet benne találni, és erényeit nem muszáj észrevenni.” De amikor a Paradicsom kis bevezetőjét írja meg (1922), mintha ismét öntudatosabb volna, mert így kiált fel: „Büszke vagyok nyelvemre! Ez az első érzésem, mikor befejezem a nagy munkát, melyre Stefan George alig tart elegendőnek egy emberéletet.” Majd így folytatja: „Munkám bizonnyal tökéletlen; mégis jobb, mint reményleni mertem, s hiszem, hogy a magyar költői nyelvnek oly lehetőségeit ígéri (ha nem is teljesíti), melyeket csak a mi nemzedékünk kezd sejteni igazán. Az az érzésem, hogy bármely más nyelven lehetetlen lett volna ezt a feladatot – még így is – megoldani.” – Nemde dantei hanghordozás ez, a fordítónak a szerzővel való asszimilációjának bizonysága, hisz mintha a De vulgari eloquentia írójának optimista zászlóbontó öntudata szólalna benne. A néhány éve halott Péterfy foroghat korai sírjában… és mint a mennyei harsona szavára figyelhet az ilyen sorokra, melyek mintha egyenest az ő pesszimizmusának cáfolatául sikerültek volna remekbe. (Emlékezzünk csak vissza, mit mondott az Era gia l’ora kezdetű sorokkal kapcsolatban.)
És hogy a magyar nyelv hangfestő erejét, dúr szólamú szócsoportjait is megszólaltassuk, figyeljük meg a Pokol XXII. énekének elejéről a következő, „Io vidi gia cavalier mover campo” kilenc sor magyar változatát.
De hogy a Paradicsom-ból is adjunk ízelítőt, mely nagy részében egészen más, és mindenképpen moll hangnemet követel a fordítótól, íme Szent Bernát fohásza a Szűzanyához a XXXIII. ének elején („Vergine madre figlia del tuo figlio… ), mely magyarul is a XIII. századi himnuszfordítások emlékét kelti a hallgatóban.
Igen, ez a XX. századi magyar költői nyelv diadala – mely ezek után nem ismeri a műfordítói lehetetlent –, ujjong együtt az olvasó a fordítóval, mint a város széli mezőkön összegyűlt sokaság a század eleji sikerült repülőkísérleteknek. És még sok ilyen telitalálatot idézhetnénk az új – immár nyolcadik – magyar Divina Commedia bármelyik énekéből, inkább a magunk örömére, semmint a szegény halottak bosszantására – elsősorban Péterfyre és Szász Károlyra gondolok, akik ha tehetnék, ilyen ellenvetésekkel állnának elő: szép, szép, a részleteredmények tagadhatatlanok, de nézzük az egészet! És árgus szemmel mutatnák ki az új fordítás gyengéit, méghozzá nem is a maguk fegyverét, de magáét a Babitsét fordítva ellene. Mert nemcsak szép számú spondeust pécézhetnének ki, de jó néhány értelmi eltolódást is, és fejére olvashatnák az eredetiben nem szereplő hendekasillabás sorok sokaságát. Vádjaik, ha így elhangzanának, nem is volnának alaptalanok: a nehéz és nagy terjedelmű művel való birkózásban Babits olykor a gyengébb ellenállás irányában haladt, és kivált a Paradicsom részeiben mutatkoznak a fáradtság jelei. Azonban e fordítás erényeivel és gyengéivel mégis csak ötven esztendő próbáját állta ki, s ha van „iparosműhely” Magyarországon, ahol Dantét idézik, az ennek a nagy költőnek, Dante alkati rokonának köszönhető. Mert ha az eredetit carrarai márványnak tartjuk, magyar másolatát legalábbis terméskőből valónak, vagyis a hazai tájból és természet adta, bár végesebb lehetőségéből kinőttnek mondhatjuk, még ha mutatkoznak is rajta itt-ott idő vájta repedések és csorbulások is. És nem hisszük, hogy „az idők ködében” érnének egy újabb fordítás feltételei, olyanéi, melyről „naivságát, ifjúsága hímporát” elvesztő nyelvünkért aggódva feltételezhetnők, hogy nem használ majd vasbetont, gipszet és kohóhabsalakot. Az új, teljes magyar Dante-kiadás sajtó alá rendezője, egy legtekintélyesebb mai Dante-kutató véleménye is fedi ezt. „A XX. századi magyar irodalomnak ez a nagy alkotása most is és a jövőben is Dantéról való ismeretünknek, őt illető érzelmeinknek és gondolatainknak legfőbb forrása. Javíthatjuk kisebb-nagyobb tévedéseit, kiegészíthetjük magyarázatait, sőt le is fordíthatjuk újra – s talán hívebben – de Babits egyszer s mindenkorra Dante mellé írta le nevét.” 4Illusztris hallgatóságom figyelmét máris alaposan próbára téve érzem, legfőbb ideje befejezni Dante magyarországi pályafutásának ismertetését, melyet voltaképpen a Divina Commedia fordításai tesznek ki. Ezzel elkerülhetném, hogy mint a Vita nuova sorrendben harmadik fordítója, a személytelenség homályából kilépjek – egy, a katedrális kőművesei közül, ki a pillérek és tornyok árnyékába húzódva mer csak a művében gyönyörködni, s hálás csodálkozással hódolni a munkáját serkentő Principio Creativó-nak, mint az a régi hindu templomszobor-faragó, akiről feljegyezték, hogy: quando l’opera stupenda fu terminata, meravigliato esclamoó: „come ho potuto far tanto!” Ez a csodálkozás a fordítást két évtized távlatából nézve voltaképpen annak szól, hogy aránylag fiatalon, a világháború közeledő s nemsokára sok mindent elsöprő viharának előszele elől a halhatatlan műbe kapaszkodva végeztem el, nem annyira erudícióval, mint inkább intuícióval, melyben sok, még friss itáliai emlékem és ifjúkori Dante-rajongásom táplált – s közben irányított az első, kétnyelvű kiadás szöveghűségre kötelező önfegyelme. Ezenkívül munkámban nemcsak Grandpierre Emilnek és Halász Gábornak stiláris észrevételeire, olyan szakértő tanácsaira is támaszkodhattam, mint Várady Imre, aki, mint az olasz irodalom egyetemi professzora, abban az időben ugyanabban a városban működött. Azonban csodálkozásom távolról sem kritikátlan öntömjénezés: az eltelt két évtized műfordítói tapasztalataival erősödve s megszívlelve a cenzori észrevételeket is, beláttam fordításom értelmezésbeli és stiláris fogyatékosságait. Az átdolgozás folyamán legalább száz verssoron változtattam – kigyomlálva az átkozott spondeusokat. És nem kétséges, hogy húsz év múlva ismét legalább ennyit változtatnék, mert – különös törvényszerűség ez: a műfordítások bármily befejezetteknek és tökéleteseknek hassanak is pályafutásuk elején, éppoly karbantartást és gondozást igényelnek, mint az óceánjárók vagy mint a templomok. És jobb, ha ezt a munkát magunk végezzük el, mint ha ismeretlen utódainkra bízzuk. Amikor 1937-ben, az olasz szellem művészeti alkotásait fogékonyan csodáló ifjú fővel a firenzei Santa Croce-templomban Dante emléke előtt ájtatoskodtam, s a feliratot: Onorate l’altissimo poeta” útinaplómba jegyeztem, sejtelmem sem volt róla, hogy egykor, és éppen a 700. évfordulón, hódolatom kézzelfogható jeléül első művének magyar fordításával állhatok meg a halhatatlan költő bolognai lábnyomain. Hódolatomat, a személyes gesztus esetlegességén túl, az az örvendetes tény emeli, hogy fordításaimat az első teljes magyar Dante-kötetben hozhatom, sok egészen új, rangos kortárs-fordítással együtt – s ez már több, mint egyetlen szál liliom, ez már valóságos virágkoszorú, melynek legpompásabb hármas hajtású rózsája a magyar Divina Commedia.
1965
Amit Az élet álom sugall
|
|
Sejtelmes idegérzéseinek, tudattalanából fel-felrémlő ötletködeinek egyenértékes kifejezését, dombormű-megfogalmazását nyugtalankodva, keresgélve, de szinte nekünk szólva, majdnem évszázadán túli nyelven írva, lelkiismeretesen valósítja meg. A mi formanyelvünk az övé; éppen mert realizmustól, posztromanticizmustól, preszimbolizmustól menekültében – vagy ilyesmik utálatában – mindent végletesen stilizál, átdolgoz, s nem az akkori világból való önmaga képére formál. Elsősorban ennek a sajátságának köszönheti, hogy egyenesen idegrendszerünkbe furakodik minden mondanivalója. A baudelaire-i vörös talárt leveti tehát, s le a vele járó pátosz kép- és hasonlatcsipkézeteit, retorikus monotóniáját, mely természetesen újabb lélektani törekvéseihez, félálomban kotorászó mivoltához nem lett volna illő és alkalmatos. Egy-egy rímelő verssora olyan, mint a légtornász mutatványa, aki három-négy hihetetlen bucskázás után mégis a lebegő hintára talál. Rimbaud-ról írja: „A rimbaud-i lényeg a vallomásos erő hallatlan gazdagsága s a találó, egyenértékes képek kifogyhatatlan meglepősége.” Mennyire illik reá is ez a megállapítás! A napról, a holdról, az égi világról mennyi huszadik századnak valót tud mondani. (Az ősz végi nap olyan, mint egy rettentő köpet, vagy mint egy frissen kitépett mandula; a vacogó téli holdnak pedig mintha vatta volna a fülében…) Van öt verssora, egy versszak, mely olyan, mintha valami számtalan strófás naphimnusz sűrítése volna:
|
Valéry feltétlenül ismeri ezt a versszakot; kinek ne jutna eszébe róla az Ébauche d’un Serpent „soleil, soleil, faute éclatante” kezdetű versszaka?… Álljon itt nagy példaképpen a „leglaforgue-ibb” vers, a L’hiver qui vient zömének fordítása, azé, mely minden francia antológiában szerepel s szerepelni fog minden idők francia versantológiáiban. Olyan, mint valami külön kormányzatú kisebb fejedelemség a francia líra roppant gyarmatbirodalmában.
|
*
Önmaga használatára majdnem argót, külön Laforgue-nyelvet teremtett. Látványai, látomásai, melyeket képszerűen akar visszaadni, e sajátos nyelvhasználatnak köszönhetően a pillanatból rögtön ködös tér- és időmélységbe suhamlanak. Mintha félálomban látná:
|
Költői tudata, mindenségfelfogó figyelme ott kóvályog és les valahol a galaktikus csillagködök körül. Az Isten, az élet nem más, mint hatalmas, tátongó negatívum. Csak a gyanakvás élteti, csak valami hamleti bosszúcél tengődteti ezen a planétán, s örökké nyitott elmúlás-sebére e földcsillag kihűlésének divatos elméletében talál fenséges balzsamot. Lehet-e ennél igényesebben kaján emberi önvigasztalás?
Hogy is lehetne a mindennapi életben elképzelni őt, a kozmogónikus révedezésű, tüdőbeteg poétát? Van egy madár, nagyon ritkán, nyári melegben jelenik meg Magyarországon, a gyurgyalag; sötétkék augusztusi ég alatt, nagyobb vizek mentén, lehet néha fuvolázó, gurgulázó hangját hallani, s meg-megcsillan a napban szivárványos tollazata. Sohase láttam leszállani; fogalmam sincs arról, hogy megülve milyen lehet. Így nem tudom Laforgue-ot sem az életbe vetíteni. Annyit tudok csupán, hogy office de minuit-jei voltak, s hogy irodalommal jól táplált lelkét – mint egykedvű, elegáns szürke agarat – a „finomabb negyedekbe” alkonyati sétákra vitte. S látom őt egy „szentimentogroteszk” kis utazáson – őszi postakocsin: cigarettázva ül a delizsánsz tetején, csontjai szinte zörögnek, lelke táncol, mint Ariel, s egy rossz kimenetelű szerelmet „rekapitulál”. De ez még mindig csak két dimenzió. Nem csoda: maga Laforgue se látta önmagát és szerelmét különben:
|
Így nevezném őt: a francia Reviczky.
Valéryban, Apollinaire-ben, Pellerinben, Deréme-ben és Larbaud-ban él tovább, s elhallgatott vagy kiírt mottók képében jelen van és hat a legelevenebb francia irodalomban. Saint-Clair, Hamlet-átköltésével kapcsolatban, Giraudoux-t is említi. A felületes irodalmi divat, a „közönség” (lehet-e egyáltalában ilyesmiről beszélni Laforgue esetében?), el-elejtheti egy-egy időre; az irodalom művelőinek egy rétegében azonban, rokon tehetségek, rokon idegrendszerek mélyeiben élni fog, kimutatható, ábrázolható családfa-folytonossággal s változatlan sugárzással, mint, amelyekre csillagkóros álmodozással annyit bámészkodott: a nagy fényességű, elsőrendű csillagok.
„Egy Hamlettel kevesebb; de fajtája nem veszett ki, bátran kimondjuk!”
1938
Mihai Eminescu, az európai szellem országokon átfutó római limesének egyik őrtornya, mely messzi testvértornyok felé küldi riadt fényjeleit, nálunk csak napjainkban, jobbára az új erdélyi magyar költők jóvoltából vált annyira-amennyire ismertté. A kortársak, korszakos tévedések következtében, kölcsönösen nem vettek egymásról tudomást. Pedig – ha az idők szelleme megengedi – egy Reviczky például szívest örömest ültette volna át a verseit! Az egyazon filozófiai emlőkön nevelkedett román költőben saját igazolását látta volna, s most irodalmunk egy érdekes, a korai magyar-román szellemi közeledés értékes emlékeként ható érintkezéssel volna gazdagabb…
„A románok legnagyobb költője” – ennyit tán tud róla, aki elolvasta Szerb Antal irodalomtörténetét – még annyira sem él a magyar közönség tudatában, mint mondjuk Omar Khájjám vagy Federico García Lorca. Itt az ideje, hogy arcát – szép és fájdalmas, mint egy megsebesített istenfő a Parthenonon – és egyéniségét, mely Balassival, Petőfivel, Reviczkyvel és József Attilával hordoz sok-sok rokon vonást, tőlünk telhetően megmutassuk.
Mindenekelőtt hadd mondjuk el – captatio benevolentiae –, hogy a románok legnagyobb költője egész világon ismeretes nevét Budapesten kapta! Élt itt a múlt század hatvanas éveiben egy Josif Vulcan nevű irodalmár, nagy román hazafi: ő szerkesztette s adta ki a magyarországi románság legolvasottabb irodalmi folyóiratát, a Familiá-t. Hogy, hogy nem, a lap egy-egy példánya Csernovicba is eljutott, s egy Mihai Eminovici nevű tizenhat éves, kalandos, verselgető diák kezébe került, akinek annyira megtetszett, hogy kapta magát, s első zsengéit szerény és illedelmes bemutatkozó levél kíséretében útnak indította Budapestre. Nos, a zsengék oly mértékben hatottak a szerkesztőre, hogy egyiküket már a legközelebbi számban közzétette, alája azonban a szláv eredetet sejtető Eminovici helyett Eminescut írván! A fiatal költő tehát már így látja viszont a versét; a dicsőség szelétől meglegyintve esze ágában sincs tiltakozni: éppen elég bosszúság érte ahhoz, hogy szlávhangzású nevétől – a nemzeti szellem szilaj gyürkőzésének delelőjén – tépelődés nélkül megváljék.
Ez a több átokkal, mint áldással terhes lélek ott öltött testi formát a Kárpátok keleti lejtőin is túl, ahol a szláv és román fajta időtlen idők óta szimbiotikus állapotban él; vérében ő maga is e két népfaj szenvedélyességét és fájdalmasságát hordozza, ama „zsálé”-t, mely Chopin zenéjében éppúgy ott zokog, mint a román népdalokban. Basáskodó, Bulyba Tárász-i apa és a zord élet elől imádkozásba, emlékezésbe menekülő, érzelmes anya gyermeke. A szülői ház – amolyan ordas kurtanemesi kúriaféleség, amilyeneket manapság is látni Szolnok-Doboka megye vagy a Mezőség szomorú tájain – nyers, parlagi élet tanyája. Eminescu gyermekkori környezete: régi könyvek, szentképek, mesélő béresek és juhászok, vadászkutyák, lovak, szóval mindaz, ami a múlt század derekán egy uradalmi ispán háza táján, bojári kastély árnyékában csak előadódhatott… A természetet a maga ősi félelmetességében és gazdagságában itt ismerte meg; ide vágyik vissza – akárcsak Vajda János a váli erdőbe – Bécs, Berlin idegenségéből, erdélyi diáktanyákról s bukaresti bohémnyomorúság vackairól. Ebből a hajlékból látja kirepülni a nagyvilágba idősebb testvéreit, akik valami rejtelmes családi átok ítélete alatt, rendre mind elpusztulnak; itt éli meg még egy-két apró testvérke elköltözését is, s temeti el édesanyját a szegényes fatemplomocska cintermében… Emily Brontë-nak is sok lett volna ennyi halál, ennyi végleges búcsúzás!… Nem véletlen tehát, hogy legelső versei a halállal való sűrű találkozás borzongásából fakadnak! Először kedves tanárját és szállásadóját, az öreg Aron Pumnult búcsúztatja el komor gyászversezetekben – tizenöt éves! –, s nemsokára gyermekkori szerelme, bizonyos Sylvia emlékezetének szentel a sírást immár filozofikus fölébe kerekedéssel elfojtó, halálgyalázó sorokat (Mortua est).
Ifjúságának legfogékonyabb éveit egy-két csernovici idomtalan kaszárnya-kollégiumban, dohos diákszállások nyomorúságában, több mint spártai ridegségben morzsolja le. Árvaság és éhség, matematika- és fizikaórák undora, dorgálások és fenyítések korszerű változatai gyötrik és üldözik. Két ízben is megszökik – de apja lovas darabontokkal hurcoltatja vissza –, mígcsak a csernovici diákéletet végleg meg nem elégeli, s fel nem cseréli a színészpálya viszontagságaival. Színészségét súgósággal és szerepmásolással kezdi (Petőfi!), de nem bizonyíthatván különösebb rátermettséget, hamarosan vándorbotot vesz a kezébe, s úttalan utakon át elzarándokol a románság akkori Mekkájába, az erdélyi Balázsfalvára. A hegytetőn, melyről a városkát megpillantja, így kiált fel: – Szívem minden melegségével üdvözöllek, kicsi Rómánk! – de aztán a kicsi Rómában többet éhezik és didereg, mint a nagy Csernovicban, s mindezt hősiesen és céltudatosan, mint egy új Vergilius egy új Mantuában. Az idegen diákot főleg a piactéren lehet látni, amint kopott császárkabátban és mezítláb, fején kucsmával, szőlőt eszeget, vagy a bolond Szamaras Emberrel meséltet magának, bár akkor még nem tudja, hogy évek múlva, Bukarestben, meg kell állapítania, hogy ez volt a legjobb barátja… S az ébredő román szellem e kis fellegvárában mégis jól érzi magát – mint ahogy Petőfi is jól érezte volna, ha mondjuk, a német Pestről egy szép napon és nagy hirtelen Nagyenyeden, a patriarkális magyar szellemi élet egyik fészkében találja magát… De a nyomorúság továbbkergeti innen is – hátán háza, kebelén kenyere. Szeben, Brassó, majd az Ókirályság zagyva kikötővárosai adnak neki ideig-óráig sovány kenyeret: hol színházi súgó, hol hajóhordár, hol szállodai ajtónálló. Annál meghatóbb, hogy a feljegyzések szerint vándortarisznyájában mégsem látni egyebet, mint könyveket, s még jótevőinek is mindig könyveket hagyományoz. Rongyos, mint Villon, inge cafatokban tapad a testére, de amikor levetkőzik, s nekivág a Küküllő hullámainak, társai egy Adoniszt fedeznek fel, aki tarzáni úszóbravúrokkal képeszti el őket – miután szellemi fölényét irodalmi szócsatákban már gyakran bizonyította.
Eminescu a maga nyomorúságán, a saját bőrén érzi és éli át a nép elesettségét, s a maga tehetségén és nagyra hivatottságán méri meg a nép jobb sorsra érdemes voltát. Húszéves sincs, s már minden megtörtént vele ahhoz, hogy az emberélet mélységeibe adeptusként tekintsen be, s elköteleződjék azok sorsával, akik ebben a mélységben élnek! A Császár és proletár – mintha egy roppant modern hősköltemény invokációja volna – kétségkívül ebből az élményanyagból származik. Szintúgy ez szolgáltatja később társadalomtudományi tanulmányaihoz is a példatárt.
Alig húszéves, s a külföldjárás csodája is megadatik neki: apja, utolsó kísérletként, hogy semmirevaló költő fiát rendes polgáremberré nevelje, Bécsbe, majd Berlinbe küldi. A bohémnyomorúság most, néhány hónapig, tetszetősebb nagyvárosi környezetben szorongatja – bizonyosan színesebb és szórakoztatóbb is –, de az alapképlet nem változik. Polgári értelemben e külföldi egyetemeken is csak annyira viszi, mint annak idején a csernovici General-Hochschuléban: bizonyítvány és diploma nélkül kullog haza – mert azzal ugyan, hogy felfalta a német filozófusokat, apjának hiába hencegne. Annyi tekintélyt azonban szerez, hogy ideig-óráig Jaksban (Jászvásár) könyvtárosi stallumot biztosítsanak neki. A második külföldjárást már elmebajának köszönheti: Titu Maiorescu, aki amolyan húzd meg-ereszd meg-et játszik vele, eljuttatja Felső-Olaszországba, de már képtelen csodálni azt a Velencét, amelyről korábban – látatlanban – a román líra legragyogóbbra csiszolt ékkövét, a Venezia-szonettet alkotta. Útjának utolsó állomása: Bukarest. Öt keserves évig szolgál itt egy politikai napilapot, miután társadalomtudományos felkészültségét s szenvedélyes liberalizmusellenességét Maiorescu ügyesen vitorlájába fogta.
Lassú és rémületes alkonyodásának két nőalak a tanúja: nénje, a béna Harieta és költőnő szerelmese, Veronica Micle, akik egymásra féltékenyen settenkednek ágya körül. S a nagy nőgyűlölő, aki a szebbik nemben csupán a faj továbbplántálására alkalmas, különben alacsonyrendű lényeket látott, utolsó kimenőjén egy bécsi énekesnőt vesz üldözőbe s halmoz el ajánlataival. Jellemző a kettősségre, melyet elméleti nőgyűlölősége s gyakorlati szeladonsága, a teste s a lelke alkotott! Utolsó napjaiban pedig Matei Basarab vajdának tudja magát, népek urának – ő, aki ifjú korában egy jótevő diáktársa kezét ortodox alázattal megcsókolta! –, tán hogy e szörnyű kataklizmával felérő naplementét a maga s környezete számára még monumentálisabbá tegye… Végül is szívroham öli meg, 1889. június 15-én, Reviczky halálának esztendejében.
Ez a forrongó korszak, a román századvég, melyet Eminescu némileg a maga képére formál, román viszonylatban megfelel a magyar romantikának, a diadalmasan felcsapó reformeszmék korának. Kogălniceanu nemrég adta ki a román nemzeti krónikákat, Haşdeu a Történelmi Tárt, s itt van a dandárja a dák műmitológia térhódításának, hadd erősödjék a feltételezett nagy ősök példáin a nemzeti öntudat! S Eminescu, mint alkati romantikus, elmerül a hitregékben, a történelemben: hőskölteményeket ír az „előidőkből”, mint Vörösmarty, témáiba egyre több filozofikus elemet és misztikumot vivén bele. Vállalkozásában egy fiatal nemzet hiányérzése sarkallja, a gyors utánpótlás láza, próféta és lángoszlop, hogy – Ady kifejezésével – elmaradott népét felemelje a „jobbfajta népek” családjába. Neki-nekirugaszkodásaiban hol Victor Hugo, hol Goethe, hol Schiller, hol Byron kezét fogja. De nemcsak a román honalapítás legendái, a sajátos népi történelem kérdései foglalkoztatják: megtermékenyítik az emberiség problémái is, tán a századvég, a közös végítélet rettegésében. „A világ csak hangulat” – veszi át ő is a dallamos schopenhaueri tételt, melyet nálunk kortársa, Reviczky Gyula népszerűsített, vele szépítvén meg sok-sok századvégi haldoklást – de Eminescu sokkal tragikusabb zöngével adja vissza, a hasadt és elveszett lelkek önigazolást kereső hitelességével. Minden csak álom és látszat – hirdeti mint Calderón megláncolt királyfija –, a világon magukat testnek álmodó árnyékok ődöngnek vélt céljuk súlyával, egy álom árnyékai, egy árnyék álmai. Saját énjének, lelki egyensúlyának bomladozásával egyenes arányban hatalmasodik benne az élet értelmetlen voltának tudata: minden oda hat, hogy tizenhat éves korában fogant nagy halálversének megállapítása igazolódjék:
|
Ő az egyik legnagyobb pesszimista költője korának. S ha tudjuk, hogy Bécsből spirocheta pallidákat, Berlinből nirvána-bölcseletet hozott magával, s hozzávesszük a mostoha társadalmi viszonyokat, családja ijesztő pusztulását – bőven megtaláltuk katasztrófaérzetének kútfejeit. Bizony, számára egyetlen vigasztalás és elégtétel maradt: visszatérni a Semmibe! Még az Istenségtől halhatatlansággal megáldott – vagy megvert – dák is ezt követeli már-már őrjöngő, sátánista bódulatában: a jogot, hogy „örök nyomtalan a semmiségbe hulljon”! (Egy dák imája.) A tündérmeseszerű Esticsillag-ban is a földi dolgokban való csalatkozását fejezi ki, az égi lénynek, a szeráfnak kudarcát, ki földi nővel próbál szerencsét, de hamarosan látnia kell ennek méltatlanságát. Tán menekülés, hogy harminchárom éves korában, alig tízéves alkotópálya után, ő maga is visszaadja szellemét a káosznak, melyből vétetett.
Hogy mi megy veszendőbe e halhatatlan szellem idő előtt való megsemmisülésével – akkor döbbenünk rá, ha felmérjük olthatatlan tudásszomját; hát még, ha a legendás töredékhalmazba is bepillanthatnánk, melyet még mindig kiadatlanul őriz a Román Tudományos Akadémia! Összevissza három gimnáziumi osztályt ha elvégez – de olvas több könyvtárra valót, s az iskoláktól megiszonyodva mint autodidakta vág neki a tudomány rengetegének; a balázsfalvi piacon is könyv van a hóna alatt, s a szénapadláson, betyáros szállásán pedig fennhangon Schillert olvas. Németül és franciául jól megtanul, s az őrültekházában is – még csak ott igazán – a szanszkrit nyelvet próbálja elsajátítani. S még egy reménytelen kísérlet, hogy eljusson az abszolútumig: okkultizmussal kezd foglalkozni! Mint társadalomtudós, beleavatkozik a román nép felemeléséért folyó küzdelembe. Nem felületes, átmenet nélküli civilizálódást hirdet, de követeli a nemzeti sajátságok ésszerű és gyengéd kezű kiteljesítését, a meglevő keret belülről való fokozatos kitöltését. Ellensége minden külföldről jött beavatkozásnak, a „bonjourista” sznobságnak s a felelőtlen reformerkedésnek. Innen ez a vonása, melyet eufemisztikusan xenofóbiának nevezünk: idegenkedése a jobbágysorsban tengődő nép felett magasabb szférában basáskodó jövevényekkel szemben, kik a maguk életformáit kényszerítenék reá. Nem reformer, hanem elkeseredett hagyományőrző, amilyen csak egy ortodox román lélek lehet. Ha egy emberöltővel előbb él, tán a világpolgár hazafi mintaképe lenne, mint nálunk Petőfi, de a maga korában, az adott társadalmi keretben – amikor nálunk Reviczky kozmopolitának vallja magát – Eminescu, a románság jelképpé vált fia, megszállottan hazafi. Így esik, hogy – bár életrajzírói az Eminovici- és Iuraşcu-ősöket a Balti-tenger és a Kaspi-tó között keresik – mégis Eminescu fejezi ki legpregnánsabban a román faji tudatot, a román szellem fejlődését alkalmasint több emberöltőre meghatározva. „A román lélek nagy változásának pillanatát testesíti meg – mondja Iorga –, a nemzet eleven mélységeiből bukkan fel, gyökerei a múlt homályába nyúlnak. Ama szerencsés pillanat rögzítője a nemzet életében, melyben múlt, jelen és jövendő ölelkezik.”
Tizenhat éves korában, első versei születésének idején hangja már a felnőtt, végleges Eminescué: valami balladai szonoritás, a zokogásnak pusztán a mély magánhangzók váltogatásával színezett egyhangúsága, melyben halálos árnyékok imbolyognak. Sajátos világérzése azonban mégiscsak az őrület mezsgyéjén teljesedik ki s ölt végleges formát: kozmikus borzongások, világárvaság-tudat s végül részeg beleszédülés az áldott Semmibe: ekkor törnek be az állandóság makacsságával költészetébe.
Korából kiemelkedő monumentalitását mégsem annyira a művében megnyilvánuló vitatható tanoknak, hanem költői képzelete és nyelve erejének köszönheti, melyek birtokában elérte a művészi tökéletességet. (Képzeljünk el egy Komjáthy Jenőt Arany János szókincsével!) A népdalt is ő oltja be s nemesíti meg a líra számára, utat mutatván a XIX. századvég s a XX. század eleje költőinek. Nyelve Aranyéhoz hasonlítható: mintha a nemzeti öröklét tengerszeméből csobogna! Bár töprengve alkot, mégsem tart semmit véglegesnek, tétován keresi a legidőtállóbb megoldást. Talán ha száz évet él, minden töredékét befejezi s hogy harminchárom éves korában abba kell hagynia: az őt ért igazságtalanságok legnagyobbika. Műve fenséges torzó marad, úgy hat, mint egy katedrális, melyet az idő nem engedett megépíteni, más korokra tartogatja a koronát. S az is szabályszerűen hozzátartozik, hogy kora nem látta meg benne a legnagyobbnak körvonalait: olykor még közeli munkatársai is ingadoztak abszolút értékelésében…
Szolgáljon ez a körülmény mentségül a magyar kortársirodalom közömbösségére, mely részben tán éppen a pátriájabeli nem méltányolás függvénye! Az utókor, íme, ezzel az antológiával óhajtja megkezdeni a jóvátételt; a versek, melyek most a magyar közönség kezébe kerülnek – Eminescu legreprezentatívabb alkotásai –, bár a modern magyar líra formanyelvén szólalnak meg, tán mégis híven adják vissza az eredetit, legfennebb a zenei egyenértékűség hiányzik belőlük: Eminescu monoton mélabúját, utánozhatatlan bús kolomphangját visszaadni mindnyájunk képességeit meghaladó feladat.
1947
Ki ne emlékeznék a Történelmi időket élünk című, régi híradókból összeragasztott riportfilmekre s abban is Ferenc József temetésére? A kicsi, ezüstpántos, bakacsinba vont koporsót Chopin gyászindulójának kíséretével tüntetik el a gyászhuszárok a kapucinusok kriptájában, s utána az ember úgy érzi, hogy most már aztán monarchiának, dinasztiának, istennek, hazának vége van… Amennyi siralmas, előjeles Habsburg-rémdrámát hallottunk nagyanyáinktól, mind eszünkbe jut hirtelen, s középkori töredelemmel borzongunk a királyok koporsójánál, akárcsak királydrámákban élő és gondolkozó öregeink.
Ilyen gyászindulós érzések kíséretében olvastuk most Robert Goffin belga írónak Erzsébet királynéról s a Habsburgok alkonyáról szóló, érzelmes rémregény stílusban megírt s helyenként egészen meglepő, a szakembereknek bizonyára legyintésre vagy vitatkozásra okot szolgáltató adatokkal, „leleplezésekkel” megtűzdelt könyvét. Goffin – amint a befejező részben elmondja – a Genfi-tó partjától a Wittelsbachok müncheni sírboltján, a Starnbergi tavon, a Hofburgon s a schönbrunni kastélyon át a kapucinusok kriptájáig minden helyet bejárt, ahol valaha a halálba lépkedő királyok, királynék, főhercegek és főhercegnők árnyéka suhant, végigzarándokolt elsősorban a szenvedélyes királyné lábnyomain, hogy kripták csendjéből, parkok mélyéből meghallhassa néha a zaklatott női szív dobogását. Nyugodt lelkiismerettel meri mondani, hogy Erzsébet sokkalta közelebb áll a valóság szépséges, emberséges uralkodónéjához, mint amazok a hideg és finnyás hősnők, akiket eddig csináltak belőle életének felületes megközelítői. A bronzkoporsó látványa, mely megnyugodott földi porait őrzi, könnyeket fakasztott a szeméből. Így, könnyein át látja azóta is – s látta bizonyára megírása közben – a rettenetes sorsú, gyönyörű királynét.
Mit is tudunk mi, a huszadik század gyermekei, erről a rendkívüli asszonyról? Elégségesek-e nagyszüleink elbeszélései ahhoz, hogy nyomon kísérjük és ellenőrizzük a meglehetősen szabadjára eresztett fantáziájú belgát? A név zenéje jóságos, szépséges nagyasszonyt idéz bennünk… Jótékonykodva jár-kel a világban s az országban, szép, nagy kontyos fekete fejével, hófehér arcával, turnűrös ruhában; a magyarokat becézi, gyámolítja, s arcán örökös fájdalmas kis vonás, mely nemcsak az országos gondokkal elfoglalt hideg és értetlen császári és királyi férjnek, hanem annak a pillanatnak is szól, amelyben majd az az elvetemült, emberségéből kivetkőzött anarchista, Luccheni, háromszegletű reszelőt nem döf a mellébe…
A János-hegyi kilátón valaha megállott, álmélkodva nézte el a fejlődő, terebélyesedő Budapestet. A kegyelet emlékkövet állított ide, reá hexameteres-pentameteres feliratot véstek, emlékezetem szerint vagy hatsorosat, mely így kezdődik:
|
S megnézhetjük vasárnaponként a királyi palota Erzsébet-termeit vagy a piarista ház római csontvázas ásatási gödrei felett emelt oszlopcsarnok bronzasszonyát s a Kis-Svábhegy egyik korcsmájában kezünkbe vehetjük Jean bácsi jóvoltából állítólagos napernyőjét, melyet egy inkognitós kiruccanása alkalmából valami pesti étterem asztalán felejtett…
Hiába. Ez mind semmi a könyv Erzsébet-tudományához képest. S a kegyelet, az alattvalói emlékezés által belénk oltott Erzsébet-képhez fogva bizony tiszteletlen és szentségtörésszerű ez a másik, melyet az idegen állampolgár festett elénk. S mégis, a királynét csak most érezzük igazán emberinek, olyannak, ahogyan igazán emberiek Shakespeare szerelmes, gyilkos, fösvény, vérnősző vagy éppenséggel őrült királyi hősei, vagy ahogyan igazán emberi egy-egy középkori király portréja Huizinga könyvében, éppúgy, mint a lovagi történetek fejezeteiben… Emberi, de fenséges az emberek között, mert az emberinek ismert szenvedélyeket fenséges és misztikus fokon hordozza gyönyörű testében.
Habár félig-meddig elfogadjuk Goffin magyarázatait, és vele együtt visszatekintünk a huszadik század lélektanosdis, freudista magaslatairól a századforduló emberi gyarlóságokat és fertelmeket gomolygató homályába – a fin de siècle, azaz széthulló, neuraszténiás század végi világ jellemző és kimagasló alakját ismerhetjük fel Erzsébetben, ki éppen úgy szenvedélyes és mindent habzsoló hőse akar lenni korának, mint egy-egy fiatalon felőrlődött költő vagy művész – vagy hogy ne menjünk messzebb: unokafivére, II. Lajos, az őrült, hamleti bajor király. „Ce sarabande terrible” – így emlegeti többször a század végi dinasztiák haláltáncszerű életét Goffin. S valóban, a könyvet elolvasván, úgy látjuk magunk előtt szereplőit, mint egy különös, dantei felvonulás tévelygő, ugráló, el-elsuhanó, groteszk rángásokkal rémítgető alakjait – vagy mint egy óriási fekete bábszínház kétségbeejtően szomorú és együgyű figuráit, akik felett talán maga a Fehér Asszony, a bécsi Burg kísértete ül, s görcsös kezében ügyes elvetemültséggel cibálja a sorsfonalakat. El kell tűnjenek a föld színéről a jól megépített kripták sötétjében – érzik mindannyian –, elrendelte valaki, nincs menekülés. A végzet elől való kisiklás, elsurranás kényszere lehetetlen kalandokba kergeti őket. Itt van egy ilyen „kalandlajstrom”, hadd olvassuk:
„Hogy az udvari élet fenséges unalmából elillanjanak – abból a halálos ürességből, mely huszonegy éves korában megfojtja Napóleon fiát – hercegek és hercegnők válogatott szökésterveket agyalnak ki. Miksa délibábos trónt hajszol Mexikóban, ám helyette vérpadot talál. Toscanai János herceg címéről és javairól lemondván hajóra száll, s mint Orth János kapitány pusztul el valahol Patagónia partvidékén. Rudolf korhelykedéseiben mind mélyebbre és mélyebbre zuhan. Két ifjú főhercegnő, a császár unokái, szép hadnagyokhoz mennek feleségül, kik egyáltalán nem királyi vérből valók, Ferenc József fivére, Károly Lajos főherceg három feleséget nyű el, szörnyű orgiákat rendez még azután is. Lajos-Viktort kisfiukkal kapják rajta, s Salzburgba internálják, Rainer főherceg egyetemi tanár lesz. Henrik, címéről lemondva, feleségül veszi Hoffman Leopoldina színésznőt. Lajos Salvator Mallorca szigetén háremfélét rendez be magának. Ottó koporsókat ugrat át lovon, egyik bolondságot a másik után követi el, s végül megszöktet egy Robinson Lujza nevű színésznőt, akivel azután bagolyhiten éldegél Wahringban; rettentő betegség támadja meg, arcát, orrát lemarja, hogy maszkot s viaszorrot kénytelen hordani, s beszéd gyanánt artikulálatlan hangok jönnek ki a torkán…”
És így tovább. Mintha egy pszichopátiai szakkönyvet olvasna az ember! Rémülten kérdezzük: miben különbözik ettől a gyülekezettől, mellyel alaposan meg lehet tölteni a dantei purgatórium egy fertályát, miben különbözik a Kínok Városának eme polgáraitól a mi Erzsébetünk? Szilaj s szenvedélyes menekülő ő is, akár a többi. Spleenesen járja a világot. Felséges férje szintúgy: ha nem az Alpok hűvös magányába – tisztesség ne essék mondván –, melegebb tájra: Schratt Katalin szoknyája közelébe vonul. Szép hitvese Lancelot-kat választ magának, hol Gödöllőn, hol Skóciában, mint a hajdani Ginevra királyné, Arthur király felesége; vadul lovagol, utazgat, szenved és szeret… A Fehér Asszony olykor megjelenik előtte s figyelmezteti a közeli végre, mely hamarosan eléri mindnyájukat. Larisch grófné emlékezéseiben van egy vers, Erzsébet maga írta volna; ilyen sorok vannak benne:
|
Jellemző eset – mondhatná a pszichoanalitikus –, ez a saját neuraszténiás és egyéb lélekfájdalmait hozzátartozóira is kivetítő s családját a saját nemtörődömségével párhuzamosító beteg képzelődése: ossianismus a pszichopátiában. De ebben az esetben (habár így is igaz) nem lehet egyszerű orvosi skatulyázásnál maradni. Erzsébet ugyanis már gyermekkorától olyan vészjóslatokat cipel magával, hogy környezetének és saját szervezetének esendőségét kénytelen velük kapcsolatba hozni. Édesanyja egy Bragance-i hercegbe volt halálosan szerelmes, amikor Wittelsbach Miksához kényszerítették; elkeseredésében már-már klastromba menekült. Lányának, Erzsébetnek gyakran mondogatta azután vészterhesen: „Szerencsétlenséggel vemhes ez a házasság, s átok van azokon, akik belőle születtek, míg csak az utolsó Wittelsbach is vissza nem adja lelkét teremtőjének…”
A halott anyák, nagyanyák szavai idővel mind látnokibban, mind szimbolikusabban visszhangzanak a gyermekekben, unokákban. Hogyne élt volna hát Erzsébet – édesanyja rémes jóslata és a Hofburg-beli Fehér Asszony periodikus megjelenései között – állandó élethajszoló, szenvedélyes és szenvedelmes, Krisztina királynői életet? Vagy vonult volna inkább kolostorba? Tudta, hogy mi vár reá. Halála előtti esztendőben egy párizsi jósnő királyné-tragédiát jósol az elkövetkezendő esztendőre. Magára veszi, de mit sem cselekszik az irányban, hogy kikerülje sorsát. Csak egy-két kedveséről – elsősorban bizonyos Kaiser Lily nevű leánykáról – próbál gondoskodni idejében…
A belga-francia író helyenként túlságosan is franciás, nemegyszer könyörtelenül politizáló beállításaival nem szállhatunk szembe, történészekre bízzuk. Itt van például II. Lajos bajor király halálának vagy a meyerlingi tragédiának új megvilágítása. A két újabb variációt, különösen a másodikat, a Rudolfot illetőt – csatoljuk egyszerűen a végeérhetetlen és évtizedenként új „dokumentumokkal” színeskedő Meyerling-aktacsomóhoz. (Habár miért ne lenne így igaz?? Van annyira valószínűtlen, mint a többi: Goffin szerint ugyanis a trónörökös egyenesen a magyar trónra vonatkozó, apjaura, Ferenc József elleni puccskísérletének áldozata. E fantasztikus elképzelés szerint a hóhérmunkát Habrda nevű cseh, udvari főkém és Galimberti nuncius, udvari pap irányításával Bolfrass báró végezte volna – ha hinni lehet a meyerlingi kastély belső inasa, egy Loschek nevű cseh emlékezetének. „Rudolf a kapucinusok hideg bronzai közé tért meg – fejezi be ezt a részletet Goffin –, míg a drága kicsi bárónőt irtózatos körülmények között földelték el a Bécs melletti Heiligen-Kreuz temetőjében, hogy e szép szerelmes leány ábrándvilágából ne maradjon más, mint néhány lábnyi föld, melyet szerelmespárok virágokkal borítanak el tavaszonként…”)
Íme, a királyok elfogyhatnak, eltűnhetnek a föld színéről: a királyi legendák azonban élnek, kristályról kristályra fejlődnek tovább az örök „alattvalói” képzeletben, akár azokéban, akik az Arthur-mondakört, Ginevra királyné szép-szomorú regényét szőtték-sződögélték, vagy éppenséggel Jozafát királyfiét. Királyidillek vagy királydrámák mindig lesznek, míg a világ világ s míg az ember ember… – Milyen jó élvezni, habzsolni ezt a világot, amelyben királyok szürcsölték vagy szürcsölik az élet örömeit – így az alattvaló –, s milyen egyszerű és természetes meghalni, eltűnni a világból, amikor a királyok is meghalnak, méghozzá nemegyszer rettenetes halállal!…
1937
Franciaországban olyan ismert ez a könyv, mint nálunk a Fekete kolostor; de van-e Magyarországon nem sajátosan irodalommal foglalkozó lény, aki ismerné vagy még csak hallott volna róla? Alig hiszem. Most, a szerző hősi halálának huszonötödik évfordulója körül, megjelent húgának (Isabelle Rivièresnek, az ismert író feleségének) könyve a csodálatos életű Henri Alain-Fournier gyermek- és ifjúkoráról, hogy megmagyarázza a Grand Meaulnes-regény keletkezését, és számon tartóit olvasásával az Alain-Fournier-titoknak még elmélyültebb beavatottjaivá tegye. Habár ennek a titoknak most részesei lettünk, olyannyira, hogy a „Francois de Galais-lovagrend” – (ki ne emlékeznék az erdő mélyén felfedezett évszázados sír feliratára:
„Imitt alussza álmát Francois de Galais lovag, Istenhez, Királyához s Szépéhez hű marad”) –
tagjainak érezzük magunkat, törvényszegően mindent elfecsegnénk, amit tudunk, érzünk – ha volna elegendő szavunk és sóhajtásunk hozzá. Íme, én ennyit mondhatok azoknak, akik szintén azon fáradoznak, hogy még ifjúságukban megközelítsék Francois de Galais lovag nyugvóhelyét, s megcsodálhassák a szívéből növő Kék Virágot. Hátha sikerül őket útbaigazítanom?…
Henri Fournier Épineuil-ben született, s ott is nőtt fel; algimnáziumi tanár volt az apja. Bent laktak a régi, manzárdos iskolaépületben, s okkal-móddal részt vettek a városka társadalmi életében. Kishúga, Isabelle, három-négy évvel fiatalabb nála, de – amint most könyvéből kiderül – kora gyermekségétől fogva részese bátyja örömeinek, szenvedéseinek: kicsi védőangyal, akinek barátsága szeretett bátyját talán sok kamaszkaland csábításától óvja. A képzelődő gyermeket szülei már nyolcéves korában ott altatják a ház egyik félelmekkel teli padlásszobájában: bátorításul és pirongatóul esténként húgát adják mellé, hadd kísérje fel a „gyáva” fiút. A lámpafény egy-két székre, vetett ágyra s a fal különös, régi képére esik: nagy köpenyeges, torzonborz ember áll rajta, körülötte zivatar csapkod, kalapjáról esőlé csurog, s reszkető kezét pipája elé tartja. A címe: Az utolsó gyufaszál – valami angol metszet a múlt század elejéről… Reggel kinéz az ablakon. Mit lát? A jegyző házának toronydúca ott kéklik a régi kert fái között! Be jó lenne – gondolja –, be izgalmas volna bár egy éjjel ott aludni! Aztán jön a kis Isabelle, s óvakodva nyitnak be a padlásajtón. Mennyi csodát rejteget itt a félhomály! Régi családok limlomjai, régi életek törmelékei között botorkál a két gyermek. Poros szarufák alól, kötelek és drótok közül hirtelen rájuk vigyorog egy rézből való napkorong: hajdani „katorz-zsüllyék” (július 14!) roncsa…
Hosszú, olvasmányos délutánokat töltenek az iskolakertben vagy az egyre mélyülő, alkonyati hangulatú szobákban, ahol a gyermek néha kimondhatatlan szépségeket sejt meg a homályból, s az éppen eltűnt nap nosztalgiáit, az eltűnt idő visszahívásának vágya gerjedelmet teremt a szívben és soha be nem tömhető űrt. Édesanyjuk közben lánykori darabjait zongorázza. Mesebeli kalandok nyomán halad az élet, minden ígéretteljes, minden megvalósítható…
A városkába néha vándorcigány-karaván érkezik, ekhós szekereken, rengeteg rajkóval, hasadozott ruhájú, szép fehérnépekkel és nagy, fekete suhancokkal. Szinte fenyegetően vonulnak fel a piacon, s a templom árnyékában lesátoroznak. A városkán rémület borsódzik át, a gazdák korán bezárják kapujukat. Máskor vándorkomédiások ütik fel ugyanott a sátorfájukat, s a város gyermekei – közöttük a kis Henri Fournier – kíváncsian kukucskálnak a kordé kis ablakainak függönye mögé. Aztán késő este, előadás után, világba vágyakozóan bámul a tiszta égbolt csillagaira, úgy mendegél szüleivel hazafelé.
Épineuil két nagy ünnepén, július 14-én és Úrnapján, éjjel tűzijáték csodáját figyeli, s a nagy, történelmivé magasztosuló, múlt életek ízét érzékeltető emberzsivajt: A „velencei lámpák” még késő éjszaka is égnek, megvilágítják félelmes padlásszobáját. Mintha az ablakon állandóan ijesztő arcok kémlelnének be rá…
Nagy élmény a jegyzőék fogadónapja is. A tanár úrék magukkal viszik csemetéiket, hadd ismerkedjenek a velük egykorú gyermekekkel. Az ünneplős fiúk és leányok álmélkodva bujkálnak, szaladgálnak a kísértet járta, zegzugos, folyondáros, régi épületben és nagy kertjében, melynek már kapuja is kalandot sejtet: olyan, mintha valami régi kolostorkapu volna. Estefelé az egész birodalmat titokzatos fátyol vonja be, a méretek megnövekednek, s olyan lesz egyszerre az öreg villa, mint egy századok mélyéből, a lovagkor regéiből itt maradt kastély, melyben abbahagyott ünnepségek kezdődnek mindjárt újra, réges-régi zenebona kíséretével.
Ez az első számú kastélyélménye Henrinak. De van ezen kívül még kettő, egy hétköznapibb és egy csudálatosabb. Ahányszor nyári pihenésre utaznak, meg-megbámulnak a vonatablakból egy park közepén álló kastélyromladékot. Mintha a düledék falakat már csak az elvadult fasorok sárga virágú hársai támogatnák…
A másik kastélykaland olyan szép, hogy Csipkerózsa meséjét juttatja eszünkbe. Apjával, anyjával, húgával kis szamárfogaton kidöcögtek egy szép napon a La Chapelle környéki „kormányzósági erdőbe”, melynek titokzatossága régóta csalogatta mindnyájukat. Valami elhagyatott, begyepesedett útra kerültek, s mind beljebb, beljebb hatoltak a mesebeli rengetegben. Egyszer csak tisztáson találják magukat. Középen kolostorszerű, csodálatos kastély. Minden ablakon spaletta: a finom művű kémények erdeje füsttelenül ágaskodik az égnek az óriási, kékezüst csúcsíves tetőről. Jobbra valami kápolna tornya darvadozik, gótikus ablakív ásít a levegőbe. Embernek különben sehol semmi nyoma. Élők nemigen járhatnak ebben a kastélyban, talán évszázadok óta. Csak három kicsi mezei nyúl játszadozik a park elvadult pázsitján, néha megállapodnak, s első lábukkal kenegetik az orrukat. Mindenütt csend, mozdulatlanság. Mintha a repkényfüggönyös ablakok mögött a kastély úrnője, szerelmi epekedésben elemésztődött vagy kegyetlen átok sújtotta Csipkerózsája aludnék, s mintha a moszatos vizű, zöldellő tó felett régi vigasságok látomása suhanna…
– Forduljunk vissza – szólalt meg elszorult hangon édesanyjuk, s lábujjhegyen, pisszenés nélkül hagyták ott a csodát; hogy többé soha viszont ne lássák életükben.
A nyaralás családi életük egy mélyebb rétegével ismerteti meg gyermekeket: nagyanyjuk, Barthe anyó sokat mesél rég elfelejtett családtagokról, vagy unokái szórakoztatására régi dalokat énekel. A kis Henri legszívesebben a Víz és a Bor vetélkedéséről szóló nótát hallgatja, melyet nagyanyja vásári énekesektől tanult valaha. Különös tartományok s birodalmak nevei nyüzsögnek benne: hadd idézzük azt a két sort, amelyet Isabelle könyvében találunk:
|
íme, Magyarország is szerepel a nótában mint nagyszerű bort termő mesebeli ország, kétségtelen.
A családi históriák közül főleg a következőt vehetjük a Grand Meaulnes-regény alakulása szempontjából figyelembe:
Egyik különc nagynénjének, aki valaha a környék legszebb lánya volt, angol kérője akadt: egy ifjú lord, akit apja hozott felejteni erre a vidékre. A búskomor szőke ifjú halálosan beleszeret a francia gazdalányba, s megkéri a kezét. Már-már semmi sem áll egybekelésük útjában. Azonban egy éjjel féltékeny és elszánt francia legények támadják meg a hazaballagó lovagot, s félholtra verik. Másnap találják csak meg, vérbe fagyva. Kétségbeesett apja felpakolja szegényt egy nagy berlinerre, s hanyatt-homlok elmenekíti az átkozott vidékről…
Ebből az élménytermő környezetből ragadja ki a kamaszodó fiút édesapja áthelyeztetése. Vissza se utazhatik már elbúcsúzni a lelkével összeforrott gyermekkori helyektől, hanem a nyári vakációról egyenesen Brestbe megy, a tengerésziskolába. A tengerre készül, vagy inkább az elérhetetlen messzeségbe, hogy kiégesse lelkéből a szülőföldvesztés sebét.
Aztán családja Párizsba kerül. Henri Brestet otthagyja, s valami líceumnak lesz a tanulója. Erre az időre, körülbelül tizennyolc éves korára esik megismerkedése Yvonne de Galais-val, akinek gyors, hirtelen elvesztése egész hátralevő életét gyógyíthatatlanul sóvárgással tölti el. Az École Normale-Supérieure-be nem sikerül bejutnia: visszautasíttatik a felvételi vizsgán. Újabb zuhanás a búskomorság, a spleen-kórság felé. Mint minden más lelki baleset után, most is a tengerre vágyik, a messzeségbe, vad szigetvilágba, hogy minden bántalmas, régi dolgot elfelejtsen. De csak teng-leng tovább Párizsban, mint helyét soha sem lelő gyökértelen. Egy-egy elégikus hangú verssel próbál hébe-hóba gyötrelmei fölé emelkedni. Aztán önkéntesi éveitől vár segítséget (bevonulása előtt még elment a boul. St. Germain kis palotájába, s a házmestertől kérdezősködött Yvonne de Galais felől: megtudta, hogy a kisasszony még a télen férjhez ment, s már a tavaly pünkösdkor, találkozásuk idején, menyasszony volt!), de a katonaélet tönkreteszi. Leszerelése után még nyughatatlanabb s még összeférhetetlenebb az élettel, mint azelőtt. Fájdalmas lelkében gomolyogni kezd az életpótló mű: szinte ópiumos álomban járkál gyermekkorának tájain. A szülőföld titokzatos vidékei és a titokzatosan örökre eltűnt szőke leány képzeletbeli feltalálása és visszaszerzése: ez a Grand Meaulnes-regény fogamzásának titka. A Párizsban egyszer látott Yvonne-t visszavetíti gyermekkorának emlékei és élményei közé, olyan módon, hogy minden félbemaradt, értelmetlen vagy céltalan, kusza dolgot köréje kristályosít s vele megmagyaráz, értelemmel lát el. Holdkóros gyönyörűsége telhetett abban, hogy Yvonne-t beleköltözteti az egyszer látott kastélyba, melynek élménye azon a családi kiránduláson állította el a lélegzetét.
Saját magát pedig vágyainak és kedélyállapotainak formát adóan hármas osztódottságban szerepelteti: azonos az elbeszélővel, Seurel tanítóval, aki diákkorában Grand Meaulnes lakótársa a kis manzárd diákszobában, s ámulattal figyeli s hallgatja kalandozásait. Azonos Yvonne rejtélyes vőlegényével, a Komédiással, aki nem jön el az esküvőre, s végül magával Grand Meaulnes-nal, aki álomszerű utazáson érkezik meg ugyanerre az esküvőre, és ismerkedik meg a cserbenhagyott gyönyörű leánnyal… Kastély, kirándulás, padlásszoba, vándorcigányok, komédiások, ünnepség, régi románcok, éjjeli verekedés szerelemféltésből, erdőmélyek, kastélytornyok, különös alakok – íme így vonul fel az Ismeretlen birtok, a Domaine Mysterieux, azaz maga a gyermekkor, minden elemével és motívumával. Így teljesedik ki, így pótlódik az elveszett boldog és örök ízű élet egy Párizsban papírra vetett regény hasábjain. Henri Alain-Fournier talán csak addig volt boldog életében – művészi, alkotói boldogságot értünk alatta –, amíg írván, át- meg átélte regénye álomkalandjait, melyeknek azonban mindenike olyan, hogy akár meg is történhetett volna. A rue Cassiniban dolgozik, szobájában a Perpignani Krisztus összevissza kaszabolt, vértől lucskos, meggyötört teste: „a fájdalom s a kimondhatatlan szeretet képe ez, a halálé és a fel-felserkenő reményé…”
A regény kész is nemsokára – de a nyugtalanság nem szűnik. Kisebb irodalmi munkákkal kísérletezik, ődöngő, kószáló életet él a baráttalan, embertelen nagyvárosban. Arra gondol, hogy elmegy szerzetesnek; Claudel verseit nagyon magába szívja. Yvonne képe lassan Szűz Máriáéval keveredik el búskomor, képzelgésekbe esett lelkében…
Hogy aztán 1914-ben milyen lelkiállapotban vonul a háborúba, arról érthetetlenül semmit sem ír húga, Isabelle. Egészen bizonyos, hogy megkönnyebbülés volt mára gondolata is annak, hogy nagy emberáradatba dobhatja magát, hogy feloldódhatik, elpusztulhat a füstben, a zajban és a vérben…
A rue Cassiniba hiába várják vissza. Hiába vár a riadt és lassan eltehetetlenedő nagymama, a húg, a Perpignani Krisztus. Csak a háború végén törődnek bele Henri halálába. Azt is megtudják, hogy valahol a Meuse berkeiben esett el, s ott is pihen, nagy fák alatt (mint Francois de Galais lovag, akinek sírját egy gyermekkori kiránduláson, a regényben megtalálja), sajgó, örök sóvárgással porladó szívében…
1939
Legyen a szó ez írás elején a Kosztolányié. Tristan-fordításával Thomas Mann legelső magyar adeptusai közé tartozik, és – ha a korai halál el nem ragadja – talán őt éri a tisztesség, hogy jegyezze az Erwählte című regénynek az enyémnél bízvást maradandóbb magyar változatát.
„Kevés író van a földön. Ebben a korban, mely a betűvetéssel együtt megtanítja a mondatfűzést, az elmésséget, néha még az érzést is, s majdnem annyi a tollforgatója, mint amennyi az olvasója, egyre ritkábban mutatkoznak olyanok, kik végzetet és igazságot árasztanak. Ő ezek közé tartozik. Az esendő emberek, a fáradtan lehanyatló lelkek rajzolója két regényével és számra nem is sok elbeszélésével delejes kört teremtett maga köré. Mi ez a varázs? Az, hogy az életet egységesen látja és érzi, s azoknak, kik hitetlenek és vallástalanok, hitet és vallást ad, a lelkiismeret és szépség vallását… E művészeterkölcsi felfogás keménnyé, tisztává teszi azt, amit ír, többé, mint művészetté, egy világgá, mely egész.” (Kosztolányi Dezső: Lángelmék.)
Kosztolányi 1922-ben írta ezt, még nem a személyes ismeretség közelségéből – mely a 30-as évek derekán barátsággá erősödik –, s a pályája közepére sem ért német írótársról máris oly jellemzést adott, hogy érvényét akkor látta volna csak igazán öröknek, amikor Thomas Mann élete alkonyán a Gregorius-monda újraelbeszélése ürügyén megfogalmazza világnézeti végrendeletét.
Minden legenda csupa költészet, az emberiség mítosztermő őskorának letéteményese. A XX. század írójának feladatai közé tartozik az idők folyamán felhalmozódott tapasztalatok és emóciók átvitelével e legendákat hamvadozásukból felszítani, életre kelteni. Maga Thomas Mann így fogalmazza meg ezt, az irodalomtudós E. Hilschernek írott levelei egyikében (Eberhard Hilscher: Thomas Mann élete és műve): „…néha azt hiszem, egész magasabb rendű irodalmunk nem egyéb, mint a nyugati mítosz, a nyugati kultúra hagyományainak sietős rekapitulálása – a kapuzárás előtt…”
Thomas Mann tehát minden esetben tudatosan fordult különös érdeklődéssel mitikus, bibliai témák felé. Mintha nagy és súlyos eseményt, mondanivalót csak egy-egy „archetípusra” fogva és annak sorsába ágyazva lehetne meggyőzően és hitelesen kifejezni… Már az 1906-ban keletkezett Wälsung-vér cselekménye voltaképp a germán mitológiába vetít vissza egy XIX. század végi testvérszerelmet – még ha az új Siegmund és Sieglinde nem is éppen Wotan őistenségének kései ivadékai. A Tristan című elbeszélés szintén már címével elárulja, hogy hősében felfedezhető a mitológiai előd némely tulajdonsága… És így tovább, a bibliai témájú József és testvérei-n, Az elcserélt fejek hindu legendáján, az újra ótestamentumi gyökerű Törvény-en, a középkori német mondát elevenítő és újraköltő Doctor Faustus-on át – A kiválasztott-ig, melyben költészete csúcsára érkezik.
Mi több, mitológikus sugalmazású művein belül is, ő maga mutatott rá egy másik, szorosabb s talán előre megtervezett összefüggésre: „Úgy rémlik – írta –, hogy József optimista emberséghimnuszát a komor Faustus közömbösíti, vagy »visszaveszi«, és akkor jön ez az Istenben gyönyörködtetni késztető történet a minden ízében bűnös Gregoriusról. Az egészet látni kellene.” Rendkívül fontos idézet ez – mutat rá a levél címzettje, E. Hilscher, mert maga a szerző jelöli meg A kiválasztott helyét „költői kozmoszában”.
Thomas Mann a Gregorius-legendával nyolcadik évtizedének küszöbén találkozik, mégpedig a Doctor Faustus-hoz szükséges kutatásai közben, amikor Leverkühn számára keres oratóriumtémát a Gesta Romanorumban. Megint egy testvérszerelem, jó negyven évvel a Wälsung-vér után, mi több: egyszersmind az anyával elkövetett vérfertőzés esete, a görög végzetmítoszból keresztényült Oidipusz-elbukás. Egy másik levelében, a regény archaizáló nyelvéről írva, azt vallja magáról, s nem is mellesleg, hogy „a kiválasztott bűnösség témája nem nélkülözi szívbéli vonzalmát”. És e különösen hangzó vallomásban alkalmasint már a Wälsung-vér-ben megnyilvánult érdeklődésére utal. Ebben a korai elbeszélésben azonban a bűnbeesés-sorozat mintegy játékos, sznob, társadalmilag-családilag elnézett szalonfokon zajlik, s az író is gunyorosan pellengérezi ki a könnyelmű, de veszéllyel nem dacoló bűnösöket. A kiválasztott-ban viszont olyan történetet mond el, „melyben túlcsordul a test iszonyúsága – és szörnyű bizonyosság arra, hogy félelem és tiltakozás nélkül mi mindenre vetemedik a test” – ami természetesen vonja maga után a bűnhődést.
Régóta nem titok, hogy érdeklődését a Wälsung-vér megírására a felesége családjában előfordult Siegmund-Sieglinde-eset kelti fel. De elképzelhető-e, hogy ez az eset negyven év múlva is annyira kísértse, hogy csupán a testvérszerelem iránti érdeklődésében lássuk új vállalkozása indítékait? Valami más oka is lehet; s vajon tévútra csábulunk-e, ha e többszörös vérfertőzés bűnét egyfajta jelképnek tekintjük, olyan végletes emberi bűnhalmazat sűrítésének – melyre bűnbocsánat csak végletes vezeklés, földi pokolra szállás után remélhető. E kérdés feszegetésekor nem hanyagolható el – Thomas Mann világnézeti magatartásának ismeretében – akkori tartózkodási helye, vagyis Kaliforniának Európától több ezer mérföldre fekvő partjai, amikor a témára bukkan. Az a képesség is, amit az Elbeszélés Szellemének tulajdonít, hogy „száz helyen és egy időben” jelen lehet, ezt a gyanút erősíti. Mint ahogyan ő maga is, emigráns élete tizennyolcadik évében, a tér és idő összevont távlatából repdeshet emlékezetével az egész kis Európa fölött! Csillagászati perspektíva ez. A föld sápadt golyó, egy-egy kontinens apró folt csupán, egy-egy ország pedig pici szeplő – vagy vérpetty rajta. (A vezeklő Németország!?) Az Elbeszélés Szelleme, Clemens barátban öltve testet, Sankt Gallenban – a háborús Európa akkori békés Svájcának területén – ül írópultja elé, hogy a pergament „piciny és finom, tudós és ékes” betűivel beborítsa. S hogy a szerzővel mennyire azonos, nyilvánvaló, ha A kiválasztott kéziratának első oldalát szemügyre vesszük. Valóban sűrűn egymásra torlódó, barátírásra emlékeztető, álló betűk, a szavak közt viszont szokatlan nagy hézagok, mintha az író külön-külön is hangsúlyozni akarná fontosságukat.
Amint Clemens barát szerény-dicsekvőn mondja, teljesen bizonytalan, hogy történetét latinul, franciául, németül vagy angolszászul írja-e: s ez ismét csak rendkívüli idő- és térbeli távlat kínálta sugallatra utal, s voltaképp nem más, mint a nemzet feletti és nemzet előtti középkori Európa, vagy egy ilyen Európa lehetőségének felvillantása, „Clemens” mögött Thomas Mannon kívül – alkalmasint egy olyan írónak gloriolás alakja fénylik, amilyent a XX. század még csak Rilkében produkált, abban a német költőben, aki a német-francia testvérháború után egy fél évtizeddel, élete utolsó esztendeiben (szintén kapuzárás előtt!) „véletlenül” egy svájci remetetoronyban már franciául szüli hagyakozó quatrainjeit. – „Maga a nyelv tekinti magát korlátlannak – kérked tovább a Szellem –, és a nyelvfajokra és nyelvbeli honistenségekre nem sokat ád.” Thomas Mann így jelenti be, hogy a kegyelmi mondát, melyet témájául választott, az egész emberiség okulására szánja.
Mélységesen szubjektív, alig burkolt önéletrajzi vonatkozások az említetteken kívül is lépten-nyomon észlelhetők. A hőssel való rokonszenvezés úgyszólván az azonosulásig kisejlik imitt-amott. Avagy nem ide sorolható-e Grigorsz-Credemi-Tristan idegenszerűségének, kiválasztottságának érzékeltetése St. Dunstan szigetének őslakói közt? Ha a magányt kereső novícius, az apátúrság várományosa, az Isten Békessége klastrom könyvesházában lovagregényekre veti magát: nem azonosítható-e Thomas Mann-nal, amikor az a készülő regényhez középkori olvasmányokba merül? Hogy magát idegen világban idegennek érezze, nem kellett Amerikába emigrálnia: éppen ez érzés elől menekült el saját hazájából, a fenyegető „druida borzalmak” közül. De még jóval e borzalmak előtt, 1920-ban, miért írta róla Kosztolányi – akinek emberismeretében nem kételkedhetünk –, hogy „közlékeny és tartózkodó, a művész gondjával, mely az életben, az emberek között kietlenül idegenné és társtalanná teszi”? És Grigorsz másik jellemvonása: az erő emberfeletti összeszedésének képessége – vajon nem szintén önvallomás?… Ezek s hasonló mozzanatok nagymértékben hozzájárulnak a mű lírai többrétűségéhez, s közelebb vezetnek genezisének ismeretéhez.
*
Thomas Mann a József-regényről azt mondta annak idején: intellektuális éposz. Elvetné a sulykot, aki A kiválasztott-at intellektuális legendának nevezné?
Szerkezete, a fonálvezetés – (elejtése, újra felvevése) – az olvasó érdeklődésének rutinos csigázása: a regényépítés rendkívüli tudatosságát érezteti. A főszereplők mindig oly szörnyű veszteségérzéssel válnak el egymástól, hogy találkozásuk és bűnös összeborulásuk ellenállhatatlan s egyszersmind megbocsátható legyen. És ezeken a pontokon már szívbe markolón ragadják meg az olvasót a regény nagy, sarkalatos pillanatai.
Az Elbeszélés Szelleme „pajkos és bölcs szellem” – figyelmeztet a szerző jó előre. Ne csodálkozzunk hát, ha a szent életű Clemens barát olyanformán mutat meg pajkosnál pajkosabb jeleneteket, mint az, aki szemét befogja, de ujjai közt kikandikál. (Persze, ez az attitűd nem egy „gyönyörteli fertelmesség” leírására ad felmentést!) De amikor Clemens a szemét igazán befogja: amit leír, őt magát is könnyekre fakasztja; ilyenkor rendszerint az olvasó torka is el-elszorul. Ilyenformán „intellektuális legenda” ez a regény; de még jobban illenék rá a szentimentó-groteszk műfaji meghatározás.
*
Ahogy a történet a végéhez közeledik, úgy mélyül, súlyosodik a mondanivaló. A pajkos-bölcs szerzetesnek már nincs miért ujjai közt kikandikálnia.
Amikor a Szent Péter trónusára emelt, minden bűnéért megvezekelt Gregorius, a Kereszténység Atyja – „aki hajlamosabb oldozásra, mint kötözésre” – nála is bűnösebb és szintén alaposan megvezekelt anyjával találkozik: Clemensszel együtt az olvasónak is be kell a szemét fognia. Ilyenkor érződik, hogy Thomas Mann milyen mérnöki szimmetriával építette a művet, ezekig a gótikus ormokig!… És azután, mikor „az öregasszony” meggyónja „nagy és extrém bűnét” – melyet csak térden lehet elmondani –, és kialakul a rákövetkező párbeszéd: mintha angyalszárnyak suhogását hallanók, úgy suhan minden a regény legteteje felé. Ez pedig ott van, amikor kimondatik: íme, Satanas hatalma véges, csak a kegyelem végtelen.
Valete! – búcsúzik Thomas Mann az olvasótól, s talán ujjai közt figyeli, hogy szárogatják-e könnyeik.
1951-et írtak akkor; az egész világot különféle új borzalmak fenyegetik, ő maga hetvenhat éves, s ebben az életkorban minden írói megnyilatkozás egyszersmind véghagyatkozás. „Hogy az eredmény hasznos-e a társadalomra nézve – nyilatkozik A kiválasztott-ról egyik utolsó levelében –, nem tudom. De állítom, hogy a humanitáshoz van valami köze.” Nagyon sok köze van. Hogy mennyi, eldöntheti az olvasó is, hajlamai szerint.
1977
Halotti órátzió, mellyben néh. T. Tséri Verestói György úr, az erdélyi nagy fejedelemségben lévő reformata ecclesiáknak püspökje felett, ki légyen a holtak igaz barátja, kibeszéltetett. Kolozsváratt, a házsongárdi temetőben, az úrnak MCMXL. esztendejében.
Hazánknak Ékességi és Oszlopi, Tekintetes és Nemzetes Uraim, Díszes ékességgel és szemérmetességgel tündöklő asszonyi Rendnek Serege, Minden Renden lévő Szomorú Hallgatók!
Íme, én is eléállottam, hogy Erdély nagy Temető-Mestere felett, meg nem lelt sírja tájékán második tisztességet tévén, bútsuztató Órátziót mondjak. A napkeleti földön égi magasságba növekedő Pálmafák ezer esztendőket is élnek; a nagy hegyeket semmi zivataros és megháborodott idő le nem ronthatja, a Phoenix-madárról pedig azt tartja a szófia-beszéd, hogy hamvából mindég újraéled; sőt, a hitvány fekete holló is kilentz annyi ideig él, mint az Embernek fia – s én itt, Szomorú Hallgatók, mit kell tapasztaljak! A nagy roppant és már idegen nemzetbeli holtak sírköveivel is cifrálkodó temetőt ugyan hiába járom keresztül-kasul, a bésüllyedt sírboltok és korhadt fejtül való fák országát szemem hiába tzirkalmazza: a nagyférfiúnak, aki csupáncsak 175 esztendővel ezelőtt, azaz a Születés 1765-ik esztendejében helyheztetett ide porhüvelye szerért való nyugodalomra – sírotskáját sehol, de sehol fel nem találom. S minekutána tudván tudom, hogy e földön semmiféle testbéli matéria meg nem marad és meg nem állandósul, minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy belenyugodjam a változhatatlanba s a régi világbéli Poétával szólván: Ludit in humanis Divina Potentia rebus – tsak jádzik az Isteni Hatalmasság az emberi dolgokban – szememet nem is a béroskadt temető-Házak kövei alatt málladozó tsontokra, hanem a máris szép számmal körém sereglő lelkek apró fényességeire függesztem. De bizony, azt sem tudom, hová legyek nagy szégyelletemben és idétlen és a sietség miatt tővel-heggyel összehányt órátzióm gyarlóságát miként mentegessem. S tudásom törékeny, böltsességem rövidre szabott voltát szemem elől tévesztvén, ismét nyughatatlan faggatózással kérdezem magamban: betsületesen tselekedtem-é, mikor az imitt elmondandó Bútsúztató Beszéd matériájául a Holtakkal való Barátság mibenlétének körül tzirkalmazását és a Holtak Igaz Barátja kilétének megmagyarázását, valamint az Örökkévalóság zöldellő rév-partyára költözött Lelkekkel való Társalkodás vigasztaló hatalmát választottam? Mintha valami belső Hang, ama dudoros Homlokú, feneketlen böltsességű elme, Socrates által Daimonion-nak elkeresztelt Lélek azt kiáltaná: helyesen tselekedtem. Mert ugyan mondjátok meg nékem, Szomorú Hallgatók, miről egyébről beszélhetnék ezen a különös alkalmatosságon, mellyenn is annak a férfiúnak Szellemét kelletik megidéznem, aki egész életében a Holtakkal barátkozván, roppant elméjének külső Országban, nevezetesen a Belgiumbéli Franekerában gyarapított, és idehaza nagy könyvekből táplált fényességével, ama régi Szavaló-Mesterrel, Ciceróval vetélkedő ékesenszólásával annyi, de annyi nagy-nemzetségű erdélyi úriférfiút és asszonyt kísére el az Örökkévalóság küszöbére, vigasztalván egyszersmind a gyászos Koporsók köré sereglett megszomorodott szívű atyafiság és minden rendű hozzátartozók gyülekezetét. Hasonlót hasonló póráza vezet – tartja a közönséges mondás; s én is, amikor néh. t. tséri Verestói György Úrnak az egymás mellé fektetett Teleki-sarjadék felett mondott Órátziójának elején azt olvasom, hogy: „Jó helyre vetődtem ide én, mert én még gyermekkoromban azt tettem fel magamban, hogy amíg a Világi Életnek szélvészes Tengerén repülő vitorláimmal az Örökkévalóságnak tsendes rév-partyára által-hajókázom, mind addig inkább társalkodjam a Holtakkal, mint az Élőkkel” – mondom, amikor eme legszomorúbb alkalmatosságra írt Órátzióban ezt olvasom, egyszeriben megvilágosodik bennem, miért is szabtam én magamra azt a tisztséget, hogy Erdély nagy Temető Pásztoráról halotti Órátziót mondjak. „És, hogy már világosan kimondjam – folytatom a felül-álló citátumot – azt tartom én a halottakkal való Társalkodásnak, még pedig hasznos Társalkodásnak, mikor a régi meg-holt jámboroknak könyveiket olvassuk, és azoknak Tudományokat, Virtusaikat és egész Életeket követjük”, azaz miképpen a híres régivilágbeli Philosophus, Zeno, a Holtak Társaságában élünk.
Egyik Órátziójában azt olvasom, hogy vagyon Indiában egy tsudálatos fa, mellyet a természetet-vizsgáló Tudós Emberek Arbor Tristis-nek, azaz Szomorú Fának neveznek: mihelyt a Nap reggel feltámad, mintha megszomorodnék, leg-ottan zöld leveleit összehúzza, mosolygó virágait össze-szorítja, és mind addig nem virágzik, amíg a Nap el-enyészik; de mihelyt a Nap az estvéli Tengerekre leszáll és el-enyészik, leg-ottan zöld leveleit kiterjeszti, mosolygó virágait kinyitja és nagy vidámsággal virágozni kezd. Ilyen Szomorú Fának matériájából faragták volt az Isteni Végzés kegyes Áts-mesterei Erdély nagy halotti Órátorát, mert nem hinném, Szomorú Hallgatók, hogy hazug és tsalárd vélekedés volna meg-kotzkáztatni felőle azt az állítást, hogy lelkének kiterjesztését s elméjének kinyitását mások sötétnél sötétebb éjszakáira, fényes Napjok szomorú tengerekre való alászállásának idejére tartogatta. De még ha kételkednétek is a felül álló hasonlatosság igaz és betsületes voltában, akkor is megbékél tsak-hamar a ti elmétek háborgása, mivelhogy megmutattatik néktek eme újvilágbeli és szentelt templomi tsolnakon utazó Magyar Charonnak ama tsudálatos Indiai fához felette igen hasonlatos arculata.
Ama régesrégen Világ-alá-szállott időben, mellyben néhai tiszteletes Tséri Verestói György Úr a lelkek tsendes útraválásán s a megszomorodottak hasogató fájdalmainak enyhítésén munkálkodott, a temetési szertartás a mi időnkbeli földbe-tételtől felette igen különbözött vala. Noha ama régi közönséges mondás: Vigyázzatok a nyelvetekre, eszemben vagyon, mindazonáltal kimondani nem átallom, hogy ezeknek a régentén-való temetéseknek a másfajta, sőt, éppenséggel ellenkező tzélú és értelmű családi ünnepségekkel való hasonlatossága igen-igen szembeütköző vala. Nehogy azt tegyétek fel elmétekben, Szomorú Hallgatók, hogy én most a gyászolók könnyehullatásnak és egeket hasogató sírás-rívásoknak őszinteségét fogom itt előttetek, furfánt észjárással kétségbe vonni – Isten mindenkit megőrizzen ilyen tsúf káromlástól – tsak ama Valóságot akarom megvilágosítani, hogy a szomszédos falvakból, városokból eléállott atyafiság, s a halotti Tor zsíros falatjaira nyálát előre tsepegtető falubéli és messzevidékről való minden renden lévő népség gyülekezési, alá s fel való vonulgatása, a halotti Úri férfiú vagy asszonyság emlékezetére szerte szórandó Arany Pénzek reménységétől előre meg-ittasult jobbágy-sereg jövése-menése etc. etc. a halott jelenvalóságáról sokszor még a legközelebbi hozzátartozó figyelmezését is elvoná. A lelkétől megvált porhüvely többnyire a Ház udvarán átsolt zöld leveles-színben nyújtóztattatott ki. Ide áll vala azután eleibe, fekete bársonba vont sámolyra az óráló Személly, akinek méltósága a szerént változott, hogy a megboldogult életében milyen rendű és rangú, mekkora nemzetségű és betsületű férfi-ember vagy asszonyi-állat vala. Megtörténe, hogy a bútsúztató férfiút messze távolságban fekvő városból kelle hozatni. A Városból kiszólított Prédikátornak saját maga előtt való kötelessége az volt, hogy a feltsigázott érdeklődésű minden renden lévő embereknek, különösképpen azoknak, akik egész életükben azon Istennek háta megetti helységben lakoztanak, újaton-új vagy réges-régi böltsességet tsepegtessen elméjekbe, olyanképpen, hogy elmélkedésének matériája valamimódon összefüggésben légyen az előtte kinyújtóztatott s a változandóság sivatagáról a nem változásnak zöldellő mezejére elindult halott characterével. De jaj, Szomorú Hallgatók, hányszor megesett, hogy a fekete petsétes levelet vivő futár nagy-messziről érkezvén, a test hamaros romlandósága miatt nem maradt már elégséges idő éppenséggel arra az alkalmatossára el-elkészülni, hanem csak amúgy kelle felnyalábolni egy tsomó könyvet, papiros-szeletekre tett jegyzéseket, hogy ezekből útközben állíttathassék össze az Órátzió. Ezért kelle néha-napján olyanképpen mentegesse magát, mint ahogy példának okáért Magyar bikali Vitéz György úr teteme felett tevé, szólván: „Én is előállottam, Szomorú Hallgatóim, hogy elkeseredett és már eleintén is a szomorúságnak özön-vizében süllyedő Órátziómmal Ő Nagyságának utolsó tisztességet tegyek. De mitsoda matériát válasszak szomorú és darabos zajjal folyó Órátziómnak, éppen nem tudom bús elmémet meghatározni.” Az ilyen maga-mentés azonban sokszor nem egyéb, mint a rögtönzésnek, az elmebeli parázs fényesrevaló fúvásának illúsiókeltése. S t. Tséri Verestói György Úrról bízvást elmondhatjuk, hogy soha sem is kellett neki a zavarodottság és bizonytalan kapkodás kétségeibe esnie, mivelhogy ő tsendes óráiban mást sem tett, mint kemény poltzain és szekrényeiben hadi-rendekbe sorakozó könyveiből, antik világbeli Philosophusok és Külső Országokban megesmért tudós Professorok munkáiból alkalomadtán felhasználható és rögtön rögvest egybe szerkeszthető jegyzéseket csinált. Sőt, ama nehéz gyanúmat sem igen titkolhatom, Szomorú Hallgatók, hogy néhanapján, mihelyest a futár megérkezett, tsinnal egyberendezett, kész Órátziót vont elő, simítani sem kelle rajta, tsak éppen oda kelle mesterkedni a végére a hátul következő genealógiai összeállítást avagy tsaládfát…
Tudom, kívántsiak vagytok most már, Szomorú Hallgatók, millyen kults szerént választotta ki Órátziói matériáját s mitsoda tudományok és böltseségek kintses-kamaráit nyitogatta volt meg a mindenfelől odasereglett gyászoló gyülekezet előtt. Felütöm tehát a mintegy 1000 oldalt számláló Órátziós könyvetskét s néhányat tsak úgy találomra elésorolok a nagy erdélyi Bútsúztató-Ember Órátziói közzül; kérlek, jól véssétek emlékezetetekbe.
Valkai Miklós felett. 1730-ban, Magyar-Valkón (a sír-boltozat mai napig meg vagyon, én magam saját szememmel látám) A Halál-Házról. Jól vagyon, jól, mondjátok erre, Szomorú Hallgatók, tsak most már magyarázzam is meg nektek, hogy a fent említett Halál-Ház ugyan mi légyen? Meg mondom: Halál-háznak nevezte néh. t. Tséri Verestói György Úr annak a Famíliának a házát, amely Família fiágon utolsó pertzentésre juta. De nem tsak az ilyen magvaszakadt Tsaládok házaiba költözik be a Halál, hanem a dolgok által-menő természete folytán egyetlen roppant Halál-ház az egész Világ. Ebben az órátzióban különösképpen sokat töprenkedik az ember-nemzetség buborékhoz hasonlatos voltán s figyeljétek tsak meg, Szomorú Hallgatók, mitsoda zengzetű sorokban emlékezik meg az asszonyi termet töredékenységéről:
„Egykor akadék én egy igen szép Személyre, kinek még eddig életemben soha párját nem láttam; és mikor az a nagy musikazengés között kedvesével beszélgetne, egyszer tüze miatt fellobbanván, megváltozék ábrázatjában és tsak-hamar elhűlék belé, melly hamar kiüte a Halál-Ház ez ékes Személlyen, és mindjárt akkor felőle ilyen Magyar Verseket írék:
|
De nem-tsak e töredékeny Szépség, hanem minden erős, hatalmas hadi-ember is tsak pertzeket számláló gyenge és satnya gyermek a Halál erejéhez fogvást. Nem válogat az kastély s kaliba közt, király s pózi ember egyformán hamaros prédája. Az antik világnak a vers írás mesterségével árvíz módjára rohanó Poétája, Horatius, ezt a nagy szomorúságot így tzímerezte ki:
Pallida mors aequo pulsat pede pauperum tabernas, Regumque turres…
melly szépzengzetű latinsorokat a Mester illyen Magyar Versekben érteti meg megszomorodott szívű hallgatóival:
|
Beszprényi Ferentzné Havasali Sára felett, 1731-ben, A Fiziognómiáról tartott bútsúztató beszédet. Hallgassuk meg, miként vélekedtek a balgatag tudomású Phisiognomusok a kopasz emberekről, azután pedig, hogy minderről mi az ő maga-alkotta vélekedése: „A Phisiognomusok azt állítják egyenlő akarattal, hogy a kopasz emberek restek, henyélők, kevés-értelműek, és, a mi nagyobb, buja természetűek, kiknek megbódult szívek a tsattogó hidegség között is Aetna havassa módjára a buja szerelemnek lángozó tüzével ég. De ha ez igaz is volna, mit kellene tselekednünk ama szent emberekkel, Éliseussal és Jónással: kik, ha kopaszok voltanak is, ugyantsak ISTEN-nek választott Prófétái vóltanak és még máig is közöttünk jó hírekben és boldog emlékezetekben élnek? Ítéletem szerént azért valamelly embernek kopasz feje nem a restségre, és nem is a buja természetre mutat, hanem arra, hogy a mint az ő haja elhullott, úgy maga is elhull, és elhullott hajának utána mégyen. Sic ibimus, ibitis, ibunt…”
Láthatjátok s elmétekre vehettétek mindebből, Szomorú Hallgatók, hogy a Phisiognomia hamis és tsalárd tudományát kipellengérező beszédnek summája annyi, hogy az emberi testen lévő kívülvaló ismertető-jelek lehetnek ugyan többé-kevésbbé hasznosak az efféle kuruzsló-böltseségnek – de valóságosan az egészből tsak egyet tudhat meg nagy bizonyossággal az ember, azt, hogy mindnyájan, akár kitsinyek, akár hórihorgasok, akár kopaszok, akár fodorfejű veresek, akár kövérek és nagy eszem-iszom fajták, akár soványak és mértékletesek vagyunk – a Halálnak bélyegeit viseljük mi ortzánkon.
MAKRAI FERENTZNÉ Alvinczi Kristina felett. 1733. A Tündér-Országról. Ne gondoljátok, Szomorú Hallgatók, hogy a köznép fiainak száján vándorló elegy-belegy mesék és hazug történetek Tündér-Országáról szólott vala Alvintzi Kristina felett! Az a Tündér-Ország, mellyről Szép-Lakon, az udvarházban állított zöldlevélszínben emlékezett, maga az egész Föld, minden népeivel és birodalmaival Tündér-Ország, mert el-tűnik.
|
szól a szerelmesét nem látó ifjú-legény eme szemtelenségnek művhelyében koholtatott versekkel. Mi viszontagság a nagy Tündér-Országot, a Világot, látjuk s meg is foghatjuk, míglen egy napon tsak elhályogosul a szemünk, és a mit foghattunk is belőle, ki-sikamodik a kezünkből. Ó, mint szárnyal, mint repes ama tengerek felett repülő Alcyon módján a szép böltseségnek eme passusainál! Mint veti egyik szikrát a másik után kintses ládánál gazdagabb elméje, a világnak felette tünedékeny voltáról szólván! Vajha én is tsak sarkáig tudnék érni ebben a gyönyörűséges szárnyalásban s gyenge, hóhátára épített vélekedéseimmel a szomorúságból fakadó gyönyörűség vigasztaló hatalmát véletek is megéreztethetném!
|
Juthatna-é valakinek a lelkeket szépséggel reszkettetőbb versezet emlékezetébe, mint ez, amelyet Mesterem Adrianus Imperatorral együtt monda s azután szokása szerént, mindjárást magyarul is fordította:
|
Vajh, kinek nem szolgálna igaz örömére a tapasztalás, hogy a magyar fordítás nem tsak a szavaknak tündöklésében vetekedik a rómaiaknak széles birodalmakat tápláló és nagyramenendő nyelvökkel, hanem azt még prosodiai forma szerint is követni akarja. A temetési búsulás bármekkora is légyen, öröm és büszkeség költözik a szívekbe, mikor a magyar nemzeti nyelv Arany-Tsipke verő Mesterének minden földi nyelvet felül-múló ékesen szóllását hallgathatjátok:
„Járjátok el már, Szomorú Hallgatóim, tzirkáló elméitekkel ez egész látható Világot és esmérjétek meg velem együtt, hogy ez egész látható Világ Tündér-Ország, avagy, hogy itt szélesebb értelmű szóval éljek, Tündér-Világ. A szép Nap mosolyogva Nap-keletről fel-kél, és Délen által sietvén a Napnyugoti Tengerek felé, leszáll estvéli hazára, és szemünk elől eltűnik. Úgy szintén, mikor a szép Nap tündöklő fényében fogyatkozást szenved, mosolygó és kerekded formájából, vagy csorba tányér formába, vagy görbe sarló formába általtűnik, sőt némelykor, ha igen nagy a fogyatkozás, az Égnek piatzáról egészen el is tűnik. A Tsillagos Égnek Királyné-Asszonya, a fényes Hold, és a körülötte udvarló szép Tsillagok, éjtszaka a földre kívánatos sugaraikat bocsátják; de ha a sűrű fellegek az Égnek tiszta és vidám ábrázatját bé-borítják, vagy ha a fényes Nap virradó ortzáját Nap-keletről fel-emeli, mind ezek szemeink elől el-tűnnek… Másként is a Földnek színén ékeskedő Fák, Füvek és Virágok, ha előbb nem, avagy tsak mikor osztán a lassan fogyató régiség miatt el-sorvadnak, mint megannyi Tündéres dolgok, előbbeni formájokból eltűnnek, és a Földnek porába bétűnnek…” S végezetül, mindabból, amit az embereknek és más földi dolgoknak Tündérességekről mondott, igen rendes és egyenes lineából ki nem pattanó következés által kihozza azt, hogy a Föld kerekségén lévő minden Országok is Tündér-Világok. Világosan bizonyítják ezt – mondja – Ásiában, Africában, Európában, sőt Amerikában is sok és nagy roppant Birodalmak, Országok és Közönséges Társaságok, mellyek a Változásnak vakot-vető kotzkáján sokszor megfordulván, végre a föld színéről eltűnnek, és a halandóságnak feneketlen Tengerébe bé-tűnnek. S mivelhogy jól sajdítja az Órátor, hogy hallgatói azt várják, bárcsak szólana valamit a közönséges példa-beszédben Tündér-Országnak nevezett Erdély-Országról is, kifejti ehhez képest, hogy Erdély-Ország nem azért Tündér-Ország – mint ahogy némellyek gyermekekhez méltó mesélő együgyűséggel mondogatják –, mintha a hegyesvölgyes hazában egykoron Tündérek laktanak volna, hanem Tündér-Ország azért, „minthogy Erdély-Ország nem sík mezőből és tér Földből áll, hanem sokféle Hegyekből, Völgyekből és Erdőkből, és minthogy itt az utazó emberek a sokféle Hegyek és Erdők között tsak-hamar szemünk elől eltűnnek… Ehhez járul az, hogy Erdély-Országban is, mint más Országokban, magok viselésekre és sok rendbéli tselekedetekre nézve az emberek igen tündéresek: hol egy, hol más ál-ortzáját viselvén magokon a Képmutatásnak…”
Szomorúságotokon immár talám vigasztalást is vett Hallgatóim, elhiszem, megbocsáttok nekem, ha ezek után nem vészem így sorjába az Órátziókat, még úgy sem, hogy ezek matériájuknál, avagy a testnek törékeny hajójából az örökkévalóság felé szállaló végtisztességet vett Személly méltóságánál fogva meg is érdemlenék. Látva láthatjátok, hogy erre sem nekem erőm és képességem, sem nektek időtök és istenes türelmetek nem lehetne; hogy is tudhatnám én mostan mind a 26 Órátziót szemenszedegetni, mikor az emberre mindegyik, külön-külön is legalább félnapos elmélkedést szab? Meg kell elégedjék az én órátori betsületem az előttem fekvő tetemes Matériának sebtiben való átalsuhanásával.
A letűnt idők tudós ismerője és vizsgáló Professora joggal adhatja fel nekem még mindég a kérdést, hogy T. Tséri Verestói György Úr mivel vala különb, értékesebb, maradandóbb tudományú ember eme korszaknak többi Magyar- és Erdélyországbeli halotti bútsúztatóinál? Erre a kételkedő faggatásra én azt felelném, hogy Őkegyelme a köteles és megszokott lelki vigasztalás és megnyugtatás tselekedetén felül egyrészt: drága köves kösöntyűkre emlékeztető ékesenszólást, másrészt: az elméket szomjúsággal és vizsgáló kedvvel megtöltő tudományosságot pazérolt. Amerre tsak megfordult suhogó palástja, a gyász által feketébe vont udvarházak szobáiban poros könyvek toppantak elő, s még ha könyv nem is akadt volna, az emberi elme azon, amit ettől a drágalátos tudományú férfiútól halla, hosszú-hosszú időn keresztül töprengedhetett. A mindenfelől odasereglett gyászoló gyülekezet nem-tsak a sápadt Halálról, nem tsak Halál-Házról, hanem egyszer az Égnek Útjáról, s a tsillagok forgását figyelő, fejeket örökösen ég-felé tartó eget-hasogató elmékről, Newtonról, Cartesiusról, Copernicusról, másszor az Igaz Haza-Fiáról, az igaz Heroica Virtusról, a Keresztyén Vallásnak és a Polgári Állapotnak Egyességéről vagy éppenséggel a Jó Asszonyokról halla. S az ántik Világ Philosophusai, Zénó, Plato, Aristoteles, a Syracusai Archimedes, az Órátorok és hadi-nevezetességre szert-tett férfiak mellett az Ótestamentom bölts Prófétái is elé-eléállottanak, hogy megkérdeztessenek. De nemtsak a történelem kőtáblás könyvébe nagy roppant betűkkel béírt emberek tartottak beszédeiben tündökletes ünnepi vonulást, hanem kiállottak volt annak megtzikelyezett piatz-terére a mesékben gyönyörködő Régiség kitalált Vitézei is, mint Nimród, Krőzus, Priamus, Nagy Sándor királyok, Theseus és Achilles, valamint a hazájába húsz esztendős hányattatás után megérkező Ulysses. (Ha, immár ennél a régi Fejedelemnél járok, meg nem állhatom, Szomorú Hallgatók, kiváltképpen pedig azok, akik az Erdélyi Nagy Fejedelemség tündéres földjéről valók vagytok, hogy Mesteremnek reá-tzélozó szépséges beszédit ne idézzem. „Soha én egy Emberre is nem tekinthetek – szóla – és szemei közé nem nézhetek: hogy eszembe ne jutna ama régi Görög Fejedelem, avagy inkább ama reá-törő Szerentsének igen mostohán tartott Fija, Ulysses. Ki midőn hosszas bújdosás után, huszadik esztendőben… édes hazájába visszavetődnék, mind valami szegény kéregető koldus, rongyos és szakadozott köntösben maga Fejedelmi Udvarába bé-térvén és magát, ki volna, titkolván: történik, hogy kedves és régen óhajtott feleségének, Penelopénak parantsolatjaira az ő Dajkája, Euryclea akkori bé-vett szokás szerént, mint Úton Járónak, lábait meg mosván, a mosás közben meg találja látni egyik lába szárán azt a régi bélyeget, amely őrajta még gyermekkorában vadászás közben esett vala, és azon bélyegből megésmeri az ő kedves Fejedelmét, Ulyssest…” Nem de nem az jut most eszetekbe, Szomorú Hallgatók, hogy Erdély-Ország is, a mi sok hányattatás által elhagyott Ithaka szigetünk és Fejedelmi Udvarunk is ugyan-így, lábunk gyermek korban szerzett sebes bélyegeiből esmér egyszer reánk!) De nem felejtkezik meg a História mélly Tengerébe indiai gyöngy-halász módjára búvárkodó nagy Temetési Hoppmester a Magyar Nemzet történelmének nagy és aranyos képekkel ékes Krónikájáról sem. Hol Áttila király, hol az Árpád-nembeli Urak, hol Mátyás király, vagy éppenséggel olyan közelebbi ember, mint Szenezi Molnár Albert kerül elméjének tzirkalmára, melly utolsóról azt jegyzé fel, hogy Teleki Mihályné Bethlen Klárának elébe-tett imádságát hamarosan ilyen soltáros versekbe, foglalta:
|
De nagy hasznot és nemzeti tselekedetet tett őkegyelme akkoron is, amikor az egyszerű köz-nép, avagy máskor a Székelység közönséges mondásait rekesztette volt bé egy-egy példázatába; ilyen az, mellyet a Székelységben, gyermekkora hazájában hallgatott s a hadifegyverek leg-borzasztóbbikáról, a Puskáról monda: Ha pukkan, gugganny, mert megsanyarít a magva. A Mostoha Természetet pediglen erről a matériáról szóló Órátziójában teperedett vén szülének és vén satrantyúnak nevezé. S ihol egy másik közönséges mondás, mellyen az ember tsudálkozik, hogy pap létére, hogy is nem átallotta, minősítvén bár „tsúf vagdaló beszédnek” elmélkedésébe foglalni: A Pap sákja soha meg nem telik. A Tragoediát Szerzetes játéknak, a Transcendentiát Általmenő dolgoknak, a Stratégiát haditudománynak nevezi. Úgy szólott ő mindenkor nemzetünk nyelvén, hogy se azóta, se utána senki más. Az Erdély-Országbeli el-múlt fényességű Udvar-tartás napkeleti szőnyegek szövéséhez hasonlatos beszédét legigazabban a XVIII. századbéliek közzül ő őrizte meg. De, jaj, emberi háládatlanság, jaj, emberi emlékezetnek rövidre szabott volta! Mert amiképpen el-felejték porainak földi szállását, azonképpen veszíték el elméjekből ama szépséges nyelvet is, amelyen Órált – sőt, néhány rövid évtized múlva jövének immár ollyan emberek is, akik magokat Neológusoknak, azaz a nyelvet balgatagon nyesegetőknek és átsolgatóknak nevezvén – egyenesen irtogatni kezdték!
Poéta is vala, lelkének arany-húrú tziteráját gyakorta meg-megszólaltató Autor, akinek szavára ekhózva zendültek meg a hallgatóknak külső és belső Érzékenységei, mint megannyi lelki musikák.
Életének utolsó előtti esztendejében, 1764-ben, megírá latin nyelven az ő auto-biographiáját; innét tudhatjuk meg, Szomorú Hallgatók, hogy édesapja még magyarországi ember vala, aki tsak a Sárospataki oskola futása idején került a Székelyek földjére s ott, székely leányt vévén hitestársul, mindörökre meg is telepedett. Ő, negyedik magzatjokként 1698-ban született, a Küküllőmegyei Bonyhán. Iskoláit Udvarhelyen s később Kolozsvárt kijárván, 1721-ben Franekerában, Belgium nevezetes deákvárosában magasabb tudományok megszerzése végett magát a Mathesis és a Philosophia s egyéb hasznos böltseségek oskolájába íratta vala. S nem is jőve haza, tsak az 1727-ik esztendőben.
T. Tséri Verestói György uram a halál kemény rúgása miatt 1765. esztendőben kelle a halandóságnak keskeny törvénye alá rekesztett világból ki-váljon. S, noha tudjuk róla, hogy a Halálnak Útját bölcsességgel bé-vágó, megnyugodott lélek vala, még sem kergethetjük el magunktól ama jéghátára épített vélekedést, hogy halála előtt, akártsak Theophrastus, biztosan ő is koholt némi vádaskodást magában a Természet mostohasága ellen, amiért ez a hollóknak és szarvasoknak is sokkal hosszabb életet engedett, mint az Embernek – holott, ha az emberek hosszabb életűek volnának, tsak hamar azok a nemes Tudományok és Mesterségek, mellyek az emberi létre felette igen szükségesek, a magok tökélletességére vitettetnének…
Hogy ki és hová temeté el akkoron, nem tudom most néktek megmondani; el-tűnt, kivásott ő e Világból – de, íme, lássátok, nem hala meg, hanem ama Régi Fejedelemhez hasonlatosan, arany gyűrűjének fejében lévő drága kövét tsak befelé fordította. S talám nékem rendeltetett, hogy ezt a régi sírban aluvó gyűrűt, mintegy megtalálván, a fejében lévő drága-kővel ismét Világ-felé fordítván, néhai boldog emlékezetű tulajdonossának tsudálatos lelki-arculatját meg-mutassam. Joggal bútsúzhatik el ő most Tőlletek, Szomorú Hallgatóim, a következő Magyar Versekkel:
|
EL-MONDÁM.
1940
„Öleled e kis magyarságot”
[ADY]
A legelsőkül megismert Csokonai-sorok igen mélyről és nagy messziről zengenek föl bennem: a gyermekkor visszhangtartó tárnáiból. És ezek a sorok, a zsenge életkornak megfelelő fogékonyság arányában, természetesen nem a szerelemmel vagy a „rémítő és vidító kétségekkel” küzdő Csokonai műveiből, hanem a mulatságos és zamatos Békaegérharc-ból valók, annak is az Invokáció-jából:
|
Ezeknek a soroknak zengését pedig nem csupán a magyaros – trocheus lábakon lépkedő vagy ugrándozó versforma kölcsönözte, hanem az a minden bizonnyal XVIII. századi diákdallam is, amelyen apám az Invokációt énekelte, úgy, ahogyan a kolozsvári Református Gimnáziumban tanulta volt. Az „énekeket” aztán már parlandóban hallgattuk tőle, de majdnem színésziesen előadva, magamagát is szórakoztatva, s nagy gyönyörűséget lelve fiainak csillanó értelmében és jó humorérzékében… Még a legvaskosabb részleteket sem „cenzúrázta”, érezvén azokat természetesnek és népiesnek s egy cseppet sem ízlésrontónak (tehát nem tudott vagy nem akart enyedi tanár mivoltában hajdani debreceni kollégája, Szilágyi Gábor puritán túlzásába esni) vagyis éppen odaillőknek a nevetséges és aljas érdekekből vívott öldöklő harci jelenetek érzékletes leírásához.
Ez a megismerkedés a Békaegérharc Csokonaijával hét-nyolc éves koromra, vagyis nem sokkal az első világháború utánra tehető. Ehhez mérten a Remekírók Csokonai-kötetéből már régóta ismert ábrázatú és ruházatú költő, aki nemsokára, és szintén apám esti felolvasásainak hála, egyszer csak Petőfi jóízű verséből áll elém: a mi mélységes enyedi pincénkben felejt ott „csapot, papot” – s én azóta sem tudtam ezt a helyszínt az „eredeti” Debrecen környékinek átengedni…
1923. A nagyenyedi Bethlen Kollégium Csokonai Vitéz Mihály 150. születésnapját ünnepli… Alig tízéves voltam, még elemista, nem csoda hát, ha a műsorszámokból nem sokra emlékezem, ámbár valószínű, hogy – éppúgy, mint két évvel annak előtte a Dante-emlékünnepélyen – apám tartott emlékbeszédet vagy legalábbis bevezető előadást.
Azonban A Hafíz sírhalma, úgy, ahogyan az ő elképzelése és betanítása szerint gimnazista fiúk és preparandista lányok (ez utóbbiakból került ki a kar) előadták: olyanformán visszhangzik máig is emlékezetemben, akárcsak a Kollégium dísztermének alkalmi kulisszákkal és drapériákkal bélelt, kétemeletnyi, karzatos falai visszhangozták akkoron… És, mint valami templomi freskónak illedelmesen tátogató angyalai, állnak előttem a fehér, peplosz-szerű jelmezben, virágkoszorús fővel az anakreóni sorokat majdnem énekelve szavaló, hullámzó keblű nagyleányok…
|
Az elhitető díszleteknek, az áhítatkeltő jelmezeknek köszönhetően mintha valóban napkeleten éltem volna át e néhány percet, egy, a költészet s a gyermekképzelet segítségével bárhonnan, tehát Nagyenyedről is pillanatok alatt elérhető Sirázban – méghozzá úgy, hogy a kerekre nyílt szemű fiúcska valamit a sír mélyén porladó perzsa költő halhatatlanságbeli idvezültségéből is megérezni vélt.
1924/25, Kolozsvár. A képekről jól ismert, beesett mellű, konya bajszú, horgas orrú költőt egyszer csak eleven, hús-vér mivoltában látom, amint alacsony fekhelyén, fehér hálóingben lihegve kapkod levegő után… Majd elhaló hangon, fejét jobbra-balra vetve, és tekintetét a mennyezetre függesztve, vádol és panaszkodik. Valakik meghallják, sorban odajárulnak a szegényes ágy elé. Egy fiatal nőalak is megjelenik, földet seprő rokolyában – Lilla volt? –, és finom kezét a haldokló poéta sápadt homlokára teszi… Az élettől búcsúzkodó Csokonai lobogó, nagy szeme ezekben a pillanatokban mintha valami boldog látomáson akadna fenn…
Mindez nem is történhetett máshol, mint színpadon – ez esetben a kolozsvári Magyar Színházban, mely nagy múltú és nemes hagyományú intézmény alkalmasint a költő halálának 180. évfordulója közeledtét ragadta meg, hogy előadhassa az akkoriban már ismét kolozsvári lakos Kuncz Aladár színművét Csokonai utolsó órájáról és haláláról…
A címszereplő Kemény László színművész döbbenetesen „azonos” maszkkal tudta elhitetni velem, s gondolom, nálam idősebbekkel és színházba gyakrabban járókkal is – hogy mindenestül a haldokló Csokonai Vitéz Mihállyá lényegült át, úgyannyira, hogy amikor néhány nap múlva derékba szabott fekete télikabátban, fehér kesztyűvel, szép, selymes szürke fényű, nagy karimájú kalapban pillantottam meg a Fő tér forgatagában – valamiféle csalódást éreztem, nemcsak álmélkodást: hogy lehet, hogy él, sőt, vidáman köszönget jobbra-balra, s kalaplengetve mosolyog? Hát a betegséget, a haldoklást, halált ily könnyűszerrel kiheverte? Feltámadott?
Amennyire most rekonstruálható, alkalmasint ugyanerre az évfordulóra készítette elő a kolozsvári Református Kollégium dalkara a két legismertebb Csokonai-dalt, A reményhez s A tihanyi ekhóhoz címűt. A Farkas utcai templom kúria felőli oldalán, a félbemaradt vagy földrengés csonkította Rákóczi-torony egyetlen emeletén régi idők óta berendezett boltozatos zeneterem (emeleti bejáratától balra, elérhetetlen magas falsíkon, szinte a levegőben lógva, a több száz éves, barnapiros, kréta rajzolta életnagyságú hajdú- vagy huszáralakkal) – ilyen és hasonló ünnepi énekek kórusban való harsogására a legeszményibb és legmegfelelőbb környezet. A szopránban énekeltem, velem egyívású tizenegy-tizenkét éves fiúkkal, s hangunk, a hátunk mögül vagy oldalvást meg-megdördülő, bele-belebrummogó basszista nagydiák urak sorfalának előterében, ezüstösen és nevetségesen leányosan csilingel:
|
Kezemben dalkarbeli elődeim ujjaitól kártyalapok módján elszutykosodott kőótalap, s miközben Tárcza Bertalan zene- és énektanár úr nem annyira „idenéző s tovalátó” szemével, mint inkább éles fülével figyeli a produkciót, és vagy a tekintélyes hosszúságú, olykor fenyegetőn közeledő karmesterpálcával vagdalja a levegőt, vagy, erősítésül, az ütött-kopott harmóniumot nyeggeti – oly tökéletes átéléssel fújom, hogy magamat már-már e szívet tépő szomorúság hordozójának érzem; csak az vigasztal, hogy „Lillám” – akit még annyira sem bírok, hogy legalább látásból ismerném, vagy jelenlétét az internátusi lányok sorai közt felfedezhetném! – ott lesz az ünnepélyen, meghallja majd panaszaimat és megszívleli!
1929. Magyar irodalmi leckeóra a kolozsvári Református Gimnázium VI. osztályában… Mennyit kóborolt és „hánykolódott” a törékeny, tüdőbajra hajlamos poéta, és szenvedéseit, megaláztatásait micsoda remekművekké tudta átváltani!
A magánossághoz, a Dr. Földi sírhalma felett, s az Újesztendei gondolatok jó néhány versszaka ilyen órákon oltódik belém, s minden bizonnyal osztálytársaimnak értelmesebb-érzelmesebbjeibe is. A tanárról én már régóta tudom, hogy Petőfi, Arany és Ady mellett Csokonai a legkedvesebb költője; ezt a lelkesedését már legalább tizenöt „nemzedéknek” adta át, mért ne fogadná most is hálás érdeklődéssel az előttem és mögöttem ülő mintegy negyven kamasz is? Ez a javakorabeli tanár, előadói és nevelői adottságain túl, olyanfajta talentummal is megáldatott, mely tanítványai java része előtt nemcsak érdekesebbé, hanem megbecsültebbé is teszi. Költő. Az én viszonyulásom őhozzá, az osztályban, nem egészen zavartalan, sőt, bizonyos mértékben gátlásossá tevő. Mert ez a tanár: apám. (Ha tehát a magyar zárthelyi dolgozatom feltűnően jobban sikerül, mint a matematikai vagy fizikai, egy-két rosszhiszemű osztálytársam gyanúsítása kézenfekvő…)
Budapest, 1933/34. Az apró termetű, szürke bajszú, ferde orrsövényű ember még egyet-kettőt szippantott rézkupakos meggyfaszár pipájából, aztán néhány könyvet a hónalja alá fogott, pipafüstös szobájából a folyosóra lépett, s olyanforma járással, mint a református papok – miután palástjukat vállukra kerítették, süvegjüket fejükbe illesztették, s bal kezükbe fogták volna a Bibliát –, meg sem állt a nagy előadóterem katedrájáig. Ez a szürke, egyszerű bihari gazda külsejű ember a korszak legnagyobb irodalomtörténésze: Horváth János.
Még hatvanéves sem lehetett akkoriban, de azt az érzést keltette bennem, hogy a XVIII. századbeli dolgokról s magáról Csokonai Vitézről is mint kortárs és hiteles szemtanú beszél. Éppoly akkurátusan sorolta fel az életrajz apró, de jellemző mozzanatait, mint a „világosodás” századának Európát át- meg átjáró és költőnkben termőtalajra találó, áldott magvakat sodró áramlatait… Ez az időtelen bölcs nyelvében, beszédstílusában is az időfelettiséget érzékeltette: népies-régies hanghordozását, egy-egy ízes kifejezését sohasem lehet elfelejteni. Csokonainak az Idővel, a mulandósággal, a társadalommal, a szerelemmel való viaskodására s a halhatatlanságba mint az üdvözülés egyetlen módjába való kapaszkodására úgy tudta mazsolázni előadásait, oly jellemző verssorokat idézett, mint Ady a Vitéz Mihály ébresztésé-ben: igen, talán csak Ady hordozta ennyire magában, kivált a debreceni újságíróskodás idején, Csokonait.
Summa summarum: meggyőzött arról, hogy ama XX. századi „boldog maradék”-hoz tartozom, mely századot Csokonai „emberibbnek” képzelt, s biztosítottnak látta benne utóéletét.
*
És most érkeztem a legnehezebbhez: nemcsak elmondani, hanem bizonyítni is, hogy minden ifjúkori találkozásom Csokonaival és műveivel voltaképp előkészület volt, egy erős vár vagy templom boltozatonként való toldozgatása és magasítása, avégett, hogy mire fölépül, s az idők is úgy fordulnak, menedékül szolgáljon. S bizony az idők úgy fordultak, vagyis eljött 1941, a második világháború nekünk első, másoknak, már legalább negyedik esztendeje, s én legszűkebb családi körömtől, a pesti évek alatt szerzett barátoktól, pártfogóktól elszakadva, súlyos érzelmi válság után, sötét „ködképekkel a kedély láthatárán”, s kivált a téli hadviselés egyelőre távoli frontokról érkező, de mindenképp borzalmas híreitől rémüldözve s gondterhesen járkáltam az elsötétített Kolozsvár legrégibb utcáin; a hideg húsz fok körüli volt, s a Kollégium s a Templom közén, a testet-lelket átjáró szélben belém döbbent minden földi és evilági dolog veszendősége… Nem hiszem, hogy különleges vagy egyedülálló esetről vallanék; természetes, hogy olyan korszakokban, amikor hirtelen minden nemzeti-emberi intézményt és értéket végveszélyben érzünk, utolsó mentsvár gyanánt a „nemzet őrlelkeibe” kapaszkodunk, a költőkbe, és új értelemmel telítve jelennek meg, zendülnek föl bennünk szépséges bizakodásaik vagy zordon jóslataik. Nekem azon a télen jelent meg, ilyen „őrlélek” formájában Csokonai. (A másik oldalamra nemsokára Ady állt, s a legnehezebb időkben főként az ő versei kínáltak minden „gonoszra” ráolvasást.)
A Seol ellen című versem II. része (1941) gondolatmenetében és versformájában az Újesztendei gondolatok-at követi, 17 versszakon át. A Szentségtelen szonett-töredékek című ciklus (1943 telén) e darabjába (Országút mellett) is tudatosan került bele, esetleg a Vitéz Mihály ébresztésé-ből (Ady), mindjárt indításul a „kartács idő” kifejezés. És végül, nagyon óvatos, de félreérthetetlen jajszó módján, ez a négysoros mottó A kor dicsérete című vers homlokzatán, az Újesztendei gondolatok-ból:
|
1972
Mint annyi más falusi temetőben, a magyarvalkóiban is nyomtalanul elkorhadnak egy emberöltő alatt a kopjafák. De mégsem fogynak el! Újak teremnek a kidőltek helyébe, mint szülők helyébe a gyermekek. A falu él lenn a völgyben, s itt fenn, a hegyoldalon csakúgy él a temetője.
A nagyerős, farkasagyonverő pásztorlegény kopjafája is eső, szú, egérfog martaléka lesz, mint a nagy tekintélyű bíróé vagy a világszerte híres javasasszonyé: egyaránt leskődik rájuk a föld fiának könyörtelenül kijáró teljes névtelenség.
De néha csoda történik: valakiből, régi törvények szerint, legenda lesz még életében, s aztán már hiába tűnik el a sírja: ő maga tovább él nemzedékek emlékezetében, s néha találkoznak vele, amint csikorgó éjszakán fehér lepedőben méri az utat, lábatlanul, a temető felé. Így beszélnek egy régi nagylegényről, aki három zsák búzát tartott ki a fél karján, s petrencerúddal mutatta eltévedt vándoroknak az utat. Valami Miklósnak hívták. Hogy mikor élt? Azt már senki sem tudja bizonyosan…
A nagy többség, nemzedékek megújuló százai, ezrei, csak élnek egyik napról a másikra, a föld emberéhez méltón, bátran az örök névtelenség küszöbén, természetesnek tartván a nagy eltűnést. Talán nem is sejtik, hogy mi az az erő, mely Mausolos király tornyát rakatta, mely Baskircsev Máriának annyi izgága, keserű órát okozott, s mely ott motoszkál a költők lelkében mindenkoron. Élnek a mában, a rettentő sanyarú erdélyi magyar jelenben, egyre csodálatosabbá váló múltjukkal hátuk mögött. Élnek, éldegélnek, s gyermekeikben továbbalkotják magukat…
A matrikula az ő mauzóleumuk, panteonjuk; volt és való papjaik egykor üvegporos gubacstinta, ma antracéntinta betűi minden aranyvésetű márványnál értékesebbek. Ott őriztetik a matrikula az eklézsia hétzáros vasszekrényében, adománylevelekkel, úrvacsora-serlegekkel, kancsókkal, óntányérokkal egy zugolyban. Tűz nem égetheti ott, víz nem pusztíthatja ott! Borjúbőr kötésű; benne apró likacsok, szújáratok. Penészszagú, s ha megfogja valaki, fényes üvegpor marad a kezén. Volt egy régibb is – így tudja Kónya Gyula tiszteletes –, de az elégett, falustul, papilakostul. Emez ezerhétszázhatvanból való, de így is annyi a mondanivalója, mintha legalább ezer éve vezetnék. Ugyanazok a nevek: Jánosok, Istvánok, Györgyök, Bálintok, Annák, Katák, Erzsébetek minden rubrikában, s ugyanazok a halálnemek: forró hideg, forró meleg, rothasztó hideg, fekete sárgaság, aszkór és a többi. A fajta életében ismétli önmagát, s nagyon kínálkozik, ezen az alapon, valamiféle több évszázadnyi életre vonatkozó valószínűségszámítás. Csak itt-ott, elvétve, öt-tíz évenként történik valami szabályellenes, valami szokatlan, de rendkívülisége és kirívó volta ennek is tompul, ha a mindenkori ősi életmódú földnépét vesszük figyelembe. Ebben a perspektívában a legszembeszökőbb rendkívüliség sem más, mint kivétel, mely legfellebb egy cseppet tágítja, de ugyanakkor erősíti a szabályt, a törvényt…
A falu váltakozó papjai voltak azok a műszerek, melyek a mindennap sivárságától egy hajszállal eltérő jelenségeket felfogták s lejegyezték. S tették ezt minden időben az utókorra kacsintva, az elkövetkező „maradvák”-ra, kiknek legyen miből okulniok.
A halál néha körmönfont, alattomos módon kaparintotta meg kiszemelt áldozatát. Íme, lásd, kései vizsgálódó lélek, mi és mik történnek az Úr 1793-as esztendejében, július havának 21. napján.
„Both Márton és Soós Márton ifiú legéneket, kik egy ló hátát megülve ereszkedének le a havasról, lovastul ott megüté a villám. Imádkozzál érettek egy miatyánkot.”
De hosszú életet ád az Úr annak, ki betartván törvényét, őt szeretve él. Mert lásd: Vince Anna kerek 92 esztendeig élt ezen a földön, mígnem ezernyolcszáztizenegyben egy nyári nap szép csendben, „együltőhelyében el nem aluvék”.
Legény Lőrinc János éhség miatt hala meg. Anno 1815. Lám, lám, „mit nem hoz az anyai gondatlanság”!
1819-ben kisded Bálint Ferenc kimúla szörnyűséges haláltól: „egyedül hagyatván a házban, egy cseberbe, melyben savó volt, fővel belebukott s oda beléfullada.”
S miféle kórságokat nem küld rád Isten, féregéletű ember! Lőrincz Györgyné 81 esztendős korában, hatesztendei halódás után úgy hala meg, hogy „a brant az ábrázatját megette”. Viszont „szép halála” lehetett öreg Kelemen Jánosnénak. Így írt róla erős nagy elérzékenyedésében Bikali Sámuel tiszteletes úr: „Mint az olaját-fogyasztott mécs világa, elaluvék a halál álmába.”
És egyszerre megváltozik a ténta, megváltoznak a betűk. Ez azt jelenti, hogy meghalt a pap, s más jött helyébe. Legtöbbször maga az új pap írta be elsőül elődje halála napját a matrikulába, pár illendő szó kíséretében.
Áldott emlékezetű papja volt a magyarvalkói eklézsiának Miháltz Elek tiszteletes. Idestova ötven esztendeig szolgálta népét. Amint egy kicsi veresmárvány tábla mutatja, ő tataroztatta ki 1880-ban a templomot, a parókiát. A papi kertben pavilont, azaz filagóriát és fürdőmedencét építtetett, melyet a Tunyáról csörgedező kis forrás táplált, mindaddig, amíg el nem apadt, hogy a hegy túlsó oldalán törjön magának új utat…
Az elődje jegyezte fel, tek. Kolumbán Ferenc úr, Kolozs megye erdészének szomorú halálát, mely Incselben esett, 1846-ban a következőképpen: „Egy Turkuj nevű gyilkos… által kegyetlenül megveretett, feje összvehasogattatott, kara két helyt eltöretett: tíz napi keserves kínok után megholt.”
Ugyancsak ennek a papnak a bejegyzéseiből tudjuk meg, hogy ezernyolcszáznegyvennyolcban húszan haltak meg, de negyvenkilencben már negyvennégyen, ezek közül huszonnégyen kolerában a kolozsvári járványkórházban, ketten a „hóráktól való félelmükben” – ami azt jelenti, hogy a felbolygatott mócok törtek rájuk, s ijedtükben szívük szakadt.
Incseli birtokos nemes úrfi, tek. Rácz Boldizsár haláláról már Miháltz Elek értesít, a következőképpen: „Zilaj felé vágtában hazafelé jövén, Nagyalmáson lova alá esvén, mejjét, oldalát összetörvén, megholt. Kár vala érte, szép deli ifjú úr volt.”
Incsel fiókeklézsia volt. A falu ma már színromán, s alig tudják a környező falvak magyarjai is, hogyan hívták magyarul: csak Csulaként emlegetik. Az utolsó Rácz pedig kastélya romjai közt eszelősen, volt jobbágyai könyöradományaiból tengeti életét.
Egy napon Miháltz Elek tiszteletes úr a kertjében dolgozott, tett-vett, tisztogatta, nyesegette fáit. Valahonnét, a temető felől bizonyára, kinyúlt hosszú karjával s egy kicsit megsuhintotta a halál. Talán csak a haja rezdült belé, talán csak arcán érzett valami hűvöset. De ez is elég volt ahhoz, hogy az öregember el-elszoruló szívvel induljon lefelé a meredek kerten át, s meg se álljon az íróasztaláig.
Elérkezett a testámentomtétel ideje.
Itt élt az isten háta megett, majdnem ötven évig. Álmában néha nagy házakat, templomokat látott, melyek alatt járkált fiatal fővel, valóságosan. Itt élt, népéért, majdnem ezernyi híve között, mint egy példás kisebb király. S ez a nép, bármennyire hálás is azokért a szellemi s kiváltképpen gazdasági tanításokért, melyeket tőle kapott, s bárhogy siratozzanak is az asszonyok a temetésén, ez a nép, egy-két nemzedék okán, talán még a nevét is elfelejti.
Pedig az ő élete nem oszolhat el nyomtalanul, oktalan sebességgel, mint ezeké az egyszerű embereké. Az ő élete bele kell lopakodjék az időbe, gyökeret kell eresszen, ahogyan a nagy almafák gyökereztek bele a köves kalotaszegi földbe, hadd lássák utódai, ki volt ő itt Valkón, s mit csinált ebből az elhagyatott, elkanászodott, „elistentelenedett” népből s köves, agyagos, kietlen határból szelleme s két keze munkája árán.
Nagy árkus papirost vett elő, s írta fel a legtetejébe: Curriculum vitae.
A kezdő sorok fölé pedig mottóul: Propria laus sordet. Aztán minden bizonnyal előkereste számadáskönyveit, kertészeti jegyzeteit, s onnan másolt le egyet-mást. Kertjéről naplót vezetett, mint fiatal apa a gyermekéről.
Az egész határban az ő fái nőnek, az ő almáit majszolják a gyermekek, az ő szilváin nyámmognak a vénasszonyok, az ő diófáit kongatják a legények, nagy fenyőkarókkal ősszel. S „fáradságom jutalmazva is van – írja –, mert kertem fiatal gyümölcsfái évenként 60-80 frt-nyi jövedelmet adnak. Legfőbb nyereségem pedig az, hogy híveim a gyümölcsfatenyésztést annyira megkedvelték, hogy most már nem lopják le a gyümölcsöt bingyó korában, hanem csak a szép oltványt a temetőből. Ez is nagy haladás, mert a gyümölcsészet iránti érdeklődésüket tanúsítja.
Annyira szeretem gyümölcsfáimat, hogy holtam után is köztük akarok nyugodni, s kérem hivatali utódaimat – abbeli hálábul, miképp ötven frt helypénzt élvezhetnek, jól berendezett, kényelmes papilakásba lakhatnak, jövedelmező gyümölcsfákkal beültetett papi kertet s telket használhatnak – a papi kertben ásandó síromat, ha nem is ápolják, legalább ne háborgassák!
Családom tagjai pedig porrávaló részeimet helyezzék a papi kert nyugatra néző, temető felőli részébe, egy almafa alá, hadd táplálja testem is azokat a fákat, melyeket életemben annyira ápoltam-szerettem. Magyarvalkón, 1889. december 5-én.”
Miért, miért nem, Miháltz Elek pomológus tiszteletes úr utolsó kérése nem teljesíttetett. Csak ott kapott örök szállást, hol elődei s utódai is: a cinteremben, azaz a temetőkert legbelső, templom körüli részében. Ez a papoknak halottaikban is kijáró kiváltság, mint ahogy fehér mészkő – „emlékezetnek köve” – jár nekik a kopjafa helyett, mely némelykor több száz évig is hirdeti hajdanvolt életüket, működésüket…
A cinteremben áll hát Miháltz Elek sírja is; fehér, csúcsos faragású mészkő koppadozik felette, és szilvafák sóhajtoznak a láthatáron ormosodó Vlegyásza szélében. A sír körüli rácstól pár lépésre emelkedik a fehér falú templom. Árpád-kori kerek ablaknyílásaival, századok alatt egymásra húzott vakolatrétegeivel. Az utolsót ő kenette rá: most is olyan szép fehér tőle a templom, mint hatvan évvel ezelőtt. Mögötte emelkedik a hegy, a Tunya. Sírocska, templom, hegy. Lépcsőzet ez, a mulandóság lépcsőzete; mert a kopjafákat túlélheti száz évvel is a fehér mészkő oszlop, de egy napon csak feldönti a hegyi szél, miután tavaszonként megrepesztették az éjjeli fagyokat követő langyos nappalok. S a templom is állni fog, amíg él a kalotaszegi magyar nép; de egyszer eljön az ő ideje is. Csak a Tunya fog állni mindörökké, őrként a falu felett, nődögélnek oldalában a fenyők s aljában a parmen- és citromalmafák, melyeket egy rég porladt kéz ültetett.
A Miháltz Elek fia, Ákos, ki apját követte hivatalában, a matrikulai bejegyzésekre már nagyobb gondot fordított. Művészlélek volt, a parókia faverandáján virágindás népies festései még ma is virítanak. Bejegyzései közül egyik-másik valóságos kis emberi jellemkép. Néhány jó vonással felvázol egy-egy igazán érdekes falusi magyart. Van köztük olyan is, kinek emléke még ma is élő hagyomány a faluban, ahol pedig egy emberöltő mérhetetlen nagy idő.
Gábora Andrásról például, Kalotaszeg hét határban ismert ezermesteréről ki ne tudna? Úgy emlegetik az öregebbek, mintha csak tavaly halt volna meg. Pedig őkegyelme bizony immár hatvan esztendeje porlad, s kopjafájának, sírjának se híre, se hamva a valkai temetőben. De lássuk, mit tud róla a matrikula.
„Művészi tehetségekkel felruházott asztalos volt, az egész Kalotaszeget ő látta el festett, faragott tulipántos ládákkal, fogasokkal. Egész szerzeményét kancsókra, tálakra, hímzésekre költötte; most is meglevő háza egész kerámikai gyűjtemény. Legénykorában, hogy a katonaságtól megszabaduljon, akarattal nyomorékká tétette magát; egy havasi oláh asszonnyal hasinait feltépette. Többen tettek így, ezidőben ez volt a katonaszabadítás legjobb módja. Gyomorsérvet kapott, mindég betegeskedett, élete végén sokat szenvedett egy iszonyú betegségtől… Aztán halála évét, napját előre megjósolta pontosan, sírkövére is előre felmetszette. Híres szemorvos is volt, messziről jöttek hozzá gyógyíttatni. Titkát a sírba vitte: gyermeke – fájdalom – nem maradt.”
A ház, amely annak idején egész kis vidéki múzeumocska volt, még most is áll. A tárgyakat azonban, amelyeket Gábora mester szenvedélyesen felraktározott benne, szertehordták különböző múzeumokba. Érdekes, hogy a nemrégiben – sok nehézség árán – megalapított bánffyhunyadi Kalotaszegi Múzeum-ot immár jó harminc évvel ezelőtt építgetni kezdte a maga szerény eszközeivel egy iskolázatlan magyarvalkói ember, akinek falumunkáról, szociográfiáról, hungarológiáról akkor még fogalma sem lehetett!
És mindjárt ez után a vidéki, ösztönös művész után, kinek keze nyoma azonban még ma is ható, eleven erő a falu háziművészetében, olyan valaki következik a matrikulában, aki valamikor nagy, fényesebbnél fényesebb publikumok ünnepelt művésznője volt, s lábai elé Budapesten, Kolozsvárt, Kassán rajongó ifjúság borult. Valami nagy, kifürkészhetetlen csalatkozás, kiábrándulás, karriertörés lehetett az oka ennek a világtól való elbúvásnak, önkéntes számkivetésnek. Sajnos erről a feltételezett sérelemről semmi foghatót nem mond a bejegyzés, mely így hangzik: „Özv. Kovács Benőné, Török Katalin, meghalt 76 éves korában, végelgyengülésben. A 30-as, 40-es években híres színésznő volt, Prielle Kornélia, Bulyovszkyné, Jókainé kortársa, kik később segélyezték. (Latabárné testvére.) Férje is színész, később itt erdész, aztán jegyző lett. Egy fiú-, négy leánygyermeke földmívesekké lettek, ide mentek férjhez. (Egy leánya, Júlia, most is él, s igen fennhordja az orrát származása miatt. Másik lánya, Irén, 1887. december 22-én Hunyadról jövet megfagyott.)”
Ezután négy esztendőn keresztül semmi figyelemre méltó adat. Csak ismétlődnek a szabályszerű halálesetek az egyik oldalon, s velük a másik oldalon farkasszemet néznek a születések.
De ezerkilencszáznégy karácsony napján, tüdővészben meghalt György Pali János huszonöt éves korában. Ezt írta róla Miháltz Ákos a matrikulába: „Vidám fiú volt szegény, a fiatalság tréfacsinálója. Mellbetegsége egyre fogyasztotta kedvét. Maga-gyógyító szándékkal, javasasszony tanácsára rendszeresen szarkahúst evett. Tán az ebből támadt csömör ölte meg, mert utóbbi időben semmi táplálékot nem vett magához. Utolsó perceiben kislányát magához kérette, ringatta; úgy is halt meg, bölcsőmadzaggal a kezében.”
Ha pedig elolvassuk az 1905. január 14-i keltezésű bejegyzést, úgy érezzük, rajtakaptunk, megragadtunk egy csodálatos ballada-keletkezést. Egy őrült halt meg ugyanis e napon, Sós János Picula, koldus, 51 éves korában. Ezt írta róla a pap:
„A Sós család utolsó férfitagja volt. Legénykorában szép, déli ifjú volt, híres furulyás, nagy táncos, s mint a harang, olyan kongású szépséges hangja. Egy leány szerelemitalt adott neki (ahogy itt mondják: »megcsináltatta«), mitől egy évig nagy beteg volt, aztán csendes őrült lett szegény. Egy kis ételért egész nap dolgozott, mint a barom. Soha nem beszélt senkivel; munka közben is folyton énekelt. Őrültsége óta mindég egy puszta sütőkemencében hált, ott is fejezte be nyomorult életét.”
Micsoda alak lehetett ez a paraszt-Hamlet, falucsúfja, kit kutyák ugattak, s gyerekek hecceltek, rugdaltak! Van egy skót ballada, abban is megmérgezik a legényt…
S álljon itt még két magas kort ért valkói ember másvilági passeportja, kik közül az első, talán mindjárt Gábora mester után, alaposan rászolgált a falusi megörökítésre.
„Lőrincz Both István (mgh. vízkór, 76 é. 1905). Ennek kizárólagos keresete a vadászat volt, soha semmi mezei munkával nem foglalkozott! Fiatalabb éveiben a valkói közbirtokosság havasában gornyik (erdész) volt; akkor itt még bőven volt a medve, magam is láttam, egy egyméternyi kis puskájával azon a helyen lőtte meg a vadat, amelyet előre megjelöltek neki (szemén, szügyén). A szabadságharc alatt honvéd volt, az ojtozi szoroson benyomuló muszkák közül egy kémlelő orosz főtisztet fogadásból lelőtt, ezer forint jutalmat kapott érette. A Forradalom után ezért feladták, halálra ítélték. Szökés árán rnegmenekült, sokat bolyongott.”
„Péter Borzos Pál (mgh. tüdőgümőkór, 68 é. 1906). Végtelen elhagyott nyomorúságban élt. Még életében megcsináltatta koporsóját, mert a férgek élve kikezdték, s amint szemét behunyta, azonnal koporsóba kellett tenni. Híres énekes volt, néhány régi balladát és csatadalt is lejegyeztek utána. Valószínűleg Gyulai Pálnak is énekelt, aki 1870 körül gyűjtött Kalotaszegen.”
Mennyi érdekes alakot mentett meg a matrikula! Tudják is ezt a mai emberek, s úgy élnek, hogy kiérdemeljék a pap egy-két megtisztelő sorát. Aki pedig tudja, hogy úgyis hiábavaló minden ebbeli törekvése, az más megoldást keres. Ezerkilencszázharmincnégy nyarán például az öreg Csukás, aki ötven évig csendes bojtárkodással töltötte idejét havasi legelőkön, halála előtt pár órával megmondta Zöld Marcikának, a harangozónak, hogy a nehézséges nyavalya háromszor törje ki naponta, ha temetésekor nem harangozik úgy neki, ahogy még senkinek se harangozott, ahogy még magamagának se harangozna?! S Marcika húzta is, hogy majd megszakadt belé…
Kik azok, kik a most élők közül ide bekerülnek? Az idő erősen rostál, akár a kultúrvilágban, talán Magyarvalkón is sebesebben jár, mint azelőtt. Két rádió is szól a faluban: a papé s a tanítóé. A legényeket a tenger mellé viszik katonának, s a lányok Kolozsvárt, Bukarestben szolgálnak. A karácsonyfások, varrottassal utazók Budapestre is el-elvetődnek, s nem egy Franciaországba is eljutott. Akik otthon maradtak, azok küzdenek, ahogy még talán soha, a földért, a mindennapiért. Külön-külön és mindközönségesen megérdemelnék, hogy bekerüljenek a matrikulába.
Bálint András Dombi bizonyosan bekerül. Bíró volt, kurátor volt, hét határban sincs daliásabb ember nála. Mintha annak a törzsnek főnöke volna, melyet valamikor ide telepített egy régi vezér. Bajuszára veréb szállhatna, nem konyulna le. A faluban megforduló idegenek nem mulasztják el fényképre kapni szálas alakját.
És Kiszely Erzsi is bekerül, ki már kétszer járt álmában a mennyországban, s találkozott ősz-öreg dédapjával meg bopájával, bonyájával s a többi régi öreggel. Látta az Úristent is aranytrónusán.
És Simon Pituj Erzsi, kinek takaros kis házában vasárnap összegyűl a fiatalság, s legrégibb, legeslegszebb nótáit vevegeti elő. Úgy énekelnek, mint az angyalok, kik meg-megcirógatták Kiszely Erzsi haját.
Magyarvalkó, 1936
Néhányan közülünk, akik e bensőséges ünnepre összegyűltünk, emlékeznek még ama másik ünnepségre ötven évvel ezelőtt, mely ettől a maitól nemcsak arányaiban, tarkaságában, hangosságában – hanem helyszínében is nagyon különbözött.
Gyermek- vagy ifjú lélekkel vettünk részt azon; hattyús címerű, virágfüzéres oszlopok és emelvények, végtelennek tetsző felvonulások kápráztattak el, s visszhangzottak bennünk az alkalomra szerzett kórusdal zengő sorai. Hittük, hogy nemcsak a díszterem faláról, s a frissen felavatott belső udvari márványtábláról, hanem a felhők közül is „áldva néz ránk Bethlen Gábor”.
A Kollégium udvarán, faalkotmányokon, széksorokban s a folyosóablakokban, sőt még az ölfarakásokon is, több ezer főnyi közönség szoronghatott.
A díszruhában ékeskedő hölgyek csoportjába – akik mintha Barabás Miklós vásznairól szálltak volna le – természetes bájjal illeszkedtek bele a környékbeli falvak népviseletben pompázó asszonyai és leányai. Nehéz palástos egyházi méltóságok és zsakettes világi tekintélyek, kurátorok és professzorok feketesorai elé ünneplő csizmában, kék ujjasban környékbeli földmívesek csoportja járult, és szószólójuk egyszerű igékkel hálálkodott „a szegény munkás emberek nevében”, hogy a Kollégium, híven az alapító szelleméhez, „befogadott mindenféle tanulókat, és a szegényeket segélyezte” évszázadokon át, a bőkezű fejedelmi alapítványból.
A tornakertben, s tova lent, a labdapályán, több napon át zajlottak a testvérkollégiumok közötti atlétikai versenyek, s ha nem is éppen a teljesítmények, de az izgalmak felülmúltak minden későbbi olimpiai viadalt.
A kisváros élete az odasereglett vendégek sokaságától egy kerek hétre úgy megpezsdült, mint talán Budapesté a millennium idején.
Amikor mint ifjak vagy gyermekek, mindezt álmélkodva megéltük, ki tudhatta, hogy olyan eseményeknek vagyunk a tanúi, melyeknek megismétlésére sem színeiben, sem méreteiben nem kínál több alkalmat a történelem.
Látásunk térbeli volt, külsőségektől káprázó és mámoros. Nem láthattuk az ünnepélyesen sugárzó matrónaarcok és a pátriárkahomlokok felett a súlyos gondok fellegét.
És csak a felsősök érettebbjei ha felfogták igazán a főgondnoknak és a költő-tanárnak egybehangzóan szeizmikus tüneteket észlelő aggodalmait.
Ezen a mai évfordulón semmi kápráztató térbeli látnivaló a szemünk előtt. Mintha már ez a tény is kifejezné, hogy mostani találkozásunk inkább kegyeletes elmélyülést kínáló alkalom: emlékezés és emlékeztetés arra, hogy Kollégiumunk, a küzdelmes három és fél évszázad alatt, milyen mértékben váltotta valóra a messze tekintő fejedelem szándékait.
A Bethlen Kollégium hatalmas, szürke-sárga épületének emlékképe minden enyedinek és volt diáknak lelkében él; hol derűs ragyogásban, hol el-elborongva, de soha végképp el nem homályosulón. Dávid király templomának látomását hordozhatta ilyenformán jóban-rosszban a bibliai nép.
Az a körülmény, hogy a Kollégium, tőlünk néhány száz kilométerre, valóságos alakjában is fennáll és működik, mintha kiváltságos kegyelem lengedezné körül: nem hiszem, hogy csak valamiféle csoda eredménye volna. Pedig annak látszik. E látszólagos csoda sokkal több részecskéből tevődik össze, semhogy elemzését, a történészek munkájába kontárkodva, megpróbálhatnám. De méltán kereshetjük a „csoda” gyökerét Bethlen Gábor bölcsességében, aki mérlegelőn a jövőbe tekintve, a rövid béke egy kegyelmi pillanatában a Kollégiumot megalapította.
Rendkívüli bizakodás és bátorság kellett ahhoz, hogy a Kétfejű Sas és a Félhold szorításában, szinte tüntetően vesse meg egy humanista-protestáns programú s az európai művelődés fővonalába illeszkedő tudományos intézmény alapjait!
Koncepciójának jövendőt szolgáló tudományosságát bizonyítja, hogy alapító- és adományleveleiben egyaránt nagy hírű királyok és fejedelmek példájára hivatkozik, akik tudták, hogy maradandó dicsőségre csak lelki és szellemi műveltséget terjesztő intézmények létrehozásával számíthatnak.
Ez a tett Bethlen Gábor „egyetemes magyarságot szolgáló országalkotó politikájának” akkor csak egyik láncszeme; a jelenből visszatekintve azonban „egész életművén a korona” – idézem egy volt enyedi diák, az idősebb Makkai Ernő ide illő megállapítását.
A fejedelem szándéka és akarata, mint valami áldást sugárzó erő, még életében hatni kezdett, és emberöltőnként olyan géniuszok képviselték és adták tovább, mint például Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Bolyai Farkas, Kőrösi Csoma Sándor, Kemény Zsigmond – hogy csak a legnagyobbakat említsem.
Hála működésüknek és műveiknek, a Kollégium hamarosan magyar nyelven is szolgálja a művelődést, nemcsak latinul, és lélekébresztő ereje minden nemzedékben „befényküllőzi” a magyar eget.
A XVIII. század végén a felvilágosodás fáklyája lobban – másféle, gonosz tüzek hamvaiból éledező falai közt. A XIX. század harmincas éveiben a reformeszméknek, majd a függetlenségi harc ideológiájának fellegvára.
A Kollégium híres diákjainak és professzorainak szerepét a magyar s, bátran mondhatjuk, az európai kultúrában csak egy-egy ponton érinthettem. Részletes és elmélyült ismertetését felkészültebb előadótól fogjuk hallani.
A véletlen jóvoltából azonban, nemrég, a Tudományos Akadémia kézirattárában, olyan klenódiumot pillantottam meg, melyet itt említetlen hagyni mulasztás volna, mert ama messze sugárzó és termékenyítő erőnek megható bizonyítékát tarthatjuk benne nyilván.
Kőrösi Csoma Sándor darjeelingi sírját ábrázoló, kis olajfestmény, ovális aranykeretben. A gyűjtemény tudós őre megilletődve mondta el, hogy ez a képecske mindvégig ott volt, legsötétebb napjaiban is, Széchenyi István döblingi íróasztalán. Ő foglaltatta aranykeretbe, s vésette rá, mint valami testamentumát, a maga fogalmazta köriratot, melynek néhány sorát ezen a napon idéznem kell.
„Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vasakarat. Vegyetek példát hazánk nagyai és gazdagai egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással.”
A kép klenódiumértékét számunkra nem a keret aranytartalma vagy a festmény művészi becse határozza meg! A szellem az, mely az aranyba kívánkozó igéket sugallta – csodálatos, de nem véletlenszerű összecsengésben Bethlen Gábor alapítólevelének szellemével; Kőrösi Csoma Sándor heroikus lelke adta tovább a „legnagyobb magyarnak”, hogy vigasztalással szolgáljon a kétségbeesés esztendeiben.
Ennek már jó száz esztendeje. De több jele észlelhető, hogy ez a termékenyítő, példaadó szellem mindmáig hat és működik, hol kisebb, hol nagyobb terekre sugározva a Kollégium ősi fókuszából, a világ különböző pontjain.
Ez élteti reményünket, hogy az Alapítás negyedik centenáriumának is lesznek megünneplői, ha e világ ki nem hullatja addig történelmi és kulturális emlékezetét.
A mostani ünneplés hangzatosság, „fitogtatás” nélkül zajlik le; mintha valami velünk született vagy vérünkké vált diszciplínával követnők Széchenyi intelmeit – és a Fejedelemét, akinek bölcsességéből és lelkierejéből telt arra, hogy rugalmasan mérlegelje az idők parancsait.
1972
|
Így sóhajtott az időhöz Újesztendei gondolatok című, nagy, idővel bajlódó versében Csokonai Vitéz Mihály. Az idő egy és egész – tudta jól –, nincsen neki se kezdete, se vége, apró részecskéire csak a véges ész szabdalta fel… Csak az ember, az eltűnés ellen legjobban és legsikeresebben kapálódzó földi lény, agyalt ki mindenféle gépezetet és kalendáriumot ellene. S ez is talán a veszte. Mert az idő órával s naptárral mérve szemlátomást gyorsabban telik, s a régi, elvásott órák, poros, szamárfüles kalendáriumok könnyeket sajtolnak az ember szemébe: az elkopott, rozsdás gépezeteken s a szürkéssárga, koporsószagú papírlapokon, az égi jeles, csillagjóslatos, feljegyzéses táblák között úgy keresztülillant az idő, mint a víz a hálón… Jaj, hasztalan volt az emberi küzdelem, hiába volt a csavaratos agyvelők furfangja: azok, akik talán óesztendő éjszakáján vagy újesztendő reggelén kezükben tartották, olvasgatták, s életüket előrevetítvén, egy-egy adott napra kiterveltek s odacsatoltak valamit, miközben mindenen járt az eszük, csak éppen az elmúló Időn nem – csakúgy kivástak réges-rég belőle, mint amazok, akik távcsövekkel, kuruzslásokkal kimesterkedték a kalendáriumokat a mélyen enyésző múlt századjaiban.
Halálra figyelmeztető s ugyanakkor életre serkentő társa volt az embernek a naptár, akár a másik életkísérő könyv, a Biblia. „Ha az életet szereted, tehát jól használd időd, mert belőle van az élet szőve” – olvassuk a jó tanácsot egy százéves kalendárium decemberi oldalán. Una ex hisce morieris – írhatták volna a hónapok táblái elé ezt a napóra-jelmondatot: ezeknek egyikében meghalsz – de amíg élsz, próbálj rakoncát vetni a „hágdosó idő” elé, hogy életed ne legyen jég hátára épített házhoz hasonlatos. Így a kalendárium, az időnek ez a láthatatlan ketrece, életre való buzdítás volt, az ember folyamatosság-érzésének furfangos biztosítása, gyenge lelkek erősítője, táplálója mindazoknak, akik az esztendő vége felé, sötét telek didergő napjaiban egyebet se tettek, csak piszmogva várták elmúlásukat. Milyen nagy dolog is lehetett a múlt századok embereinek a friss nyomdaszagú könyvecskék fellapozása, új ábrázolatok, új hasznos tanácsok és műveltségterjesztő írások felfedezése – a régi, s esztendőnként visszatérők között! Milyen érdekes lehetett összehasonlítgatni múltat jelennel és jövővel, s végigtanulmányozni az új jóslatokat! Vajon milyen lesz az új tavasz, a nyár, az ősz, a tél? S vajon békesség lesz-é, vagy tovább tart a háborús idő? S lesznek-e nagy „tűzbeli veszedelmek”, jégverés, fagykár az idén? S hát a postakocsi menetrendje a régi marad-é?… Már az adatok ellenőrzésének érdekessége, fogadásra késztető játéka elég volt ahhoz, hogy életkedvet csempésszen a csüggedőkbe, az életuntak lelkébe. Olyan élmény lehetett, mintha börtönfal nyílt volna meg, s a nyirkos sötétségben senyvedő rabok hirtelen kanyargós hegyoldali utakra, virágos gyümölcsösökre tekinthettek volna…
Semmi sem döbbentené meg az idővel hadakozó és elébe gyakorta gáncsot vetegető embert, mint három-négyszáz egyvégtibe állított, évenként következő kalendárium látványa, azoké, amelyek a történelem által „újkornak” nevezett, de Isten tudja, minő időcsalatkozás folytán, a rómaiak koránál is avasabbnak, messzebb tűntnek s visszahozhatatlanabbnak tetsző Krisztus utáni XVI., XVII. és XVIII. században – vagy a tegnap bealkonyult s máris világ alá süllyedt XIX. században méricskélték az idő futását, vasmacska módra igyekezvén megtartani az esztendők töredékeny-süllyedékeny hajóit… Jártam homályos könyvtárfolyosón réges-régi kalendáriumok sorfalai között; mintha sok-sok kicsi koporsó között lépkednék, bizony olyanformán éreztem magam. Amikor egyet-egyet találomra kiemeltem, s belevilágítottam – mintha csak balzsamozott szép halottról emeltem volna le a szemfedőt.
Most pedig forgassuk vissza az idő kerekét – vagy, jobban mondva, lépkedjünk lefelé a holt esztendők horpadt-kopott garádicsain a magyar múlt réteges mélységeibe, s míg kétszázat nem léptünk, meg se álljunk… Így. Már 1738-ban vagyunk, mégpedig éppenséggel Pozsony városában. Kétszáz esztendő! – legalább négy-öt emberöltő. Hadd lássuk, mit vártak a jövőtől (az akkori, múlttá vált jövőtől) e város nagyszerű polgárai, nemesei, katonái. Hadd lássuk, hasonlítható-e akkori reménykedésük a mostani lélekállapothoz? Nemigen van új a Nap alatt…
Pozsonyi Kalendárium 1738-ra. Az „Évrészekről” szóló fejezetben a következőket olvassuk: „…Júniusban kemény szél, mennydörgés és villámlás következik (az Úr Isten irgalmazzon a jégesőtül) és így ezen kikeletnek a vége igen kedvetlen lészen. Némely hatalmasoknak állhatatlanságok kevés jót okozhatnak… September kezdete köllemetesebbnek találtatik egész végéig ezen fertályesztendőnek. A nagy dolgok halogatása soha jót nem okozhat.”
Hát a Háborúról és Békességről szóló cikkelyben mi áll? „Kívánnám – mondja első személyben az egyébként személytelen jövendőmondó –, hogy ezen dolgokrúl tsak egyedül a Békességet hirdethetném, de tartó, hogy sok vérontással a Föld ne festessék, mivel Mars jobbára Nap nyugot felé hajlandó, mellyből nem sok jót jövendölhetünk: és ámbár Jupiter Békességének némelly sugárit mutattya, de mégis jó végét nem reméllhettyük, mivel mind a belső, mind penig külső Statusban sok féle nyugtalanságok találtatnak, melly a közönség közt is elég visszavonyást okozhat.”
A Betegségekről és Gyermek-szülő Asszonyokrul cím alatt ezt olvashatjuk: „…A terhes asszonyokat penig könnyű szűléssel biztattya (az esztendő), mivel az ő Regensek, Vénus, Saturnus és Mars alatt affligáltatik, kik az emberi nemzetnek nagy ellenségi: mind azáltal mégis Januárius, Mártius, Junius, Augustus, October és Novemberben magokra vigyázzanak, mivel némelly veszedelmes sugárok akkorban ereszkednek.”
A Tűzbéli Veszedelmekről című részben többek között ez a meggondolkoztató mondat áll: „Ezen 1738. esztendő majd minden hónapokban tűzzel fenyeget: Sőt a tüzes Mars rossz erköltsű embereket akar felingerelni, hogy szomszédgyokat megkárosítsák: melyre nézve minden Tisztben lévő, alatta valóknak hogy jó vigyázásban legyenek, rendelést tegyen, hogy így kitsiny szikra által nagy és közbéli épületek hamuba ne temettessenek.”
Most lépjünk egyet felfelé: üssük fel az 1739-re szóló Pozsonyi Kalendáriumot. Itt a Betegségekről szóló részben valóságos kis értekezést lelünk a csillagok kórságokat sugárzó hatalmáról, mely nagy körültekintésre vallón kiterjed egyszersmind az Istennek még ezeknél a csillagoknál is erősebb, parancsoló akaratára. „Az égi forgások és veszedelmes Planéták Conjunctiói, hogy az Betegséghez sokat contribuáljanak, nem víttatom, tudván aztot, hogy a jó keresztyén embernek úttyai az Isten előtt kedvesek, ki is imádságával a tsillagokat fellyül haladván, azoktul meg nem ronttathattatik, sőtt nekiek is parantsolhatnak: mind az által a földnek párázattya által, mely a tüdőnek üregiben vévén magát, megvész, és így különös változásokat az emberben okoz, nem különben az mértéktelenség is sokat effektuálhat: az Téli fertál nehéz Catharussal, náthával és forróhideglöléssel fog tapasztaltatni: a Kikelet hideglöléssel, huruttal és szárazbetegséggel fenyeget; a nyár felnyitja sok nedvességnek az úttyát, különbféle Betegségekre. Az ősz penig fejfájással, huruttal, hideg fluxusukkal és hirtelen véletlen halállal ijeszget.” A Békesség és Hadakozásról alatti pár sovány sorocska a zsákutcába jutott, köntörfalazó, csűrő-csavaró asztrológusok módszerére világít rá, melyet abban az esetben követtek, ha nem tudtak semmi okosat mondani. Ilyenkor jóslásukat olyan ravaszdi módon szerkesztették meg, hogy bármi is történjék a Nap alatt, félig-meddig benne foglaltassék, és semmi rendkívüli esemény meg ne cáfolhassa őket. Tehát: „Az Astrológusok nem kívánják jelenteni, hogy a Plánéták Aspectusai okoznák a Fő renden lévőknek hadakozásra és békességre lévő hajlandóságukat (hogy’ mossák a kezüket!), ámbár a kegyetlen Mars az hideg Saturnussal és az Jupiter hegyes nyilaival kívánna gyönyörködni, melyet az Sas kemény szárnyával el-verhet és semmivé tehet.” Ebből okosodjék ki valaki!
De ilyen a Tűzbéli Veszedelmekről szóló cikkely is… „Való az – mondja valami furfangos öregember, szakállát vakarva –, hogy ezen esztendőben a Mars igen directus, melynek igen nagy ereje vagyon, s így félő a Tűznek szerentsétlensége, kitűl az Úr Isten nem tsak nemes Hazánkat, hanem külső országokat is kegyelembül megoltalmazzon, imádsággal megnyerhettyük.” Ha tehát valóban nagy tűzvész támadna valahol, azért történnék, mert nem imádkoztak eleget az emberek – ha pedig nem támadna (ami ugyan teljesen valószínűtlen), akkor azért nem támadt, mert megfogadták a Kalendárium „tanátsát”, és a veszedelmet elimádkozták a nyakukról. A jövendőmondó nem tévedett!
Megható a Pozsonyi Kalendáriumok végén ez a vissza-visszatérő hagyakozás: „Már ezzel az idén megelégedvén, ha az Isten bennünket esztendőre éltet, tovább fogjuk continuálni.”
Állapodjunk meg most a negyvenedik lépcsőfokon; Kassán vagyunk, 1779-ben. Kezünkben ugyanis a „Magyarországra és Erdélyre s az öt szomszéd tartományra alkalmazott Házi és Úti új Kalendárium”, melyet Landerer Mihály adott volt ki, saját költségével. Ebből megtudhatjuk többek között, hogy mi módon utaztak például Kassától Kolozsvárig, vagy Brassóig, a parókás, burnótszelencés császári fiscus-emberek, olasz vármérnökök, magas rangú katonák, áthelyezett egyházi férfiak. Be jó volna most beleülni abba a régi postakocsiba s hegyen-völgyön át keresztüldöcögni a vendégfogadós, lóváltóhelyes községeken, városokon, a következő útvonalon: Szina-Tokaj-Debrecen-Székelyhíd-Zilah-Kolozsvár- Torda-Enyed-Alvinc-Gyulafehérvár-Szászsebes-Nagyszeben-Brassó… Úristen, van-e valaki, aki ne vállalná ez út fáradalmait, aki nem boldogan rázatná magát végig valami fullajtáros delizsánszon a hepehupás, vándorcigányos, juhnyájas, vándorlegényes, zsiványos, mokánylovas utakon?
Ha most ismét megindulunk, és csak hatvanat lépünk felfelé, már csak száz esztendő választ el az idő mai rétegétől, a Felvilágtól. 1839-ben járunk a Kassai Kalendárium jóvoltából, melyet a derék Ellinger István adott ki, az a felvidéki nyomdász, aki jó harminc éven át mert ujjat húzogatni s ki-kibabrálni a helytartótanács hetvenkedő cenzúrájával, s nemegyszer vállalta a cenzúrázatlanul kiadott munkákért járó pénzbüntetést.
Vizsgáljuk csak meg alaposabban ezt a kalendáriumot, hisz szülővárosa már az emberemlékezet Kassája… A kis nyolcadrétű füzetecske belső oldalán úgy kuporog a cirkalomos, földgömbös, távcsöves, csillagfejtő ember, mintha maga Kopernikusz vagy Regiomontanusz volna, vagy – hogy ne menjünk olyan messzire – Bolyai Farkas professzor úr. A kis tábla bal sarkában ott ékeskedik a magyar címer, mint egy sugaras égitest, olyan; jobb sarkában a napisten arca s középen a holddal a kilenc bolygó látható. Így találtuk az ókumlálandó magiszter ábrázolását már a XVIII. századi kalendáriumokon is. De a fedőlap belső részét már ügyes hirdetésekre használja fel Ellinger mester, ilyenformán: „Ezen Magyar- és Erdélyországra alkalmaztatott Házi és Úti Kalendárium kiadójának Kassán, a Malom-utszán, 555-ik számon lévő tulajdon Házánál, egyéb közhasznú könyveken kívül ezek találtatnak: Agustana Confessió, az az: a Keresztyén Evangyélika Hitnek vallástétele; Utazási rajzok Hrabovsky Dániel által; A Szent Érzések Oltára; London és lakosi jelenkorunkban, s végül a Felsőmagyarországi Minerva 1836-iki tizedik évfolyama, s minden eddigi évfolyam.” A belső címlap második oldalán a király és királyné, valamint a királyi család tagjainak életrajzi adatai következnek, még a nőké is, magáé a királynéé is, pontosan, szépítés nélkül – talán mert a királynők és királykisasszonyok, akárcsak az igazi nagy színésznők, el nem öregednek soha. A negyedik oldalon a külső országi Fejedelmek vannak felsorolva, az ötödiken következnek a jelmagyarázatok. Aztán jön a szorosan vett naptári rész, mely után az évszakokra vonatkozó jóslásokat találjuk, s általában azt a fejezetet, amely a kalendáriumok velejét jelenti. Itt vannak felsorolva a mai tiszti címtáraknak megfelelően a magyarországi és erdélyi méltóságok és tisztségek, mely után a műveltségterjesztő rész következik, ilyen címekkel: Történelmi Töredékek, Természeti Ritkaságok és Házi Fortélyok. Végül a Magyar- és Erdélyországi sokadalmak (vásároknak) feljegyzése kerül sorra. Az utolsó három oldalon a menetrendet, azaz a Magyar- és Erdélyországi Póstáknak Rendit találjuk.
Hát tükrös kalendáriumot látott-e már valaki? Alig hiszem. Pedig valaha ilyen is divatozott. Hasonló egy pici retikülhöz, amelynek egyik oldalához, belül, apró tükör tapad. Pozsonyban, 1815-ben jelent meg így a Magyar Dámák Kalendáriomja, újesztendei ajándékul a szép nem számára „Wéber és Fiá”-nak költségével. A késő rokokó és a kora biedermeier stíl megható emléke ez a könyvecske, annyira, hogyha az ember a ki tudja milyen körülmények között, milyen szerencsétlenség előjeleként vagy következtében megrepedt tükörbe néz, önkéntelenül igyekszik azok arcjátékát utánozni, akik jó száztíz esztendővel ezelőtt rizsporozták, csinosították benne rég elporladt arcocskájukat. Úgy bizony, a száz évvel ezelőtt tündöklött pozsonyi szépasszonyok, a németül is, tótul is beszélő, de magyarul érző, magyarul olvasgató felvidéki hölgyek alakjai suhannak keresztül a repedezett tükröcskén, s valami tipegő, libegő, szoknyaszegélytartó táncban illannak el. S milyen magas ízlésűek, választékosak és tökéletesek lehettek! A szerkesztők tudták, kiknek állítják össze a kis könyv irodalmi részét, mert az akkori magyar irodalom legjavát igyekeztek adni, s a nevek, akik itt szerepelnek, egy-kettő kivételével máig számon tartottak. Kazinczy, Kölcsey, Szemere, Vitkovics, Kis János, Virág Benedek, Dajka, Révai… Ők akkor az idő élhullámán lovagoltak a jövőbe, s ha nekünk már modoros és megmosolyogtató is, az itt közölt elbeszélések és versek nagy részének szerzőiről jól tudjuk, hogy nagyot, szépet, jót – s nem sekélyesíteni, hanem nevelni, mívelni akartak. A naptári rész után – mely a Fénelon-féle „Telemach” finom kis metszeteivel megtűzdelt – a tizenkét kép magyarázó szövege következik. Második Kazinczynak A Repülőszekér vagy használt és nem használt hatalom című beszélye, melynek Bagdad a színtere; aztán Kölcseynek egy „eredeti Ballade”-ja, majd Horváthnak A szép nemnek hazaszeretetéről való elmélkedése következik, melyből mindjárt idézek is néhány mondatot: „…szerették Hazájokat a vitéz lelkű Egri Asszonyok, kik Eger várát a török ostromlása ellen bajnoki vitézséggel védelmezték; Szereti Hazáját, pedig forrón szereti – azon Fő Méltóságú Magyar Dáma (vajon ki lehetett?), ki a háborúban sebbe esett legkedveltebb fiát szemeim láttára első összejövetelkor azzal vigasztalta forró anyai tsókjai közt, hogy azon sebeket tsak azért szereti fián szemlélni, mivel fia azokat a Haza védelmében szerzette…” Ezután Kis János verse következik, Magyar Utazó Éneke, a Duna hátán, Baváriában, majd Ferentzy elbeszélése, s még vagy tíz költemény, Szemerétől, Kölcseytől, Dajkától, Virágtól s köztük egy, Révaié – legjobbjai közül való –, A Mulandóság című, mely különösen meggondolkoztatóan ékelődik ide, a naptár lapjai közé. Mulandóság! – Hisz a kalendárium éppen a Mulandóság, a megfoghatatlan idő ellen szegül!… Hogy kerül hát ide ez a szomorú költemény:
|
Hát nem tapintatlanság volt ilyen verset kalendáriumban világ elé bocsátani?
Lehet, ezt a szerkesztők is észrevették, mert a legutolsó oldalon kedvderítő verset, Ferentzy népdalutánzatát találjuk, s ezzel aztán búcsúzhatunk is a kedves, kicsi, selyembe kötött, kanárisárga kalendáriumtól. A vers együgyű sorai ma meggyarapodott tartalommal, alkalmi ünnepélyességgel vonják magukra a figyelmet:
|
Végül ne sajnáljuk az időt s fáradságot, kockáztassunk meg egy térbeli ugrást. Nem bánjuk meg, mert egykettőre az 1838-ra és 1839-re szóló Nagyváradi Kalendáriumok-hoz jutunk, azokban is olyan szép naptári versekhez, melyeknek párját más kalendáriumban hiába keresnők. Minden hónapnak megvan a maga külön kis verse, ott húzódik meg a napok alatt. Íme, a három legsikerültebb:
|
|
|
Szomorú, de biblikusan magasztos záróakkord következik: ott találjuk az 1839-es Nagyváradi Kalendárium hátlapján:
|
*
Szegény, kicsi, ravasz időkelepcék! Vajon szolgált-e, célra, eredményre vezetett-e a jövendőmondástok, tanítástok, sok kegyes csalástok? Meg tudták-e általatok fogni egy-egy percig, egy-két óráig az időt azok, akik előttünk forgatták, böngészték, akik lapjaitokhoz mérték napjaikat?
Nemigen van a világon szomorkásabb dolog, mint egy régi kalendárium feljegyzések számára meghagyott sárga lapján valami régi, akkor fontosnak tartott, mára tökéletesen jelentéktelenné vált ügy emlékeztető feljegyzését megtalálni. Elszomorít, könnyet is fakaszt az ilyesmi, de ugyanakkor az idő hangját is halljuk, az Időét, mely kalendáriumainkkal együtt oszthatatlanul és feltartóztathatatlanul sodor magával, s ezt zsongja: „Ha nem is nagyot, de mindig csak jót cselekedni, jót cselekedni!”
1938
Széchenyi István következetes naplóíró már ifjúkorának azon éveiben, amikor még nem tudja, hogy katona marad-e, vagy költő, világjáró, gazdálkodó – esetleg éppen „országtudománnyal” foglalkozó férfiú lesz belőle.
Ahová csak a napóleoni háborúk alatt és után huszártiszt minőségében a kötelesség parancsolja (Franciaország, Németország, Itália és természetesen Ausztria s Magyarország majd minden tája), vagy ahová tudásszomja, elsősorban nemzetgazdász érdeklődése vezérli (Anglia): lelkiismeretesen jegyezget a magával hordozott nagy ívrét alakú füzetekbe. Nemcsak sűrűn változó testi-lelki állapotát, sikereit-kudarcait írja le, jóformán az önanalízis kényszerével, hanem kulturális, gazdászati és technikai megfigyeléseit is. Mi több, és ez már az alább közlendő naplórészletre vonatkozik, megörökíti idegen sorsokkal való találkozásait, nevezetesebb élményeit.
Ezek közül rémületes voltával kiválik az, melynek hallomása a Pest megyei Pilis községben rázza meg, 1820 szeptemberében, amikor az eset még frissen foglalkoztatja a környékbelieket, hiszen alig egy évvel azelőtt játszódott le. Széchenyi stílusa, érzékletes leíró készsége a nagy francia kortárs: Stendhal becsületére válnék! Értékét csak emeli az esemény átélésének és kommentálásának szenvedélyesen szubjektív, szinte izzó hőfoka…
Nem hagyhatom említetlen – mert a vadorzó Véletlen évtizedekre időzített, ravaszul működő kelepcéjét vélem látni ebben –, hogy magam is közeli ismeretségbe kerültem a Beleznay dráma főszereplőivel, túlságosan is közelibe, semhogy a Felejtés fátyla beboríthatta volna irtózatos alakjukat.
1934 nyarán földrajzilag is rövid távú érzelmi utazást tettem Pilisre, teniszbálra szóló meghívó levélkével a zsebemben… A nagy, lapos alföldi falu porlepett akácai közt, a jegyzői lakban, kedves fogadtatás, boldog viszontlátás órái vártak. Délután séta, a község nevezetességeinek megtekintése. Kísérőim a Beleznay-kastélyt csak kívülről mutatták: sárga falú, késő barokk épületre emlékszem; ha nem tévedek, két torony támogatta kétfelől. Az a két torony hajdan gyilkos golyópárbaj színhelye volt – mesélték –, egy Beleznay fiú ott lőtte agyon az apját… A hátborzongató história bizonyítása az evangélikus templom pincéjében következett be, a Beleznayak sírboltjában, ahová a hirtelen előkerített harangozó, az öreg Bajtrok, istállólámpással kalauzolt, és Hamlet sírásójának bennfentességével emelgetvén fel a háború utáni háborgó időkben megbolygatott érc- és fakoporsók fedelét, sorra bemutatta tiltakozásra képtelen lakóikat.
Egy penészzöld mentés, ráncos csizmás, horgas orrú férfiú homlokán kétujjnyi, csontszilánkos lyuk. Az apa! És közelében, szegényesebb koporsóban, szegényes ruhafoszlányok közt félrehajtott fejű, keresztbe tett kezű halott: a fiú. És még vagy öt-hat koporsóval voltam kénytelen megismerkedni a szörnyű illetlen művelet keretében, amilyen a halottak mutogatása és bámulása. (Köztük Beleznay Miklós generáliséval is.)
Kereken negyven esztendő múlt el, míg Széchenyi naplójának fordítása közben 1820 szeptemberéhez érve, a Beleznay-esettel újra találkoznom adatott. Igaz ugyan, hogy amikor 1954-ben Lenau-verseket, többek közt A kísértet címűt fordítottam, gyanús volt, hogy őróluk van szó: Lenau életének egy részét magyar tájakon töltötte, miért ne hallhatta volna visszhangját ennek az apagyilkosságnak – mely a vers szerint vadászaton történt –, és miért ne láthatta volna a kastélyt, már elvadult rémtanya állapotában, „ahol ál- és valódi kísértetek kergetőznek”!
A dráma Széchenyi leírta változatához képest az 1934-beli verzió úgy hat, mint valami lovagiassá finomított biedermeier duellumhistória. A Lenaué ennél sokkal meggyőzőbb, balladás elemekben bővelkedő, romantikus látomás. Íme:
|
A „teljesség” kedvéért, s annak bizonyítására, hogy az eset hányszor s milyen szívósan kísértett, ide másolom a Friss Újság 1903. január 2-i számából azt a hírecskét is, melyet a Széchényi Könyvtár hírlaptárában véletlenül fedeztem fel vagy húsz évvel ezelőtt, és rövidítve kimásoltam:
Meghalt Pilisen a száztíz éves cigányasszony, Raffael Károlyné Kolompár Borcsa. Fiatalkorában szeretője volt az egyik Beleznay grófnak, aki „feleségének megalázására egy vacsora alatt, melyen jelen voltak a környék, Pest megye előkelő nemzetségei, a szép Borcsát kiöltöztette, s maga mellé ültette”. – Borcsa egész életében büszke volt erre. Vénségére orgazdáné, rabló cigányok esze és kapitánya, vajdája! A pandúrok semmit se tudnak rábizonyítani. Senki el nem árulta. 48-ban megmenti az osztrákoktól a Pilis körül járkáló honvédeket: lopva álomport önt az osztrák kapitány poharába, majd foglyul ejteti.
Koporsója felett nem imádkozik katolikus pap. Evangélikus tót asszonyok énekelnek, de katolikus temetőben temetik el. Temetésére cigánykaraván érkezik, messze földről…
És most legyen végre Széchenyié a szó! Hadd lássuk, hogyan találkozott Ő a Beleznay-esettel, még aznap, melyen a Debrecen környéki táborozásból szabadságra menet, Ceglédről hosszú lovaglás után Pilisre érkezett.
„(1820. szeptember.) 15-én Abonyból Ceglédre 2 óra 40 perc alatt. Egy igen takaros görög asszonynál voltam szállásban, aki azonban nem tud görögül! Fölöttébb csodálkoztam ezen, hiszen e nép újjászületése idején nem természetes ez!
16-án Ceglédről Pilisre 3 óra 40 perc alatt. Ez a hely a Beleznay család miatt nevezetes, mert ez a család azok közé tartozik, melyekben egy magasabb erő befolyása, azé, mely az embereket kormányozza, láthatóvá válik: az elkerülhetetlen Végzet! Az apák sorsa és bűne több nemzedéken át egészen a gyermekekig kihat, úgyszólván mindegyiküket egyazon bélyeggel jegyzi meg, míg végül győz a bűn pusztító hatalma, és az egész nemzedék kihal – vagy a családban egy szent születik, aki magát százféle áldozat és szigorgás árán a család többi tagjával egyetemben a tirannusi végzettől elszakítja, és azután minden nyűgtől szabadon, és oly könnyűszerrel immár, mint más halandók: a jóknak és igazaknak útján halad.
Különösek némely ilyesfajta családokban született embereknek egyéni küzdelmei valamely kényszer ellen, mely őket egész életükben üldözi, attól nem menekülhetnek, s végül is meghatározza minden tettüket, bármennyire kapálózzanak ellene; úgyannyira, hogy a legmegbocsáthatóbb csínyükből is a legborzasztóbb gyásznak, a legirtóztatóbb csapásnak kell következnie. – Ahogyan némely ember fölött egy áldó Géniusz látszik őrködni, mely a legrosszabb indítékból a legfénylőbb sikert szüli – úgy élnek bizonyos emberek szívében, mondhatni velejében, a pusztulás géniuszai, és minden a szerencsétlenségbe, az enyészetbe rohan!
(Az erény a lélek egészsége, ahogy a bűn a lélek betegsége. Az erény örök, a bűn mulandó!)
Ha az ember nem sajnálná a fáradságot, bizonyos famíliáknak belső viszonyait vizsgálni, bízvást rábukkanna, hogy mindig egy és ugyanazon hiba, avagy eset (kis változatokkal) történt meg a nagyapával, az apával, a fiúval és az unokával, etc. etc. Mintha a gonosz a gonosszal párosulva, örökké csak bűnt és vétket hozna létre.
Ismerem (s ezt is csak azért, mert az emberek beszélik) a Beleznay család rendkívüli eseteit az elmúlt 10 esztendőben; az, ami korábban fordulhatott elő ugyanitt, ismeretlen maradt, pedig valószínű, hogy az első ok, vagy voltaképpen mag, amelyből aztán mind ez a borzalom, mely megrendíti az embert, keletkezett: oly piciny és jelentéktelen, hogy figyelmünket elkerülte.
(Teljességgel lehetetlen, hogy a fiú az apját hidegvérrel megölhesse, ha csak nem bűnben fogant és született, és a Gonosz nem verne apránként oly mély gyökeret a szívében, hogy lelkében kihamvad az erény legutolsó szikrája is.
Jaj, az életben mily gyakorta hordoz apró bűn is nagy szerencsétlenséget! Viszont nem ritka, hogy a vétek elhal immár a cselekedetben.)
Pilis ura, Beleznay gróf az, aki körül az események, e hozzávetőleg 10 éves időközben, forognak. Beleznay generálisnak volt az örököse, akinek özvegye sokáig élt, és maradt a vagyon haszonélvezetében. Türelmetlen sóvárgása nagybátyjának és birtokának bírására azáltal tűnt fel szembeszökően annak idején, hogy nagynénjének hosszú és halálos betegségekor a halál-hír hozójának 100 dukátot ígért – amit Szombaty doktor nyert el. Még ez előtt feleségül vette tulajdon juhászának leányát, kit is, amikor még az ágyasa volt, nyilvánosan megkorbácsoltatott, és csak későbben kelt véle egybe.
(Melyik furcsább: a férfiú, aki a nevét viselendő nőt megbecsteleníti; vagy a nő, aki férjhez megy ahhoz, aki korbácsütésekkel egyszer már meggyalázta?)
Feleségének apja azonban mindig juhász maradt – és a maga, vagy a lánya vétsége miatt többízben deresre húzták. –
A gróf vagyona időközben majdnem fölemésztődött, mert jövedelmeiből alig futotta az egyezkedési és békéltetési ajándékokra, amiket olyan embereknek kellett adnia, kiket bántalmazott. Többek közt egy nemesemberre, az udvarában, 50 botütést méretett, ellene az kártérítési pert indított, s végül 50 ezer dukáttal elégíttetett ki. Beleznay gróf több embert vadászpuskával megsebesített, egy parasztlegényt pedig agyonlőtt. – Fia, aki minden nevelés nélkül töltötte be 23. életévét, apja által folyton bántalmaztatott – amit részben meg is érdemelt. Az apja egyszer 25-öt veretett rá, egyszer pedig egy álló esztendeig ült vasban a vármegyeházán Pesten, büntetésből. – Az apa, fiával egyetemben a legszertelenebb, kicsapongóbb és fertelmesebb életmódot folytatott, amilyen csak elképzelhető, és egyazon ringyónál valának vetélytársak.
A végső katasztrófa pedig az volt, hogy az öreg gróf, nem tudni mi okból, a fiára ismét 25 botütést akart méretni, az viszont kétcsövű puskájával az apjára dupláz, s mindkétszer talál, utána pedig egészen hidegen és higgadtan megtölt egy másik puskát, apja fejéhez tartja, s szétroncsolja koponyáját.
(Simonyi* azt mondta egy parasztnak: »Az jó, hogy az öreg Beleznay agyon lövetett, de tsak kár, hogy a fia lőtte őtet agyon!« A paraszt: »De inkább az volt jó, mert most kettővel vagyon kevesebb.»)
Az anya, aki már régebben elvált vala a gróftól, egy fölöttébb laza erkölcsű kálvinista lelkipásztorral él, akinek két gyermeket szült. A család vagyonából semmije sincsen, életbenmaradt gyermekei mit sem adnak neki, és sohasem látják.
Az apagyilkos kivégeztetett – és a nők, kik jelen voltak, amikor lefejezték, vérét felfogták, akárcsak egy mártírét, kendőkbe, úgy, hogy még a veresre festett homokot is elvitték: Nők…
A kihalt, ezentúl immár csak pénzhamisítóknak alkalmas házban, ahol ál- és valódi kísértetek kergetőznek, egy kicsiny könyvtárat találtam – a legnagyobb rendetlenségben. Nagy részük imakönyv, melyeket nagyon sokat használtak. – Mintha már sejtették volna, hogy lelkükön egy idegen hatalom ült meg és uralkodik? És hátha mind e kis vallási kísérletek ama szándékból történtek volt, hogy magukat attól megmentsék? – De mindhiába: mint ahogy a vízáradatok, ha nekibőszülnek, a legjobb úszót is elnyelik, és hasztalan igyekezetét, vergődését a haldokló görcsös vonaglásaihoz teszik hasonlatossá. Szintígy egy kárhozottnak imádsága is üres kongás, és fájó jajongással hatol vissza tulajdon csontjába és velejébe. –
Szeptember 17-én pihenőnap.
18-án Pilisről Gyömrőre 3 óra 40 perc alatt. Ez a hely Wartensleben gróf és Teleky gróf birtoka, akinek a házában lakom.”
Alig egy esztendő telik el, és Széchenyi 1821. október 1-én a diószegi táborból Tiszafüreden át saját lovaival Pestre indul. Erőltetett menetben 3-án megérkezik, de már egy nap pihenés után báró Brudern Józseffel (a lóversenymozgalomban szervezőtársa) Gödöllőre utazik Grassalkovichékat meglátogatni. E látogatásról szóló rövid feljegyzését ő vagy a titkára később kivágta…
Pilis közel van, az emlék is! Az előző évben hallott rémdráma alkalmasint szóba kerül. És Brudern elmesél valamit, vagy inkább: bevall valamit, ami a dolog természetéből következően, röviddel a kivégzés után történhetett, tehát még 1819 nyarán…
Széchenyi olyasmit hall, hogy V. Hugo vagy A. Dumas sárga irigységgel hallgatta volna, s ki tudja, mit kerekített volna belőle. De Széchenyi oly illedelmes, mértéktartó szűkszavúsággal rója naplójába, mintha egy kissé elhatárolná magát, vagy mintha nem mert volna hinni a fülének:
„(1821. október.) 4-én Pesten maradtam. 5-én Brudernnel Gödöllőn voltam, igen jól fogadtak. –
Brudern, annak idején, maszkot akart a lefejezett Beleznayról (fej). A bakóval megegyezik. Szolgája vagy vadásza éjnek évadján elmegy a vesztőhelyre, a földből kiássa a fejet és beviszi a hóhér házába – ki a halott láttán oly rémületbe esik, hogy elmegy a háztól. A vadász egyedül marad a hóhérnéval. Alaposan megnézik a fejet, lemossák. Beleznay nem volt megberetválva. Az öntés gipsszel lehetetlen így. A vadász fogja a bakó beretváló szerszámait, s éppen kezdené beretválni a fejet, amikor kopognak az ajtón. A kivégzett anyja jön, aki el akarta lopni a tetemet, de a fejet nem találta. A vadász nem zavartatja magát, a fejet nyugodtan megberetválja, és két maszkot készít, melyek most is megvannak!
6-án délután Dorogra. 7-én Péten át Ürményre. 8-án paradtam. Nyulásztam. Gabriella megérkezett. Tele vagyok a legszomorúbb emlékekkel!”
1975
| Világba lépni nő bennem merészség, |
| vállalni földgolyónk kínját, örvendezését. |
| magam viharokkal veretni, |
| kétségbe süllyedő hajón sem esni. |
(Goethe: Faust, I. rész)
Széchenyi István naplójából többek közt az is nyilvánvalóvá válik, hogy pályafutása egyetlen összefüggő életveszély-sorozat.
Azzá teszi elsősorban maga a korszak, a társadalom, amelyben él (a megerősödő, de rettegő abszolutizmus a francia forradalom, illetve a napóleoni háborúk után) – s amelyben Széchenyi „rendszerellenessége” már a 20-as évek elejétől egyre nyíltabb, türelmetlenebb.
Csodálni való s egyszersmind érthetetlen azonban, hogy milyen feltűnéskereső, kihívó viselkedéssel, szinte tüntetően bizonygatja ezt. Vagy hogy elvétve milyen naivak és átlátszóak figyelemelterelő kísérletei. Egyénisége annyira nyílt, kifelé fordult, hogy majdnem magamutogató; jellemében konspiratív hajlamnak, álorcaviselésnek nyoma sincs… Mintha tudatából folyamatosan kiesne vagy kihagyna a valóságismeret, s a nyomában és körülette mindenütt lopakodó és hallgatózó besúgófüleket – melyek közt akadnak az ő társadalmi osztályának tagjai is – elhanyagolható mennyiségnek tartaná. Mondhatni: szuverénül jár el, kiváltképpen bizakodó, derűlátó korszakaiban; hatalmat érez magában s maga körül – egy kis állam a nagy államban. (Ez a magatartás alkalmasint főrend mivoltának, családja tekintélyének s apja, részben bátyjai révén a hatalomba való viszonylagos beépültségének tudatából magyarázható.)
Szakadatlan veszélyzónát teremt – az amúgy is meglévőn belül – maga körül. Számtalan, a naplóban alapossággal leírt esete bizonyítja, hogy ő maga provokálja a veszélyt, politikai értelemben elsősorban. De éppígy kimutatható, hogy valósággal keresi a kockázatot fizikai erőpróbák és vállalkozások formájában is, s ezekről jó regényíró tollára méltó színesen és izgalmasan számol be – olykor még aznap vagy az órában – naplójának. Több esetben azonban nem állapítható meg, hogy kétségtelenül ő maga hívta ki s vállalta az életveszélyt; megengedhető, hogy belekerül, belesodródik, valósággal vonzza a veszély… Szándékos, keresett erőpróbáinak gyakoriságából mégis kézenfekvő a feltevés, hogy – (akárcsak a hóhérkard vásárlása s szobájában való kifüggesztése esetében, „szoktatni kell magunkat, edzeni a gondolathoz…” kommentárral) – edzésnek szánja ezeket az erőpróbákat, felkészülésnek a hatalommal vívandó, egyre közeledő élethalálharcra. 1848 márciusától pedig előfordulásuk száma a bitófákat naplójában – az őrá és társaira váró bitófákat – valóságos erdővé sűrűsíti…
A korszakot csak egy kissé ismerve is, alig érthető meg, hogyan mert rábízni annyi „kompromittáló”, önleleplező adatot a bárki által könnyen kinyitható, kis kapcsos zárral óvott naplófüzeteire. Ez a hovatovább nemcsak képzeletben, képzelődésben, hanem valóságban is üldözött lélek – ilyenné válik, zuhanásszerű gyorsasággal, az 1825–26-i országgyűlésen való megnyilatkozásai után – naplóbeli vallomásaival voltaképp folyamatosan kiadja, hogy ne mondjam, „feljelentgeti” magát. Mi több – merő naivságból –, másokat, elvbarátait, küzdőtársait is, kiknek kifakadásait, vélekedéseit csodálatos emlékezőtehetséggel, mintegy magnószalagról másolja le – nemegyszer olyasmiket is, amik fejükbe kerülnének, ha Sedlnitzky grófnak, a bécsi rendőri főhatóság elnökének kezébe jutnak… A bécsi policáj mindent beszövő, óriási hálózatáról a napló első sajtó alá rendezőjének és bő jegyzetekkel ellátójának (Viszota Gyula) idevágó kutatásai az olvasót álmélkodással töltik el: az ilyen meggondolatlanul nyílt, őszinte vallomások hogyan is nem kerültek, hűséges másolatban, a besúgójelentések aktáira? Talán bizony szent volt előttük a levél- s a naplótitok? Országgyűlési keserű kifakadásokból is tudjuk, mennyire nem volt az, s milyen reménytelenül szólaltak fel Széchenyi és elvbarátai az emberi jogok ez egyikének tiszteletben tartása érdekében… Vagy nem találtak Sedlnitzky ügynökei minden hájjal megkent, alkalmas inast, komornyikot Széchenyi szolgálatában, aki a kapcsos zárat gyakorlottan nyitogatva, naponta bele-belekandikáljon a sűrűn egymás alá rótt naplósorokba?… Másik magyarázata, hogy ilyesmire nem került sor: úgy látszik, beérték azzal, hogy Széchenyinek országgyűlésen, társaságokban, esetleg magánbeszélgetésekben tett kijelentései, elejtett szavai és vélekedései – a spiclik jelentéseinek hála – rendszeresen, gyorspostával kerültek a policájfőnök asztalára…
Egészen sajátságos, majdnem kettős könyvvitelszerű jelenséggel találkozunk olykor-olykor ezen a téren: előfordul, hogy éppen ezekből az „adekvát” jelentésekből ellenőrizhető Széchenyi naplóbeli feljegyzéseinek, leírásainak hitelessége!
De a magának teremtett politikai kockázatokról most ennyi elég. Lássunk inkább egy nem tudatosan keresett és vállalt életveszélyhelyzetet, melyre ráfogható, hogy véletlenül, esetleg meggondolatlanul sodródott bele.
1819 áprilisában, a görög szigetekre tett s több, szinte nyaktörő helyzetbe sodró utazás után, a szicíliai Cataniába érkezik. Lelkét Caroline emléke látogatja, bűntudat gyötri, joggal, minden jel szerint. Már a szigetekre is ez elől az emlék elől menekül, de Cataniában kezdi csak igazán égetni a lelkifurdalás… Rég nem gyónt, titkát – reméli – senki sem tudja. – Elhatározza, hogy egy ismeretlen olasz papnak gyónja meg, s tőle kér feloldozást. Ez meg is történik, de nem kielégítőn, utána nyugtalansága talán még fokozódik. Ilyen kedélyállapotban megy el a tengerbe fürdeni… Jelképes cselekedetnek szánta volna, mindenestül való tisztálkodásnak, a csalódást okozó gyónás után?… De szóljon maga a napló:
„Megáldoztam. Mit tartok erről? Senki emberfiának nem akarom megmondani. De nagy magasságba vergődtem fel, Isten felé tudtam szállani, és ezentúl még hitem szokásait is pontosan be fogom tartani. Az, amit Istenről és a mi jövőnkről tartok, azonos mindazok hitével, akik férfiasan gyakran készültek a halálra, és nem vakbuzgók, képmutatók.
Elmentem a tengerbe fürdeni. A tenger nagyon nyugtalan volt, és egy kis borzongást éreztem a mólóról, mely lávából van, a tengerbe ugrani. E szorongást férfiatlannak tartottam s a tengerbe ugrottam. Nem úszom valami jól, s mikor a vízből felbukkantam, egy hatalmas hullám a sziklához vágott – elkábultam –, ugyanaz a hullám inasomat és egy másik szicíliai idegenvezetőt, kik ruhában voltak és engem néztek, oly erővel ragadta el, hogy mindkettő a tengerbe esett. Most mindhárman ugyanabban a hullámban voltunk, én teljesen elkábulva, inasom anélkül, hogy úszni tudna, a szicíliai pedig csizmában és minden bátorság nélkül. Segítség messze volt. Fejemet is elvesztettem egy kicsit, és megpróbáltam a mólóig jutni, de a víz oly keményen vágott a sima lávakőhöz, hogy a fejem betört volna, ha előre nem nyújtom mindkét kezem. Ujjaimról minden köröm leszakadt, s visszavágódtam mélyen a vízbe. Azt hittem, most megfulladok, és a gondolat, hogy félórával előbb teljes alázattal Istennek ajánlottam magam, isteni megnyugvást adott. Itt ér hát utol a végzetem, gondoltam, és hamarosan por vagyok, és azoktól elfeledve, kik engem oly őszintén szerettek valaha. Nem erőlködtem menteni magam, a hullámok le s fel ráncigáltak, szuflám még volt, s még nem nyeltem vizet. Elkészültem a halálra, de moccant bennem a férfiasság, gyalázatos, gondoltam, magam a halálnak ily olcsón odaadni, és teljes lélekjelenléttel, minden lehetséges erőmet összeszedve, a veszedelmes sziklától elrugaszkodtam, hamarosan a nyílt tengerre értem, ahol minden veszély nélkül és nyugodtan vártam meg egy kis hajót, amely nagy üggyel-bajjal a két másik félig vízbefúltat is kihalászta a hullámokból. – Gyakran voltam életveszélyben, de ily boldogan és elégedetten soha nem mentem volna a másvilágra. (…) És e pillanatban egészen nyugodtan és boldogan megyek ágyba, miután tegnap – a szentáldozás után – egy hajszál híja, hogy elpusztultam (…)”
Életveszélybe sodró erőpróbák, végletes vállalkozások – a veszélyvonzás és a vonzó veszély bizonyos pszichés alkatokra jellemző ambivalenciájában – amint említettem, számtalan helyen rögzítődtek naplójában. Ilyenekül utalok elsősorban a párbajaira; ezeket majdnem minden esetben ő kezdeményezi. A nápolyi kormányzó kihívása és megleckéztetése – a végén bocsánatkéréssel, a kormányzó részéről! – szerelmi indítékú, igen jóízű, valóban huszáros história… A többi párbaja sötétebb színezetű, némely esetben véres kimenetelű, Széchenyire nézve nem mindig előnyös társadalmi visszhanggal…
Leggyakoribb erőpróbái a lovaglással kapcsolatosak. Lovasbravúrok, mondhatni „lépten-nyomon” – mintha a korszak világhírű úrlovasának, Sándor Móric grófnak dicsőségét szeretné elhomályosítani… Lóról való zuhanásainak többször kell nyögnie következményeit.
Egyik legérdekesebb naplórészlet köszönhető a Pireneusokban történt hegymászó-balesetének. Egy égig érő hegyormon, melyet őelőtte csak helybeli vadászok és pásztorok másztak meg – összeomlik az erőfeszítéstől; kísérőinek kell úgyszólván ölben levinniök a völgy menedékházáig… Miért kellett erre a nyaktörő vállalkozásra elszánnia magát? – kérdezi az ember – két ismeretlen kísérővel, úgyszólván tanúk nélkül, ismeretlenül… Kiknek vagy kinek akarta volna testi-lelki erejét e félisteneket is próbára tevő vállalkozással bizonyítani?
Nem hagyható ki számtalan hosszú távú úszkálása sem, különböző vizekben, főként a Dunában. Sok esetben tüntető vállalkozás: élvezi, ha nézősereg figyeli a partokról. Ugyanide sorolhatók erőltetett csónakkirándulásai is; egy ízben például Pestről Fótig, egyhuzamban, egy keskeny angol szkiffen, egy-két barátjával…
Úgyszintén gondosan, mint sikerélményeket, jegyzi fel a zajló Dunán jégtáblák közt ugráló vagy csolnakkal vergődő átkeléseit.
Említésre érdemes több tengeri veszedelem is, hajótörés és vízbefúlás közelségének rémületei s ezek nagyszerű leírása.
Lehet-é hát Széchenyi vakmerő erőpróbáinak rugóját pusztán holmi „byronizmusnak” tulajdonítani? Igaz, hogy Byron Széchenyinek első számú bálványa és mintaképe, s a Boszporusz átúszása bizonyára követendő példa a szemében, de veszélykeresése, úgy tetszik, endogén eredetű. – Második férfi eszményképe már 1821-től Wesselényi Miklós – de ez a fanatikus más módon s több testi s lelki erővel megáldott veszélykereső. – Széchenyi eredendően önsanyargató, vezeklő lelki alkat: pisztoly csövébe meredő, halálkereső. Ha nem ilyen volna, egyszerűen a század gyermekének, a magyar reformnemzedék programját követő sportsmannek tekinthetnők, akikről – erdélyi viszonylatban – Újfalvy Sándor feljegyzi, hogy – élükön Kendeffy Ádámmal és Wesselényi Miklóssal – szenvedélyesen edzették magukat minden lehetséges veszély elviselésére, s vadászaton, lovaglásban, vad vizekben való úszkálásban stb. valósággal keresték a férfipróba végletes helyzeteit. – A reformista arisztokrata Széchenyinek egész társadalomra kiható, veszélyt kihívó, veszélyt megvető, épatírozó, a feltűnést, olykor a botrányt is élvező lelki alkatához csak egyvalakié hasonlítható: a plebejus-jakobinus Petőfié – s ezt talán maga Széchenyi is tudatosította, mire Döblingben kedves fiaként emlegeti.
1978
Tudatában vagyok annak, hogy a Széchenyiről elhangzó szavaknak és mondatoknak ebben az épületben, melynek az ő szelleme az örökös házigazdája, egészen sajátos akusztikával kell számolniuk. Egykori testi és mindenkori szellemi jelenlétének átérzése áhítattal tölt el, s ugyanakkor zavarba ejt: írói és emberi értékeire vonatkozó felsőfokú, dicsőítő jelzőim nem holmi udvari poétaságra pályázó gazsulálásnak hatnának – ha hallhatná – az Ő fülében? Viszont: fájdalmas, maga által is ostorozott emberi gyöngéinek említése miatt nem azoknak sorába utasítana, akik már életében is, s aztán oly sok évtizeden át, egészen a mi századunk közepéig, sok mindent elkövettek, hogy érdemeit zsugorítsák, becsületét szeplősítsék?…
Az előadást tehát ennek a szinte misztikus akusztikának tudatában s abban a reményben kezdem el, hogy sem az elsőül, sem a másodikul említett hiba vagy bűn látszatába nem esem, sem a jelenvalónak vélt Genius Loci, sem a Hallgatóság szemében…
*
Amikor a Széchenyi-naplók 1814 és 1830 közti részének fordítására szóló kitüntető megbízást, hosszabb habozás után, elfogadtam, előre láttam, hogy a Legnagyobb Magyarnak németül vezetett, de francia, angol és olasz idézetekkel, dialógusokkal is bőven megtűzdelt feljegyzéseinek átültetése elsősorban minden fordítói leleményt és tapasztalatot megkövetelő nyelvi, filológiai vállalkozás. De az a felismerésem, hogy a munkának folyamatos lelki, pszichológiai vetületével is számolni kell, csak az első oldalakkal való megbirkózás után támadt, s hovatovább szinte valamiféle stigmatizáció erejével hatott… Hasonlattal és szemléltetően kifejezve: mint aki eleven, működő vulkánra merészkedett: izzó lávaözön és ki-kiröppenő tüzes kövek közt törtem utat, s már-már kezdtem volna meghátrálni – ha nem észlelek magamban olyanféle, könnyelműség-ajándékozó izgalmat, mely, gondolom, minden nyaktörő vállalkozás velejárója. (Talán ez az a mesebeli hétmérföldes csizma, mely pásztorlegénynek, királyfinak bátorságot kölcsönöz, hogy a rengetegbe utat törjön, és óriásokkal – vagy akár tündérekkel is – próbára álljon.)
A naplórengetegbe beljebb hatolva, ez a veszélyt megvető izgalom aszerint emelkedett vagy szállott alább, hogy micsoda esemény, közvetlen élmény vagy lelkiállapot leírásának fordítása került sorra. Például: Széchenyi látogatása és hamleti meditációja egy itáliai katakombában vagy révületes magánya egy németországi evangélikus templomban – ez utóbbi A per című Franz Kafka-regény Dóm-jelenetének irodalmi előzményeként hat – különös fordítói diadalérzettel járt… Nem így azonban egy-egy külországi útján megcsodált technikai vívmány, mezőgazdasági berendezés vagy selyemhernyótelep alapos leírásának átültetése! Az ilyen, számomra túlságosan tárgyias részleteken bizony csak amúgy átrágtam magam – mint selyemhernyó a hervadtan kapott eperfalevelen.
De most, e kitérőcske után, vissza a naplórengeteghez… (Előre megértést kérve a hallgatóságtól, ha a következő vallomások még szubjektívebb zöngékkel fognak elhangzani.)
Egészen különös, a sorstól nekem tartogatott kitüntetésnek éreztem, ha a napló olyan földrajzi környezetbe vitt, ahol, jó egy évszázaddal Széchenyi ottjárta után, magam is megfordultam vagy éppen otthonos voltam!
Némely itáliai városhoz, Rómához, Nápolyhoz, Cataniához, Palermóhoz, Ferrarához fűződő élménye (itt: Tasso börtönében) – vagy Franciaországban Párizshoz, Ermenonville-hez (itt: Rousseau sírjánál) – olyanszerű illúzióba ringatott, mintha közvetlenül az Ő nyomaiban jártam volna, és senki más, kettőnk között!… (Hasonló illúziók várják a napló olvasóit is, minden bizonnyal…)
Attól kezdve pedig, hogy útibatárja Bihar megyéből az akkori Erdélyi Nagyfejedelemség területére döcög át (1821 júniusában), képzeletben nemcsak útitársává, hanem fogadatlan kalauzává is szegődtem, s lépten-nyomon rögeszmésen szerettem volna felhívni figyelmét e föld magyar történelmének viharaira, irodalmának, tudományának értékeire, emberföldrajzának sajátosságaira; vagyis olyasmikre, amikről Széchenyi – a magyar szellemiségű apai házból korán elkerülvén, s a bécsi Theresianum-beli neveltetésének hála: – erdélyi utazása idején még fájdalmasan gyér ismeretekkel rendelkezett…
Mielőtt, mint valami láthatatlan kengyelfutó, útibatárja nyomába szegődném, feltétlenül érinteni kell neveltetésének korlátozottságát, aminek ő maga fájdalmasan tudatában van, és e témára számon kérő, keserű kifakadások formájában többször visszatér. Már 1817-ben, a Görög Szigetek közt hajózva, talán az antik kultúrával való találkozások vagy a messzi haza kínálta távlat, a megváltozott látószög hatása alatt, rendkívüli önismeretre vallón nyilatkozik. „…sohasem tanítottak a haza megbecsülésére és tiszteletére, melyben születtünk…” – fakad ki a legvádlóbb hangon, majd olyan határozottsággal rögzíti az eszményi nevelésről alkotott s azt követelő elképzeléseit, mintha máris a reformnemzedék idevágó programjával azonosulna. Legfőbb követelménye így hangzik: „Az én ifjaimnak úgy kell neveltetniök, hogy gyermekkoruktól fogva hozzászokjanak minden szenvedélyüket hazájuk dicsőségének és boldogulásának alárendelni.”
Nem sokkal később, ugyanez év novemberében, már a Széchenyi család bécsi szállásán, újra kísérti a téma: „Az én nevelésem – vallja –, ha azt a viszonyt, melyben nevelőimmel és szüleimmel éltem, nevelésnek nevezhetem, az 1809-es háború miatt abbamaradt és örökre befejeződött” – És a továbbiakban is, többé-kevésbé nyílt vádak formájában, obsessiószerűen fel-felbukkan – olykor éppenséggel az apa-fiú ellentét fojtott hangján – nemzeti, történelmi s általában műveltségbeli fogyatékosságának kárhoztatása.
Ennyit a neveltetéséről, saját megítélésében, hogy a továbbiakban néhány példán mérhessük föl vádjainak fájdalmas igazát.
Széchenyi István huszonkilenc éves huszárkapitány 1820 nyarán parancsot kap a Hessen-Homburg huszárezredhez való bevonulásra – Debrecenbe. Július 24-én, odaérkezése estéjén, jegyzi naplójába azt a pár mondatot, mely a későbbiek során, különböző változatokban, érvényes marad a garnizonélettel járó élményeire és tapasztalataira, egyszersmind magyarázat lázas, kapkodó, minden mulasztását pótolni igyekvő önművelésének belső rugóira. Íme: „Szoboszló szabadsága Bocskaytól való!” – így kezdődik az esti bejegyzés, utána felkiáltójel. Nagy dolog, hogy az ősi, nagy hajdútelepülés szabad város mivoltára felfigyel; a felkiáltójel a jövőbe mutat… És utána mindjárt ez következik: „Szegény mélyresüllyedt ország, gondoltam elszorult szívvel és elrontott gyomorral egész úton. Oly kevés műveltség és oly kevés természeti adottság és erő… Kettő közül egynek lennie kell: vagy ész, vagy erő… Debrecenben hozzám jöttek svadronom tisztjei, és a kapitány úgy csókolt meg, mint egy bajadér, s így szólt (magyarul): Édes Bruderkám! – Mucsa, Mucsa, unalom. És miért csinálom mindezt? Hogy ne legyek naplopó.”
Telnek-múlnak a hónapok, esztendők; a garnizonéletnek is vannak eseményei, izgalmai: párbaj, kivégzés, vesszőfutás látványa, lakoma a Nagyerdőn, korhelykedés a Bikafogadóban. És lehettek, voltak is szabadságos napok, minden bizonnyal… Mi akadályozhatta Széchenyit, miféle nevelésbeli gátlás vagy kaszárnyai tilalom, hogy bár egyszer is belépjen a Nagy Kollégium kapuján? – (vagy ha be is lépett, erről bár egy sor említést tegyen) és a parlagi, szájhős bajtársak, mucsai legénykedők elől bevegye magát a híres bibliotéka könyvrengetegébe?… Pedig itt, régi és új művek közt kedvére válogatva, megtalálhatta volna kedves Rousseau-jának Új Heloïse-ét, a Vallomások-at, sőt Tasso Amintá-ját is – talán éppen azokat a példányokat, melyeket Csokonai is forgatott. Vagy: felüthette volna Budai Ézsaiás közkézen forgó és – Németh László kifejezésével élve – a „múlttalan sorsszemlélet” pótlására alkalmas művét: Magyarország történeté-t!
De nem – sóhajt fel az ember –, Széchenyi István gróf, huszárkapitány éppen azon okoknál fogva, melyek neveltetését befolyásolták, s mely okokhoz hozzájárultak a katonaélet megkövetelte fizikai fáradalmaik s a mucsaizmus ellen védekezésre és tiltakozásra még felkészületlen lelkiállapot: a napló tanúsága szerint nem tisztelte meg látogatásával a magyar művelődés ez alföldi „fellegvárát” a debreceni garnizonélet öt-hat esztendeje alatt…
Őt kárhoztassuk ezért? Illessük szemrehányással olyan mulasztásért – melynek mulasztás voltát fel sem ismerhette az adott korban és körülmények között? Mindezt az ő hibájának rójuk fel? – akiről régebbi naplójegyzései elárulják, mily szomjasan csüggött, háborús hányódásai során, az európai irodalom emlőin! Tassóval, Byronnal, Shakespeare-rel, Voltaire-rel töltekezett! Vergilius, Petrarca, Rousseau sírjához elzarándokolt, ájtatoskodott, elmélkedett vagy éppenséggel verset írt a hantjuk fölött…
Avagy az ő közönyének tulajdonítható-e, hogy Debrecenben, siratva szeretett hazája földjén, nem érez indíttatást elzarándokolni a temetőbe s egy siratni való magyar költő sorsán eltűnődni: Csokonai hamvai felett? Nem, Széchenyit ezért nem érhetné semmi gáncs. Arról sem tudhat, hisz még gyermekkorában történt, hogy a tudós poéta kétszer is folyamodott szerény bibliotékáriusságért – könyvtáralapító apjához, s a rosszindulatú informátoroknak hála, mindkétszer hiába… De az általános, országos közöny mellett, melyet Széchenyi a későbbiekben egyre keményebben ostoroz, maga Debrecen is ludas lehet abban, hogy temetőjében a korszak legnagyobb költője akkortájt úgyszólván ismeretlen halott: éltében sem halmozta babérokkal garabonciás költőfia homlokát.
De legkivált és elsősorban bűnös az idegen érdek szolgálatára idomító, a nemzeti múltat szándékosan elhanyagoló, a jövendőt kilátástalanná tevő nevelés és dresszúra, amely ellen Széchenyinek végül is volt bátorsága mindenestül fellázadni. És gyarló magyar nyelvtudását elkezdi fejleszteni, majd tökéletesíteni – abban a korban, amelyben társadalmi osztályából s más rétegekből is, számtalan nemzedéktársa felejti el a bölcsődalt is, amellyel ringatták.
Széchenyi példája és emléke előtt már ezért is csak mélyen fejet hajtva – vagy a magasba tekintve állhatunk meg: ezernyi gátló körülmény ellenére titáni küzdelem árán vívta és érdemelte ki, hogy máig úgy emlegessük, ahogyan politikai nagy ellenfele, Kossuth, diplomatikusan lovagias meggondolásból még 1840-ben elnevezte: a Legnagyobb Magyar.
De itt az ideje nyomába szegődni Széchenyi útibatárjának, mellyel a Bihar megyei Diószegről, ezrede állomáshelyéről, lóvásárlás ürügyével, szabadságot kérve, 1821 júniusában Erdélybe indult. Utazásának eredteti célja Wesselényi Miklós meglátogatása a szilágysági Zsibón. Wesselényinek az erdélyi országgyűlésben elhangzott kifakadásairól s a reformnemzedékben betöltött szerepéről tudhat egyet-mást, s természetesen arról is, hogy híres lovas, és a lótenyésztés erdélyi úttörője. Reméli, hogy vele utazhatja be Erdélyt, s kalauzolásában ismerkedhetik Erdély történelmével, gazdasági állapotával, politikai erőviszonyaival – s nem utolsósorban lótenyésztésével. – Wesselényihez indulna tehát egyenest, de a hirtelen megáradt Szamos és Kraszna miatt kénytelen a szelídebben áradó Sebes-Körös mentén Kolozsvár felé venni útját. Kolozsvár után Enyeden, Gyulafehérváron, Nagyszebenen át Brassóig jut el…
Útvonalán – a naplót figyelve – szembeötlő ugyan, hogy nemegyszer szalaszt vagy mulaszt el az erdélyi magyar tudománnyal vagy történelemmel kínálkozó találkozásokat – de a negatívumok felemlegetésénél sokkalta fontosabb az, amit észrevesz, amire felfigyel vagy amivel találkozik… Ilyen Kolozsvárt a Házsongárdi temetőben tett megfigyelés: a halottak háromszáz éves hagyományú, példaadó felekezeti egyenjogúsága és háborítatlan békessége!… Egy-két nap múlva a marosújvári sóbánya berendezéseit, munkamenetét, a bányászok munkaviszonyát, keresetét már a jövendő nagy nemzetgazdászának szemével vizsgálja, firtatja – a sómonopólium kérdésében viszont a kincstár oldalán foglal állást… Ez furcsán hat. Talán az a magyarázata, hogy a bányák a monopóliumtörvény előtt magántulajdonban lévén, ehhez képest az, amit tapasztal, az ő szemében haladás… Ugyancsak egy marosújvári beszélgetés következménye, hogy naplójegyzetében súlyosan elítél egy Dunántúlról Erdélybe származott, rangjabeli földbirtokost, amiért embertelen kijelentést tesz román jobbágyai rovására. Ez a felháborodás Széchenyit a felvilágosodás humanitárius eszméivel telített harcosának mutatja.
És hogyan hallgathatnám el a Nagyenyeden töltött, alig másfél napról szóló, rövid, erősen negatív följegyzés okozta fájdalmamat? E városba későn délután, Kolozsvárról érkezik, hosszú s fárasztó postakocsizás után, s az országút mellett sárgálló, egyemeletes kaszárnyában reked, a parancsnoknál, aki a napóleoni háború óta nem látott kedves bajtársa. Közös élmények emlegetése és iddogálás közben lepi itt az éj, és már korán reggel továbbindul, anélkül hogy bármi nevezetességet látott volna e kis „Maros-parti Athénben”. Tehát a Kaszárnya, mintegy a Theresianum e kietlen, provinciális fiókintézete, eltakarta előle a nagy múltú Bethlen Kollégiumot! Pedig falai közt egy-két emberöltővel azelőtt többek közt a zseni Bolyai Farkas vagy a testőrírók: Barcsay Ábrahám, Báróczi Sándor, Naláczy József szívták magukba a hét főtudományt – s lettek az utóbbiak Bécsben, Bessenyei György oldalán, a magyar szellemi újjászületés előőrsei… És alig másfél esztendővel korábban, 1819 novemberében, e Kollégium kapujából indult az őshaza felkutatására Kőrösi Csoma Sándor – akinek vállalkozásáról Széchenyi már a következő években tudomást szerez, naplója szerint érdeklődéssel figyeli, és majdan még a Döblingben is őrzött miniatűr festmény aranybetűs körirata is ezt az „árva fiút” állítja az áldozatosság eszményképéül „hazánk nagyai” elé…
De, Széchenyi Enyeden töltött óráival kapcsolatban, fájdalmas hiányérzet marad az ellenkező okból is: azon a katonán kívül egy lélek sincs, aki sejtené, kicsoda – pontosabban: kicsoda lesz! – a város vendége; a legtudósabb professzor sem vehet róla tudomást. És sovány vigasztalás játszadozni a gondolattal, hogy egy tizenegy éves szolgadiák – Barabás Miklós – az internátusi szoba szalmazsákján megálmodja, hogy a Legnagyobb Magyarnak gyakori vendége lesz, és a legreprezentatívabb arcképét ő fogja majdan megfesteni!…
A Nagyszeben felé vezető úton a következő állomás Gyulafehérvár. Itt megint nem történik meg valami, ami pedig, ha Wesselényivel érkezik a fejedelmi Erdély egykori fővárosába, bizonyára megtörténik vala. Éspedig: a XII. századbeli templom megtekintése s benne tisztelgés a Hunyadiak török-tatár s más hadak dúlta kőkoporsói előtt… Nagy történelmi lecke mulasztódott el, sok-sok tanulságos eszmetársítás alkalma, múltra, jelenre, jövendőre… (Csoda, hogy naplóinak becsületes és hű sáfára, Tasner Antal, nem esett kísértésbe, hogy utólag bár két-három kínálkozó mondatot szenteljen a meg nem történt látogatás emlékének…)
A nagy történelmi lecke, melyre tehát erdélyi útján eddig nem került sor, útvonala legkeletibb pontján, Brassóban valósággal leselkedik Széchenyire. Szinte beleszalad a nemrég levert Ypsilanti-féle, a török hatalom elleni felkelés menekültjeinek karjaiba! Magával a vezérkar bojárjaival és bojárnéival kerül ismeretségbe – (Ypsilantival nem, az már Temesváron internált) –, noha ezek elég élveteg emigránséletet folytatnak, és Széchenyi szívesen szaladna bele Florescuné, a legszebb bojárné karjaiba – a felkelés kurtán-furcsán történt leverésének, a sereg lekaszabolásának, vezetői menekülésének részleteiből életre szóló tanulságot szűrhet le: rendkívül kockázatos és felelőtlen dolog egy állig felfegyverzett nagyhatalommal sebtiben toborzott, kiképzetlen seregnek szembeszállni… Ypsilantit – akit a portával való békesség érdekében Metternich börtönbe vettet – Széchenyi néhány év múlva újra emlegeti, mégpedig állásfoglalására nagyon jellemzően: az egyeduralmi rendszerek akkori mártírjai közt.
Tévedés volna tehát feltételezni, hogy találkozásának emléke egy könnyűszerrel levert nemzeti felkelés földönfutóival baljós előjelként s intő példaként él benne tovább – s majd rémületesen villan fel 1848 virágzó tavaszán, nyugtalan nyarán s később, 1849 mindent elhervasztó őszén – immár Döbling éjszakáiban?…
Amikor háromhetes erdélyi utazgatása végén Zsibón bekövetkezik a Wesselényivel való találkozás, még szomjasabban fogadja magába az áradó hitet és történelmi sorstudatot, mely Wesselényiből oly tisztán és erőteljesen buzog, mint a kastély parkjából feltörő bővizű forrás… Így lesz ez a találkozás és barátság kútfeje annak a folyamatnak, melynek betetőzése később, 1827-ben Széchenyinek a nemzet megmentésére eksztatikus lángolásban tett fogadalma – a titokzatos vonzású, maga választotta oltár: Crescencia előtt…
A szemelvényes naplófordítás minél jellemzőbb kép adásának igyekezetében tartotta szem előtt a fiatal Széchenyi olvasmányélményeit. A számtalan idézet és parafrázis – köztük a legismertebb Dante-idézet, mely előbb néhányszor németül, majd 1827-ben magyarul, Széchenyi szabad átültetésében bukkan fel –, mondom, az idézetek és parafrázisok rendkívüli műveltségszomjáról s a neki való szellemi táplálék kiválasztásának képességéről is tanúskodnak. Ez pedig a hivatására egyébként nehezen találó, útját kereső lélek meglepő önismeretére vall!… Görög filozófusok és drámaírók után Dante, Montaigne, Shakespeare s kivált a közeli lelki rokon s majdnem azonos idegrendszerű Tasso foglalkoztatja – utóbbi, mondhatni, végzetesen: Ferrara és Döbling vasrácsai mögül hasonlóan tört fényű, kétségbeesett szemek bámulnak az ellenséges külvilágra… Az idézetek számát tekintve Rousseau vezet Voltaire-rel „fej fej mellett” – hogy a „Lovakrul” írt munka szerzőjéhez illő kifejezéssel éljek… Ők ketten Széchenyinek a felvilágosodás útjára vezérlő kalauzai… Élő kortársai közül természetesen Byron a legerősebb sugárzású csillaga: s ha a naplóban mindössze másfél sort szentel halála tudomásulvételének, e szűkszavúságot indokolhatja a testvérlélek tragikus, korai végzete fölötti, szavakba nehezen önthető megrendülés… És elsőrendű csillag az irányt kereső hajós fölött el-elsötétülő égbolton Alfieri is. Idézetek árulkodnak továbbá a Faust s főként a Werther Goethéjének hatásáról, mely utóbbi, mondhatni, világnézettel tölti meg nagyon korán jelentkező, végzetes öngyilkos-hajlamát. Azok a kortársai pedig, akikkel ugyan a naplóból ítélve sem műveik, sem személyük szerint nem adatott meg találkoznia – Stendhal, Hölderlin, Ugo Foscolo –, csalódásaikban, kudarcaikban nagyon közeli rokonai és sorstársai.
Summázva: ha tagadhatatlan is, hogy a romantikus világkép irodalmának hatása Széchenyi magartartásában, írásaiban kimutatható, mégsem lehet őt egyszerűen a korszellem divatfiának tekinteni. Széchenyi mint jelenség: a lelki alkat és a korszellem ritka egybeesése. Ízig-vérig a század gyermeke, lelkében és bozontos szemöldökű homlokán megjegyezve és kijelölve az agyongyötört Európában is kirívóan áldatlan magyar sors tudatának stigmáival – melyek majd csak az Ady lelkében és arckifejezésében lesznek hozzá mérhetők. Hogy mennyire így van, bizonyítja Berzsenyi Dániel iránti, felfedezés-erejű megbecsülése a 20-as évek derekán: benne olyan öntudatosító költő eszmetársra talál, amilyenre az államférfi Wesselényiben korábban már rátalált. Berzsenyi verskötetét 1826-ban megvásárolja, magával hordozza, egyszer még Fiuméba is, ahol 1828 júliusában naplójába a következő, utolsó mondatában önmagára is vonatkozó sorokat jegyzi: „Mennél többet olvasom Berzsenyi verseit, szívemet annál nagyobb fájdalom tölti el, amért olyan kevesen olvasnak magyarul, amiért Crescence nem olvassa… És Berzsenyi sem ír már többet… Ilyen nagy tehetség! Mert megkeseredett – Érdemeit senkifia el nem ismeri.” Végül, 1829 márciusában, Berzsenyi iránti háláját és tiszteletét lerovandó, A magyarokhoz című ódát németre fordítja, és imakönyvbe másolva küldi el Crescenciának. (A Szerelem címűt is ugyanez a kitüntetés éri – tudjuk meg Merényi Oszkár tanulmányából, s azt is, hogy Berzsenyi és Széchenyi közt érdekes levélváltásra kerül sor a Majláth-óda néhány Széchenyire vonatkozó sora miatt.)
Az a jelenség szintén Széchenyi szellemóriás rangjára vall, hogy eszméi, gondolatai a korszak legnagyobb magyar költőinek műveiben is jelen vannak, fel-felvillannak egymástól függetlenül – mint egy hatalmas szétrobbant meteor darabjai. Hogy csak néhány példát említsek: Kölcsey Vanitatum vanitás-a, Himnusz-a, Huszt-ja; Vörösmarty Előszó-ja, sőt bármilyen furcsán hangzik: Petőfi forradalmi versei – a sorstudatnak és világképnek hasonló, csak felkészültebb költői kifejezései.
Végezetül néhány szót a naplóvezető Széchenyi írói rangjáról, képességeiről. Köztudott, hogy még negyedik évtizedének küszöbén sem látja világosan élethivatását, és sokágú válaszút csábítgatja ezt a XIX. század eleji „muszáj-Herkulest”. Élményhabzsolása, az átélés hőfoka, olykor irracionális, utópisztikus célkitűzései, olvasmányai, bolyongásai, vívódásai: még ekkor, harmincéves korán túl is egy nagy írónak kissé sokáig elhúzódó készülődését sejtetik. Egy-egy megrázó élmény és látvány színes, lüktető vagy választékosan elemző leírása – nem hiszem, hogy ünnepélyes túlzás volna – érett, nagy íróra vall. Mintha az olvasó hirtelen egy Stendhal-regény oldalaira tévedne!… Mi több s akármilyen csodálatos: mintha a nagy francia kortárs regényhősei úgyszólván az ifjú Széchenyi egy-egy életszakaszát vagy szerelmi kudarcát illusztrálnák! A nőkhöz – mert a naplóbeli rajongások tárgyai majdnem mind elérhetetlenek! –, a nőkhöz emberfeletti szívóssággal, úgyszólván „létrával” közeledik. Semmi erőltetés se kell hát ahhoz, hogy a paraszti sorból kilépő, létrát hordozó Julien Sorelben éppúgy, mint az arisztokrata Fabrice del Dongóban egy-egy ifjú Széchenyi-kivetülést bámuljon az ember…
Verseket is ír, németül; ezek azonban nem érik el a korszak német verstermésének átlagszínvonalát. Nem érzésvilága, műveltsége szegény: prozódiai felkészültsége hiányos. Ezt ő maga is tudja, s többször panaszolja el naplójában, hogy ihletét a tárggyal való birkózás mily hamar hervasztja le. Persze, az ő esetében nemcsak a poétikában való iskolázottság elégtelen volta az akadály. Költővé érésének legfőbb gátlója – több irányú és következetesebb érdeklődésén, készülődésén kívül – az igazi anyanyelven való gondolkodással járó, egyívású kifejezőképesség hiánya. A német nyelv mégsem anyanyelve.
Már akárhogyan is, Széchenyi három és fél évtizeden át, miközben szenvedélyesen és vakmerően éli – hála a mindennapos önvizsgálat- és gyónási kényszernek –, egyszersmind írja is a XIX. század legfantasztikusabb s ugyanakkor leghitelesebb regényét. Ez éppen a napló-formának köszönhető; mert eleven lávamező, nem a kortársi emlékiratok és regények kihűlt, megdermedt vulkáni kövülete vagy neptunikus konglomerátuma. Gigantikus vállalkozás! A Viszota-féle eredeti kiadásban körülbelül negyedfélezer oldalra terjed; az új fordításban is lesz vagy ezerháromszáz oldal. Széchenyi megvalósult vagy félbemaradt, hasonlóan gigantikus méretű alkotásainak méltó kiegészítője, s nem mellékterméke!
Családregény, társadalmi és történelmi regény a legjavából ez a napló. Hősének száguldozása, emelkedése, tragikus zuhanása (nem bukása!) számtalan emberi sorsot és alakot sodor és villant fel újra meg újra a múló évtizedekben – közülük nem egyet idő haladtával immár mint kísértetet… Egy teljes, több nemzedéken átívelő politikai korszak nyílik meg az olvasó előtt; száz-százötven éve halott nők és férfiak, erényeikkel, gyöngéikkel, szinte érinthetően közeli, személyes ismerősünkké válnak, tovább élnek bennünk, akárcsak valamely megrázó Fellini-film alakjai. Halhatatlansággal ajándékozta meg őket a naplóíró halhatatlansága, írói tálentuma, emberi hitele.
Milyen szerencse, hogy a naplóvezetésben annyi szerencsétlensége, betegsége közepette is következetes! Az első feljegyzés 1814 tavaszán kelt – az utolsó 1848 szeptember elején, egy nappal összeomlása előtt! Előérzete sötét. A katasztrófát megjósolja. És 1859 végétől újra jegyezgetni kezd – önvádakat, rémlátásokat, furcsa látogatásokat – szinte halála pillanatáig.
Nem túlzás ezek után megállapítani, hogy Széchenyi naplója, ahogyan saját közeledő végzetének, ugyanúgy s azzal párhuzamosan, a régtől fogva sejtett és 49 augusztusában beteljesedett magyar tragédiának feketedoboza! – Az pedig, hogy a roncs országban fennmaradt, s nem lett halottrablók, nagyon érdekelt keselyűk és hiénák zsákmánya: valóságos isteni csoda! Nemcsak mi: egész Európa szegényebb volna – egy pótolhatatlan kordokumentummal.
1978
Kereken száz esztendővel ennek előtte tett pontot Újfalvy Sándor emlékiratai után; amint maga mondja, meggyengült kezei már nem bírták a tollat… Az osztrák rémuralom kellős közepén, azokban az években dolgozott rajta, melyekben Vörösmarty A vén cigány-t, Arany a Walesi bárdok-at, Vajda János a Virrasztók-at írta: az országban Bach-huszárok, különféle fogdmegek és beamterek tevékenykedtek; a csehországi, ausztriai tömlöcök tele magyarokkal, az emigráció pedig egyre reménytelenebbül kilincsel, széledezik szerte a nagyvilágban.
A 63. életévét morzsolgató öregember, felgyújtott, szétdúlt patriarkális falusi otthonától 1849 óta távol, idilli környezetéből kiszakadva, patronált, gyámolított alárendeltjeiben tragikusan csalatkozva, egy kolozsvári házacskában hajlik, már nagybetegen és életuntan, a rég- s a közelmúlt emlékei fölé. Az a világ, melyhez – mint az erdélyi reformnemzedék tagja – minden ostorozó, megrovó tiltakozás ellenére is, gyökerei szerint tartozott, felismerhetetlenné hullt szét, akárcsak egykori otthona, a Szabadságharc romjai alatt. Majdnem két emberöltő van mögötte; a XVIII. század végéből is kapott ízelítőt, s apró gyermek korában olyan alakok ragadták meg csírázó írói figyelmét, akik még egyenest a fejedelmi Erdélyben gyökereztek, s ósdiságukkal, furcsa szokásaikkal immár az enyedi kollégium Mirotéziumába – a csodák múzeumába illenek. Ilyen az édesapja, a jellegzetes erdélyi táblabíró, ilyen a vén Keczeli, akinek portréját a legnagyobb íróink tollának is becsületére váló művészettel festi meg. De nem kevésbé értékes, sőt, művelődéstörténetünk számára még becsesebb, s az Emlékiratok-nak éppenséggel gerincét teszi, az évszázad nagyjairól adott jellemzése; azokról a nagy állócsillagokról, melyeknek fénye a kisebb bolygó pályájának egy-egy szakaszát több-kevesebb időre tápláló, éltető sugárral világította. Ilyen mindenekelőtt a Kőrösi Csoma Sándorról s a Wesselényi Miklósról való emlékezése. Egyik az iskolatársi respektus, bizalom, másik a férfikori lelkes elvbarátság közvetlen közelségéből átélve s számtalan felbecsülhetetlen adattal a két rendkívüli testi – s lelki erővel megáldott múlt századi magyar tüzetesebb megismeréséhez. De hasonló írói éleslátássál örökíti meg a Széchenyi Istvánnal való kétszeri s a Kisfaludy Sándorral való egyszeri találkozás benyomásait, s szintúgy a kortárs hitelességével jegyzi fel mindazt, amit hallomásból Bemről, Csányiról s a Szabadságharc erdélyi főalakjairól adatott meg tudnia.
Újfalvy Sándort – ahogyan Gyulai Farkas, emlékiratainak első kiadója nevezte: „a XIX. század Apor Péterét” – nemcsak ezekért a ritka írói tehetséggel megalkotott jellemábrázolásokért tartjuk méltónak arra, hogy a múlt század jeles írói közt emlegessük; erre a rangra nem utolsósorban eszmélkedő, kiutat kereső, önmarcangoló lelkiismerete emeli. Osztályának, kortársainak jobb lelkiösmerete szólalt meg őbenne, s szólalt méghozzá az ostorozás és feddés olyan vészharangkongásával, aminőt azelőtt talán csak a XVI-XVII. század prédikátorai hallattak, akik is fáklya módján világították meg „az országban való romlásnak okait”.
Újfalvy, mint osztálykötöttségein felülemelkedő, „kimívelt” emberfő, tudván tudja, hogy a patriarkális-feudális világnak befellegzett, s hogy ennek fenntartását célzó minden erőfeszítés konok hiábavalóság, anakronizmus; tudja, hogy a korabeli közigazgatás, a jogszolgáltatás, az iskoláztatás módszerei ijesztően elavultak, s főként, hogy a mezőgazdaság, az ipar fejlődését „avatég” eszközökhöz való ragaszkodás akadályozza, s hogy a köznép siralmas körülmények közt nyögi mindazt, ami ezekből következik. Felismeri, s e felismerésének következtében minden lehető helyen hallatja is, hogy Magyarország immár háromszáz esztendeje nem egyéb, mint osztrák gyarmat, s azoknak a magyaroknak, akik a gyarmatosítók bérenceivé aljasultak – mint akik nemcsak a haza, hanem az egész emberiség haladásának ügyét elárulják –, nem tud megbocsátani. És hitet tesz az emlékirat utolsó s a szabadságharc előzményeiről és kimeneteléről szóló fejezetében a forradalom mindenkori szükségszerűsége mellett, mint ami nélkül nem képzelhető el semmiféle társadalmi megújulás.
Ahogyan ítéletalkotó bátorsága, magát a megalázó, függő helyzetekből kivágó, független és szabad szelleme részint előnyös osztályhelyzetéből (N. B. korát megelőző engedményeket élvező, egyenlő értékű emberként kezelt jobbágyokkal virágoztatott, jókora birtok gazdája!), részint ősi székely nemesi származásából következik, ugyanúgy írható éppen eme sajátosságok rovására egynémely, manapság korszerűtlenül ható, negatív megnyilatkozása is. Kisebb ellentmondásai s következetlenségei pedig alkalmasint a rövid két esztendő alatt áttekintett és összefoglalt hosszú életpálya természetes emberi változandóságaival magyarázhatók, semmint zavaros fejűséggel, őszintétlenséggel.
Mindent egybevéve, lánglelkű magyar volt, valóban méltó a korszak legjobbjainak, Kőrösi Csoma Sándornak, Wesselényi Miklósnak, Széchenyi Istvánnak bizalmára, barátságára!
Az Emlékiratok sajtó alá rendezését, első kiadását az erdélyi múlt lankadatlan kutatójának, Gyalui Farkasnak köszönhetjük; elöljáróban többek közt elmondja, milyen nehézségekbe ütközött az Újfalvy hagyatékában kétfelé szakadt, sokáig kallódó Emlékiratok felkutatása, azután pedig, több évtizedes huzavona végén (anyagi, társadalmi, politikai akadályok leküzdése, illetőleg eloszlása után) közzététele. Még a század húszas éveiben is akadtak egyesek, akik az Emlékiratok némely kitételeit családjukra nézve sértőnek találták, s a megjelenést minden eszközzel akadályozták…
De ez az első, nehéz vajúdás árán megszületett kiadás (Erdélyi Múzeum Egylet, Kolozsvár, 1941) inkább tudományos célokat szolgált: ahhoz, hogy a nagyközönséghez eljusson, már csak példányszáma sem lehetett kielégítő. Most, a memoriálé keltezésének századik évfordulóján, végre közkinccsé válhatnak ezek a színes művelődéstörténeti, politikai, társadalmi, néprajzi adatokban bővelkedő s „a közeli múlt borzadalmait az utókor számára hűen feljegyzett” emlékiratok.
1955
Késő maradéknak a lelkét
Kérem: vegye lelkem magához,
Hogy egymást sírva megöleljék,
Mikor igazuk teljesül.
Aki évfordulóra szólal meg, annak tudomásul kell vennie, hogy egy hatalmas, szétszórt karnak az énekese, s mint ilyen, eleve arra kárhoztatott, hogy alkalmazkodjék az ünnepélyes előadás szabályaihoz: kirívó hanghordozásával, morgással vagy rikoltással nemcsak kartársait bosszantaná meg, hanem az ünnepeltet is megsebezné. De különben is, kinek van ma Adyról, halála után huszonöt esztendővel, olyan mértékben egyéni véleménye, hogy nyilvánításával különösebb feltűnést vagy botrányt keltene? Az egykori kíméletlen irodalmi küzdőfeleket, sőt, már-már csatáik emlékét is kezdi szépen elegyengetni az idő. Az Ady értéke és jelentősége körül zajlott ellentétes értékelések után – ahogy a mostani évfordulóra írt tanulmányokból, elmélkedésekből és személyes visszaemlékezésekből is észlelhettük – a várva várt egy szintre jutás állapotába érkeztünk. Már tudniillik az irodalmi berkekben. Mert, fájdalom, társadalmunk minden rétegére ez a megállapítás nem vonatkozhatik. A nagyközönség ama részében ugyanis, melyhez általában egy-egy emberöltő elteltével érkeznek el a művészeti megújulások s különféle forradalmak megszelídült hullámai, Ady költészetéről máig is az ismert Karinthy-paródia alapján sejtenek valamit, a róla alkotott fogalmaik körülbelül egy „mindent kétszer mondó”, részeges, rabiátus, vérbajos, felforgató vadzseni egyénenként más-más módon színezett ábrázolásában merülnek ki. Sokan vannak, akik egy árva sorát sem olvasták – „ki se hallgatták, máris elítélték” –, hanem a rosszabbik híre alapján, tunyaságukra és nemtörődömségükre mintegy igazolást találván, érthetetlennek és értelmetlennek deklarálták. Hogy ennek mi az oka? Inkább kik az okai. Azok az egykori irodalompolitikai potentátok, akik botfülűek és vakok voltak egy éppen zajló prozódiai megújulás jelenségeinek meghallásához, érzékeléséhez. Sajnos, a szükségességen túl, ezt a műfaji forrongást Ady maga is olyan túlzó mértékben forralta, hogy hellyel-közzel könnyű támadási felületet kínált ellenfeleinek, és kezükbe könnyen forgatható, maga gyártotta fegyvereket adott. Ilyen fegyver volt például az, amit általában „értelmetlenség”-nek szoktak emlegetni, idézvén rá főképpen A fekete zongorá-t. Való igaz, hogy némely verse értelmetlen lehetett a korának, mert Ady hajhászta a szimbólumokat, szerette a burkolt értelmű, képletes beszédet. Ahogy életmódjában a baudelaire-verlaine-i attitűdöt túlozta – saját rovására –, úgy hajtotta túl műveiben is az ő idejében már lehanyatlott francia költői irány, a szimbolizmus elemeit. Fiatalságát minden jel szerint ezek a kissé félreértett, túlságosan komolyan vett, „Hôtel Pimodan”-beli pózok és a megelőző kor önpusztító francia költőinek kötelező példája kormányozta; s mire a pózokat legfőbb ideje lett volna levetkeznie, már vérévé váltak – kénytelen-kelletlen következetes kellett maradjon. Életét ekképp szépen „eltavaszolta”.
De ha már az Ady-pózoknál megálltunk, vegyük szemügyre, legalább érintőleg, alkatának másik fő-fő jellemvonását, a földi dolgokkal való telhetetlenséget, a lehetetlent ostromló emberfeletti-vonást. Sok más nyugtalansága között, elsősorban ezek az ő „istenülő vágyai” nem hagyták békében. Hasonlítható ebben mediterrán kortársához, akinek boldogságból, dicsőségből, szerelemből többet és szebben mért az Isten, sőt ráadásul majdnem kétszer olyan hosszú élettel is megajándékozta: D’Annunzióhoz; mert ők ketten a nietzschei felújításban Európa-szerte jelenlevő antik világbeli emberfelettiséget, félistenszerűséget körülbelül egyforma fokon és módon keresték. Az itáliai, habár életével és nem művével a lehetetlenhez, a csodához magyar sorstársánál egy fokkal közelebb jutott, életét mégis a nagy csalódottak „sono infelice” sóhajtásával fejezte be; Ady pedig, mint egy kései, eltorzult Empedokles, az alkohol Etnájába vetette magát. Ez a körülmény szintén hozzájárult ahhoz, hogy sokakat, a művészet jelenségeit is elsősorban szigorú etikai mértékkel mérőket, eltávolítson, vagy egyáltalán, közel se eresszen magához.
De huszonöt esztendő nagy idő, még halottnak is nagy: az ember, a porhüvely elporladt; a test igévé lőn: csak a mű maradt meg, az Ady-mű, mely évszázadunk „költeményes maradvái” közt a legmaradandóbb.
Aki összegyűjtött verseit olvasgatja, némi fáradság ellenében hamarosan könnyűszerrel el tudja választani a póz Adyjától a vér Adyját; a szerepjátszó, félistenkedő költőt az őszinteség emberétől. S akkor tudja csak meg igazán, mekkora volt, milyen csodálatos volt az igazi költő benne, mennyivel több, mintsem attól kellene félteni, hogy idővel saját pózai és emberi foltjai el tudnák homályosítani. A nagy rosta érezhetően neki kedvez: minél több ocsúját hullatja ki, annál jobban aranylik a tiszta magvak pazar s még így, rostáltan is, alig megmérhető garmadája. Ő is azokhoz a költőkhöz tartozik, akiknek teljes műve „kevesebb”, mint szemelt, válogatott java kiadásuk. (Ugyanezt, hogy egy egészen közeli és friss példát említsek, Reményikről is el lehet mondani.) A teljes mű irodalomtörténészeknek való, akik álság és valóság, korjelenség és korfeletti értékek közt könnyebben eligazodnak; de egyáltalán nem alkalmas az átlagolvasók meghódítására, sőt, néha, mint Ady esetében is, elidegenítésre vezethet. Aki azonban „kikalászolta” magának a jobbik Adyt, a nagy Ady-florilégiumot, az biztos lehet, hogy a legszilárdabb magyar költői halhatatlanságba kapaszkodott bele; olyan kincsnek, hogy ne mondjam: valutának birtokosa, melyet semmiféle világnézeti infláció, művészeti újhitűség meg nem kisebbíthet, át nem értékelhet. Az „élet teljes kórusát” hallgathatja, melyben ott sír a nemzeti fájdalom, a szociális igazságkeresés, az emberi gyógyulás- és gyógyításvágy, az Istennél való fájdalmas pereskedés, a szerelmi gyötrődések szólama, s mindez olyan fokon, ahogy azelőtt s azóta senki sem szólaltatta. Avagy volt-e még költőnk, aki a magyarság ügyének vagy a Duna-medence népei sorsának úgy végére látott volna, mint Ady Endre? Kis népek sorsát ki fogta meg jobban, ha nem ő? (Most hirtelen csak a kevésbé ismeretesek közül való, a Dal a Hazugság-házról című versére utalok, melyben a Paprika Jancsik és Pintye Gligorok közös tragikuma felett borong.) Volt-e valaki, aki úgy tudta volna versben követelni a társadalmi megújulást, a csökevényes állapotoktól való elszakadást? Hát aki a szerelmet, sokak fő-fő életbeli ügyét, a férfi és a nő kietlen harcát olyan marcangoló őszinteséggel, tudósnak is beillő kísérletező, tapasztalati elmélyedéssel tárta volna apróra fel, s olyan furorig menő, mindent-kimondással panaszolta volna? (Listára nincs hely, ezúttal csak az Elbocsátó, szép üzenet-et, A nagy Híd című verseket említem példaképpen.) S a messziről jövő, elkéső népek és emberek örök Nyugat-vágyakozását hitelesebben és jellemzőbben ugyan mik mutathatnák meg, ha nem az ő Párizs-versei?
A negyvenen alig volt túl, amikor meghalt. Utolsó, még életében kiadott kötetében, A halottak élén címűben, úgy mutatkozik, mint aki nagyon is győzi szóval, kifejezésbeli egyenértékessel könyvelni, naplózni az első világháború apokaliptikumát. Sőt, ami a legcsodálatosabb, éppen ebben, az utolsó kötetében, jelentkeznek a várva várt, általános egyszerűsödés, az ige megtisztulásának tünetei. Elmondható róla, hogy éppen, amikor az apokalipszisről beszél, akkor a legközérthetőbb s a legemberközelibb. (Pl. A Rémnek hangja, A nagy tivornyán, Emlékezés egy nyár-éjszakára, Nótázó, vén bakák stb.) Nem arra bizonyíték ez a tény is, hogy ez az emberi rom még költői fejlődésben volt? Nem gondolhatnánk-e joggal arra, hogy, ha még húsz évig élhet, verseinek még nagyobb részét lehetne a „fiatalkori zsengék” osztályába sorolni, hogy ama bizonyos „értelmetlenek”, túlságos bizarrak, mesterkélten szógyártók is mind ide kerüljenek? Földi-testi léte „a Kényszerűség Fájának” gyümölcse volt; mire megért, meg is romlott. Romlásának okait ő maga a már sok nagyunkat elveszejtő magyar messiásvégzetben látja; „azért éltem tragikusan, bután, mert a sorsom magyar” – keres mentséget s magyarázatot végzetére (Régi énekek ekhója). Alig hihető, hogy egy szemernyi reménysége maradt volna 1919 elejére. Haláltusáját a szétmarcangolt nemzetével egynek érezte – sajnos, szinte jogosan. Egy félisten együtt látta pusztulni magát hazájával, az Olimpusszal.
Csak sajnálni lehet azokat, akikben nincs meg Ady elfogadásának, megértésének vágya vagy adottsága. Ezek a tartózkodók és fanyalgók – ha az életet talán nem is – a magyar költészetet csak félig élik, csak félig érzik. Megelégszenek azzal, hogy egy csodálatos, gauguini színekben gazdag ősrengeteg vad mélységei és szépségei helyett virágházak pálmáiban és más melegágyi tenyészet remekeiben gyönyörködjenek. (Mert az Ady-mű és a kortársi költészet közt körülbelül ez a különbség.) Megfosztják magukat attól, hogy hallgassák a legnagyobb költőszív dobogását, amely, ha mégoly rendetlenül és szörnyűeket rebbenve is, egy nagy magyar revenant vérkeringését szolgálta, amíg csak doboghatott.
1944
Elöljáróban, és ez írás megértése végett, idézem a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezte Ady-ankét kérdéseit.
1. Hogyan látja ma Ady jelentőségét, hatását a mai olvasóra és a mai irodalomra?
2. Eleven hatóerő-e élő irodalmunkban, alakuló társadalmunkban Ady életműve?
3. Ha nem, mi lehet ennek az oka (esztétikai és társadalmi okok)?
4. Melyek azok a vonásai Ady életművének, amelyek ma is aktuálisak, és mit lát belőle elavultnak?
5. Mi az oka annak, hogy Adyval olyan nehéz betörni a világirodalomba?
6. Hogyan látja Ady világirodalmi helyét?
7. Hogyan látja Ady jelentőségét a magyar líra fejlődésében?
Válaszom a fenti kérdésekre:
1. Ady mai jelentősége kivált abban rejlik, hogy egy-két emberöltőnek előtte az akkori értelmiségre és általában az irodalmi-művészeti köztudatra hatott, s támasztott a magyar nyelvterületen rég várt erjedést. Ezek a nemzedékek egyet-mást továbbplántáltak belőle. Nem minden tagadható meg és vethető el abból, amit a közelebbi és távolabbi elődök hagytak miránk, még akkor sem, ha azok időközben netán hivatalos rangra emelődtek volna…
2. A Bartók-életművel ellentétben lehetséges, hogy az Ady-életmű kisugárzó ereje napjainkban fogyatkozóban.
3. Az oka, gondolom, az is, hogy Ady a mai ifjúság szemében sokkal inkább kötelező olvasmány, mint a húsz-harminc évvel ezelőttiében, amikor jobbadán spontán érdeklődés, felfedezés tárgya vagy éppen rajongás bálványa volt, és a pro vagy kontra indulatokból valóságos forgószél kavargott még friss emléke körül. S az is lehetséges, hogy az akkori átkozódó prófétát oly aránytalan mértékben homályosították a Hágár oltára előtt térdeplő lírikus fölébe, hogy az utóbbi úgyszólván mellékalakká töpörödött.
A hajdani, kortárs „ifjú szívek”, melyekben élni vélt s lehetett hite, nagyrészt elhamvadtak vagy hamvadóban; utódaik pedig még ostorozó mivoltában is holmi patriarkális, erősen hazai kötöttségű művészt látnak Benne. Ugyanakkor Bartók, akivel Ady körülbelül hasonló korkifejező, és (a húsz évvel tovább tartó alkotói pályát nem számítva) művészi érdeklődésében is testvérjelenség – a rádió hullámain érkezik naponta vissza világhódító útjairól; ez a műfaj kínálta nemzetek-fölöttiség az itthoni érdeklődést folyamatosan ébren tartja, s terjeszti az érdeklődést őiránta.
S még valamit ehhez a ponthoz: a mai húszévesek élményvilágában a történelmi tájékozódás ösztönén kívül a magyar nyelv iránti érdeklődés, tájékozódókedv is csappanóban, ami az előbbivel párhuzamos jelenség. Ady nyelvezete, prozódiája őnekik, félő, nem kincsesbányának, hanem afféle salabakternek számít. (Az átlagtípusról van szó, nem a mindenkori szellemi elitről, melynek magatartása az Ady-kérdésben sokkalta bonyolultabb s több gyökerű, semhogy vizsgálatába bocsátkozhatnám…) Mindazonáltal a társadalmi jelenségek, kordivatok apály-dagály rendszerét tekintve, elképzelhető már a közeljövőben egy mindenestül való Ady-reneszánsz.
4. A látnoki, „sámáni”, helyenként ezoterikus Ady – akár a magyar sorsról, akár egyéni végzetéről vall – csak azok számára lehet „elavult” vagy érdektelen, akikből hiányzik egy bizonyos hajlambeli adottság, felfogóképesség vagy műveltségbeli plusz.
A mai sznobok antiadysták!
Ady szimbolizmusa azonban, mi tagadás, imitt-amott már mutatja a másodlagosságnak, ennek a világirodalmi síkon a maga idejében is elkésett kifejezési formának romlásjegyeit. S ez a jelenség, kétségtelen, szintén a mai sznobok malmára hajtja a vizet.
5. Ugyanaz, amivel például Móricz Zsigmondnak sajátos országhoz, nemzethez való kötöttsége is magyarázható: tolmácsolhatatlan árnyalású magyar szókincs és szintaxis, melynek sava-borsa kilúgozódik a nyugati nyelvekre való fordítás lombikjaiban. Ez a fajta történelmi és társadalmi mondanivaló legfeljebb a környező népek élményvilágában, traumáiban lelhető fel, s bennük találhat visszhangra. – Mégsem tartom egészen elképzelhetetlennek, hogy a misztikus, ezoterikus Ady (a Tegnapi tegnap siratása, az Én, szegény Magam stb. költőjére gondolok, s egy leendő válogatásra, az ilyenfajta verseiből) méltó francia, olasz vagy német tolmácsolóra találva, „betörhet” még a világirodalomba.
6. Akkor is a XX. század költőormai közé tartozik – abban a hegyláncban, melynek többek közt Apollinaire, Rilke, T. S. Eliot az óriásai –, ha nyugat felől nézve még felhők takarják is el, vagy ha az itthonról rátekintők látószöge eltolódott az utóbbi évtizedekben.
7. Bonyolult, több ágú választ kívánó, irodalomtörténésznek való kérdés; ilyen válasszal hát adós maradok. Ady nélkül – felmérhetetlen űr! – a modern magyar lírát egyszerűen el sem képzelhetem. Ott is hat máig is, ahol tagadják – elidegenedést játszó „szalonokban”, össze-összeröffenő „önképzőkörökben” –, s még azok is az Ő nyomdokain járnak, akik a legmerészebb röpívben szeretnének felette elsuhanni.
1969
Szmirna, Rodosz, Szalamisz… és még négy görög város tartotta magát Homérosz szülőhelyének. Dante halála után néhány évvel úgy szaporodtak azok a városok, melyek nagylelkűen menedékjogot adtak a híres száműzöttnek, mint eső után a gomba. Krúdy Gyulának érzelmes kapcsolatairól még három-négy évvel ezelőtt is magnetofonba ömlengtek meggyőző bennfentességgel – Dévától Léváig s fel a diófáig – magas kort ért egykori szépasszonyok.
Az Ady-irodalom sem szegényebb e tekintetben, de, akárcsak a Krúdyra vonatkozó adatgyűjtemény, ez sem léphet fel ez idő szerint a teljesség és lezártság igényével. Még mindig akadnak vitrinek vagy ládafiák, ahonnan egy-egy ereklyeértékű inggomb, írótoll, szivarvágó, gyászjelentés vagy szerelmes levél előkerül. És remegő, rendszertelenül kalapáló szívek is kitárulkoznak olykor, melyekbe valaki évtizedekkel ezelőtt örökre belopta magát… Az alább közlendő beszélgetés legalábbis ezt bizonyítja.
Az ezüsthajú, bársonyfekete szemű nagyasszonnyal egy házban lakom. Szappanyos Gabriella írónő. A húszas-harmincas években néhány regénye és novellája jelent meg Kolozsvárt és Budapesten is. Eddig családi és egyéb okok gátolták abban, hogy életének ezt a legérdekesebb élményét megörökítse: főleg a kicsinyes hiúság, amint mondja – „mert elárultam volna életkoromat”! Most azonban, mikor ezeket a szempontokat, véleménye szerint, elsodorta az idő, az élmény írásos megörökítését kezének reszketése akadályozza…
Vállalom tehát az íródeák szerepét, és tollal, ívpapírokkal felkészülten várom, hogy azok a nagy árnyak, akiket magával hordoz, s akik jelenlétében valósággal megtöltik a szobát, az ő halk és remegő hangján megszólaljanak.
És rövidesen, ahogy az első mondatokat jegyzem, mintha szuggesztió hatása alá kerülnék, Ady Endre szavait hiteleseknek érzem, és meggyőzőnek tartom Kuncz Aladár szerepét, viselkedését is ebben a „legnagyobb élményben” – Kuncz Aladárét, akinek hasonló társasági ténykedéseit, csínyjeit és kedves tréfáit kortársai feljegyzéseiből ismerem.
– Nagynéném – kezdi történetét Sz. Gaby –, Szappanyos Vilma, és barátnője Szász Erzsébet, kolozsvári nők, Budapesten, a Damjanich utcában panziót nyitottak. Bánták is ők, mit szól hozzá a kolozsvári jó társaság! Úttörők voltak e téren, mertek és győztek. Ugyanis a finom légkörű penziónak hamar híre kelt, és kivált erdélyieknek lett otthona; lévén a tulajdonosnők erdélyiek. Itt lakott éveken keresztül Kuncz Aladár, aki akkoriban egy Damjanich utcai magániskolában tanárkodott, s többek közt engem is tanított, s itt lakott ifjúkori, kolozsvári barátja, Laczkó Géza, s már mindketten elismert írók voltak, a Nyugat munkatársai. Ehhez tudni kell, hogy Kuncz Aladárt mi, kolozsváriak, csak per Dadi hívtuk és tituláltuk, vagyis gyermekkori becenevén. Nohát Dadi, az én kedves tanárom és lakótársam a penzióban, sokat beszélt rólam nagy barátjának, Ady Endrének, aki abban az időben a Városmajori Szanatóriumban lakott. Elmondott szépnek, okosnak, intelligensnek, szóval mindannak, ami nem voltam… Ady Endre többször is kérte: „Hozd el hozzám azt a kislányt!” (Még tizenhat éves sem voltam.)
– Amit most elmesélek, ahhoz tudni kell – folytatja Sz. Gaby, és innen kezdve tüzesedik át a mondanivaló –, hogy Ady olyan ember volt, hogy ha egy kicsit ivott, mindjárt a legnagyobb ajándékokat ígérve megkérte a kezét az illetőnek: vagyis azt ígérte, hogy a nevét adja! „Akarod, hogy a nevemet adjam?” – kérdezte például Kaffka Margittól is, valahányszor egy társaságban voltak, többször is megkérte, ami nehéz helyzetbe hozhatta K. Margitot, mert, amint Kuncz Aladártól tudom, K. Margitnak egyik legfőbb óhaja volt, hogy Ady felesége legyen! Igen, de Ady Endre másnap reggel, mihelyt kijózanodott, ment egy nagy csokor virággal: „Margitkám, ne vedd komolyan az esti lánykérést!” – és elváltak a legnagyobb barátságban…
– 1912-ben, egy vasárnap, azt mondta nekem Dadi: „Ma öltözz fel gyönyörűen, Gaby, vedd fel a rózsaszín ruhádat, hozzá fehér cipőt, fehér kalapot, légy olyan gyönyörű, amilyen csúnyaságodtól csak kitelik!” – Megkérdeztem tőle: „Hova viszel?” – Azt felelte: „Majd megtudod, előbb elkéreztetlek Vilma nénitől.”
– Beültünk egy konflisba, és elmentünk valahova Budára, vagy hova, nem ismertem az utcát. Ott be egy nagy házba, s azt mondta, várjak. Bement egy szobába, s kijött egy nagy szemű emberrel, akinek nagy csokor virág volt a kezében; azt mondta nekem:
– „Hát te vagy az a híres Szappanyos Gaby, aki olyan szép és olyan okos?” (Ránézett Dadira.) – Nagyon bájos a kislány – és átadta nekem a csokrot.
Azt kérdi Dadi: „Tudod, ki ez a bácsi?” – Nem – feleltem. „Ez Ady Endrének a legnagyobb ellensége!” – mondta. Mire én: – Akkor nem leszünk jóban! – mértem végig a nagy szemű embert. „Miért, tán adysta vagy?” – kérdezte az. – Az hát! – vágtam rá, ő erre közelebb lépett, fejét egy cseppet felvetette, s ezt mondta:
„Na, hát én vagyok Ady Endre!” – Úgy? – hitetlenkedtem. – Akkor én meg Ráskai Lea vagyok. – Ne butáskodj – szólt rám Kuncz Aladár látható zavarban, mert erre nem számított, hogy tréfája ilyen jól sikerül –, ez tényleg Ady Endre.
Ady erre csak mosolyogva nézett, megsimogatta a hajamat, s így szólt: „Nagyon tetszik nekem, hogy nem vagy félszeg. Kislányok az én társaságomban mindig megnémulnak.”
Jólesett a dicséret, az a kis zavar elmúlt, így mentünk le a kertbe, pazar uzsonnát kaptunk – habos kávé, eper – és megbeszéltük, hogy szombaton eljön hozzánk Ady Endre, tejfölös paprikás csirkére, amit nagyon kedvelt. El is jött. Kitűnően elszórakoztunk, sok dáma vette körül, mind tisztelői voltak, utána ki az Angolparkba, Dadi velünk, végigcsináltunk minden mókát. Attól kezdve rendszeresen járt be a penzióba. Egyszer Dadi úgy intézte, hogy ketten maradhattunk egy szobában. Hogy beszélgethessünk. Azt mondta Ady Endre:
„Csacsogj még, édes! Mindegy, akármit, csak beszélj. Beszélj: hogy élsz te, ki vagy, mi vagy, mindenről beszélj. Családodról. Mi az apád?” – Földbirtokos. – „Nemes vagy?” Én: – Az.
És egyszerre érzem, hogy lélekben messze távolodik tőlem, gonosz lesz az arca, a hangja, ahogy beszél:
„Szóval te afféle gentry vagy, én pedig azt nem szeretem. Nyúzza apád a büdös parasztot, ugye?”
Valósággal megrémültem. – Ó, ne beszéljen ilyeneket! Az én apám valósággal édesapja a falusiaknak. Ha valami bajuk van, mindenben édesapám intézkedik, ha betegek, édesapám gyógyítja őket, ha felfúvódik a lucernától a jószág…
„Jól van, jól van, csak nem fogok egy ilyen édes kis teremtéssel politizálni!” – mondta most már simogató hangon. – „S még ha nincs is igazad, akkor is igazad van!” – Ezt szó szerint így mondta, ezt nem lehet elfelejteni. És amit ezután mondott, az is szó szerint maradt meg emlékezetemben – mintha tegnap lett volna.
„Hány éves vagy?” – Szeptember 19-én leszek tizenhat éves.
„Fiú pajtásod van, vagy volt?” – Nem volt soha.
„Csókolt már meg téged valaki?” – Nem, soha.
„Szóval neked szűz szád van?” – kérdezte, azzal átölelt, és nagyon forrón a fülembe súgta:
„Most meg fogom csókolni a szűz szádat!”
Én álltam bódultan, ő átölelt és megcsókolt. De nagyon respektálhatta fiatal voltomat, vagy talán Daditól tartott, aki bizonyára lelkére kötött egyet-mást, mert egyáltalán nem volt tolakodó és erőszakos. Egy-két pillanat múlva megszólalt:
„Tudod, most mire gondolok? Arra, hogy hogyan fogom én azt megírni, hogy megcsókoltam a te szűz szádat!”
Most ijedtem meg csak igazán! Mi lesz velem, ha édes titkunkat közhírré teszi, s egész Szolnok-Doboka vármegye megtudja? – Csak nem fogja megírni? – könyörögtem.
„Mért ne írnám meg? Talán szégyellsz?”
– Úriember ilyet nem tesz, hogy elkürtölje, ha valakit megcsókolt – argumentáltam, ahogy tudtam, ijedtemben.
„Én nem vagyok úriember, én költő vagyok!” – jelentette ki indulatosan.
– Írjon valami mást – indítványoztam szepegve.
„Hogyne, majd beállok Farkas Imrének, és megéneklem a kis rózsaszín batisztruhádat!” – mondta, és megint át akart ölelni, abban a hitben, hogy érvei győzedelmeskedtek egy kis vidéki leányzó aggályai felett. Éreztem, hogy a helyzet kezd forrósodni. Arra gondoltam, én most Ady Endrével csókolózom, s az igazat megvallva, nem a férfi számított nekem, hanem a név. S ez büszkévé tett… De azért közben rimánkodtam is, hogy ne írja meg… Sírtam.
Erre jött be Kuncz Aladár.
„Hát ez mért bőg?” – kérdezte Adytól.
„Mert közöltem vele, hogy meg akarom írni: megcsókoltam a szűz száját.”
– Na látja, már el is árult! Úriember ilyet nem tesz. Egész Szolnok-Doboka rajtam fog kacagni! Apám kiátkoz, Vilma néni agyonüt, ha megtudja!
„Az egész ország téged fog irigyelni!” – így Ady. De én csak soroltam tovább az ellenérveket, mert komolyan vettem a fenyegetést, és őszintén féltem a következményektől, ha valóra váltja. Erre mondta Ady aztán a következőt:
„Na, jól van, nem írom meg, de akkor egyebet sem írok!” (Úgy értette, hogy valami szelídebb verset sem ír erről a négyszemközti találkozásról.)
Látták, hogy megnyugodtam. S úgy kezdtek beszélgetni a jelenlétemben, mintha nem is rólam volna szó:
„Tudod, mit gondoltam? – fordult Kuncz Aladárhoz. – Én, ezt a Gabyt elveszem feleségül. Utálom a sok hisztérikát, akik körülvesznek. Egy ilyen kis vidéki úrilány, kis rózsabimbó kell nekem!”
– De nem adnak magához! – vágtam közbe, egy kicsit bosszankodva, hogy engem efelől meg sem kérdezett, s mintha csak az ő akaratától függne a dolog. Ady megérezhette, mi rejlik a replikámban, s megint azzal a gonosz arccal folytatta:
„Vártok valami fiatal földbirtokost vagy egy szolgabírót, mi? Ahhoz hozzáadnának, ugye? Nektek diósadi és lellei Ady Endre nem is jó?”
– Magából most a bor beszél! Azért ilyen rossz hozzám! – fújtam én is a magam nótáját. S nem tudom, hogy végződött volna, talán összeveszéssel, ez a jelenet, ha Kuncz Aladár valahogyan, az ő csiszolt és diplomatikus modorában, meg nem nyugtatja a feleket. Ady mindenesetre megígérte, hogy már másnap komolyabb formában is előáll a leánykéréssel, és hangoztatta, hogy egyáltalán nem részeg. Másnap csakugyan megszólalt a hangja a telefonban:
„Itt vagyok, színjózanul, egy korty bort sem ittam! És megismétlem: leszel-e a feleségem?” Én: – Majd erről még beszélünk. Én olyan kis senki vagyok, mért éppen engem kér? – Ő: „Hisz éppen azt szeretem benned!”
Aztán megbeszéltük, hogy most nyárára hazamegyek a falumba, s mihelyt szeptemberben visszajövök, találkozunk. Hazamentem. Hát két hét múlva levelezőlapot kapok tőle: az ismert sokszorosított Ady-fénykép, a következő sorokkal: „Nagyon rosszul esett magától búcsú nélkül elszakadni, de ki tudja, talán még szeptember előtt kegyes lehet a Sors? Kezeit csókolja Ady Endre.”
Gondoltam magamban, ez azt várja, hogy nyárára meghívjam hozzánk. De mindjárt az is megjárta az eszemet, hogy apám bolondnak tartja szegény Adyt, ő Vörösmartyért, Aranyért, Petőfiért rajongott. Most én meghívjam ide? Hiszen összevesznek az első nap! Ismertem Adynak is az érzékenységét, a beállítottságát, nem, ez a meghívás lehetetlen. Azonkívül: nálunk nem volt szokásban levelezni fiúkkal. Nem is mertem írni neki, hallgattam az egész Ady-üggyel. S hogy milyen okosan tettem, a következő eset bizonyítja: egyszer, még azon a nyáron, azt mondja nagynéném apámnak, aki az ügyről tőlem is, Kuncztól is tudott: Ady feleségül akarja venni Gabyt! Apám erre kimeresztette a szemét, nagyot nyelt s csak ennyit mondott: – Zsidó még úgysem volt a családunkban!… – Az ajtót bevágta, s ezzel a kérdés, az ő részéről, el volt intézve.
Én sem mukkantam. Ha már olyasmit is ráfog apám Adyra, ami nem felel meg a valóságnak, akkor mi volna, ha jogos vádakat vágna a fejemhez, hogy beteg, hogy alkoholista, hogy bohém a végtelenségig, és így tovább… Így tudom csak megérteni ma, miért nem válaszoltam a lapjára. Mert nem válaszoltam, s ezzel szörnyen megsértettem a hiúságát. Több lapot nem is kaptam tőle, s azt a verset sem írta meg, tudtommal, a szűzi szájról. Így aztán többet nem láttuk egymást, s az az első csók az utolsó is volt, Adyval, s talán éppen ezért kísér el holtomig. De bárcsak lett volna több is, akkor most Ady Endréről többet mesélhetnék, s nem bánnám, ha kacag is rajtam egész Szolnok-Doboka vármegye!
*
Ezt a beszélgetést, Szappanyos Gabriella emlékeit Ady Endrével való ismeretségéről, nem az állig felfegyverzett Ady-filológusok magabiztosságával teszem közzé. Tudom ugyanis, hogy az emberi memória nem fényképezőgép-, fonográf- vagy magnetofon-pontossággal raktározza benyomásait, de még ha úgy raktározná is, az idő akkor is hol kirágna belőlük, hol toldana hozzá, minden akarati beavatkozás nélkül… Mégis közzéteszem, mert jellemzőnek tartom, esetleges pontatlanságok- vagy eltolódásokkal is számolva, az első világháború előtti évek Adyjára, arra, aki több akkortájt keletkezett versében vallja addigi élete csődjét, összeomlását – s valami újnak, megtisztítónak, rurálisabbnak a vágyát, arra az Adyra, aki végül a Boncza Bertuka kínálta révben köt ki, ugyanolyan földbirtokos após hasonló vagy azonos értelmű vádjaival és ellenkezésével dacolva. Az Ady-idéző élő tanú, Szappanyos Gaby emlékezésének hitelességét éppen ez a következő, szűziszáj-kereső vállalkozás lendülete igazolja.
De akkor is közzé merném tenni, ha csak arra szolgálna bizonyítékul: hogyan él ma Ady Endre azokban a hajdani, „ifjú szívekben”.
1972
Előrebocsátom, hogy ez a feladat: Krúdy Gyula egyik legelső regényének dramatizált változatát a közönség figyelmébe ajánlani – meglehetős nehéz. Magam is kíváncsi vagyok rá, hogyan sikerült az érthetőségig egyszerűsíteni a rendkívül bonyolult cselekményt, mely olyanformán kacskaringózik vagy ágazik jobbra-balra, mint a sziklás tájban kígyózó Poprád folyó…
Ez a regény, Krúdy első ifjúsági regénye, az irodalomtudósok egybehangzó véleménye szerint még Krúdy mikszáthos korszakában keletkezett, sőt, a századvég s a századelő több más népszerűbb regényének elemeit is magában hordozza…
Krúdy tehát még nem találta meg a hangját, noha már huszonhét éves, s több regény és számtalan elbeszélés van mögötte. A podolini kísértet című regényében mondhatni, idegen tollakkal ékeskedik, s csak alaposabb vizsgálódás után fedezhetők fel e vad tarkabarkaság mélyén a későbbi Krúdy-művek jellemző motívumai és visszatérő alakjai.
S most álljunk meg egy pillanatra az írói vagy művészi magára találás kérdésénél, hiszen ez, kivált olyan író esetében, aki kortársaihoz – Adyhoz, Babitshoz, Kosztolányihoz képest későn ismeri fel egyéniségének legszemélyesebb jegyeit, ez a kérdés rendkívül érdekfeszítő… Összefügg magával a homo sapienssel, akinek magára kell találnia ahhoz, hogy megvalósíthassa önmagát.
Az ősi mítoszokban is fel-felbukkan ez a motívum, a cél- vagy hivatástudat olykor hosszas keresése és hirtelen fellelése. A kerekasztal mondakör legkalandosabb lovagja, Lancelot például tizennyolc éves koráig abban a hitben él, hogy a Tó Asszonyának és Merlin boszorkánymesternek a fia… Azonban már első lovagi próbaútján egy hatalmas, ledöntött sírkövet sikerül felemelnie, s a feliratból megtudja, hogy nem az, akinek addig hitte magát, másvalaki az anyja és más az apja; és lovagi feladata pedig nem kisebb, mint a közeli Elátkozott Kastély rab lelkeit kiszabadítani… Krúdy magára találása és hivatástudata egybeesésének ilyen plasztikus példázatát talán valamelyik Szindbád-novellából lehetne kibontani… A podolini kísértet-ben azonban Krúdy még az a Lancelot, aki egyelőre csak külső vértezettel és fegyverzettel, de igazi, világító belső céltudat nélkül kószál, méghozzá mások törte utakon. Útvonala – hogy a hasonlatot folytassuk – oly zegzugos, hogy a legjobb szimatú kopó is elvesztené. A regény tartalmának kihámozásával nem is próbálok hát szerencsét, legfeljebb azzal, hogy dióhéjban felmutassam a velejét – azokat a motívumokat, melyek Krúdyt magát is a leginkább érdekelhették.
Pogrányit, a költőt, egy Lizi nevű ártatlan német leányzó szerelmesét, párbajra kényszerítik, és aljasul megölik vetélytársai: Kavaczky és Riminszky, két felvidéki lengyel-magyar oligarcha ivadék. A megtört szívű hajadon világgá bolyong, műlovarnő lesz, évekig járja cirkuszával az európai és amerikai nagyvárosokat, de sebe soha be nem gyógyul; lelkében bosszúvággyá sűrűsödik a fájdalom… Évek (vagy évtizedek?) telnek el; Pogrányi gyilkosai bosszulatlanul élik zordon, duhaj agglegényéletüket sasfészekszerű várukban vagy középkori palotájukban, ahol mintha megállott volna az idő. Liziből közben Erzsébet lesz, lába törött, kvietált műlovarnő, s egyszer csak hogy, hogy nem, megjelenik Kavaczky bagolyvárában; megmérgezi, majd Riminszkyt keríti hálójába, s rövidesen őt is halálba kergeti. A jól elvégzett bosszúmű után kísértetöltözetben, hol vörös, hol fehér uszályos ruhában rémítgeti az egyszerű, babonás felvidéki népet…
Szusszanjunk egyet… A közönség nem is sejti, milyen grand-guignolos jeleneteken suhantam át, s hányszor kellett megfogóznom, hogy bele ne szédüljek a korai Krúdy fantáziájának szurdokaiba! … De a vállalkozás megérte a kockázatot! A regénynek szerencsésen a végére érve, világossá vált, miért Krúdyé s nem másvalakié a századelőről. Itt van mindjárt a Krúdyra oly jellemző elmosódó, meghatározhatatlan időtényező. Ezen a regényen az utolsó két-három évszázad zsilip nélkül hömpölyög keresztül-kasul; hősei ehhez képest hol lovon, hol postakocsin, hol gyalogszerrel róják a hó befútta felvidéki utakat, viszont, ha kedvük szottyan, üzenetközvetítőként a telegráfhoz folyamodnak… S megismertük a regény alakjait: festett viaszalakok ugyan, s beszédük, mondókájuk olyan, mintha valami német vagy cseh vásári regényből magyarították volna – mégis, mégis a Krúdy-műben prototípusoknak tekinthetők. Mert kell-e erőlködés, hogy a sértett lelkű műlovarnőben például Maszkerády kisasszony elődjét véljük felfedezni; a durva mackóban, Kavaczkyban a Nyírség korhely Pistoliját; az ármányos Riminszkyben az Asszonyságok díjá-nak randalírozó Palaczkyját; Ancsurkában, az ártatlan falusi leányzóban, a későbbi Natáliát, s végül, de nem utolsósorban Pogrányiban, a sápadt, alkoholtisztelő „költőben” az első, s még nagyon sfumatós, halvány Krúdy-önarcképet, azt, aki majd Szindbád, Rezeda Kázmér, Nagybotos Viola, Végsőhelyi Kálmán néven szinte minden Krúdy-műben jelen van, s a lelkén futtatja át a történéseket…
A podolini kísértet ilyen értelemben „kulcsregénynek” is minősíthető. Ezért érdemel a most következő dramatizált változata figyelmet: bizonyára aranyozottabb dióhéjban tudja felmutatni a fiatalkori Krúdy megcsillanó értékeit.
1972
Amikor az óbudai házban, sercegő gyertyacsonk alatt örökre lehunyta szemét, azt hihette volna a világ, hogy meghalt Krúdy Gyula, oda a varázslat. Csak a villanyt helyettesítő gyertyácska aludt el azonban. Az a nem e világból való kék láng, melyet Krúdy halhatatlan varázsló lelke csiholt álomból, csodából: a magyar irodalom tornyában sohasem fog kialudni.
Mindig akad egy-egy őrszem, ki e lángot csodálatával táplálja, növeszti.
Hat esztendeje tűnt el Óbuda neki teremtett tartományából ez a hatalmas ember; tavaszi szélből, őszi esőből, téli hófúvásból mégis hányszor nem suhan elénk szellemalakja? Ha nem is éppen vele, teremtett alakjaival hányszor, de hányszor találkozunk! Úgy élnek ők tovább teremtőjükkel a régi házacskák útvesztőjében, mint az Erdős-Kárpátok rengetegében Rudolf trónörökös emlékalakja, a legendás Zöld Vadász…
Krúdy Gyula árnyéka egyre nő, s már-már egész irodalmunk síkján végigterül, mint dombon járóé a völgyön, szép, tiszta naplementén.
Volna-e köztünk, húsz-egynéhány esztendősök között egy is, ki ne érzett volna néha-néha megállapodni egy súlyos, de bársonyos és langyos kezet a fején, hallván egyszersmind a magasból szelíd, rekedtes szavakat: „Fiacskáim, szeretlek benneteket; más a rossz álmot, ti a valóságot hessegetitek el magatok felől, mert a világgal hamar leszámoltatok. Korán kitanultátok s meg is gyűlöltétek százezer csalását, alakoskodását; szívetek azt kívánja, mi nem e világból való…”
Az ifjúember életében törvényszerű állapot az apával való haragtartás; közvetlenül lát, figyelget s tán retteg valakit, aki viszont naponta ítélkezni szokott felette, aki tiltaná s óvná őt mindattól, amibe ő maga annak idején beleesett vagy beleártódott. Ámde fia által éppen ő ítéltetik meg. A nagyapa, bagószagú, ósdi ruhájú öregúr, ott él valami hátsó szobában, vagy a földszinti lakásban, s nevető-könnyező szemmel, cinkos helyesléssel figyeli a lázongó unokát. Sokszor eltréfálkozik vele, anekdotákban, példálózásokban felvonultatja egész gyermekkorát. Aztán meghal egy szép napon, mielőtt megunták volna. Az unoka megsiratja, s emlékét őrzi, mint valami csodálatos könyvet, ama régi világból.
Így vagyunk mi Krúdy Gyulával. Ami művében más szemében talán avasnak vagy zavarosnak tűnik, nekünk nem más, mint antikvitások értékemelő csorbasága, fogyatékossága. Nem bíráljuk. Hatása ellen nem tiltakozunk. Nem idézzük, de újra-meg újraéljük, tovább zsongatjuk magunkban. Ady, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Kosztolányi – apáink ugyan, sérthetetlen és büszkén vallott nagyapánk azonban Krúdy Gyula.
Aki százados érdemét nyirbálja, kritizálja, saját maga felett mond ítéletet. Botfülű ember hiába hallgat Mozart-muzsikát.
Ki tudná közülünk elképzelni nélküle századunk irodalmát? Ő nem más, mint a kísérleti, kudarcos irodalmú századvég jóvátétele, századvégiség a századelőbe oltva; drága és illatos olaj, a nagy időkerék csikorgásának tompítója, azé a keréké, mely irodalmunkat egyik korból a másikba lendítette át. A múlt alaktalanul zsongó morajából finom füleknek való, jól hallható álommuzsikát komponált; a régi világ enyésző duruzsolását látta el helyettesíthetetlen szóhangjegyekkel. A soha vissza nem térő dolgoknak fájdalmát fejezte ki, azt a fájdalmat, melyet nagyszülők sírja felett érez az ember.
Kifejezett s kifejezve legyűrt fájdalom. Vigasztal. Nem tudunk leszokni a benne való gyönyörködésről, mint valami bódító orvosságról. Olyan, mint Mozart muzsikája: a végtelen szomorúságú hangképeket hirtelen mennyei fuvolaszó váltja fel, hogy e zsongító és reméltető fuvola után ismét megríkató, mély csellóremegés következzék…
Nekilódult sebességgel halad az idő, s félelmes tömegben tornyosulnak felénk a lapozatlan s bejegyzéstelen kalendáriumok. Nemcsak városrészeket bontanak le szakértő csákányosok, de országok tűnnek egyik napról a másikra „kis sorsunk vidékéről”, Közép-Európából, mely Krúdy életének és művének e földön egyedül lehetséges színtere. Hol vannak a nagy bajszú lengyel fuvarosok, kik borért jártak Tokajba – Krúdy kedves emberei?…
Milyen jó, hogy itt hagyta művét, e sok megunhatatlan szonátát, melynek mélységes szépsége gyakori ismétlés után tűnik csak igazán elő. A belőlük előfelhőző álomvilág már-már valóságunkká válik.
A varázslat nem szakadt meg; örökre él lelkünkben, munkáinkban az utolsó magyar bűbájos: Krúdy Gyula.
1939
Még egy-két ilyen nagy, a pótolhatatlanság fekete lobogóit csapdosó haláleset, s ránk mondhatják: „Pleurez enfants, vous n’avez plus de père.” Magunkra maradunk, szorgalmuk, szellemük, hitük nélkül.
Micsoda fáraók átka fogta meg ezt a nemzedéket, hogy mindenkinek ilyen hamar el kell mennie? Melyikük művéről érezzük, hogy folytathatatlan, hogy mestere mindent elmondott, s nem vitt magával semmit a sírba? Melyikük ment el úgy, hogy ne hagyott volna ijesztő űrt maga után? S miért nem adatott meg közülük csak egynek is az emberi életkor határát súroló vénség Nestor-joga?
Móricz Zsigmond bátran elélhetett volna még húsz évig is; alkotásai felett bóbiskolva, végre írótoll és notesz nélkül a kezében, panteoni létre csendesen aludhatta volna át magát. Miért kellett mégis alkotó szándékkal, felfedező, felrázó és bizonyító kedvvel telve, hatvanhárom esztendősen elmúlnia? Miért kellett halálának ama gyümölcsfa képét idéznie bennünk, melyet akkor tör ketté egy éjjeli vihar, amikor gyümölcse érleléséhez már néhány szép nap elegendő lett volna?
S mégis, befejezetlenül is szép a Befejezetlen Szimfónia.
Most, hogy Móricz Zsigmond szívósan lobogó mécsesét egy felszakadt érzsilip áradása örökre eloltotta, igyekezzünk a halottsértés és káromlás látszata nélkül az „így rendeltetett” igéjével vigasztalni magunkat. Ki tudja, mi elől ment el, ki tudja, mit kellett volna vénségére megérnie? Az utolsó időben szellemének legfrissebb termése nem éppen irodalmi fórumokról érkező kárhoztatást szenvedett. A ferde-eszménykép-teremtés, a hőstelen-hős-kultusz vádját sütötték rá. Akik azonban „bűnpártolás” vagy „bűntett feldicsérés” vétségében fogták perbe, s elmarasztalták, mint Rózsa Sándornak valami későn felbukkant cinkosát, nem vették figyelembe azt az általánosnak nevezhető művészi tulajdonságot, mely az alkotót ösztönszerűen mindig a szegények, a gyengék – elsősorban a fajtájabeliek – ügye mellé állítja, s ha nem így történnék, el is játszaná hitvalló becsületét, s nem érdemelné meg az író nevet; hivatása foglalkozássá válna, melynek múlt században keletkezett elnevezése: tollnokság. Felfelé kisebbítő, lefelé nagyító eljárása pedig éppen a szándék jóhiszeműségénél fogva, tökéletesen érthető. A lovát ugrató vagy szemöldökét összevonó betyár végeredményben a tizenkilencedik századi Európa („nálam is, másnál is”) elhanyagolt, bántott, türelmét vesztett földnépének egyetlen egyéniségre rántott, sűrű szimbóluma. Pontosabban: ugyanazé a magyar népé, melynek megerősítéséért, szaporodásáért – földreformról vagy a háború utáni Európa rendjéről írván – maguk az elmarasztalók is dolgoznak. A falu jegyzője nemdenem kötelező olvasmány? Ne pusztuljon a Nyúzó, s ne éljen Viola? Vagy talán amit szabad volt egyszer a korának érzeményétől hevített bárónak, azt ma a nemzetéért korok feletti fájdalommal sajgó tiszaháti bocskoros kisúrnak nem szabad?
Móricz Zsigmond, ha nem is éppen szorongó előérzet sarkallására, de bizonyára az általános, nagy tizenkettedik óra ijesztő kondulására utolsó hősét a múlt századi vásárok gyékényétől emelte magasba. Trilógiájához nagy tárgyi nekigyürkőzéssel, tudásához illő adathalmozással fogott hozzá, talán hogy ez legyen egy második Alföld-szegélyi, Arany János-i író groteszk hősiességre alapozott ellen-Toldi-ja, egy lelkiismeret-táncoltató, magyar Nyomorultak. Ugyanez idő alatt, a visszacsatolás után úgyszólván az első alkalmat felhasználva, beteg lábú, vastag bottal támogatott testét a leghatalmasabb magyar történelmi regény, az Erdély jelenbeli tájain hordozta meg; poros utakon, hol nyitott teherautó tetején, hol rázós székely ekhós szekéren járta be ezt a nagyon neki való földet. S ha nem éppen díszkapuk, de mindenütt nyiladozó szívek és régtől fogva előkívánkozó vivátok fogadták, ahogy ez már a Nagy Fejedelem bölcsessége letéteményesének dukált. Mindenkit meghallgatott; figyelt, fürkészett, jegyezgetett. Pesten lapot szerkesztett, Leányfalun kertészkedett… Csuda-e, ha az ultima ratiós, utolsó kísérlet jellegű mű ezenközben lazult, omladozott benne? Ha nem rítt le arról az Erdély-ciklusnak erdélyi várkastélyok zordon tömegességére emlékeztető fensége, harmóniája? Mert be kell látnunk, hogy a Rózsa Sándor-hármasság első darabja inkább a szándékban, a magyar nép baján való gyors segítés vágyában, a fogantatás nagy mélységű voltában s tárgyi hatóerejében, semmint művészi megformálásában impozáns. Az anyag a formát felülmúlta. Mintha egy Michelangelo-szerű szobrásznak utolsó, hagyakozásszámba menő szoborcsoportja nyers kőből való megfaragásához nem maradt volna sem elég testi ereje, sem elég ideje. Azonban feltételezhetjük, hogy a befejezett mű a maga teljességében különálló egységeinél zártabban, egységesebben hathatott volna.
Akárhogy is, e nagy szellem örök szerelmének kései gyümölcse. Fogadjuk hát magunkba, kegyeletesen okulva.
Vajon az a kicsi fekete notesz, melybe erdélyi útján annyit jegyezgetett (merőlegesen tartotta szeme elé, s a plajbászt majdnem vízszintesen irányította), s a többi rengeteg emésztetlen feljegyzés, rovás, méltó kezekbe vagy valamiféle harmincadra került? Fogják-e kellőképpen tisztelni és becsülni hagyatékának nemzeti vagyon értékét?
Ma éjjel álmomban, nagy dunai sziget közepében, elszáradt és gyökerestől kifordult tamariszkuszfát láttam, s tudtam róla, hogy ez a Móricz Zsigmond-fa. Kapirgálni kezdtünk a homokos talajban, s íme, diónyi kerek és bozontos magot találtunk; el is ültettük a fa helyébe.
Hol van az a mag? Valahol csak van, minden bizonnyal.
1942
…A temetés napja elérkezett. A Kerepesi út körül olyan párás volt a levegő, mintha a század végén alapított krisztinavárosi temetkezési vállalat közbenjárására vonták volna be fátylas, lebernyeges bakacsinba az eget. Talán november 3-a vagy 4-e volt, az Úr 1936. esztendejében…
Amikor a temetőkápolnához értünk, a koszorús kocsi már-már elindult. A búcsúbeszédeket, eszerint, elszalasztók, s útitársnőm ezt nagy veszteségnek érezte. Vigasztaltam, ahogy tudtam: – Készülődik az időben egy gyászszertartás, melyről, sajnos, nem késhetünk el!… – Felnézett rám könnyfátylas, mélyfekete szemével, majd fejét lehajtva meredt a lábunk előtt sárba fúlt falevelekre…
A díszsisakos rendőr intett egyik társának, aki a koszorús kocsi előtt állt. Kalapok lendültek le férfifejekről: most hozták ki a koporsót, s tették fel a gyászkocsira. Indul hát utolsó útjára Kosztolányi Dezső! Hosszú-hosszú út lesz, gondoltam, talán nem is ebbe a temetőbe kerül, hanem valamelyik hegyre vagy erdőbe a budai határban, s mi sokáig, erőnk fogytáig mendegélünk leszegett fővel, egymásba kapaszkodva a krizantémillatú koszorús kocsi s a fekete, festékszagú gyászhintó után…
De alig száz lépést ha tehettünk: ott volt a kihantolt gödör, nem messze a kápolnától, azon a környéken, ahová a tavaly Gombocz Zoltán professzorunkat is kikísértük… Ebben a homokrétegben fog hát ő is elhamuhodni?
S ekkor villant belém – s rögtön közöltem is a sápadt, égő szemű lánnyal –, hogy hátha nem is Kosztolányit temetik? Hátha valami szándékos, vagy véletlen csalafintaság van a dologban?… Ő itt ballag valahol, a gyásznép soraiba elvegyülve – Esti Kornél mivoltában –, rajta elegáns havelock, gombos cipő, fekete monokli, álszakállal – nézzünk csak körül, hátha ráismerünk? S ha igen, akkor hiába várja őt a mély homokgödör, százezer éves halak és kagylók kövesedett maradványaival: az a sárga, összeaszott, múmiaszerű haldokló, akinek láttán Török Erzsike sírógörcsöt kapott, s e koporsóba zárt halott – már nem Ő…
Ott álltunk a mélységes mély sír előtt. Csak fél tucat ember választott el a kiásott homokhalomtól, s a koporsótól, melyet leeresztésre készen már elhelyeztek a tátongó üreg fölött. S íme, e koporsóhidas szakadék túlsó oldalán, a gyásznépnél is feketébb karéjban: a Kosztolányi család… A fia! Milyen átszellemülten halavány volt szegény – akiről akkoriban oly furcsa hírek keringtek! De ez az „előírásos”, kifogástalan magatartás, önfegyelem – apja temetésén! – a nagy nyilvánosság előtt megcáfolt minden mendemondát – ahogyan ő írta – „egyetlen kosztolányiádámról”. Mellette egy idősebb férfiarc komorlott; sose láttam, de ráismertem: a bátyja volt, a szabadkai orvos. És ott állt, félig az erős férfivállra dőlve, a költő asszonya: könnyei a fekete fátylat megtört arcához tapasztották. És mögöttük, körülöttük ismerős írók, művészek – hogy kicsodák voltak, már rég elfeledtem –: lehajtott vagy magasba emelt fejek, maguk elé révült, vagy messze tekintő szemek… Ilyen lesz egykor, de talán már holnap vagy holnapután, az ő temetésük is – gondolhatták a nagy korszak megviselt eszmetársai, oldalukon fátylas vagy fátyoltalan nőalakokkal, akik közül nem is egy némán könnyezve vagy halkan fel-felzokogva sírt…
És hirtelen, amikor egy előttem álló, magas férfi hátrahúzódott, a koporsó oldalán megláttam a nevét. Címe, rangja, hívatása nélkül, ahogyan királynak, koldusnak, költőnek – koporsója oldalán – kijár. Lehet-e még hitegetni magunkat a csalálommal, hogy nem Őt, hanem valaki mást visz mindjárt a föld alá az ezüst feliratú fekete kazetta?… „Élt 51 évet” – őrá vall ez is. Bizony eljött érte „az Idegen Ember”. Öreg édesanyja, a messzi Szabadkáról, nem nyújthatta föléje karját, nem védhette meg a szegény, panaszkodó kisgyermeket, aki lelkében mindig volt is a világgal szemben, s mind azabbá vált a közelében settenkedő halál előtt. A háromévnyi szenvedés alatt harminc kilót fogyott, és legalább ennyi esztendővel lett testben öregebb – s lélekben gyermekibb.
S most itt van előttünk. Fekete, páncélfényű csuklyát öltött magára, hogy senki se lássa, s el ne borzadjon a testén esett változástól. Koponya lesz egyáltalán nem halállal-eljegyzett-költő fejéből… Milyen húsos, párnás, finom kis mosolyokat vibráltató arca volt! Nem az a fajta költő, aki korán kacérkodni kezd, s akasztófahumort erőltetve néz a halállal farkasszemet, miközben jöttét önpusztító módon maga is sietteti. Nem ez a költőtípus volt! A halállal, az ő személyes halálával sohasem számolt igazán. Inkább úgy látom Őt, mint nagy izomerejű bajnokot, ki reggelente – kivált a hajnali pillanatokban – plasztront (jaj, hogyan mondaná ő ezt magyarul?), csuklóvédőt szerel magára, vastag kesztyűt húz, s így áll ki tréningre (ezt bizonyosan edzésre javítaná) csupa csont ellenfelével, s úgy összevissza vagdossa-csapkodja, mint életerős, virgonc királyfi öreg, fásult vívómesterét. (Ilyenformán támadtatta meg és győzette le a Halált, ezt a vén spadassint, egy öngyilkosságról szóló novellában s a Véres költő-ben Seneca halálának iszonyú leírásával…)
– Jutott valaha eszedbe, hogy Kosztolányi fél homlokára csapott, kócos haja alatt, arcának húspárnái, mosolyai alatt, szeme mögött halálfő vicsorog?… Nekem sohasem jutott eszembe. Most ezért bűnhődöm, ezért fáj, nyilall valami bennem, e homoküreg láttán, mely – nézd csak falában a kövesedett halcsontvázakat! – a költő testét néhány évtizedes kitartó munkával szintén fehér-sárga vázzá morzsolja, őrli…
Ilyenformán tűnődtünk, s közben észre se vettük: a Sermo super sepulchrum véget ért. De Neki szólt-é igazán? Avagy koldusnak-királynak-költőnek ugyanez jár: latin igék csuhájába burkolt személytelenség? Tudta-é egyáltalán a dél-dunántúli kiejtéssel recitáló, vörhenyeges egyházi férfiú, hogy kit búcsúztat? Vagy csak az ősi szertartás tiltotta tudomásul vennie s a gyásznéppel tudatnia?… S aztán, alighogy az ámen elhangzott, rázendített a krisztinavárosi dalkör férfikórusa. S ahogy szemügyre vettem az egyik deli termetű, javakorabeli dalost, akinek fején zimankótól védő selyemsipka volt – hirtelen olyasmit éreztem, hogy e férfiú jelenlétéhez, szerepéhez e szertartásban Kosztolányinak valamiféle köze van – mint ahogyan volt is mindenhez, ami érette s körülötte történt –, ha más nem, annyi, hogy valahol az egészet, így, ahogy most zajlik, már réges-rég megírta!…
És ekkor, egy észrevétlen jeladásra, ott teremtek a temetések fekete uniformisos, fürgén forgolódó vitézei, s nekirugaszkodtak a koporsónak. Mint mohó, virgonc vízikígyók, tekerődtek rá a nehéz vitorlavászonnal bevont kötelek… És a következő pillanatban Kosztolányi Dezső búvárharangja, rajta utoljára megcsillanó ezüstbetűs nevével – elmerült a sötét mélységben.
Emlékszel – de hogyan is emlékezhetnél, három évtized után? – ujjaim szorítására a bal felső karodon? (Pedig megkékülhetett!) – Ez abban a pillanatban volt, amikor a lékből az istrángkígyók üresen rángatóztak vissza, mert a költő búvárharangja a mélyben elhelyezkedett… Nagy szemedből kibuggyantak a könnyek, s mielőtt aláperegtek volna arcodon – vajon észrevetted-é? –, az én mécsesem is eltörött… Talán nem is miatta: a mindenkori Akárki halottért, ebben a pillanatban – ahogy ez már koldusnak, királynak, költőnek, kolduskirálynak, költőkirálynak, költőkoldusnak egyformán kijár…
Túl, a gödör másik szélén a hirtelen feltörő zokogás más természetű volt: Neki szólt, a testvérnek, a férjnek, az apának: a fiú remegve, halálsápadtan istápolta hátracsukló, ájuldozó anyját, orvos bátyja meg-megvonagló arcát fehér zsebkendővel függönyözte el. És valahonnan, a hátsó sorokból, egy kicsit tolakodó sietséggel egy katona lépett elő, s valami szelencéből koromfekete földet öntött a sárgálló homoksírba.
– Egy kevés nemeskosztolányi föld – rebegte. Utánabámult egy pillanatig, majd sarkon fordult, s még gyorsabban vonult vissza, mint ahogy érkezett.
Mi sem akadályozhatta már, hogy munkához lássanak a marcona hantolók: Shakespeare sírban danolászó, bepálinkázott sírásójának utódai… A felemelt lapátok homokjába kezek nyúltak jobbról is, balról is, s odalent meg-megkondult a búvárharang – mintha nem is volna benne senki, senki. De hamarosan, néhány pillanat alkotásaként, ott állt Kosztolányi porrá válandó részeinek geometrikus, föld feletti bizonyítéka, a koporsóidommá egyengetett, lapogatott sírhalom!… Hát ilyen hamar, egyik percről a másikra válik föld alatti lakossá a budai polgár és magyar költő – a szűkülő horizontú magyar halhatatlanság temetőjében?…
Éppen a rövid, alacsony bükkfa keresztecskét hozták, hogy beledöfjék fejtül-való-fául a friss halomba, amikor fent, szokatlan magasságban, megjelent egy kéken meg-megcsillámló repülőgép, s egy-két kört írt le a sürvedő levegőben. Halkan szálldosott, nem sokan észlelhették furcsa megjelenését. Csak mi bámultunk felfelé, s ez elzsibbadt nyakunknak, oly régóta leszegett, földre s földbe néző tekintetünknek mindenképp jólesett. Addig bámultunk fölfelé, amíg a kék repülő el nem tűnt a novemberi alkonyat ködében.
– Esti Kornél! – szóltam. – Észak felé repült…
Ez a repülőgép szolgált vigasztalásul: igazolásául gyermeki hitünknek, sejtelmünknek: mégsem Őt süllyesztették el a halál marcona cinkosai! Kosztolányi Dezső, azaz lelkéből lelkedzett hőse, Esti Kornél már messze jár, a Hebridák felé – azon repülőn, mely az imént ködbe tűnt –, s valami rendkívüli kalandra készül.
1936
A nagy írók szellemi hagyatékában könyvtárpolcon utolsó, de érdekesség szerint bizonnyal első helyet foglalnak el a „paralipomenák”. A szellemi forgácsoknak, nagy művek lepattogott szilánkjainak, ha valamilyen formában feldolgozzák őket, olyanforma ízük lesz, mint a kenyértésztából maradt vakaréknak, a lángosnak: ízletesebb, mint maga a kenyér. Amikor Kosztolányi – nemcsak a tér, hanem a zseb ürességének horrorában (némely alkotás genezisét magyarázva, ő maga emlegeti a „horror vacuit”) –, vasárnapról vasárnapra, el nem avuló regények, versek és műfordítások között, néhány csésze feketekávé, tíz-húsz cigaretta ellenében kicsikarta szellemétől ezeket az elmélkedéseket, meg sem fordulhatott a fejében könyv alakban való viszontlátásuk gondolata. Egyenként hasonlíthatók ezek az írások a vasárnapi igehirdetéshez; a költészet felkent papja szól egy megszámlálhatatlan és beláthatatlan gyülekezethez: az olvasóhoz. Igazi célja ama nagy üresség betöltése, mely alkotó és közönség között a világ minden táján, de legfőképpen hazánkban tátong, s fél szemével az olvasón, féllel saját maga égető kérdésein, sikerül neki a legtanulságosabb magyar irodalmi „szövegmagyarázatot” megalkotnia. S ezt olyan könnyedén csinálja, hogy az olvasó észre sem veszi e homo ludens játékaiban a komoly felvilágosító szándékot. – Mily üdülés a bennfentes körülményeskedése után a bennszülött közvetlensége! – kiált fel a bevezetésben Illyés Gyula. S mi, akikre szelleme egykor közvetlen közelből, élete melegségével sugárzott, tudjuk, hogy ez a könyv – nem egy könnyen ellenőrizhető tévedésével, több saját korára jellemző, de ma már némileg meghaladott szempontjával együtt – minden ígérkező író hasznos kézikönyve.
Kosztolányi sohase tartotta hét lakat alatt műhelyét. De most aztán, hála ennek a könyvnek, akárki beléphet e tizenharmadik szobába. Talán a legérdekesebb a Szegény kisgyermek panaszai-nak keletkezésére rávilágító vallomás a Hogy születik a vers és a regény című fejezetben: hogy szült csodát az Üllői úti diákkaszárnyában egy hajnali szoba! De amennyire meghatott ez adat, annyira mulattat s talán cseppet bosszant is az Édes Anna-regény fogantatásáról szóló két ellentétes vallomás. Először azt mondja, hogy ama cselédlány könyvecskéjét, akiről Édes Annát mintázta, még most is az asztalfiókjában őrzi, s ezáltal sejteti azt, hogy ez a leány akkor az ő szolgálatában állott – később, jó néhányszor ötvenhárom vasárnap elteltével, első vallomásának akaratlan cáfolatául megvallja, hogy „az élmény, mely ennek a munkájának alapja, tökéletesen tisztázatlan” előtte; újságok hasonló tárgyú napihíreit s egy budai ház előtt ácsorgó, figyelmét szerénységével felkeltő pesztonkát emleget Édes Anna földi másául. Mintha, a játék kedvéért, néha Esti Kornélnak, a lehetőségek és lehetetlenségek kalandorának adná át a szót. Ugyanígy lep meg a költészet lényegéről alkotott véleményeinek cikkenkénti különbözősége; az a tétele ugyan, hogy a vers, a költészet: játék, állandó szám minden idevágó elmélkedésében. De a játszás módja körül figyelemre méltó ellentmondások vannak (vö. 159. és 165. old.). Nagyjában s egészében meghökkenti az embert a rím és a ritmus elsőségének hirdetése a keletkezésben: a költészetnek jellegzetesen szecessziós tana. Mi úgy érezzük, hogy a versben a gondolat, a „mondanivaló”, tehát a tárgy a fontos, keletkezés szerint is elsődleges, míg a rím csak engedményes járulék, mely természeténél fogva nem megszorító, hanem kibővítő fejlesztő hatással van a műre. A rím nem rabszolgája a versnek, ebben igaza van; csakhogy a vers sem a rímnek: a rím – hogy folytassuk a Boileau-val kezdett vitát – felszabadított rabszolga, ki a versnek csak jószántából engedelmeskedik, kénye-kedve szerint, a vers pedig, mivel kelleténél jobban megszokta, nem zárkózik el alkalmi szolgálatától.
De bevezet bennünket ez a könyv mások műhelyébe is, fenséges, titokzatos műtermekbe, melyekben olyan ravasz titánok és lángeszű mesterek dolgoztak (egyformán az önmegörökítés bódulatában), mint Poe Edgar, Shakespeare, Arany, Petőfi, Kisfaludy Károly. Milyen jó, hogy annak idején, amikor nekimentek, nem hagyta magán száradni a támadásokat, hanem visszavágott! Ha nem tette volna, nagy műfordításainak műhelytitkairól csak kusza kéziratok széljegyzeteiből olvashatnánk. Ezek a pro domo írások adtak neki alkalmat arra, hogy kifejtse s leszögezze a műfordítás néhány elévülhetetlen törvényét. Nem szabad a műfordítótól betű szerinti hűséget követelni, mert a betű szerint való hűség hűtelenség – írja, s elismeri, hogy „a műfordítás művészi munka, kompromisszumok sorozata, sok kompromisszum legügyesebb megoldása – ha úgy tetszik –, zseniális csalás”. Ismerjük el mi is, hogy ebben aztán igazán zseniális volt. A hangról és a szavalásról szóló tanácsait szintén örök érvényűeknek találjuk; minden színésznek, előadóművésznek figyelmébe ajánlható…
Érdekes volt találkozni egy eleddig ismeretlen Kosztolányival: a dühössel. Eddig, ha behunytuk a szemünket, mindig azon mosolygósan láttuk, amilyennek nemcsak fényképei, de a valóságos találkozások is mutatták. S most, íme, megjelent előttünk a mosolygós, fölényesen bölcs költő hörcsögi mérgű ábrázata. Eszébe jut Ady – felborzolja a haját, és fújtat mérgében. Elolvassa Illyés Gyula első kötetei egyikét – nekigyürkőzik, és megírja Vojtina új levelét egy fiatal költőhöz. Eszébe jut Csokonai – fanyarul biggyeszti ajkát, és siet kiábrándítani a megtévelyedett Csokonai-rajongókat. Nem baj, ezt is elnézzük neki; annál emberibb volt, minél többet tévedett. Írjuk ezeket is alkotói hitelessége javára. Nem látta meg Ady óriás voltát, csak azt látta, hogy idomtalan. Nem vette észre – ez előttem a legérthetetlenebb – Csokonai isteni játékosságát, csobogó, áradó eredetiségét; s végül: az Illyés-Erdélyi-féle újulásban a halaszthatatlanságot, a szükségszerűséget nem ismerte fel; csak a népi költők túlzásait, vaskosságait észleli, de nem irányteremtő értékeiket.
Mindezen már nem lehet változtatni, s nem is kell. Kosztolányit ez után a könyv után, ezzel a könyvvel a vérünkben, még jobban szeretjük, mint valaha – s ami fő: úgy érezzük, hogy él! Nemcsak költői utóélete szerint, hanem hús-vér valójában is. Szinte jön, hogy neki magának mondjuk el észrevételeinket, melegiben. Mert ez az a könyv, „melynek segítségével utódainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek”. Aki mást nem keresne benne, mint esztétikai bölcsességet, fogjon neki, s írja ki belőle elszórt aranymondásait: kis kötetrevalót lehetne gyűjteni belőle.
Illyés Gyulának, a kötet egybeszerkesztőjének, régi sérelmen felülemelkedő kegyeletes buzgalmáért sok hálával tartozunk: ez az anyag méltóbb kézbe nem is kerülhetett volna.
1942
Idestova egy hónapja élek újra Kolozsvárt, s ezalatt – egy-két régi ismerős híján (ezek közül való ő is) – majdnem mindenkivel találkoztam. Az embernek nem kell őket lakásukban háborgatnia: elég, ha ott lézeng naponta a mi Szent Márk terünkön, mint ezeknek a nagy alkonyati perceknek örökös meghívású vendége, s rendre-rendre belekerül a kolozsvári társaságba. „Lanszírozza” magát.
Annál csodálatosabb és hihetetlenebb, hogy még mindig nem találkoztam Vele.
Valamikor, nem is olyan régen, a két-három vérzivatarral fenyegető, vagy lassúbb ütemű, de majdnem biztos eltűnéssel kecsegtető esztendő alatt, Párizsban, Rómában, Budapesten, hányszor nem fogott el ama nagy szorongás, melynek hallucináló állapotában mindig csak ezt a sziszegő Erinnüsz-szózatot véltem hallani: „senkit sem találsz életben az otthoniak közül!” De, istennek hála, most éppen az ellenkezőjét tapasztalhatom „mindenki” itt van, „mindenki” él! Annál hihetetlenebb, hogy az, akire annyit gondoltam, s akinek módszerét, szerepét, az életben követett magatartását elsőéves Eötvös-kollégista korom óta példaképül szerettem volna magam előtt tartani – nem található a Viszontlátások és Találkozások napjaiban, hónapjaiban.
Kolozsváron utoljára a mostani Minerva könyvesbolt előtt láttam. Jobb kezében újságot tartott, s fontoskodó szemöldökkel, elmélyedve olvasta. Baljában, csípője táján, cigaretta égett. Egyik lábát – mintha nem is az övé volna – a század eleji gavallérok tartásával, vén cipőtisztogató székecskéjére nyújtotta. 1930 nyarán lehetett. Olyan alaposan megnéztem, mintha megsejtettem volna, hogy Kolozsváron már soha többé nem láthatom viszont.
Azután már csak Pesten találkoztam vele, éppen egy esztendő múlva, 1931 kora nyarán. De hová lett addigra a múlt nyári, őszülő bajszú, világoszöld ruhás, sárga cipős kolozsvári gavallér? Klinikai ágyon feküdt, égő, idegesen forgó szemmel, izzadt hálóingben; foga megnőtt, kiállott, hangja rekedtes suttogás volt. Kezet adott, de gyorsan vissza is kapta, mert érezte, hogy megérzem: milyen izzadt és meleg; – Hol van édesapád? Mit csinál ma? – kérdezte hátranyaklott fővel. – Kiránduláson van – feleltem tapintatlanul, hogy ne hazudjam. – Ja? – szalasztotta ki a száján, a szeme megnőtt, s valahol a mennyezeten keresgélt, mintha apám zöld erdős útjait követné. Magába roskadt, elérzékenyedett; pár pillanatig elfelejtkezett a tapintatlan látogatóról. Ha nem tévedek, könnyezett. És aztán hirtelen, mintha ráébredt volna a valóságos helyzetre, fáradt, fakó arcára nevetést erőltetett, s a láthatatlan illemkönyv, a „Nagy Gentleman” tanácsát követve, elhessegette, finom társasági modorban eloszlatta közülünk azt a felhőt, amely őt, a halálos beteget, tőlem, az egészséges diáktól elválasztotta. – Hát te mit csinálsz? Hogy érettségiztél? – kérdezte, s a régi Kuncz Aladár-i kedveskedéssel mosolygott reám. Megmondtam, hogy az érettségim sikerült, s a napokban megyek felvételi vizsgára az Eötvös-kollégiumba. Nagyot nézett. Mintha azon csodálkozott volna, hogyan lehet az, hogy az a gyermek, aki még a „tegnap” mezítlábas kölyökként futkározott körülötte, egyik napról a másikra, sebbel-lobbal, Eötvös-kollégista. Ő sokkal „nagyobb” és sokkal „érettebb” volt gólya korában, gondolhatta. De a következő pillanatban már megint leereszkedett közénk az a felhő. Lelke messze járt. Látta önmagát, a magas galléros, elegáns, Apolló-fürtű ifjút, a régi Eötvös-kollégiumban.
Édesanyám süteményt küldött. Letettem valami asztalkára. Elmondtam a mondókámat, hogy szeretettel üdvözlik, mielőbbi gyógyulást kívánnak – visszacsalogattam abból a félelmetes messzeségből. Édesanyám süteményeit mindig nagyon szerette, s most hálálkodott, hogy nem feledkeztek meg a gusztusáról. Aztán, búcsúzáskor, még egyszer éreztem meleg, nedves keze szorítását.
Pár nap múlva csak a nevét láttam, ezüstben játszó betűkkel, nagy, fekete koporsóján a Kerepesi temetőben.
Eltelt tíz esztendő. Éppen tíz esztendő telt el. Hogy Gérard de Nervalt idézzem:
|
De bennem elevenül él. S mind-mind várom a találkozást. Nem veszítem el a reményt. Már Hunyady Sándor is itt van, aki majdnem ikre volt itt egy időben. A Fekete kolostor, a Monastero nero, a Noirmoutier, a Black Monastery, Kuncz Aladár földi létének mindmegannyi folytatása, s időben való meghosszabbításaként, ebben a csúful érdekes Európában jelen van és képviseli őt; és reméljük – merjük-e remélni? –, hogy hozzájárul a hadviselők egymás iránt való megbecsüléséhez? S hogy nem az Adminisztrátorok szaporodnak, hanem a derék, az embertelenségben is ember Guillaume őrmesterek… Annyi csodát éltünk meg mostanában! Hogy egy alkonyaton vagy egy éjjeli templom körüli sétámon mégiscsak előbb-utóbb találkozom vele, miért ne hihetném rendületlen együgyűséggel tovább?
1941
Szász Böske húga, Damokosné Szász Fanny, 1974. október 27-én elküldte hozzám Kuncz Aladár hét levelét. – „Én már nem sokáig tartogathatom” – hangzott a kísérőlevél egyik mondata. Előérzet szólt belőle: a hajdani kolozsvári szellemi arisztokráciának ez a csupa szelíd napsugár alakja. Szász Károly leszármazottja, egy évvel e hagyományozó levélküldemény után, 87 éves korában elköltözött az élők sorából…
Amint írta volt, a hét levelet fiókrendezés közben találta Böske nénje hagyatékában. Két évvel ennek előtte, egyik látogatásom alkalmával, már jelezte, hogy valahol lappang nála néhány Böskéhez írt Kuncz-levél – a többit, 1958-ban elhalálozott nénje iránti kegyeletből, jobbnak látta elégetni.
Kuncz Aladárnak Szász Böskével, a Damjanich utcai „irodalmi panzió” társtulajdonosnőjével való barátsága még kolozsvári gyermekkorukból eredett. Virágzott a tízes évek elején is, már Budapesten; az internáltság után pedig minden valószínűség szerint Kuncz Aladár első és legtartalmasabb érzelmi kapcsolata. Szász Böske fontos szerepe a megviselt, kiéhezett fogoly emberi és férfiúi talpra állításában – rehabilitásában – a fennmaradt írásbeli, tárgyi emlékek, szóbeli emlékezések alapján kétségbevonhatatlan. Az sem titok, hogy Kuncz csapongó természete Böskének sok szenvedést, a családjának nem egy aggodalmat és bosszúságot okozott; ez magyarázza, hogy később Fanny éppen azokat a leveleket ítélte máglyára, melyek a Böske-Aladár-ügy legizzóbb vagy legkeserűbb fázisának lehettek bizonyítékai. A kegyeleti máglyát túlélő hét levél már szerelmük barátsággá finomult állapotában született, s bennük csak egészen halaványan, egy-egy célzás formájában ismerhető fel némi parázs a hamu alatt. Így magyarázható meg, e barátsággal, K. A.-nak a rejtélyes budatétényi nőügyben való nyíltsága Böske iránt; félben-szerben maradt pesti dolgainak intézését sürgető segítségkérése; irodalmi vállalkozásaiban sáfárkodásra, közbenjárásra biztatása – egyszóval olyanfajta teendőkkel való elhalmozása, amilyeneket csak a legbizalmasabb barátjára vagy bennfentes titkárnőre bízhatna az ember.
Már az első levélben feltűnik, s a továbbiakban is szembeszökő, e levelek gyakorlatias, hevenyészett, úgyszólván „sürgönystílusa”. Köznapi szóhasználatok, stiláris pongyolaságok, íráshibák stb. a beavatatlan olvasóban holmi hánykolódó hajós fedélzeti naplójának képzetét kelthetik. Aki pedig olvasta K. A.-nak a francia internáltságból Ferenczi Sárihoz írt néhány levelét (Lőrinczi László fordította magyarra s tette közzé e franciául írt leveleket),* valósággal megdöbbenti emezeknek s a kolozsváriaknak stílusa között észlelhető különbség. Már a röpívük is egészen más szögű: a fogságbelieket szinte Mikes Kelemen-i s jóformán nem is annyira a címzettnek, mint inkább az utókornak szóló műgondjuk, szabatosságuk par excellence „irodalmi levelekké” avatja; még a dátum is akkurátusan ott komorlik minden levél elején. A kolozsváriaknak keltét – egy kivételével – viszont csak következtetve, hozzávetőleg lehet megállapítani. Mindenképp figyelemre méltó tünet, hogy K. A. a Szász Böskéhez írt kolozsvári levelekről következetesen elfelejti a dátumot. A magyarázatot csak találgathatjuk. Az újélet-kezdés időtlenségérzete? Állandó kimerültség, a szerkesztőségi-kávéházi-újságíró-klubbeli bohém életmód? A gyakori szállásváltoztatások megpróbáltatásai? Vagy valamiféle politikai óvatosság? – amire nézve akad is egy-két támpont ezekben a zaklatott lelkiállapotot rögzítő levelekben. Akármi legyen is, szimptóma, annyi szent, akárcsak az is, hogy nincs két egyforma levélpapír a hét levél között! Mintha hol a ruhatárostól, hol a főpincértől, hol a szerkesztőségi titkárnőtől – vagy az unokahúgától kérte volna kölcsön. Élete rendezetlensége, a napról napra élés kötetlen rögtönzésrendszerében, már a levelek külalakjából is nyilvánvaló.
Dátumtalanság tekintetében második kivétel az utolsó levél. Ezt azonban már a budapesti Üllői úti klinikán írta, halálos ágyán. Bizony ezen már van dátum: Bp. jún. 3. – (a negyedívnyi, valami neki küldött levélből leszakított papírdarab bal sarkán). Mintha, ellentétben a kolozsvári hiperaktív újélet-kezdés szétfolyó időtlenségérzetével: már tudná, hogy nemcsak napjai, de órái is megszámlálhatók – és megszámozandók!
Visszatérve most már a Ferenczi Sárinak írt „irodalmi levelekre”: valami paradox helyzet észlelése elkerülhetetlen. Mintha a kolozsváriak volnának, minden pongyolaságuk ellenére, irodalmi levelek, vagyis képviselnének mondanivalójukkal nagyobb irodalomtörténeti értéket, mint a magasabb röpívű, finom előadásmódú „Fekete kolostor”-beliek. Ez természetesen a kolozsváriak helyzeti előnyéből következik: nem egy fénycsóvát vetnek az első világháború utáni zavaros homályból kibontakozó, éledező és árvaságában magára találó erdélyi magyar irodalmi és szellemi életre, és Kuncz Aladárnak ama korszakára, amikor szülővárosában egyelőre téblábolón, úgyszólván egyik napról a másikra tengeti magát, s még messze van attól a felismeréstől vagy eseménytől, mely Erdélyben maradását eldönti.
Ennek okai közül, a levelek tanúsága szerint, első helyen a budatétényi nő erinnüszi szerepe említendő, akinek, bármily furcsa is, e tekintetben az erdélyi magyar irodalom csak hálával adózhatik! (Olyanformán, mint az amerikaiak annak a viharnak, mely Kolumbust azokra a partokra, sodorta…) E nő üldöző, kellemetlenkedő szerepe majdnem egy esztendeig tart, s Lőrinczi László szóbeli közlése szerint végül a tekintélyes jogászprofesszor Kuncz Ödönnek sikerült a szívós és ádáz lelkületű hajadont jobb belátásra bírnia… Itt jegyzendő meg, hogy a budatétényi nőügy előzményeiről és következményeiről feltételezésem szerint K. A.-nak Laczkó Gézához írt kiadatlan leveleiben remélhetünk, a nő nevével együtt – Fazekas Bábic? –, pontos felvilágosítást.
Kuncz Aladár Erdélyben maradásának további okai lehetnek: a magyarországi infláció tetőzése, a szürke nyomor minden téren, az irodalomban is; egy új, minden pesti „hidat” felégettető kolozsvári szerelem – amire nézve a tervezett (és 1928 őszén megvalósult!) grenoble-i utazás szolgáltat alapos gyanút; s végül, de nem utolsósorban az erdélyi magyar irodalomban rá háruló szerep felismerése és elfogadása. Ezekből a tényezőkből alakulhatott ki tehát, körülbelül 1925-től számítva, az a tevékenysége, melynek korabeli eszményített minősítése: „békítésből és kiengesztelésből álló irodalmi-diplomata küldetés”.
Kuncz Aladár tehát Erdélyben maradt. Elhatározása a Szász Böskével fennálló barátságot, újabb válsággal fenyegethette. Ebből az időszakból azonban nem maradt a hagyatékban több (vagy ha maradt is, máglyára került minden) Kuncz-levél. Márpedig levélváltás nélkül bajosan képzelhető el Szász Böske kolozsvári látogatása és két-három hónapos Erdélyben időzése (Szász Fanny közlése; bizonyítéka Gruzda János festőművész havasi tájképe szobája falán – a festőt Enyedről indulva Áprily Lajos társaságában 1925 tavaszán vagy őszén Zalatnán meglátogatták). Az „érzelmes utazás” azonban inkább kiolthatta a hamu alatti kis parazsat, semmint felszította, ha nem tévedek. A Grenoble-motívum, egy nagyobb és szenvedélyesebb expedíció körvonala, akkor már kialakult – „a Mont Blanc-nal és a halállal a láthatáron”. És az utolsó levél keserű, bocsánatkérő sóhajtása: Szász Böskének vajmi szerény kárpótlás és elégtételadás. Az pedig, hogy ez a sóhajtás éppen Kolozsvárra száll, csakugyan „furcsa”: e földrajzi helycserében ismét van valami fekete kolostorbeli, álomszerű, már-már síron túli vonás.
1.[Dátum nélküli levél. Feltételezett kelte 1923. szept.–okt.]
Édes jó Böském, édesem, visszaadom a kölcsönt: én is éjfél után ½2-kor írok – Köszönöm mindenekelőtt a küldeményt. A két darabon s a regényen* kívül a világirodalmi jegyzetek tömegét kérem. Légy szíves mindezeket Friedmann könyvkereskedő címére küldeni. A pontos címet kívül írom. A világirod. jegyzetek asztalfiókomban vannak irkalapokon, jókora csomag. Göngyölítsd össze s légy jó ajánlva föltenni. Úgy kérem fedőlap nélkül a Nyugatot is. Valamint minden új, érdekes könyvet ajánlott csomagban. A kiadók adnak nekem ingyen. Elég betelefonálni hozzájuk. Én ezekről írok itt. Géza* majd ad hírt az új könyvekről. Minden szállítmányt Friedmann címére kérek. A leveleket nem. A Napkelet-féle kivágásokat légy jó előre elolvasni, s csak politikamentes kivágásokat küldj. Illetve vágd ki a politikát belőle.
Őnagysága* írt: minden levelet (anonym) ő írt. Ezt vallja. Azóta nem válaszoltam. Holnap írok. Ez már egészen komoly. Propozícióm ez lesz: egy évig távol, azaz ha Pesten is lennék, nem találkozunk. Egy év múlva döntés. Ez azonban, amint látom, nem jó. Inkább azt írom, hogy ezek után vonja le a konzekvenciákat. Csupán ennyit. Úgy írok, hogy ide ne jöjjenek, de viszont legalább egy évig békét hagyjanak. Közben aztán mehetne egy végleges levél. Mindenesetre érzem, hogy itt a helyzet, amikor kertelés nélkül kell beszélni.
Megkaptad a levelemet?* Géza még nem írt, Anyja* is vár tőle levelet. Olvasom, hogy a börze rosszul áll. Reméljük, nem hosszasabban. Szabads. vonatkozólag Grois* azt mondta, biztos közbelépést garantál. Egyelőre a fontos az, hogy a kérvényemet elfogadták.*
Más újságot nem tudok írni, minthogy (sic!) nagyon hiányzol. Estéimet magánosan töltöm. Két gyönyörű ruhám holnapután kész lesz. Ki fogom stafírozni magamat s gyűjtök, ha lehet, pár dollárt. Ez a tervem. Ezzel s Nizzával s teveled alszom el, sokszor csókol Gézával együtt Dadi.
2. [Nagyobb alakú levélpapírra, lila tintával írt levél. Alatta a dátum, egy sor kivágás ellenére is, ép; évszám nélkül, Kolozsvár, okt. 5/9 (?)]
Kedves jó Böském,
ezt a levelemet bizonyára előbb kapod meg, mint a másikat, amelyet már 2 nap óta írtam, de amelyről máig sem tudom, hogy elment-e, tekintettel arra, hogy a kiadóhivatallal* küldtem. Nagyon köszönöm édes jó soraidat, biztatásodat és gondomviselésedet. A budai kislánynak csak annyit írtam még, hogy legutóbbi levelére a napokban válaszolok. Ez az a levél, amelyben írta, hogy az anonymokat ő egyedül gondolta ki s küldte el. Erre a levélre az lesz a válaszom, vonja le a konzekvenciákat s tekintse azt a két évet, amely az ő nem egyenes eljárásán alapult, meg nem történtnek. Ha ő erre nem hajlandó, magam fogom kijelenteni, hogy rám nézve kötelezőnek ezek után semmit sem érzek. Mindezt elég kíméletesen óhajtom megírni. A kéziratok 3-ik csoportja: világirodalmi jegyzetek. Iskolafüzet papírjára vannak írva s az íróasztal fiókjában vannak. Minden ilyenféle papírt légy szíves összegöngyölíteni s így címemre elküldeni. Arra is kértelek, hogy nyomtatványt, új könyvet Friedmann Jenő könyvkereskedő Plata Uniteii [sic!] Cluj*, légy szíves küldeni. Gézát kérem, h. új érdekes könyvet vegyen meg lehetőleg kedvezményesen s a jelzett címre ajánlott csomagban küldje el a könyvben K. A. számára bejegyzéssel. Ugyanide kérem a boríték nélküli Nyugat, Napkelet s egyéb folyóiratokat. Ha kivágást küldsz, édes Böském, előbb olvasd el! A Tormay-novellára gondolok! Mostanában sok a dolgom. A P. tűzben* is állandóan írok. Innen 1000 lejt kapok. Két gyönyörű ruhám készen. Már a sötétkékben írok. Szép újcipővel a lábamon. Rám nem ismernél ebben a gentlemanban. Ideiglenes szobám az Ó-várban van. De hideg és nem megfelelő. Változtatni akarván, jobb, ha magánleveleket 5. Str. Regala, azaz Vili* címére írsz.
Gézának írtam és írattam. Vegyen jó novellákat s fizesse meg duplán. [Egysornyi korabeli vagy későbbi kivágás.] Ennék a legreprezentánsabb műnek kellene lenni. Inkább ne kímélje a pénzt. Majd én beduruzsolom illetékes helyeken, h. szükség volt rá. Légy szíves, Böském, telefonálj Révai Testvéreknek, hogy vállalt két bevezetést megírom. Ott Lőrinczy* igazgatóval légy jó beszélni. Télikabátomat epedve várom. Nekik is írok különben, s könyveket tőlük is kérek. Azt hiszem, édes Böském, mindenről referáltam. A nagyváradi ügy egy oda utazó újságíróban leli magyarázatát, akit a gyorsaság kedvéért a levél ottani feladásával bíztam meg.
Írj, édes Böském, ölellek igaz, nagy szeretettel Gézát [innen a kivágás miatt ezen az oldalon is hézag]!
|
|
3. [„Kutyanyelvszerű”, keskeny papírdarab. Dátuma nincs. Talán 1924 legelejéről való. A lap szélén, fent: Szász Böske, VII. Damjanich u. 28. B. (Ez arra vall, hogy a levelet utassal küldte. Erre, amint az alábbiakból kiderül, jó oka volt!)]
Édes jó Böském, a legnagyobb meglepetéssel értesülök a leveleimre jött válaszokból, hogy az általam küldött levelek kb. 2-3 heti késéssel érkeztek. Nem tudom ezért, hogy a te utolsó leveledre küldött ajánlott lev.met megkaptad-e. Ebben írtam az itt folyó feszült újságírói viszonyokról s a fenyegető sztrájkról, amely azóta le is folyt. Akkor úgy éreztem, hogy esetleg egyik napról a másikra elutazom megundorodván mindentől. A dolgok elsimultak s így becsülettel aligha távozhatok innen febr. vége vagy márc. eleje előtt. A várakozást különben is jónak tartanám a budai ügyből kifolyólag. Onnan ugyanis 4-5 hete egy sort sem kaptam. Én sem írok. Tehát valószínűleg a harag stádiumába léptek. Holmi fenyegető nyilatkozatokról is hallottam Nyuszi Jenő* révén. Nem tudom, igaz-e. Én mindvégig kíméletesen s úriasan igyekeztem eljárni. Küldtem ma innen egy fölh. Korpás Ferencnek. Gézának köszönöm a küldeményt. Rendes levél megy Neked, neki is. Bizony isten vágyakozom utánatok, s gondolhatod, ha bizonyos fellegek nem várakoznának ott rám, csapot-papot már rég itthagytam volna. Gézát ölelem, téged számtalanszor csókollak, Kárpátinak* meleg baráti üdv.
Daditól
[A hátlapon, utóiratszerűen:]
Gézának üzenem:
1. A strike miatt az Ell.ék* nem tudta lebonyolítani a Surányi ügyet. A P. Naplójára [sic!] reflektálna. Sürgönyt ne kérjen, mert az horribilis pénzbe kerül. Levélben pontos választ küldök.
2. Mik a pesti írói honoráriumok?
3. Kapunk rajzokat, Kodályt, Bartókot (Ez kérdő mondat, de a kérdőjel elmaradt.)
4. Fontos! Kodálynak Sírni … sírni – c. Ady dal partitúrája hogy lenne megkapható?
4. levél. [Felzetes: ERDÉLYI ÉS BÁNSÁGI NÉPKISEBBSÉGI ÚJSÁGÍRÓSZERVEZET KLUBJA. Cluj-Kolozsvár (a dátum kipontozott helye üres), Monostori út 18. Feltételezett kelte 1924 tavasza, húsvét előtt.]
Édes jó Böském, már táviratban jeleztem e hosszú levél megérkezését. Rég készülök már írni, de majd alábbiakból meglátod, miért nem jutottam hozzá. Egy hete már nagy strapában vagyok. Bandi* kivált a laptól, mert a Keleti Újság nagy pénzt (15.000 L) kínált s ott névvel felelős szerkesztő lett. Erre én átadtam a mellékletet Áprilynak* s addig, amíg a dolgok el nem dűlnek, szerkesztem a főlapot. A dolgok pedig most vannak legzavarosabbján. De hiszem, hogy nagyon hamar végleges megoldás jön. Engem már a Mellék. nem köt. Felelős nem lehetek, mert nem vagyok áll.polg. Tehát csak nagyon rövid átmenetről lehet szó.* Ezalatt a lap szerkesztőségében igen jelentős változások történnek. Mindez most forr s igen előnyösen rám nézve abból a szempontból, hogy állandó állással Pestre visszamenjek. Nagyon köszönöm Neked, édes Böském, hogy nem haragszol. Gondolhatod, hogy minden nap gondol – [a köv. sor elején az ok elmarad] rád, meg a pesti tartózkodásra. Itt a tavasz, szép lehet ott. Nagy nosztalgiát érzek Pestre s különösen külföldre. Csináld úgy, édes Böském, hogy kis pénzmag gyűljön s visszatértemkor szép utazást csináljunk. Legalább ez a haszon legyen meg az egész erdélyi kirándulásból. Újságokat nem igen tudok. Gabi* nagyon jól él Bandival. Rupiékat [?] nem látjuk.
M. Zsigáné valóban öngyilkos lett? Mit csinál Zsiga?* Az irodalmi társaság terve nagyon érdekel.* Idáig még nem kaptam hírt róla. Alig várom, hogy már végleg fent lehessek s mindenről nyugodtan és bőven beszélhessünk. Nagyon szolid fiú lettem. Minden reggel 8-kor már a redákcióban vagyok. Írjál, édes Böském mentől előbb, szép, ibolyás húsvétot kívánok, Gézát és Kárpátyt (sic!) ölelem, téged nagyon sokszor csókollak
Dadi
5. levél. [Hosszú, régi fajta, ún. miniszteri papír, nyolcrétre hajtogatva, ami arra vall, hogy zsebben vitte valami utas, s nem a postára bízta volt. Nagy sietséggel, zaklatott lelkiállapotban íródhatott: ellaposodó, kusza betűvetése erről árulkodik. Semmi dátum. Az előzmények ismeretében 1924 nyarának derekára tehető.]
Édes jó Böském, bár te megszólítás nélkül s bizonyára méltó haraggal írtad a legutóbbi leveledet, azért én mégis belső meggyőződésből, őszintén és önmagam előtt igazoltan szólítlak továbbra is édes Böskémnek, s arra kérlek, hogy ha ki is vetsz érdeklődésedből és szimpátiádból, azért várd meg, amíg egyszer már összetalálkozunk s lefolytatjuk szóbelileg sok elmaradozásom különböző okait. Viliék nagyon melegen és kedvesen és nagyon sokat beszéltek rólad s átadták rövid üdvözletedet, amelyben mégis némi apró kis békülékenységi húrocska remegett. Itt Kolozsváron semmi újság sincsen. Legfeljebb annyi, hogy azt hiszem, a lap körül a veszekedések már megszűntek és egy olyan atmoszféra állt elő, hogy talán már megkezdhetem a legkomolyabb formában elutazásomat anélkül, hogy abból károm támadna. Köszönöm, hogy leküldted azt a kis papírdarabkát, itt majd jól felhasználhatom. Édes Böském, most még arra kérlek, hogy Bevilaquának*, aki majd elsején jelentkezik nálad, fizess ki egy 400 ezer korona körüli összeget. Ő majd a számlát elküldi, s ugyanakkor, Rózsavölgyi, Szervita tér 5, a kolozsvári Lepage javára egymillió hatszázezer koronát (Ez a Viliéké). Érdeklődtek nálam, hogy Gajzágó Gyula Mezőtárkány (Heves m.) címére küldtem 2000 lejnek megfelelő összeget, mert nem kapta meg. Feladattad azt, édes Böském? Nálad lévő pénzzel azt csinálsz, amit akarsz, nem tudom, kinek a kezére bíznám inkább, mint a tiedre. Válaszolj, édes Böském, mielőbb és ne haragudj, mert igazán nem érdemlem meg. Ölel sokszor
Dadi
6. levél. [Ez a legkisebb méretű, kislánylevelezésre való levélpapír. A két belső oldala egyvégtiben keresztülírva. Dátum nincs, kelte 1924. aug. végére vagy szept. elejére tehető. Ez K. A. Szász Böskének írt utolsó fennmaradt kolozsvári levele.]
Édes Böském,
megkaptam leveledet s nagyon örültem neki, mert mintha némileg jobb hangulat áradt volna belőle. Nagyon érdekel, hogy milyen terveid vannak. Elképzelhető, hogy mennyire kívánom neked, bár már egyszer olyan jó helyzetbe kerülnél, mint amilyet annyira megérdemelsz. Édes Böském, arra kérlek szépen, hogy a szept. és okt.-i fizetésemet, ha lehet, tedd félre, ezekből és a nov. fiz.-ből szeretném Magdát* Grenoble-ba kikísérni. Nagyon jó volna, ha Te is tudnál jönni, de biztosan egyébre lesz gondod. Én okt. 25–26 táján megyek fel vele együtt. Pár napig maradok és csak amikor visszatérek, akkor töltenék huzamosabb időt Pesten. Mint írtam már, Kolozsvárra többé nem vagyok kötve. Ebben az évben csak egy-két hónapot töltök itt. Okt. 28–29-én mennék Grenoble-ba, a nov. fizetésemet valakitől előlegben felvenném.
Hogy vagy, édes Böském? Itt semmi különös újság. Bandi megvett egy hétfői lapot, elég jól vált meg a Klubtól.* Gabi szegény nagyon gyenge bőrben van.
Magda számtalanszor csókol, én igaz szeretettel ölellek
Dadi
Bocsáss meg az írásért, szörnyű tollam van!
7. levél. [Talán egy hozzá írt levélnek tisztán maradt fele; a szakítás jól látható. Ceruzával írt, rövid sorok. A betűk, szavak itt-ott elmosódtak. Négyrét hajtva küldhette ki valaki látogatójával az Üllői úti klinikáról, néhány nappal halála előtt. (1931. jún. ?) Dátum alul, a bal sarokban. (Lehetséges, hogy a legutolsó fennmaradt Kuncz-manuscriptum?)]
Kedves jó Böském, az Isten áldjon meg leveledért, amellyel annyi őszinte örömet okoztál nekem. Remélem nemsokára lesz módomban hosszabban írni, most, míg a láz és a fájdalom tart, bajosan megy. Hidd el, sokszor gondoltam rád, a Kolozsvárról érkező leveleken már napok óta figyelem kezed írását. Nem furcsa?* Gabit, Bandit ölelem, a Te kezedet számtalanszor csókolja
|
|
1977
…S akkor íme, sugár sejlik a csonkokon,
százfelé faragott, omlatag és zilált
márványtönk tetején szellemed élni kezd,
szóba, kőbe nem önthető
szépségében –
[DSIDA: SZOBOR ÉS DRÁGAKŐ]
Most júniusban negyven esztendeje, hogy az Üllői úti Herczog-klinikán örökre becsukódott Kuncz Aladár nagy, barna, bársonycsillogású szeme.
Nem mindig csillogott ez a bársonyos szempár; néha elfátylasodott, mintha a szinte szakadatlanul füstölgő cigarettája tette volna fakóvá vagy befelé révedővé. „Az ő szemében a Fekete Kolostor öt éve lobogott sötéten”, a francia internáltság pokoljárásának árnyékai – találtak a közelállók ezekre a jelenből kieső pillanatokra kézenfekvő magyarázatot. És én, gyermekkoromtól fogva csodálója és rajongója, borzongással és sajnálkozással vettem tudomásul ezt a magyarázatot.
Amikor utoljára láttam, a klinikai szoba vaságyán, s éreztem halálverítékes keze szorítását, hallottam erőtlen, rekedtes hangját: már beroskadt szemgödörből lobogott felém a búcsúszó s a sovány-sápadt arcban megnövekedett barna szempár.
A Fekete kolostor, az első világháborús internáltsors és szenvedés e halhatatlan magyar vádja és jajszava, akkor már olvasott könyv volt az egész magyar nyelvterületen, sőt, érdeklődni kezdtek iránta, talán már javában fordították is a „művelt világ” országaiban. Írója azonban nem élvezhette művének keserű diadalát. Akkor derült ki, amikor meghalt, hogy könyvét a fogságból hozott kórtól összeroncsolt szervezettel, a szó szoros értelmében utolsó erejével fejezte be, valahogy olyanformán, mint az az ember, aki házát küzdelmesen felépíti, s utána mindjárt holtan esik össze.
Kuncz Aladár korai elmúlását az egész magyar irodalom a nagy veszteséghez méltó fájdalom és gyász hangján siratta akkor… Az Erdélyi Helikon emlékszámmal szolgálta a legfőképpen számára fájdalmas szertartást: egyik alapítója és spiritus rectora végtisztességtételét.
Ebben az összevont Helikon-számban (1931. augusztus-szeptember) úgyszólván minden jelentős erdélyi író és költő lerója a kegyelet adóját, s a keservesekhez Magyarországról Benedek Marcell, Laczkó Géza és Trócsányi Zoltán csatlakozik; így kerekedik-gazdagodik ez a szám valósággal emlékalbumszerűvé, amely szomorú „aktualitásából” annyira nem vesztett, hogy nyugodtan ki lehetne adni, ebben az eredeti formájában, ma is.
Engem, a Kuncz Aladár nyomaiba, az, Eötvös-kollégiumba készülődő maturandust, ezek közül az őt idéző emlékezések és jellemrajzok közül elsősorban a Laczkó Gézáé ragadott meg: a közös kolozsvári gyermekkor és ifjúkor élményeit hozta közelembe. E biographie romancée-szerű nekrológnak különösen ama részére tapadt figyelmem, melyben Laczkó az ifjúkori szerelmek elhatározó jelentőségéről tesz vallomást. Olyasféle előérzetem volt, mintha magam is az övékhez hasonló expedícióra készülődnék, s ezt a következő megállapításnak köszönhettem: „Mert a földi szerelem kiégeti az ifjúból a salakot, s lehetővé teszi számára az életút közepén az égi szerelembe higgadást. De az ifjúkorban választott égi szerelem hajlékonnyá teszi a lelket minden szenvedésre, izgalomra, ami később testivé konvertálódik, s megteremti a szerelem örök Afrika-kutatóit, a nagy Don Juanokat és (vagy: tehát?) a nagy boldogtalanokat.”
Laczkó Géza emlékezése a továbbiakban nyomon kíséri Kuncz Aladárt bölcsészkori, majd írójelölti világfias próbáin és sikerein, az Eötvösből való éji kiruccanásokon vagy a Ferenczi Zoltánék irodalmi szalonjában. Azonban későbbi, vagyis az „interné civil”-sorsból való hazatérés utáni férfipályájáról, ennek sem négyéves budapesti, sem mintegy nyolcéves kolozsvári szakaszáról nem tesz említést. „C’est un homme fini” – gondolta magában, miután a reszkető kezű, ványadtarcú, „idegen és roncs” jövevényt, akinek 1919-ben budai lakásán szállást adott, alaposabban megmustrálta.
Nemcsak a Kuncz Aladár műve, humánuma, hivatástudata és élete iránti, majdnem hőskultuszszerű érdeklődésemnek, hanem a véletlennek is köszönhetem, hogy idők folyamán, Kolozsvárt és Budapesten, egy-két adat birtokába jutottam a szerelem e „nagy boldogtalanának” (N.B. az Afrika-kutatóságnak az internáló táborban, öt esztendőre befellegzett!) nők körüli vállalkozásairól. S noha jól tudom, hogy látszólag nem kegyeletes megemlékezéshez illő téma, mégis előhozakodom velük, pontosabban két levélmásolattal, melyek a bölcs véletlen folytán éppen az évforduló előestéjén bukkantak felszínre, egy 1938-ból való zsebnaptárban. X. Y.* kolozsvári szépasszony, ismervén Kuncz Aladár utóélete iránti érdeklődésemet, engedte meg lemásolnom e két, számomra akkor még szinte kézmeleg dokumentumot, és egy-egy homályos pontjukat, valamint a kezdőbetűk mögé rejtett nevek viselőit is megvilágította. Azóta e nevek viselői közül, egy kivételével, mindenki a „Házsongárdba” került – írom képletesen, a Kerepesi temetőt is, ahol Kuncz nyugszik, e gyűjtőnéven illetve, úgyszintén a Győr megyei falu cintermét, ahová e kolozsvári szépasszony, a menekültsors megaláztatásai elől, suicidium árán, aránylag fiatalon költözött…
Az írói szépmívességben, szellemi vagy stiláris csillanásokban nem túlságosan bővelkedő billet doux-k a kései s valószínűen ártatlan „Afrika-kutatás” (avagy donjuankodás) bizonyítékai; ezért tartom érdemesnek továbbmentésüket. Azonkívül figyelmet érdemlők azért is, mert 1930 farsangján íródván, Kuncz Aladár alkalmasint legutolsó lovagi próbálkozásának emlékét őrzik. Semmi lázas nagyotmondást, türelmetlen esdeklést vagy követelődzést ne várjunk! Inkább csak a társalgási formák közt megengedett széptevés, szalonudvarlás hanglejtése érződik ki belőlük – a mélyben viszont a jellegzetesen Kuncz Aladár-i rezignáció sostenuto zsongása hallható.
„Kedves, sőt nagyon kedves híradását orvosságszerű jóhatással élveztem végig s azt hiszem, le is szállította egy pár tizeddel még mindig makacskodó lázamat. (Látja, milyen épületes hatással van Maga rám. Nem emeli, hanem leszállítja a lázamat. Ha tudná, örülne a C-a b-né.)* Igaza van, nagy komédiázás fájó torokért. De mit tehetek róla, ha fáj még mindig, pedig olyan buzgón öblögetem, mint egy operaénekes. Úgy látszik, az ilyen öreg füstös torok nehezebben gyógyul, mint az olyan fiatal, mint a Magáé. Örülök, hogy ha csak színleg is, de beteg-kolléga lesz a kaszinóbálra való tekintettel. Bár nem lehet tudni, hogy utolsó pillanatban mégis csak nem fanyalodik-e rá, hogy tündérnőnek öltözzék, jól mulasson és hódoltassa a legmagasabb társadalmi réteg jeunesse dorée-ját. Nem leszek féltékeny, ha elmegy, s másnap kikérdezem T. Ádit,* hogy milyen hódításokat tett?
Mit szól hozzá, milyen jól megy romantikus levelezésünk? csak… a férjnek* szabad róla tudni, s a közönség tájékozatlan. Éppen megfordítva, mint más esetekben.
A hétvégi programjukat mélyen emlékezetembe vésem, s ha felkelek, a szerint alkalmazkodom. De alig hiszem, hogy vasárnap előtt kimenjek. Mulasson jól… Bubáéknál. Nagyszerű, hogy csak a jövő héten mennek. Majd ügyesen csinálom, hogy abban az időben én is fenn lehessek.
H.* szerelmi híradásai ezúttal elavultak. Igazán csak ennyit tálalt volna fel Magának rólam? Élénk türelmetlenséggel várom, hogy újabb híreket adjanak. Köszönöm, hogy Maga is, férje is olyan kedvesek voltak és vártak.
Kézcsók sokszor, sok hű baráti üdvözlet.
Torokfájós Daditól”
A kezdőbetűk feloldása messzire vezetne, vagyis Kuncz kolozsvári baráti körének ismertetésére. Mindössze a H betűt egészítem ki, abban a felismerésben, hogy az utána következő mondatok játékosan rávillantanak a Kuncz Aladár és H(unyady Sándor) közti elválhatatlan kaján barátság és rivalizálás állandóságára, melynek annyi változatát írta meg éppen Hunyady, de sűrűn emlegették kettejük jellemzéséül mások is.
Az útiterv, amelynek Kuncz Aladár őszintén örvendezni látszik, egészen bizonyosan Pestre vonatkozik.
A második levélmásolat mindössze néhány soros. Ez is címzetlen borítékban, az első levélben emlegetett C-a b-né közvetítésével érkezhetett.
„Ma is még mindig torokfájós és kislázas a világ – Kedves volt I… látogatása. És amit most írt! Igazán jó és sok. De igazabbja volt tegnap a levélírással. Figyelik! Jobb, ha a mendemonda megelőzésére lemondunk róla.
Vasárnap?
Kezét csókolja Dadi.”
Nos, ez az I. maga a férj volt! A helyzet eléggé kényes lehetett, ha mégoly szemet hunyó volt is a fiatal mágnás, s ha mégúgy becsülhette is a ragyogó szellemű, világjártas-pokoljártas irodalmárt. Akárhogy is, még két hónapig leveleztek, s találkozgattak, mindig társaságban; a címzés és megszólítás nélküli leveleket azonban, erről a két hónapról, a „címzett” nem mutathatta meg, bár mint mondta volt, még jó néhány volt, csak nem hozzáférhető helyen… Aztán a férj hirtelen súlyos betegségbe esett, s a szépasszony hét hónapig el sem mozdult az ágya mellől, „valóságos ápolónőjévé szegődtem, s e hét hónap alatt nem láthattuk egymást Aladárral”. Így múlt el a regényes s valószínűen csak ilyenfajta leveleket termő Liebelei, s a férjét ápoló asszony azt sem tudta a végén, hogy szép szavú rajongója Pesten halálos beteg.
Nos, ha a fentebb közlötteket abban a tükörben vizsgálom, melyet pszichoanalitikushoz illő megállapításával Laczkó Géza tartott elém, e két levél szellőztetéséért kegyeletsértő frivolság, halott sebekben való piszkálás vádja nem érhet. Meggyőződésem, hogy a magyar könyvkiadóprogramokból soha nem hiányozható Fekete kolostor fájdalmas mélységeibe is vetnek valami bágyadt sugárt. És nem utolsósorban, majdnem hallható-érthető közelségbe hozzák a huszadik század egyik legnagyobb és legtragikusabb magyar íróját, azt a Kuncz Aladárt, aki családalapítás, fészekrakás vállalkozó kedvétől megfosztva, haját-fogát, illúziói nagy részét franciaországi várbörtönök és kazamaták priccsein hagyva, hazavergődve, szép lelkű és még szebb testű dámák oly sokáig nélkülözött bűvkörében hordozta a sötét árnyékokat kerek tíz esztendeig – azokat az árnyékokat, melyek végül is művé konvertálódtak, a Fekete kolostor-rá sűrűsödtek össze, őt magát pedig halálba ragadták.
1971
Az erdélyi dámák Damjanich utcai penziója, mint egy emlékezetes Ady-látogatás színtere, már szerepelt a Szappanyos Gabyval folytatott régebbi beszélgetésben. Azt is megtudtuk eközben, hogy a bizonyos fokig emancipáltnak minősíthető hölgyek vezette s nemcsak családias meleget, hanem előkelő társasági és irodalmi légkört is árasztó penzió a tízes években többek közt Kuncz Aladárnak is kosztot-szállást adott; sőt, alkalmasint pótolta vagy éppenséggel kielégítette az anyátlanul felnőtt, majd sokáig internátusokban tanyázó fiatalember természetes családszükségletét. Azonfelül, hogy a Kuncz Aladárral cirka egyívású penziótulajdonosnők, Szász Erzsébet és Szappanyos Vilma gyöngéd gondoskodással vették körül, s mindent elkövettek, hogy a penziót valóságos otthonának érezze, feltehetően a híres, hajdani író nagy-nagybácsijuk, Szász Károly hagyományainak folytatásaképpen, olyan élénk szellemi légkört kínáltak, melyben a fiatal Nyugat írói – mondhatnám úgy is, a vezérkar – állandó vendégként vagy gyakori látogatóként otthonosan érezték magukat. (Állandó lakó volt ezekben az esztendőkben például Laczkó Géza, Kárpáti Aurél és Rédey Tivadar, aki mézesheteit is a penzióban töltötte; Ady, Babits, Kosztolányi és Móricz Zsigmond pedig gyakori vendégnek számított; még a kedvenc ételeiket is számon tartották…)
Nos hát, itt, a Damjanich utca 28/b (az egész földszint és első emelet, legalább tizenöt kisebb-nagyobb szoba, társalgó stb.) alatt volt a szállása annak a harminc év körüli férfiúnak, akire később (írói diadalával, a Fekete kolostor megjelenésével végzetesen egybeeső halála után) a nekrológokban, mint a budapesti szalonok és kávéházak külső és belső eleganciában felülmúlhatatlan monoklis dandyjére emlékeznek barátai és kortársai („Elegáns volt, charmeur, könnyed, mindnyájunk és mindenki, főleg a nők, sok nő Dadija.”) Innen indulgatott párizsi útjaira is…
Utolsó franciaországi utazására azonban, amint ezt Laczkó Géza fennebb idézett nekrológjából tudjuk, „a Vár lejtőjén a Vérmezőre néző albérleti szobájából” indult, 1914 nyarán. De nem látszik lehetetlenségnek az sem, amit Szappanyos Gaby mond, s amit Szász Erzsébet húga, Damokosné Szász Fanny is elképzelhetőnek tart, vagyis, hogy a Damjanich utcai penzióból azért még nem vonult ki mindenestül abban az évben, s a Laczkó említette Vérmezőre néző szoba, érthető előnyeivel, elsősorban független legényéletének s alkotói nyugalmának biztosítását szolgálta… Laczkó Géza szomorú emlékképe a hordár vonszolta talicskáról, rajta az immár francia internáló táborban sínylődő jó barát könyveivel, egy-két ruhájával s „egy nagy, Gyulai Pált ábrázoló olajfestménnyel” – az Ostrom utcán lefelé, az ő Lövőház utcai lakásába, egy késő őszi alkonyaton –, szintén nem zárja ki, hogy Kuncz Aladár folyamatosan fenntartotta légyen, legalábbis amaz érzelmes barátság síkján, amely a penziót vezető hölgyek egyikéhez, Szász Böskéhez fűzte – a Damjanich utcai „főhadiszállást”.
Valóságos pokoljárás után, a szenvedések őrültjei és mindenfajta betegség nyomorodottjai közt eltöltött öt esztendő múlva vergődik vissza Budapestre, 1919 júliusában. Ha ismerjük a borzalmas képet, amelyet Laczkó fest a váratlanul betoppanó Kuncz Aladárról, s magunk elé idézzük a koldust, akivé ez az öt év nyomorította, rögtön értjük, miért ide, a régi jó barát és ennek jóságos hitvese hajlékába kopogtat be, s nem a delnők penziójába kér bebocsáttatást. Tíz napig maradt Laczkóéknál, s igyekezett az ő segítségükkel összeszedni magát, s csak azután szedelőzködött és költözött el, egy kicsit túl gyorsan és látszólag indokolatlanul, és Laczkó Géza azt sem mondja meg, talán mert nem tudta bizonyosan, hová. Szappanyos Gaby és D. Szász Fanny egybehangzó, hitelt érdemlő emlékezéséből azonban kiderül, hogy a Damjanich utcai penzióba! A női nem teljes hiányának s mindenfajta asszonyi közelség nélkülözésének öt esztendeje után elképzelhető, milyen szívrepesve sietett ide vissza, de az is természetes, hogy nem akart rémületet és szánalmat keltő toprongyos koldus módján, mindjárt hazaérkezésekor ide beállítani.
Feltűnő azonban – ha a Fekete kolostor-t lapozgatva, a Damjanich utcai penziónak vagy a háznépének említését keressük –, hogy erre valló utalásokkal vagy adatokkal nem találkozunk. E rejtélyre sápadt magyarázatul az kínálkozik, hogy szörnyű messze, a kontinens peremén vagy az Atlanti-óceán szigetén vergődő fogoly álmait és révedezéseit elsősorban gyermekkori és zsenge ifjúkori élményvilágának alakjai, családtagjai és ismerősei népesítik be, és a színterük Kolozsvár, nem Budapest. Másrészt az is igaz, hogy legalábbis a megkérdezett öreg hölgyek emlékezete szerint, levélváltás a penzió vezetői és Kuncz közt ez idő alatt nem történt…
Akárhogy is, az internáltságban megviselt ember, egykori magának valóságos kísértete, újjáéledésre, a húszas évek nyomorgó Budapestjén nem is találhatott volna a Damjanich utcai penziónál alkalmasabb helyet.
Az erdélyi nők féltő gondoskodással vették körül, mint valami védangyalok, és semmi okunk kételkedéssel fogadni Szappanyos Gaby állítását, mely szerint Kuncz Aladárt ebben a válságos korszakában az alkoholizmus útján „szép szóval és eréllyel” Szász Böske állította meg. (Itt érzem szükségesnek megjegyezni, hogy ennek a nőnek a szerepe Kuncz életében, a mostani beszélgetésekből rekonstruálható részletek szerint, talán fontosabb volt, mint a többiének összevéve! Az emlékező nagyasszonyok azonban, amikor ehhez a ponthoz érünk, úgy legyintgetnek, mintha valami fájdalmas emléket hessegetnének; vagy ajkuk egyenest hétpecsétes titkot őrző, keskeny zárrá szorul össze…)
Hogy a Damjanich utcai Szappanyos-penzió kínálta otthon milyen mértékben szolgálta Kuncz Aladár testben-lélekben való újjászületését s az alkotó munkába való visszalendülést, azt a vaskos Gobineau-kötet, a Renaissance, bizonyítja; határozott adatom nincs ugyan rá, de az akkori Budapesten működő olvasótermek zsúfoltságának, fűtési viszonyainak hozzávetőleges ismeretében, valószínűnek látszik, hogy e művet javarészt a nyugalmat biztosító penzióban fordította – mint ahogy szintén itt vethette papírra a Feljegyzések-et, fogság utáni lelkiállapotának ezt a rendkívül értékes látleletét.
Vannak azonban Kuncz Aladár penzióbeli életének ennél tárgyibb emlékei is! Mindenekelőtt egy másfél arasznyi hosszú, arasznyi széles, körülbelül kétujjnyi vastagságú fa dombormű: elválasztott hajú, Rippl-Rónainak Ady-rajzára emlékeztető férfiportré, profilból ábrázolva, alatta, a szegélyen, ez a véset: Max. von Bergen 1914.
Mikor a bokaficammal heverő nagyasszony, D. Szász Fanny, e vörösbarna, színe szerint cseresznyefára valló domborműre a falon felmutatott, olyanfajta borzongás járt át, mint amilyen, gondolom, a hivő lelkeket, egy-egy hitelesnek tartott szent ereklye láttán; ez a tárgy átélte, tanúként figyelte Kuncz Aladárnak és rabtársainak középkori mártírlegendába illő szenvedéseit! És úgy vettem le a régi szegről, hogy közben aggodalmasan kérdeztem magamban: nem követek-e el valamiféle szentségtörést?… S ahogy néztem a vésett, nagybetűs autogramot; képzeletemben a név viselője is megjelent: „a mindig szomjas” von Bergen német szobrász, aki az internáltakat Vénusz-fétisekkel látta el, aki Kuncz csellóját, azt a bizonyos, olykor, lázálmos éjszakákon, magától is meg-megszólaló csellót kifaragta, rajta „óriási mellbimbójú, miniatűr női alakkal” – ahogyan reprodukcióiról ismerjük –, s aztán józanul latolgatom a Jugendstil vagy szecesszió stílusjegyeit magán viselő alkotás művészet- és irodalomtörténeti becsét. És hol lehet a cselló, vajon melyik családtag őrzi? – kérdezném a nagyasszonyt, de máris újabb Kuncz-emlékekre tereli érdeklődésemet. Az egyik egy Ady-fényképes levelezőlap, Szász Böskének címezve, legalább tízsoros szöveggel (közlése azonban nem illeszkedik bele ebbe a Kunczról szóló emlékezésbe), a másik egy kicsi, tizenhatodrét, csomagolópapírnál alig jobb minőségű cédula. Közepén, felül, vastagnyomú ceruzaírás, címszerűen, Kuncz jellegzetes dűlt betűivel:
E cím alatt pedig két oszlopban, ahogyan itt közlöm, a következő aláírások (nem névsor, sem rangsor, hanem minden bizonnyal alkalmi ülésrend szerint, ahogy letelepedtek valamelyik irodalmi kávéház asztala köré):
|
|
A betűk imitt-amott már erősen halaványak, s egyik-másik aláírás alig rekonstruálható, maga a cédulácska egy szívósabb papírdarabra felragasztva… Amint megtudom, a fa dombormű is, az értékes autogramokat őrző cédula is, Szász Böske tulajdona volt: Kuncz Aladár adta neki emlékül, amikor 1923 elején visszaköltözött Kolozsvárra.
Arra kértem Szappanyos Gabyt, csavarja fel egy kicsit a memóriáját, elevenítsen fel s mondjon el valami színes epizódot, az internáltság előtt híres gavallér, a monoklis dandy penzióbeli életének jellemzésére. Az alábbiakban szó szerint adom vissza, Szappanyos Gaby szavaival és kifejezéseivel, Kuncz Aladár egy kacagni való, de idők haladtával szomorkásra fordult hoppon maradásának történetét.
– Azt hiszem, már mondtam volt, hogy mindenütt, a penzióban is szép hölgyek vették körül, s ő hol ennek, hol annak udvarolt, de tudtommal le nem horgonyzott sehol… Talán ez az udvarló csapodársága és ártatlan ugratásai adták az ötletet, hogy én is beugrassam egyszer. Ha már az iskolában tanítványa voltam, hadd legyek az egy kicsit az életben is! Egyszer, amikor éppen számos penzióbeli hölgy vette körül, a társalgóban, én kiosontam, és felhívtam egy távol eső szobából telefonon, mintha a városból hívná valaki. Elváltoztatott, kényeskedő hangon, nagyon sok idegen szót használva adtam elő, hogy vörös hajú, hófehér bőrű, méghozzá teljesen szeplőtelen bőrű, tengerszemű nő vagyok: éppen Párizsba készülődöm, s mivel hallottam, hogy többször megfordult Párizsban, szeretném, ha útikalauzomnak szegődne… Családi körülményeim, sajnos, nem engedik meg, hogy egyelőre többet mondjak, de mihelyt lehet, felfedem kilétemet, s jelentkezni fogok a közös párizsi utazás érdekében… Szegény Dadi elhitte, s mint később megtudtam, azon frissiben, lázas izgalommal mesélte el a hölgykoszorúnak, milyen nagyszerű ajánlatot kapott… Na, egy pár nap múlva egy cserép szobapáfrányt küldtem neki, elváltoztatott írású levélke kíséretében, A Tengerszemű aláírással, és szerét ejtettem, hogy a küldeményt az ő jelenlétében megtekintsem.
– Na látod – mondta kedvesen oktatva –, ez aztán ízlés! Te bizonyosan olyan virágot küldtél volna, mely két-három napig ordít a színeivel, aztán elhervad. Ez tovább él. Micsoda kultúra! Micsoda nő! – Már találkoztál vele? – kérdeztem. – Nem – felelte –, de csak szép nő lehet ilyen magabiztos – és gyöngéden cirógatta a szobapáfrány bólogató levelét.
– Akkor már nem volt egészen jó a lelkiismeretem – folytatta Szappanyos Gaby –, úgy láttam, a beugratás túl jól sikerült. Kuncz az ismeretlen nőről csak rajongással beszélt, valósággal nyomozott már utána, nyugtalan és szórakozott volt napokon át, és én kezdtem aggódni, hogy mi lesz, ha turpisságom kiderül… Lapítottam is mindvégig, mert úgy éreztem, Kunczot nem ébreszthetem fel ebből a varázslatból… Még tíz év múlva, 1923-ban Kolozsvárt is emlegette nekem a Tengerszeműt, aki titokzatosan és láthatatlanul üldözte szerelmével annak idején, s aki – amint mondta – talán a legszebb szerelme lett volna, vagy éppenséggel a felesége… Tehát igaza volt, a páfrány tovább élt!… Akkor már végképp beláttam, hogy nem ábrándíthatom ki ebből az idült illúzióból.
Hányan élhetnek még néhai Kuncz Aladár úr tanítványai, s ezek közül vajon hányan képesek egy-két jellemző, az ő hanghordozását, fejtartását idéző szóval, mozdulattal elénk varázsolni ezt a pedagógusnak is szuggesztív, ritka nevelői adottságokkal áldott egyéniséget? Szappanyos Gaby e kevesek közé tartozik, de az is lehet, hogy immár az egyetlen alkalmas és hiteles tanú. „Hiteles”, írom, ámbár egy rajongásokra hajlamos tizenhat-tizenhét éves diáklány feltételezhető befolyásoltsága a világfias modorú, „apollói külsejű” fiatal tanár közelében nem elhanyagolható szempont. Az ilyen gyökerű aggodalmat azonban eleve eloszlatja az az adat, melyet maga Kuncz hagyományozott ránk a Fekete kolostor lapjain, éspedig a VI. kerületi állami fiúgimnázium növendékeinek áldozatos gyűjtéseiről, csomag- és pénzküldeményeiről a svájci Vöröskereszt révén, francia várbörtönökben sínylődő szeretett tanárjuk címére!
Szólaljon meg hát e tárgyban is a beszédes tanú, Szappanyos Gaby, és – kérdéseim ne zavarják az emlékezés perceiben!
– Engem Kuncz Aladár 1911-től 1913-ig tanított egy kereskedelmi magániskolában. Itt, óraadóként, mellékesen működött; főállása egy fiúgimnáziumban volt. De már jónevű író is volt akkoriban, s ezt a tanítványai is tudták róla. Mondanom sem kell, hogy az egész leányiskola szerelmes volt belé. Mindig elegánsan és sugárzó mosollyal jött be az osztályba, vagyis éppen ellentéte volt a hagyományos, rojtos nadrágú, savanyú ábrázatú, morcos tanárnak. És ő erre sokat adott, az ifjúsággal való eredményes foglalkozás egyik fő kellékének tartotta… Mivelhogy én Dadival a penzió révén jó barátságban voltam, igyekeztek a lányok kedvemben járni: gyorsíró ceruzáimat tűhegyesre faragták, csokoládéval, süteménnyel traktáltak. És én hasznot húztam a Dadival való barátságból, hagytam magam megvesztegetni; viszonzás fejében ejtettem is egy-egy jó szót egyik-másik bajba jutott, gyenge előmenetelű osztálytársnőm érdekében… (Na de ennyi sok is volt tán bevezetőnek!) Emlékszem, magyar dolgozataim nagyon tetszettek neki. Én jellemzőnek tartom későbbi irodalom-szervezői s szerkesztői szerepére, hogyan dicsérte ezt a hajlamomat, s hogyan igyekezett érdeklődésemet a szépirodalom felé terelni. Ez persze inkább magánleckéken történt… Közben arról is gondoskodott, hogy sohase hiányozzanak mellőlem a jó olvasmányok, s így adta kezembe elsősorban a Dickens-regényeket, majd Gogol, Dosztojevszkij, Csehov következett, s végül a franciák, az ő igazi kedvencei, Anatole France, Flaubert, Maupassant. – Aki ilyen ügyes dolgozatokat ír – biztatott –, az írhatna már valami mást is… szépirodalmat! Persze, ne kezdjél nagy dologba, írd meg valami élményedet, valami derűsebb vagy könnyedebb históriát!… – Buzdítása hatott: nemsokára megírtam, novellaszerűen, egy élemedett korú, Szolnok-Doboka megyei földbirtokosné, Milka néném, egy valóságos női peleskei nótárius látogatásának történetét a pesti Nemzeti Színházban. Hatalmas lámpalázzal adtam oda Aladárnak. És másnap találkoztunk.
– Na látod, te szamár! Egészen ügyesen megírtad – mondta. – Jó humorod van, ami jelentős… Nem azt mondom, hogy éppen remekmű ez, mert van egynéhány hibája! Először is vizuális képet kell adni a hősnődről, ez csak könnyű, nem? És aztán elindítani a cselekményt… No, majd legközelebb! Az a fő, hogy hajlamod van az írásra!
Ez a tárgyilagos nem agyba-főbe dicsérő vagy „bájaimnak” és életkoromnak szóló vállveregetés megmaradt bennem. De én bizony továbbra is csak magyardolgozataimmal „brillíroztam”. Az az igazság, hogy semmi önbizalmam nem volt – az akkori nőnevelés következménye, amikor is túlzottan szerénynek nevelték az embert, s ez az én esetemben túl jól sikerült. Kuncz Aladár buzdítása azonban mégsem múlt el minden eredmény nélkül, hiszen a húszas években végül is nem egy novellát írtam az ő újabb nógatására. Ez abban az időben volt, amikor az erdélyi irodalmat szervezte, s még a lappangó tehetségeket is mozgósítani igyekezett. Mikor az Asszonysors című novellámat elolvasta – akkor már az Ellenzék irodalmi mellékletét szerkesztette –, e szavakkal dicsért meg: – Gaby, egészen jó novellista lett belőled!
– Az első világháború éveit Erdélyben töltöttem – folytatja emlékezését Szappanyos Gaby. – Ebből az időből őrzöm egy fájdalmas találkozás benyomását: jóval később, már Kuncz Aladár halála után, írásba foglaltam. Itt van!
Magam elé teszem a sárgult, fakó, gyűrött papírlapot, s egyéb dolgom sincs, mint a másolás, egyetlen szó elvétele vagy hozzátétele nélkül; s közben arra gondolok, milyen érzésekkel olvasta volna ezeket a sorokat, ha frissiben leírják s elküldik vala neki a Fekete kolostorba – Kuncz Aladár!?
„1915 őszének egy zimankós napján Nagyiklódon fölszálltam a szamosvölgyi vonatra. A kupéban két utas ült. Egy fiatalember, aki újságjába temetkezett, és egy öregúr, aki csüggedt arccal nézett ki a tájra. Rátekintettem, és azonnal ráismertem. Az idős utas Kuncz Elek tankerületi főigazgató volt, a Dadi jóságos édesapja. – Kuncz bácsi! – kiáltottam fel örömömben. Felállott és megölelt. – Drága gyermekem, mennyire örvendek, hogy látom! Mindenkinek örvendek, aki Dadira emlékeztet. Magának meg éppen, mert tudom, mennyire szerette Dadit!
Persze hogy Dadiról beszélgettünk. – Az én drága fiamnak rettenetes sors jutott – mondta megtörten. – Éhezik, fázik! Egyre azon rettegek, nehogy valami betegség üsse föl a fejét a táborban, hiszen mind elpusztulnának… Az ilyen hideg, zord napon fáj a testemnek a meleg szoba… egyre rá gondolok, aki didereg… Szeretem mind az öt fiamat, jó, becsületes emberek. De talán nem bűn az, ha őt tartom a legtöbbre. Dadi a legtehetségesebb, de mindenikük többre fogja vinni, mint ő. Ő nem erre a világra való! Nagyon is őszinte, nagyon is egyenes. Ami a szívén, az a száján…
Rövid az út Nagyiklódtól Szamosújvárig. Huszonöt perc alatt befutott a vonat. Fájó szívvel hagytam ott egy összeroskadt, könnyező öregembert.”
Ha eszembe jut, hogy éppen ezen a zimankós órán kezdett Kuncz a távolban, előérzetesen nyugtalankodni édesapja miatt, s hogy ez az „összeroskadt, könnyező öregember” már decemberben meghalt – akkor tartom csak igazán értékesnek ezt a szomorú feljegyzést.
*
– Egy nyári napon a belvárosba igyekeztem a kolozsvári Ferenc József-hídon át – folytatja emlékezését Szappanyos Gaby, most már az ifjúkori városába visszatért Kuncz Aladárról. – Hát a vakítóan ömlő napfényből egyszer csak derűs arccal, frissen, halkan dúdolgatva ki toppan elém? Kuncz Dadi, akit annyiszor megsirattunk, meggyászoltunk magunkban a rettenetes világháborús esztendők alatt. Ekkor már, hála a Damjanich utcai penzióban töltött újabb három esztendőnek, rajta megtörtségnek, elhanyagoltságnak semmi nyoma! Boldogan borultunk egymás nyakába, éppen a híd közepén. Kiderült, hogy éppen mihozzánk indult…
És aztán Kolozsvárt elég gyorsan visszazökkent a régi kerékvágásba, vagyis azzá vált, aki 14 előtt volt. Hogy szerette az életet! Mennyi szépséget, örömet tudott benne felfedezni! Hogy tudott örvendeni mindennek: jó könyvnek, szép muzsikának, egy csokor virágnak, a szép nőknek, akik most is hamarosan udvart alkottak körülötte. És újra szaporodtak kedves csínytevései, s ez is bizonyította, hogy csakugyan megtalálta régi önmagát és lelki egyensúlyát szeretett városában.
Egy-két ilyen kedves csínytevését megjegyeztem. Egy nyári napon Hunyady Sándorral és Teleki Ádámmal sétált a kolozsvári Fő téren. Egyszer csak szívósan kéregető, rendkívül szurtos cigányleányka, olyan tíz-tizenkét éves forma, szegődött a nyomukba. Elképzelhetetlenül maszatos volt! – Vajon ez a kis teremtés mikor fürdött utoljára? – kérdezte barátaitól Kuncz Aladár, s aztán egyenesen a gyermeknek is feltette a kérdést. A válaszból kiderült, hogy szegénykének fogalma sincs róla, miről faggatják… Végül is szépen elvitték a Monostori úti népfürdőbe, egész presztízsüket latba vetve jegyet adattak neki, s a kabinosné gondjaira bízták. Aztán visszamentek a Fő térre, beültek a New York kávéház teraszára. Egy jó óra múlva csodaszép leányka áll meg a mellvédnél, finom ujjú kis kezét feléjük nyújtja, s ismerős hangon, ismerős szöveggel, kunyerál. Ugyanaz a leányka volt, de alig lehetett ráismerni, olyan gyönyörű napkeleti királykisasszony! – Mire kell a pénz, hallod-e? – kérdezték. – Hát a fürdőre, instálom – hangzott a válasz. Persze hogy szívesen adtak neki! S aztán naponta háromszor is megfürdött a leányka, s minden összekoldult pénzét a népfürdőbe vitte, amíg el nem kergették… Kockázatos az emberi sorsokba beleavatkozni.
Ennél a cigányleány-fürdetésnél sokkal jellemzőbb Kuncz Aladár névtelenül, háttérből gyakorolt nagylelkűségére a híres, öreg kolozsvári színésszel, Várady Miklóssal való esete. Egy szép májusi délelőtt szembejött vele híres, nagy somfa botjával az öreg, nyugdíjas színész, a csupa virág Majális utcában – ahol Kuncz akkoriban Máthé Szabónénál, özvegyasszony húgánál lakott. – Hogy vagy, Miklós bátyám? – kérdezte, nemcsak a formaság kedvéért, hanem főleg azért is, hogy hallhassa az öreg szokásos, érces hangú, optimista válaszát: „Ember már jobban nem lehet!”
Az ám, de mintha a következő pillanatban megbánta volna az öreg, mert rövid gondolkodás után így folytatta: – Csak tudod, édes öcsém, mi a szomorú? Az, hogy már a szivar is megdrágult! Én meg úgy hozzászoktam, hogy nem tudnék meglenni nélküle… De hát a nyugdíjból erre már nem futja. Le kell mondani erről is. – Hallgatja Kuncz az öreg panaszát, töri a fejét, mivel vigasztalja, mert ismeri ezt a rendkívül büszke, régi világbeli embert, s tudja, hogy mindenféle alamizsnálkodó gesztus megsértené. De már meg is született a megoldás: – Súgok neked valamit, Miklós bátyám! Nem mindenütt lett ám drágább a szivar! Van az Óvárban egy trafik, tudod, a Mátyás király szülőházával szemközt. Ott a szivart a régi áron adják. Csak arra kérlek, ne áruld el senkinek!
Az öreg megköszönte a jó tanácsot, s szaporán elindult, egyenest az Óvár felé. Kuncz elcsípett egy fiákert, s lóhalálában vágtatott a trafikba. A trafikos ismerős volt. Beavatta a dologba, s adott neki egy párszáz lejt, hogy az öreg színésznek a régi árban adja ezentúl is azt a napi egy-két szál szivart! S attól kezdve Várady Miklós rendszeres vevője volt, még hónapokig, a trafiknak. Csak akkor derült ki szegény Dadi turpissága, amikor már néhány hete a Kerepesi temetőben pihent, s nem volt, aki a trafikosnak a különbözetet megfizesse.
1972
Zimankós őszi reggelből küldöm ezeket a sorokat Hunyady Sándor után, télbe forduló, csapzott Kolozsvárról, abból a városból, amely annyi ősszel támadt szomorúság emlékét hordozza, s szinte kötelezővé teszi mindnyájunknak az őszi emlékezést. Ennek az emlékeztető parancsnak lappangó helyi kultúrkörök, évszázadok meghatározta településformák szerint, több középpontja van; ezek között is első a Farkas utca, s ezen belül a Templom, a Kollégium és a Tanári Házak alkotta teres utcarész. Ezen a helyen szorul össze a szíve a fényképezőgépes idegennek; itt fürkészi a város titkát, s erről a zugról érzi minden jó kolozsvári: itt megmaradt s megmarad belőlünk valami.
Itt találkoztam először Vele, húsz esztendeje… emberi létünkben ijesztően nagy idő; de a templomnak tán annyi se, mint egy nyári zivatar paskoló szele… Apámat abban az időben bízták meg az Ellenzék irodalmi mellékletének szerkesztésével; átmenetileg otthagyta az enyedi Kollégiumot, s Kolozsvárra költözött; hogy azonban egyik napról a másikra családtalanná ne váljék, magával hozott engem is, elsőszülöttjét, tizenkét éves voltam, II. osztályos a Református Kollégiumban. Ott kaptunk szállást a tanári házak legszélsőbbikében, nagybátyáméknál. Az ő fedelük alatt lakott ebben az időben Hunyady Sándor és Kuncz Aladár. Ilyen két igazi bohém életéből ugyan mit képes felfogni egy tizenkét éves gyermek? Kuncz Aladárt akkoriban a Fekete kolostor megjelenésétől még jó nyolc esztendő választotta el, s Hunyadyt majdnem ugyanannyi a Feketeszárú cseresznyé-től. (Most, hogy leírom, szemembe szökik ez a különös véletlen: világhírt szerző művüknek címében a „Fekete” egyformán ott éktelenkedik.) Tehát még távolról sem a hírnévre szert tett nagy embert láttam bennük, hanem egyszerűen a kolozsvári, vagyis szememben a „nagyvárosi” bohémet, a pénzt nadrágzsebben tartó, hol pazarló, hol koplaló életű újságírót, aki öltözködéskor húsz-harminc selyem nyakkendő között válogathat – harisnyájából azonban kibújik a nagy lábujja. Övék minden nő szíve; mágnáshölggyel, színésznővel, szobalánnyal egyforma közvetlenséggel társalognak, övék az éjszaka titka s minden ajándéka. Ők az élet finom és gáláns szerencselovagjai; se feleségük, se gyermekük, éppen ezért száz asszony és ezer utcagyerek között válogathatnak; áldottak és átkozottak egy személyben.
Néhanapján reggelenként – hogy a nekem és apámnak fenntartott ruhaszekrényből kiszedjek valami szükségeset – beóvakodtam tágas udvari szobájukba, a kapualja felett. Láthattam, hogyan fújja Sándor bácsi nagy borzasan a kását, s hogy öltözködés közben – nagynéném bosszúságára – miként ugrál fél lábon a díványon harisnyahúzás közben Kuncz Aladár. Kuncztól kaptam egyszer egy kopottas, kék selyem nyakkendőt; Hunyady pedig megajándékozott a barnáslila kartonfedeles, újságpapírra nyomtatott, Tolnai-kiadású Copperfield Dávid-dal. Most hazudhatnám, hogy fejemre tette a kezét, s így szólt: – Látod, fiacskám, az én életem is így kezdődött; én is kijártam a nyomorúság iskoláját, akárcsak Copperfield Dávid vagy Twist Olivér… – De nem mondott effélét, sőt, akkor még legtitkosabb önteltsége pillanatában sem kísérthette meg ilyes magas irodalmi viszonyítás. Önmaga dolgában szerény és tépelődő, kétségekkel viaskodó író volt, nem hiszem, hogy legjobb korszakában is megfeledkezett volna a messziről való indulásról; a hírnevet s a pénzt, a vagyont nem annyira „istenadta tehetségnek”, hanem inkább – mint nagy kártyás – Fortuna kegyelmének tulajdonította.
Az egyik utcai szobában, éppen egy ablak mellett volt a hálóhelyem. Megtörtént, hogy másnapi számtanóra rémétől vagy nagyobb esti hancúrozás következtében sokáig nem jött álom a szememre. Csak hallgattam a nagy, közös hálószoba öt alvójának, nagybátyáméknak és három fiuknak szuszogását; odakünt zsongott a Farkas utca késő éjjeli szilenciuma. De egyszer csak lódobogás, gumikerekű kocsisuhanás közeledése hallatszott, mind erősödött, s végre az ablak alatt megállt. A boltozatnyi, hatalmas, sárga kapu ropogva engedett a pisztolynyi kapukulcs erőszakának, s aztán felhangzott a lépcsőházból az óvatos csoszogással vegyülő botladozás, dörmögés, krákogás: a hazajövő bohémek lármája. Képtelenek voltak zajverés, civakodás nélkül hazajönni. Reggel azonban, akarva-akaratlan, visszaadtuk a kölcsönt; hétkor talpon volt a ház apraja-nagyja, ajtócsapkodás, fürdőszobalárma, az iskolába indulók jövés-menése visszhangzott a lakásban, ők viszont szerettek délig aludni.
Tudtuk, gyakori köztük a torzsalkodás; szavakkal könnyen egymásnak esnek. Sőt, mintha valami majdnem komolyra forduló dulakodásukra is emlékezném… (Miért ne volna igaz? hiszen 32–36 esztendősek: nagy, játékos gyerekek voltak!) S éppen úgy, ahogy az őserdők oroszlánjának és tigrisének erőviszonyáról, az ő fizikai képességükről is apámtól kértem felvilágosítást. Nem arra voltam kíváncsi, hogy ki köztük a tehetségesebb író, hanem arra, hogy ki az erősebb. Apám sem tudta eldönteni. Ilyenformán okoskodott: igaz ugyan, hogy Kuncz erős alsótestű, zömök lábú, de felsőtestének izomzata fejletlenebb. Ellenben Hunyady dobmellű, széles vállú – mintha atillát viselne –, viszont cingár póklába van. Mérkőzésük, ha kiállnának a porondra, körülbelül eldöntetlen volna. Igazságos volt. Pedig barátság tekintetében Kuncz Aladár állt közelebb hozzá.
Most, ha civakodásaik alapját kutatom, úgy találom, hogy a sok torzsalkodás nem csak egyszerűen a lakás adta szimbiózis természetéből következett, hanem sokkal mélyebben rejlő oka volt, mégpedig a két írói alkat sarkalatos ellentétessége. Kuncz Aladár a nála fiatalabb, rendszertelenül és keveset olvasó Hunyadyval szemben talán az Eötvös-kollégiumban, majd az École Normale Supérieure-ben szerzett műveltség s az internáltság ötéves szenvedésében mélyült emberség felsőbbségét éreztethette… Hunyady viszont a szalonfilozoptert vethette meg – még ha irigyelte is – Kuncz Aladárban. Termékenyebb volt, könnyebben járt kezében a toll; az esszében jeleskedő, szépprózában baktató kollégát valami őstehetségfölénnyel nézte le. S nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt gyanítom, hogy a schöngeistsággal szemben meg-megnyilvánuló általános elfogultsága ebből a negatív Kuncz-komplexumból is táplálkozhatott.
Budapest, harmincas évek; egy pengő nagy pénz, jó ebédet lehet kapni érte, vagy fél kiló kókuszcsemegét. Az első magyar filmek, zavarosban halászó macskák, vízipóló-bajnokságok, piros autocaron suhanó külföldiek, C-vitamin, Nobel-díj és egyéb magyar világsikerek szaka. (A mélyben azonban, felszínre jutásért, hatalmas erők gyürkőznek.) Hunyady Sándor Pesten él; 1929-től fogva mi is Pesten lakunk. Egyszer 1933-ban vagy 1934-ben ellátogat hozzánk. A Látó-hegy oldalában levő öreg villába taxi hozza fel. Anyám kitesz magáért, jó erdélyi ételekkel várja. S Hunyady, cserében, immár bennfentes pestiségét nagyvilági esetekkel, kolozsvári múltját pedig csattanós adomákkal bizonyítja. Kuncz Aladártól most sem fér el: nyugodtan fog rá mindenféle huncutságot (nyugodtan teheti 1931 óta) – jó messze, a Kerepesi temető homokjában nyugszik, nem vághatja hozzá sem a párnáját, sem a papucsát. Sűrűn köhög, fújtatva lélegzik, de szájában a cigaretta mégsem aludhat ki: egyiket a másikról gyújtja meg; ez alkalommal hallom először a kifejezést: Kettenraucher, azaz láncdohányos. Azzal búcsúzik, hogy megtört a jég, ezentúl már gyakrabban találkozhatunk; és nálunk hagy, mintegy zálogban, egy doboz francia gyártmányú, köhögés elleni gyógycukorkát. De a látogatás nem ismétlődik meg. A párizsi címkéjű fémdobozka még sokáig emlékeztet mindnyájunkat az előkelően őszülő, nagyvilágbeli úrra; a cukorkát köhögős nagyanyám szopogatja el. Aztán cérnája, tűje s egy-két gombocska kerül bele – így találjuk meg halála után, s máig is így őrzöm…
Eltelik egy-két esztendő. Mint annyi hasonló, de mégis „ilyen se volt” irodalmi szervezkedés, „megalakul” a Mikes Kelemen Akadémia. Hunyady Sándor is meghívást kap; találkozásainkra eljárogat; szeretjük nagymondásait, eleganciáját s nem utolsósorban zamatos külföldi, török, angol cigarettáit. Azonkívül: úgyszólván propagandistánk, s mint ilyen, Akadémiánkról nagy cikket „ereszt meg” a Magyarország-ban (abban az időben, amikor még Zilahy szerkesztette). Ebből aztán megtudhatta a közönség, mi fán terem a Mikes Kelemen Akadémia, kik s mik a tagjai, s meg főképpen, hogy az Akadémia helyisége két majdnem bútorozatlan szoba, melyben is az egyetlen faragott tölgyfa íróasztalon kívül nincs más felszerelés, mint két más-más számú telefon, melyek, mivelhogy asztal sincsen, a földön hevernek, a sarokban, mint valami aránytalanul nagy láncra kötött fekete kutyuskák. Ezt is megírta bizony, mert mindig szerette az efféle lehetetlen mozzanatokat: ha nem lettek volna, kitalálta volna. (Mert kitalálni is nagyon szeretett.) Aztán az Akadémia farsang idején „bált” rendezett. Általa nagy megtiszteltetésben volt részünk: hat üveg pezsgőt hozott, s mi fő: magával hozta az Opera prímabalerináját, Szalay Karolát…
De a sors s az írók csúf természete ennek a „soha még ilyen” Akadémiának sem kegyelmezett. A diktátorság égedelmes vágya éppen abból az alapító tagból tört ki – méghozzá vulkáni erővel! –, aki a diktatúráknak és diktátoroknak legádázabb ellensége volt. Összegyűltünk barátságban, szerteszéledtünk ellenségeskedésben. Akadémiásdit még egy esztendeig sem játszódhattunk. Hunyady Sándor bölcsen, és mindnyájunkkal együttérzően, komédiáinkon felül állt. Egyedenként továbbra is széles örvendezéssel látta viszont a boldog emlékezetű Akadémia tagjait. Ilyenformán vendégelt meg egyszer másodmagammal engem is – a Royalban. Soha hasonló lakomát! Ha az elfogyasztott ételeket bár hírből ismertem volna, most az étrendet, mindenki irigységére, pontosan elsorolnám – noha manapság statárium elé állítanák azt, aki hasonló merényletre találna vetemedni. Úgy szolgáltak ki, mint Krúdy „fejedelmét”, Alvinczy Eduardot, a regényben. Nem is beszélgettünk, csak ettünk, ettünk. Véget nem ért a nagy lakmározás, iddogálás, szivarozás. N. B. mindez 1936 végén történt. Abban az esztendőben éltek még Budapesten maharadzsák. De elmúlik a világ dicsősége.
1936 nyarán hazautaztam Erdélybe. A Keleti pályaudvaron véletlenül találkoztunk. Megörvendeztünk egymásnak, s – noha éppen két osztálynyi különbség választotta el helyeinket – elhatároztuk, hogy amennyire csak lehet, együtt utazunk. Azonban alighogy a vonat megindult, faképnél hagyott, elvonult a hálókocsiba. Én pedig ott gyököngettem végig az éjszakát a kolbász- és szilvóriumszagú, fapados kocsiban; de eszem ágában sem volt, hogy lázadozzam. Ugyan miért lázadoztam volna? Költő voltam és fiatal; Ő? Színpadi szerző és „öreg”. A két vasúti osztálynyi különbségnél mi sem fejezhette volna ki jobban induló költő és befutott színpadi szerző társadalmi helyzetét. Reggel azonban, megállapodásunkhoz híven, találkoztunk az étkezőkocsiban. A személyzetet jól ismerte, s úgy szolgálták ki, mint egy kiskirályt. Ismerősként hajlongott neki minden pincér, takarítóasszony, kalauz. De nem is maradt adósuk! Saját szememmel láttam, amikor a kalauznak borravalóul békebeli ezüst ötpengőst adott. (Aki nem tudná, mekkora pénz volt abban az időben ez a Horthy-fejes ötpengős, jusson eszébe, hogy egy versért legfennebb ennyi honoráriumot fizettek… A vers is olcsó volt, mint minden a földkerekén.) Jóltartott hosszú, aranyszopókás, bakarasznyi török cigarettával, édes pálinkával; mire a Sebes-Körös völgyébe érkeztünk, már magamon kívüli, transzos állapotban bámultam a Tündérkert sziklakapuit. Sándor bácsi ki-kinézett az ablakon, a cseperedő füstű kunyhókat figyelte, s kissé nyilvánosságnak szánt külsőségekre hívogatta fel érdeklődésemet; éreztem, ezeket fogja holnap megírni a lapjának. (Nem csalódtam.) Erdélyi gyermek- és ifjúkora ellenére nagyvárosias képletekben gondolkozott. Csorduló szívvel, degeszre tömött pénztárcával vonult be Erdélybe. Őszülő, mágnásbajszú, börberi ruhás magyar úr volt, respektussal bámulhatták, akik nem vallották magukat magyarnak. Ilyesformán, egy évvel Makkai Sándornak emlékezetes, a kisebbségi sorsot elviselhetetlennek nyilvánító, vihart vető Nem lehet-e után Hunyady Sándor hazavonulása és kolozsvári forgolódása valóságos tüntetés volt, a kisebbségi állapot túlkompenzáló fitogtatása: hogy mégis „lehet”. Tegyük hozzá, hogy csakis így lehetett: dollár- és világhírillatú bevonulással.
Amit most akarok elmondani, egészen közeli élmény, éppen ezért hűséges visszaadása nehezebb lesz, mint az előbbieké: hogy látszólagos ellentmondással fejezzem ki magam, nincs eléggé messze ahhoz, hogy közelről lássam.
Marosvécsen történt, az esedékes háromnapos Helikoni Találkozón, ez év augusztusának közepén.
Az erdélyi írók egymás után kaptattak fel a Kemény-várhoz vezető szerpentin úton; ki préselt papírból készült nagyobb bőröndöt, ki kicsi kézitáskát hozott magával, nem nagyobbat, mint egy iskolás fiú vagy gyári munkás. Hunyady Sándor nem csak egyszerűen jött, hanem valósággal bevonult. Inas hurcolta hatalmas disznóbőr táskáját a széles világ mindenféle szállójának és penziójának tarkabarka címkéi borították, két világrész nagyvilági szórakozóhelyei adtak rajta egymásnak névjegyes találkozót. Elfoglalta a neki kijelölt „lakosztályt”: fél tucatnyi selyem – vagy selyemhez hasonló – fehérneműt, több pár cipőt, jó néhány nyakkendőt rakosgatott szekrénybe, szép sorjában: a tükörasztalka márványára drágalátos piperekészletet, közte egy üvegcse finom párizsi Chypre kölnit helyezett; hiába lakott harmadmagával a szobában, mégis az ő illata uralkodott. Valómelyikünknek feltűnt a Triznya készítette, betétes sárga cipőhöz viselt, különös anyagú krémszínű harisnyája. – Amerikai – világosított fel bennünket –, üvegharisnya! Tíz évig is viselhetem! – állította, s mi bámultuk, hitetlenkedve közben. Irtózatos, görcsös, fuldokló köhögés kínozta; csak mutatta-e, vagy valóban nem gondolt mulandóságra? Nem, nem gondolhatott. Szép napok vártak reá: az éjjeliszekrényen hanyagul „ottfelejtett” levelezőlap (lakkos oldalán Bethlenszentmiklós látképe) meghívóul szolgált egy kéthetes nyaralásra. A szálkás, nyugtalan betűk alatt B. M.* kezdőbetű a nyaralás főúrian zavartalan voltának záloga. (A hatalmas bőröndből kirakott fehérnemű és egy-két öltöny tehát e nyaralásnak szólt.)
Köhögött, fuldoklott, már alig mert rágyújtani, alig merte kinyitni a száját. S ha szólt, akarva-akaratlan, ki-kiszaladt a száján: Amerika. Az egykori eldorádótól alig egy esztendő választotta el: nem csoda, ha csordultig volt még a nagy viszontagság élményével, s nem tudta visszafojtani kikívánkozó tapasztalatait. Körülbelül úgy emlegette, ahogy például egy dúsgazdag, de különc, szeszélyes nagybácsit emlegetnénk, ha nem tudtuk volna vele tökéletesen megértetni magunkat. – Miért jött voltaképpen haza? – kérdezték tőle. Megmondta: „Ezeknek csacsenoljak?” A háborús propaganda fő hangadóit értette. Inkább hazajött. Ha most hozzávesszük, hogy egy árva kukkot sem tudott angolul, s még az ételek nevét sem tudta az étlapon értelmesen elolvasni, ezzel kiegészítve el is fogadhatjuk magyarázatát.
Annál szembeszökőbb volt tapasztalnunk, hogy mégis, mégis, örök vágyképe maradt Amerika. Nem, nem a mai, a háborús gyürkőzés Amerikája, hanem a kivándorlók eszményítette, eldorádó képzetű Amerika. De ez az álomország, amelyet regényekből, filmekből ismert addig csak, egy-egy emberségesebb kórházi orvosban, ápolónővérben vagy – volt része ilyesmiben is – üdvhadseregbeli elvekkel telitett börtönőrben képviseltette magát s jelent meg neki. S le-leszottyantak még elvétve százdolláros novellahonoráriumok is…
Röviden: szidta, de vágyott utána. Gyűlölte és szerette Amerikát; annál jobban szerette, s annál jobban vágyott utána, minél mostohábbakká váltak egy magafajta íróegyéniség számára a hazai viszonyok. Előbb-utóbb világosan kellett volna látnia, hogy a háború magával hozhatja az európéerség, a bőröndös világfiság, a dollártermő színpadi sikerek és szállodai életmód eltűnését. (Mert hatásra, mióta a világ világ, ellenhatás következik; minden pusztul, ha idejében ki nem vetkezik magából.) Ha Hunyady Sándornak lett volna hatalmas, tollal szerzett vagyona, ingatlana, csak égi boldogság felé repeső, tragikus családi élete – alkalmasint valamilyen formában ő is kísérletet tesz – mint Zilahy Lajos a közelmúltban – múltjával, életformájával való leszámolásra.
Földi javak hiányában ez az utolsó bölény-bohém alapítvány nélkül ment el a világból. Amúgy is fáradt tüdeje megérezte, hogy most a legalkalmasabb pillanat: már élpárolgott a lélek életbe kapaszkodó hite. „A korszerűtlen versek” költőjének, Reményik Sándornak példáját is követte, tudván-tudatlan. Fejét halálnak vetvén, elfordult a sötétedő világtól.
„Miért politizálnak ma a fiatalok?” – dühösködött egy súlyos elvi kérdéseket tisztázni igyekvő helikoni tanácskozás után. – „Minden földi nyomorúságnak a sok handabandázó fiatal az oka. Menjenek haza, ötvenéves korukig folytassanak intenzív szerelmi életet, s csak aztán politizáljanak.”
Ekkorát változott a világ! A múlt világháború mérhetetlen emberi szenvedéseiért még éppen a vén, fogatlan oroszlánokat volt szokás pokolra kívánni. Hunyady Sándor a fiatalokat fogta vádba. Tévedett, de ártalmatlanul, sőt, szinte „öregesen” tévedett. Nemcsak a fiatalok politizáltak, hanem nemzedéktársai is. „Pacsirta” – ez volt a művészvilágban a beceneve – a légynek sem ártott, csak megrögzött tiltakozó, ellentmondó volt: a valóságot a maga képére megtoldó nyugtalanság lakozott benne. Íróként és világfiként egy személyben: mint a pacsirta, mely tudvalevőleg földön nem énekel, szerette volna magát a magasban lebegtetni az emberi társadalom felett.
1943
Az éjszaka dudvás, fülleteg alja
rejti a bomladó királyfit –
Két magyar költő utolsó verskötete forgott és forog ebben az esztendőben az emberek kezében, a József Attiláé és az erdélyi Dsida Jenőé. Mindketten fiatalon hagyták itt az egyre izgalmasabbá váló Európát, melynek szomjas, kultúraéhes, kultúracsömörös fiai voltak. Posztumusz köteteiket azóta a kényszerű véglegesség glóriája vonta be; halálukkal tettek saját fejükre babérkoszorút.
Szegény Dsida Jenőt alig ismerték Magyarországon; működése Erdélyhez kötötte, s habár az anyaország elismerése jólesett volna, szomorú fátum feledtette őt ki az itteni nagy folyóiratokból. Így maradt aztán fájdalmasan muszáj-erdélyinek, ahogy fájdalmasan, de büszkén marad örökre magyar a magyar író, hiába álmodozik Európa ráeső, sugárzó tekintetéről.
Most, hogy már nem él, most kezdik észrevenni voltát, s késő meakulpázással hasonlítják össze önkéntelenül az érdemtelenül körülhordozott s szentségtartóként fel-felmutogatott műbabérosokkal… Eltűnt, „mint régi halk legendák” – hogy lénye visszhangja, valami kedves, őszesti gyümölcsfazsongás, lelkünkben örökre megmaradjon.
*
Dsida Jenő lelkivilága zsúfolt díszítésű, örökégős, cifra sírkamrás velencei barokk templomocskához hasonlatos, melynek zsongó csendjébe a harangszó szinte belehal. Úgy tele volt belső csodáival, hogy alig látta maga körül a való világot. Ezt a zsúfolt belsőt azonban szívesen mutogatta, szívesen s diadalittasan hordozta meg a kinti való előtt, kérkedő áradozással. Törékeny testű lények öndíszítő módszere, kicsi virágok nagy illatozása: ez a Dsida Jenő kedves, emberi magamutogatása.
Ezt a gyermekes, izgalmakban dúskáló világot vetíti a valóságba, s a neki használhatatlan külső mindenséget gyermeki csökönyösséggel formálja a maga hasonlatosságára. Fantáziáját beleélésre, agyát hivésre kényszeríti, s a maga használatára valami másodlagos vallást, gyermekkori templomélményeinkre emlékeztető hitet alkot.
|
Szeretné velünk is elhitetni az édeskés csodát. Máshol kéjes önfeledtséggel s túlontúl költői valóságfeledéssel lendül bele az ad infinitum tündérkedésbe vagy némely virág-meseszerű angyalkalandba. Így népesül be a földi tartomány nipp szentecskékkel, tündérkékkel és angyalokkal, s valami Wurmland-szerű birodalom kerekedik belőle, nem is annyira az ember, mint inkább a költő saját javára és használatára…
Mintha a kései barokk világból maradt volna itt, mintha egyenest egy cicomás templom oltára mögül ugrott volna a harmincas évek kellős közepébe, két évszázados álom után. Girardi kalapot kerítettek neki kedvelt angyalai, kicsi gombos cipőt, fehér nyári nadrágot s kék lüszterkabátot… Ez volt a transzszubsztanciáció… Csak azok nem törődnek bele a valóságba, csak azok nem fogják fel érdeme szerint a föld pozitív természeti csodáit, akik álmodozásban élnek: álommá válik lassan a valóságuk is.
A természetben barokk díszleteket lát, áhítata mindig önszemlélő, túlfűtött, áhítatélvező áhítat, tükörbe nézés. A szerelemmel is ekképp lehetett: jó volt az általános szépítéshez, a világ átköltéséhez, kellettek az önélvező széptevések, leleményes vallomások.
S ha addig nem is lett volna, a versírást Dsida Jenő találta volna fel. E nélkül a neki magasfokú pozitív életérzést adó mesterkedés nélkül világa el sem képzelhető. Olyan, mint a tüdő lélegzése, mint a szerelem, mely minden létezést megkoronáz.
A késő barokk magyar költőkre, Faludira és Amadéra kell gondoljon az ember – az elsőre töprengéseiben, a másodikra dévajkodó, csintalankodó suttogásaiban, csevegésében.
Csupa barokk rímjátékból, rímötletek egymást követéséből áll költészetének fiatalabb kori fele – s ez az eddigelé ismertebb Dsida –, amikor is hiányzik még verseiből a lélekbeli és űrbeli előlétezés (mely minden igazi vers kritériuma!), hiányzik a sorsszerű eleve elrendelés. (Sainte Theréze de Lisieux, A tó tavaszi éneke stb.)
Barokk képzeletéhez illően szereti a stíluspróbálgatásokat, úgyannyira, hogy majdnem minden régebbi verséhez feltételez az ember valami – talán sohasem létezett – mintát. Természetes hát, hogy Csokonairól emlékezvén – csokonais formában teszi, mégpedig a legagyafúrtabb játékosság próbára tevő versmértékében: A reményhez dallamára.
Ezt az életpótló játszadozást azonban az elérhető legmagasabb szinten űzi, s a legnagyobb találékonysággal, a magyar nyelv gazdagságára nagyszerű példákat szolgáltató, ötlettársító képességgel bonyolítja le; megmutatván ugyanakkor azt is, mint lehetséges rímenként fel-felmerülő fogalmakat oly meggyőzően tartalmasítani, s olyan logikai rendszerbe kényszeríteni, hogy senkiben se merüljön fel a kétség: lehetséges-e, hogy az első verssor születésekor az utolsó még homályban lappangott, s nem csak a rímjáték kínálta eszmetársítás bojtjaként került oda…
A Tükör előtt, nagy verses regénye mutatja ezt leginkább, az a költemény, melyet utolsó életnyilvánulásaként, kétségtelen halálsejtelemtől ösztökélve, a nagyot alkotás és magát időbe lopás tudatával alkotott remekbe. (L. A pántos kapukon túl című fejezetet.)
Ilyen versszakokra gondolunk:
|
Aztán itt van másik példának, költői nagyságát mérő súlyegységnek a Harminc év közelében Tóth Árpád-i tündökletessége, eleve szerkesztettsége s különösen utolsó strófáinak lelket szétfeszítő végtelenbe áramlása. A Hulló hajszálak elégiája pedig egy „talált téma” lehető legalaposabb kidolgozására példa. Mindkettőnek utolsó részében éri el Dsida azt a költői szuperlatívuszt, amelyet magyar költő ebben az évtizedben művészileg csak elérhetett.
Azon az úton, amelyen a teljesülés, a magára találás és világhelyzet-meghatározás felé haladt, apránként levetegette az öncélú rímelgetés ifjúsághoz tartozó modorát („elhullnak a szép hullámos hajszálak idővel, előtűnik a koponya”), s gondolatiság, kitervelés-építkezés, versben filozofálás felé volt érkezőben. Sőt, mint bizonyos kőnyomású titokzatos versei mutatják – volt még ideje utolsó esztendeiben az erdélyi magyar kisebbségi sors elzokogására s világba kiáltására. Kétségtelen: ha meg nem kell vala halnia, valami Rilke-szerű, erősebben gondolati költészetnél, puritánabb szabatosság fokán állapodott volna meg, s valaha úgy tenkinthetnének vissza művének játékosabb részére, mint kötelező ujjgyakorlatokra, melyek minden kiteljesedő, nagy művészet feltételei. Bízvást hisszük, az igazi, a végleges Dsida a Tükör előtt, a Tízparancsolat, a Harminc év közelében költőjét folytatta volna. De most már „az éjszaka dudvás, fülleteg alja rejti a bomladó királyfit” – harminckét éves korában! Eltűnt Kolozsvár utcáiról, szerkesztőségeiből, kávéházaiból, a Szamos-part berkeiből, el magából Erdélyből. Nagyra menendő műve korai halála által nyer útra indító megbecsülést és szárnyalást. Ahogy ez már az ifjan elhunyt magyar költőknek mindig is kijárt.
Utolsó perceiben – higgyük! – egy halálon felülkerekedő vagy a rémmel párbeszédet kezdő vers foszlányos sorocskái vibrálgattak, s kaleidoszkópszerűen meg-megvillanva csoportosultak örökégő, versre éber agyában-lelkében; és szenvedése nem lehetett akkora, mint a közemberé, igazi élmény volt ezúttal, valóságos életélmény (legelső és egyben legutolsó), melynek érzékelése iszonyát és szenvedését elsodorta.
1938
1935. Levél Dsidától – első és utolsó levél. Ne sértődjem meg – írta –, de figyelmeztetnie kell, hogy az Erdélyi Helikon-ban megjelent Janus Pannonius-fordításaim disztichonjai imitt-amott sántikálnak… Milyen kár! – különben csak gratulálhat, hogy úgyszólván gyermekfővel ilyen kemény fába merem vágni a fejszém… Megrendültem. Áthatott a szememben tökéletes formaművész bátya abszolút igaza. Azé, akinek „szerettem drága verszenéjét”, mert Csokonaiéval vetekedő kristályosnak, Mozart muzsikájához hasonlatos, derűs csörgedezésű hegyi pataknak éreztem, s egész addigi művét – nagy versei, a Hulló hajszálak elégiája, a Tízparancsolat, a Harminc év közelében, a Tükör előtt, akkor még nem születtek meg – egy eszményi barokk flamboyant remekének tartottam!… Milyen gyászos és milyen tarthatatlan volt mentegetőző válaszom, melyben egy megpirongatott nebuló álokoskodásával adtam kifejezést abbeli reményemnek, hogy poétikai botlásaimat őrajta kívül legfennebb ha Babits Mihály veszi észre…
Most már jobban tudom, milyen írói és emberi magatartás íratta vele azt a levelet (egy koporsószerű fiók mélyén lepi a pesti korompor, mint valami kallódó drágaköves boglárt, melynek csillogása azonban időtálló és rozsdafoghatatlan!). Bár a pirongatás annak a gyermeknek is szólhatott, akit bennem még mindig láthatott: a húszas évek végén sokszor járt ki apámhoz a Szamos-parti nyaralóba – girardi kalapban, könnyű sétapálcával, fehér pantallóban és kék lüszterkabátban – s alig méltathatta különösebb pillantásra az öröknek vélt nyarak fürdőnadráguniformisos, labdával vagy horgászbottal rohangáló fiúcskáját – aki most, íme – talán még mindig mezítláb – Janus Pannonius fordítójaként áll elébe… Igen, a provincializmus, a borzasság, a Parnasszuson táncoló mezítlábasság ellen még öltözködésében is tiltakozó európai szigetember megnyilatkozása volt, aki Kuncz Aladár időnap előtt megüresedett írófejedelmi trónusának egyenes jogutódjaként tarthatta magát számon a harmincas évek erdélyi magyar irodalmában. Kultúrában, társadalmi érintkezésben folytatni akarta s folytatta is ezt a példaadást; és, oltalmazó szárnyait, serkentő spiritus rector-ságát éppúgy terjesztette ki a kezdők felé, ahogy annak idején elődje és mintaképe őfeléje. S valahol például rikító színű nyakkendőben vagy a kor hóbortja szerint szabott bornyúszájú nadrágban csípett volna el, bizonyosan akkor is szerét ejtette volna, hogy értésemre adja helytelenítését…
1944. Nyár. Állok B. K. Gy. barátommal – Dsida szatmári földijével és tisztelőjével – a monumentális formájú, nem az ő kisded termetéhez, de költői érdeméhez mért mauzóleum előtt. A Házsongárdi temetőben, a „legszebb kertben” az utóbbi hetekben ijesztően megsokasodtak a friss sírok: az új földfoglalók a június eleji szőnyegbombázás áldozatai. A csendes, kisvárosiasan lépésben terjeszkedő sírkert egy csapásra valami metropolis futószalagon működő intézményévé változott: folytonos lódobogás, patkócsikorgás, gyászszekérnyikorgás a meredek utakon, hol itt, hol ott feltörő zokogás, deszkák dübörgése, őrült, sikongó harangszó a kápolna galambdúctornyából. Ez a temető: néhány száz négyszögölre sűrítve maga a háború szaggatta Európa! S mindez a szörnyűség a szeráfi, az angelicus költő lantjára vajon miféle hangokat kényszerítene? Győzné-e játszani, remekbe csendülő rímekkel, hibát nem ismerő formákban feldolgozni, kifejezni az apokaliptikus méretű borzalmakat – vagy úgy visítana fel disszonanciába fúlva, mint Mozart Adagio és fúgá-jának szívet tépő végakkordjai? Bizony, még az ő tökélyt kereső formáit is szétvetné ez az iszonyat – még jobban, mint élete végén írt siralmas Zsoltárában, melyért életbeli, halandó ellenfelei által oly súlyos posztumusz ítélet alá vettetett… Igen, most már nemcsak a saját népéért, de az egész teremtett emberiségért szakadna ki a nőiesen gyöngéd lélek, e törékeny és fennkölt humanista égbe törő psalmusa!… Talán neki jobb itt, a betonbarlang mélyén, a vasajtóval elzárt, ólommal lepecsételt nyugalomban – irigyeljük –, és fejcsóválva, fintorogva bámuljuk az ismeretlen tisztelő által vasajtaja kampójára aggatott óriási, vörös fénymázas konzervbödönt – benne lecsüngő, fonnyadt virághullák –, melyen francia gyár felirata hirdeti: Purée de tomate. Mi ez? Hogyan kerül ide oly messziről?… S megtaláljuk a magyarázatot: német hadizsákmány, tartalma valami kantinban táplálhatta az elő- vagy visszavonuló hadsereget… S aki idehozta, talán a szemétdombról, tán eszébe sem jutott, hogy maholnap az egész város, az egész Európa egyetlen óriási purée de tomate-tengerré változik… És furcsa émelygéssel búcsúzunk a „rothadó királyfi” nyughelyétől.
1962. Nyár. Ugyanott – az iszonyú konzervdoboz emléke kísért – ennek nyoma sincsen. Ellenben két cserépváza, megfelelő kovácsoltvas tartóban, ajtaja két oldalán… És bennük friss virágok, és mindenütt, ahol csak beszúrható vagy letehető: virágszálak, bokréták. Kik hozhatták? – tűnődöm, míg útitársnőm kegyhelyre megérkező zarándok megilletődésével helyezi el csokrocskáját a vasajtó szellőzőrésében… Kik hozhatták? Fiatalok, mint ő, vagy régi, megkopott rajongók, esetleg kései viszonzásul a tőle kapott bukétákért?… Hiszen válogatott verseit jó öt esztendeje s mindössze 1500 példányban adták ki Magyarországon, s ez vajmi kevéssé magyarázhatja ezt a népszerűséget… Még szerencse – gondolom keserűen –, hogy nem tíz- vagy annál is több ezer példányban került forgalomba, most szénakazalnyi volna itt a virág, ki se látszana alóla a kis mauzóleum, s a mi virágunk annyi volna, mint csepp a tengerben… Vagy talán úgy gondolták, akik a példányszám dolgában határoztak, hogy Dsida Jenő halhatatlanságához ennyi is elég, s akik a „pult alól” nem tudják megvásárolni, ám terjesszék kéziratban, felelevenítésre kényszerítve egy már-már feledésbe merülő középkori hagyományt…?
Ilyen gondolatokat forgatva olvasom a homlokzaton maga szerezte epitáfiumát:
|
Költő öntudatosabb szerénységgel nem is arrogálhatja műveinek halhatatlanságát, mint Dsida tette a korai haldoklás keserűségében. Most azonban, halála 25. évfordulóján végre leróhatnánk tartozásunkat; lehet-e alkalmasabb és illendőbb időpontja egy nagyméretű s magasabb példányszámú Dsida-kiadásnak? Mert hisz, ha a költő nem is rohanna el „alkonyi fényben egy lángszínű lepke után” – mégiscsak ez volna méltó feltámadása.
1963
Kedves Jenő!
„Hetvenedik születésnapod alkalmából szívből kívánom, legyen erőd, egészséged, munkakedved – őszikéid után – télikéiddel örvendeztetni olvasóid egyre sokasodó, lelkes táborát…”
Ilyenformán köszöntenélek, ha élsz, s ha címedet tudom.
Már 39 éve, hogy nem élsz, legalábbis „romló földi másod” szerint – de lám, három-négy versed elolvasása elég, hogy olyan életteljesen, virulóan jelenj meg előttem, mint amilyen időtállóak a verseid.
Arcod örökifjú, szeráfi bájú arc, mint ezen a fényképen, melyen kerekded márványasztalka mellett olyanformán ülsz pályatársaid félkörében, ahogy legjobb emberei közt a féltett, óvott fiatal Dávid király ülhetett. (Rendkívüli fényképészbravúr vagy a véletlen műve, hogy az asztal lapját egy jól kifaragott, olajos képű fapofa tartja, mintha valamiféle megbízatással kuporgott volna oda.)
Tehát írok neked, az örök életűnek, habár fogalmam sincs, hová címezzem a levelet. Erről magad tehetsz! Földi életed idején oly sok változatban képzelted el s jelölted meg leendő tartózkodásod helyét, mintha a téged „nyomon követő ellenségeid” elől akarnál elrejtőzni az idők végezetéig. Szerényebb, szorongásos perceidben havasi kalibában reméled megtalálni békés remeteotthonod; máskor, bizakodóbb hangulatban, hatalmas parkot választasz tanyádul, s fekete kalapban, lobogó köpenyben sétálsz, a háttér: kandikáló nőalak a kastély ablakában… És amikor meglegyintenek a halhatatlanság sejtető fuvallatai, a Cassiopeián is túlra röppensz, ahol „egy állomáson, mely meszelt, parányi, Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi”.
Legszívesebben erre az állomásra címezném e levelet. „Egyszer megtalálnak, meg kell találjanak” ezek a sorok. Avagy miért higgyem feltétlen bizonyossággal az ellenkezőjét: hogy nem vagy sehol.
Születésnapi ajándékul furcsa örömhírt közlök veled, Jenő – s voltaképp a tollat is ez adta kezembe: sehol, semmiféle könyvesboltban, de még a bolhapiacon sem kaphatók, épp ezért lázasan keresettek a versköteteid!
Kinek, minek tulajdonítható, hogy mindenütt, ahol magyar él, lopkodják a könyveidet, Jenő!? Bizony, mint a korán érő, muskotályos csabagyöngyét az énekesmadarak, olyan megható mohósággal orozzák, csenik el a köteteidet. A magam kárán is tapasztalom ezt. Eltűntek, elillantak, „lábuk kelt” – egyetlen könyvem sincs Tőled, Jenő! És ugyanez a sors érte az apámnak dedikált két első kötetedet, s a későbbi, már dedikálhatatlanokat egyaránt. S most bánhatom, hogy miért nem szereltem könyveidre ravaszdi kereplőt, vagy nem foglaltattam rézlapok közé, s verettem láncra őket, mint legféltettebb kódexeiket a hajdani írástudók – a könyvnyomtatás és géperejű sokszorosítás feltaláIása előtt.
Habent sua fata… – mondod erre, s mosolyogva legyintesz. Való igaz: a könyveknek sajátos sorsuk vagyon. Emberi akarat nem befolyásolhatja abszolút mértékben minden könyv végzetét. Lehetséges egy képzeletbeli vonal, amelyen túl már a költői művek földi döntésektől független pályán keringenek – közelednek vagy távolodnak –, akárcsak az irányító központból elbitangolt, ember gyártotta csillagok. És itt kezdődik az igazi halhatatlanság. A manipulálhatatlan!
Egyébként Neked ez nem lehet újdonság. Idestova négy évtizede gyűjtheted észleleteidet; s eljött az ideje, hogy híveid és nem híveid épülésére megírd a Halhatatlanságra Vezérlő Kalauzt. Ehhez az esszéhez néhány földről való adattal szolgálhatnék, melyek érdeklődési körödön kívül estek alkalmasint.
Először is: népszerűséged fordítottan arányos köteteid számával – és példányszámával. Magyar költő talán Csokonai óta nem szerzett elsőrendű csillagrangot ilyen alacsony példányszámú verskötettel! Ha a számukat ötven év leforgása alatt 15 vagy 18 ezerre becsülöm, talán a kiadók javára tévedek.
S aztán itt van a kezemben a Hét Évszázad Magyar Versei-nek III. kötete (1972-es kiadás) – ez az érzékies tapintású, fekete marokenbőr kötésű, arany címbetűs könyv – mint egy püspökkézbe illő Biblia!… De, íme, a XX. század holt és eleven költői közt 1174 oldalból csak tizenkét oldalacska jut osztályrészedül. Nincs itt valami aránytévesztés, kérdezem magamban, s azt is, hogy a végtelen lovagiasságáról ismert igazságbajnoka, József Attila, erről tudomást szerezve, nem ajánlana-e fel egy marlborough-i gesztussal a neki megérdemelten juttatott száz oldalból akár negyvenet is?! (A köztetek történt levélváltás hangja megengedi ezt a feltételezést.)
Hét Dsida-vers hét évszázad magyar versei közt!… Nem valami szerkesztési szűkmarkúság-e ez – töprengünk tovább –, utóvégre 1972-ben műved már rég felszabadult a hibernáltság állapotából, melyet valakik, többszörösen csalhatatlanok, szülőhazádban hozzávetőleg húsz évre szabtak (és ebben tisztelt és nagyra becsült román költőtársad, Blaga Lucian műveinek sorsában osztoztál – azzal a különbséggel, hogy Blagát azóta a románok a legnagyobb költők rangjára emelték, s műveit „az Úristen minden nyelvére fordíttatják” – hogy Coresi diakónust idézzem…) A jégtörés és -felolvasztás bátor vállalkozását nálunk már 1958-ban elvégezte a Szépirodalmi Könyvkiadó, amikor Tóparti könyörgés címen 1500 példányban hozta forgalomba válogatott verseid, Á. L. megfontoltan nagyra értékelő előszavával… Ezt 1965-ben a Magyar Helikon bibliofil, liliputi Dsida-kötete követte (Arany és kék szavakkal, Katona Tamás szerkesztésében és utószavával), mely 3700 példányban ugyan, de mindössze harminchét verset tartalmazott, az Angyalok citeráján anyagából. Sőt, „közkézen forgott” már 1966 óta a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó Versek című gyűjteményes Dsida-kötete is, melynek előszavában veled egyívású pályatársad, Szemlér Ferenc – aki jó egészségben érte meg a minap hetvenedik születésnapja ünneplését – minden eredeti versed eljövendő kiadását meri remélni, és „helyesen sejtett tényként” szögezi le, „hogy Dsida Jenő költészete szellemi örökségünk elvitathatatlan része…” – és hogy – „…saját múltunk eltéphetetlen szálakkal kapcsolódik irodalmunk jelenéhez és jövőjéhez”.
Ne legyints és ne csodálkozz hát, Jenő, ha akadnak, akik a fenti adatok ismeretében keveslik ezt a számmágiára gyanús hét Dsida-verset hét évszázad magyar költészetében, és nem szeretnék azt hinni, hogy ez a szám eggyel-eggyel csak évszázadonként emelkedik…
Persze, ott, ahol rejtőzködsz, ezzel csak dicsekedhetnél, ha a szerénység és elhúzódás nem tartozott volna fő-fő jellemvonásaid közé… Mert a szűnni nem akaró ellenszélben, íme, egyetlen mozdulat nélkül, olyan mesteri lavírozással emelkedsz mind magasabbra, mint a kiterjesztett szárnyú viharmadár, amikor nyugodtan csillogtatja rejtélyes tudományát a nyugtalan vizek felett.
Miért ne bizakodhatnám tehát én is abban, hogy emelkedésed röpíve még akkor sem volna megtörhető, ha hirtelen százezer példányban szórnák piacra összes verseid?… Az ilyen gazdag, változatos mondanivalójú költő hitele olyan mértékben emelkedik, ahogy tartalomban, formában alább száll a költői termés átlagszínvonala.
Verseid a humanizmusnak: a szegényekkel, megalázottakkal, elnyomottakkal való, olykor-olykor forradalmi ihletésű együttérzésnek, elszánt pacifistaságnak valóságos breviáriumát kínálják – csak össze kellene gyűjténi. A halálközeli sejtelmesség, a földöntúlra mutató sugallatok, a rémült jelzések és vészkiáltások, filozofikus töprengések külön kötetbe szedhetők. A muzikális és formai remeklések, „az abszolút harmóniaérzékből” fakadt mesterművek – melyek túlszárnyalják a feltételezhető Kosztolányi-előzményeket is – egyenest a verstani példatárokba kívánkoznak!
Végezetül pedig, amikor a közelgő halál és a közelgő világháború árnyékában, rossz közérzettel, s a „valamit még el kell mondani” külső és belső parancsára, cicorázó lantodat felakasztottad: Dávid rozsdás hárfája után nyúlt fehér, törékeny kezed, hogy a Psalmus Hungaricus-t elzokoghasd. (Ady ugyanezzel a hárfával, szintén ült a Babiloni Vizeknél, és síri, hideg szélben nemcsak magát siratta vala.) Kiteljesedett költőséged, krisztusi emberséged megrázó tanúsága ez, biztosíték arra, hogy – ha megéred az emberség és az emberiség legszörnyűbb megpróbáltatásainak esztendeit: senki se tudja beléd fojtani húrhíjas hárfával kísért, fejhangú jajveszékeléseid és átkaid!…
Levelem hosszúra nyúlt. Sokatmondó, versben sűrítő szerettem volna lenni, szemem előtt Kuncz Aladárhoz írt verses leveleid lebegtek – de utolért a pózai bőbeszédűség. Ne ítélj meg ezért! A tavaszi, boldog versáradásról bőven lehetnek emlékeid, de arról fogalmad sem lehet, milyen kegyetlen az őszutói versdermedés. És szolgáljon mentségemül az is, hogy az elmúlt négy évtizedben Rólad írtam másoknak, most Neked akartam írni Magadról, legfeljebb érintőleg másokról. Bocsásd meg hát, ha netán untattalak, elrabolván néhány percet – apró részekre fel nem osztható „egy-egész idődből”.
1977. május
A férfi volt, ki mindig visszatér,
Ahányszor egy kor számot vet magával
És tudni akarja, hogy mennyit ér.
RILKE: MICHELANGELO
(Reményik S. Fordítása)
Amikor megszólalt fejünk felett az orgona, már éreztem, hogy nem sokáig maradhatok: a katafalk rengeteg villanygyertyájának fénye pupillámon át mélyen az agyamba szurkált, idegesített és szédített. Ő megbocsátana. Fekete szemüveggel élte le jó néhány esztendejét, ő tudja, milyen roncsot csinálhat az emberből az alattomos, oldalról szemébe csapó világosság; ha látná, hogy itthagyom végtisztességét, s megindulok egyedül a Házsongárd felé, igazat adna nekem, s megbocsátana… Koporsószaggal küzdő virágillat, halottnak szóló orgonázsongás, a fekete gyülekezetnek a nagy koporsó körül örvénylő fájdalma – dezertáltam közületek. Ő úgysincsen itt, hiába keresitek; sehol sincsen és mindenütt jelen van: oda megyek, ahol leginkább megtalálhatom; s hideg sírját a házsongárdi földben hosszú bámulásommal megmelegítem.
Amikor a temetőbe értem, négy óra volt. A Luther hitén levőknek elkerített részben, fenyőfák alatt, néhány díszsisakos rendőr beszélgetett. Csak ők voltak ott – a templomi szertartás órájában üres volt a temető. Mentem, mentem egyre feljebb, amerre a rendőrök igazítottak. A hűvös nap levágott galambszárnyakhoz hasonló és iránytalanul szerteszórt, megvert felhősereget terelgetett ide-oda a város felett.
A sírt végre megtaláltam. Magas, koromfekete földhányáson négy sírásó álldogált körülötte, s az egyik, ásóját a gödörbe nyújtva, valamit igazított odabent.
– Nem fog beomlani? – kérdezte a rendőr, aki ott vigyázott a Reményik-sírkert bejáratánál, s közelebb jött, hogy ő is benézzen.
– Ne féljen semmit. Jól kicövekeltük.
A rendőr a sír fölé hajolt. Aztán mind az ötön elvonultak.
Egyedül maradtam a gödörrel.
Belenéztem.
Mély volt, fekete volt, hatalmas volt. Olyan nagy volt a belekészülő testhez képest, mint amilyen aránytalanul nagy, hideg és magas az empire házakban a szoba. Az alján, ügyesen beleillesztve a sírfenékbe, ott volt a padmalykoporsó, amely majd a voltaképpeni koporsót magába fogadja, s annak mintegy sárcipője lesz. Fedele fent hevert a földhányáson, s csudálatos gyantaillatot árasztott magából. Még élt. Szivárgott belőle a gyanta. Lapjai simák és szőkésfehérek voltak, mintha Isten is arra teremtette volna, hogy most, ebben a titkos, vele érintkezést kereső pillanatban, utolsó istenhozzádot írjak reá – de mielőtt felé hajoltam volna, észrevettem, hogy nem vagyok, mégsem vagyok egyedül.
A szomszéd sírkertben, dárdás vasrácsok mögött, szöszmötölt valaki. Fekete ruhás, idős hölgy volt; mintha imádkoznék, úgy görnyedt a padon. Amit cselekedni akartam, csakis mély titokban történhetett volna. Az utolsó üzenetről lemondtam tehát.
Vizsgálódva néztem tovább a sírba.
A sírásók csákánya itt-ott piros belű gyökereket vágott keresztül; elmetszett részükkel jelezték növekedésük irányát a sír mélye felé, s mint valami útjelző nyilak, mutatták nekem, hogy a Költő szívét nemsokára mint fúrják keresztül.
Élőlények vagytok – gondoltam magamban –, tanúi lesztek teste szomorú kimenetelű küzdelmének az anyafölddel. A felső világ megannyi telefonhuzala vagytok, akik majd remegéstekkel csiklandozni fogjátok porló szívét, ha feje felett, felvilági részeteken, a szomorúszilfán hajnali énekébe kezd a madár. Ti fogjátok tudtául adni, hogy Kolozsvár felett zivatar vonul, s nedveteknek hirtelen újjáéledése jelenti meg a mélyen alvónak és fel nem ébredőnek az újdonatúj tavaszt.
Le szerettem volna ereszkedni a sírba, hogy tenyeremmel megegyengessem s kibéleljem élő mivoltom minden melegével.
Mivel fizethetném vissza hozzám való atyai vonzalmát, kezének érintését, szemének szelíd szeretetét, amelyet talán méltatlanul pazarolt rám – ama tíz évvel ezelőtt, vad tavaszi éjjelen írt versének nekem szóló soraiért miként hálálkodhatnám?
Késő, mindörökre késő…
*
Nagyenyeden, nyolc-kilenc éves koromban láttam először. 1920-ban, vagy 21-ben történhetett. Akkor még csak a Vadvizek zúgása, a Fagyöngyök és tán a Csak így költője volt. Képpé váltan motoszkáltak bennem e verscímek. Mi tűnhetett volna fel egy szemfüles gyereknek a Kolozsvárról, a nagyvárosból érkező költőn? Furcsán hat, de kimondom: a füle. Különös, alig húsos, szegletes fülkagylója volt – éppen csak érthetőség kedvéért lehet „kagylónak” nevezni. Gyermeki mivoltomban azt hittem, hogy ez a testi vonás valahogy a költészethez, a költőhöz tartozik.
*
Késő este van, késő Dónát úti este. Szakad az eső, villámlik az ég, verandánk lécváza nyikorog, az ablakszemeken vízfüggönyök szaladoznak. Haza kellene mennie. Otthon ilyenkor hogy aggódnak a nénik, a bácsik, azok a hatalmas, rezes orrú, szalmakalapos, lüszterkabátos, óraláncos öregek! Az autóbuszállomás messze van. Indulni kell mégis, nehogy lekéssük az utolsó járatot.
Nyakamban az olasz katonaköpenyeg, a megverselt hadizsákmány, mely alatt idillt termelt egy másik zivatar. Kezemben nagy bot és elemlámpás. Megindulunk a pásztás, már-már elálló esőben, megyünk, megyünk az embermagasságú mimózabokrok között. Egy-egy villám szemünkbe vakít, s a dörgés megreszketteti dobhártyánkat.
Megérzem, hogy fél, s hősnek mutatom magam.
Megfogom a kezét – vagy ő fogta meg az enyémet? –, s úgy megyünk tovább. Amikor egyet-egyet villámlik, meleg, majdnem forró keze villamos rángás módjára megszorítja az enyémet. Érzem, hogy a lelke is csupa remegés. Miért fél ő, s miéit nem félek én? – kérdem magamban, s bátorító hetykeséggel, hetvenkedve fütyörészek.
Vagy tíz percig tart az út. Megáztunk, didergünk. Az autóbusz ott áll, s mindjárt indul is.
S akkor, mielőtt felszállana, Ő hálálkodni kezd nekem, de úgy, mintha legalábbis a Szamos barlangos örvényéből mentettem volna ki. Nem érzem át, s szokványosan hárítom el magamtól ezt a hálálkodást. Túlméretezettnek találom.
Azóta megértettem, mi is volt, hogy is volt az az éjjeli vonulás. Nem gyávaságból félt – de össze-összeborzadt benne minden szál ideg, tudatát megkerülve, egyenesen hátgerincébe csaptak bele a mennykövek, s a fel-felvillanó lángos fény beteg szemidegét hasogatta. Kozmikus borzongás vett akkor erőt rajta, az éjszaka minden réme támadott ellene a vad zivatarban – s minderről nekem, a szilaj és hősködő kamasznak nem volt fogalmam. Magamban gyenge szívűnek, nőiesen félénknek ítéltem Sándor bácsit. Nem vettem számításba, hogy amikor ellenem csak a csípős zápor, a fület hasogató dörgés s a hideg pocsolyás gübbenők – ellene a belső ellenséggel: rossz idegzetével cimboráló megvadult világmindenség támadott.
*
Budapest, 1933., Hárshegyi Szanatórium, április végi vasárnap.
Apám két legjobb barátját – a harmadikat, Kuncz Aladárt már 1931-ben elszólította Pesten a halál – micsoda kietlen végzet veti fel évente ide, kit gyógyulásra, kit meghalásra? Egyik szobában Járai István, a másikban Reményik Sándor várja a vasárnapi vendégeket. A megfáradt, meghajszolt erdélyi emberek abból a vad hallaliból kis pihenőre, erre a „csenderesre” tértek.
Nyírő professzor a súlyosabban beteg Járainak is kicsi erdei sétát engedett… Négyen járjuk az enyedi Bükkös-forma lipótmezei erdőt, szólnak a pintyőkék, s a rigók, már-már elfelejtjük, hogy ennek az erdőnek magas, rácsos kerítése van! Elfelejtjük – mert képzeletben messze-messze járunk. Ki a Hója-erdőben, ki a Bükkös-laposán jár ezen a délután. Régi dalocskák járják s jóízű kolozsvári tanár-diák adomák. Apámék múltja ma délutánra vendégül elfogad, s magamat belecsempészhetem képzelettel az ő hajdani szegény és hősies, éhező és fejedelmi, Arany János- és Horatius-ízű diákéletükbe. Versekét idéznek, melyeket én – ki tudja, miért – nem tudok, vagy ha igen, nem pontosan. Hogy van az – gondolom –, hogy ők annyival többet tudnak, mint én, s hogyan tudnak mindent olyan pontosan? (Most már tudom: mert végig a Farkas utcában tanultak, s aztán a Bethlen Kollégiumban tanítottak. Én is csak azt tudom, amit ezeken a helyeken tanultam.) S a lilásbarna, rügyeket pattogató erdőben csobogó zenéjű latin vers hangzik, melyet, réges-régen, gyermekkoromban, ugyancsak Tőlük hallottam:
|
Arion… a Költőről énekelt Ovidius, akit halálra ítélt ez a kalóz világ – de szívszaggató lantjátéka a tenger delfinjét úgy megindította, hogy hátára vévén, partra úszott vele.
S aztán, már nem is tudom, miként, kettesben maradok Vele. Leülünk egy hárshegyi padra, s nézzük a hegyeket-völgyeket. Mögöttünk hallatszik a másik kettes mély hangú beszélgetése.
– Nem hiszek Benne – mondom én, hosszabb vitatkozás csattanójaképpen. S büszkén mondom, mert húszéves vagyok, s nem félek senkitől, semmitől, ateista vagyok.
Kaján beszédemre megrándul a válla, az arca, és komor fájdalommal, aggodalommal néz reám. Rádöbbenek, hogy megbántottam, s kellemetlen percet okoztam neki – de nem vonom vissza pogány tételemet.
– Majd még egyszer, későbben, beszélünk róla – mondja, s érzem, hogy csupa rosszallás, csupa fájdalom.
S azóta sokszor találkoztunk. De nagyon keveset beszélgettünk. S azt a témát egyikünk se vetette fel. Bár el is felejtette volna!
*
Így búcsúzom Tőle, óriási sírja tornácán, a leszállott alkonyatban. Az utolsó percekben, haldoklók éleslátásával, mindent végigjáratok emlékezetem mezején. Látom a pesti utcán, zord remegés az alakján, szája szinte vicsorog. Mintha belsejében cikázó villámú zivatar volna. Látom a Szamos vizében, meleg, nyári napon. Köveket, lapos köveket hajigál: szőtet, mint talán gyermekkorában. S hallom kacagását, mely többször ismételt s esetenként egyre jobb ízűvé váló irodalmi anekdotákra fakadt belőle. Aztán kísértetiesen magam mellett érzem egy pillanatra. Mintha eljött volna, hogy saját sírjába belenézzen…
A harangok szólanak, a felhők szállanak. Gyöngyházszínű Gyalu felett az ég. A temető fái fél órával előbb fogadják a tisztelettudó homályt; tarlott gesztenyefák lyukas sátorában szállásért civakodó varjak kiabálnak. A sírba, mint valami fekete köpenyeges koldus, betelepedett a Sötétség.
Lassan benépesül a temető. Nem is csuda, idestova hat óra van. A menet végre-valahára elindulhatott.
A sír mögött harsog a kerítés: most kapaszkodnak fel a nagy események breugheli szemtanúi – (a Hegyi Beszéd fára tekerődzött kölykeire gondolok), s mint családtagok, akiknek joguk van a sírhoz hamarabb kijönni, megszállják a Reményik-sírkertet a kisdiákok és az öregasszonyok.
De a menet még mindig késlekedik. Arra gondolok, hogy a Város, városa, szándékosan késlelteti a temetést – kedves fiától nem bír elszakadni, s marasztalja, visszahívja; elébe veti magát, mint fájdalmas anya nagy útra induló fiának. Vagy lezárták volna a városkapukat?
Hogy később itt ne találjanak, elbúcsúzom a sírtól, s a szomszéd rács védelmébe ajánlom magam. Oda megyek, ahol már másfél órája üldögél mély imádkozásban a nénike.
Megismerjük egymást. Köszönésünk a rozsdás, nehéz vasajtó nyikkanása volt. Nem is értem, hogy tudta a gyenge, idős hölgy kinyitni magának! A részvételi vágy és a kíváncsiság emberfeletti ereje kellett hozzá.
Régi erdélyi hölgy, aki vagy húsz évig élt odakünt Magyarországon. S mennyit nem tud Reményikről mondani! Megidézi arcát egy dunántúli város könyvsátrából, s lerajzolja a könyvét keze vonásával ellátó szerző gyermeteg, gyengéd örömét. Ahogy beszélgetünk, a hideg estében fény villan, mindjárt felettünk: villanykörte gyúlt meg az üres sír felett! Világítanak annak, aki maga volt életében a világosság, s halálában is csupa ragyogás.
S a fény nemcsak bennünket lep meg, de a temető madárvilágát is. Ijedt feketerigó rebben fel a közelből és sötétet tartó fenyőgallyra telepszik. S egyszer csak hófehér, kicsi éjjeli lepke terem közöttünk – köztünk s a sír között –, s lebeg, lebeg, s a kerítésen átívelve, eltűnik a homályban.
– A lelke volt – suttogja társnőm, s ha nem volnék mellette, tudom, keresztet vetne most.
Hogy meg ne fázzék a háromórás várakozásban – (fél négy óta üldögél s imádkozgat itt szegényke) –, tujagallyat tört egy kerítésmenti fáról, s azt tette a hideg padra maga alá. Példáját én is követem. S a magyar költő üres sírja felett, Francisc Papp de Macedonfy nevű erdélyi román nemes hatalmas, 1900-ból való márványköve tövében, így őrködünk.
– Ilyen korán kellett meghaljon ez a zseni! – sóhajtja idős barátnőm, s hogy magamagát vigasztalja, utána mindjárt egyik versébe kezd. Ne szóljatok…
|
Úgy hat valóban, mintha éppen a földi lét és túlvilági állapot közötti határmezsgyén tétovázó léleknek szólna.
A levelek azonban hullanak. Egy-egy éppen bele a sírba, alomnak, nyugalomnak. Hogy ne legyen a „sírverem olyan nyirkos, olyan sötét”.
*
Most már igazán jönnek.
Valami gimnazista szeges bakancsa alatt megint harsan a kerítés, s leszakad egy darab a tetejéből. Lesőhelyéről ki-ki előbúvik, és a lehető legjobb látóhelyet foglalja el magának.
– Hozzák! Hozzák! – suttogják a sötét bokrok is velük, s olyan tolakodás kezdődik, mint valami középkori vesztőhelyen. Hozzák a halottat.
– Maga ismerte? – kérdezi egyik néni a másiktól, s görcsösen kapaszkodnak a rácsos kerítésbe.
– Hát már hogyne ismertem volna! Húszéves lehetett, amikor megismerkedtem vele.
– Voltaképpen mi vitte sírba?
– Hja! Azt csak ő tudná megmondani.
– Mégis, mitől volt olyan búskomor, beteg?
– Szerelmi csalódás… fiatalkorában. Aztán az a huszonkét esztendő végleg betette neki az ajtót.
– Szegény, drága ember! Milyen daliás volt! Mért kellett elpusztuljon ilyen hamar?
– Új sírba temetik? Olyan fekete a föld, mintha vadonatúj sír volna.
– Az, instálom. Nem volt előtte senki…
– Jaj, istenem, ez a pad mindjárt leszakad! Már hatan állunk rajta. Leszakad, s a gyomrunkba fúródnak ezek a lándzsák!
– Többen már nem férünk! Szálljon le, fiatalasszony!
– Szálljon le maga! Nekem is van jogom…
Miközben így és hasonlóan izgul a gyülekezet, az óriási koporsót behozzák a kerített részbe, s fekete pallókon a sír fölé állítják.
Vagy ötven-hatvan ember jöhetett utána. A többi lemorzsolódott a hideg temető kapujánál, vagy elszéledt a temetői utakon. Hosszú volt a szertartás, majdnem három óráig tartott!
Kinyílik három biblia; három lelkész elkönyörgi a maga könyörögnivalóját. Nincs könny a néma arcokon – mire a költő sírjához jutottak, elhullatták utolsó könnycseppjüket is.
De az én kedves nénim, akit a padon találtam, s aki ügyesen tartalékolta könnyeit – bőséges könnyhullatással, boldogságos fájdalommal zokog. S rémült kisdiákarcok tűnnek fel a vakító, sápasztó lámpafényben.
A kötelek üresen jöttek vissza, mint kútlánc, melyről leszakadt a veder. Nehéz, sáros doroncsok zuhognak. „Tompán döngik: Elvégeztetett.” Hirtelen hatalmas reccsenés – beszakadt volna az a nagy, erős koporsó? Nem, nem, csak az egyik lapát nyele tört kettébe: megtagadta az engedelmességet, mint egy nazarénus katona. S vele együtt a sírásó is felmondja a szolgálatot. Hárman folytatják az iszonyú munkát. Lassan haladnak; a súlyos, ragacsos fekete föld szerszámukhoz tapad. Sohasem tartott még ilyen sokáig elföldelés.
Meglátom apám arcát. Sötéten, gyötrelmesen figyeli a munkát. Összenézünk. – „Az utolsó jó barát!”
„Nullus Apollinea qui levet arte malum.”
Ez volt a tekintetében.
Aztán – a rózsaerdőt ágya helyett sírjára szórták. Pihen a föld alatt.
|
1941
Kezdetben vala a játék. Csak azután, nagy későre születtek meg a játékszabályok. De nem a szabály az örök, hanem a játék. Mint a majomban az utánzás, úgy benne van az emberi természetben. A szabály ezzel szemben koronként változó, ízlésformákhoz alkalmazkodó; legfennebb viszonylagos halhatatlanságot biztosít magának egy-egy hatalmas kultúrkör kitermelte megnyilatkozásában, mint amilyen például a görög dráma.
A szabályokat meg lehet tanulni; lehet valaki kiváló futballbíró úgy is, hogy a játékszabályok csak a fejében vannak, ő viszont még egyet sem rúghat a labdába, mert esetleg gerincsorvadásos. A játékhoz tehát képesség kell, főleg ösztön. S minél erősebb valakiben a játékösztön, annál konokabb ellensége a játékszabályoknak. Azt szeretné, hogy ezentúl az ő ösztöne diktálta törvényekhez igazodjanak. Hol hagyta Shakespeare a görög dráma vagy a korabeli színpad nyűgeit? Széles, lobogó játéktermészete nem ismert szabályt. Pirandello is mit csinált? A XIX. századi európai polgári dráma korlátait rúgta szét. Az ördögtől se félt; maga mögött érezte az egész Szicíliát, a nyugtalan hajósnépek maradványaiból ötvöződött neolatin szigeti népet, mely bízvást e nagy fiába sűrítette minden különösségét: forró vérét, vakmerőségét, a helyváltoztatás ösztönét s utoljára, de nem utolsósorban: a tarkabarka maskarádékban edzett, még a pogány istenkultuszokból örökölt, fékezhetetlen játékosságát, alakoskodását.
Tamási Áron a mi Szicíliánk, Szikulia fia. Viszonyainkhoz mérten bátran érezhet annyi ősiség-hátvédet maga mögött, mint Pirandello, akit különben utolsó színműve óta szeretnek vele kapcsolatban idézgetni. A hasonlóságkeresés gyakran önkényes és ritkán szerencsés módja a megvilágításnak; nem is óhajtjuk műveiket egybevetegetni, csupán a háttér rokon jellegére mutatunk rá. A játékosság a székelység legjellegzetesebb sajátosságai közé tartozik, majdnem faji bélyeg, sőt, meglehet, hogy éppen az egykori teljesebb s érintetlenebb ősi magyarság e szigetének épségben megőrzött szellemi tulajdonsága. Éppen ezért lelkiismereti kötelesség volna elmélyülten figyelni a Tamásin át kibuggyanó megnyilatkozásaira. Minden előítéletes gyanakvás, eleve feltett fekete pápaszem és fülvédő nem más, mint a ritka magyar tehetséget gáncsoló irigység jelképe.
Tamási Áron eddigi darabjai is egyaránt nyugtalanítóan hatottak, színigazgatókra, közönségre, felkent és felkenetlen ítészekre is. Vagy egyáltalában nem tudták – ezeket a játékokat – eddig ismereteik közé helyezni, vagy ami súlyosabb rájuk nézve, a művek hibájává konvertálták az előlegezett rosszindulatot; lelkükben, agyukban hiányzott vagy más ismeretanyaggal volt feltöltve az újszerű élmény befogadására szükséges rekesz. Most azonban, a Csalóka szivárvány-nyal, legtöbbjüknek végképp csütörtököt mondott az ítélőkéje. Nem is csoda, ha az ember meggondolja, hogy ők már réges-rég nem a játékot keresik a műben, hanem az embert mögötte vagy egyszerűen: a szabályt. Viszont szabályt – s ezt készségesen elismerjük – vajmi keveset kaptak a Csalóka szivárvány-ban. Mert ez a mű elejitől végig játék; kápráztató, minden értelmi éberségünket, szívünket, lelkünket egyformán lebilincselő, tűzijáték elevenségével, aranyhalak fickándozásával ható emberi commedia. Nem azért, mintha nem komoly vagy nem tragikus kérdést boncolgatna benne a mindig lelkéből szóló Tamási Áron, hanem mert ezt a keserves problémát (minden ember vágyát az önmagából való kilépésre, kereteiből való kitörésre, feljebb rugaszkódásra) bőséges, dúsan áradó játékossággal fejezi ki, mintegy így akarván, nem is éppen megfoghatóbbá, de nyugtalanítóbbá tenni. A mű magja az alakulóban levő társadalom egyik legjellemzőbb problémája, s mint ilyen, örök emberi: lehet-e teljes ember, hasznos ember, a feltörekvő első nemzedékbeli, vagy – ha lelkiismerete a parvenüségtől meg is óvta – örök meghasonlott, helyzeti zavarokkal küzdő, nyomorodott lélek marad? Tamási székely – tehát magyar – viszonylatban, hősére vonatkoztatva, ha jól értelmezzük, negatív feleletet ad. Tanulsága: csak egy életünk van; osztódni lehet ugyan ennek a nagy ember-protoplazmának, de kérdéses, hogy átvészeli-e az osztódás megrendülését… De miért kellett ennek a problémának székely helyi színt adni, a cselekményt székely környezetbe tenni – kérdezhetnék ugyanazok, akik Czintos Bálint alakját kiutasítják Csaba vezér honszerző unokáinak egészséges, álszakállt sohasem öltő, uraságoktól levetett malaclopó kabátot s egyéb ruhadarabokat soha fel nem öltő társadalmából. Ennek igen egyszerű a magyarázata: Tamási székely. Természetes, ha tételeit, kérdéseit nem a holland osztrigahalászok körébe helyezi, hanem inkább szülőfalujába. S mert alakjait bizonyára nem légből kapja, hanem egytől egyig az emlékezet gazdag mezejéről támasztja életre őket, eléri, hogy – a kísértetszerűen rémítő Kunddal egyetemben – valóságos és nem árnyékalakok.
Hús-vér mivoltukat, úgy tetszik, nem a budapesti ősbemutatón, hanem a kolozsvári előadáson sikerült döntően megmutatni; s ennek a ránk nézve egyrészt örvendetes ténynek színészeink és rendezőink Erdélyben gyökerező voltában rejlik a magyarázata. A nem székely s nem erdélyi Kiss Ferenc művészetének janningsi méretei, szerepének nagy lélektani helyzetei sem domborodhattak volna ki ilyen arányokban, ha Tompa Sándor, a józan és patriarkális, kövér ellen-Mefisztója nem kíséri Ő-Faustságát a maga istenadta székely szójárásával, bölcs humorával. S mi lett volna, ha Kund Ottó, doctor juris és bölcselő, tört egyéniségéhez Mihályfi Béla nem ütötte volna meg oly tökéletességgel az alaphangot? Valóságos hangvilla volt. Hát még akkor mi lett volna, ha Homály szerepében nem Csóka József settenkedik be a színpadra, hogy óriási jelenetével, mely inkább jelenés – néhány rettenetes, szíven fogó percre a játék fenséges kék lángnyelveit lobogtassa a színpadon – mert ez a Homály-Kund (Csóka-Kiss Ferenc) kettős, a darab ama pontja, ahol hirtelenséggel kitetszik, hogy a vélt öncélú játék s a némán, szavak nélkül is elképzelhető maszk – tánc, valóságos balett, az új Tamási-mű sűrített lényege, veleje. Nem szerzett még magyar író közönségnek ehhez fogható döbbenetes perceket! Mintha valakinek az élete forgott volna kockán… Hát vajon Bodó György kocsisán nem érezhette az ember, hogy alakítója pontosan megfigyelte a kolozsvári, zöld kalapos szolgalegényeket? Ennek a nagyra hivatott fiatal színésznek (aki már valami főbb szerepet is mégérdemelne!) minden szava és mozdulata, a hangszálak és az izmok együtt feszülő, rendkívüli összjátéka volt. S általában, az egész együttest érdemli dicséret, amiért gondoskodtak róla, hogy a Csalóka szivárvány alakjai – akik Budapesten fanyar szenvtelenség vagy egyéb nem szerzői mulasztás folytán váltak árnyékalakokká – a szerző által beléjük lehelt nagyszerű, virgonc életet éljék. Nem éreztük-e sokan, hogy még ebben a kicsi fiúban is, aki Abát alakította, ugyanaz a nyüzsgő, s bőrében nem férő játékosság van jelen, amely Tamási Áronra olyan jellemző?
Tompa Miklós, a színpadi avantgarde hivatott rendezője, mindenütt helyesen, congeniális otthonossággal értelmezte a szöveget; az alaphang megadása, tudjuk, részben rendezői kötelesség. S Tompa Miklós, mint Tamási földije, biztos érzékkel követte emberanyaggal a szellem követelményeit; nagy érdeme a nagyszámú szereplő teljes összehangolása. Apró rendezői tévedésnek fogjuk fel viszont a színpadnak első felvonásbeli túlságos világos voltát („medveember” szobája!) s az utolsó jelenet túlhangsúlyozott gyermeksírását; a jelenet, elismerjük, nehéz. Jobb lett volna egészen „eltompítani”.
Kolozsvár közönsége, ha hamis művészi termékek habzsolása még nem rontotta meg műélvező érzékeit, ha van benne hajlandóság lelkesedni az újszerű művészi hitvallásnak ez erdélyi megnyilvánulásaiért, s ha érdekelt abban, hogy a magyar színjátszás szükségszerű megújításának, bár közvetett módon, részese legyen, Tamási Áron vállalkozását csak lelkesedéssel fogadhatja. Még ha nem is értené meg töviről hegyire a Csalóka szivárvány-t, igyekezzék belemélyedni, fogja fel úgy, mint valami nyugtalanító, először hallott zeneművet, melynek igaz megértése csak elmélyülés, többszöri átélés eredménye lehet. Az ítélkezés mindig fontoskodó kritikusok dolga: ezek egy-egy jelentősebb bemutatón alkalmasint szeretnék megmutatni, hogy ők is vannak a világon. Ők – s ezt ne felejtsük el – maguk is elkövettek egynéhány ötfelvonásos sorstragédiát, azonban az isteni deszkákig nem vergődhettek művükkel, ha a hely, idő és cselekmény egységének immár háromezer esztendeje érvényben levő törvényeit mégúgy tiszteletben tartották is.
1942
Emlékkiállítás nyílik ma itt, s e szóösszetétel gingallójába sokunknak mégis a gyász és a fájdalom mélyebb harangkongása vegyül; mert benne rejlik, hogy az, akinek hírét, nevét szolgálja, nem lehet az élők sorában.
Ismerve azonban Tamási Áron négy évtizedes alkotói útját, melyen legalább annyi bogáncs hevert, mint babér – most, művének ilyen mértékű megbecsülése láttán, forduljunk el az erőszakosan felénk integető gyászfátylaktól, s legyen inkább a feltámadás ünnepe ez az emlékének szentelt, féltő gonddal és nem kis vesződséggel rendezett múzeumi dokumentáció. Annál is inkább legyen az, mert hírünk van róla, hogy kései elégtétel és engesztelés jegyében zajlott le a minap a távoli Farkaslakán Tamási Áron dolmenméretű síremlékének avató szertartása is.
Az ilyen ünnepségek immár a halhatatlanságba lendült szellemet szolgálják; a porlandó rész hat esztendeje a földé, a szülőföldé – ne zokogjanak fölötte siratók. Éppígy nem illő a nekrológok friss fájdalom táplálta értékelése sem. Az az író, akinek utóéletét már múzeum vagy éppenséggel a nemzet biztosítja, elviseli a szépítgetés és kendőzés nélküli megméretést: ehhez éppen művének lezártsága kínál alkalmas látószöget.
Ennek a feladatnak jó részét az irodalomkutatók már elvégezték, vagy munkálkodnak rajta még. Olyan valaki pedig, aki Tamási Áron küzdelmes pályafutását jóformán a kezdet kezdetétől ismerhette, s akit a mű s az ember iránt eleinte gyermeki csodálat, majd felnőttkori barátság tett elfogulttá, legfennebb arra vállalkozhatik, hogy csapongó vagy el-elrévedező kalauznak szegődjék, egy-egy ponton talán túl sokat időzve, a szülőföld, az alkotói műhely s kiváltképp a művet visszhangzó értékelések látható és láthatatlan emlékei közt.
Kezdjük hát az elején:
A szülőház Farkaslakán, a Székelyföld szívében. Kőalapra magasított, tornácos faház, száz meg száz fenyőszálból s ezer meg ezer zsindelyből csodálatos arányérzékkel egyberóva. A sok-sok hasonló, hegyi világi székely földmíveshajléktól csak abban különbözik, hogy falán most már emléktábla hirdeti: benne látta meg a napvilágot Tamási Dénes és Fancsali Márta tizenegy gyermeke közül az, aki e hónap huszadikán töltötte volna be 75. esztendejét… Olyan emberi arculatú ez a családi fészek, olyan hívogató, hogy az énekes madár, aki belőle erős és nyugtalan szárnnyal messzire és magasra röppent, nem csoda, ha sohasem találta helyét az elembertelenedő arcú nagyvárosok helytelen világában.
Édesanyja arca: a szülőházhoz mily hasonlatos! A homlokát keretező fekete kendő olyanformán árnyékolja két szemét, mint a tornáceresz a két mélyen ülő ablakot. És ez az árnyékos, gond redőzte arc is csupa sajgó visszavárás.
A háznép apraja-nagyja, leány- és fiútestvérei, sógorok és sógorasszonyok, a székely család, a székely falu maga. A nagy bajszok, szemre húzott kalapok és fejkendők, mellyrevalók, a rokolyácskák oly néprajzi múzeumba illők s egyszersmind örökkévalók, mint őseiké Orbán Balázs mostanság előkerült százesztendős fényképein.
Ide kívánkozik, további gondolatmenetünk rugójaként, Tamási Áron egyik feljegyzése, melyben a székely sorsot határozza meg. A hajdanvolt csíksomlyói barátok fegyelmezett kódexbetűire emlékeztető kézírás azt vallja, hogy ezt a magyarok előőrseként megtelepedett néptörzset végzetes földrajzi elhelyezkedése mindennapos harcra kényszeríti, külső és belső ellenfeleivel egyaránt, a történelem folyamán…
Ha hozzátesszük, hogy hasonlóan nehéz küzdelmet folytatott e nép a rendkívül zord természettel is, magyarázatot találunk s székelység legjellemzőbb sajátosságára: a valósággal szemben való szellemi tiltakozásra is. E tiltakozás a valóságnak napkeleti képzelőerővel való átköltésében és színezésében: a játékos és balladás mesealkotásban nyilatkozik.
Tamási Áron műve ennek a közösségi tulajdonságnak legmagasabb megjelenési formája. Alkotói eljárása: a mesék, babonák ősi elemeinek korlátlan és leleményes felhasználása őnála sohasem öncélú játszadozás vagy népszínműi, „elficamodott” góbéskodás. Tamási a tündéries fordulatokat, a rontást oldó és gyógyító csodát éppoly természetességgel állítja a társadalmi vagy érzelmi igazságtevés szolgálatába, mint a nép mesetermő géniusza. Ez az alkotásmód már a húszas években észlelhető; a harmincas években teljesedik ki, majd a negyvenes évek színdarabjaiban ágazik tovább, és – ámbár kevesebb csodás elemmel, inkább csak jelképekkel – később is, mondhatni egész művét végigkíséri.
Ebben a kísérletben, Tamási írói sajátosságainak jellemzésére, aligha van valami meglepő; azért látszott szükségesnek vállalkoznunk rá, hogy magyarázatot találjunk nem egy művének elutasítására vagy meg nem értésére is. Most, több évtized távlatából szembeötlő, hogy éppen az aktívan politizáló, ún. harcos valóságirodalom frontjáról érték a legkomolyabb – és legfájóbb bírálatok, mert hisz ő magát realista, forradalmi írónak tartotta, s emlékszünk rá, hogy Ábellel már 1932-ben megfogadtatja: a szegények és az elnyomottak zászlaját fogja örökké hordozni, bármerre vezérelje is az útja.
És nem kevésbé fájdalmas lehetett neki Bárdos Artúr pesti színigazgató kijelentése, akinél 1933-ban az Énekes madár-ral kopogtatott: „Nem értem… Pedig értek a színdarabokhoz… Nem adhatom elő.” Ezzel a határozott, majdnem rátarti meg nem értéssel ezúttal az ellenkező szárnyon, a liberális polgári irodalom egyik fellegvárában találkozott. És még két évnek kellett eltelnie, míg az Énekes madár, az értőbb Pünkösti Andor jóvoltából, mégiscsak Pesten, először színre került.
Ebben a székely népi játékban – mert, megértéséhez kulcsot kínálva, Tamási az alcímben így nevezi – a szerelmes legényke gyilkos kedvű vetélytársai elől fára menekül; amikor a kegyetlen Bak Lukácsék a fát elfűrészelik, a lombkorona hirtelen legényestül a magasba lendül.
Világos, áttetsző jelkép ez; az előzmények ismeretében tekinthetjük a magasba emelkedő, elpusztíthatatlan művészetnek is, melynek sudarára hasztalan vetik fűrészüket és fejszéjüket jobbról és balról Tamási irodalmi ellenfelei.
És itt látszik helyénvalónak megkockáztatni a feltevést, mely szerint a Tamási-műben sűrűn előforduló állatalakok nem mind a zoológia, hanem sokszor a mitológia birodalmából valók. Ilyenekül tartjuk számon elsősorban a dúvadakat – a farkast, medvét és vadkant – mint az embert létezésében fenyegető erők megjelenítéseit. Ebből következik, hogy Tamási állatjelenetei elhatárolhatók a húszas és harmincas évek erdélyi irodalmának még Móricz Zsigmond által is gunyorosan emlegetett mackóromantikájától!
Ezek volnának a főbb vonások és egyéniségjegyek, melyekből elénk világlik Tamásinak az egyik kortárs szellemi áramlattal, a szürrealizmussal érintkező arca. És tudván, hogy az ilyen áramlatok olykor kettesével, hármasával jelentkeznek, s keresztezhetik, válthatják egymást némely alkotóegyéniségben, természetesnek találjuk, hogy valóság-átformáló népmesékben gyökrező írónktól ez a gazdagító áramlás nem maradt idegen – még ha valószínűtlen is, hogy a Szürrealista Kiáltványban meghirdetett tételeket biflázgatta volna…
De íme, a csapongó és el-elrévedező kalauzolgatás során észre se vettük, hogy egy-két perc óta voltaképpen Tamási műveinek szem perzselő fényű empireumában járunk, ahová méltán jutottak a fölös tisztítótüzek elszenvedése után.
Tamási felfedezői és elismerői olyan írótársak közül jelentkeztek, akik – Ady forradalma után s immár Bartók és Kodály eredményeinek igézetében – vallották a művészeteknek az emberiség ősforrásából, a néplélekből lehetséges megújúlását. Az, hogy Tamási a gáncsok és bogáncsok ellenére is, már első lépéseivel oly bizakodón halad e felé az empireum felé, az ő érdemük is: tudatosították benne a mélyről jöttség és elhivatottság szinte biblikus sugallatát.
Hegyeken és völgyeken átívelő útjának, mint valami szép ívelésű hídnak, ezek a buzdító elismerések és bemutatások a tartópillérei.
Időrendben elsőként említhető köztük Áprily Lajos ismertetése a Lélekindulás-ról, a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletének hasábjain, 1925 kora nyarán.
A szűkebb hazájában akkor már ismert költő éleslátón jelölte ki az induló Tamási Áron helyét és rangját a magyar irodalomban. Megjósolta, hogy regionalistának, elszigetelődésre ítéltnek fogják tartani azok, akik nem látják, hogy a modern magyar próza felfrissítésére a legtöbb színt s a legegyénibb kifejező eszközöket éppen ez a „regionalista” próza adhatja meg, „mely Tamási művészetében egy feltáratlan világnak, a székely népléleknek üde szépségeit, balladás komorságát és századok során felhalmozott kincseit szép ígéretek beváltásával s hatalmas remények megcsillogtatásával hozza”.
Nem hiszem, hogy elfogultság volna e felfedezői lelkesedéstől áthevült s mégis megfontolt véleményt az említett szép ívű híd alappillérének vagy éppen hídfőjének tekinteni…
Amikor a Szűzmáriás királyfi-t, 1928-ban, Szabó Dezső indulatos támadása éri, e hídfő elég erős ahhoz, hogy a rettentő dérrel-dúrral nekivágódó dorong ne rombolhassa le.
Az első elismerésnél magasabbról és messzebbről, a Nyugat hasábjairól érkezik Tamásihoz új, örvendező üdvözlés: Babits Mihály, az első Ábel-könyvet ismertetve, lelkesen dicséri Tamásinak a magyar irodalomban egyedülálló, mítoszteremtő erejét, s könyvében a nép ama „mély és íratlan” kultúrájának letéteményesét köszönti, melyről Herder írt valaha.
Érdemükhöz méltó, illusztris helyre kerültek ebben az empireumban Németh László, Féja Géza és Illés Endre esszéi és tanulmányai is; ők azok, akiknek a legtöbb köszönhető Tamási művének elfogadtatása és terjesztése terén. Az ő ide vonatkozó írásaik – kiváltképp a Féja könyve – sokkal ismertebbek, semmint idézni belőlük szükséges volna.
Ugyanez áll Tamási Gáspár életrajzi művére, a Vadon nőtt gyöngyvirág-ra is, melyben az író öccse tiszta, harmatos szókinccsel hozza közelünkbe a szülőfalut, a családot és annak nagy íróvá nőtt fiát.
Végezetül ne maradjon említetlen Illyés Gyulának 1970-ben elhangzott s a Múzeumi Magazin-ban megjelent nyilatkozata sem, melyet az idáig vezető híd immár túlsó parton emelt, erős hídfőjének tekinthetünk. Illyés Tamási Áront Lorcával és Jeszenyinnel hozván párhuzamba, művét a kortárs európai irodalom fő vonulatába helyezi.
Tamási útja a Magyar Panteon felé, megnyugvással látjuk, jól megépített. És eljöhet az a kor, melyben az elszikesedés fenyegette, nyelvükben elszürkülő, civilizációs ártalmaktól szenvedő lelkek eddig nem észlelt szomjúsággal zarándokolnak, egyre sűrűbb csapatokban, műveinek havasi tisztaságú, ezer színes virággal illatozó fennsíkjára.
1972
A háború utáni regionalista irodalmi alakulások legfrissebb hullámtaraja ez a könyv; úgy látszik, szervezkedik a dunántúli irodalom, és szervezkedéseiben „nem írói állásfoglalások hirdetése, nem irodalmi jobb- vagy baloldal szolgálata a célja, hanem (– akár a kibontakozó erdélyi irodalomnak a kezdeti időkben –) tisztán irodalom”.
S valóban, Takáts Gyula versei a tiszta irodalom világából valók. Mint a húszas generáció tíz-tizenkét értékes tagjának egyike, a költészetet a maga eredeti méltóságában fogja fel: nem ír már tételverseket, még csak tételeket sem óhajt illusztrálni velük, nem szegődik általuk valamely „meggyőződés” zsoldjába, nem hirdet, nem jósol, mert jól tudja, hogy illetlenség világnézetek bábjait lírai versek selyemgubójába bugyolálni vagy csontos meggyőződések tetemére rímek üvegpikkelyes estélyi ruháját adni.
Nemzedékéből Weöres Sándorral mutat rokon vonást. Misztikus természetérzésük, groteszkkeresésük, humoruk egy tőről fakadtnak tűnik fel. Weöres túl van már az öncélú groteszkség fokán; úgy tetszik, Takáts e ponton – talán több joggal – hosszasabban időzik. De néha nyakatekert, szinte hasonlatperszifláló hasonlataival túllő a célon („magasba madárként röppent csúcs vércse pillantással les rám”), s itt-ott még ki-kibukkannak az expresszionizmus elkésett fényjelei. („A tél a kék állén, mint koldus, lyukas fogára bagót keres!”) Azonban, amint a kiragadott példák is bizonyítják, birtokában van az elhitetés művészetének még ilyen nyakatekertségek esetében is. Százszázalékosan élvezhető ellenben, ha megmarad finomgroteszknek, pantomimhumorúnak, mint például ebben a versszakában:
[MÁJUSI KÓRUS] |
vagy ebben a négy sorában:
|
Iszonyodó versei vagy verssorai legrégibb gyermekkori felriadásainkra emlékeztetnek, s a vércseppek s a kútból előkerülő szöszhaj hangulati tartozékai Arany némely balladai sorát juttatják eszünkbe. Ihleteinek jókora százaléka borzalom-ihlet, melyre jellemző a Reggeli szendergés három sora:
|
vagy a Magány következő két sora:
|
Ezekből az elemekből tevődik össze alaptermészete: érdekes, nyugtalan egyéniség, tele szorongással, cinizmussal, ki változatosságát egyéni, néha merészen és kissé felületesen alkotott versmondatok jó tájmagyarságával érzékelteti.
Kötetének többi darabja lokálpatrióta, helynév ihletésű vers. Ez a kevésbé erős oldala költészetének.
Legérdekesebb és legjobb verseivel (Balatonparton, Készülődés favágásra, Sohasem hallott zenék, Faluvég, Reggeli szendergés, Kút, Májusi kórus a tájról, Alkonyóra, Lápiremete-zsoltár, Magány) feltétlenül megérdemli, hogy a legtehetségesebb fiatal költők sorában emlegessék.
1936
Takáts Gyula neve s műve sokkal ismertebb, semhogy a jó barát bennfentességével vagy a katedráról messze tekintő irodalomtudós pózában kellene őt bemutatnom a köszöntésére idesereglett ünneplő közönségnek.
Elegendőnek tartom egy-két olyan jellegzetességére rámutatni, melyek ismeretében csak fokozódhatik majd a személye iránti érdeklődés s a művének járó nagyrabecsülés.
Takáts Gyula a költők között az a költő, akinek a XX. század közepe táján megadatott remegő kezében tartania a XIX. századi nagy ős: Berzsenyi Dániel csontjait!
1945 tavaszán történt, kevéssel azután, hogy a háború „érccsordája”, a nyomában romokkal és halottakkal, elviharzott, és ő, menekültében, ahogy írja, „mint próféta jelét, nézte a niklai sírt”.
Romországban, romsírbolt előtt: nem is kellett volna megérintenie a fájdalmas ereklyét ahhoz, hogy azután mindörökre stigmatizáltan képviselje s hordozza magában a pannón-magyar költőelőd archetípust – azt, akinek A magyarokhoz című ódája már Széchenyinek is valóságos új Institúciója volt – mondom, e misztikus érintkezés nélkül is úrrá lett volna bizonyos fogadalomtevő lelkiállapot: az egész háború dúlta ország jelképes tenyerén tartására és melengetésére, a végső leheletig…
És még valami, ami a fentiekkel összefügg, s ami nem hagyható említetlen sem most, ünneplése pillanataiban, sem életműve általános fölmérésekor. Egy olyan sajátosság, mely Takáts Gyulát egyenest az emberföldrajzi fantasztikumok sorába emeli: ez a hatvanöt éves költő, akit itt tisztelhetünk hús-vér alakja szerint csakúgy, mint szellemi kivetülései szerint – ez az ember itt, Európában, Magyarországon, Somogy megyében, Kaposváron, egyazon házban élte le a XX. század vagy akár a történelem legvérzivatarosabb hat és fél évtizedét! Bizony, több, mint ritkaság, valóságos csoda ez, mirákulum a javából: „a nemzet őrlelkeihez” folyamodó elhatározás és hűség csodatétele. Avagy akad-e még költő e kis magyar glóbuszon, akiről elmondható volna ez a kövekbe és gyökerekbe kapaszkodó szívósság, s hogy egész élete és műve: nem más, mint a regionalizmus tudatos, elszánt igazolása és régi rangjára való emelése. (Csak messze, a délkeleti Kárpátok karéjában találunk hasonló jelenségeket…)
Kétségtelen, hogy volt idő, amikor helyt maradása botorságnak s elrettentő példának számított. Azonban odáig fejlődtünk, hogy hála az irodalmi és művészeti Pest-Buda-centrizmusnak, ma inkább követendő példa és biztató, bölcs útmutatás. Hogy ne legyen a főváros az idők végezetéig íróknak, költőknek s minden rendű-rangú alkotó művésznek – paradoxonnal élve – önkéntes kényszerlakhelye! És kelthessen reményt a Takáts Gyula-i példa, hogy az eljövendő nemzedékekben is megismétlődhetik ez az embertani csoda, s lesznek, akik ugyanannak a fának ehetik gyümölcsét hetedik évtizedükben is, melynek törzsébe első elemista korukban, első békanyúzójukkal bevésték nevük kezdőbetűit.
Ez a honn maradás, persze, nem volt csupa idill, vagyis nem volt minden kockázat és áldozat nélkül való! A helyt maradónak meg kellett küzdenie a mai s mindenkori kisvárosi viszonyok bosszantó vagy éppen megalázó következményeivel. Mi több: leveleznie kellett a közelmúlt s jelen jó néhány Kazinczyjával, mint Berzsenyinek a széphalmi bölccsel hajdanán. És kioktatásban is részesült nemegyszer olyanoktól, akik az elhamarkodva ítélő Kölcsey receptjével marasztalták el a poézisban tett nem kielégítő előmenetele miatt…
Mindazonáltal, vagy éppen ezért, a mű, mely e szívós, túlélő „pannónságból” fakadt: szókincsével, tárgyi gazdagságával, emberközeli mondanivalójával rendkívüli értékű teljesítmény a XX. század költészetében, Takáts Gyula mindvégig megtartotta az első lendülettel elfoglalt előkelő rangját a vele egyívásúak között. Költészetét, az első verskötet szuggesztiója alatt, negyven évvel ezelőtt, a misztikus természetérzés hordozójának minősítettük. De időközben világossá vált, hogy nem annyira misztikus, mint inkább animisztikus természetélményről van szó, olyan költő érzésvilágáról, aki szülötte földjének egyre mélyebb ismeretében, egy csodálkozó kisfiú vagy egy mindentudó öreg pásztor természetességével társalog kúttal, malommal, pinceszerrel, vízimadárral s nem utolsósorban embertársaival. Mindent és mindenkit bensőségesen ismer, s egy-két határozott tusvonással elénk varázsol, megörökít, hogy továbbadhassa a iemélt XXI. évszázadnak.
Verseiben egyaránt ízlelgethetjük és élvezhetjük a friss mandula keserédességét s a Becehegy óborának aranyló zöld, vulkáni zamatát.
1976
A Rimbaud-szerű korán-fejlődött költőt még barátai, közeli ismerősei is világtól elbúvó, mozgalmaitól finnyásan vagy tehetetlenül elhúzódó egyéniségnek tartják, s titokban talán gyáva kis biedermeier embernek is hajlandók őt minősíteni. Mi tagadás, volt idő, amikor már-már magam is bosszankodtam verseinek a világ állapotával vajmi kevés összeköttetést tartó, reflextelen, szervetlennek érzett mivoltán. Abbéli meggyőződésemet azonban, hogy rendkívüli magyar költőtehetség él közöttünk – hála a Weöres-prozódia és -nyelvezet Arany Jánoshoz fogható tökéletességének –, ez a fanyalgás benne való hitemet meg nem rendítette. S ez a kötete, A teremtés dicsérete, végleg megfogalmaztatta velem azt a megállapítást, mely sejtelemszerűen régóta lappang: Weöres Sándor a látszat ellenére ebben a világban, ebben az Európában és ebben a Magyarországban él! Nemcsak hogy itt él, de tudomásul is vesz minden örök érvényű dolgot, ami a mában zajlik, s Erazmus-egyéniségének éppen ez a titka, hogy módszeresen, valami csudálatos jelenségszűrő segítségével kizárólag az örök dolgokat veszi tudomásul. A többi, mint elhanyagolható, nem oda való mennyiség, szűrőjén kívül marad. Hogy is vehetné észre a felületes szemlélő ezt az irigylésre méltó költői állapotot? Csak az foghatja fel, csak az méltányolhatja, aki maga is elvszerűen valami hasonló megoldásért küzd, s hasonló megoldás birtokosát irigyli.
Az ő műszeregyénisége mindent mér ezen a világon, s költőink átlagához úgy viszonylik, mint az öröknaptár az egy esztendőre szóló kalendáriumokhoz vagy mint a csillagászati óra a hétköznapihoz. Hidegen éber tudat tölti ki testét, mely olykor lüktetően a mindenségbe dagad. Ami Európában történik manapság, alig érdemel meg két-három versnél többet: nyilvánvaló, hogy e kicsi csillagnak csak egy rothadó szegelete fortyog. Ellenben a titokzatosan lüktető Ázsiában, közös őshazánkban ősrégi csudákat, a tudás, az emberész meg-megsejthető, régi rejtelmeit őrzik a tengerbe süllyedt városok, s a szigetlakók még tudnak az istenségek nyelvén, állati pőre testük még istenközelben érzi magát. Weöres Sándor nagy pályákat beutazó lelke test szerint is ebbe a birodalomba tart, a Conte Rosso fedélzetén:
|
Mintha Childe Harold bolyongásainak kísérőszövegét hallanók!
|
Az elmúlásnak ilyen mélységei felett lebeg éber fájdalma (ébersége minden fájdalmánál erősebb), ilyesmik felett suhan hajójával a „más kor embere, kiben új módon él a régi rossz”.
Azzal is megvádolgatták, hogy nem egy költő hatása érezhető művén, hogy innen-onnan emelne át magához idegen hanghordozást, idegen lélekütemet. Fogjuk fel inkább úgy, hogy ez nem volt más, mint a tapogatózó lélek biztonságvágya és erőpróbája, amelynek segítségével magát saját magának megmutatná. Azonban már jóval túlemelkedett ezen az állapoton, nem is maradt meg ebből egyéb, mint verseinek formai sokfélesége, mely nagyban hozzájárul egyénisége tudatos álcázásához, énködösítéséhez. Így éri el, hogy sámáni személytelenséggel beszél a világnak istenek nyelvén, méghozzá olyan magyarsággal, amilyennel csak legnagyobb költőink beszéltek. A szépség mágikus megmutatója ő, s a megtalált szépséggel eggyé válva, kéjesen merül bele a végtelenbe:
|
Ki merem mondani róla, hogy teljesítette a legnagyobb költői bravúrok egyikét: művét már zsenge ifjúságában klasszicizálva, embersége szerint majdnem eltűnt a világból (egy-két irodalmáron kívül akad-é valaki, aki látta volna Pesten?) – ahogy ez csak nagy költőknek és zeneszerzőknek sikerülhetett, már életében művében él, az örök életű Weöres-versekkel.
1938
Riadok: önmagam Tihanyja –
de holnap? ezreké talán!
Kiss Jenő a legnehezebben meghatározható költői jellemek közül való. Senkihez se lehet hasonlítani; összemérni sem célszerű senkivel. Igazi elődjét nem a közelmúltban, hanem valahol a magyar szabadságharc ideje tájt kellene keresni, éspedig nem valamely meghatározott, hanem több, itt-ott, hol Erdélyben, hol a Dunántúlon felbukkanó költő képében.
Kötete olvastán a legnyugtalanítóbb versgenetikai és prozódiai kérdések bolygatják az embert. Annyi bizonyos, hogy nem ama költők közül való, akik korán, huszadik és harmincadik esztendejük között kisustorogják tüzüket, s aztán vagy elhagyják ezt az árnyékvilágot, vagy regényíróvá, a próza míves emberévé váltják magukat át. Kiss Jenő érzékelhetőleg takarékosan bánik a benne halmozódó matériával, s ez korántsem történik a múzsa rovására, sőt, ennek köszönhető, hogy – a rá jellemző önmérséklés következtében – költészete mentes maradt az ifjúság tematikai túlkapásaitól. Ha a kifejezésmódban találunk is elvétve túlzásokat, azokat is inkább tapogatózásnak kell, hogy nevezzük. Megtörténik, hogy nagyon sajátos, száz közül is megismerhető hangja egy-egy pillanatra elidegenedik, kereső, esetleges színt vált, s nem éppen szerencsés szavak huncutkódnak tolla alá. De ez még csak nem is szépséghiba. Az a fő, hogy a nagy mondanivalókkal való birkózásban mindig felül marad.
Költői magatartása, fejlődése az erdélyi magyar kisebbségi sors függvénye. Alig is van verse, amely nem valamilyen sajátos erdélyi magyar állapotból következnék, s még sincs ezek között egy is, amely ne az egyetemes magyarsághoz szólna. Noha a költőt a kisebbségi sors szenvedteti, állandóan jelenvaló érzése, hogy a sebek egyszersmind a nagy test sebei; a részt mindig az egészben látja…
E kötet versanyagát, a versek keletkezésének indítékát (az ihletet) tekintve, két csoportra oszthatjuk: idilli jellegűekre és történelmi ihletésűekre. Idill alatt nem valami bokor alatti jelenetet értünk, hanem a költő bizonyos nyugalmi állapotát, a természetben vagy a társadalomban lélegző embernek azokat a kegyelmi pillanatait, melyeket csak az Úristen tudja, hogyan csikart ki egy erdélyi költő az 1939–40-es években. Az ide tartozó versekben egy-egy családi látogatás, egy-egy magános séta emléke kapaszkodott meg; lehet belőlük következtetni életszintre, társadalmi állapotra, késő korok kultúrhistorikusának is bízvást szolgálhatnak támpontul; mégis, mintha nem ez a rész volna a költő utókorának biztos letéteményese. Nem mintha az átélés maradéktalan közlése vagy az anyján csüngő, városba szakadt fiú megható szeretete nem okozna az olvasónak bőséges esztétikai vagy színvonalbeli örömet, nem, nem erről van szó. Ahelyett, hogy e nézetünk indoklását bővebben magyarázni még csak meg is kísérelnők, inkább magának a költőnek szavait idézzük: „Szebb, mikor repül!” A repülőgépről mondja. Szebb a verse is, amikor a költői szemlélődést cselekvésre kész feszültség, buzdító indulat váltja fel, legszebb, amikor zihálva száll ki belőle ennek a nagy emberi léleknek lángolása. Mert ha igaz s való, hogy a vers elementáris, vulkáni származású valami, akkor mi ad indítékot versbe szedni (találó kifejezés) nem elemien, nem vulkáni módon jelentkező dolgokat? Ami a cicomaságra, zenei elkalandozásra hajló, rokokós Dsidának sikerült: a lírai napló, nem feltétlenül kell, hogy sikerüljön a nála sokkal puritánabb, külsőséges elemekkel bánni nem tudó, sőt, ilyesmit kerülő Kiss Jenőnek; s ez nem is baj (távol áll tőlünk, hogy rovására mondjuk), mert – s most érkeztünk el a lényeghez – ő az elemi dolgok költője. Ha lelke ama bizonyos repülés állapotába kerül, lehet akármilyen fanyar, keserű vagy éppenséggel fakó, ha az a rá jellemző mély dübörgésű lélekhang hallható belőle – mint egy óriási repülőgép motorjáé –, mindvégig nyilvánvaló, hogy jó verssel, nagy művel van dolgunk. Ennél a költőnél kirí minden külsőséges költői alkatrész, a nagy ritkán megkockáztatott rímjáték (rest vér – testvér, kófic hal – kaviccsal) csörömpöl, a viseltes költői jelzők (méla, báva, halk, langy), amelyek isten tudja, milyen úton-módon vetődtek ide a korai Nyugat-os költők szótárából, szégyenkezve lapulnak. Minden arra rendeli el már eleve, hogy csak a lényeget zengje. S mi ez a lényeg, mi ez az elementáris ügy? A magyar sors fordulataira való azonnali reagálás, nagy idők költői tanúsága. S ezzel megérkeztünk a Napforduló anyagának második részéhez.
Megjegyeztük már, hogy költészete az erdélyi sors függvénye, mégpedig a kisebbségi sorsé. Különösem az 1938–39-es évekből származó versekben hallatszik a jobban már nem is szenvedhető ember sóhajtása. (Zsoltár, Oszd széjjel vagyonodat, Fiak ünnepe, Nekem is! Idegenben.) Később, minél jobban közeledünk 1940 szeptemberéhez, minél puskaporosabb a levegő a Kárpátok országaiban, annál több feszültséget, villamos erőt hordoznak versei. Eleinte még „szent, nagy, véres szavakkal küszködik” (Önzés évszaka, Kérés a Tavaszhoz, A dadogó Demoszthenész), de aztán versről versre figyelemmel kísérhető e megkeserült, már-már cinizmus felé hulló lélek magára találása, maga fölé emelkedése: az egész magyar kisebbségi közösség megpróbáltatását önnön keblében érző költő öntudatra ébredése.
Most már nem is a versek alatti évszám a kulcs: elég a hangváltást, a lélegzet gyorsulását figyelni, megtudjuk, hol gázolunk a történelemben.
A költő őrködik… Kétségeink között megnyugtató hitünk, hogy Kiss Jenő velünk van. A Napforduló élő kezesség: bármi is következzék Erdélyre s hazánkra, túl nagy időkön és veszedelmeken, meghirdeti a jövendőnek jobbjaink igazát.
Jankovich Ferencet eddig Illyés Gyula mellett a legegyénibb hangú és a legszélesebb látókörű, széles európai műveltségre szert tett dunántúli költőként tartottuk számon. Három verskötetében tanúságát adta, hogy kellő nyersanyag birtokában képes költészetében az élményelemet a tudóselemmel egyensúlyban tartani. S noha másfél évtized óta a fővárosban él, nem hagyta leporladni szárnyáról a vidék értékes hímporát. Költészetét ezen kívül bizonyos sajátos színezetű szociális és eszélyesen nemzeti tartalmasság teszi még értékesebbé, s általában, művéből kiérződnek egy nagy alkatú emberi lélek igényei.
Most nagyobb prózai munkával jelentkezett: életrajzregénynyel, mely azonban – a felölelt időt tekintve – csak fejezete egy bizonyosan később megírandó, terjedelmesebb regényes autobiográfiának. A költő férfikora magasáról (harmincöt éves), mintha elemlámpással kémlelne a kútba – belevilágít gyermekkora gomolygó emlékeibe, s a nyüzsgő embersokaságot és időtlenné zavarodott rengeteg élményt ügyes kristályosító eljárással cgy-két esztendő terjedelmére sűríti, minden gyermekkorban megtörtént vagy megtörténhető dolgot beléjük szorítva. A hós, akit Hanyi Gyurkának nevez, testvéreiül a világirodalomból Twist Olivért és némileg Sawyer Tamást tarthatja számon. Az első világháború utolsó esztendeiben, ismeretlen sorsú édesapa emlékével, elnyűtt édesanya szoknyájától rendszerint távol, a maga szomorú teljességében éli a külvárosi gyermekek mindenütt egyforma, gazdátlan és nyomorúságos életét. De mintha csak a későbbi írónak akarna élményeket gyűjteni arra az időre, amikor majd érett ésszel – talán jelenünk rokon jelenségeitől sarkallva – leleplezheti velük az első világháború züllött belső frontját, logikus következményéig, a forradalmas összeomlás első puskalövéséig. Akárcsak a Jágó nevezetű szerencsejáték ércgolyóbisa, mely a ravaszul elhelyezett szegek között ide-oda kocódva keresi kiútját, ő is úgy ütődik-rugódik a periféria társadalmában jobbra-balra, míg végül egy jelképes exodussal, menekülő szekér cókmókjai közt, el nem illan viselt dolgai fájdalmas színteréről. A hős körül Breughel és Bosch ecsetét is tűzbe hozó alakok hemzsegnek, félparaszt, féliparos, félpolgár egzisztenciáknak valóságos galériája. Az ember csodálja, hógy például Szabó Vladimir mért nem kapott megbízatást, hogy ezt a rendkívüli alakokban bővelkedő könyvet, múlt századi regények mintájára, elejétől végig illusztrálja. Hadd soroljunk fel, mintegy inspirátorul, néhány jellegzetes Jankovich-alakot. 1. Pogácsa bácsi, a „nyugalmazott” uradalmi csősz, aki azonban a dolgok jelenbeli szomorú rendje szerint nyugdíjnak híre-hamvát se látta; ez a vén rongybuba, a ház egyik zugában várván a halált, hajdani hivatalának silány felségjelvényével, egy parittyával (kissé bosszantó, hogy Jankovich ezt a szerszámot következetesen csúzliként, a mosogatótálat pedig nagyvájdlingként emlegeti), valóságos csudát mível, s halhatatlanítja magát az udvar népének emlékezetében: amikor a házban egy facér, tüdőbajos mesterlegényért éppen zörget a halál, és szárnysegéde, a kuvik, ott kiabál az alacsony háztetőn, Pogácsa bácsi összeszedi maradék tudományát, s a halálmadarat néhány tapogatózó lövés után bravúrosan leteríti! 2. Grünwald úr, a háborús világ zergetollas, bricsesznadrágos, aranyfogas hiénája, szőrösszívű spekuláns, aki a vén Hanyi nagyapa szívébe férkőzvén, gonoszul lopkodja, zsarolja az öreget – s amikor pedig a szemfüles gyermek ezt szóvá meri tenni, ravasz fondorlattal úgy felbőszíti unokája ellen, hogy nagyapja szeme láttára, és teljes megelégedésére, agyba-főbe verheti, szadisztikus kéjjel dögönyözheti. Nem kis érdeme Jankovichnak ez a portré; éppen olyan értékes, mint Grünwald beamter párjáé, a „halmozó” Szalmásyé, ezé az emberbőrbe dagadt hörcsögé, aki az istenszerébe csatangoló, gazdátlan gyermekeket, a „csajvadékot” saját becstelen céljaira megszervezi és rabszolgahadként dolgoztatja, mintha csak magának Faginnek lelke költözött volna belé a Twist Olivérből. 3. Andrej, az orosz fogoly, Gyurkó barátja, aki szemeteskocsisi minőségében lehetővé teszi hősünknek, hogy Grünwald úr és megtévesztett nagyapja karmaiból meztelenül menekülvén, meghúzhassa magát a szemeteskocsi belsejében, s a fél várost beutazza, mintha a szerző csak azt akarná e túlzó helyzettel jelezni, hogy a korrupt társadalom és értetlen felnőttek elől menekülő gyermeknek szemeteskocsi vagy árnyékszék a mentsvára és asiluma. 4. Rózsika néni, a jótékonysági hölgy, aki kivételképpen nem társadalmi érdemszerzésért, hanem a jóért magáért buzgólkodik, s mint a magasabb társadalmi osztályoknak rokonszenves követe, sürög-forog ebben az inkább szomorú, mint vidor alvilágban. 5. Csúcsos, a csajvadék fejedelme, valóságos serdülő Al Capone, aki maga is csúfos véget ér, előzőleg azonban, valósággal az isteni igazságszolgáltatás büntető közegeként, felgyújtja felnőtt vetélytársa, Szalmásy portáját, ezt a valóságos háborús dugáru arzenált, s tanúja lehet e szörnyeteg tűzhalálának. 6. Jancsika, ez a Heep Urias-szerű púpos unokabátya, az irigység és elkényeztetett vásottság mintaképe, akivel hősünk Ormozd-Ahrimán küzdelmet folytat, s megadatik neki, hogy megérje keserves kínhalálát és temetését. 7. Bonkáló, a háborúból félőrülten hazavetődő iparos, aki józanabb pillanataiban is árasztja magából a defetizmus gőzét, amikor pedig „rájön”, feleségét háborúban szerzett betegségével: örjöngő, látomásos féltékenységgel gyötri; ő a felbomlás előhírnöke.
És így tovább: se szeri, se száma e monumentális arányú gyermeképosz fő- és mellékalakjainak. Jankovich ezeknek akkurátus ábrázolásával bizonyítja, hogy lírikus volta ellenére is képes abszolút tárgyias szemléletre. Regénye éppen ezért olyan képzeletbeli freskóhoz hasonlítható, melyen lírai alapozású, kékes-opálos tájból éles megvilágítású, erős lineáris érzékkel megrajzolt alakok válnak ki a szemléletesség és az egyénítés adottságának jegyében. A magyar széppróza útján szép jelzőkő. Móricz Zsigmond óta nincs olyan írónk, akinél ne lenne túlsúlyban a lirizáló hajlandóság – ez alól még a népi írók sem kivételek, sőt, még csak ők igazán a mesterei a szenvedélyes egyes szám első személynek.
Vajon a hatalmas, vérbő élményanyagon kívül minek köszönheti Jankovich, hogy mindezt nyugodt lelkiismerettel el merjük róla mondani? A kiforrott, a keresőkoron bízvást túljutott költő formaérzékének és mindent halálos pontossággal kifejező nyelvezetének. Ezeknek a tulajdonságoknak birtokában nő nagyon sok első vonalbeli csak prózaíró írónk fölé. Kifejezésmódjának jellemzésére álljon itt a Téli szivárvány néhány sora: „Egy zöld fonál rajzolódott zúgva a levegőben s egy tőkén csattanva megállt. – Hu, mekkora szöcske! – sikoltott Bábi néni, s egy pillanatra megállt a szüretelés, minden gyerek odaszaladt, hogy megbámulja a szörnyeteget, amely hosszú csápjaival, akaratosan leszegett kosfejével már ott ficánkolt Bábi néni ujjai közt kényelmetlenül, szárnyain szivárványosan játszadozott a nap.”
Az író – mindegy, melyik társadalmi osztály fiának vagy tagjának vallja magát –, ha idejekorán birtokába jut az írósághoz elengedhetetlenül szükséges szellemi emelkedettségnek, s ezáltal az esetleg benne háborgó eredendő gyűlölködést művészetté konvertálja (ezt a kortünetként észlelhető íróbetegséget, a gyűlölködést, Kemény Zsigmond regényalakjáról barnabásizmusnak nevezhetnők), könnyen meg tud győzni bárkit is az elnyomottak jussáról és igazáról; aki azonban ugyanezt irodalmi demagógiával akarja elérni, nemcsak műve maradandóságát ássa alá, hanem esetleg – vae victis – tanúja lehet a várva várt fordulatnak, s gyönyörködhet benne, mint válnak az „elnyomottakból elnyomók”. Jankovich, anyagának természeténél fogva, könnyen belemelegedhetett volna az egyoldalú vádaskodásba; joggal vonhatott volna felelősségre államférfiakat és közhivatali tekintélyeket; beleeshetett volna abba a szégyenbe, hogy például csak Grünwaldot, vagy a másikba, hogy csak Szalmásyt írja meg; de mivel jól tudja, hogy sajnos mindkét embertípus állandó tényezője a magyar glóbusznak, a valósághoz híven, mindkettőt egyformán, érdemeik szerint szerepelteti.
1943
A Balaton környéki kialudt tűzhányó hegyek, íme, felriadtak évezredes álmukból, s egy csomó izzó követ dobtak ki méhükből: Jankovich Ferenc új verskötetét. Mert valóban, ezek a versek olyanformán hatnak, mint valami vad és félelmetes vulkanizmus termékei; érződik rajtuk, hogy világra hozatalukban olyan költő működött közre, aki sokszor áll hajadonfőtt a csillagok alatt, s mer és tud, földi ember létére, az Istennel, szemtől szemben, társalogni.
Idestova húszéves költői pályát visszafelé mérve, s figyelembe véve az utolsó évtized lerakódott versrétegeit, megállapítható, hogy a költő eredeti alaphangja, a mélyen búgó és dohogó, hatalmas férfimellkasból feltörő Berzsenyi-hang, nem változott. De változott körülötte a világ, nekiszilajodtak, körhintában, forogni kezdtek, majd egymásra torlódtak a jelenségek az addig utált vagy elviselt rendben megmaradt világban. Ehhez képest verseinek harmóniája, építésük szabályossága is megzilálódott; a verstornyok megdöccentek, mint Bolognában, a harangok félreverődtek, s hirtelen minden repülni kezdett valami révület felhőjén – mint amikor egy jégtábla elszakad a parttól, és sodorni kezdi a rajta rekedteket. Azóta úgy cseng az ember fülébe Jankovich vershangja, mint az ismert Eötvös-elbeszélés sodródó halászainak halotti éneke…
A meg-megtört muzsikájú verssorok, a nekilódult képzettársítások hármasugrásai, a jelzők és hasonlatok, melyekre tán csak a rokon lélekben támad visszhang – róják a zaklatott és lelki-testi viszontagságokkal teljes kor grafikonját, melyben élünk. S lehetne Jankovich alkotói nagyságának jobb bizonyítéka, mint éppen ez az ijesztően zegzugos grafikon? Emberi érzékenységében minden egyéni és közösségi bántalomra felrezzent, a művészi önkiélés és elégtételkeresés ösztönével pedig milliók helyett kiáltott. Ha ezek a versek klasszikusan cizellált ragyogásban, hegyükben rafinált csattanók érckakasával regélnének a nehéz időkről, akkor lehetne Jankovich tehetségében és nagyságában kételkednünk. „L’ age fait que l’ on finit par puovoir écrire des choses assommantes” – állapította meg Paul Valéry is a második világháború idején. Nos, némely őrjöngve átkozódó, jobbra-balra szeges buzogánnyal hadonászó Jankovich-vers erre tökéletes igazolás. Hellyel-közzel még megenyhülés és fellélegzés ihlette versei is, az idillek is némely expresszionista tabló száguldó ecsetvonásaival ütnek szemen. (Galamb-röptében, Ég és föld, Cédrus):
|
vagy:
|
(Nem, nem Apollinaire-fordítás, sőt, nem is hatás alkalmasint, csak rokon lélek, rokon szem rokon látomása!)
Olykor a tehetetlen dühöngés határain születtek ezek a versek; láncos kutya vicsorog így a karóval szurkáló pimaszra. (Fohász a verem fölött, Föllebezés.) Máskor allegóriában keres megrázó kifejezést, a meghajszolt, megnyúzott dámvad képével érzékelteti a háború hajtóvadászatán halálra alázott Embert. (Holt szarvas könyörgése.) S ha világnéző magatartása nem mentes a megbolydult társadalmi képletek útvesztőjébe tévedt ember ellentmondásaitól: ez is a komplex, nyughatatlan és kérlelhetetlen művészi alkat pecsétje, olyan tartományé, melyben az igen és a nem, az élet és a halál, a hit és a kétség szimultán fönségben van jelen. Az enciklopédisták, aufkleristák népbe oltódott tagadásai mellett megfér ebben a lelki tartományban az Isten és Egyszülött Fia, apácák és Szent Cecília, szent orgonaszó és számtalan angyal – megférnek, mondom, sőt, valami paraszti barokk tömkeleg rézarany mennyezetén ékeskednek. Szintúgy kiegészíti és hitelesíti egymást a háborús reménytelenség s a háború utáni ujjongó bizakodás; a letört derekú, de új hajtásokkal elevenedő hatalmas fa lélegzetvétele, életérzése. (Romhalmok fölött.)
Keressünk tudatosságot, önismerő költői ügyeskedést ebben a vizionáriusban? Nem tudom feltételezni egyébnek jelenvalóságát, mint a mélyen gomolygó és formába kívánkozó ösztönös alkotóerőt. Verseinek kis százalékában mindazonáltal kimutatható bizonyos nem mindig szerencsés stílromantika (magyar és idegen népdal-inspirációi). Némelykor régi költők, sőt, nem sértésül: sanzonok módszerével megválaszolhatatlan kérdéseket tesz fel önmagának. (Az égre írnám, Szépség siratása, Nyáresti dal.) Viszont ilyen „végső kérdésekből” tevődik össze az utolsó évtizedek egyik legcsodálatosabb magyar versének első szaka:
|
Ki nem hiszi ezután, hogy valóban létkérdései ezek?
Nyelvi gazdagsága révén képes arra, hogy a legmegfoghatatlanabb hallucinációit is érzékelhetővé tegye, s meggyőzzön róla, hogy valóban kiváltságos, táltosi lény, aki a kozmoszban bennfentes, és rajtunk túl való dolgokkal érintkezik. (L. Csengő Isten dala.) S ekképpen emeli az égbe – Arany János-i képben – gyermekkorunk egyik csodáját, a kukoricapattogatást:
[ÉJBEN] |
A Nyáresti dal-ban és a Régi bál-ban tán öreg badacsonyi boroskancsók dudáló öble ihlette meg: egy elsüllyedt világ, a gyermekkor faluja zenebonál bennük, mint üres kagylóban a dajkáló tenger moraja.
Tündérek fiának mondja magát. Az Égen-földön otthonos, erdőn-mezőn járatos, ördöggel-angyallal harcoló s egy kicsit cimboráló, korlátaiból kitört ember: igazi költő. Még nem sokan látják világosan, hogy liránkban hol is a helye. Hisszük: Balassa–Vajda–Ady családfáján, az örökkön élők között.
1948
A dolgokról kinek-kinek egyéni látomása van; ezt a különbséget idegrendszer, hajlam, tudás határozza meg. Legkülönösebb látomány természetesen a legfinomultabb idegrendszerűé, a legcsapongóbbé s a legsokrétűbb tudásúé – röviden a különcé. S itt a különc szót nem becsmérlőleg használjuk, nem valami kellemetlenül bogaras embert értünk alatta, hanem elkülönülőt, magányost. Ilyen predesztináltan, tervszerűen magányos író Cs. Szabó László. Azoknak a szerzetéből való, kik társaikat és fegyvertársaikat nem a jelenből, hanem a múltból választják: ő Montaigne-nyal, Cervantesszel, Goethével, Bethlen Miklóssal tart fenn állandó, drót nélküli összeköttetést. De az ilyesfajta fenséges barátkozásnak rendszerint meg is adatik az ára: a neheztelő jelen, a sértődött környezet sokszor teljes nemtörődömséggel bosszulja meg az elhanyagoltatást. S az ilyen írók életükben nem kóstolhatják meg a népszerűség utcán árult törökmézét, be kell hogy érjék az utókor reménységének száraz kétszersültjével.
Cs. Szabó László újabb három elbeszélése az író amúgy is befelé, mélyre tekintő arculatát most már-már a révültség állapotában mutatja meg; mintha valaki reggel elindulna, s holdkórosan egész napon át elillant hajnali álmát kutatná. Különösen a Húsvét Amalfiban című elbeszélésére áll ez; ez az elbeszélés, a széphistóriák kései unokája, végeredményben az Itáliát szíve gyökeréig átélt s e meseország szörnyű végzete felett remegő európai lélek sommás víziója. Valami álom lehetett a magja, attól ilyen foszlányos-talányos, ilyen tékozlóan színes, mint egy üvegablak a Cluny-Múzeumban, attól ilyen bizarrságig menő, szinte követhetetlen. A téma mesésen magasztos volta követelte meg (NB. alcíme: Legenda háborúzóknak!), hogy az író teli marokkal szórja bele olasz utazásainak minden részegülten szép inspirációját. Olvasása közben az embert folyton kísérik egy debussys zenemű fel-felsíró, álombéli hangfoszlányai… Mert Cs. Szabó László ebben a novellában rugaszkodott a legmeszszebbre minden mai magyar írásműtől, talán már túlontúl is messzire és magasra ahhoz, hogy valaha földközelségbe ereszkedhessék – azonban tudjuk, hogy ő akarta így: eljutni egy pazar szín- és hangérzeteket keltő, talányosságban is teljes illúziót adó művészi élményig, melynek a toll, az írás csak megalkuvásos, jobb híján eszköze. Erről az Amalfiban történő csodáról tisztán érezzük: hajszálon múlt, hogy nem valami pogány motívumokra épített hármasoltár profán festménysorozata lett belőle, vagy éppenséggel egy Ibéria-szerű zeneköltemény.
A második elbeszélést földibb, civakodó, sebző szerelem sugalmazta; érződik is az egészen a földiség kesernyéssége. Amikor íródott, még nem táncolt ilyen vértől részegülten, saját sírja szélén a világ: még nem volt annyi elsiratni való, fájdalmas vízióba foglalandó, elpusztított ország Európában. Még lehetett írni közemberi dolgokról…
A harmadikban, a Zsámoly címűben, Cs. Szabó Lászlónak egy másik nagy alapélménye bukkan fel ismét, mely jelentőségében az Itália-élményen alig marad alul: Erdély, s ezen is belül gyermekkorának városa, Kolozsvár. Kolozsvárnak, úgy látszik, végzete, hogy csak azok szeretik igazán, akik kiszakadtak belőle. Szeretik többnyire gyermekkoruk nagyító, tökéletesítő szemüvegén keresztül nézni, csodálni továbbra is. Könnyű nekik: 500 kilométerre élnek tőle… Ez a romantikus Kolozsvár először Szabó Dezsőnél jelent meg, alkonyati fényben dereng a megszépítő messzeségben. Ennek a Kolozsvárnak – impériumváltozások, háborúk ide vagy oda – megingathatatlannak, konstansnak kell maradnia; fő-fő alkatrészei a Fő tér, a Farkas utca s a Házsongárdi temető. Ehhez mérten jóformán nem is hús-vér emberek, hanem, mint valami Panteonban, Erdély géniuszai sürögnek-forognak benne. De ezt a Kolozsvárt manapság idézni – sajnos – meghökkentő anakronizmus; szinte percről percre messzebbre rugaszkodunk tőle. Annál jobb, hogy egykori majdnem létezésének emléke megmarad hűtlen-hű fiainak: Szabó Dezsőnek, Cs. Szabó Lászlónak, Grandpierre Emilnek emlékezéseiben, még így is, hogy a Hóstátot például Hóstádnak mondják, s a Brétfű földrajzi fekvését már nem tudnák pontosan meghatározni…
De jó példája ez az elbeszélés a szépprózai pártatlanságnak is: hogyan lehet minden affabulációs vagy poentírozó igyekezet nélkül is az érdeklődést csupán álomszerűen elmosódó női alakok beszéltetésével ébren tartani. Az ember már-már feltételezi, hogy ez is, mint annyi más Cs. Szabó-írás, egy prousti belső folyamatosság: egy majdani regény vagy öregkori emlékírás kirakókocka-szerűen elszórt, de valaha összerakásra és kitöltésre kerülő darabjai.
1944
Mindegy milyen ruhát veszek: e bús
emberlét kínját mindörökre érzem.
[GOETHE: FAUST]
Többször elhangzik mostanában, hogy irodalmunk népi mozgalma hanyatlóban, sőt egy ismert pesti publicista meg is húzta felette a lélekharangot. Meglehet, hogy igazuk van: a mozgalmiság valóban mintha veszítene erejéből; kevesebb a felfedezésre jelentkező őstehetség, s nem él Móricz Zsigmond, aki maga köré gyűjtse, istápolja s szárnyukra bocsássa a városba kutyagolt garabonciásokat. De mindez csak az ügy mozgalmi, másként: adminisztratív részére igaz. Mert ha kevesebb zajjal történik is napjainkban egy-egy népi író jelentkezése és sorbaállása, mint például ezelőtt négy-öt évvel, nem jelenti egyszersmind kihalásukat. Ugyanis a folyamat nem állítható meg; a felszínre került értékeket nem lehet visszadögönyözni, s termékenyítő szerepüket sem lehet elvitatni, mint ahogy nem rekeszthetők ki a fejlődésből a sok esetben mondvacsinált ellenlábasak, az úgynevezett urbánusok sem, s egyáltalában nem lehetetlen, hogy maholnap azon veszik észre magukat mindkét táborbeliek, hogy jelszavakon, alapélményeken túl, egyetlen szorongatott akolba szorultak.
Horváth István felbukkanása egybeesik a népi irodalom térhódítása s egyben mozgalmisága megcsendesedésének idejével. Tehát bizonyos szempontból a legjobbkor érkezett: amikorra „elődei” már járhatóvá tették előtte az utat. Ezek az elődök azonban alig-alig hatottak költészetére. Az ő gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, semmint kénytelen lett volna ide vagy oda igazodnia, hogy szelek rohamát ekképpen parírozza; az előtte járóknak legfennebb bizonyos társadalmi tudatosulást köszönhet. Született költő (ezt megállapíthatjuk alapélményeinek, emlékeinek mineműségéből), akit azonban csak a kényszerű hányattatás, a szülőfalutól való elszakadás keserves megrázkódtatása avatott igazán költővé. Az idillnek vége szakadt; most vissza-visszatekint az abbamaradt idillre, s ebből következik legjellemzőbb lelki tevékenysége: önmaga mitizálása. Az új perspektívában megelevenednek, felnőtt értelmet nyernek a gyermekkor mondókái, mesetöredékei, apró különlegességei: minden egy ősi, szerteszórt kincs darabjaként „csillámpol” a távolba szakadt lélekben. S minél mostohább a jelene, minél kietlenebb a városi ember élete, annál alkalmasabb ez az elvesztett világ – volt légyen a valóságban mégoly közdelmes és szenvedésteljes is – a tündériesítésre. A Paraszt-Oltás-ból egyenesen ovidiusi lehelet csap meg; ez már valóban mitológia; több, mint idill, mert egyszersmind a származás végzetességének, a paraszti finitizmusnak megmutatása. Ez a magamitizáló tulajdonság azonban még nem volna elegendő a dicsőségre; utóvégre minden költőről elmondható, hogy önmagát valaminő módon eszményíti, múltját megnemesíti, élményeit augmentálja. Horváth Istvánnak azonban szokatlanul nagy értékű „nyersanyag” áll rendelkezésére: egy ősi, Küküllő menti falu eredeti szókincse és lelkivilága, egész folklórja. Meglehet, hogy akadnak rideg koponyák, akik minderre azt mondják: népies romantikusok vagy a népivel kacérkodó urbánusok szemének kellemes avíttság, elmaradottság, mely, ahelyett hogy a parasztköltőt a proletárköltővé emelkedés útján előrelendítené, még akadályozza. Mi Horváth István népi élménymúzeumát egyszerűen hungarológiai szellemi javaknak tartjuk, azaz olyan megőrzött, átmentett értékeknek, amelyek ama művelődésbeli hézag, vagyis cezúra, kitöltésére és pótlására igen alkalmasok.
Horváth István lehetne osztályköltő is, csak a parasztságé; mint ahogy az is elsősorban. De van valami a szellemében, ami ezen a kategórián túlemeli: általánosan emberi borzongásai. Vagyis: bölcselő, filozofikus nyugtalansága. Egyre több olyan verse születik, melyekből egy különös, „népi” életet élő fausti ember körvonalai bontakoznak ki. „Titok-kereső” – ahogy saját magát egy verse címében nevezi. S főleg ezen a ponton más (ha tetszik: több), mint a kortárs népi költők. Birtokában van valaminek, ami „sub specie immortalitatis” legalább olyan fontos költői elem, mint például a társadalmi állásfoglalás és nyugtalankodás: s ez az elem a transzcendens lobogás.
De az eddig számba vett értékein felül, van még egy figyelemre méltó tulajdonsága: természetérzése. Szemléletének frissesége és őszintesége párját ritkítja természetéreztetésben szűkölködő mai költészetünkben. Sűrű levegőjű, elringató, meggyőző tavaszi és őszi versei vannak! Hallgassuk csak meg a Tavasz című vers következő szakaszait:
|
Ezt szerették volna s így szerették volna a néhai honi pásztorköltők is, de csak Csokonainak sikerült ilyen „hamisítatlannak” maradnia.
Gyakorolja az epigrammatikus tömörítést is; ez is egy vonal, melyen tovább haladhat, mert sok visszásságot csúfolhat még ki, remek szeme van meglátásukra.
Versformái nem egyformán épek: a széles lejtésű, duplán nyolcszótagos sorokban sohasem hibázik, megadja módjukat, s olyan természetes folyamatossággal rímelteti őket, hogy talán egy hőskölteményre való is kitelne belőle. Néhol azonban a rövidre fogott sorokban zötyögős, döccenős. Mintha ez a zavar a jambizálás felé való nemkívánatos átmenet állapotából származnék; akárhogy is, a mássalhangzók torlódását, különösen sorvégen, kerülnie kell, valamint vigyáznia kell a hosszú és rövid magánhangzók elhelyeződésére is.
Ez a külsőségbeli apró fogyatékosság azonban semmit sem von le belső értékeiből; feljebb megmutatott alapvonásainak ismeretében bízhatunk benne, hogy képes lesz – népi kuriozitásokon és sajátlagos honi mélységein túl – általános emberi magasságokba felemelkedni.
Grandpierre-t régóta úgy tartjuk számon, mint a mai magyar regényirodalmi színkép egy bizonyos, erősen körülhatárolt színsávját; ahhoz a festőhöz hasonlít, aki korán kiválaszt magának egy szemének és vérmérsékletének megfelelő festéket, s csak azon, csak azzal dolgozik. Hidegzöld, zuzmószürkés volt ez a jellemző Grandpierre-szín eleddig, más szóval: az az írásterület, amelyet övének ismertünk, látszólagosan józan, sodrából kihozhatatlan írói és emberi magatartás származéka volt. Regényeiben, A rostá-ban, a Csibráky-ban és a Nagy ember-ben voltaképp egy meglehetősen szűk, írónak s olvasónak egyaránt szikes és kilátástalan területen dolgozott, több eredményt is érdemlő lelkiismeretességgel. Nem emelhetünk kifogást megteremtett alakjai ellen, máig is tisztán állnak előttünk mindannyian. De meg kell vallanunk, hogy másra sem igen emlékszünk, mint ezekre a különös alakokra! Lehet, hogy ez eredmény, az írói alkotás egyik fajtájú diadala, de az is lehet, hogy nem az. S ha eredmény, akkor bennünk van a hiba, akik a regénytől, az irodalmi jövőre igényt tartó szépprózától elsősorban hangulatteremtést várunk, olyan bűvös sugárzást, melyben itt-ott legalább enyhén körvonalazott alakok mozognak – esetleg éppen mozgásukkal idézvén elő ezt az általunk keresett regényhangulatot. Lehet, hogy az akkori Grandpierre elvszerűen, szántszándékkal dolgozott így, mert nyilvánvaló, hogy még csak kísérletet sem tett arra, hogy mondjuk nyelvi erővel rögzítsen valamit, s miközben alakjai kialakításáról, jellemfejlesztéséről alaposan gondoskodott, megfeledkezett a széppróza mai követelményeinek megfelelő artisztikum mivoltáról. Regényeit atmoszférátlanság jellemezte; kortársainak nyelvi erőlködéseiről és kísérleteiről elfeledkezvén, megelégedett a szabatossággal, s regionalizmus-csömörében még a tájszavakat is messze kerülte. Ezért nemigen lehetett mondatainak emlékezetbe véstető sava-borsa. Önmagában mindegyik regénye kemény és bátor kiállás volt, sok mai, sok magyar kórságot kipellengérező írás, egy gondolkozó és töprengő, önmagát szarkasztikus kedélyűnek minősítő ember kissé kárörvendő, száraz kacagása – de hiányzott belőlük valami…
Csak nagy változások, a lélek rétegeinek türemlései idézhetnek elő akkora hangnemmásulást, mint amekkorát a régiekhez képest Grandpierre új regényében, az Alvajárók-ban észlelünk. Hőstelen hőse – Duhamel Salavinjának közeli rokona – oktalan, maga csinálta szenvedések embere, úgy vélem, a század nyavalyáinak egyikében sínylődő lelki beteg, akit az író – akárcsak eddigi hőseit – civilizációnk és közállapotaink ellen való vádként kívánt megmutatni. A maga nemében mindenik alak típusának, speciesének extrém esete. Beteg világban, beteg országban, beteg nagyvárosi életben csetlenek-botlanak, s roppant üres életüket meglepő egyéniségtörés bukfenceivel igyekeznek fűszerezni. Ebben a légüres terű világban kezd váratlanul ismeretlen mélységekbe leszállni a névtelen fiatalember: egy rossz kimenetelű testi kaland közben angyalszerelembe keveredik barátja menyasszonyával, akitől kötelességének tartja a szegény ártatlan teremtést magához menteni. Hogy erre a mentésre méltó volt-e, maga sem tudja. A kétségek és szenvedések lassanként megmutatják önmagát magának. S ahogy ez már minden mély járatú szerelemben történni szokott, feltárulnak életének eleddig rejtett, félálomszerű rétegei, főként az édes-keserű gyermekkor, melynek édességét most véli újra megtalálni, s melynek keserűségei különféle gátlások, gyarlóságok alakjában mindhalálig nyomába szegődtek. Most kezdené csak életnek érezni életét. Egy park padján, ahol újdonatúj feleségével üldögél, a ködös városból előtűnik és elvonul előtte egész élete. Pár pillanat, pár igényes és jogos férfias mozdulat választja el boldogulásától. Mintha minden jóra fordulna. De a traumák felülkerekednek. Meg kell adja magát. Házassága kínokkal, bosszantó gyarlósággal tele lázállapot, egy neuraszténiás Daphnis és egy hisztériás Chloe Huxley tollára való, szerencsétlen kimenetelű szerelmi kalandja. Mintha a regényfolyam e tájon már-már öngyilkosság felé örvénylene. De hadd szenvedjenek tovább, ha örvendezni nem képesek – gondolja Grandpierre –, még az önként vállalt meghalás hősének illő pózait sem érdemlik meg. S az ismerősök, családtagok körében – a társaság egy kisebb elmegyógyintézet ápoltjaival ér fel – tovább tengetik nyavalyás és orvoslást már nemigen érdemlő életüket.
A „század gyermekének vallomásait” többen írják-írogatják korunkban; a betegségek is változatosabbak, igényesebbek – eszerint igényesednek a vallomások is. Az Alvajárók egészben véve e roppant Vallomás néhány lapját jelenti. S hogy íróját e néma ankéton való részvétel, megilleti, elsősorban nyugtalan, szenvedve gondolkozó, meg nem alkuvó, figyelmező életének, másodsorban egyre fejlődő stílusa mindent ritka szabatossággal kifejező erejének és művészi formába fogó képességének köszönheti. Még nem vallott meg mindent, még nem mind tárta világ elé lelkének nyugtalanság és szenvedés vájta mélységeit. De ez a regény már a nagy és végleges vallomás megfogalmazásának biztosítéka. Olvasói ezt várják most tőle.
1944
„Mi vagyunk? Szűrő, amelyen ezer tanítás, példa, tapasztalás hatol keresztül… Dolgom, hivatásom e földön, hogy tőlem telhető formában azt adjam tovább, ami a rajtam átszűrődött anyagban a legnemesebb volt.”
[BENEDEK MARCELL]
Ahogyan aranylakodalmuk ünnepén – az örökkévalóságnak munkálkodó szellem családias megpihenéseinek egyikén – ablakban könyökölve, feleségét átkarolva figyelte az unokák kertből felszálló kardalát, olyanformán érhetnek most hozzá, vágyott és megszolgált empireumában immár, egy egész más hangszínű kórus meg-megújuló hullámai. Testi elköltözését tanítványainak, híveinek, pártfogoltjainak végtelen serege siratja, egyetlen, felmérhetetlen létszámú és rokonsági fokozatú családdá rettenve, azzá a nagycsaláddá, melybe közvetve vagy közvetlenül, atyai csókkal, jó szóval, segítséggel vagy csak egyetlen szál, megbecsülő gesztussal kínált cigaretta adományával annyiunkat befogadott.
Nem a halottbúcsúztatók alkalomszerűen magukra öltött megrendülésével és túlzásával mondom ezt. Mert Benedek Marcell halálának híre sokunk szívében szólaltatta meg azt a zokogást – melynek hitvese elmúlása óta tilos a lehajtott fővel, homlokát eltakarva üldögélő, kényszerű tétlenségben tűnődő, világtalan pátriárka hajlékában felhangzania –, a VII. szimfónia gyászindulóját… És nem hisszük, hogy ezzel a búcsúztatóval vagy bármi más, őt idéző írással el tudnók némítani. De talán nem is igen akarjuk: csak szóljon és nemesítse ezt a fájdalmat – enyhíteni még sokáig úgyse képes –, melyet a huszadik századi humanista szellemiség e hősének földi elmúlása felett érzünk. Hadd zengjen e zokogó muzsika, özönölje körül és töltse be a gyászházat, miként elözönlötték volt a kisbaconi Benedek-portát Elek apó végtisztességén a Székelyföld és egész Erdély keservesei…
Jóság, tisztesség, bölcsesség, a béke, az emberiesség uralmának kívánása hirtelen oly mértékben fogyatkozott meg az ő eltűnésével a világon, hogy nincs magyar e szétszóródottságban, kit e veszteség tudomásulvétele meg ne rendítene. Ebben is méltó fia annak az apának, ki az első világháború után elárvult, elapátlanodott erdélyi magyarság lelki gondviselője tudott lenni a puszta szó, a leírt betűk erejével majd egy évtizeden át, és táplálja műveivel a legfrissebb nemzedékeket is mindmáig, mindenütt, ahol magyar él. Benedek Marcellnak megadatott, hogy egyetemi katedráról, könyvkiadók igazgatói irodájából – a legnagyobb megpróbáltatások idején a puszta ég alól! –, de mindig egy láthatatlan emelvényről hirdethesse a tudást, a szeretetet és az örök erkölcsi normákat, oly messzire elhatóan, mintha szüntelenül hatalmas hangszórók lettek volna ebben segítőtársai. Pedig csak a szellem ereje volt, az a radioaktív mag, ami ily hallatossá tette halk szavát. Az a szellem, mely mindjárt édesapja után, Riedl Frigyes és Romain Rolland tanításával és magatartásával vértezte magát az akkor még nem is sejthető megpróbáltatások évtizedeire.
Biztos ízlés, tévedhetetlen ítélet kísérte a kapaszkodókon, melyekről a szellem csúcsaihoz közeledett. Az előhegyek, majd az ormok felmérésében, faunájuk-flórájuk rendszerezésében oly gyöngéd izgalommal járt el, mint a XVIII. század természetbúvárai. És a kutatásnak ezt az izgalmát és az eredménynek örömét úgy tudta átadni, írásban vagy élőszóban, hogy az átvevő értelmét egyszeriben átfűtötte a megismerés. Költőien gazdag és klasszikusan szabatos mondatai évtizedekre megtapadtak, vissza-visszacsengenek. Egész munkássága az író mérhetetlen felelősségének jegyében fogant, valódi és csak keveseknek megadatott hivatástudat eredménye volt – ez is apai örökség –, népművelő munka a legmagasabb fokon. És még a legcsüggesztőbb időkben, az erkölcsi és szellemi értékek összezavarásának évtizedeiben sem hagyta cserben abbeli hite és meggyőződése, hogy fiaiban s egy-két ifjú barátjában halad tovább a jövendő felé az emberiességnek egy vékony, de talán növekvő patakja, melynek vizétől – „essék bár egy csepp beléje, egy tenger megédesül”.
Merjük hát hinni, hogy tovább él és tovább éltet, az ő testi elmúlása után is, ennek az egyetlen cseppnek petőfis reménye és optimizmusa! Valahogyan vigasztalódnunk kell, s erőre kapnunk, a gyásznak könnyekkel fojtogató első szakasza után, s ha sikerül: az ő buzdításának és példájának köszönhetjük, ki annyi kedvesének elvesztését kellett, családtagokban és tanítványokban, elviselje. Erősítsük magunkat azzal a felismeréssel, mellyel ő vigasztalta a látható és láthatatlan gyászolókat édesapja halálakor: „Itt nem halál leselkedik… itt élet-tartalom, nagy-erős elkötelezés születik mindnyájunk számára…”
Az én személyes veszteségérzetembe és szomorúságomba az immár jóvátehetetlen hálátlanság tudatának keserve vegyül. Mentegetőzésem és magyarázkodásom nem ide illő volna, és alig hegedő sebeket szaggatna fel szívem körül… Nem így vagyunk-e azonban mindazokkal, vér szerinti apánkkal csakúgy, mint szellemi apáinkkal, akik a mienknél nagyobb szeretet és tudás sugarait tékozolták ránk – nem érezzük-e magunkat örökre hálátlanoknak, adósoknak? És nem hasztalan-e minden fogadkozásunk valamiféle utólagos jóvátételről, tántoríthatatlan hűségről – amikor régóta tudjuk, hogy erőpróbáikra és teljesítményeikre voltaképp gyarlók és alkalmatlanok vagyunk. Azazhogy – hátha, mégis, valami kegyelem folytán, talán a még magasabb szférából figyelő és messzire ható tekintetük sugarától erőre kapva, valahogy mégis méltók leszünk arra a viszontlátásra, melyre oly naivan készül elárvult gyermeklelkünk…
„A balladának prózai testvére a novella. Ez a magyarázata annak, hogy a novella az erdélyi írók igazi műfaja…”
Benedek Marcellt idéztem; a Kacsó Sándor könyvének esszéméretű előszavában állapítja meg ezt, s megállapításával mostani, még cáfoló adatok (Kemény Zsigmond, Jósika Miklós, Berde Mária, Makkai Sándor stb.) birtokában sem óhajtunk vitába szállni, csupán továbbmegyünk, s igyekszünk a szóban forgó műfaj s nevezetesen a Kacsó-novellák eredetére magyarázatot találni.
Mindenekelőtt szembetűnő bennük bizonyos írói ökonómia, tán kényszerű takarékosság. Mintha valami visszatartaná attól, hogy nekigyürkőzve tobzódjék a számára értékes matériában. Íróilag nem gyúrja s formálja át olyan mértékben a kínálkozó anyagot, hogy ez a való élet fölé emelődjék. Mint az az úszó, ki csendesen, csapkodás és bukfencek nélkül ereszti magát egy bizonyos szakaszon a folyó sodrába – ilyenformán helyezkedik bele az élet zajlásából éppen hogy kiemelt cselekménybe. Nem hiszem, hogy tévednék, ha ennek magyarázatát az erdélyi íróra háruló közéleti szerepvállalás, a mindig másnak élés állapotában keresem. Az író nálunkfelé mind kevésbé élhet művének; itt az alkotónak nélkülözhetetlen elmélyülés, elbúvás órái az utolsó emberöltőben percekké töpörödtek – mint ahogy a regényihletések is úgyszólván szemünk láttára zsugorodtak össze novellacsírákká. A reformeri láz hatalmasabb lüktetését a szépirodalmi alkotástól hovatovább végképp elcsalogatja a publicisztika.
Ha ezzel a magyarázattal még nem érnők be, tovább kutatva „kis sorsunk vidéke”, Erdély sajátos viszonyain kell fennakadnunk. Nálunk az összefüggések kurtább szálakon függnek össze, mint akár Magyarországon; a mi kis térképünkön a csendes Donnak vagy a Dunának a Nyárád vize, legfeljebb a Maros felel meg, de a földrajzi adottságon kívül kis nép és nemzetiség voltunk kettős árnyéka is hozzájárul ahhoz, hogy dolgainkra holmi szentimento-patriarkális, látókörszűkítő könnyfátyolon át tekintsünk, mintegy a búcsúzkodás és elmúlás örökös ködéből. Az író még a hőstetteket is jobbadán ezen a síkon találja meg: 1943-ban az enyedi úrnapi körmenet zsoltárainak harca a katonazenekar csinnadrattájával vagy Tamási Ábelének időtlen küzdelme a csendőr őrmesterrel – ugyanebből a veszendőségérzésből táplálkozik. Az erdélyi élet színesebb és regényesebb, szélesebb szárnyalású jellegét inkább Magyarországon élő erdélyiek és félerdélyiek (Grandpierre Emil, Hunyady Sándor, Cs. Szabó László) vették észre, egyszóval azok, akiknek megadatott a távlatosság.
Kacsó Sándor a felsorolt lelki drótsövényeken belül csodát mivel – mint ahogy csodának számítható egy virágzó tábori színpad vagy lágertanfolyam: a kietlen valóság, a nem alkalmas környezet tilalmait kijátszva, sikerül művészi fokon, nagyon a magyar örökkévalóságnak szólóan, kivirágoztatnia őseitől ültetett mesefáját. Egyszerű nyelven (tudjuk, székely viszonylatban mit jelent az egyszerűség), sallangtalanul, az erőltetetten tájszólásos irodalom szűkítő, egyetemesség-ellenes túlzásait és provincializmusát kerülve, az élő művelt székely-magyar beszéd fordulataival és lélegzetközeivel szól olvasójához. Olykor önként s nagyon természetesen kristályosul verssé a próza. Itt van például ez a sor: „Ünnepnap, ha süt a nap, szebben süt, mint máskor.”
Egyebütt, csak úgy, erőltetés nélkül, ahogy élőbeszédben is szokás, epigrammatikus teljességgel buggyan ki belőle egy-egy megállapítás. Mi a kisebbségi sors? – tesszük fel a kérdést, hogy annál frappánsabban zuhanjon rá a háromszavas válasz: „Keserűségben izzó megaláztatás.”
Legjobb tulajdonságai: az egyenes közlés, világos szerkesztés, s (hogy Benedek Marcell közelében maradjunk) a balladai mélység a Hárman a ködben, Nagyidő és Úrnapja című elbeszéléseiben találkoznak. Mintha ezékben a Nemere csapkodása már a Világszél suhogásává hatalmasodnék…
E földtáj politikai fejlődésétől és társadalmi előmenetelétől függ, hogy megadatik-e Kacsónak az egyre mélyülő szépirodalmi kiteljesedés, vagy pedig dúsan áradó tehetségét publicisztikai tevékenységre váltja.
Kolozsvár, 1946
Hogy már elöljáróban valami nagyon szépet és méltót mondjunk Jebeleanu vállalkozásáról, megkockáztatjuk a talán kissé poétikus, de a tündéres nagyotmondások és csodatételek petőfis légköréből nem kirívó megállapítást: a kitűnő román költő rózsát dobott a költészet tündértavába, s abból épen, eredeti ragyogásában, hervadatlan fiatalságában bukkant ki a János vitéz román változata…
Jebeleanunak, Rilke és Apollinaire s más kiváló nyugati és orosz költők tolmácsának, nem ez az első ily csodatevő gesztusa a mi nagyjaink románul való életre keltése terén: ismerjük és becsüljük Vörösmarty-, Ady-, József Attila-tolmácsolásait is. Ezekkel is a legmaibb román műfordítói iskola felkészültségével birkózott meg. A János vitéz-ben azonban, már csak terjedelménél fogva is, úgy érezzük, magyar költőket átültető tevékenységének csúcsára érkezett.
Mesét fordított, verses mesét; vagyis az ismeretlen népköltők szerepét töltötte be ezúttal, azokét, akik érintkező történelmünk során magyar mondát-mesét románná mondogattak át (mint ahogy megtették ezt magyar társaik is) a fonók és kalákák, pásztori bóbiskolások tűzvilágba néző óráin. Az állandó, évszázados és megszakítatlan oda-vissza áramlás egy folyamatát vállalta magára, amaz áramlásét, melyben az őseredeti, az első változat keletkezését is csak képzett néprajzkutatók támpontjaival lehet eldönteni. S ha tudomásul vesszük, hogy száz esztendő a mesékben, valamint a mesék életében sem nagy idő, beletörődünk abba, hogy a tökéletes román János vitéz is körülbelül egy évszázadig váratott magára.
Nem tudjuk, mennyi idejét vette igénybe ez a munka, vagyis hogy ama rózsaszál bedobásától az új János vitéz megszületéséig mennyit kellett a fordítónak várakoznia… Ahhoz, hogy a varázslat sikerüljön, először is a hangsúlyos magyar tizenketteseknek megfelelő, de a román verseléstől sem idegen versformát kellett választania. Erre pedig az eredeti szótagszámot és metszetet megtartó trocheikus dyméter kínálkozott. Különösebb dallambeli eltérés ehhez képest csupán a pirrichiussal záró magyar metszet- és sorvégek román változataiban észlelhető: ezeken a pontokon ugyanis a fordító mindenütt nőrímes megoldásokkal élt, azaz a román változatot puhábbá, dallamosabbá tette. Úgyszintén bizonyos természetesen kínálkozó szépítő eljárást kellett követnie az eredetiben sűrűn előforduló, erős asszonáncok eltüntetésére: ezt ugyanis a tiszta rímes román verselés nem szenvedheti. S ha szenvedhetné is, nem jobb-e, hogy ezt a két sort például a XIV. ének végéről:
|
a găolă és făgăduială, szinte teljes értékű rímnek számító megoldással adta vissza?
(Ez a probléma különben a magyar Lorca-kötet fordítóit is foglalkoztatta; ugyanis a spanyol eredetinek nemzeti sajátosságszámba menő és a modern költői gyakorlatban is elevenen élő asszonáncait, kiadói és szerkesztői consensus alapján, végül is majdnem mindnyájan rímmé eufemizálták, éppen azzal a megokolással, hogy a modern magyar műfordítói verselésben kirívó volna s a közönséget félrevezetné a rengeteg asszonánc…)
A románul értő magyar olvasónak külön élvezetet okoz egy-egy magyar kölcsönszóval való találkozása a román szöveg megfelelő helyein; feltehető, hogy a fordító szintén, gyönyörűségét lelte ebben a két nép érintkező múltját reveláló és bizonyító lehetőségben.
Lássunk embereim, az áldomás után – mondja a rablók kapitánya a VI. ének 13. versszakában. Măi ortaci, acuma vie aldămaşul – hangzik ez románul. Vagy hallgassuk csak, hogy szól a XX. ének első versszakának 3-4. sora magyarul, majd románul:
|
De hogy verstechnikai részletekbe ne vesszünk, hadd mondjuk ki sommázva, hogy Jebeleanu a művészi egyenértékességnek is aligha marad alatta, sőt, olyankor győzi csak igazán, amikor Petőfit is istenigazában elkapja a nagy mesemondók képzelete, s csodálatos színekkel bont ki és tesz felnőttek számára is feledhetetlenné egy-egy jelenetet vagy tájleírást. Ilyen például a zsiványokon betelő végzet, a tűzhalál ecsetelése vagy a boszorkánylovaglásé, nemkülönben az utolsó két ének tündéres részletei. Ezeken a pontokon a legszebb román verses népmesét, Eminescu Bolond Kalin-ját juttatja eszünkbe.
Nem tudjuk azonban, nem esett-e némi félreértés, amikor a zsiványjelenet II. versszakának első sorát fordítván, a kapitány megszólítását: Te derék legény vagy, azt a bátor szented – Cruceata voinice! Eşti un om jumaté-val adja vissza. Úgyszintén, mint aki alkalmasint nem ismeri az alföldi homokon nyargaló, ördögszekér nevű bogáncsot, a IV. ének 8. versszakának 3. sorát – Ha látsz szárazkórót szélvésztől kergetve – a szemléletességben gyengébb, sápadtabb De-i vedea in cale creanga veştejită-val óhajtja érzékeltetni, aminek jelentése magyarul csak ennyi: ha látsz az utadban száraz ágat.
Jebeleanu János vitéz-fordítását a költő hitvesének, Florica Cordescu-nak lendületes és erőteljes akvarelljei meg tusrajzai illusztrálják. Boszorkányaiban, zsiványaiban, óriásaiban zavartalanul gyönyörködhetünk – de hogy miért öltözteti János vitézt, a sujtásos, pitykés, paszományos, dolmányos huszárt jellegzetes XIX. század közepi svalizsér vagy ulánus hadnagy uniformisba (magas, kemény mundérgallér, „ántánt”-szíj, magas szárú csizma, bajusztalan arc), nemigen tudjuk magyar fővel megérteni.
A remek kiállítású, albumszabású könyv kitűnő papíron, 20 000 példányban forog már közkézen Romániában. Illesse köszönet és dicséret mindazokat, akik – a jó ügyet szolgálandó – előállításán fáradoztak!
1958
Egy szál gyertyát gyújtottam, ennek fényénél szeretném megidézni őt a késő délutánban, szándékosan archaizálva, mint ahogy régiesen hatott rám végtisztességtétele is, a Farkasrét őszutói ragyogásában… Mert ugyan bizony nem lehetett volna ez a maroknyi násznép valamely kisváros temetőjének halottasháza táján is elképzelhető, valamikor réges-régen, amint a hatalmas termetű, feketén felmagasodó lelkipásztor palástja körül összebújik? Maroknyit írtam, mert a 200-300 embert, az, orvos- és írótársadalom néhány többé vagy kevésbé ismert képviselőjét, akik az elköltözött szűkebb családját vigasztalással körülgyűrűzve jelen voltak a szomorú szertartáson, olvasóinak beláthatatlan táborához képest csak ezzel a jelzővel illethetem… És archaikussá tette Raffy Ádám utolsó útját maga az egyetlen búcsúztató beszéd, az ősi hagyományokra épült halotti oráció, pompásan szerkesztett „protestáns-barokk” körmondataival és metaforáival, amint a búcsúztatott földi vándor életművét és pályafutását tüzetesen jellemezte, mindvégig át- meg átszőve a személyes ismeretség gyász-aranyos szálaival és ércesen-magvasan zengetve olyan szavakat, mint Szabadság, Igazság, Halhatatlanság…
A soha nem pihenő elmék közé tartozott. Nulla dies sine línea – vallotta, s ehhez képest vetegette papírra készülő műveinek, egyszerre többnek is, jegyzeteit, a hozzájuk olvasott-studírozott óriási anyagból tévedhetetlen érzékkel kimazsolázva… Mindig és következetesen ott kutakodott az emberiség történelmének ama pontjain, ahol az igazságkeresés, a szabadságvágy összemérte erejét az ellenkező hatalmakkal – de hisz így jellemezte őt egyetlen búcsúztatója is. Csak annyival toldható meg ez, hogy igazi „világszellem” volt, a szó tiszta értelmében; szűkebb pátriájából, eredeti és vissza-visszatérő érdeklődési köréből (az Erdélyi Szent Johanna vagy a Két malomkő között című regényére gondolok) ki-kiszállott az európai századok tágasabb mezeire, s ilyenkor is az igazi adeptusság és bennfentesség biztonságával tudott a választott témában elmélyedni és meggyőzőt alkotni, ahogy többek közt a Giordano Brunóról szóló regénye (A máglya) vagy Erazmus-könyvecskéje bizonyítja. Erudíciójából, szellemi frisseségéből még húsz-harminc évi munkálkodásra is bőven futotta volna, hisz egyáltalán nem mutatkoztak rajta sem az élemedettség, sem a kedvszegettség jelei – bár a legutóbbi esztendőkben nem tartozott a kiadók által kéziratért molesztált írók közé… De az a kór támadta meg hatvan-egynéhány éves korában, melyre orvos hősei, Vesalius, Paracelsus, Messmer sem külön-külön, sem vállat vetve nem tudtak volna gyógyírt javallani, s amely ellen, egyre gyakoribb előfordulása miatt, a mai orvostudomány is tétován, sőt riadtan hadakozik. És szörnyű az orvos-író vagy író-orvos tehetetlen viaskodását elképzelni is e gyorsan harapózó betegséggel való, hovatovább tudatosuló szemtől szemben állás pliniusi perspektívájában, egészen a morphinadagok jótékony halálba-alutó mámoráig!… Ki tudta volna őnála jobban, hogy nincs az az ars apollinea, mely távoztatja a közeli véget…
Raffy Ádám, az író és orvos sírja felett nem bontakozott ki semminemű kisajátító vetélkedés, bármennyire alkalmas lett volna is erre kettős életműve. Nem hiszem, hogy kisebbíteném, ha azt írom, hogy egyformán követelheti magának az irodalom s az orvostudomány. Aesculapius és Szent Hyeronimus. Volt betegei a természetes halandóság törvénye szerint előbb eltávoznak az élők sorából; művei ózonban, hisszük, még sokáig táplálják az igazságra-szabadságra szomjúhozók meg-megújuló gyülekezetét.
1961
Azon a reggelen a szokottnál keservesebben ébredtem és tápászkodtam fel. Állapotomra a légsúlymérő kínált némi magyarázatot; de egy-két fok esés ilyen lelki mélypontot nem idézhet elő. Nietzsche minden napra vonatkozó jogos kérdése sem nyugtatott meg: „Mit kezdjünk egy nappal, mely ébredéssel kézdődik?”… De talán egy kezdő orvos is elhessenthette volna felőlem azt a borút, ha alacsony vérnyomást állapít meg, s egy csésze erős kávét vagy egy pohárka gyökérpálinkát javasol ellenszerül.
Ilyesmire azonban nem került sor. És az úszkálás a szomszédos, csodatévő hírű fürdő medencéjében sem tett csodát. Céltalan, értelmetlen piszmogás volt minden mozdulatom reggeliző-asztalnál, íróasztalnál egyaránt.
És egyszer csak érezni kezdtem, hogy halálhír közeledik felém. Olyan erőszakos lökésekkel közeledett, ahogy a tengeri hullámok csapják mellen a nyakig érő vízben gázolót. Szokatlan érzés volt, ismeretlen érzés. Nem emlékszem, hogy kedves családtagjaim vagy szüleim halálának közeledtét jelezte volna ehhez hasonlóan határozott, követelődző rossz sejtelem. (Vagy ha mégis: baljós álmok közvetítették.) Ki-kibámultam az ablakon, az irányt keresve, hogy melyik égtáj felől van érkezőben és keres engem a hír, áttörve vastag falakon, kettős üveglapon. Tanácstalanul figyeltem a kormos égen a varjak és galambok répülésének vonalát.
A ház népének szólhattam volna. De ha igazolódik, amit érzek, attól kezdve borzongva néznek rám, mint valami vajákosra. Ha nem: aggódva fogják figyelni kezdődő idegbajom további tüneteit…
És a tárgytalanul, személytelenül, titkolózva közeledő hír zaklatott képzeletemben tárgyat talált: egy kedves, nagyon közeli családtagom személyében, akit súlyos megrázkódtatás ért nem sokkal azelőtt. És már oly roskadtan ültem a gyászos fátylak suhogásában, mint napvilágon felejtkezett, vaksi bagoly, mely fejét szárnya közé húzva kuporog a felé-felé suhintó varjúszárnyak csapásai alatt.
Valakim meghalt, ez már bizonyos. De még titok, hogy kicsoda. Lesz-é erőm a gyász elviselésére?… Egy vaskos könyv volt az asztal bal sarkán, kezem ügyében – de már fél esztendeje nyitatlanul. Hány lelket vigasztalhatott két évszázad alatt? Miért ne tartogatna számomra is bölcs igéket, példázatokat? Gyarlóbb, gyengébb hitű, bátorításra jobban rászoruló vagyok amazoknál, akik hasonló vagy még szorongóbb állapotukban hozzá folyamodtak, oly sok emberöltő megpróbáltatásai közt, Erdély földjén, mely annyi gyászt ért s vérözönt… S miközben a rádióból Brahms kettős versenye ontotta zuhatagát, a Boldog halál szekere készségesen tárta fel sárga, könnyek rozsdafoltjaival is megszentelt lapjait – melyek, amikor kinyomattak N. Enyeden, az 1771-ik esztendőben: fehérebbek, ropogósabbak voltak alkalmasint…
Ott nyíljék ki, ahol akar! Kitárt, erőt esdeklő lélek talál majd benne eleséget!… S ezt leltem, ahol felütöttem, a Vénség című fejezetben:
„Senki sem tudhatja az ő halálának idejét, hanem valamint a’ halak megfogattatnak a’ gonosz hálóban, és a’ madarak a’ tőrben: azonképpen megfogattatnak az emberek a’ Gonosznak idején, mikor az környülveszi őket hirtelenséggel. (Préd. 9. 14.) Frantzia Országnak II. Henricus néven levő Királja, mikor egy menyegzőben vitézi módon játszódván, az ő Contra-Parsán avagy társán győzedelmet vett volna, jóakaróitól megintetett, hogy a’ játékot tsak abba hagyná; de társát még egyszer ki-híjja a’ bajvívásra és adhuc semel et non amplius – még tsak egyszer játszom és nem többször, azt mondá. A’ dárdáról azonban egy kitsiny szálka szemébe esik, és a’ miatt mind szeme, mind élete el-vétetik. Így történik gyakorta a’ dolog…”
Így bizony. S vajon hány esztendős volt ez a király, hogy így legénykedett? Nem restelltem a Larousse-t elővenni, hogy megtudjam: negyvenéves volt, és „Contra-Parsa” ama vitézi tornán egy Montgomery…
De hát kire vonatkozik a hír? Akiben előérzetem tárgyra talált, már csak azért sem legénykedő természetű, mert gyenge, törékeny szívű nő. Engem magamat célozna a dárdaszilánk élességű hír? A boldogtalan királynál húszonnégy évvel idősebb fejjel nemcsak dárdából kipattanó szálkáknak vagyok kiszolgáltatott…
És olvastam tovább a könyvet, mert a halál fátyla körülvett, és nagybaconi Bardocz Gábor, a néhai bölcs prédikátor e példával tán éppen engem intett: ne másra, magamra tekintsek! Avagy az alábbi tanulság nem sokkal inkább nekem szól már, mint bárkinek?
„Készülj, ember, készülj a hosszú útra, elérkezett hozzád a’ halál követe, ímé, ajtód előtt vagyon annak székere, óh, mennyi sok ezer emberek csalják meg magokat, mikor halálokhoz való készületjeket, és Istenhez való megtéréseket halogatják!…”
Éppen ezeket a versbe igazodó intelmeket jelöltem meg a lapszélen ceruzavonással, amikor künt, az előszobában megszólalt a telefon. Nem mozdultam: vegye fel más – vagy senki!
Beszóltak: engem keres egy férfihang. – Ez az. A hír két másodpercen belül szívemig ér. Kihívóan szóltam bele a kagylóba: – Tessék! – A hang fátylas volt, s mintha messzebbről hangzott volna, mint máskor. – Nagyon szomorú, amit közölnöm kell … Kormos Pista meghalt tegnap este.
Szememet behunytam. Lator Lászlót, a hír közlőjét már ott láttam egészen közel; fekete drapériák közül, sápadtan kilép; halott barátunk ott fekszik, a sötétben, mögötte…
Válaszomra már nem emlékszem pontosan. De azt, hogy a hír másfél órán át környékezett, úgy adhattam elő, mintha jövőbe látó képességemmel kérkednék. S közben arra gondoltam, barátságom ővele van olyan mély és kölcsönös, hogy megkockáztatható a feltevés: a benne tusakodó készülődés – hogy egyik legkedvesebb barátunk halálhírét egyáltalán közölje-é, s ha igen, milyen módját válassza – érkezett hozzám az idegek telefonhuzalán…
Így mentem vissza a könyvhöz, melyet pajzsul ragadtam fel az imént a közeledő gyászhír ellen, és könnyes szemmel hajoltam újra a sárga, hajdani könnycseppektől rozsdálló lapjai fölé. A halál követségében jelentkezett Lator hangja sok mindent megváltoztatott. II. Henrik ismeretlen alakja helyébe Kormos István ismert alakja állt, vagy egymásba olvadtak hirtelen. És már csak kedves költő barátomat láttam ott, a fekete betűk közt; fején drágaköves korona, hóna alá dárdát szorít, úgy ökleli csontváz Montgomery contra-parsát, míg a dárda ketté nem roppan, s egy szálka örökre megállítja régi bajvívásoktól sebhelyes szívét.
Valakim meghalt – közeledett már a láthatatlan ideghuzalokon a hír. Családtagom halt meg, azt is éreztem. Így igaz. Az élő irodalom családjában Kormos Istvánt már a Darling eszpresszó-korszak óta közeli rokonomnak, öcsémnek számítom, mint ahogyan az nekem, ugyanilyen közeli fokon, a hír közlője is. Cormieux lovagot nagy szíve, rendkívüli lelki ereje, meg nem alkuvó természete sok életre-halálra szóló bajvívás veszedelme közé sodorta. Jóakaróitól hiába intetett meg, hogy „a’ játékot tsak abba hagyná” – kötelességének érezte folytatni, az utolsó szívdobbanásig… Bizony, király volt ő, pásztorfiúból lett, adakozó, ajándékozó, magát is tékozló költőkirály!
A könyv, a Boldog halál szekere jobb helyen nem is nyílhatott volna ki. Ennek köszönhetem, hogy volt erőm mindezt arról a szomorú délelőttről elmondani.
1978
Balzactól is tudtam, hogy a párizsi utca mindig bővelkedett valószínűtlen, hóbortos figurákban, de azt hittem, már eltűntek, mint az emeletes omnibuszok vagy a földszíni villamosjáratok. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a boulevard St. Michelen, roppant forgalomban, fényes délután, megpillantottam az úttesten átbotorkáló Baglyos Asszonyt.
Egész autósor állt meg előtte tisztelettudón: ha ne adj Isten elgázolják, két életet irtanak ki: az övét s a vállán kuporgó, nagy szemeket meresztő bagolyét, amely, mint valami forgalmi rendőr, jobbra-balra pislogott.
Az asszony keresztülgázolt az úttesten, s a jobb járdán megindult lefelé, a Pont-Neuf felé.
Mentem, mentem utánuk. Húzott a bagoly sárga, bazedov-kóros szeme. Úgy éreztem, hogy évtizedek rétegeiben járok, mint valami füstben, s ébredezett bennem a sejtelem, hogy hamarosan valami üszkös gerendájú padláson vagy beomlott toronyszobában fog végződni az utam. De a Baglyos Asszony hirtelen befordult a boulevard egy nagy házának kapuján, s én csalódottan künn maradtam.
Két nap se telt el azonban, s a Baglyos Asszonyt megint megpillantottam; ezúttal a Gay-Lussac utcában. Most már hárman valának: bal vállán silbakoló baglyán kívül egy életnagyságú viaszbaba volt vele, melyet dédelgetve jobb karján cipelt. Állandóan motyogott, pusmogott hozzá, s csücsörített szájjal gügyögött valami altatódalt a baba hajjal fedett, élettelen fülébe, úgy, amint valamikor bizonyára élő gyermekének.
Egy jó hét telt anélkül, hogy újra láthattam volna. De egy délelőtt a Cluny-Múzeum mögötti kertben újra észrevettem. Egy padon ült ő, baglya pedig a pad támláján kuporogva strázsált, s dühös szemét forgatva, meresztve, fújt, fújt a körülötte fickándozó kiskutyákra. A viaszbabát hiába kerestem, nem volt velük.
Éppen elemózsiázni készülődtek. Az asszony zsírpapírból apróra vagdalt májat szedett elő… Megszólítottam. Meglepően közlékeny volt; három perc se telt el, s tudtam a bagoly nacionáléját: ezelőtt vagy két évvel, valahol a Marne mentén nagy vihar tombolt. Nem sokkal utána férje, Bernardin asztalos gyalog indult útnak Párizs felé. Egy rendetlen bozótban kis ázott baglyot talált, amely hiába menekült vad szökdöséssel előle. Megfogta, s hazahozta. Azóta olyan hűséges, mint egy kis kutya: „comme un petit toutou”. A neve pedig Fouillis lett a keresztségben, arról a cserjésről, amelyben találtatott. „Voilá!”
Neve hallatára a kis tökfejű kuvik leugrott a padtámláról – le, asszonya ölébe. Huncutkodva csipdesni kezdte aszott kezét.
– Fouillis! Fouillis! – rikácsolta az asszony – mon petit bébé! – s lucskos májdarabkákat kezdett neki adogatni a papírból.
*
A két Mitológikus Öreg – kelta mondák maradéka – ott találkozott előttünk, a Szajna partján. A lépcső kőkorlátján ültünk, a nagy platánok alatt, szemben a holddal, mely már a Latin-negyed felett, a Panthéon körül vonult, s egyszer csak csoszogást, botkopogást hallottunk, innen is, onnan is. Jobbra-balra néztünk. Hát látjuk, hogy a holdfényben, a nagy parti platánok homályában, más-más irányból, két egyforma vénember jődögél felénk; első pillanatban mindketten azt hittük, hogy egyetlen emberi lényről van szó, aki azonban saját, messzi vetített tükörképével, lelki-testi hasonmásával közeledik – biztosan ijesztésül – a lépcső felé, ahol mi üldögélünk.
Mindkettőnek nehéz, sárga bot volt jobbjában, balja pedig csavargóborjút tartott a vállán, azaz katona módra összecsavart rongy- és papírcsomót, amilyent az utcán vagy a kanálisban alvó párizsi kiebrudaltak, a clochard-ok, hurcolnak magukkal. Ikrek ezek? Testvérek? Jó barátok? – találgattuk, ahogy mind közelebb, közelebb cammogott a két tünemény. Még a ruhájuk is egyforma volt; a csavargók és koldusok korokon s divatokon felül álló rongycafatjai fedték görhes, hórihorgas testüket.
És összeértek ők ketten, éppen előttünk, a hold alatt. Egy szó nem sok, annyit sem szóltak egymáshoz, egy tekintet kevés, annyit se vetettek egymásra. Mintha valóban csak egy lény vonult volna előttünk, megkámforodott s visszafelé távolodó tükörképével. Nagy szakállukat birizgálta a Szajna-part örökké friss szele, botjuk egy ütemre kopogott a quai szürkés kövein.
Még egy pillanatra láttuk őket: egy-egy rakparti lyukba bújtak be, ugyanabban a pillanatban, lehajtott fővel, szomorúan, megadással, egy örökkévalóságra – mint Bartholomé mester Pére Lachaise-temetői művén az Alakok.
*
Hát a hat rend papi talárban kóborló, újság- és csomagolópapír batyukkal megrakodott Síri Némbert ismeri-e valaki? A Szent Jakab utcában tűnt fel először, éjfél körül, amikor már a lámpák negyed fényerővel égtek, sárgásan, penészesen, s alig két ember járt a hosszú járdán. Csak a „Roman de la Rose” kocsmában rikácsolt egy kártyázó társaság, csak egy hájas macska vánszorgott a fal tövében a nyitott garázsbejárathoz, különben olyan volt ez a véghetetlen, összepréselt házsorú, középkori utca, mintha nem is Párizsban, hanem valami húszezer lélekszámú olasz városkában lett volna. A napnak, jobban mondva az éjszakának az a szaka következett, amelyben Párizs részletenként, utcánként, terenként visszavarázsolja magát a középkorba, amelyből vétetett.
Ott, egy kis téren, a pillérekkel megtámogatott tizenötödik századbeli ház tövében, jött, jött a Síri Némber. Ezerráncú, az öreg Erazmusra emlékeztető arcát a túlsó járda sárga gázlámpása néha meg-megvilágította. Lehetséges volna? Élő alakkal van találkozásom, vagy valami nemtelen és kortalan kísértettel, a kanálisok öröktől fogva létező rongybubájával, a párizsi csavargó söpredék söpredékével, kit talán már a második életréteg dobott ki magából, s aki rettenetes koldusmagányban kódorog akkor is, amikor a legfényesebb, legforgalmasabb utcán totyog át?
Közelebb kerültem hozzá. Hat rend papi talárt számlálhattam meg a hátán, penészes, rojtos, pókhálós hacukákat, melyek alól hatalmas, felemás férficipőpár harangozott elő. Kócos, ősz fején pedig valami századvégi selyemkalap tépett roncsa kuporgott.
Észrevett, s olyan szemeket kezdett forgatni rám, hogy attól hanyatt-homlok menekülni szerettem volna – ha nem tart vissza erővel a kíváncsiság.
Reméltem, s fel is voltam készülve rá, hogy középkori átkokat fog mindjárt zúdítani fejemre, ezerránc-fókuszos szájából. De nem szólt egy szót sem, csak forgatta, guvasztotta rám apró, seszínű szemét.
– Nyugodalmas jó éjszakát, forradalmak öreganyja – mondtam szép csendesen magyarul. (Szeretnék belopakodni álmaidba – gondoltam –, hogy elvetődhessek abba az eltűnt világba, ahonnan te idevetődtél, amelyben éltél valaha – amelyben biztosan boldog is voltál egy-egy pillanatra, te szörnyűséges, varázslatos Síri Asszony!)
*
És mennyi van még, úristen, de mennyi, akiket talán sohasem fogok látni! Sohasem jutok fel az üszkös gerendájú padlásszobába, s a Szajna-part odvaiba se tehetem be a lábam. A Világkiállítás is bezár maholnap, mint egy végkiárusító nagyáruház; de ezek az alakok, akiket kivetett magából Párizs, örökre élni fognak, időtlenül, divattalanul, távol az üstökösként visszatérő kiállítások vurstlilármájától.
1937
Micsoda arzenálja különböző korok, iskolák, irányok, világnézetek festészetének! Hű kivetítése a francia közélet és politika groteszk tagozottságának: a Salon még friss, cementillatú falain a fauve-ok utánzóinak művei, öreg, kiérdemesült posztimpreszszionisták, historizálók és csökönyös pointillisták képeivel néznek farkasszemet (ahogyan a Szajna-parti bukinisták is nagy súlyt fektetnek arra, hogy a Mein Kampf és a Das Kapital feltétlenül egymás mellett heverjen polcukon). Felvonul itt negyven esztendő piktúrájának óriási maskarádéja, 2400 tarka folt a falakon: ismerős-ismeretlen motívumok, déjá vu, déjá senti, sőt, déjá oublié boudoir-meztelenségek, Pierrot-k, flamand városterek, döglött halas paysagemortok, tengerpartok, kutyák: képek, képek, melyeknek csak elenyésző hányada evickél ki az egyszeri szalondiadal aklából. A kispolgári lakások, melyek egy-két emberöltőn keresztül a nagy többséget őrizni fogják, most épülnek összkomforttal a perifériákon…
Milyen boldog lehet az a magyar festő, aki 24-25 éves fejjel megéri, hogy műve ott lehet a Salon falán, hogy ismeretlenül, protekciótlanul elfogadták, és feljogosították arra, hogy felvegye a versenyt, a nagy versenyt kollégáinak személytelen légióival! Lehetnek pillanatok, melyekben már-már azt hiszi, hogy lába előtt hever ez a roppant város…
Két fiatal magyar művészt ért ez a megtiszteltetés az idén: László Fülöp mellett ők ketten képviselik a magyar piktúrát. Schöffer Miklós az egyik; A próféta című kompozíciójával ellenőrizhetően komoly sikert aratott. Micsoda álma valósulhatott meg? Megérte, hogy képe előtt hirtelen nagy szemet meresztve fékeznek le az átrobogó látogatók. Csoportokba verődve, rögtönzött konzultációt tartanak, és ítéletek, tapogatódzó vagy nagyhangú megjegyzések hallatszanak. Öreg, Lavallière-nyakkendős, harmonika-nadrágos, Maillol-szakállas művészek torpannak meg a világító Krisztus-alak előtt, és ráncolni kezdik bozontos szemöldöküket. Van, amelyik cvikkert vesz elő. Nem tudják beosztani hirtelen az eddig látottak közé ezt a képet. Színeivel, alakjaival, csoportjaival olyan különleges erővel üt ki a „roi d’un seul jour”-mesterek képeinek tengeréből, mint egy szezon-virágkereskedés csokrai közül valami soha nem látott, egzotikus virág. Hatalmas, lila színfoltok, mélykék felhőhátterek, égnyílások. Fekete-vörös épülettömegek; előttük térség, amelynek közepén kis magaslaton hófehér, gótikus soványságú alak áll, egyedül, valami mennybéli nyugalomban: Krisztus, koromsötét templomajtó keretében. Körülötte bámész alakok, köpenyes álldogálók, húsos meztelenségek, amelyeknek ruházatán, illetőleg meztelenségén átüt lelkük egyenruhás mivolta: az örök tömeg közös nevezőjű arculata.
Nem csoda, ha a legelőkelőbb szaklapok kritikusai a kiállítás tíz-tizenkét elsője között emlegetik ezt a művet. „Schöffer legjellemzőbb tulajdonsága – írja Clément Morro a Revue Moderne-ben –: vitathatatlan egyéniség. Eredeti a gondolat, eredeti a kivitel: íme, egy mű végre, mely nem idéz déjá vu-t, mely semmi másra nem emlékeztet… Mégis, talán? Breughel Hegyi beszédére…”
Schöffer a művészek legjózanabb, nagy agymunkával és rafinált értelmi apparátussal dolgozó típusából való. Irányteremtéssel kísérletező, biztos, magas öntudatú, elmélkedő művész, aki a festészetben valami szintetikus életkifejezést keres. Hisszük, hogy mint ilyen, meglehetősen a jövő embere – feltéve, ha az ösztönök rovására az intellektuális elemek túlsúlyba nem jutnak dolgaiban.
Gáll Ferenc a másik. Schöfferrel egyidős; erdélyi fiú. Utcai énekesek című képe saját maga által is vallottan Munkácsy-folytatásnak látszik, Daumier Mosónő-jére emlékeztető színkifejezéssel. Nyomorult családot ábrázol a kép, s valami nyilvánvaló humánus állásfoglalás, komoly emberi meghatottság kifejezője, magas művészi színvonalon. Nem lokálpatriótaság, ha megállapítjuk, hogy ez a kép is magasan kiemelkedik az 1937-es Salon maszaterdejéből.
Megnyugtató, hogy mindkét művészünk túlvan keresgélő, kapkodó korszakán – talán sohasem is kapkodott egyikük sem –, s ott tartanak, ahol a velük egyívású írónemzedék: a háború utáni formabontók és kísérletezők eredményeiből (eredménytelenségeiből) és a múlt századok legérdemesebb hagyományaiból okulva válogatják ki művészi önkifejezésük eszközeit.
Párizs, 1937
Amikor nemrég a megtisztelő kéziratkérésre sajnálkozva azt feleltem, hogy kiadásra alkalmas verset most nem tartok számon asztalfiókomban, sejtelmem sem volt róla, hogy merő véletlen folytán nemsokára kezembe kerül egy Block Notes feliratú füzetecske, 1937-ből, első itáliai és franciaországi utazásom jelentéktelen jegyzeteivel s többek közt egy kiadatlan vers kéziratával.
Nem is években, évtizedekben kellene meghatároznom, mióta nem láttam ezt a füzetet! S ha most nem ad valami titokzatos jelt egy pohárszék mélyén, eszembe se jut soha, hogy valaha legalább egy hónapig hordtam a zsebemben, s a pályára készülődés buzgalmában templomok homlokzata előtt, múzeumok, képtárak remekeire bámulva, vagy homályos szállodaszobák ablakában üldögélve, oly sokszor vettem elő! Első „nagy” utazásom tanúja és letéteményese tehát a kellőképp meg nem becsült személyi tárgyak sorsára hagyatva, de mégis-mégis érthetetlen szívóssággal ragaszkodva könnyelmű, méltatlan gazdájához: íme, előtermett, s ha idők folyamán a százéves irományok csontszínét öltötte is magára, és valami sajátságos dohot áraszt: jussát követeli. Pontosabban: ama kéziratban maradt vers közzétételét.
Egy kissé ijedten s némi lelkifurdalással vizsgálgatom. Nem jogtalanul rostáltam-e ki, ha ugyan kirostáltam – úgyszólván keletkezése pillanatában? (Hiszen még abban az évben siettem megjelentetni egyívású társait.) Avagy olyanfajta meggondolatlanság következménye, mint Peer Gynt fattya, a kis szörnyeteg, aki harminc esztendő múlva áll elő, s vigyorog nemző atyja szemébe?
Akárhogy is, itt van előttem, s nem kevesebbet követel, mint utólagos törvényesítését, vagyis azt, hogy önnönmagam irodalomtörténészének felcsapva – amire egy bizonyos életkoron túl furcsa, fanyar indíttatást érez az ember –, vállaljam a publikáló szerepét, már csak azért is, mert kellő mentség és magyarázat csak éntőlem várható ez esetben.
Az idegenben való izgalmas kallódást, többszöri kalandos helyváltoztatást utóbb, a második hónap vége felé, szorongásos állapot váltotta fel. Közvetlen kiváltója és állandósítója a borzongató hírű s nevű halotthamvasztó meglátogatása volt a Père Lachaise-temetőben.
Akkor a rue de Lanneau-ban laktam (Hotel Amérique), a Panthéon tér alatt, ahol a késő barokk építészet luxusa és világossága máig sem oszlatta el a közeli szűk utcácskák s lakóházak gótikus homályát és nyomorát. Innen indultam el egy-egy „nocturne prouesse”-re Párizs minden zegét-zugát ismerő magyar barátaimmal, vagy, az utolsó hetekben, egy vakmerő, kalandos életű francia leánykával, aki egész mivoltával Gérard de Nerval száz évvel azelőtti látomásait idézte – s ide tértem vissza, általában hajnal felé, s hajtottam a jellegzetes francia rézágy jellegzetes hengerpárnájára csodáktól, csókoktól lüktető halántékomat. És álom, persze, nem mindig fogta le mindjárt a szemem.
Nos, ez az oubliette-ből előimbolygott vers egy ilyen zákányos hajnal szüleménye lehet. Az első fele még legénykedő, szentimento-groteszk hangnemben próbál felülkerekedni az idegenben való elmúlás rémképein. Egyik láthatatlan, óriás termetű párizsi kísérőm, Apollinaire orgue de barbarie-ja zokog benne végestelen-végig, önként-önkéntelenül követve a Chanson du Mal-Aimé ötsorosainak rímképletét és szótagszámát. Azonban a felülkerekedés kísérletéből, a legénykedő modorosságból csak a negyedik versszak végéig futotta, ahol is a profánus fonetikájú „rekvieszkát” kesernyés reccsenésével lezárul. Innen már valami más kezdődik, talán moll hangnem – ha az első négy versszak dúrban fogantnak minősíthető; igen, az átélt rémület és borzalom, az Incinération Municipale látványának emléke feltört, és szenvelgéstelen megfogalmazást kívánt. Minden bizonnyal szemem előtt táncolt a nyitott ajtajú kazán mélyén az a lapátnyi, mészfehéren izzó emberi maradvány, melyet egy fekete köpenyeges alkalmazott szakmai gőggel mutogatott a bámész idegeneknek…
Az utolsó versszak ismét csak öncsaló kísérlet: a hazakívánkozó, kallódó idegennek magavigasztalása. NB. a magas, vörös-barna kéményből kitóduló pillanatnyi kormos gomolygás – csak a csontváz marad, fehér hamuvá omolva, odalent – már a temető fakoronái közt eloszlott, a szél nemhogy felkapta volna, inkább lefelé paskolta, a közeli parcellára.
S még valamit, szintén mentségül és magyarázatul. A vers értékét számomra, nagyon szubjektív szempontból, utólag az emeli, hogy harminc évvel később, betegen, és már nem huszonnégy évesen! – valamivel több joggal élhettem át Párizsban, Gauguin és Modigliani egykori műteremlakásának kísérteties magányában, hasonló, de komolyabb veszendőségérzést: és egyetlen sorban sem próbáltam kifejezni. Nem volt hozzá erőm. A halállal való kacérkodás csakugyan a fiatalság luxusa. De jaj, ha komolyan közeleg, s nem akkor, amikor még azt hisszük, hogy bátran néznénk vele farkasszemet.
Most pedig beszéljen a vers, s aztán döntsék el mások, megérdemli-e a kései örökbefogadást.
Budapest, 1969. nov. 30.
Tisztelettel:
Jékely Zoltán
|
Párizs, 1937 júliusában
Már vagy két hete itt vagyunk Rómában. Úgy tudjuk-reméljük, hogy pár hónapot még itt tölthetünk, ezért óvakodunk az élményhalmozástól: apránként szoktatjuk magunkat ehhez a csodához, fokozatosan, szinte suttyomban tapasztalunk, ismerkedünk. A nép nagyon korán házaiba húzódik, csak itt-ott látni egy-egy elkésett utcai gyümölcsárust megrakott kétkerekűjével, egy-egy csoport hangos fiatalembert, különben az ember azt hinné, legalább tizenkét órára elkövetkezett a macskák és szellemek uralma. Jó érzés ez nekünk, mert már-már elfog az illúzió, hogy mi vagyunk a város urai, mi, magányosan járkáló idegenek, álmélkodó jövevények, kik a világ hajdani fővárosába jöttek a hajdani messzi provinciából. Egyikünk-másikunk meg is járta ezzel a túlságos bizalmaskodással: olyan közelről talált megbámulni némely gyönyörűen kivilágított romot vagy állami palotát, hogy a rendőrnek feltűnt, megkopogtatta a vállát, s igazoltatta; csak akkor engedett fel arcán a gyanakvás, amikor megtudta, hogy az illető „ungherese”.
Hiszem: az idegen csak akkor sejti meg, csak akkor fogja fel istenigazában az idegen földi városok lelkét, ha éjjel érkezik. Nem lakóival találkozik – akik halandó mivoltukban csak egy-két nemzedék átsuhanását, egyetlen korocska divatját jelentik –, hanem köveivel: ezeresztendős toronyokkal, falakkal, sikátorokkal!
Jó része azoknak, akik ma Rómában laknak, talán nem is sejti, micsoda világot vélünk mi az efféle éjjeli kóborlásokon felfedezgetni.
Ácsorogtunk Szent Theodor temploma előtt, a rácsos kerítésen át sokáig bámultunk felfelé a Palatínus homályos romladékaira s a nagy lombozatú fákra; a lejtős utakon lekanyarodtunk a Forum Romanum előfehérlő templomoszlopai közé; baktattunk koromsötétben a Colosseum árkádjai alatt; láttuk a Pons Aemilius, a legelső római kőhíd kétpillérnyi, diadalkapu-szerű romladékát, amikor éppen csak a parti lámpa vetett reá néhány gyenge sugarat; éjfél volt, amikor görnyedten zarándokolva végigballagtunk Szent Péter mérhetetlen nagy terén, s – hogy egy kortárs költőt idézzek – „éreztük, zarándok-szagunk van”. Közben észre sem vettük, a régi Róma lelke belénk költözött.
Valljuk be, ez a módszerünk nem más, mint settenkedés. Hogy is tehetne másként a szegény idegen? Csak akkor rémülünk meg saját magunktól, amikor egy-egy kullogó nyakkendőárus kínait vagy egy-egy ténfergő, más nemzetbeli idegent látunk. Bámészkodásuk, riadtságuk akár a miénk is lehetne. Mert a régi Rómát akár ellophatjuk márványaival és gránitjaivál, akár telerakhatjuk mozaikdarabkákkal a szobánkat, tarthatunk dialógusókat Horatiusszal, Ciceróval vagy akármelyik császárral is – de a mai, a jelen, valóságos ember Rómáját ki nem ismerhetjük, meg nem tapasztalhatjuk igazán. Hiába leskelődünk, hiába settenkedünk: halandói életének hasznos és célravezető titkát nem leshetjük el, gazdag és lobogó lelkükhöz nem juthatunk közel egyhamar. Bármennyire is kedvelik a baráti idegeneket, nem tudják eltitkomi, hogy elsősorban saját maguknak, nagyra hivatott fajtájuknak, ennek a kiterjedt, ősi famíliának élnek.
1939
Már-már ott tartok, hogy megfogadom: ha Isten épségben hazavezérel, többet sohasem megyek sehova! Iszonyúan fáj a távolság, mint végtelen hosszú nyíl, mely szívembe szaladt, s nem húzhatom ki onnan. Tudtam, hogy így lesz, s mégis útra váltam. Tudtam, mert így volt ezelőtt két esztendővel is. De egyebet is tudtam: mihelyt otthonomtól vagy ezer kilométerre jutok, más ember lesz belőlem nagyon hamar, azzá az emberré válok, akit jobban becsülök otthoni, pesti, mindennapi magamnál, azzá, akivé talán tizenhat éves koromban akartam válni, vagy még előbb… Mintha az idő, sebes múltában kelet felől délnyugat felé vonulna! Itáliában – akárcsak 1937-ben – ismét megtaláltam régebbi, gyermekibb és valóságosabb magamat. Utolértem az elszaladt időt. Tudok sírni, tudok imádkozni, levelet írni a csendben, s látszólag tétlenül, titokban azonban emlékeim mélyén keresve-kutatva, órák hosszat üldögélni. Emlékeim erdélyiek; emlékeim között – Erdélyben élek! Innen a messzeségből egyetlen rövid évre szűkül össze a zavaros tíz budapesti esztendő, de még ennek mezejét is családtagok, rokonok lakozzák, nem új ismerőseim, nem új barátaim. Nem csoda, hisz Budapesten is emlékeimből éltem, emlékeimből s emlékeimnek! Hogy ez mennyire igaz, álmaim bizonyítják! Alig múlik el éjjel, hogy ne Enyedről vagy Kolozsvárról álmodjam valamit. Viszont Pest még akkor sem merül fel helyszínként, amikor történetesen pestiekről, családtagokról vagy barátokról álmodom! Mennyi furfangot alkalmaz Álomisten, hogy valóságos környezetükből kiemelje és múltam, gyermekkorom térségeire illessze ezeket az alakokat! Kell tudnia, miért tartja ezt oly fontosnak, ő tudja, mit csinál. A valóság anyagát meglágyítja s egymásba keveri, mint kisgyermek a különböző színű plasztilinrudakat. Így szebb az élet: olyan a színe, mint egy szép üveggolyónak.
Milyen kicsi a különbség a messzeségben élő ember álmai és emlékező valósága közt! Éber állapotomban nemcsak konkrét emlékképek és elmesélhető régi dolgok látogatnak, hanem – akárcsak álmaimban – sejtelemszerű, nagyos ismerős hangulatokat idéző, a déjá vu jelenséghez hasonló érzésfoszlányok is. Ha megölnének, sem tudnék azonban egyet is megrögzíteni: elsuhannak, mint egy-egy tízmásodpercnyi álommolekula. Hogy honnan, múltam melyik szegletéből emelkedett fel egy-egy ilyen pici buborék, nagyon sokszor meg tudom állapítani. De csak így: „Enyed”. Vagy: „Kolozsvár”.
Ilyen állapotban tértem be tegnap egy zugmoziba a Carnpo di Fiorin, azon a piacon, amelyen valaha Giordano Bruno máglyája állott – s ma szobra áll. Réges-régi, húszesztendős Chaplin-darabokat adtak! Az időgép, íme, szédületesen pereg visszafelé. A nézőtér földszintjén csupa gyermek, üvöltöző, röhögő olasz „esiszlikek” – mintha az enyedi moziban vagy a kolozsvári Edisonban ülnék, 1925-ben. A kis ember megjelenik, rongyosan, bajuszosan, alamuszi pofával. És bonyolódni kezd a gyatra kis cselekmény: megjelenik a krakéler vetélytárs, aztán a zordon apa s végül minden Chaplin-film elengedhetetlen kelléke: néhány szál hatalmas termetű rendőr. Minden csíny, minden félreértés, minden pofon és rúgás arra megy ki, hogy a végén bekövetkezhessen az üldözés, az elengedhetetlen chaplini hajsza. Van benne ligeti szerelmi jelenet, verekedés fél téglákkal, kergetőzés árkon-bokron át (szegény, megcsúfolt háború utáni világ, szegény félárbocra eresztett szempillájú 1920-as évek: a szőke angyal, Chaplin Dulcineája is kiveszi részét az eseményekből. Apja többször iszonyúan belerúg; szoknyájában megbotlik s hanyatt esik; keresztülbucskázik a vastag ágon, melyen a kis emberrel enyelegve ül stb. stb.… ) Aztán megjelenik egy „ókori” Ford kocsi, s azzal száguldoznak vad cikázásban üldözőik elől, hogy a végén ízzé-porrá zúzódjanak valami árokban.
Mellettem egy magyar szobrász, egy festő s egy művészettörténész ül. Az utóbbi kivételével mindhárman végignevettük ezt a sok bolondságot, egymást oldalba ütögetve és túlhahotázva. Teljesen visszagyermekesedtünk erre az órára; nemcsak úgy, ahogy például mai keletű gyermekfilm hatása alatt, mint amilyen a Hófehérke, hanem teljesen, maradéktalanul, jelenünket és életkorunkat alaposan megtagadván. De amikor kijövök a moziból, hirtelen szomorkodás fog el. A varázslatnak vége van. Azokra gondolok, akikkel valaha annyi ilyen kőkorszakbeli bohózatot nevettem végig, az enyedi moziban (elöl, a függöny mögött fájdalmas valcereket játszottak zokogó zongorán és síró hegedűn… ), a kolozsvári Edisonban és Apollóban, valamint a Dáciában. Hol van a sok könnyesen kacagó kedves arc? Jaj istenem, arcukon azóta több a könny, mint a kacagás. Hol vannak, hogy vannak, élnek-e még?
Giordano Bruno óriási fekete alakja alatt a sok piaci szemétből tüzet rakott valaki (azon a helyen, ahol a filozófust megégették!); a moziból zsivajogva tódulnak ki a kis olasz „csiszlikek”, fütyülnek, verekednek, énekelnek, kijjebb elszélednek, s ki-ki megy az anyjához haza. Látom, tapasztalom jelenlétüket, érzem a csudálatos Várost körülöttem – de csak lelkem s tudatom egyik fele van itt. A másik már javában készülődik, hogy Álomisten kegyelméből egy másik, ennél még sokkal csudálatosabb világba szálljon.
1939
Dissolve frigus, ligna super foco
large reponens atque benignius
deprome quadrimum Sabina
o Thaliarche, merum diota.
[HORATIUS]
Porhó sivít, suhog az ablakon. A házfedelek meggömbölyödtek, mint a dombok. Vakítóan világít a téli hold, s valósággal szikráznak a kristálytiszta égbolt csillagképei. Kezem meggémberedett és lila; jó, hogy írógép is van a világon, különben talán nem is írhatnék: a toll kiesnék a kezemből.
„Tudod a hont, hol a citrom virul?” – jut eszembe az északi ember délre vágyódó dala, s ámulva nézdegélek ki az ablakon. Orrom előtt szépen cseperedő jégvirágpalánták, felettük párafátyol. Odakünt, a szemben levő ház tetején dermedt ruhadarabok, csonttá fagyott fehérneműk a szárítókötélen. Ameddig a szemem ellát, hó, hó, mindenütt, templomkupolákon, háztetőkön, kéményeken, messzi dombokon.
S már vagy negyvennyolc órája tart ez így. Rómában leesett az első hó – nem olyan értelemben első, mint nálunk –, nem ennek az esztendőnek, nem ennek a télnek, hanem ennek az évtizednek első hava! Általában azt hallom, hogy utoljára 1928-ban havazott itt, de van olyan ember is, aki 1931-ben is látott némi fehérséget. Beszéltem egy Orazio nevű kályhásinassal, aki már tizenkét éve él ezen a földön, de még nem látott havat! Tátott szájjal, sápadozva, láthatóan nagyon-nagyon zavart lelkiállapotban dolgozott a műhelyben, vagy járkált az utcán a tegnap: S megszólítottam a Vatikán körül egy őszöreg embert, hogy megérdeklődjem tőle, látott-e életében ekkora havat? Tagadólag csóválta fejét, s riadtan, szemét ide-oda kapkodva baktatott görbe botjával tovább. Ez azonban csak a két véglet találkozása; véletlen megfelelése; sokkal érdekesebb a Campo di Fiori s a Vatikán közti terület vizsgálása.
Róma lakossága nagyjában-egészében örül a hónak! Ismerem az emberiséget arról az oldaláról, hogy mindennek képes örülni, ami szokatlan és rendkívüli, s csak akkor kezdi megelégelni, amikor már unalmassá, mindennapossá válik. Egyelőre itt afféle népünnepély-hangulat uralkodik, mint valami karneválon. Róma hóba öltözött: maskarádét játszik. Nem olyan nagy és végzetes szerencsétlenség az, hogy nincsenek a fővárosnak hókaparó autói, s hogy a lakosság ilyesmire teljesen készületlen. Nem jut eszébe például senkinek, hogy sót, homokot, vagy ha van, hamut szórjon legalább háza elé a járdára – ellenben láttam egy férfit, aki vízzel locsolta a havat, hogy elolvadjon! Az utcákon vastag jégkéreg keletkezett a lucskos, letiport hóból. Baktatva, megmegroggyanva téblábolnak a járókelők. A napfoltos terecskéken mindenütt áll a hócsata. Az iskolás fiúk tegnap itt, közelemben, a Vergilius gimnázium előtt finn-orosz háborúsdit játszottak! Püfölték egymást irgalmatlanul; itt-ott „pukkós” közelharcra került a sor, s istenesen megmosdatták egymást.
De nemcsak a gyerkőcök fogják fel ilyen célszerűen a havat, hanem kiveszik részüket a tél breugheli örömeiből a felnőttek is. Tegnapelőtt éjjel például a Via Vittorio Veneto egyik előkelő szállodájából kijövő társaság úgy megörült a nagy havazásnak, hogy ruhával, bundával mit sem törődve, óriási, hahotázó és sikongató havazódásba fogtak; félig betemetett autóik szolgáltak erődítményül…
A szökőkutakon hatalmas, szakállas jégcsapok. A Tiberis partja jeges, és fent a Gianicolón görnyedeznek a rengeteg hó alatt a szegény pálmafák. Mi lehet a Palatinus narancsaival, melyeket múlt vasárnap szerettem volna lecsalogatni a mélyzöld, májusias levelek közül? S mit szólnak ehhez a fehér szörnyűséghez a Forum Romanum s a többi tér márványszobrai? A Borghese-villa Paradicsom-szerű parkjában élnek-e még egyáltalán a cédrusok, a pineák s a csudálatosnál csudálatosabb déli növények?
Akármennyire északról való ember vagyok is – a tejcsarnoktulajdonos rám fogta, hogy honfitársaimmal karöltve én hoztam Rómába a havat! –, minden porcikám úgy érez, úgy sajog, mint a legdélszakibb s legérzékenyebb pálmafa. Az ő véleményükön vagyok. Sem ők, sem én, nem azért jöttünk Rómába, hogy dideregjünk, s minduntalan körmünkbe fújjunk, mint szegény Tinódi Lantos Sebestyén Kolozsvárban, abban a rettentő nagy, tizenhatodik századi erdélyi télben. Szép, szép, hogy megértem ezt a meteorológiai klímapikantériát, szép, szép a „hóban csillogó magas Soracte” – én mégis ama Thaliarchushoz fohászkodom, akihez annak idején Horatius esdekelt, s kérve kérem: űzze el gyorsan a hideget, s bőkezűen jó sok fát rakjon a tűzhelyre!… A négyesztendős Sabin-borokat elengedem.
1940
Mintha hóolvadásszag volna a levegőben… Tiszta, párátlan napsütés, csak itt-ott csillog még a tegnapi zimankó egy-egy tócsája. A gyep zöld, s még zöldebbek a cédrusszerű óriás fenyők s isten tudja, milyen nevű örök lombtartó délszaki fák. Odalenn szakadatlan nyüzsgésben, dörgésben napfürdőzik a Város, Róma, évezredek romhalmozó, önmagát annyiszor elpusztító s önmagából annyiszor megújuló emberi tenyészete.
Garibaldi ott ül karcsú lován, a városnak talán legmagasabb pontján, a Gianicolo széles kilátójú terén. Alatta elszórtan, egy-egy oleander-, egy-egy rózsabokorban vagy az egyik allé óriási fái tövében generálisainak márvány mellszobrai fehérlenek: vakító fénypontok a zimankós ködökhöz és szürke erőkhöz már-már hozzászokott szemnek. Autók búgnak, repülőgépek harsognak, állandóan dörög, morog alulról a város, és mégis, nincs semmi nagyvárosias hangulata itt a világnak. A „nagyváros” szó itt nem gyárkémények rengetegét, nem idomtalan tűzfalak labirintusát, nem autótülkök okvetetlenkedő üvöltözését s nem előre kitervelt utak áttekinthető vonulatait jelenti. Róma nem olyan nagyváros, mint Budapest, se nem olyan, mint Párizs. Róma sok kicsi olasz falu-város, sok apró terecske, templomalja kénytelen-kelletlen összekötődése, mozaikalakulása. Romtornyokban este lámpa ég, fent a magasban; vacsoránál ül odabent a család. Egy beépített templommaradvány roppant nagy kőhalmazából rádió jazz-zenéje zeng, a fehérnemű-szárító kötél antik oszlopról ível át a szomszéd kéményhez, rajta rendkívül változatos s az emberek időjárás elleni ravasz küzdelméről fogalmat adó fehérnemű-kiállítás. Mihelyt kisüt a nap: akárcsak a viperák, megjelennek s letelepednek egy-egy napfoltra a pincék homályában megnyirkosodott, didergő macskák. (A Panteon jobb oldali, omladékos részén múlt kedden éppen kilenc macska heverészett!) Nedves, napot soha nem látott, szűk piacokon esténként tüzet lát az ember: valaki összehord néhány ládadeszkát, némi gyaluforgácsot, szalmát, papírt, száraz szemetet, s alágyújt. A gyermekek köréje settenkednek, s ősi borzongással bámulnak bele. Szurtos kezüket áhítatosan feléje nyújtják. S gyakran látni tüzet a szegényebb utcák mesterembereinek boltjában közvetlen a kapu előtt, kicsi üstben vagy vederben. Macskák és gyermekek, egy-egy vénasszony fűtőzik körülötte, mint a mesében. Csudálatosan túlélte önmagát a középkor, gondolja az idegen, s lelkendező kíváncsisággal bámul be a meredek lépcsőjű kapualjakba, melyekből a küntinél mindig sokkal hűvösebb levegő árad. S ha történetesen magas sarkú, teli-parafatalpú cipős, ezüstfényű harisnyás, selyemszínű félbundácskát viselő, pazarul frizérozott lányka libben ki belőle, az embernek szeme-szája tátva marad a nagy csodálkozástól: hát ez itt lakik? Itt bizony, s neki mi sem természetesebb, hiszen minden őse benne született, benne halt meg. S mindenütt rengeteg sok gyermek. Némely család úgy él a romok tetején épített, fedezékszérű lakásban, mint sziklán a pingvinek. S minden mogorvaságot emberivé és vidámmá varázsol a sok, ugrándozó, hancúrozó gyermek s a sok lengő fehérnemű a magasban! Úgy van, itt ősi értelemben élik életüket az emberek. Aki romok között él, küzd a rommá levés és pusztulás, kihalás ellen: ha másként nem, számtalan gyermek hátrahagyásával hosszabbítja meg futó jelenlétét az időben, a földön…
Így elmélkedtem római tapasztalataimról a Gianicolón, a hajdankori Mons Janiculuson, 1939. december 12-én. A Garibaldi-szobor tövében vállig érő hajú, lányos tekintetű, Leonardo követőinek Keresztelő Jánosaira emlékeztető, kellemetlenül titokzatos fiatalember ácsorgott – un stravagante –, kezében hatalmas bambuszdorong, hóna alatt göngyölegben rengeteg verskézirat és jövendölés. A már többször látott őrült próféta volt szegény… A túlfelőli, a várossal átellenes oldalon, a Doria-Pamphin kertnek gyönyörű rétjén nyolc tehénke legelészett. Valóságos kis csorda, Róma belső területén – álmélkodtam –, mintha Pesten a Gellérthegyen, vagy hogy jobb példát említsek, a Margitszigeten kínálkoznék ugyanez a látvány. Elképzelhetetlen! Budapest „nagyváros”, kormos, bömbölő, ezer kéményes, parkírozott nagyváros. Ilyesmi ott nem történhetik meg. Még a gyermekeket is kikergetnék egy ilyen parkból, nem hogy teheneket tűrjenek meg benne.
Negyven esztendővel ezelőtt, éppen a századfordulón jelent meg Riedl Frígyen számos olaszországi üdülésének emlékeként a Magyarok Rómában című könyvecskéje, külső igénytelenségében is érdekesen és értékesen. S bár azóta egy emberöltő is eltelt, ez a tizenhatodrét, alig hetvenlapos művecske mára lett csak igazán minden Rómát járó magyar nélkülözhetetlen kézikönyve. Hatása alatt az ember ebben az idegen életformájú, szokatlan településű, beláthatatlan és kiismerhetetlen múltú városban mintha egy csapásra otthonosabban kezdené érezni magát: nagy dolgokat, nagy tanulságokat tudott meg belőle, s az Örök Város borzongatóan hatalmas és feneketlen történelmének szinte megemberelte, megmagyarította egy-egy szakaszát.
A nagy emlékezetű irodalomtörténész, akit az utókor hajlandó talán száraz adatgyűjtő tudósnak elképzelni, annyi szeretettel, annyi mélységesen gyengéd lírával írta ezt a kicsi útikönyvet, hogy az ember csak álmélkodik felette, s alig akar hinni a dátum tanúságának: valóban 1900-ban került volna sajtó alá? Szerzője érzékenyebb utazónak bizonyul, mint nem egy mai fiatal útleírónk, városképírónk.
S emlékezetünk ezután már így fogja látni őt, annyi egyetemi nemzedék lelkes irányítóját, Arany János művének bennfentes ismerőjét, néhány nagynevűvé nőtt tudós lelki atyját, amint ott áll a Trinita tér obeliszkje alatt, előtte a holdfényes város, a világ egykori „királynője”, Róma. „S mint hídpillér mellett a habok, úgy vonultak el mellette az emberek milliói.” – Az idő s a történelem feneketlenségére s az ember tűnékenységére gondol a halhatatlan kő alól; ezt kérdezi tőle: „És hol leszek én, álmodni siető utas, aki távol, hóborította hazámból néhány korai tavaszi napra ide szoktam jönni, és most itt két-három ezredéves emlékek közepette megijedve, elragadtatva és kábulva az örökkévalóság színében látom múló enmagamat és mulandó kortársaimat?” „S hol vannak a régiek – elmélkedik tovább –, akik tán hallották ugyanannak a közeli kútnak moraját: Caesar és Brutus, Szent Pál és Nagy Károly, Tacitus és Gibbon, Goethe és Angelika Kaufmann? S hol vannak végül a régi magyarok, akiknek szent lábnyoma s emléke beoltotta s otthonosabbá tette nekünk ezt a nagy, idegen várost?”
S lelkének ebben a látomásos állapotában különös és tanulságos összefüggést vesz észre idő és emberek, történelem és államférfiak között, s megfogalmazza művének ama mondatát, amely voltaképpen megadja rendkívüli aktualitását.
„A világtörténelem különös szimbolizmusa – írja –, vagy csak véletlen rejlik-e abban, hogy művelődésünk történetének minden fontosabb korszakában, a magyar történet nagy drámájának minden felvonásában magyar-római vonatkozást találunk, minden korszakunkban találunk egy-egy férfiút, aki elhagyva a négy folyó hazáját, a két halom városában megjelenik?”
S aztán, a római kapukat döngető lovas magyaroktól kiindulva, végigsuhan történelmünkön s e város utolsó ezer esztendején, s a fenti megfigyelésének igazolására sikerül is neki egy-egy sorsdöntő korszakunknak megfelelően egy-egy érdekes magyar történelmi egyéniség római tartózkodását kimutatni.
Jártak itt Szent István koronájának hazavivői; jó néhány évszázaddal azután megjelent Nagy Lajos is Nápolyból jövet. Majd Nagy Lajos anyja, Erzsébet királynő jött el „a világnak végső határairól, mint ama Sába királynő” (Lajos később követeket küldött Nápolyból Cola di Rienzihez; a nagy népszónok, Róma akkori ura, a Capitoliumon fogadta a magyar követséget. „A világról s népeiről igazságosan fogok ítélkezni” – szólott. – „Íme, itt vannak a magyarok, akik törvényt kérnek, mert a szerencsétlen és ártatlan nápolyi királyt, Endrét megölték ellenségei.”)
Zsigmond király a következő fejedelmi vendég. Fényes kíséretével végigvonul a Via Flaminián; köztük lovagol a középkor legnagyobb hőse, Hunyadi János.
S amire kétszáz év múlva Pázmány díszhintaja megteszi ugyanazt az utat, Róma földje, templomai és klastromkertjei már sok-sok névtelen magyar szerzetes porával súlyosabbak, akik vagy a még Szent Istvántól alapított San Stefano-, vagy a San Salvatore in Unda-, vagy a San Stefano Rotondo-, illetőleg a San Erasmo-templom kövei alatt vagy kertjében nyugosznak. Az egyetlen ismertnek, Lászai János kanonoknak síri domborműmása körül akkor már százötven (ma jó négyszáz) esztendeje hirdeti a négysoros latin sírirat: „Vándor, ha látod, hogy az, aki a jeges Duna mentén született, Róma földjében pihen, ne csodálkozz: Róma mindnyájunk hazája, »Roma est patria omnium… «”
Közben két érdekes tudós kálvinista vendége volt az örök városnak: Szamosközy István és Szenczi Molnár Albert; utóbbi egy hétig élvezte a felekezeti békét (az otthontól való távolság betömi a vallási szakadékokat) a vendéglátó pálosok kolostorában.
Pázmány után Zrínyi jön, a költő; VIII. Orbán pápa könyvvel ajándékozza meg: saját költeményei, benne horatiusi ajánlás: Bátor sas nem költhet gyáva galambot. S Zrínyi Miklós úgy él, munkálkodik Rómában, hogy nyilvánvaló, nem lehet méltatlan az idézet értelméhez.
Ennyi súlyos történelmi valóság után – valóság, amelyet azonban a nagy időtávolságon át mondák és hősmesék fátylasságában látunk – teljesen meseszerűen hat Kopeczky Mihály késmárki diák Róma-járásának Riedl által való leírása. Erről a mesébe illő figuráról egy nagyszebeni könyvben olvasott Riedl; kár, hogy címét nem mondja meg, mert érdemes volna okvetlenül utánanézni. Bizony Rómában, az Úr 1674-ik esztendejében csoda történt! Nagyszombat napján a Szent Péter-templom sekrestyése ismeretlen ruházatú ifjút talált a toronyban, aki az igazak álmát aludta. Csak nagy nehezen sikerült felráznia. Levitte szépen a templomudvarba; ott kíváncsiak vették körül, s vallatni kezdték. Sokáig meg se mukkant, csak amikor végre latinul szóltak hozzá, akkor kezdett mondókájába, melyből a következő fantasztikus történet kerekedett ki: Neve Kopeczky Mihály, késmárki diák; minden vágya az volt, hogy megláthassa Rómát. Mivel mindig azt hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek, felmászott a késmárki torony harangjába, odakötözte magát a nyelvéhez, s forrón imádkozni kezdett. Nemsokára hatalmas rendülést érzett, s mintha álomba merült volna. Nem is ébredt fel, csak a sekrestyés noszogatására… A kardinálisok álmélkodva hallgatták, csodájára járt a világ. S Rómában maradt. Az Isten felvitte a dolgát, „gyorsan boldogult, s hivatalokra tett szert”. – Így fejezi be Riedl a késmárki diák históriáját. Pedig talán nem is lehet itt befejezni; valami még kívánkozik hozzá. Hogy mi, elmondom az alábbiakban.
A könyvecske következő lapjain váratlanul Kupeczky János festő nevét találjuk, akinek római tartózkodását és viselt dolgait jó néhány mondatban mondja el Riedl, nem felejtvén megemlíteni, hogy körülbelül Rákóczi Ferenccel egyidőben élt itt; a jövendőbeli fejedelemmel azonban nem vetette össze a sors, s arcképét sem tudta megfesteni. Rómába „egészen szegényen, az olasz s német nyelv ismerete nélkül (emlékezzünk Kopeczky Mihály latin nyelvű felvilágosításaira), de nagy reményektől és vágyaktól sarkallva jutott el”. Hát nem csodálatos? Két Ko-, illetőleg Kupeczky is szerepel Rómában, talán ugyanegy évtizedben! Az ember már-már arra esküdnék, hogy a kettő egy s ugyanaz a személy, legfennebb a szebeni könyv idő- s névadatai tévednek egy cseppet feltűnést keltésből, hírverésből. Ugyan mért ne tréfálhatta volna meg maga Kupeczky János, az éhesen, rongyosan idevetődött felvidéki diák, a Vatikán személyzetének jó néhányját?! Vagy mért ne tételezzük fel, hogy maga a festő Kupeczky volt az, akinek Rómába érkezését cifrázta így ki a szebeni ismeretlen, anélkül hogy későbbi festői karrierjéről valamit is sejthetett volna? S mindennek tetejében képzelődésünknek még az a tény is táplálékot ad, hogy akárcsak a „gyorsan boldoguló” garabonciás, aki „szép hivatalokra tett szert” – a festő Kupeczky a század végére Róma leghíresebb művészei közé tartozott, híres műhelye és megrendelője volt.
(Az is lehet azonban, hogy az egész hiábavaló képzelődés: nem hihető ugyanis, hogy Riedl ne vette légyen észré a kínálkozó összefüggést, s ne járt volna végére a dolognak; s ha nem tette meg, bizonyára azért nem tette, mert előre tudta, hiábavaló…)
1817-ben, Byron lord világgá indulásával körülbelül egyidőben, Tasso és Byron verseivel a lelkében, kínos szerelmi ügy emlékével, háborúk és kalandok után, forró nyárban érkezett Rómába Széchenyi István. Huszonhat éves; felejteni, megtisztulni, meggyógyulni Görögországba indul. Az örök város rövid tíz napra köti le nyughatatlan, szenvedő lelkét. Úgy érzi, a nap számtalan sok benyomása megfosztja összefoglaló erejétől, naplóírását abbahagyja, s ehelyett versben igyekszik kifejezni magát. Byroni kedély, Byron lantja nélkül. A vers, a német versike, siralmasan kifejezéstelen! A fojtó melegben kocsin, feltűnő szalmakalapban járkál a műemlékek között vagy a Corso tumultusában; a Raffael-stanzákban s a Sixtus-kápolna hűsében több órát időz. Sorra látogatja a Rómában dolgozó művészeket; Thorwaldsennél találkozik Ferenczyvel, aki éppen „Csokonyai” szobrát – (így írja Széchenyi a jó tizenhárom éve meghalt költő nevét) – mintázza, emlékezetből. Sajnos, a szegény magyar ifjú művét silánynak találja, s ebből arra következtet, hogy a magyar általában nem való szobrásznak; különben két sorocskában intézi el az egész megható találkozást. Aztán Canovához, a dán mester nagyobb vetélytársához megy, s nem győzi eléggé bámulni a mester művészetét, friss, készülő szobrait. Szobrokra szeretné költeni minden pénzét, s így sóhajt fel: „Micsoda szerencsétlenség, ha az ember a világ minden szenvedélyét egyesíti magában!” Aztán ellátogat Frascatiba, Kaunitz grófékhoz, ahol a neki szánt széplány, Kaunitz Caroline tetszeleg a daliás vendégnek – de szívéből nem oltja ki semmi új esemény akkori nagy szerelmének, Saurauné Hunyady Gabrielle emlékét. Augusztus 18-án, még fáradtabban, s még nyugtalanabb lélekkel, mint ahogy érkezett, Nápolyban hajóra száll.
Körülbelül egy év múlva, a nagy utazás után, ismét megfordul Rómában, néhány napra. Naplójában azonban semmi nyoma ennek a séjourjának. Nápoly és Ferrara, azaz május 21. és június 6. között üresek a lapok. „Széchenyi azonban elhagyta a nagy múlt e városát, hogy a jövőnek szentelje életét” – fejezi be Riedl kurtán-furcsán a róla szóló részt. Kétségtelen, hogy nem zajlott le ilyen egyszerűen a dolog. Általában azonban nem téved a Róma-járó irodalomtudós, hogy ez a romantikusan szenvedő, vétkező és vezeklő valóban körülbelül ezekben az években jutott nagy válaszútjához. A zarándoklás első részének ezzel vége is van: a Bécs-Nagycenk közötti útszakaszt (tizenegy német mérföld!) gyalog teszi meg, így érkezik, maga is roskadozva, nagybeteg édesapja ágyához…
A század végén, 1892-ben vagy 93-ban Rómának ismét csudálatos magyar vendége van. Létezése titokzatos, működése, küldetése még titokzatosabb. Senki, senki, természetesen még Riedl Frigyes sem tud róla – pedig megeshetik, hogy egy időben voltak itt. – Hogy hol, kinél s milyen körülmények között tartotta fent magát, már nehezen vagy sehogy se lehetne megállapítani. Ezt a rejtélyes szakállas embert nem harang, hanem isteni szózat hozta le, amelyet még évekkel ezelőtt hallott volt Igló piacán: „Te leszel a világ legnagyobb festője, nagyobb, mint Raffael!” És Csontváry Kosztka Tivadar, volt iglói patikárius 150 megtakarított koronácskával a zsebében, Rómába zarándokolt. Akárcsak a néhai Kupeczky János, ő sem ismert senkit a városban, mindössze egy gyóntatóatyához voltak szerény, együgyű és hibás olaszságú ajánló sorai a noteszében: „Io inviario questo bravo pittore in vostro bono mani…” Sebaj! a zseniális hóbort fáklyalángja égig csap agyából: a Raffaellel való összehasonlítást rövid fontolgatás után a maga javára dönti el, s munkakedve most kezd csak izzani igazán. „A szobroknál kezdtem – idézi életrajzírója, Lehel Ferenc, Csontváry saját feljegyzéseit –, ahol nem bírtam felmelegedni… átmentem a Raffael-loggiába… megnéztem a Nagy csata festményét, de az élő természetet nem találom. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál fölülemelkedtem az egész Vatikánon, most már elméletileg is tudtam, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaelnél. E perctől kezdve lelohadt bennem a bizonytalanság utolsó árnyalata, olyan voltam, mint egy nagy hadvezér, aki csatát nyert.” Aztán még egy fél évig elmélkedik, hasonlítgat Rómában, hogy „elméletileg” is igazolja s megalapozza kivételesnek érzett világhelyzetét. S így kezdődik e tragikus, nagy tehetség fonák karrierje. Sokáig csak a maga szemében karrier, a világ nem akar küklopszi méretű terveiről és műveiről tudomást venni, még barátai is reménytelen őrült kísérletezőnek tartják. Következik a tizennégy éves külföldi csatangolás, vad hajsza a nagyméretűség, a festői monumentalitás után. A kilencszázas évek elején még egyszer megfordul Rómában, akkor, amikor az Etna „természetes nagyságában” való megfestéséhez Szicíliába indul.
S most, két évvel az emlékezetes Csontváry-kiállítás után, amely egy kicsit felhívta rá ismét a világ már-már végképp eloszló figyelmét, innét, Rómából, a nagyszerűen védett műemlékek rengetegéből úgy érezzük, hogy a nagy hóbortú Csontváry mégse méretezte túl terveit és önmagát! A magyar századvég legérdekesebb festője lett, Gauguin, Van Gogh, Rousseau kor- és vetélytársa. Annál szomorúbb viszont a magyar mester gigantikus vásznainak méltatlan sorsára gondolni: hírlik, hogy még mindig padláson tartanak belőlük néhányat, ahelyett hogy gondoskodnának már – ha nem is végleges, de szerencsésebb tárolásukról.
Érdekes véletlen műve, hogy Csontváryval majdnem azonos időben másik különc magyar is tartózkodott Rómában; de míg Csontváryt a Felvidék, Thorma Károly nyugalmazott főispánrégészt Erdély küldte. Az erdélyi föld római régiségei gyermekkorától fogva nyugtalanították; akárcsak a hajdani Szamosközy István, ő is a feliratos maradványokat kezdte tanulmányozni, „a roppant római hajótörés eme roncsait”. Hivatalaitól megválva, végleg a nagy múltnak szenteli életét. Vagyona csakhamar rámegy, egészségét is nagy veszedelem fenyegeti. Nagyon szerényen, majdnem remetesorban éldegél Latium földjén, melytől el-elszakadni nem tud, s majdnem ismeretlenül – hogy kedves verssorait idézzem – „Haupt Gelehnt am Meeresstrande, Fremder Mann im Fremder Lande” –, megkönnyezetlenül és elhagyottan hal meg a tengerparti Anzióban, a Belvederei Apolló lelőhelyének közelében.
Csontváry fölényesen, isteni szózattól fűtött, rejtélyes önbizalommal járt-kelt Rómában. Nem így azonban Ady Endre, akit a kétkedő s önmarcangoló lelkek végzete alaposan utolért: a történelemrengeteg, az időrengeteg, a tenger sok romladék és műemlék – akárcsak egykor Széchenyire – roppant nyomással nehezedett egyéniségére. Végtelen finom idegérzékenységét, minden iránt való fogékonyságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a kegyes, alázatos magatartás, amely titáni kálvinistaságát Rómában elfogja. Mint egykor otthon, az erdő magányos keresztje előtt, kalapját itt emeli meg csak igazán mélyen! Milyen nagy, milyen emelkedett tud lenni! Az Örök Várost nem a más hit főhadiszállásának, hanem inkább az emberi történelem, a latin műveltség, a kereszténység emlékhalmazának tekinti. S amikor lelkének ezt a tragikusan ellágyuló, megtört római állapotát versben örökítette meg, nemcsak önmaga, hanem a múltban itt járt régi magyar királyok és főemberek, névtelen szerzetesek és zarándokok, művészek érzését is kifejezte.
|
És így tovább. Csupa himnuszos áhítat, töredelmes rajongás. Írhatta volna akár egy középkori, nagy botos zarándok…
1940
A múlt hét egyik napsütéses délelőttjén – mostanában nagy ritkaság az ilyesmi mifelénk! – a Cimitero Accatolicóban, vagy ahogyan még nevezik: Cimitero degli Inglesiben, dei Protestantiban, dei Tedeschiben jártam. Leírása minden útikalauzban benne van, s biztosan tudja is mindenki, aki járt Rómában, hogy a csudálatos fiatal angol költők nyugosznak itten, a tüdőbajban meghalt John Keats s a tengerbe pusztult P. B. Shelley; ugyanaz a sorsakarat, amely a költői halhatatlanságban egymás mellett juttatott nekik helyet, arról is gondoskodott, hogy porrészeikben is egymás közelében maradjanak, talán a világ végezetéig.
A réten, melynek szegletében, nagy fák alatt alszik John Keats, a Görög Urnához intézett óda látnoki költője, még csillogott a tegnapi eső. Majdnem májusian zöld és üde volt minden, amint talán az elíziumi mezőkön lehet, ott, ahová oly korán elszállott mindkettőjük nyugtalan lelke. (Shelley sírjára sötét árnyékot vetett a Rómát övező fal zordon bástyatornya; oly hideg nyirkosság volt ottan, mint amilyen lent lehetett a mélyben, ahol öreg barátja, Trelawney lovag melengeti most is „Ariel” épségben maradt szívét.)
Nyugtalanul kerestem a sírt; mint aki érdekes és nagyszabású emberrel fog mindjárt megismerkedni, s már alig várja, hogy a bemutatkozás zavara után a tárgyra, találkozásuk lényegére térhessenek, úgy siettettem én is magam. A nagy vers bennem maradt töredékeit előkerestem emlékezetemből, mondogattam, skandálgattam, kerestem azt, amely ennek a ritka pillanatnak leginkább megfelelne – aztán már ott is voltam a falba illesztett emléktábla alatt, amelyen domborműve áll s alatta egy vers valakitől, aki a végén szerényen bocsánatot is kér érte. Sírja nem itt van, hanem pár lépéssel bennebb, nagy fák alatt; kicsi, szürke kő jelzi; utolsó kívánsága szerint nevét nem, hanem „csak” ezt írták fel reá:
|
Itt nyugszik valaki, kinek nevét a vízre írták…
Romantikus póz, kétségtelen. De jogos és célszerű. Miként fejezhette volna ki jobban és véglegesebben a szegény, beteg költő, hogy nem sok öröme volt az emberekben, a világban? Utóéletét viszont egyáltalán nem veszélyezteti a „névtelenség”: így fogják csak igazán tudni, hogy ki volt…
„Szép a hallott zene, de a nem hallott még szebb” – mormolom és látom – vagy csak azt hiszem, hogy látom – a Görög Urna boldog furulyását, a kerített várost, melynek határából áldozati tűz füstje száll az égre, látom a szüzek menetét – a Görög Urnát keresem porai fölött, melyet örök emblémaként tettek légyen oda azok, akik a „vízre írott nevű” költőnek végtisztességet adtak – de helyette kicsi, töppedt bögrét találok a hantnak lábtól való végében; benne néhai virág maradéka, egyetlen száraz kórócska áll. Olyan vaskos kis parasztedény, amelyben talán tejfelt árulnak a Campagna asszonyai – vagy szilvalekvárt.
Nem baj – gondolom – Keats bizonyosan nem csodálkozik rajta; ő nem várt az emberiségtől különbet. Egyébként is, miért neheztelne reá? Ez a szegény bögre az életet jelzi; talán nemrég szép szájú fiatal leány forráshoz ment vele, megmerítette, s szomjúságát oltotta vizével.
Keats megengedte, hogy sírja mellől, alacsony örökzöld sövényről letépjek egy rózsaszerű virágbimbót, s gomblyukamba tűzzem. (Bíztam benne, hogy utólag a temetőpásztor is hozzájárul az engedélyhez.) Így ődöngtünk a Római Protestáns Temetőben. A kerítésen túl ama Cestius nevezetű gazdag, római úr hatalmas piramisa szürkéllik, aki bizony alaposan megörökítette emlékét itten, az antik városfalak tövében. A temetőnek ez a szeglete, ahol Keats is nyugszik, olyan, mintha egy régebbi cinterem épségben hagyott része volna: sokkal inkább parknak nézné az ember, mintsem működő temetőnek. Itt-ott, elég ritkásan, egy-egy különös alakú sírkő, örökzöld fák, örökzöld bokrok tövében. A nap szélesen szóródik el a gazdag pázsiton; a kerítésen vörösbegy – pettirosso – szökdécsel. A sírkövek feliratai azt tanúsítják, hogy néhai angol és amerikai urak, világjáró vénkisasszonyok, megannyi férfi és női A. O. Barnabooth (Valéry-Larbaud világjáró regényalakja) nyugszik itt. Találni azonban német őrgrófi és orosz arisztokrata-sírkövet is. A béke s mozdulatlanság oázisa; nem jár benne egy lélek sem {hacsak láthatatlanul nem), csak nagy ritkán kezd el gingallózni a fekete vaskapu csengettyűje, hogy ott messzebb, a sűrűbben „lakott” részben, látogatók érkeztek, és bebocsáttatást kérnek.
Ez a világ egyik legszebb Campo santó-ja; szép, amilyen szép csak az antik világbeliek temetői lehettek, ahová, hitük szerint, nem volt borzalmas a megtérés, s ahol nem volt középkori módon kegyetlen a Halál. Vajon Keats lelke megnyugodott-e itt, vagy még innen is mind délebbre, még örökkévalóságízűbb vidékre, a megálmodott görög szigetekre kívánkozik?
1940
Egy húsvétot Nápolyban töltöttem. Soha még annyi vérfoltot, barna tócsát hagyó lábnyomot, annyi mészárlást nem láttam, mint ebben az ezertemplomú városban! Az öldöklés ünnepi mámorban zajlott, a sikátorok lazzaronii s a dombos villanegyedek bankárjai egyforma lelkesedéssel olvadtak bele.
Bárányokat öltek a feltámadás ünnepére! Minden családnak került egy még élő vagy már feltagolt állatkája; az utcán vidám suhancok jöttek-mentek, nyakukba vetve vitték a kis bárányt, mint ama Jó Pásztor, oly sok szobron, freskón és mozaikon, a templomokban…
Azóta úgy él bennem Nápoly, mint a gyilkosságok városa. Hisz láttam a templomot, melyben Nagy Lajos király meggyilkolt öccsének fejetlen csontvázát őrzi az egyszerű mészkő koporsó, s láttam az Anjou-vár föld alatti börtönében egy középkori palotaforradalom áldozatainak üveg alatt pénzért mutogatott, kezdetlegesen balzsamozott összekaszabolt földi maradványait, s tudtam a XIX. századi forradalmakról, a váltakozó idegen uralmak ellen fel-fellázadó nápolyi nép mártírjairól, a katakombák idegenforgalmi vonzóerőként mutogatott csontgalériáiról – egyszóval az erőszakos emberi elmúlás számtalan megnyilvánulásáról, ami ebben a csodálatos Nap-városban, a legpokolibb ellentmondásként hatott reám.
S egy ilyesfajta ellentmondás ejtett gondolkodóba akkor, s ejt ma is, ha visszagondolok. Az ember öldököl a feltámadás ünnepén. Igaz, hogy csak állatot öl, melynek „lelke” nincs, de mégis meleg vérben gázol azon a napon, melyen a legnagyobb és legtisztább emberi lélek – amint az Írás mondja – a nagy sírkövét pehelyként elfújva, otthagyta a porhüvelyt, és egyenest az örökkévalóságba lendült.
Miért okoz különös, undorral vegyes. örömet a Bárány megmellyesztésének szemlélése, és miért érzed magad nagyobbnak, ember, ha a lapítódeszkán kés fokával főbe sújthatsz egy vergődő halat? Miért nincs nagyobb pillanatnyi diadalod – még ha utána a megbánás és lelkiismeret-furdalás raszkolnyikovi rémórái is következnek – mint embertársad megölése? S miért tölt el sötét mámorral az intézményes öldöklés legtökéletesebb formája, a háború zászlós és virágdíszes ceremóniája? Miért éreznek a magasból bombát hullató pilóták ördögi kéjt, amikor a hatást fényképezik? S főleg mi az az erő, mely a háború megszabta kötelező gyilkolási arányon felül az egyenruhás embert önkéntes vállalkozásokra sarkallja, hogy hatására képes felebarátait tömegsírok szélén agyonlőni, sorban kullogó foglyok közé spreccelni a géppisztollyal, karóval noszogatni „kollégái”: elcsigázott hadifoglyok vánszorgó menetét?
Mi az a belső parancs – mert nem mindig kívülről és felülről jön –, melynek sugallatára az egyik nép angyalbőrbe öltöztetett fiai a másik nép parasztlegényeit puskatussal félholtra dögönyözik?
Az ember öl, mert valami állatsorból maradt, babonaszerű ösztön, vagy évezredes keserű tapasztalat? elhitette vele, hogy ha nem öl, őt ölik meg – s ez, mint valami körben mérgező anyag, állandóan ott feszíti izmaikban az ölés tettre kész mozdulatát.
Ezen a húsvéton ünnepeltük ama csodálatos földi ember eszmévé finomulásának 1913-ik évfordulóját (hisz Krisztus csak 33 éves volt, amikor földi pályáját a betlehemi jászoltól a Golgota keresztjéig megfutotta), akit a hivatalosság és törvényesség felségjeleivel és hókuszpókuszaival felvonult Öldöklő Ember mint forradalmárt és nemkívánatos elemet elpusztított, s jelentőségét, bár titokzatos és örökkévaló hatalmától eleve rettegett, nem átallotta azzal kisebbíteni, hogy a vesztőhelyen közönséges latrok közt szorított neki helyet.
Azóta a művelt világ fele az ő hitét hirdeti – még akkor is, ha nem hiszi, ha magában az ellenkezőjét vallja, és kifelé megcsúfolására cselekszik. A kereszténység történetét kívülről iszonyú hadjáratok és öldöklések sorozatának is lehet tekinteni, máglyák és Szent Bertalan-éjszakák vörös fényei világítanak rajta végig. De ma már a megújulás jeleit mutató kereszténység is tudja, hogy csak akkor maradhat meg, ha nem öl. Utóvégre a mártírok vallása…
Az atombomba megjelenésével véget ért utolsó háború egyben a legutolsó figyelmeztetés az emberiségnek: az öldöklés lehetőségei az ősnépek mondavilágában számon tartott természeti katasztrófák, Hold- és Nap-robbanások, özönvizek apokaliptikus méreteit öltötték. Az a francia író, aki egy nemzetközi bizottsággal végigrepült Hirosima, a föld színéről eltörölt japán város térképszerűen sima hamvai felett, körülbelül úgy érezhette magát, mint az a kutató, aki a Titicaca-tó fenekén méricskélte az özönvíztől elpusztított óriási ókori metropolis maradványait.
A „Ne ölj” parancsa lehetett-e valaha komolyabban veendő, mint ma? Akkor is fogadd meg, ha történetesen nem vagy keresztyén, vagy a keresztyénség csupán némi hagyománnyal vegyes konvenció az életedben – utóvégre Voltaire sem, tartotta magát annak, s mégis azt tanácsolta a békességet hiába kereső embernek: „Ne gyújtsd meg a szomszédod házfedelét – hogy a tiédet se gyújthassák meg.” Mintha csak azt mondta volna: „szeresd felebarátodat”.
1946
Szakasztott úgy, ahogyan Csontváry festménye örökíti meg: kék tenger és még kékebb ég között, szürke szikla fennsíkján öblösödik a taorminai görög színház romja; a természet Tháliának a legmonumentálisabb díszleteit ajánlotta fel: a Kyklopsok fekete szikláit csapdosó tengert, a lobéliakék égboltot s mindezek tetejében háttérül az Aetna háromezer méter magas, félig jéggel és hóval borított piramisát, Empedokles égig érő sírját. A félig kőbe vájt, félig kődarabokból összerakott amfiteátrumban ma kecskenyáj legel, fekete siklók és zöldes gyíkok napoznak. Néha beüti orrát egy-egy álmélkodó idegen.
Az idegen szeme a „szerzői páholyt” keresi: a feljegyzések szerint Sophokles és Euripides – mindkettő Szicília szülötte – gyakori látogatója volt e zord falaknak. Az idegen erőlteti képzeletét, hogy a néma romladékot nézőközönséggel és színészekkel népesítse be, s hogy beleélhesse magát egy 2500 év előtti előadásba.
Az életre kelt mitológia színháza volt. Dobogóján a látomások és tünemények háromszögletű szigetének mondabeli, jelképes lényei öltöttek valóságos, emberi alakot. Itt, ahol minden barlangban valami óriás, jósnő vagy csábító tündér tanyázott, ahol minden kialudt tűzhányónak, tónak, pataknak, hegyfoknak és félszigetnek csodálatos lények a névadói, nem volt nehéz a színházat is ilyen lényekkel benépesíteni. Vegyük még hozzá, hogy maguk a halandók is mítoszokban gondolkoztak és cselekedtek, s az ember, egy kis szerencsével, már életében félistenné is válhatott. (Példa rá Empedokles, aki mint halottfeltámasztó csodadoktor nőtt az istenek társává kortársai szemében.)
De nemcsak a csodának és az álomnak volt a hajléka e csorba kőtányér: akárcsak syracusai mása, ez is helyt adott a mindennapnak, a város politikai küzdelmeinek. A syracusai színházról éppenséggel azt jegyezték fel, hogy az államéletnek éppúgy küzdőtere volt, mint a tragédiabeli hősöknek – mint ahogy sehol sem fonódott össze a valóság és a költészet oly erősen, mint az antik görög lélekben.
De van még valami Szicíliában, ami ezeknél az elszállott látomások emlékét őrző kőrengetegeknél is meggyőzőbben vall: az Akragas nevű, egykor milliós görög város porából épült mai, nyomorúságos Agrigento katedrálisában őrzött márványkoporsó, az úgynevezett Phaedra-szarkofág, a szicíliai Euripides-kultusz kőbe vésett bizonyítéka! Négy oldalát a mitikus sorstragédia fejezetei díszítik: az egyiken Hyppolitos vadkanvadászata, a másikon a székre rogyott, dajkájától s szolgálójától támogatott Phaedra, háta mögött a nyilát ráirányító Ámor. Majd ismét Hyppolitos következik, abban a helyzetben, ahogy a dajka megjelenti neki Phaedra szerelmi üzenetét. S végül a versenykocsiból kizuhant Hyppolitos… A templom nyomorúságos szobraival a kereszténység lazarett-mitológiájával szemben – kiált fel mellette Gregorovius – más világból való idegenszerűséget lehel ez a szarkofág, s hirdeti a görög szellemnek a kereszténység feletti diadalát…
Nem csoda, ha Goethe is megrendülve falta a szemével, s a hideg, évezredes márványalakokra könnyei hulltak. Ez a kődarab – mely a Gautier-féle szobor módján élt túl civilizációkat, városokat – minden antik rajongását hitelesítette, élettel és vérrel töltötte meg.
Ki készítette? Kinek készítették? Tán egy nagy szobrász ajánlotta fel örök nyugvóhelyül nagy író vagy nagy színész barátjának – esetleg egy színésznőnek, aki számtalan Phaedra-alakítással excellált?
Ma az agrigentói plébános kereszteli benne az újszülötteket. Pirandello Agrigentóban született.
1946
Vajon ha Dárius kincsét találnák meg, nagyobb izgalomban volnánk-e, mint amilyent a honfoglaló lovas sír feltárásának híre okozott? Vajon, ha valamilyen barlangban, szemkápráztató fényességgel, ránk tündökölne a mondák teméntelen aranya, ezüstje, karbunkulusa, jobban dobogna-e szívünk, mint ahogy akkor lüktetett, amikor a hajdani lovas és lova napban fehérlő csontvázát megpillantottuk? Mert elmondhatjuk néhányan, hogy láttuk a honfoglalót. Ott találták meg az őshazát járt fiatal tudós, László Gyula emberei Kolozsvár alsóvárosában, a Zápolya utca egy hóstáti gazdaportájának csűröskertjében, hat-hét méteres emelkedésen, mely valaha a most messze kanyargó Szamos partja volt. Lent, az udvarban, háboríthatatlan folytonossággal zajlik egy gazdaember háza tájának élete, rucák, tyúkok, disznók jönnek-mennek, szekerek fordulnak meg, s púposodnak a sárga szalmakazlak. A közeli utcán autóbusz közlekedik, s a szomszédos kaszárnyákban ki s be járnak a katonák.
Másfél méteres mélységben fekszik a vitéz. Feje hátranyaklott, alsó állkapcsa arasznyira vándorolt el a helyéről, eltúrhatta valami hörcsög vagy valami gyökér. Bal oldalán pirosbarna, hosszú rozsdasáv: finom ívben hajló, négy-öt centiméter széles pengéjű kard. Azon túl, szintén bal oldalán, hatalmas lókoponya s a végtagok csontrészei. A csontok között, rendeltetésének megfelelő helyzetben, egy-egy pénz alakú bronzlemez, négy-öt, rozsda által megemésztett nyílhegy s egy gyönyörű rovátkos, növényi díszítésű bronzkapocs. Így állott hát túlvilági hatalmasságai elé a honfoglaló. Kardja s lova a bal oldalán volt: tükörképszerűen; mert hitte, hogy odaát minden folytatódik, s a halál csak annyi, hogy megcserélődnek a dolgok, jobbá lesz a bal s ballá a jobb, s talán azt is, hogy jó lesz a rossz és rossz a jó. Csodálatos „keresztény” lélek volt ez a „pogány”.
Ásnak, dolgoznak az emberek. Egy öreg szilágysági magyar nincs megelégedve a lelet „muzeális” értékével: csodálkozik, hogy nem kapták meg a gyűrűjét s az óráját is, utóvégre ha valaki olyan gazdag volt, hogy a lovát is megölette s maga mellé tétette a sírba, kellett annak aranyórája is legyen! Jót mulatunk magunkban, de nem világosítjuk fel, még így se, hogy szavai feltételezett szerencsésebb kezű társai ellen holmi sötét vádat rejtenek. S különben sincs erre jogunk. Aki benne állt a régi vitéz sírgödrében, lehajolt, megsimogatta a koponyáját, megkopogtatta lova fogát (mintha tegnap múlt volna ki az állat, olyan ép a foga), nem kerülheti el, hogy valami varázslatba ne essék. Az ezeréves csontok valósággal légkört teremtenek maguk körül, látomásokat, délibábot árasztanak. Mintha – hála a nagy idők tanújának – odavarázsolt volna bennünket az idők elejére, hirtelen másutt alakban állanak előttünk a Kolozsvár környéki dombok. Bűvös kristálygömb az a koponya: aki belenéz, ezeréves titkokat fejteget.
– Ez még járt Etelközben is – cseng fülembe még most is László Gyula szava, s e tételen keresztül faggatom a néma honfoglalót: tudta-e, mit cselekszik, amikor itt élt, vitézkedett, volt-e valami sejtése arról, hogy sírja ezeréves épület alapköve lesz, s ezenfelül – ami ez esetben a legfontosabb – feltárt csontjai sok más emléken kívül, a magyarok Erdélyben való korai, IX. századi megjelenésének egyik fontos bizonyítéka. Mert most már tudjuk, hogy többedmagával pihent a Zápólya utcai kert tetején: a háború előtt, 1911-ben Kováts István archeológus vagy nyolc honfoglalás kori sírt ásott ki, gyermekekét, férfiakét, asszonyokét, bizonyságául annak, hogy nem hadisírok voltak, hanem már megtelepedett, pogány magyaroké…
S az ásatások csak most kezdődnek igazán! Jobbra bolygatatlan gyümölcsösök és felfelé is egy kicsi udvar. Ki tudja, mit rejteget még a jó fekete hóstáti föld? A nagy római út ezen a környéken vonult Gyöngyfalva felé; csak a XVII. században változtatá meg, ha jól tudom, Bethlen Gábor fejedelem, az irányt, s vágatott utat Tordára a Feleken át. Ennek a római útnak, mely a kelet-nyugati kereskedelem ütőere volt, rendelhették őrizőiül ezt a jó néhány sátoralja magyart, akkori háborúk vitézeit. Lent, a Szamos völgyében, innen számítva nyugati irányban, még föld szintjén porladozhattak akkor az egykori római város romjai, s ki tudja, melyik, ma már névtelen szláv nép bujkálhatott bennük. S egy kicsit messzebb, most már kelet felé, a Békás nevezetű szőlők táján s a Kanta-patak mentén is látszhattak valami romok: szintén római telepek maradványai.
Ó, ha az a csodagömb, ez a horpadt, szétesett koponya, mindent, amire csak kíváncsiak vagyunk, megmutathatna!
„Mavagy”? „Nemvagy”? – találgatom a vitéz nevét. Nem voltál ezer évig, s most újra vagy, újra ezer évig. Pihenj békességben, megérdemled.
Kolozsvár, 1942
Háromszéket, ezt a kietlen havasokkal kerített kies tájat, Újfalvy Sándor Emlékezéseiben Székelyföld Kánaánjának, Orbán Balázs pedig Erdély Lakedaemonjának nevezi. Kánaánnak, mert a még magasabban fekvő, többi székely megyével szemben, Háromszék szélesebb folyómedrekkel, dúsabb földekkel áldott, s lakosai már a múlt század elején is jeles mezőgazdáknak, állattartóknak és gyümölcsészeknek bizonyultak, hogy bátran vehették fel a versenyt a már régebb ideje belterjesen gazdálkodó szomszédos szász székekkel is. Az erdélyi Lakedaemon nevet pedig törökkel-tatárral dacoló múltja után, főleg s egyszer s mindenkorra a Szabadságharc idején érdemelte ki: a legegységesebben s a leghősiesebben Háromszék állt ellen a nyugatról-keletről támadó zsarnokságok tömegrohamainak. Világos sötét mezején már porba hulltak a véreskönnyes lobogók, amikor még dörögtek Kézdiszéken és Erdővidéken Gábor Áron frissen öntött ágyúi…
De bízvást nevezheti az ember Háromszéket az erdélyi Provence-nak is: mezői nemcsak jó gabonát, kertecskéi nemcsak híres, veres bélű „körtövét” teremtek, hanem csodálatos dalokat is. Már Kriza János Vadrózsái-ban valami kétszáz háromszéki ballada, dal és mondóka szerepel, pedig e nagy betakarító – érdeklődését a szomszéd székely területek közt megosztva – bőséggel hagyott belőlük maga után a későbbi tallózóknak is.
A Kriza-féle gyűjtemény, melynek anyaga azóta is táplálja a magyar költészetet és dallamkincset, idestova száz esztendeje látott napvilágot. Olyan űrt töltött be, mely a romantika és a reformkor nagy évtizedei óta sajgott a magyar költők és tudósok szívében. Gyulai Pál, a kor nagy kritikusa, erdélyi szívének túlcsorduló büszkeségével vallja, hogy különösen a balladák, az úgynevezett ószékely balladák java része esztétikai értékben oly tökéletes, mint a magyar balladaírók termésének legjava – az Arany-balladákat is beleértve, alkalmasint. Kemény Zsigmond, a kor nagy erdélyi regényírója és publicistája pedig így sóhajt fel irigy-boldogan a Boriska című székely ballada olvasása után: „ez az a hang, amiért odaadnám minden regényem!”
Arany János, a magyar népköltészetről elmélkedvén, a népköltészet egyes darabjainak meglepő tökéletességét nemzedékek csiszoló-javító munkájának tulajdonítja; szerinte a feltételezhető ismeretlen népköltő egyéniségének jegyei hovatovább eltűnnek, s a nép ajkán válik a mű idők folyamán általánosabb érdekűvé, az egész nép közvagyonává… Vagyis a hagyomány szerinte emberöltők során nemhogy romlana, de sőt, fejlődik, tökéletesedik. A változatokat tehát jogában áll az arra méltó, de csakis az arra méltó gyűjtőnek „öltöztetni”.
Arany János véleményétől ezen a ponton eltér a mai tudományos népdalkutatás: a hagyomány folyamatosan romlik, enyészik. Más-más kor más-más pecsétet hagy rajta, mely nem mindig szolgál a mű javára. És megváltozott azóta a gyűjtés módszere is. Kisfaludy Sándor, akiről feljegyezték, hogy székelyföldi katonáskodása idején sűrűn látogatott a fonókba, s kemencepadkán ülve hallgatta a mesélőket és énekeseket, irónjával kezében csak az ismeretlen tájszavakat jegyezte fel, a dalokat, meséket azonban – sajnos – csak a szívében vitte magával sümegi otthonába. Kriza már mindent feljegyez, elraktároz a tarsolyában, tájanként csoportosít, sőt, olykor a mesélő vagy versmondó nevét is feljegyzi. A XX. század eleji néphagyománykutató már fonográffal, viaszlemezzel dolgozik – ami az „öltöztetéses” módszert végképp kizárta…
A Kriza-féle, csínján „öltöztető”, majd a múlt század végéről származó s mintegy háromszáz háromszéki népies verset és rigmust tartalmazó, Balázs Márton-féle gyűjtés s a korszerű, mai kutatás módszere közt, közbenső, áthidaló típust képvisel a napjainkban Marosvásárhelyen megjelent „Háromszéki magyar népköltészet” c. gyűjtemény. Ez a gyűjtemény egy fél emberöltő áldozatos munkájának gyümölcse: Konsza Sámuel, Nagybacon szülötte, sepsiszentgyörgyi tanárember szedegette össze áldozatos munkatársai, papok, tanítók, diákok segítségével, akárcsak nagy elődje, a néhai jó Kriza János. A majdnem 600 oldalas, szép kiállítású könyv mintegy 1500 darabja csudán a színe-java Konsza Sámuel terjedelmesebb gyűjtésének.
Amint a bevezetőben Faragó József, a kiváló erdélyi néprajzos megállapítja, Konsza Samu ezt a munkát történelmileg a legkedvezőbb, sőt, az egyedül kedvező időközben – 1927 és 1947 között – végezte el. „Hamarabb nem lehetett volna, mert egy korábbi vállalkozás nem a mai, hanem a régebbi népköltészetet tárta volna fel. De később sem lehetett volna, mert Háromszéken a múlt század második felétől napjainkig a parasztság bomlásának folyamata annyira előrehaladt, hogy nemcsak a régebbi népköltészet merült feledésbe, hanem egy emberöltő múlva a mait is csak emlékeiben, töredékeiben lehet majd megtalálni.”
E fájdalmasan hangzó, bizonyára alaposan mérlegelt tudományos megállapítással nem szállhatunk vitába; áll ez bizonyára minden, a civilizáció bizonyos fokát elért nemzetre, népcsoportra… S ezt a megállapítást tudomásul véve, úgy jelenik meg előttünk mármost az örök, ismeretlen háromszéki népköltő, kit magunkban hol a lánglelkű ifjú Petőfihez, hol a javakorabeli, érett Aranyhoz hasonlítottunk, mint hajlott korú, tűz mellett gunnyasztó poéta: versontó, gazdag-tékozló ifjúkora s fogyatkozó ihletű, mérlegelő férfikora után, mondanivalója szűkülőben-apadóban… „mindennap feled egy-egy nótát”. Kedve azonban olykor még magasra csap, derűs pillanataiban még dévajkodik, csúfolódik a világgal; máskor borongós-búcsúzkodó, mint Arany János az Őszikék-ben… S ha Boriska-szerű balladaremekeket már nem is, de lírai ihletésű, rövidke dalt nem egyet találunk tarsolyában, mely bennünk a Kemény Zsigmond irigy-boldog sóhajtását élesztgeti…
A gyűjtemény bevezetője szerint egyetlen „igazi” ballada a Legnagyobb pallér című. Csodálatos néprajzi csemege: a Kőmíves Kelemen olyan változata, melynek alig két sora emlékeztet a közismert „ószékely” balladára. Mintha valaki csak egyszer hallotta volna, s akkor is fél füllel, s utána leírta volna, mintegy a tartalmi sűrítését, emlékezetből. Jó, hogy Arany János már nem hallhatja: itt a sok csiszolás oly alapos munkát végzett, mint a köszörűs, amikor a kés élét majdnem fokáig elfeni…
Annál nagyobb örömünkre szolgál a sok Szabó Gyula, Szabó Vilma, Barna Jancsi, Bogár Imre balladaváltozat után – mert az imént hajlott korúnak mondott „költő” fiatalos alkotó kedvére vet fényt – a legújabb keletű ballada: egy legényt sirat el, kit műkedvelő előadás közben, a színpadon öltek meg vetélytársai, Nyujtódon, az Úr 1928. esztendejében. (Oláh Ignác.)
A mesékről általánosságban azt tartja a bevezető, hogy már nem élő mesék: egy-egy öreg fejében lappanganak, majdnem némán, akárcsak a ritkán vagy soha fel nem ütött könyvek.
A dalokról azonban, hál’ istennek, nem mondhatjuk, hogy halottak, de még azt sem, hogy halódnának: sőt, éppen ezek a, hol szerelmi bánatot, hol boldogságot, hol keserű katonasorsot, hol vidám húsvéti lakodalmas kedvet örökítő versek, mondókák és dallamok tartják magukat, s magukkal a magyar népdal rangját, a legszívósabban, a műdalok és kuplék megújuló tömegrohamaival szemben. Gábor Áron hajdani jó, sokáig dörgő ágyúinak csodája ilyen síkon ismétlődik meg!
Ugyanez mondható el végül a lakodalmas költészetről, a köszöntőkről és mondókákról is. Az ősi és újdonatúj, bölcs és huncut székely humor sziporkázik belőlük, méghozzá oly bőséggel, hogy azt kell hinnünk: kifogyhatatlan, halhatatlan!
Ezek a dalok, mint általában a magyar népköltés legjava, dallam nélkül is életképesek – legfennebb a földön járnak, s nem tudnak felrepülni, messze vándorolni, nagy egeket beutazni. Vagy ki tudja? Hátha még erre is képesek?! Csak nekik is nyilvánosság kell, mégpedig a legnagyobb, ami ma művészi terméknek megadathatik: maga az éter!
Gyermekkorunkban úgy tudtuk, Enyed a világ közepe. Így, hallottuk felnőtteinktől, így adtuk más városból érkező kisdiákoknak tovább. S ez a tudat mérhetetlen büszkeséggel töltött el minden enyedit, osztálykülönbség nélkül vallotta mindenki, rektor, professzor, hentesmester és gyepmester egyaránt. Ettől hordozta délcegebben hangszerét a bőgőhordozó öreg cigány. Enyed a világ közepe: a sarkcsillag is hozzá igazodik talán.
Később azonban, ahogy apródonként szélesbedett tudásunk mezeje, kételkedés ördöge költözött belénk, s fejcsóválva forgattuk a glóbuszt a múzeumban: hiszen a világnak nincs is közepe! Nyilvánvaló tehát – okoskodtunk –, hogy azok, akik meglett ember létükre, alig tízezres lélekszámú városkánkat a világ közepének tartják, balgatag ítéletű, elfogult emberek, nem látnak tovább az orruknál…
De telt-múlt az idő. Sok enyedi gyermek – ősei útvonalát követve – kikerült a nagyvilágba, a Duna nagy magyar városa, külföldi csodák vártak reá, hosszú tornyokat látogatott sorba, s egy-egy éjszaka, idegen nagyváros pályaudvarának várótermében, újdonatúj falitérképen, könnybe lábadt tekintettel kereste szülővárosát: nem találta. Mintha elsüllyedt volna, kicsi korallsziget módjára, az óceánban. S mégis, mégis, minél messzebbre kalandozott Enyedtől, ismét annál erősebb hittel hitte: Enyed a világ közepe. Mert ha az idegen térképeken nem is, de régi könyvekben és külföldi magyar lelkekben, mindenütt találkozott örök jelenvalóságával. S ahol a legtávolabb volt tőle, ott álmodott a legszebbet felőle, ott látta meg legtisztábban meseszerű, példázatba illő történetét.
*
Ki ne ismerné Raffaelnak „Az Athéni Iskola” című falfestményét? A tágas oszlopcsarnokban, márványlépcsők felett szakállas öreg bölcsek s szép, átszellemült ifjak álldogálnak-üldögélnek, láthatóan végső kérdések felett tanakodván; mások ismét rebbenéstelen tekintettel fürkészik a végtelent.
Ha festő volnék, Az Athéni Iskola példájára hatalmas faliképet festenék, s ezt írnám alája: Az Enyedi Iskola. Mert – akárcsak Raffael – én is nevezetes férfiakat pingálhatnék oda: Enyed város nagy embereit s a Kollégium hírnévre szert tett tudós professzorait, diákjait. Képem középpontjába – jobbján Apáczai Csere Jánossal – magát a nagy fejedelmet, Bethlen Gábort illeszteném, aki a Kollégiumot alapította, s ellátta a Fejedelmi Fundus minden javaival, sőt, ezen felül is, életével és alkotásaival messze századokra világító példát statuált. Ő volna a kép Platóna. S aztán, évjáratok nem, csak a magyar örökkévalóságot tekintvén, így következnének, szép sorjában: a nagy szótáríró doktor, Pápai Páriz Ferenc; az első erdélyi természettudós, Benkő Ferenc; a három testőríró: Báróczy Sándor, Barcsay Ábrahám és Naláczy István, akik Bécsben a magyar mívelődés előrevitelében Bessenyeivel együtt jeleskedtek; Bolyai Farkas, „számok óriása”; Bod Péter, aki elsőül írt magyar nyelvű irodalomtörténeti műveket; Kőrösi Csoma Sándor, „kit rokont keresni egy más világrész titka csábított”; Újfalvy Sándor, Barabás Miklós, Kemény Zsigmond, Szász Károly s még sokan mások, akik Isten kegyelméből, még sokáig test szerint is itt lehetnek közöttünk. Íme, az Enyedi Iskola! Ezek között a halhatatlanok között nem is egy libapásztorságból került be az Alma Materbe, s pályáját szolgadiáksággal, vízhordással, kalefaktorsággal kezdte. S bekerülhetett ide minden gyermek, akit egy-egy falucska elöljárósága tehetségesnek és tisztességesnek ítélt. Bátran jöhetett: a fejedelmi alapítvány gondoskodott róla, embert nevelt belőle.
Az ifjúság saját kebeléből kormányozta magát, megvoltak a maga esküt tett funkcionáriusai, akik a közösség érdekéért, a tanulás zavartalanságáért felelősséggel tartoztak. S hiába dúlták fel a háborús veszedelmek ezt a gazdag békességet négyszer is, az Enyedi Iskola annyi jeles embert adott a hazának, mint együttvéve Marosvásárhely és Kolozsvár. Bátran jelenthetjük ki tehát: az idestova három és fél évszázados Enyedi Református Főiskola volt az első magyar „Kitűnőek Iskolája”.
*
Nagyenyed még Erdély sok vészt látott városai közt is olyan, mint a mese poraiból éledő főnixmadara: három évszázad alatt négyszer igyekeztek eltörölni a föld színéről, s négyszer támadt fel újra. Az enyedi polgárok négyszer élték át a porba és hamuba hullás szenvedéseit s a megéledés áldott örömét. Ha a dátumokat vizsgáljuk, lehetetlen észre nem vennünk, hogy van egy átokszerű évforduló a város életében, mely cirka két emberöltőnként tért vissza. Hiába épített, dolgozott hangyaszorgalommal két nemzedék, a harmadiknak újból és újból elölről kellett kezdeni. Enyed népe minden időben egy láthatatlan Vezúv lávájától rettegett. Csuda-e, hogy az állandó fenyegettetésben megedződött, megszilárdult az enyedi polgár erkölcsi jelleme? A megismétlődő csapásokat Isten büntetésének tekintvén, igyekeztek feddhetetlen élettel, Istennek tetsző szorgalommal megérdemelni megbocsátó kegyelmét. Sőt, örök emlékeztetőül az első pusztulásra, a város elöljárói azt a szomorú emlékezetű napot, Diem Dominicam Palmarum, jeles nappá tették. „Azon a napon – írták fogadástételükben szegény jó enyedi papok, professzorok és míves emberek – solemniter az Isten ítéleteinek, és csudálatos szabadításának hálaadással való emlegetéseivel, könyörgéssel és böjtöléssel Istennek szolgálunk, az Úrnak haragját engesztelni el nem mulatjuk. Ezt pedig fogadjuk nem csak magunk személlyünk iránt, hanem még a Fiaink s Leányaink, sőt a mi maradékaink iránt, nemzetségről nemzetségre.” Nagy és erős ez a fogadalom, mert a polgárok az Úr megbőszülésének okát önmagukban, a város erkölcseiben keresik. Dipsai Szabó István, a két első romlás krónikása, feljegyezte, hogy „ami a legkeservesebb sírásra méltóbb, a Tatár Chám kívánságára három szép szűz Leányt is adtunk ki, a mely ogyan bűn volt, de a nagy szörnyű félelem vitt erre”. A fogadástevők pedig elismerik, hogy az asszonyi renden levők túlságosan szerették a cicomaságot, amiért is, nagy haragjában „az Asszonyi embereknek buja fátyoljokat, vékony drága patyolatjokat, aranyjal-ezüsttel varrott főkötőjüket, ingeket, az ellenséggel levonatta, sokakat mezítelenségre, paraszt és koldus ruhára juttatott. Mellyel megbizonyította, az igaz Isten, hogy Őfelségének nem kedves a czifra köntösben bujálkodó szívű nép… Ne legyen senki közüllünk, se nemes, se nemtelen, a ki ennek utánna olyan czifra öltözettel, az Istennek haragját ujjalag Városunk ellen felgerjessze, mivel nem tudják, hogy mit mért az Úr Isten még a következendőkre is.”
Az újrakezdésre, erkölcsben és tudásban, a legnagyobb emberi példákat láthatták Enyed polgárai maguk előtt. A labancdúláskor Miriszlónál s szerte, a város falain kívül elesett hős diákok – Jókai Nagyenyedi két fűzfá-jának hősei – még sebtiben elföldelve, ideiglenes sírjukban hevertek, a város, Kollégium csupa rom volt, de társaik, a túlélők, akik előmerészkedtek a Székelykő barlangjaiból, üszkös romok közt, zöldágból készült kalibákban kezdik el a tanulást. Pápai Póbriz Ferenc professzor pedig, a nagy szótáríró doktor, Pax Crucisát (zsoltárfordításait) „romlott Collégiumunknak hamva közt” írta. Alig zúgott el a vihar, alig aludtak el a nem mennykövek gyújtotta lángok, helyükben máris a tudomány szelíd mécsese lobog. Száznegyven esztendővel később, a Szabadságharc idején esett romlásból szintén a Kollégium példája ébreszti cselekedetre a polgárságot: Vajna Antal és Incze Dániel professzorok a romhalmazban szerény osztályt rendeznek be, az utcán nyolc darab „mezőn tekergő gyermekkel, inassal,” megkezdik – mintegy szimbolikusan – az oktatást. A megmaradt polgárság visszaóvakodik rommá lett tűzhelyéhez, s válogatni kezdi új házához a használható gerendát, téglát, követ.
A XIX. század közepére hol van már a XVII. században alapított, „betolakodott” iskola és az érdekeiket, kiváltságaikat féltő polgárság közti ellenségeskedés? A legtestvériesebb egyetértésben tartanak össze. A polgárság a diákságból, a diákság a polgárságból él. A városka fele iparos polgár, fele professzor vagy diák. Ennek a szerencsés együttélésnek, kölcsönhatásnak eredménye előbb-utóbb meg is mutatkozik: Enyed lakossága szellemi emberek közvetlen hatása alá kerül, mert ezeké a szó minden közdologban. Enyed talán az egyetlen magyar város, ahol nem vármegyei urak, hanem tanárok, tehát mindenekelőtt szellemi életet élő emberek a társadalmi élet arbiterei. De kiveszik a részüket a művelődés ápolásából Enyed mágnáscsaládjai, a Kemények és Zeykek is: nem egy európai látókörű embert adnak országunknak, sőt a Kemények adják az egyetlen bárói rangban született tanárt is! Ilyenformán ötvöződik a falusi utánpótlású iparosságból, a kisbirtokos és a papi rétegből megújhodó tanári rendből a legeszményibb magyar középosztály, amilyenhez hasonlót, sajnos, kevés városunkban tudnánk kimutatni. S ennek a középosztálynak fiai, unokái, ma megtalálhatók a „magyar glóbusz” bármely pontján; nincs kórház, iskola, törvényhatósági testület, ahol valaki ne érezné maga előtt, élete irányítójaképpen a Fejedelem kormánybotját. Mert minden volt enyedi diák tudja, hogy érette maga Bethlen Gábor kezeskedik, s ő is dorgálná meg, ha valamiben hibázik…
1942
Meglátogatott szomszédom, a Bibliás Ember. Ismerem-e a Szentírást s abban is a Dániel próféta jövendöléseit? Mert ő elolvasta ezt a részt már vagy tízszer is és mindig egyformán csudálatosnak találja: ez a Dániel mindent előre látott, ami mostanában történt, történik és van történőben! Hogyan magyarázom ezt én, mint tanult ember? Mégis, mégis, akárki mit mondjon, nem hazudik a Biblia! – Letelepedtünk a tornác elé, éppen a napsütötte kutyaházra, s az idegen nyelvet és idegen liturgia szagát lehelő hatalmas könyvet a térdemre helyezem. A szomszéd cserzett ujja megáll a kérdéses fejezet felett. A lapszélen tintaceruzás feljegyzések: korunk legnevezetesebb államférfiainak nevei s jelesebb viselt dolgai, mind egy-egy nyíllal a megfelelő, analógiát kínáló szövegrészre irányítva. Hát ehhez aztán mit szólok? Hát a most zajló világháború nem az itt leírt napkeleti és napnyugati király irtózatos hadjáratai? A sok vész és pusztulás nem az Ántikrisztus tobzódásai? Micsoda okos feje lehetett annak a Dánielnek, hogy kétezer esztendőre előre mindent ilyen pontosan meg tudott mondani… S ha eddigelé még mind valóra váltak jövendölései, ki merne kételkedni a soron következők teljesedésében?
Hümmögök-hámmogok. Beszéljek arról, hogy a történelem ismétli önmagát, s hogy korok és helyzetek atavisztikusan visszavisszatérnek? Neki aztán beszélhetnék. Azt hiszi, meggyőzött és fenséges optimizmussal vigyorog. Ő tudja, amit tud. Már csak azért él, hogy lássa: az események napról napra kedves prófétáját igazolják. Az egyik király ereje (aki neki ellensége!) aszerint fogy, ahogy a másiké növekedik. Kucsmáját, mely e szabadtéri exegézis hevében nyakszirtjére hanyatlott, egyetlen mozdulattal helyrerántja, könyvét nagy gonddal becsukja, s kurta, csizmás lábát korát meghazudtoló fürgeséggel kapdosva, hazaeregél. A helyzet megértéséhez még tudni kell, hogy szomszédom egy hetvenen felüli, egyszerű román ember.
*
A rossz indulók korát éljük. Az embernek elfacsarodik a szíve, ha arra gondol, hogy ezekkel a költőietlen szövegekkel és mélységesen művészietlen dallamokkal az ajkukon jó ezreink egyenesen a halálba dalolták magukat! Jellemző, hogy e martiális limonádék szerzői a zeneirodalomban majdnem teljesen ismeretlenek. Ezekkel a divatcikkekkel, ezekkel a zenei pótanyagokkal akarnak a méltó ismeretlenségből felbukkanni. A népies motívumokból barkácsolt marsocskák még hagyján – de minő orvosságot használjunk az „eredeti” komponálású csinnadrattákhoz, melyek, ahol felcsendülnek, a környező világot valami monstre cirkusszá teszik? És operetté hígítják a drámai sűrűségű levegőeget. A nyáron egy Udvarhely megyei, tősgyökeres székely községben Pest külvárosi leventecsapat táborozott, s előírás szerint széltében-hosszában énekeltek. Sajnos, műsorukon szerfelett sűrűn szerepeltek a pesti műdalüzemek legfrissebb termékei; egy hét se telt bele s – a felülről lefelé terjeszkedő kultúra könyörtelen törvényénél fogva – ezeket a szójabab-melódiákat fújta az egész falu apraja-nagyja. Vagyis, hogy szociológus módra fejezzem ki magam: nem a leventék tanulták meg s vitték magukkal Pestre, a sötét külvárosokba a Székelyföld ősi dallamait, ahogy illett volna (ahogy megfelelő irányítással könnyen elérhető volna), hanem ellenkezőleg: a falu tanulta meg tőlük a tamburmajor zeneszerzés eme zsigorás termékeit. (A leventék mentségére: mért zárkózzanak el, gondolják, olyan művektől, melyeknek maga a Magyar Rádió a központi elosztója és élesztője?!)
A minap felcsendült egy ilyen indulószerű hanghabarcs közvetlen környezetemben is. Egy elhagyatott, majd történelmi gesztussal kettévágott, félig elrománosodott mezőségi faluból származó leányzó fújta, ahogy a torkán kifért, aki különben nem felejtette el még nagyanyja szép magyar dalait, sőt, tűrhető hallással énekelgeti őket. Elgondolható, mekkora keserűség fogott el, amikor a bosszantó akkordok utolértek: mintha lószőrrel csiklandozták volna a dobhártyámat. Mit volt mit tennem? Némi felvilágosító előadásocska után megígértettem édesanyja emlékére, hogy többé nem veszi ajkára ezt a dalt; áldozatos lemondásáért bizonyos kárpótlást ígértem…
Pedig annyi induló van! Ahány zongora. Maholnap minden valamirevaló közület elhangicsálhatja többes első személyben vallott harsány célkitűzéseit. Érthetetlen azonban, hogy még nem született meg a Közellátási Ellenőr induló meg a Hullaszállító-mars. A Műlábgyártók Egyesülete – tudtommal – már tárgyal két pesti szerzővel, azonban a honorárium-megállapodásban pillanatnyilag ellentétek vannak. Uraim, fő a művészet! Rajta, rajta, rajta!
A minap – vesztükre – becseppentem egy névnapköszöntő társaságba, ahol vezető társadalmi osztályunk nem egy árnyalata képviselte magát. Az ünnepi terítéknek viszonyainkhoz képest meghökkentő bősége ráterelte a beszélgetést korunk egyik izgalmas témájára: kinek mije van meg, ki mit tud még szerezni. A jó békevilágban az időjárás, magasabb körökben a mozi volt a hasonszőrű összejövetelek beszédtárgya és vezéreszméje. A háború kitörése és a bőség csappanása óta az ételjárás. Ez még magában véve nem volna baj. Legalább van miről csevegjenek a suta, tespedt szellemi életű emberek. Csak az a rettenetesen bántó a dologban, hogy minden társaságban akadnak lelkiismeretlen egyének a sznobok kihalhatatlan válfajából, akik ezt az új társalgási alaptémát kérkedésnek használják, s ezzel alkalmat adnak egy olyan pimasz licitáció kialakulására is, mely – szándékukkal ellentétben – a lázítással és bujtogatással felér. Semmi kétség: manapság, a földkerekségnek a vízözön óta legnehezebb óráiban, a különféle tisztességtelen utakon megszerzett cikkek birtoklásával való kérkedés: előkelő divat! A fent említett társaságban tanúja lehettem egy ilyen épületes versengés kialakulásának. Íme, főbb fázisai:
Az új vállalati igazgató kóstolgatja a teát, s felkiált: Remek! A háziasszony elhasznált műfogsorát neobarokk mosolygással csillantja meg, s így szól: Meghiszem azt! még valódi. Karácsonyra kaptam az uramtól egy negyed kilóval. Persze, csempészett és méregdrága volt. Általános irigykedés. Senki se akar alulmaradni. Mindenki előáll valami adattal. A lisztnek, cukornak, vajnak, tojásnak – mind felvonulnak titkos raktárai. S amikor már azt hinné az ember, hogy eljutottunk a fokozhatatlanságig, előáll X. Y. magántudós, és kivágja a tromfot: tizenkét darab írógépszalagot vásárolt a minapában, boltról boltra járva! Még békebeli anyag, a javából! Mindenki hüledezik! Ami sok, az sok. A magántudóst többen gazembernek tartják. Én éppenséggel szörnyetegnek, mert tudom, hogy nincs is írógépe.
*
Nem tudok beletörődni abba, hogy kedves régi barátaimnak egyikével-másikával talán többé sohasem találkozhatom. Álmomban gyakran idézem meg sugaras arcukat. Amíg Pesten éltem, az Enyeden, Kolozsvárt hagyottakkal voltam így. Most a pestiekkel. Újabban, – mindjárt kiderül, hogy miért – főleg egyvalaki látogat emlékével, akinek néha már-már hangosan elkiáltom a nevét. Érettségi előtt ismerkedtünk meg, a középiskolai tanulmányi versenyen, amikor végre kijöhettünk háromórás osztálybörtönünkből. Bemutatkozása, szójárása, magatartása olyan csudálatos volt, hogy nyakamat adtam volna: ő lesz a nyertes. Ő „Szabó Dezső Palinodiuma” címen írta meg szabadon választott elbeszélését; én Apáczai Csere Jánosról írtam kerekded bár, de végtelen naiv dolgocskát. De eltelt a hét, s megtudtuk az eredményt. Nem ő nyert, hanem én. Az irányában érzett lelkiismeret-furdalást csak az elemi erővel feltörő diadalmámor tudta bennem el-elfojtani. Találkoztunk. Kiderült, hogy elsőségemet éppen olyan természetesnek találja, mint amilyen természetesnek találtam volna én az övét. Barátságunkat ez az egymásba vetett bizalom pecsételte meg. Bár én voltam a nyertes, mégis ő volt a „mester” s én a „tanítvány”. Nemcsak Franciaország, hanem az irodalom és a filozófia is meghódolt gyarmatbirodalmának látszott. Tizennyolc évesek voltunk, vártuk a kalandot, a csodákat. Ezt ő így fejezte ki: – Húszéves korban kezdődik az élet, pajtikám! – Meleg, csillogó fekete szeme ragyogott, feltörlött, nemes homlokáról szemébe kacskaringózott egy vastag, barna fürt. Kabátja bal külső zsebében hordta az ezüstpénzt, és cigarettázott. Éppen olyan volt, amilyennek egy maturandus a párizsi fiatal írót elképzelte az Úr 1931. esztendejében.
Azon a nyáron hazautaztam Kolozsvárra és Enyedre. Habár még nem voltam húsz éves, megpróbáltam és szomjasan kóstolgattam az életet. Tapasztalatainkról levélben számoltunk be egymásnak. Mint égből hullt csillagszilánkokat, úgy őriztem sokáig ezeket a leveleket. Maga a Jövendő suhogott, zsongott belőlük, mint méhek sokaságától a cseresznyefa. Lángoló, szarkalábas sorait rövidebbek tették változatossá: friss versei! Ha a bennem gyökeret vert néhány sort mai ízlésemmel elemzem, ennek a titáni ifjúnak elhallgatását nem tudom megérteni. Természetesen szabad versek voltak. Az egyikből máig is az első olvasás ízével kél bennem életre valami különös neolatin idill:
|
De nem ezért írtam meg mindezt, hanem azért, amelyet mindjárt idézni fogok. A béke kellős közepén éltünk és virultunk. A világ nemhogy fegyverkezett volna, hanem még javában „leszerelgetett”. Ma sem tudom megérteni, micsoda rém szállta meg barátomat, micsoda sugallat íratta vele ezeket a sorokat, melyek mostanában a választóvízzel megfürösztött régi pénzek csillogásával elevenedtek meg bennem. Íme:
|
Sajnos, többre nem emlékszem; levelei pillanatnyilag hozzáférhetetlenek. De talán ez a pár sor is elég ízelítőül egy rendkívüli ifjú élet zamatából.
Aztán elkövetkezett a huszadik esztendő. Barátom még egy-két évig titánkodott Budapesten – sokat tüzelt, sustorgott, olvasott –, de többet, tudtommal, nem írt. Bizonyosan „élni kezdett”, s ez, nem tudom, hogy sajnos, avagy hál’ istennek, úgy látszik, sikerült is neki. Még mindig hiszek benne: hiszem, hogy az életben valami rendkívüli dolog sikerült neki. Kérdés, hogy vajon ő hisz-e még bennem?
1943
Az ember néha cigányzenét is kénytelen hallgatni; nyilvános helyen a fülét gyertyaviasszal mégsem dughatja be! S maguk a derék hangászok sem érdemelnék meg ezt a sértést – habár…
Csakhogy nem ők az okai. S erre éppen a minapi cigányélményem világított rá, el is mondom, hadd világosodjanak általa.
Egy vendéglőben történt, ahol esténként öttagú, különös összetételű banda muzsikál, pianínójuk is van! De az ember elsőül nem is erre a szokatlan cigányhangszerre, hanem az egyik zenészre figyel fel: a brácsásra. Csodálatosan szép szál, lionardesque-fejű öregember, olyan finoman metszett orra és ajaka van, mint egy dózseszobornak. A haja ősz csigákban veri a tarkóját, s szemében bölcs, emelkedett szomorúság… S ami a fő: előtte kotta! Áhítatosan játszik, s az egész lényéből valami kisszerű lisztferencség sugárzik, idegen városok, kalandos úri dámák, fejedelmi adományok emléke.
A nagybőgős pedig egyenesen olyan, mint egy nyugati diplomata.
Ezek után nem is olyan csodálatos, hogy első számuk a Tell Vilmos-nyitány.
A brácsa zokog, a zongora zubog, a prímhegedű ide-oda cikáztatja Rossini pazarul gazdag dallamát. Az előadás, úgy érzem, elfogadható. Hallgatom, hallgatom, s közben efféléket gondolok: vajon nem erre vezet a cigányzenészek útja? Nem érdemes-e ez az emberfajta tehetségéhez mérten nagyobb megbecsülésre? Nem lehetne húsz-harminc év múlva oda fejleszteni őket, hogy – akárcsak a velencei Szent Márk téren játszó Banda Municipale – egykor a Fő téren is játsszanak? Mert a kolozsvári Fő teret az isten is arra teremtette, hogy fel-felsírjon rajta egy-egy nagyobb zenekar nyári alkonyatokon! A templom gót csipkés, ágyúgolyós fala Beethoven Eroicáját éppen olyan csodálatosan visszhangzaná, mint Bartók zenekari műveit vagy Kodály Marosszéki Táncait. Ezek az emberek, látszik, szeretnek tanulni, szeretik a kottát, a klasszikus muzsikát, ezektől egyenesen disznóság volna egy mai filmdalt vagy álmagyar műdalt rendelni…
Éppen erre gondolok, amikor látom, hogy egy „jól öltözött úriember” a prímáshoz vonul s valamit súg a fülébe. Az aranyfogú prímás üzleties kacsintásba rántja szemét, sűrűn bólogat – az úriember pedig peckesen visszalépked virágcsokorral s hölggyel ékesített asztalához. Nemsokára felzendülnek a „Piros pünkösd napján imádkoztam érted” kezdetű, nyálas műdal hangzatai. S utána még kettő-három, jazzes, filmdalszerű dolgok, a pesti zenei Szahara legsilányabb burjánai. A zenészek lógó orral, mártírábrázattal húzzák-nyúzzák a rettentő alpári hangfércelményeket, csak a prímás kockáztat meg, erre-arra, egy-egy üzletszerű, aranyfogas vigyort. Ebben a percben, úgy érzem, ők az urak s nem azok, akik vele eme dalokat játszatják.
A szünetben gyengéden meghívom asztalomhoz a „nyugati diplomatát”. Nem csalódom benne: fölényes intelligenciájú, gondolkodó ember. Elmondja, hogy az én bánatom az ő bánata is: nincs nagyobb szenvedés, mint jó, tanult zenésznek úgynevezett divatos dalokat játszani! Az ő lelkük a szépséget, a művészit keresi, de a közönség útjukból állandóan letéríti őket. Minden magasabb álmodozást megfojt a mai irtózatosan alacsony zenei ízlés és műveltségi állapot. Mert a mai közönségnek csak műdal kell, filmdalok vagy fülhasogató, vacak indulók, melyeket zenekupecek eszkábáltak össze. A magyar hangosfilm diktál és parancsol; ők hiába szeretnék a Faust-keringőt játszani, ha a közönség a „Miről álmodik a lány”-t igényli, vagy a Pannikámat. De fogyton-fogy az érdeklődés az igazi szép cigánynóták iránt is, amelyek még akkor születtek, amikor a muzsika szinte magától, mesterséges, műhelyszerű kényszer nélkül termett-született; s hiába kísérleteztek Kodály által feldolgozott igazi magyar népdalokkal: az „úri” társaság még csak megtűrné őket – de az iparosforma emberek valósággal kikérik maguknak: nekik modern dolgokra van szükségük: jazzre, filmdalokra, indulókra. Ezért hát ne csodálkozzam, ha a cigányok kedvetlenek: nincs, ami ambicionálná őket. Mert higgyem el, a vérbeli zenész nemcsak pénzért dolgozik, hanem azért is, hogy kimuzsikálja szívéből a nagy világbánatot.
Megköszönöm a vallomást, elbúcsúzunk: a prímás jelzett, hogy kezdik, szükség van reá. S a megzendülő újabb operettbetét limonádépárájában elmélkedni kezdek a hallottakon. Az öregedő muzsikus, anélkül hogy tudta volna, mit tesz, szemébe vágta a közönségnek a szomorú igazságot: felülről indult a magyar zenei ízlés végleges romlása! A pesti operettekben kezdték el, 1880 táján, s most, 1944-ben különféle század végi és század eleji hibrid kuplék és kabarédalok, álmagyar műnótákon át, eljutottak a filmdalok posványáig, ahonnan senki sem rántja ki őket. A közönség pedig apái bűneiért lakol, talán már harmadíziglen: leányaink és fiaink olyan nótákat énekelnek, hogy harminc év múlva még a sintér is nevetségesnek, bárgyúnak fogja találni őket – ha ugyan elélnek harminc évig ezek a zenei torzszülemények.
Kolozsvár, 1944
Kolozsvár közönségének megadatott, hogy néhány percre, vagy akár egy órára is, beleavassa lelkét egy különös kegyszerekkel zsúfolt szentély csendjébe: az Egyetemi Könyvtár kiállítási termébe, ahová kegyeletes és értő kezek egymás mellé hordták és rakosgatták a magyar Szabadságharc, e tragikusan szép hajótörés roncsait. Emléktelen kisdiákok és emlékező aggastyánok járták be tárgyról tárgyra a terem zegzugait, s a látvány apránkint tartalommal töltötte meg a dicső Tegnap, e mindig közel maradó Múlt sejtelmes félhomályát. Mert ez volt a magyar nemzet utolsó becsületszerző kora, a szónak nem földrajzi, de történelmi értelmében vett második, honfoglalás.
*
A magyarság, soraiban a világszabadság eszméjéért küzdő lengyel, olasz, osztrák és más népek fiaival, akkor, Világosnál, csatát vesztett ugyan – s mégis övé volt a világban a győzelem. Európa s minden nemzet tudta ezt; a nagy nyugati népek a magyar emigráció határtalan keblükre ölelésével könnyítettek nehéz lelkiismeretükön. A szabadsághősök hosszú szárú pipával, terebélyes szakállal a pisai ferde torony előtt vagy egy palermói pálmaligetben fényképeztették le magukat, s Kossuth Lajosnak Turinban oly udvartartása van, mint egykor Byronnak volt Velencében. Azokat pedig, akiket az. aradi sánc, a pesti Újépület udvarán, Kolozsvár vagy Marosvásárhely dögtemetőjének határában pusztít el a szörnyű reakció – azokat az ébredező világforradalom tartja számon fő-fő mártírjaiként. Soha még letepertnek nem szurkolt így a nagy világaréna publikuma! A győzőt, ha lehetett volna, meglincselik vala szabálytalan cselvetéseken szerzett diadala miatt…
*
Vannak-e még ereklyéid? Mert tiéid-e ezek a nagyapáid és nagyanyáid kezével óvott, leheletével melegített, régi szuszékok dohában takargatott rongy-, csont- és fadarabok? Hullattál-e rájuk annyi könnyet, amennyi eljegyzésükhöz és ahhoz elégséges, hogy őket magadénak vallhassad? Vagy már csak végképp kihűlt poros kacat a szemedben mindez, annyi, mint mikor egy ősei hitét elhagyott, „megtért” nép zavart szégyenkezéssel nézi ősz atyái sutba dobott totemjeit és talizmánjait?
Az hisz a legjobban, akinek hite egy hajszálban is megfogózik. Válassz ki magadnak egy forgácsot az aradi akasztófákból, nézd meg jól, zárd szívedbe: s merjen valaki bálványimádónak nevezni, ha ezután ez lesz Istened!
*
Az ereklyék köteleznek. Ha őket tán meg is tagadnád, nem tagadhatod meg apáidat, kik ezeket a szalagokat, porcelánokat és golyóbisokat megszerezték, megőrizték. Erdély földjén élsz, ahol, íme, mindig teremnek mártírok. S ha hited cserbenhagyással fenyeget, meríts erőt a fénytől, hogy ne maradj magadra: Petőfi Sándor szíve a segesvári síkon, Vasvári Pál boltozatos koponyája a gyalui havasok szakadékában, Józsa Béla csontkeze a házsongárdi temetőben: ezek azok a titokzatos hatalmak, melyek az első, az őszinte fohászodra segítségedre sietnek.
*
Aki belemélyedt egy pillanatra Avram Iancu tébolyodott tekintetébe, bűvös tükörrel találkozott: nem másba látott bele abban a pillanatban, mint Erdély megbántott, futóbolonddá üldözött lelkébe. A havasok eme paraszti Lear királya élete második felében hitben, hívekben, hitegetőkben irtózatosan csalatkozva, faluról falura járva fújja-furulyálja álmai gyászindulóját. S ez az együgyű tilinkózás sommás emlékiratokat helyettesít: szörnyű átkokat és panaszokat a nagy ármány, Bécs ellen, mely itt az erdők arénájában egymás ellen uszít kakaskodó népeket, s aztán páholyból – távcsővel, krinolinos hölgyek társaságában – fel-felkuncogva szemléli a szemet szemért, fogat fogért viadalt.
Nézd meg csak jobban: nem ugyanaz a tűz villog-e az őrült szempárban, mint amelyik ott foszforeszkál a nagy döblingi beteg, Széchenyi István tekintetében?
Kolozsvár, 1945.
A tavasz kicsalt a Házsongárdba. Egy hegyre menő utcán kaptattam, amikor néhány hatalmas dördülés, egészen közelről, megtorpantott.
Körülnéztem. Bal kéz felől, a temetőhöz tapadó gyümölcsösben sisakos alakok rohantak egyik földhányástól a másikig, s titokzatos vezényszavak harsantak. Egy frissnek tetsző gödör mögül, légelhárító ágyú módján, jókora cső meredt a szomszédos kertek felé. Körülötte füstölgött a hely, tövében tűz lobbant.
A titokzatos háborúzók tüzet szüntettek – bizonyára „halottaikat” vitték a hátsó vonalakba. Erre, mint bátor alkalmi haditudósító, bokortól bokorig osonva megközelítettem a frontszakaszt. S mit láttam?
A temető tőszomszédságában, zord kripták és friss sírkövek közelében, a múlt ősz háborújának emléke, futóárok vonul, előterében jól épített ütegállás. A háborúzók – négy marcona tizenkét-tizenöt éves forma kamasz – éppen a fedezékben foglalatoskodnak. Az egyik gépfegyverheveder roncsát kopogtatja, éles töltést szeretne belőle kivenni. A másik hason fekve fújdogálja a gödör széléhez tapadó különös tűzhely parazsát. (Ebből a tűzhelyből nyúlik az égnek ágyúszerűen az a cső…) S a vágás peremén két ütött-kopott, rozsdás sisak.
– Hát ti mit műveltek itten? – kérdem tőlük.
A fiúk összenéznek. Nyilván azon tanakodnak, hogy szóba álljanak-e egyáltalán egy civillel.
– Látom, háborúsdit játszotok. De mivel az ördöggel lődöztök, amikor puskafélét sehol sem látok?
Erre a kérdésre már felüti fejét a legidősebb, egy Bocskay-sapkás, derék kamaszocska, s helyreigazítólag jegyzi meg:
– Először is: ez nem játék. Másodszor: nem lövöldözünk, hanem robbantunk!
– Az már más! De mondjátok csak, mi a különbség lövöldözés és robbantás között?
– Az, hogy nem fegyverből lőjük ki a patronokat, hanem beletesszük ide, né, a tűzbe, s aztán, amikor kellőképpen áttüzesedik, felrobban, s a golyó kisüvít ezen a csövön.
Megállapítom, hogy a cső azért van, hogy a golyó kizárólag egy irányban tűnhessen el, s bennük kárt ne tehessen. Megkérdezem: így van?
– Így!
– De hátha másban tesz kárt?
Utóvégre a szomszéd kertekben már serény tavaszi munka folyik, aztán szerelmeseket is lehet látni errefelé meg kisgyermekeket, pesztrával.
– Az kizárt dolog! – botránkozik meg a gyáva képzelődésen a fiú.
– Úgy van a cső megszerkesztve – magyarázza –, hogy a golyó odafent hegyesszöggel fordul vissza, és ide esik le a közelünkbe, néhány méternyire.
– Ez már beszéd! Látom, korotokhoz képest elég okosak vagytok ahhoz, hogy vigyázzatok a magatok s a mások életére.
– Az semmi! Látná csak, kérem, amikor kézigránátot vagy srapnelt robbantunk! Az még az igazi! Ez csak olyan unalomölősdi.
Ez már kicsit sok egy gyermekcipőből kinőtt, mélabús felnőttnek.
– Te, vigyázzatok – mondom –, nem olvastátok az újságokban, hogy imitt-amott pásztorgyerekek, diákok, inasok pórul jártak…
– Azok marhák voltak! De mi már két hónapja szakszerűen foglalkozunk ezzel a mesterséggel… Igaz, hogy mi is az elején kezdtük, de, hál’ isten, elég hamar rájöttünk, hogy a lövedéket milyen módszerrel kell megdögleszteni. Már ismernek minket mindenfelé. A városban minden fiú hozzánk hozza, a talált golyókat, tojásgránátokat. Nem sokat kukoricázunk ezekkel: be a tűzbe, s mi gyorsan lehasalunk a gödör fenekén. Pár perc múlva bumm – és kész!
Akadozó lélegzettel hallgatom. Pedig csak úgy foghegyről mondta, hetvenkedés nélkül, s közben szórakozottan kopácsolt egy jókora páncéltörő lövedéket. Majd a nyomaték kedvéért kikotort nadrágzsebéből egy hatalmas dinamitdarabot…
Kezdjek nekik prédikálni? Kiröhögnének. Ezek a fiúk a halálfélelmet nem ismerik. A háború istenesen – istentelenül – megedzette őket. Kissé megszégyenülten, kissé öregesen – zavartan bámulom arcocskáikat. Ők már a béke önfeláldozó katonái – gondolom. A háborút pusztítják, a Rémet, melynek őrült üstököse fejünk felett felrobbanva fenyegeti világunkat halált hozó lángözönével. Egy kicsit irigylem – de nagyon-nagyon, a sírásig sajnálom őket. Mi az ő korukban bigéztünk vagy piculáztunk szilencium előtti órákban. Rájuk a háború marconább sorsot rótt, s ehhez mérten marconábbak és zordabbak játékaik is. „Sajnálom szegény fiúkat” s szeretném egy régi közmondással ütni ki kezükből a halálmagvakat rejtő „játékszereket”: Addig jár a korsó a kútra, amíg nyaka törik…
Kolozsvár, 1945
A koldusok a társadalom élő rossz lelkiismerete… Soha még ennyi koldust, mint napjainkban; mintha valami Victor Hugo-i képzelet ontaná őket. A Mezőségről jönnek taligán, ahol időtlen idő óta támasztották s fényesre súrolták a templomocska oldalát; havasi falvakból ereszkednek alá, ahol tán évtizedekig „bérelték” a palló sarkát; s a két háború harcterein hagyott lábszárak, karok és szemek egykori tulajdonosai most itt vánszorognak vagy bóbiskolnak a város piacán, templomaik hűvösében. A vén pápaszemes magyar szó nélkül gyökönt a járdaszélen, olyan, mint egy öreg, bibliás paptanár. A tüszős, lábatlan móc aggastyán ortodox litániákból ellesett cikornyákkal kántál s – captatio benevolentiae – a járdát meg-megcsókolja. A féllábú asszony a Szemérmetlen Vénusznál is szemérmetlenebbül mutogatja szeméremdombszerű alakzatban végződő lábszárcsonkját, s perfekt kétnyelvűséggel kunyerál. A vak hóstáti öregasszony zsoltárt énekel a hídon, s pálcával ütögeti a járókelők lábát…
Önmaguknál is öregebbek; nótáik és mondókáik még tán a középkorból valók, vagy a nyomorúság időtelenségéből, ahogyan rongyaik is koldusról koldusra szállnak.
A tavaly ősszel nagy hangjával, mozgékonyságával, követelődző fellépésével két koldus uralkodott a Széchenyi téren. Az egyiken elhurbolt honvédruha, sipka, a másikon tüsző, bocskor vala. Előbbi vak, utóbbi sánta; összekapaszkodva nyomakodtak a vásárlók sokaságában, s ki-ki a saját anyanyelvén vajákolta világgá panaszát. Az alamizsnát egy koszos, fekete kalapba gyűjtötték. A „vak” fekete szemüvege alól lépten-nyomon bele-belesandított: a bizalom, úgy látszik, még nem volt teljes közöttük. De még így is, irtózatos elesettségükben is fenségesen példázták népeik tragikus egymásrautaltságát.
A furulyás, lábatlan ember egyetlen dallamot tud, mint a földibéka vagy az ősziféreg; ezt sípolja, tremolókkal megcifrázva, végtelen szomorúsággal a járókelők szeme közé. A dallamocska ősi, Bartók fonográfjára való. A csonka-bonka ember, mielőtt behívóját megkapta, s a háborúba elindult volna, alkalmasint semlyékes polyánákon és bábakalácsos havasi legelőkön gyakorolgatta ezt a dallamot, pásztorfiú lehetett. Most pedig egy megbolydult, eszeveszetten tülekedő, öklelődző embernyájnak fújja. Közben nagyokat szippant a körme közé fogott cigarettacsutkából. A kapott pénzt számlálatlan, gyakorlott és egy kissé unott mozdulattal gyűri be mellén lógó kisebbik tarisznyájába. Sokat kap: a furulyázó sok embernek ismerős; még parasztok is adogatnak neki; kövér és elégedett. Kiskirály. A pénz, esetleg a vagyonka, befektetés nélkül árad kincstárába. Lába lila csonkját jobb kezébe fogja, s hadonászva reszketteti, mint valami jogart. Ezzel kormányozza kiskirályságát.
A kapualjból tüdővészes, sorvadt orrcsontú, kétmankós kollégája figyeli. Halálosan szomorú. Neki nincs furulyája, ő nem tud lármát csapni. A koldusok hierarchiájában ő az utolsó, a helóta. Irigyli és csodálja a lábatlan kiskirályt s számon kérően néz saját ép fél lábára: minden nyomorúságának ez az oka!
Kolozsvár, 1945
A Költővel* kétesztendős elszakadtság után találkoztam. Kivételezést szeretett volna kijárni valami fórumon, hogy bár valamicskét visszaadjanak elkobzott földjéből. Utóvégre – mondotta – van olyan ország is, ahol nemhogy elvennék, de még adnak is földecskét az arra érdemes költőfélének…
A „kivételezés” szón megakadt érdeklődésem. A Költőt idestova húsz éve ismerem, s mindig kivételes halandóként tartottam számon. Kivételes volt, amikor az enyedi Tornakert fái közt megtaposta ösvényen fel s alá imbolyogva tanulgatott, vagy friss verseit mormogta maga elé, s társai – kivételesen – nem háborgatták. Kivételes voltáról számolt be akkor is, amikor elmesélte, hogy egy este a budai Svábhegyen kószáltában hirtelen egy hatalmas csillag indult meg az égen s a meteorok száguldó iramában közeledett egyenest a homloka felé; alig volt ideje, hogy elkaphassa a fejét… E néhány másodperc alatt oly tökéletes csoda élményével lett gazdagabb, mely a következő pillanatban már szentjánosbogárrá töpörödve vált földi féreggé… Kivételes valaki volt ő akkor is, amikor a román hatóságok, a kémgyanús világban, pecsétes írásban ismerték el ama jogát, miszerint Dés város és a vármegye összes hídján az éj vagy a nap minden órájában kedvére elmélázhatik a vizek futása felett. S nem közönséges halandóknak kijáró ajándékot tartogatott a Költőnek Diána istenasszony is: első vadászatán, első lövésével, melyet mintegy vaktában eresztett fel, négy vadrucát szedett le a felhők alól, rálicitálva a vadászbravúrral Münchhausen báró emlékezetes fegyvertényére is… Kivételes Kisfaludy Sándor-os hajviselete, szőrével kifelé viselt, rövid farkasbundája (ez is az ő vadászzsákmánya), és nem mindennapiak szerelmei, kalandjai, s nem utolsósorban kivételes a tehetsége.
S most, a sors kifürkészhetetlen akaratából, mindazt, ami oly természetesen rí le róla, írásban kell elismertetnie. Instanciáznia kell és kilincselnie, hogy nyilvánítsák már hivatalosan is kivételesnek, s adassanak valamit vissza elvett földjéből, különben kivételes kínok közt fog éhen halni. A természet, amikor annyi kivételes vonással ruházta fel, megfeledkezett a legfontosabbról: közönséges emberi gyomrot adott neki.
Kolozsvár, 1945
Benedek Marcellt, az európai csúcsokon hétmérföldes csizmával járó írót és irodalomtudóst hivatásához és egyéniségéhez méltó környezetben: egy házsongárdi villa virágillatos magányában találjuk. Ha az ember kitekint a keskeny, szép ívű ablakon, s elfeledkezik róla, hogy Kolozsvár határában van, bátran hiheti, hogy Benedek Marcell Tégy, amit akarsz című regényének mesebeli környezetébe pottyant…
Benedek Marcell, szombaton délután, egyik vezető kulturális intézmény felkérésére, esztétikai kérdéseket boncolgató előadáson mutatkozik meg test szerint is azok előtt, akik őt műveiből különben már régóta ismerik és számon tartják. Az előadás címe – Az irodalom jövő formái – nemcsak írókban és más szakmabeliekben kelt érdeklődést, hanem mindazokban, akik az új világtól általában gyökeres újításokat várnak. Megkérjük, ízelítőnek mondjon el valamit az érdeklődéssel vert előadás anyagából.
– Először is álljunk meg: az előadás címe nem fedi teljességgel az előadás tartalmát. Ez a cím amolyan kézen-közön keletkezett, inkább csak megközelítő indítvány. Előadásomban voltaképp abból indulok ki, hogy az irodalom fejlődésében mindig válság állt elő, amikor valamilyen okból hirtelen nagy tömegek kapcsolódtak az olvasók közé. Napjainkban ilyen válságot észlelhetünk, s én most ennek lehető következményeit vizsgálom. Ilyen válságkorokban bizonyos műfajok mindig elvesztek s ugyanakkor újak keletkeztek (például éposz helyett regény), s ezeknek színvonala együtt emelkedett az újonnan bekapcsolódott tömegekével. E történeti adottságok alapján merül fel a kérdés, hogy minő formák azok, melyek a most kultúrához jutó új tömegeket helyes irányban nevelhetik.
– Ezzel kapcsolatban hogyan látja az erdélyi irodalom jövendő szerepét?
– Erdély irodalmának fejlődése egyrészt attól függ, hogy milyen mértékben kerülnek vissza az elment vagy elhurcolt írók – elsősorban Tamásira, Karácsony Benőre, Gaál Gáborra gondolok –, másrészt attól, hogy az új korszaknak szabadabb népnevelése hány olyanszerű tehetséget szabadít majd fel, mint például Tamásié, hiszen kétségtelen, hogy a régi iskolázás és szociális viszonyok közt nem egy Tamási és Nagy István kallódhatott el.
– Hát a transsylvanizmussal hányadán van?
– Ezt mindig jogosultnak éreztem, sőt ezen belül a székely árnyalatot is, hiszen ez az európai irodalom palettáján különös új színeket jelentett, a színhatás egységét azonban nem bontja meg, csak kiegészíti. Tehát minél erősebb és színesebb a transsylván irodalom, annál gazdagabb a magyar s ezáltal az európai…
Jólesik ezeket hallani olyan valakitől, aki az európai irodalmakat annyira és annyiszor átélte, s akit Erdély mai kulturális vezetőinek bizalma a kolozsvári magyar egyetem esztétikai tanszékére helyezett. Köztudomású, hogy Benedek Marcell ezelőtt jó negyedszázaddal részesült ugyan hasonló megtiszteltetésben, de ebből vajmi kevés öröme származott. Megkérjük, emlékezzék egy kicsit arról az első, budapesti katedráról.
– 1919 áprilisában történt, Kunfi népbiztossága alatt, talán éppen Lukács György, kedves ifjúkori barátom s a Thália nevű forradalmi színpadkísérletben munkatársam jóvoltából: kineveztek tanárképzőintézeti tanárnak a Pázmány Péter Tudományegyetemre.
– Ha jól emlékszem, ugyanakkor kapott Babits Mihály is irodalomtörténeti katedrát.
– Ő is, Schöpflin Aladár is, Laczkó Géza is. Nagyon szép kezdet volt. De csak egy kurta szemeszterig tartott, áprilistól júniusig. Ősszel bekövetkezett az elcsapatás, s utána jött az üldözés, amikor három gyermekkel úgyszólván egyik napról a másikra az utcára kerültem. A kiadóknak köszönhetem, hogy nem haltunk éhen…
– Milyen érzés egy negyedszázad múlva ismét katedrát érezni az embernek maga alatt?
– Egyrészt határtalan öröm nekem az, hogy éppen Erdélyben, szűkebb pátriámban kezdhetem újra. Ezt valósággal sorsszerűnek érzem, hisz édesapám is ugyanebben, az életkorban, a hatvanadik év küszöbén tért vissza Erdélybe. Másrészt: igazolás és sok tekintetben jóleső kártalanítás Poncet de Léon, XVI. századbeli spanyol tudós példája, akit politikai nézetei miatt előbb megfosztottak katedrájától, aztán évtizedek múlva rehabilitáltak, s első előadását így kezdte: „Mondottuk a tegnap…” Huszonhat évnyi „tegnap” után most én is valahogy így kezdhetném. Nézeteim nem változtak, csak talán tapasztalatokban gazdagodtam.
– A sok rosszban néha jó is akad. Azt hisszük, éppen a katedrától való megfosztásnak köszönheti a magyar irodalom remekbe készült műfordításait! Meg tudná-e mondani, hány külföldi művet ültetett át?
– Ha jól utánagondolok, talán valami háromszázat. De bármennyire szorongatott is néha a szegénység, olyasmit nem vállaltam el, ami nem egyezett az ízlésemmel. Sőt, lehetőleg olyasmit választottam, ami szívügyem volt.
– Elárulná, mely művek nőttek ezek közül leginkább a szívéhez? Tud-e egyáltalán e roppant népes családban különbséget tenni? Vagy úgy van ezekkel a könyvekkel egy kissé, mint Jókai novellájának hőse, a kilencgyermekes szegény ember?
– Leginkább az első nőtt szívemhez: Rostand Napkeleti királykisasszony című verses drámája, melyet tizennyolc éves koromban fordítottam, s először a pesti Nemzeti, majd 1905-ben a Kolozsvári Színház is játszott, s itt való premierje után a kolozsvári egyetemi ifjak babérkoszorúval ajándékozták meg a boldog, ifjú „szerzőt”. Ebben a históriában benne van egész ifjúságom… De nem kevesebb ragaszkodással vagyok a nehéz években, 1939 és 1943 közt fordított műveim közül A Thibault család-hoz és Steinbeck Érik a gyümölcs-éhez – vakmerő cselekedet volt, most látom csak, mennyire az!
– Odahaza Kisbaconban hogy érezte magát?
– Békességet és sok emberi jóságot találtam, valósággal sziget volt a gyűlölet és aljasság tengerében. A németek elől menekültem le még a múlt tavaszon. Apám portája jó menedéknek bizonyult.
– Hogyan találkozott édesapja, Benedek Elek hagyatékával?
– Hogy emléke milyen elevenen él, azt legjobban a kisbaconi kultúrház avatóünnepének műsorterve bizonyítja, amelyen egyik drámáját adják majd elő, s egyáltalán, valóságos Benedek Elek-emlékünnepnek szánják ezt a napot. Hagyatékát a jó székelyek megvédelmezték a háború rémeitől, semmi sem szenvedett kárt. Az a szoba, melyben dolgozott és meghalt, valóságos kis múzeummá fejlődött idők folyamán. Érdemes ennek a népnek élni, mely így őrzi írói emlékét… Magam is nem egy értékes tapasztalatot szereztem a kisbaconi esztendő alatt, s ezeket tán idővel hasznosíthatom Erdély kulturális kérdéseiben…
Az utolsó mondatból az csendül ki, hogy Benedek Marcell immár Erdélynek kívánja szentelni életét. Erdélynek, szűkebb pátriájának. Voltaire sok hányattatáson átesett s végül hazájába megtért hőse, Candide jut eszünkbe, aki ezzel a bölcsességgel foglalja össze tapasztalatait: „most aztán művelhetjük kertecskénket!” Benedek Marcellra nagy és meglehetősen gyomos kert vár: az egész Tündérkert.
Kolozsvár, 1945
A tavasszal külföldről terjedt el a híre, hogy Vaclav Nizsinszkij, az egykori világjáró Cári Balett csillaga – sok tekintetben a mai szovjet táncművészet atyja – Budapesten, ahol anyósa, Márkus Emília villájában élt, kevéssel a német visszavonulás előtt meghalt.
A hír valóságában kevés okunk lehetett kételkedni: a zárkózott hűvösvölgyi villa, melynek emeleti verandáján még 1940 körül látható volt néha az egykori tánccsoda magába merülten darvadozó, mogorva alakja, a hadak útjába esett, a menekülésük közben bizonyára védekező németek útjába…
S magunkban némán elbúcsúztattuk a velencei kőoroszlánok őrizte századvégi épület másik, múltból itt maradt csodáját, Márkus Emíliát, a magyar színjátszás Sarah Bernhardt-ját és Eleonora Dusé-ját is – akinek halálhírét sehol sem láttuk ugyan, de magas életkorát tekintve, nem mertük remélni, hogy átvészelte az ostrom ezerfajta borzalmait.
Annál nagyobb örömünkre szolgál most a Veac Nou legutolsó számának kis cikke, mely idézi egy Suzanne Normand nevű írónő cikkét az élő Nizsinszkijjel való találkozásáról. Az írónő Nizsinszkijt – vagy inkább az árnyékát – Bécsben, a Sacher-szállóban fedezte fel, s alkalma volt feleségével, Pulszky Romolával elbeszélgetni. Így tudta meg, hogy Nizsinszkij súlyos amnéziában, vészes feledékenységben szenved: fényes művészpályája egyetlen mozzanatát sem őrzi, a tündöklő múlt futó álomnál nyomtalanabbul hullt ki megzavarodott elméjéből. Azonban egyszer, még svájci tartózkodásuk idején, amikor a Párizsban élő nagy orosz táncos, Serge Lifar meglátogatta s próbálta ébresztgetni emlékeit, Nizsinszkij hirtelen magasba lendült – s ez a mozdulat kísértetiesen emlékeztetett a A Rózsa Lelké-ben tett repülésszerű, legendás ugrására.
A továbbiakban megtudunk egyet s mást Nizsinszkij háborús hányódtatásairól. A szovjet csapatok az osztrák határszél egy kis falujában bukkantak rá – alkalmasint a nyugat-magyarországi származású Márkus családdal menekült ide –, ahonnan a szovjet hatóságok Bécs bevétele után az egykori császárvárosba szállították. Nizsinszkijnek itt csodálatos élményben volt része: megcsodálhatta a vendégszereplő szovjet balettet – köztük Olga Lepesinszkaját –, a régi moszkvai iskola követőit és megújítóit. És Nizsinszkij a páholy homályában alkalmasint mégiscsak emlékezett! Könnybe lábadt szemét egy pillanatra se vette le az előtte színesedő tüneményről: könnyezett, s ez annyi, mintha emlékezett volna.
Márkus Emília, amint nemrégiben értesültünk – csodák csodája –, szintén életben maradt, sőt szerepel is, ha nem is éppen az „isteni deszkákon”, de a pesti színházi lapok oldalain.
Kolozsvár, 1945
A Balaton melléki kis állomás öngyilkosa ama ködös hajnalon – nyolc évvel ezelőtt – jobbadán csak egy osztály, esetleg osztályöntudattal nem is dicsekedhető kiválasztottak, freudista entellektüelek, a szellem szokatlan és új megnyilatkozásai iránt fogékony költők és művészek számon tartottja volt, mert ezek ismerték és figyelték rémekkel küzdő, áldott-áldozati életét. József Attila, amíg élt, mint minden idegenszerűen új, s a lélek vulkáni mélyeiből feltörő, a fölszín keretei ellen rombolva lázadó egyéniség – akárcsak az előtte járó emberöltő óriása, Ady Endre –, természetszerűleg keveseké volt, beavatottaké, híveké és tanítványoké, akik az Apostolok módjára, csak esztendők állhatatos munkájával vihették művét a nép közé. Az „Apostolok” ezúttal sem voltak egy jó tucatnál többen, viszont mögöttük sorakoztak a feudális Magyarország Messiást váró munkásai, akik nevében szóltak mindenekelőtt József Attila keserűen rögeszmés, átkozódó, de nem mindig közérthető énekei. Tehát népszerűsödésének hullámai úgyszólván egy kis budapesti baráti körből kiindulva, a műveiben saját panaszaikra ismerő munkásságban gyűrűztek másodfokon tovább – hogy fenyegető és dühös halála tudomásulvételének pillanatában már egy egész nemzet jobbjainak lelkiismeretét borzongassák.
Egy nagy költő öngyilkossága sokban hasonlatos a felelős államférfi öngyilkosságához: valami ellen, amit nemzete szempontjából végzetesnek ítél, legfőbb emberi tiltakozás. Azoknak szól, akik még látni, gondolkozni s tán cselekedni is tudnak. S az ilyen áldozatokat, ha a tett előérzetes voltát az idő is igazolja, nem a „Volkov-temető” árka, hanem mauzóleum és panteon illeti meg.
József Attila halála körülbelül arra az időre esik, amikor Magyarország akkori vezetői – mit sem törődve a szellem embereinek úgyszólván egyöntetű állásfoglalásával – a nemzetet a tengelypolitika vak eszközévé kezdték elkötelezni.
Ma, kellő időtávlatból, már tisztán látjuk költői arculatát is. Nemzedékének gúzst és nyűgöt nem ismerő zsenije volt; élete és halála a szellemet korlátozással fenyegető mindenfajta önkény ellen való jelképes tiltakozás. Ma hat és termékenyít. Proletárköltő volt, de nemcsak gyárudvarokról és külvárosi nyomortanyákról énekelt, hanem szinte mániákus módon a szerelemről is – s méghozzá mily gyötrelmes intellektuálisan! – – Istenről, mint a protestánsul perlekedő Ady – vagy Rilke, a szerzeteslelkű katolikus – s mindezt már nem egyetlen társadalmi osztály, hanem a költők nélkül oly elhagyatott, oly szürke és oly névtelen örök ember nevében.
Kolozsvár, 1945
„Élni annyi, mint veszendőnek érezni magunkat” – állapította meg valamelyik művében még a „boldog” harmincas évek derekán, amikor pedig el lehetett volna még illannia a vihar előtti fülledtségű Európából, hisz hogy mást ne mondjak, a Perdragon legenda szerzőjét széles e világon minden emberséges nemzet előkelő irodalmi vendégként fogadta volna. De itt maradt – és vállalta az országra zúduló „ősvilági borzalmakat”. (Az ő kifejezése!)
A napokban egy magyarországi újság hasábjaiból tépett lelkünkbe a gyászkeretes hír: meghalt Szerb Antal. 1944. november végén vitték el nyugati irányba, Sárközi Györggyel és Halász Gáborral együtt, azokkal a magyar írókkal, akik a Válasz és a Nyugat vezérkarához tartoztak. A Halál körülbelül két hónap múlva, a legaljasabb formában: hosszú ólálkodás és settenkedés után, január 27-én érte utol: valósággal éhen halt. Nem tudjuk, elhurcolói halatták-e éhen, vagy önként keresett módja volt-e a szörnyű megaláztatások elől való végleges kitérésnek, s ez, irtóztató szenvedéseinek felmérése szempontjából, végeredményben nem is lényeges. Kolozsvári rokonságától azonban úgy tudjuk, hogy Szerb Antal az utóbbi időben már kezdeményező erő nélkül, összetört testtel és lélekkel imbolygott a tomboló fergetegben, s november végén, Sopron környékéről keltezett utolsó levelét így írta alá: „szerencsétlen Tónitok”.
Szerb Antal irodalmunk egyik nagy halottja. Életívének csúcsa, amint tudjuk, 1934-ben Kolozsvárral érintkezik: kétkötetes magyar irodalomtörténete megnyerte az Erdélyi Szépmíves Céh pályázatát, s ez a diadal nevét egy csapásra ismertté tette mindenütt, ahol magyarul beszélnek. Ennek a munkának, a szellemes és bölcs újdonatúj megállapítások, az irodalmi népszerűsítés könnyedén pergő, huncutul okos módszerén kívül, fő érdeme a Krúdy-újjáértékelés, melynek nyomán bekövetkezett a méltatlanul ponyvára sülyesztett gigászi írónak valóságos feltámadása. Ezzel kezdődött a „Hold rehabilitálása”, mely annyi nem naturalista írótehetség öntudatosításával hozzájárul a mai harmincasok egyik csoportjának kristályosodásához. Művei – a Hétköznapok és csodák – melyben az új európai regényírás titkait fürkészi – hatalmas európai irodalomtörténet, az Utas és holdvilág című regénye, a Száz vers című műfordítás-antológia, számtalan tanulmánya, melyek közül elég most a Magyar Csillag-ban közzétett terjedelmes Gogol-esszét említeni, halhatatlanságot biztosítanak neki e tájon.
Nem volt politikus alkatú író. Benseje egy életművész és egy remete állandó küzdőtere. Az idő azonban nem az életművésznek kedvezett, s így, mint valami szakadatlanul szorongó és riadozó új Erazmus, vált magatartása mégis politikaivá: egyetlen tiltakozás volt az embertelen korszellem ellen, mely végül is a leggonoszabb halálnemet küldte reá.
Halála a pótolhatatlanság minden veszteségérzésével, a nagycsaládtagnak és kedves örök barátnak kijáró fájdalommal sajog – legfennebb az a gyermekien babonás tiltakozás enyhíti, hogy nem, mégsem lehet igaz! Lehet, hogy ezt az érzést csak azoknak a halálhíre váltja ki az emberből, akiknek lelkét nem lehet elpusztítani – akik halhatatlanok.
Kolozsvár, 1945
A magyar zenei megújulás Adyját, az álnépien műdalok, az idegenes műzenei képletek elsöprőjét, az erdélyi Seprődi János által szerényen kezdett hazai mű hatalmas, európai építménnyé emelőjét, Bartók Bélát, hazájától távol, önkéntes számkivetésben érte a halál. Újításának eredményei nem válhattak népszerűvé a „beteg századokért lakoló”, szabályos kispolgári harmóniákhoz szokott szívekben. Műve csak keveseké, beavatottaké és kiválasztottaké volt, mint ahogy Adyt is úgyszólván egy szekta, a „tanítványok” kisded, állhatatos serege tudta évek munkájával közkinccsé tenni. Bartók is a jövendőé. Most lesz igazán nagy és ellenállhatatlan, halála után. Hazájában, a keveseken kívül, úgyszólván minden zenei fórum fenekedett reá, a kutyabagosi kántortól a vidéki főgimnázium zenetanárán át a budapesti rádió vaskalapos uraiig: egyetlen szívós érdekszövetségben forrtak annak idején ellene össze a kétes értékű zenei múlt megrontottjai. S valljuk meg, ez idegenkedésnek nem kis mértékben ama Bartók-művek erősen gondolati, racionális jellege is oka volt, melyekből hiányzik a közönségesen számon tartott zenei alkotások fő-fő népszerűsítő eleme: a dallam lemérhető, fülbemászó édessége. Műve aszerint válik napról napra nagyobbá és ismertebbé, ahogy az emberiség, közelebbről a magyarság erre magát művelődés árán éretté, méltóvá teszi.
1940 elején, az üldöztetések bizonyos bekövetkezését látva, a végzetesen háborúba sodródó hivatalos Magyarországgal végképp megtagadva az azonosulást, Amerikába emigrált. Így vált a magyar szellemi ellenállás fő-fő jelképévé. Búcsúhangversenyén a Zeneakadémia nagytermében mindenki ott volt, aki szívesen vele ment volna, bár akkor tán senki se sejthaette az elkövetkező borzalmak méreteit. S akkor, az utolsó zongoraakkord után tombolássá hatalmasodó taps szédületében, a csupa ráció ember szemében, a nagy és feszült erű fehér homlok alatt megcsillant valami… Mintha arra gondolt volna, hogy hazáját s ezeket a könnyes-ujjongó arcokat többé nem láthatja viszont.
Műve, zenei szerepe nagyjában megfelel az irodalom Ady-Móricz vonalainak. Alkotása, vizsgálódásainak területe nemcsak a magyar muzsika őstermő vidékeit, hanem a környező népekét is, köztük a románságét is felöleli. Kitüntetései közt ott csillog a román Kulturális Érdemrend keresztje is.
Ütőhangszerekre írt művével, melyet nem sokkal a háború kitörése előtt, utolsó alkotásaként mutatott be Budapesten, s aztán sorra bemutatásra került a világ legnagyobb hangversenydobogóin, olyan újítást hajtott végre, mely forradalomnak nevezhető a forradalomban. Friss, állandóan kereső és fejlődő zsenijéről tett ezzel tanúságot. Egy francia folyóirat akkoriban közvetlen nemzeti bálványuk, Debussy mellé emeli.
Hajtsuk meg homlokunkat emléke előtt! Ama kevesek egyike volt, akik megbecsülést szereztek nemzetünknek a nagyvilágban. Meghalt – fogadjuk hát végre igazán magunkénak örökké élő szellemét.
Kolozsvár, 1945
A gyűjteményes képzőművészeti kiállítás megrendezőit külön elismerés illeti a kisteremben felvonultatott, magánosoktól összehordott Nagy István-pasztellekért. A magyar festészet József Attilája (képeiről ugyanaz a ború árad, mely József Attila tájverseit jellemzi, sőt önarcképén is ugyanaz a felvetett fejű dacosság és befelé fordulás mutatkozik meg, melyet József Attila arcképein is megfigyelhetünk) valóságos kis reneszánszát köszönheti ennek a kiállításnak. Azok, akik az álmékodás különböző fázisaiban végigimbolyognak jó negyven képe előtt, magukkal viszik az amúgy is őszies fellegjárású városba énnek a depressziós-melankolikus zseninek különös varázsát. Minden képén ott settenkedik a mulandóság borúja. Ezeket a szomorúságot árasztó tájakat és bronzkori barlangfestményekhez hasonló állatfigurákat éppúgy nem lehet elfelejteni, mint a különösebb álmokat. Mintha minden fájna itt, és minden a fájás fiziológiai élményével kerülne bele Nagy István művészetébe…
Az elődök közül Mednyánszkyhoz és Ferenczyhez áll közel, az újak közül pedig Kovács Zoltánban véljük felfedezni folytatását; de utóbbiaknál ezeknél tragikusabb és derűtlenebb. Ez már az a fajta nagyság, melynek tartalmából az optimizmus a keletkezés pillanatában száműzetett…
Műveiről szakembernek kellene kimondania, megírnia, hogy az új magyar festészet fejlődésvonalában mit is jelentenek. Amikor öngyilkos lett, a hír nemhogy felkapta volna (József Attila e tekintetben szerencsésebb volt), hanem ellenkezőleg, még nagyobb csend terpeszkedett reá, mint életében. Most napjainkban éled újjá; itt is, ott is fel-felbukkannak képei. Termékenysége arányairól csak most kezdünk fogalmat alkotni, s most dereng fel a távlat, mely nélkül képtelenek volnánk e hatalmas egyéniség felmérésére… Ez a kiállítás a lehető legszerencsésebben szolgálja Nagy István halhatatlanítását. Boldogok a képtulajdonosok, akik valaha aránytalanul olcsón jutottak hozzá egy-egy művéhez, s most elégedetten állapíthatják meg, hogy a magyar festészetnek minő értékei vannak birtokukban.
Kolozsvár, 1946
A múlt század vége felé Buffalo Bill, az amerikai kalandorkirály, egy csoport becsületes sziú indiánt, majmokkal és papagájokkal együtt behajózott, Európába hozta, cirkuszi ponyva alatt városról városra produkáltatta sziúindiánságukat, majomságukat, papagájságukat. Az európai sajtónak egy parányi, humanizmust játszó része felhördült eme vademberekkel frissített állatsereglet ellen, s nem kevesebbet követelt a Rothschildok méreteiben gazdagodó cirkuszigazgatótól, mint hogy azonnal szállítsa vissza őket szülötte vadonukba!
Az 1930-as években akadt Buffalo mesternek egy ügyes magyar utódja és kiváló tanítványa, …; ő azonban már nem tolldíszes és tomahawkos vadembereket fogdosott össze, hanem istentől és közigazgatástól elrugaszkodott, árva magyar tájaknak ősi szokásait kényszerűségből őriző parasztjait. Ez volt a Gyöngyösbokréta. Végigmutogatta őket Budapest rossz társadalmi lelkiismeretű közönsége s minden magyar város előtt, s elhitette a világgal, hogy ez a parádés, kösöntyűs és árvalányhajas, selyemkeszkenős paraszt olyan fene életerős, hogy a szociológus írók jajkiáltása cifra nyomorúságról, egykéről, barlanglakásról, skorbutról, a 20 filléres kubikus órabérről csupa vajákolás és bolsevista propaganda.
A közelmúltban Kolozsvárnak is volt egy női Billje, akit az új éra sajtója több ízben megtámadott. Az ember feltételezte, hogy ezek a támadások nem is annyira egy személy, mint inkább egy célját tévesztett ügy ellen szólnak, s bízvást reméltük, hogy már ezután nem kerül sor a föld népének látványos célra történő fel-felvonultatására. Utóvégre ma nagyobb becsülete és méltósága van a magyar parasztnak mindnyájunk előtt, mint valaha.
Miért folytatjuk most mégis ott, ahol a különböző fajú és nemű Billek abbahagyták? Miért kényszerítjük parasztjainkat – méghozzá felkészületlenül – olyan „nemzetközi” versenyre, melyben, a dolgok természetéből folyóan, nagyobbára alul kell maradjanak. Félreértés ne essék: nem azt kívánjuk drága földmíveseinktől, akik, mellesleg, a földkerekség legderekabb gazdái és gazdasszonyai, hogy a Doni Kozák Kórus vagy a római Szentháromság-templom karénekeseit lehengerlő hangtündérkertet varázsoljanak elénk. S a Kolozsvárt csellengő, úgyszólván magnak itt maradt, gyér számú székely fiatalságtól sem követeljük, hogy az orosz balettal vetekedő táncosokat, Nizsinszkijeket és Karsavinákat virágozzanak ki magukból. Nem az ő tudásukban van a hiba: ők a Békás borsóföldjein, a Brétfű kaszálóin isteni szépen dalolnak, hogy az ember mindennél jobban érzi s tudja a szénaillattal, a bükkönyszaggal szálló dallamról: milyen egyedül-lehetségesen magyar! A Népi Szövetség táncestéin szerelemmel és pár pohár borral a szívükben úgy járják a forgatósat s a gólyatáncot, hogy az individualista középosztálybeli egyszerre síró nyilallást érez a közönség hatalmának érzetétől, s irigy csodálattal vágyik soraikba, mint Toldi Miklós Lacfi nádor huszárai közé… Azonban színpadi dobogón valami bogaras, vén etnográfus gyűjteményének csodabogaraiként hatnak; zavartak, csetlők-botlók, félszegek – szóval nem művészek. Mert a piros lajbi – zöld kalap – kurta szárú csizma háromsága bármily szívet s szemet gyönyörködtető látvány legyen is – még egyáltalán nem művészi teljesítmény.
Sokan abban a lelkes tévedésben leledzenek, hogy minden tarkább népi megnyilvánulás egyben művészet is. Ezek a faji bűbájosság vajákosai. A művészi ugyanis népi síkon is ott kezdődik, ahol valaki valamilyen játszó vagy szépítő talentumánál fogva, az átlagból kiemelkedik, mint ahogy kivált például a versfaragó népfiak beláthatatlan, szürke tömegéből Sinka István vagy Horváth István. A mai társadalomnak tehát nem az a feladata, hogy a falusi fonóban és csűrbeli táncban egyébként jeleskedő népi dalosokat és táncosokat néprajzi múzeumi, elevenen kitömött csodalényekként szerepeltesse, nyakra-főre dobogóra ráncigálja, hanem az, hogy a kiválásokat, a felbukkanó tehetségeket figyelje, s eredeti közösségükből való természetellenes kikényszerítéstől megóva, számon tartsa, taníttassa, neveltesse őket. Másrészt gondoskodjék arról, hogy legyen mitől gyarapodjék a fonóbeli dalosok és csűrbeli táncosok daloló és táncoló kedve.
A minap, egy jelentéktelen olasz film előtt, orosz filmrevüt láttunk. A különféle, modernkedő, amerikaias-polgárias számok közül csodálatos, álombeli színként lombosodott elő egy részlet Gogol Bulyba Tárász-ának balettfeldolgozásából. Valami egészen ősi, s ennek az ősinek a legmagasabb művészi fokon való reprodukálása volt, mintha csak azt akarta volna bizonyítani, hogy – szemben a nemzetközies revüszámokkal – a maradandó műalkotás valamilyen módon mindig a gyökerekből, a televényből táplálkozik. Az interpretálók azonban – s ezen van a hangsúly – egészen bizonyosan nem egyszerű kozák földmívesek vagy Don-menti tutajosok voltak, hanem a moszkvai Operaház balettkarának legkitűnőbb tagjai! Talán csak véletlenül akadt köztük egy-két vér szerint való kozák. Tehát népi gyökerű és népi mélységű művészi élmény mélysége szédített el, szükségképpen nem népi kivitelben s feldolgozásban!
Mindezt azért tartottuk szükségesnek elmondani, hogy megalapozzuk a román tánc- és énekszámokkal kapcsolatos mondanivalónkat. Ezek a pazar műsorszámok ugyanis többé-kevésbé ugyanezt éreztették, amit a Bulyba Tárász-balett: a népi anyag először különleges vargabetűt kell megtegyen ahhoz, hogy klasszikusan művészivé szublimálódjék. A román népi táncokat és dalokat bemutató fiatalok – egy kolozsvári középiskola növendékei – nagyobbára népivé öltözött középosztálybeliek, vidéki pap- és tanítófiúk, olyan eszményi fokon adták vissza a bennük felhalmozott, sajátosan román etnikai élményeket, hogy ezt már bízvást művészinek lehet tisztelni. Ruháik dekoratívsága, a nők csinossága, a fiúk sudársága egy kész, remekül összetanult balettkar benyomását tette a nézőtérre. A művészi élmény itt sok esetben teljes volt – akár országjáró körútra is indulhatnának. Ugyanezt mondhatjuk a népdalokat éneklő művésznőről is: noha középosztálybeli, a népihez annyira közel van, hogy nem hamisítja meg, hanem ellenkezőleg, megnemesíti.
S még valamit, a szavalókat illetően. A szavalóművészet a meggyőződés és a művészi kifejezés egységén alapszik, azaz a költő helyes értelmezésén és a hibátlan kiejtésen. Ha ezeket a követelményeket az eddigi ünnepségekre alkalmazzuk, meg kell állapítanunk, hogy ezen a téren viszont a magyarok vannak fölényben és előnyben korszerű versanyaguk tekintetében is. Mert mit tapasztaltunk a vasárnapi ünnepségen? Különféle beszédhibában szenvedő román fiatal emberek, mesterkélt taglejtések kíséretében, főleg Eminescu emlékének hódoltak…
Szavalókórusaink általában jól szerepelnek; átérezték s helyesen értelmezték az idők parancsát a különféle kórusok vezetői is. Csak éppen azt nem értjük, miért kell a köz- és magánalkalmazottak kórusvezetőjének minden dalocskát olyan gimnasztikai titánkodással vezényelnie, mintha mindig egy Beethoven-szimfónia eget-földet rázó fortissimójánál tartana? Annyit rángatózik egy induló végigvezényelése közben, hogy azzal az izomenergiával a tizedik menetben knockoutolhatna egy nehézsúlyú néger bokszvilágbajnokot.
Kolozsvár, 1945
A világosság az író udvariassága – mondta Jules Renard, aki, mint általában a francia írók, finom stiliszta: következésképp udvarias volt.
Minden íróművészt foglalkoztatott a – csúf közigazgatási nyelven szólva – „maradéktalan” önkifejezés és megértetés kérdése, egyszóval a stílus. De a tudósnak és politikusnak is alkalmazkodnia kell a közérthetőség szabályaihoz, hisz tételei és igazságai forognak kockán. Zavaros stílus minden esetben zavaros elme terméke. Kell-e jobb bizonyíték erre, mint Szálasi hajmeresztő szógyártmányai, s általában a nyilasok rosszízű politikai madárnyelve?
A régiek stylusnak egy finom, késszerű vagy vésőszerű eszközöcskét neveztek: íróvessző volt, azzal rótták, vésték betűiket a viasztáblába. A szó idővel jelentésváltozáson esett át, úgyannyira, hogy ha valakiről azt mondjuk, hogy jó stílusa van, már nem gondolunk a különben sohasem is látott eszközre, mint ahogy nem feltétlenül „Osmia” arany tollheggyel ír az sem, akit jó tollú embernek mondanak. Ma annak van jó, remek, ragyogó stílusa, aki értelmesen s egyszersmind szellemesen tudja anyanyelvén kifejezni magát.
Természetesen az élőszónak, a beszédnek is van stílusa. Leszögezhetjük mindjárt, hogy nálunkfelé, magyar nyelvterületen élőszóban általában könnyebben és helyesebben közlik magukat az emberek, mint írásban. Élőszó és írásbeli megnyilatkozás közt sokszor áthidalhatatlan űr tátong, s ha papírra kell valamit vessenek, hivatalos kérvényt vagy szerelmes levelet, még azok is majdnem analfabétának érzik magukat, akiknek zsebükben van a négy vagy hat elemi elvégzéséről szóló bizonyítvány. Ezek legszívesebben egyenest valami hivatalos tollforgatóhoz járulnának, mint ahogy Keleten itt-ott manapság is utcai sátorban kuporgó írástudóval róttatják leveleiket az ügyes-bajos emberek.
„Úgy kell írni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk… az olvasót egy másodperc ezredrészéig sem szabad bizonytalanságban tartanunk” – írja Kosztolányi Dezső, legtisztább stílusú modern írónk, akinél többet nyelvünk épségéért tán senki sem küzdött a XX. században. És amikor ezt írta, voltaképpen ugyanazt vallotta, amit Jules Renard, azzal a különbséggel, hogy megállapításában még az is benne érződik: saját jól felfogott érdekünkben! Mert ugyan kit ér nagyobb kár a zagyva gondolatközléséért: azt, aki káromkodva olvassa, mert nem érti, vagy a közlőt, aki panaszát vagy kérését, esetleg éppen világmegváltó álmait zavarosan adta elő, s nem volt képes megértetni magát. Tehát a hibátlan stílus elsajátítása nem is annyira a mások, mint inkább saját érdekünk.
De mi az oka annak, hogy ma itten, annyi fontosabb dolog helyett, éppen a stílusról kell beszélni – hogy egyáltalán beszélni kell a stílusról? Miért nem ír és beszél minden magyar anyanyelvű ember olyan természetesen és tökéletesen anyja nyelvén, mint például egy olasz vagy egy francia? Ha a feleletnek minden ága-bogát meg kellene mutatni, az előadásnak vége-hossza nem volna. Röviden: nálunk a stílus betegségének és satnyulásának fő oka a magyar nép évszázados, többrétű gyarmati sorsa. Nincs a magyar nyelvterületnek olyan zuga, mely évszázadok folyamán ne nyögött volna török, német vagy valamilyen más zsarnokságot. A nemzeti jelleg elhomályosítása pedig természetesen mindenütt éppen a nyelv fordítgatásával kezdődik. Erdélyben is az utolsó évtizedekben hány magyar gyermek vesztette el anyanyelve dallamát, veretességét!
A magyar nyelv életerejének és keletről hozott törvényeinek legtöbbet a legnagyobb gyarmatosító, a német-osztrák ártott. Nemcsak maga az idegen vezényszavakra katonáskodó köznép volt kiszolgáltatottja a nyelvi gyarmatosításnak: a nagy nyelvi rontásokat a teljesen vagy részben elnémetesedett, majd felületesen visszamagyarosodó főúri és polgári osztálytól kapta, a XIX. század második és a XX. század első felében. Fő nyelvzüllesztő központ már maga a magyar főváros, Budapest; az operettekkel, a kuplékkal együtt csak úgy dűti, árasztja a gyámoltalan és mohó vidékre az új és idegen szókorcsait. Hozzájárul a nyelv züllesztéséhez a magyar közigazgatás szózagyvaléka – valami Bach-korszakbeli osztrák törvénykönyvnek sületlen fordítása –, mely olyan szógyártmányokat honosít meg, hogy egy alföldi postamester vagy csendőrlepény úgy kell vele birkózzék, mintha hottentotta volna.
De nehogy túlzásba és igazságtalanságba essünk!
Ismerjük el, hogy a magyar nyelv az elmaradt ipari és kereskedelmi élet függvényeképpen, számtalan új, éppen meghonosodó ipari és kereskedelmi fogalomra nem tudott hirtelenjében megfelelő magyar szót találni, és ezért fogadták be nyakra-főre, például a német ipari szókincs egy részét: a strecket, a fuszeklit, a sparhertet és a sperhaknit. Ez a terület még hagyján volna: az időközben megtalált vagy újra meghonosult magyar megfelelők, mint a tűzhely, vasúti töltés, álkulcs, fokról fokra kiszorítja a levitézlett idegent. Csak az a baj, hogy egyidejűleg, mint valami járvány, kezdtek terjedni az ételek s egyáltalában a mindennapi családi élet idegen szavai. Amikor pedig például a magyar konyhaművészet már rég nem volt pendelyes gyerek! Azt még elfogadja az ember, hogy a reteszt vagy tolózárt egyesek riglinek mondják, de mindig utasítsuk vissza, ha a becsületes túrós galuskát fülünk hallatára nokedlinek, a kenyér dúcát vagy sarkát serclinek, a kamrát spájznak jöttmentesítik.
E szó-kakukkfiókákkal egyidőben nyelvünket idegenes mondatszerkezetek, hangsúlyok és beszédformák is ellepték, s ezek a nyelv életerejét és eredeti szépségét tekintve még veszedelmesebbek a magukban ártalmatlan szeplőkként is felfogható jövevényszavaknál. Ha Márai Sándor – aki mellesleg megjegyezve huszonöt éves korában tanult meg igazán magyarul, mert addig a Frankfurter Zeitung belső munkatársaként Németországban élt – azt írja: fekete rigó volt sárga csőrrel, azonnal e kifejezések német származására kell gondoljunk, hisz magyarul így volna: sárga csőrű fekete rigó volt. Ugyanilyen germanizmusok: a rendőrség őrizetbe vette, vagy: ez a kép meg lett véve. És még hány meg hány példát idézhetnénk mondatszerkezeteink elmagyartalanodására!
Ma ott tartunk, hogy a becsületes, gyökeres köznyelv elszakadt a hivatali és a „magas” társalgási nyelvtől, de el az argotikus, jassz madárnyelvtől is… A föld népe tájékozatlanul és kukán ődöng az idegen szóképek és szerkezetek bábeljében. Mit érthetett meg például egy húszéves parasztlegény vagy egy javakorabeli munkásasszony ebből az első viIágháborús haditudósítói mesterműből: „A vezérkar kebelében fejetlenség kapott lábra…” A teljes képzavart előidéző emberi-testrészek és méltóságok között – kebel, fej, láb, vezérkar – elsikkad az értelem. Éppen úgy nincs mit kezdenünk vele, mint ahogy például nem hihetett a szemének az a régi, egyszerű magyar sem, aki egy 1860-ban szerkesztett német-magyar társalkodó szótárban Einer Dame hofmachen kifejezés első magyar megfelelőjeként ezt találta: egy delnőnél kéjelkedni s levet csapni – a helyett a szép, tömören zengő kifejezés helyett: egy asszonynak udvarolni.
Az írók még hellyel-közzel tanulnak a köznyelvből: le-leereszkednek a magyar nyelv ősi mélységeibe, s onnan igyekeznek fel-felhozogatni gyöngyszemeket. Sajnos, küzdelmük úgyszólván meddő, mert amíg nagy nehezen köztudatba csempésznek egy időnap előtt elfelejtett, sutba dobott régi szót vagy kifejezést, azalatt százszor annyi bitorló idegen újszerűség nyomul be magába a köznyelvbe is. Ezt a szomorú folyamatot akarta ábrázolni Kosztolányi Dezső, amikor Szarvas Gábor, a neves nyelvész árnyával folytatott képzeletbeli beszélgetésben jeleníti meg a Pestre vetődött parasztlány nyelvi válságát…
Szenteljünk végül néhány szót szűkebb hazánknak, Erdélynek is, erdélyi jelenünknek. Még ha reméljük is, hogy a jövendő biztosítani fogja a szabad nyalvhasználatot, azt is tudnunk kell, hogy különös támogatásban és védelemben a magyar nyelvet nem részesíthetik – ezt nem is kívánhatjuk senkitől; márpedig a magyar nyelv ma inkább védelemre szorul, mint valaha. Hogyan lehessen tömegek tudását gyarapítani olyan nyelven, melyet éppen a tömegek nem értenek meg, vagy ha félig-meddig járatosak is benne, a fogalmi zűrzavarok előbb-utóbb eszmei zűrzavarokat is előidéznek.
Elsősorban a sajtónak kell tartózkodni attól, hogy szállást csináljon bármilyen nyelvi idétlenségnek. Éppen ezért az apróhirdetéseket csakúgy tűhegyre, rostára kell tenni, mint a beküldött vagy akár a bent fogant cikkeket. Lehetőleg kerüljük a feIesleges idegen szóhasználatot, főként az idegen mondatszerkezetet, a képzavarokat. Ne fordulhasson elő például, hogy az első oldalon efféle értelmetlenséget közöljön bormelyik lapunk: „Ha az élelmiszerek ára ilyen tempóban emelkedik, a lakosság éhen hal, nem is beszélve a textilárukról.” (Szegény, éhhalálra ítélt textiláruk, sóhajt galambszívű olvasó, hát már nekik is korog a gyomruk?)
De éppen ilyen konokul kell őrködni a közéletben, a társadalmi szervezetekben is. Ahogy nagyobb közintézményeinknek van üzemi bizottsága és bizalmija – miért ne lehetne egy-egy nyelvbizalmink is, aki közleményeinket, előadásainkat megvizsgálja.
De álljunk is meg egy szóra ennél a szónál! Ez a szegény magyar ige ugyanis – vizsgál – az utóbbi évtizedben a legborzalmasabb, különféle idegen észjárások közvetítette kényszerházasságokat kötöget, úgyszólván az összes igekötővel. Egyszer kivizsgálják valakinek politikai múltját, másszor bevizsgálják az érkezett jelentéseket, mintha a becsületes megvizsgálás valami átkos fasiszta maradvány volna, úgy félnek tőle, úgy rühellik. Ezek mind az idegenes gondolkodásmód torzszüleményei, akárcsak a beindít, beígér, leállít, kitámad, bemond, letárgyal, kicsinál és társai. Ha nem vigyázunk, maholnap sajtónkban vagy plakátjainkon ilyen mondatokkal is találkozhatunk: A rendőrség a leállított gyár ügyében beindította a beígért bevizsgálást. Ugye, felebarátaim, akarózik, hogy annak, aki ilyesmit írna, beverjék a fejét, vagy, legalábbis kiüssék a tollat a kezéből, hogy bánatában becsináljon!
Az sem érthető egészen, hogy miért kell még ma is csökönyösen dolgozókat emlegetni a jó magyar munkás szó helyett. Ez a szó: dolgozó, a német Arbeiter nyers átvétele, s tudtommal akkor honosult meg, amikor a munkás szó használata legalább olyan rossz vért szült, s körülbelül annyit jelentett atz érzékeny füleknek, mint a kommunista. Tehát el a dolgozókat és elő a munkásokat!
De van még egy kellemetlenül tolakodó, pöffeszkedő, sőt minden lében kanál szavunk, mely naponta több s több embernek lesz valóságos fétise, s egyesek úgy mondják ki, mintha egyszersmind a bölcsek kövének is boldog, kiváltságos birtokosai volnának. Nem találják ki, melyik szóra célzok? Határozószó, egy é és három e magánhangzó nyögdécsel benne: a ténylegesen.
Vajon tudják-e azok, akik e szót fölösen használják, hogy olyan jobb sorsra érdemes rokon értelmű szavainkat felejtették és felejtetik el, mint a csakugyan, valóban, valóságban, igazán, határozottan, istenigazában? Vissza tehát vele oda, ahonnan vétetett, valami nyelvújítás kori salabakterszótárba!
S végül valami gyakorlati tanácsot is: ha valaki erről-amarról meg akarja írni nézeteit, vagy naplót óhajt vezetni, netalán érzéseit szeretné közölni szíve választottjával, igyekezzék mindenkor olyan természetes lenni, mint amikor édesanyjával beszél. Ha ez sikerül neki, akkor megfelel Kosztolányi követelményének: azonnal megértik, mit akar.
Minden élni akaró népnek joga van küzdeni a szabadságért, a keretért, mely tovább élését biztosítja. Egy népet azonban csak nyelve őriz meg. Ne restelljük hát tanulgatni, megtanulni saját anyanyelvünket, hisz félember az, ki saját anyanyelvét nem ismeri! S ha különféle jelek arra vallanak, hogy nyelvünk elnyomott, gyötrődő: kezdjük meg a magyar nyelv szabadságharcát!
Mindaz, amit a német eredetű idegen szavainkra és mondatszerkesztéseinkre mondtam, már inkább a múlt veszedelme, eltokosodott nyavalya, nem akut többé. A veszedelem ma s különösen Erdélyben, az adott helyzetből következően, a virágkorát élő, buja román nyelv felől közeleg. Az ember lépten-nyomon román mondatsémával beszélő magyarokkal találkozik, így beszélnek elsősorban a szórványbeliek, másodsorban a román többségű városok magyar munkásai (Dicsőszentmárton); itt Kolozsvárt a Lupsa és a Monostor magyarjai. Egy nép életereje pedig a nyelvén is megmérethetik – s ez a mérés Erdélyben nagyon fájdalmas eredményű. Csak az iskolák, minél több magyar iskola tarthatja meg a magyarságot.
Kolozsvár, 1945
A költészet mint mesterség, vagy, szebb szóval, mint hivatás, manapság – bármily osztódásszerű gyorsasággal szaporodik is a költők hada – még mindig a kiváltságosoké, a céhbelieké, akik irodalmi hordalékanyagból táplálkozván, vagy velük született, congenitális adományként olykor engedményes, ihletett pillanatokban, máskor izzadságos fejtörés árán, monomániás szívóssággal többtermelik a verseket.
Bár maguk a költérek kétségbeesetten, sokszor a kenyénéririgység paroxizmusában érzik, milyen sokan vannak, s a szerkesztőségek ajtajában egymásra vicsorogva, sorban állva, úgyszólván stanzákba és szonettekbe igazodva, lesik az egyre szűkebb papírvákuum felett szédelgő szerkesztők kegyét – számuk hazánkban mégsem tehető többre másfél ezernél. Ez a szám Magyarország kilencmilliónyi lakosához képest elenyészően csekély: csak minden 69 ezredik emberre esik egy költő Magyarországon!!
Hogy egyesek közülük fáznak és éheznek, nem proklamáció kereteibe tartozik. Az ő bajuk – mért nem kapcsolnak át valami hasznot hajtó kétkezi munkára?
Akárhogy is, a költészet birodalmában és a könyvkereskedések üvegei mögött egyelőre övék a dicsőség. A költő még ma, a köztársaság fennállásának harmadik esztendejében is olyan kiváltságosnak tekintett, isten ujjától több ízben megérintett lény Magyarországon, mint volt az áldatlan emlékű Ferenc Jóska-i időkben, mely időket Krúdy Gyula lektűrjeiben találjuk meg károsan apoteotizálva és mumifikálva. A költők dilettánsokat nem tűrnek meg soraikban – hacsak a dilettantizmus bizonyos mecénási hajlandósággal nem esik egybe.
Márpedig ha ők nem volnának, ezek az akár fit, akár nascitur poéták, akik mesterségbeli felkészültségből, illetőleg úgynevezett „ihletből” táplálkoznak, akkor a sugallatos költészet egészségtelen és kártékony babonája is megszűnnék, és a versírás módja és mikéntje, az eddigi versanyag felfrissítése, merőben forradalmi alapokra volna fektethető!
Az Új Módszer forradalmisága nemcsak abban áll, hogy bárki elsajátíthatja, hanem előzménytelen voltában is. A Ragout-költészetnek, legjobb tudomásom szerint, sem boldog, sem boldogtalan ősét nem tartják számon lexikonjaink.
Hacsak a legújabb párizsi „költői iskolát” ide nem ráncigáljuk, mely – eltekintve mechanikai és hazárdra alapító jellegétől – tagadhatatlanul mutat bizonyos módszerbeli egyezéseket. Ez a „költészet” ugyanis a vers forradalmát a verset alkotó egyes szavaknak egy, esetleg több kalapból való kiszedegetésével és egymás mellé illesztésével véli végrehajtani, mely szavak előzőleg egy vagy több újságból ollóval kivagdostattak… Ez az eljárás az ihlet évezredes babonáját végleg megtagadó költészet végletes példája! Merőben extravagancia, Dante, Goethe, Majakovszkij és az egész Parnasszus szembeköpése. Mint ilyent, mi, a Ragout- vagy típusköltészet hitvallói, kereken megtagadjuk, és a cinikus, l’art pour l’art-ista torzszülemények panoptikumába utaljuk!
Ezzel szemben a Ragout-, típus- vagy kaleidoszkopikus költészet, ugyanakkor, amikor az ihlet vagy akár a százszázalékos szakmabeli felkészültség követelményét, mint egyedül célhoz vezető követelményt, megtagadja, távol áll az alkotói észműködés és tudatosság ily eszeveszett mellőzésétől, sőt művelőitől legalább annyi agyi megerőltetést követel, mint a sakk, a römi vagy a pasziánsz. Azaz egy kis elmélyülés árán mindenki elsajátíthatja. Közel van az idő, melyben igazolást nyer a görög közmondás: „Minden ember költő, csak olyik nem tudja magáról.” Hát ezentúl már tudni fogja! A típusköltészet technikájának elsajátításával mindenki költő lehet Magyarországon! Egy-két emberöltő, s hazánk kilenc-tízmillió költő országa lesz, egyetlen százezer négyzetkilométer kiterjedésű Parnasszus!!
De lassan a lélekkel, ez se megy éppen olyan könnyen, mint ágyban a karikacsapás. Akarsz verset írni a Tavaszról, a Szerelemről, a Holdvilágról vagy bármily témáról, amiről hatezer esztendeje a költők a rímeket melegcsákány-mozgalomként egymás kezébe adva, szakadatlanul írnak…? Végy elő egy testes versantológiát, s miután megállapodtál magadban a versformát illetőleg – a jambizálás a legajánlatosabb, mert jambusból a legnagyobb a választék –, keresd ki és írd le a témára közvetlen vagy közvetve vonatkozó sorokat. Ne habozz látszólag össze nem függő soregységeket is megragadni – a vers egészébe, meglátod, varázslatos gyorsasággal beolvadnak, beépülnek, mint Pick szalámijába a különféle hús- s zsírdarabok. A versírás mai állapotát tekintve, a töretlennek látszó összhang megteremtése céljából, további követelmény a rímjáték illúziójának keltése, még abban az esetben is, ha személy szerint tagadod a határgyőzői, gabreliognosztikus önkényes tételt, mely szerint a „rím a ritmus differenciálhányadosa.”… Egy kis elmélyülés árán a ragout-rímelés csínjait és bínjait is elsajátíthatod. Asszonáncig el lehet menni, utóvégre Petőfi és Arany után Illyés Gyula véglegesen polgárjogot szerzett – a polgárság jogainak általános megerősödése idején! – az asszonáncnak az új magyar ars poeticában.
A vers, mely az egymással rokonítható és rímegységbe fogató sorok jóvoltából tehát, nem a semmiből, hanem az eddig meglevő felmérhetetlen költői hordalékból a fent ismertetett eljárás eredményeképpen előtted fekszik, versenytársa lehet a legdivatosabb mai költők alkotásainak, hisz – salvo honore dictu – végső fokon ők is bizonyos emlékanyagból, reminiszcenciákból és más eszenciákból táplalkoznak. (Ehhez lásd bővebben Rónay György költőtársunk Ars Poetica című versét a Magyarok 1947. márciusi számában.)
A vers univerzálisabbá, transzparenssé tétele érdekében ne átallj megfelelő pontokon egy-egy teljes idegen protézis-verssort beültetni! Ezek az idegen, bel- vagy külföldi sorok lesznek az ablakok, melyeken a magyar típusköltő a nagyvilágba ki-kipislanthat…
Munkád megkönnyítése érdekében igen ajánlatos jó előre kartotékokban tárolni bizonyos számú soregységet, lehetőleg tárgykör és téma szerint csoportosítva, esetleg éppen rímenként egymás alá fektetve, hogy ne utolsó pillanatban kelljen aztán a könyvek és versek után kapdosnod; ezzel némely ihletből alkotó, világtól elmaradt, retrográd költér hibájába esnél, aki sokszor elnagyolja és úgyszólván impurumban hagyja a verset, mely szerencsésebb munkafeltételek között alkalmasint maradandó formában, az aranymetszés csodáját sejtetőn szülemlett volna meg!
A típusköltészet első zsengéje: A Holdhoz
(A szerző büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti, hogy e vers egyetlen sora sem eredeti; tizenkét idegen versből ragoutizáltatott.)
|
1/ A Nyugat-ban való megjelenés a 30-as évek derekán, úgy vélem, minden induló írónak és költőnek a legrangosabb irodalmi elismerést jelentette. Ebben az elismerésben aránylag korán, 22 éves koromban (1935) részesültem. Visszatekintve akkori, éretlen, mindenféle tekintéllyel packázó magatartásomra – inkább a fenegyerekeskedés, mint a szerkesztőségekben való csiszolt forgolódás jellemzett –, fel kell ismernem, hogy Szerb Antal közvetítése nélkül talán még két-három évig is vártam volna ez elismerés kivívásának kísérletével, vagyis a Nyugat szerkesztőségében való jelentkezéssel. Szerb Antallal Makkai Sándor pesti lakásán ismerkedtem meg, 1934-ben, mikor megnyerte az Erdélyi Szépmíves Céhnek emlékezetes, magyar irodalomtörténetre hirdetett pályázatát. Zsengéim javát, vagy nyolc-tíz verset, Makkai László mutatta meg neki, egyre-kettőre pedig már az Erdélyi Helikon-ból emlékezhetett… Az ő kezéből kerültek tehát Babits Mihály asztalára s nemsokára a Nyugat hasábjaira, ifjúkori verseim. (Feltételezem, hogy Szerb Antal pártfogói fellépésének nyomatékot adott négy-öt versemnek a Válasz hasábjain való néhány hónappal korábbi megjelenése.)
2/ Nem annyira egyes költők és írók, mint inkább maga a légkör, az akkoriban immár több mint két évtizedes Nyugat-ból áramló eklektikus modernség hathatott. A Nyugat-ot egyébként úgyszólván gyermekkorom óta ismertem – sokáig csak külseje szerint, a töprengő Ferenczy-alakkal sötétlő címlap igézetében –, mert apám az első szám megjelenése óta vásárolta, majd, 1909-től, enyedi helyettes tanár korától előfizetője volt, s az évfolyamok sora jóformán velem együtt növekedett; a Nyugat-könyvtár egyes példányairól pedig hovatovább ismerősként néztek rám a szerzők arcmásai… De ha mégis valami sorrendet kellene megállapítani ebben a folyóiratszámokba zsúfolt panteonban, melyben holtak és élők számomra alig különválasztható dimenzióban voltak jelen: egy kis elmélyedéssel túlzás nélkül állíthatom, hogy Ady Endre szelleme hatott rám kamaszkorom óta a legigézőbben, a legborzongatóbban. (Ebben nem kis részük volt a Jaschik-féle illusztrációknak, természetesen…) Utána, ez ösztöneim vagy öröklöm hajlamom alakította hierarchiában, Kosztolányi következett, A szegény kisgyemmek panaszai-nak, a Mágiá-nak Kosztolányija. És mindjárt mellette, de soha olyan szíven ütően (egészem a késő versek Babitsáig) Babits Mihály. (Herceg, hátha megjön a tél is, Hegeso sírja, A Danaidák stb.)
3/ A csütörtök délutáni teákon, Babits lakásán, a Vérmező felett, talán háromszor jelentem meg, és nem többször, habár a házigazda talált rá módot, hogy oly sok irodalmár vendége közt reám is sugarazzon valamicskét érdeklődő megbecsüléséből… A Nyugat „vezérkarával” inkább Rédey Tivadarék Buday László utcai, archaikus hangulatú, tudós-író-művész lakásán nyílt alkalmam találkozni, ahol Halász Gábor, Cs. Szabó László, Szerb Antal, Sárközi György volt gyakori vendég… ltt készültek, Hoffmann Edit művészettörténész (Rédey sógornője volt) keze munkájával azok a XVIIl. század végi ihletésű árnyékrajzolatok, melyek mintha egyenesen Kazinczy Ferenc e kedvelt szórakozását folytatták volna. Aki Hoffmann Edit reflektora elé ülhetett, s profilja egy-két percig ott feketéllett a falra feszített kartonlapon – az remélhette, hogy egyszer s mindenkorra „tesserát” nyer a Magyar Irodalom Szentelt Csarnokába… Az a sajnálatos kimenetelű – a ház asszonyát felháborító játszi dióverés, az esztergomi házikó tornáca előtt (talán 1937-ben), melyről az Élet és Irodalom munkatársának kérdéseire válaszolgatva említést tettem, s melynek bővebb emlegetése, ebből az alkalomból, ünneprontásnak minősülhetne – bátortalanná tett a csütörtöki fogadónapokon való meg-megjelenésben. Ennek az engedély nélküli dióverésnek lehetett a következménye az is, hagy amikor T. G. barátommal a Siesta szanatóriumban ápolt Babits látogatására jelentkeztünk – a költőnő feleség, mintegy főápolónői rangban, utunkat állta… Később, Babits Mihály betegségének súlyosabbra fordulása idején már újra Erdélyben éltem; halála 1941 augusztusában, nagyon megrendített, egy-két álmatlan vagy rossz álmú éjszakát okozott, talán éppen azért, mert elmulasztottam Tőle illendőképpen búcsút venni.
A Magyar Csillag-gal való kapcsolatom természetes folytatása volt a Nyugat-tal való kapcsolatnak. Illyés Gyulának erdélyi írókat toborzó körútja, a személyes barátság közvetlensége elmélyítette ezt a vonzódást, a mindenkori egy és azonos magyar kultúra vidékről fővárosba, fővárosból vidékre áramló vérkeringésének törvénye szerint.
4/ Az űr vagy a szakadék, mely azóta sem töltődött be igazán, amióta a Nyugat-ot, majd a Magyar Csillag-ot megszüntették, rémítő kongással emlékeztet olykor arra, hogy
|
1970
A Kerek Asztal Legendában egy lovag próbatételre indul, s közben valami bozótban koronás csontvázra bukkan. A népmese szegény halásza hálózás közben karbunkuluskövet emel ki a tóból. Turgenyev vadászpuskával járja az Orel körüli erdőt-mezőt, s micsoda emberi sorsokkal találkozik, ismét csak közben. Hemingway oroszlánvadászatai is mintha ezt a titokzatos többletet céloznák; míg egy éjszaka megérzi Afrika vad illatát…
El ne felejtsem közben, miért soroltam fel ezt a néhány példát az eredeti céltól eltérő, de a feltett szándékot inkább színező, mintsem szürkítő mellékes élmények erejének bizonyítására: egy Visegrád környékén lakó íróbarátom az Élet és Irodalom-ban néhány Duna-könyökbeli köz- és magánügy felsorolása közben szerét ejtette, hogy együttérzőn aposztrofálja vajmi kevés látható hasznot hajtó horgászbolondériámat. („…Pompás horgászfelszerelés… de megint csak elmaradt a várva várt mesebeli csoda!”)
A magamfajta horgász nem okvetlenül azért jár ki néha távoli vízpartokra is, hogy vergődő, véres vízi lényekkel térjen haza; horgászbot, vízhatlan csizma, kíméletet már nem érdemlő ruha csak amolyan ürügy, alkalom, hogy fenntarthassam a természettel a gyermekkorban, ősi fokon kötött szövetséget; hogy beleolvadjak egy-egy órára a vízmorajba, nádsuhogásba, s olykor kisebb-nagyobb veszedelmekbe sodródva, küzdenem kelljen az elemekkel.
Aki jó néhány évtizede horgászgat vagy vadászgat, tudja: az eredeti cél, a zsákmány mennyisége-minősége a kiruccanás közben nyíltan vagy titokban remélt élmények mellett elhomályosul. Én magam már régóta nem fogásaimmal kérkedem; egyre világosabban érzem: a ravaszságukban véges, mohóságukon rajtavesztő vízi lényekkel szemben ez afféle lovagiatlanság. Karomon tehát a sanda szemlélő hiába keresné a zsákmány méretét fitogtató hagyományos kék foltokat! Sokkal inkább „kudarcaimat”, a rám kacsintott, felvillant halak elszalasztásának, visszaejtésének körülményeit ecsetelem, öngúnnyal, bemelegedve. És újabban valóságos megrendülést okoz s önelemzésre késztet egy-egy kifogott, nagyobb példány szemkifejezése. (Egyre emberibb!)
A mesebeli csodát tehát már nem feltétlenül a nagy vagy még nagyobb hal kifogásától remélem. (Persze, arról sem mondtam még le végképp.)
A csodával nagyon sokszor közben találkozom, vagyis a vízparton barangolva, rendszerint oly távoli pontokon, ahová a horgászat, vagyis az eredeti szenvedély centrifugális ereje nélkül aligha penderültem volna ki.
Micsoda csodák lehetnek ezek a horgászat ürügyével szerezhetők, Budapesttől 40–50–60 kilométernyire, a ritkuló nádú szigetek és berkek között, ahová őrjítő hangerővel tör be a motorcsónak-pufogás vagy a kézi rádiók kíméletlen zikizakatája… Nimfák, sellők incselkedése? Elsüllyedt gályák kincsei?
Néha egyetlen szál vízililiom a májusi berekben, dallamosan zümmögő méhek elözönlötte fűzbokor alatt. Máskor aranyozott női saru, rajta nemcsak a bécsi cég bélyegzője, hanem valami tragikus vagy huncut csónakkirándulás sejtelme is. Ismét máskor a ritkán mutatkozó kék-zöld-arany jégmadár látványa, amint a vízszinttől kétarasznyira káprázatos tükörképével együtt suhan.
És nemrégiben, Szalkszentmártonon is túl, a Kunsági Nagycsatorna nádasai felett kibontakozott teljes színpompájában az alföldi napszentület, oly monumentálisan, hogy az ember egyszeriben megértette Petőfi Alföld-imádatát. Mivé töpörödött e kozmogóniai látomás mellett az a gasztronómiai ígéret, amelyet a tarisznyámban szorongó két-három csuka képviselt?… És hogy hallgassam el, hogy a 65-ös árvíz után, Kisoroszival szemben az iszapból egy gyönyörű, népviseletbe bújtatott parasztbaba mosolygott reám? Mosolya túlélte a Vág menti falu vagy hajlék pusztulását, amelyben leánygyermekek játszadoztak vele; hazavittem mementónak.
Egyszer, vagy tíz esztendeje, egy ember volt a „csoda”, egy ember, a hajnali ködben. A visegrádi sziklák alatt imbolygott felém, ott, ahol az országút a hegy alá ér; egy-két lépésnyire megállt. Dermesztően magunkra voltunk; néhány pillanatig az egymásra köszönés sem oldta fel a találkozás döbbenetét. Öreg, borostás, ősz ember állt előttem, rajta rojtos-foltos lódenkabát, vedlett kucsma, oldalán nagyon régies, nyírfakéregszerű borjúbőr tarisznya; arca ólomszürkés, beesett foghíjas. – Engedelmet, tisztelt uram – szólalt meg rekedtesen, nagyon régiesen. – Kérdezhetek valamit? Hol vagyok?
Ez a kérdés döbbentett meg csak igazán! Az öreg nem volt részeg, sem őrült; szemében értelmes, némi öngúnyt is feltételező csillogás.
– Bogdány és Visegrád között, az országúton – mondtam a holdbeli jövevénynek. Az a kis csillogás eltűnt a szeméből; riadt fejcsóválással folytatta: – Engedelmet, kérdezhetek még valamit: Milyen nap van ma?
Csütörtök volt; megmondtam neki, mire már rémülettel vegyes csodálkozással meredt rám. Látszott, ez már sehogy sem fér a fejébe.
– Ki érti ezt? Ki érti ezt? – kérdezte, s kérdezősködését ezzel tetőzte be: – És most reggel van vagy este van, uram?
Miután erre a kérdésre is könnyűszerrel választ kapott, teljes tanácstalansággal nézett körül. Hogy most hova, merre? Cigarettával kínáltam, hogy elüssem zavarát. Aztán már csak én kérdezősködtem. Megtudtam, hogy temetésre hívták valami rokonai vasárnapra, Esztergomba. Mire megérkezett, javában folyt a torozás. És annak rendje s módja szerint istenesen felöntött a garatra az egész, messze földről összekürtölt nagy család, s persze ő is, aki valahonnan felső Nógrádból érkezett. Még vasárnap este eszméletét veszthette, mert attól fogva nincsenek emlékei, egészen addig, amíg találkozásunk előtt néhány perccel egy elhagyott csónakház vackán, gondolom, Visegrádon, magához nem tért, és el nem indult a vakvilágba… Így lettem én az első halandó, akivel három nap óta először beszélhetett… Talán Radics maga volt ez a különös útonjáró, Krúdy Gyula nagybátyja, aki furcsa kötelességének tartja megjelenni minden családtag búcsúztatássín, akár az ország túlsó végen is… Hogy aznap mekkora és mennyi hal került a horgomra, ki tudná megmondani.
És még valamit, de már nagyon régi emberekről. A Dömösi Kapu felett, a pilismaróti sík peremén, óriási kövek szürkéllnek a parton, mint a tavasz felé a megtorlódott jégdarabok. Évszázados fűzgyökerek ölelgetik őket, mintha védeni akarnák a sodró vadvizektől. A Duna szeptember vége felé annyira leapad, hogy száz méterre is belegázolhat az ember, mint a szelíd tengerpartokon. A fodrozódó limányban különféle halak sejthetők. Mi tagadás, a jó fogás reménye csalt ide, nem a kezdetleges, őskori töltést gyaníttató kőkoloncok. Hal nem akadt, de ahogy feljebb botorkáltunk a parton, csizmánk alatt valósággal ropogni kezdtek holmi csontdarabkák. Nem, nem valami hajdani temetőnek emberi, inkább valami hatalmas konyha szemétdombjának állati maradványai! És egy-egy edénytörmelék, rendkívül kis méretű égetett agyagfindzsák, csészék és lábasok peremei, fülei: egy ősnép rekonstruálhatatlan életmódjának izgalmas emlékei. Az első pillanatban feltűnt ezeknek: az edényeknek apró mérete; némelyik egy mai kávéscsészénél is kisebb lehetett, fülébe legfeljebb zsineget húzhat az ember; és az oldalukon kedves, játékos minták. Talán fazekasdit játszottak a törzs gyermekei? S ha felnőttek használták, mit ittak belőlük, mit tarthattak bennük? Mézet, sót vagy ritka fűszerszámokat?
Ki törődött már a halakkal, amikor, alig fél óra alatt, e cserepeken kívül csontdárdák, nyílhegyek, morzsolóbütykök, csontárak és pengék egész garmadáját „szákoltuk meg”; némelyiken a használat csorbái is ott vannak, vagy az emberi kéz által kikoptatott simább felület. Egy félökölnyi, talán lófejet ábrázoló csontdarabon fenyőtűszerű rovátkák. Az ismeretlen törzsbeli ősember díszítő ösztönének tanújele… Egy háromezer-négyezer éves halásztanya kacatjai… Semmi kőeszköz, se csiszolatlan, se csiszolt, csak valami primitív bőrmívességet feltételezhető csonteszközök változatai. Se réz, se vas e tárgyak között, mintha e törzs itt, a maga hordta vulkáni tufakoloncok s a mostani fűzfák őseinek dzsungeli védelmében, minden fejlődési foktól távol tartotta volna magát. Túl szegények voltak vagy túl bizalmatlanok, kultikus tilalmak közt élők? Amikor a túlsó parton talán már javában öntötték, kalapálták a bronzot, a vasat, ők itt olyan elmaradottságban tengődtek tovább, mint manapság az afrikai busmanok vagy Ausztrália ősemberei? Törpék lehettek? s ez magyarázná gyermeteg lelküket? Vessük el mindjárt ezt a még műkedvelő régészhez sem illő, tudománytalan feltevést. A szakavatott archeológusok majd megvilágítják e számunkra tán még ismeretlen lelőhely tárgyi emlékeinek közeli és távoli összefüggéseit… Nekem egyelőre „kincses sziget”, titokzatos, izgalmas, „mesebeli csoda” marad, minden ki nem fogott óriás hal busás kárpótlása.
Még sorolhatnám horgászélményeimet: kifogyhatatlanok. (Nem úgy, mint a Duna halai.) De ez olyan volna, mintha valami ellen-fogásinaplót készítenék a Horgász Szövetség vezetőségének bosszantására. Márpedig mi volna, ha kitiltanának, s azontúl orvhalászként kellene hajhásznom ezeket a csodálatos, haltalan élményeket.
1968
|
Elöljáróban Dsida Jenő egyik antik (aszklépiadészi) formában írt hosszú, a témában végletes felfogású, de sok mindent kifejező versének néhány sorát idéztem. Dsida Jenő már Harminc év közelében vizionálta ezt a lázadást. Hogy mégsem valósult meg, arról nem ő tehet, hanem a halál: két év múlva érte jővén, felmenti talán elhamarkodott verses fogadalmának teljesítése alól. Abban ugyanis, hogy utolsó óráiban nem kísértette a gyerekes óhaj, egyet-kettőt, a legkedvesebbeket mégis magával vinni másvilági útjára a sok gyűlöletes „földi lom” közül: Dsida egyéniségének ismeretében megengedhető a kételkedés.
Jómagam „földi lomjaimat”, miután ellenük fellázadni hatvanévesen sincs kellő bátorsagom, két csoportra oszthatom: a pusztán érzelmi becsűekre és olyanokra, melyekért az ószeres is kínálna kisebb-nagyobb pénzösszeget.
De akár az első, akár a második csoportba tartozzanak is, majdnem mindegyikről állíthatom – a könyveken kívül –, hogy hozzám tartozásuk vagy hozzájuk tartozásom gyökere a gyermekkorból levezethető animisztikus ragaszkodás.
E felismerés próbája nem más, mint öt-tíz éves korom közt elvesztett tárgyaimnak máig elható, sajgó emléke és visszakívánásuk valamiféle nálam erősebb (szülői, angyali, isteni – földi vagy földöntúli!), jóságos hatalomtól. És az is, hogy emlékük olyanformán sajog, ahogyan például egy-egy kis iskolatárs halálának vagy lelkes jószág, galamb, kutya, macska elpusztulásának emléke érzékenyít el. Holott amazok, egy-egy labda, bicsok, játékállatka, csupán élettelen tárgyaknak minősíthetők felnőtt értelmezésben.
Ha tárgyaimat két csoportra osztottam, nem jelenti, hogy nincsenek köztük úgynevezett határesetnek számítók. Ezek azonban inkább későbbi szerzemények: sajátos hajlam és érdeklődés folytán, de általában mégis véletlenül, vagyis nem utánukjárás eredményeképpen kerültek hozzám. Akárhogy is: azokról tartom a leginkább érdemesnek néhány szavas jellemzést rögzíteni itt, melyek az imént pedzett animizmus bizonyságai. Éppen értéktelen voltuk kezeskedik, hogy csak az én „tulajdonaim” lehetnek. Akár én fedeztem fel őket, akár ők engem, volt egy-egy vonásuk vagy bélyegük, mellyel elárulták eleve hozzám tartozó voltukat. (Akárcsak egy-egy kóbor kutya, melytől aztán rendkívül bajos és fájdalmas volt elszakadni – hogy az ősi és titokzatos módon eleve ismertnek vélt hölgyeket ne is említsem.)
Ezek a tárgyak a fent mondottakból következően addig érnek valamit, amíg a közelemben tartózkodnak. Ha valamiféle változás következtében megszűnnének közelemben tartózkodni, hamarosan, de legkésőbb egy emberöltő múlva a szeméttelep máglyáján végeznék. A tőlem számított második nemzedék tagjai hajtanák rajtuk végre kézremegés nélkül az ítéletet, melyre közvetlen ivadékaim csak rendkívüli helyzetben szánnák el magukat, következésképp az ilyen személyi, érzelmi értékű tárgyak végleges helye igazság szerint a föld mélye volna, mihelyt az őket lélekkel és élettel felruházó személy odakerül. Volna, mert az ilyen fokú visszaesést gyermekkori, azaz ősemberi hiedelmekbe egyelőre a végsőkig kerülendőnek tartom.
A Haldokló Gallus-t azóta ismerem, amióta az eszemet tudom, sőt azelőttről, hiszen születésem idején már két esztendő óta a szüleim enyedi Sétatér végi lakásában fehérlik. Nászajándék: boldog emlékezetű Járai István, apám tanár kollégája lepte meg őket a kis porcelán másolattal 1911 karácsonyán. Valaha apám könyvei közt haldoklott, most az én polcom tetején.
Az 1914–18-as háború rémségeit: sebesült katonák, katonatemetések látványát, ismerősök hősihalál-híreit rémülten szemlélő és átélő három-öt éves fiúgyermeknek egy ilyen elesett meztelen, talán levetkőztetett katona látványa, tapintása, lelki sérülésnek minősíthető megrendülés! És ha hozzávesszük, hogy egy-két évvel később már a kegyetlen igazságot osztó történelemből kapott az a kisfiú korosztályának meg nem felelő leckét: akkor egy magyarázattal több, hogy megértsem, miért vagyok „gallus”-párti azóta is mindig és minden viszonylatban.
Hogy az én tulajdonom, az én tárgyam, nem állíthatom, inkább azoké, akik itt hagyták, amikor örökre elköltöztek a lakásból. Csak átmeneti őrzője vagyok.
Pituj Erzsi korsaja pontosan negyven esztendeje tartozik hozzám: amióta a kalotaszegi falucska javas-, egyszersmind rigmusfaragó asszonya útra válásom pillanatában emlékül adta. Csípőre tett kézzel, vidáman kerepelve ő maga is ilyenforma volt, és ilyen tán még ma is, mint ez a rövid nyakú, vaskos csípejű bokály. Csak színeiben különbözött: Ő csupa virágos tarkaság volt korához képest, az odavaló népviselet törvényein egy kicsit túllépően is az. A korsó viszont puritán kék-tarka sakkmintás, ami arra vall, hogy égetőkemencéje valahol a székelységnek a szászsággal érintkező területén izzott. (Pituj Erzsi viszont azóta már réges-régen az öregasszonyok tisztes feketéjébe öltözött.) Hozzám írt hajdani verses köszöntőjéből való idézettel köszönöm most meg neki ezt a jóban-rosszban velem tartó ajándékot.
|
(A cz-vel írt Álcziliom s a ts-sel írt nefelejcs elárulja, hogy versfaragó tudományát jórészt hajdani tudós prédikátorok halotti orációiból merítette, melyekben azonban e titokzatos virág még madár, vagyis a mitikus Alcyon.)
Az Asszonyságok díja. Krúdy Gyulának egyik legfordulatosabb és témájánál fogva is igen erős műve. Budapest, 1920. első kiadás. Címlapján – Hornyánszki Miklóstól a Frank Jeromos és neje utcája, abban is a Jella asszony rossz hírű háza, mely a regényben egy-két órácskára a leggyöngédebb szülőotthonná tisztul, hogy a következőkben halottas házzá komorodjék.
E példány lelőhelye: Kolozsvár, egy kapualji bukinista, a nemsokára öngyilkossá lett Kovács úr ládákból hevenyészett polca, 1945 áprilisában. Könyvészeti értéke egy másik, számomra bizonyítóbb erejű tulajdonsága mellett eltörpül, ez pedig a könyvektől szokatlan ragaszkodás. Ezt at könyvet ugyanis egyszer alattomban „elidegenítették” tőlem. Legalább tíz évig véltem elveszettnek, hát egyszer csak visszajött! A hölgy személyében, aki egy antikváriumban belső címlapján a nevemmel felfedezte és visszahozta, a könyvekre és méltó tulajdonosaikra méltó gondot viselő őrangyalt hálálom és tisztelem.
Páriz Pápai Ferenc Latin-Magyar és Magyar-Latin Dictionariuma. 1762-ből való 2. kiadás. Szükség törvényt bont és békességet szerez: a Jezsuita Academia kollégiumának betűivel nyomtatták a nagyenyedi Református Kollégium professzorának több évtizedig készült művét! Lelőhelye és az időpont azonos az Asszonyságok díjá-éval. A gubacstintával beleírt helynév (Nagyenyed) a XIX. századi évszámok és a diáknevek tatnúsága szerint a Bethlen Kollégium diákkönyvtárának állományából való. (Pl. Franciscus Hollaki, 1848. Hollaki Arthur 1864.)
Tárgyaim közt említem, holott sokkal több, mint tárgy, és ezt már nem animizmus diktálta gyermekes áhítattal állítom. Lelkes tárgy, sajátneműen az. Ezer meg ezer év lelkeiből lelkedzett magyar szókincs tárháza, úgyszólván a kezdetektől fogva az erdélyi fejedelmi udvarok gazdag és árnyalatos, fordulatos nyelvhasználatáig. Elfelejtett, használatból kiveszett, kiölt szavak és kifejezések, szólásmondások titkos, megtartó kazettája! Régi visszatérő álmom: új kiadásban látni, bármily szerényben is, a megtámadtatott magyar nyelv védelmezői sorába állt nemes lelkű ifjak és minden rendű s rangú érdeklődők kezében. A rút seb e példányon alkalmasint az őrjöngő, oktalan, martalóc támadás és gyújtogatás emléke, mely Enyed városát és Páriz Pápai Kollégiumát 1849 januáriusának két napján át lakosaival együtt pusztította. A könyv értékét ez a fekete-üszkös sebhely emeli sokszorosan minden megmaradt ép példánya fölé. Tömegmészárlásból élve kivánszorgott egyetlen szemtanú!
Az Alcools. Apám vette Párizsban, 1935 decemberében: bokrosodó Apollinaire-mániám ismeretében rám gondolt vele. Nagy örömet szerzett: ha az antológiákból ismert négy-öt Apollinaire-vers (La Chanson du mal-aimé, Cors de Chasse, des colchiques, Adieu) is elég volt, hogy költőjük megbabonázzon, képzelhető, miért dúskáltam e fűszeres dallamok rendkívül színes versgyűjteményében oly mohón, mint a dongó egy elvadult, de rendkívül változatos flórájú sziklakert virágaiban. Apám e szertelen rajonsást tudomásul vette – anélkül, hogy osztozott volna benne. Erre vall a nemzedékkülönbséget, ízlésváltást tapintatosan érzékeltető négysorosa, mellyel néhány év múlva a kötetet végképp rám testálta.
Busafejű bölény bikaborjú. Uszadékfa. Hazája valamely fenyves a Fekete-erdőben vagy a Vág felső völgyében. Ráfoghatnám, hogy küldetésszerűen sodortatta magát a megvadult vizekkel 1965 nyarán, amíg Visegrád fölött egy berekben, ahol horgásztam, éppen előttem ért partot: valósággal „rítt az istenadta”, s az ilyen elhagyott kis jószágok követési ösztönével szegődött hozzám.
Amiért háromlábú, senki se tartsa torzszülöttnek! Életrevalóságát a művészetben Csontváry háromlábú lovai bizonyítják. (Lehetséges, hogy esetében a természet utánozta a művészetet?)
Mutábilis gyökérszobor. Ez is a Duna ajándéka. Azzal, hogy éppen előttem illegette magát az, alacsony, kövecses vízben egy napon, meggyőzött: hivalkodó szándéka van velem, talán éppen az, hogy másoknak is megmutassam. Agyafúrt művész alkotása vagy, próteuszi tulajdonsásait tekintve, Ókeanosz isteniség kései, degenerált ivadéka. Elülső nézetből: egymást a birtoklás görcsében szorongató szerelmespár. Oldalnézetből: a kielégületlenség vagy az utálkozás, az unalom lógó orrú sanda szörnyetege, mely láthatóan valami új gaztetten töri agancsos fejét. Hátsó nézetből: szárnyát bontogató ragadozó madár. Egy köztéren, vagy parkban, tízszeres nagyításban (ez már életnagyság volna) talán meggondolásra késztetné azt az elszaporodott, vagy testű, kéthátú rovarfajt, melynek hím- és nőnemű egyedei egyelőre csak párosával majmolnak csemcsegtető filmekben látott, bő lére eresztett szeretkezést.
Romok Romjai Romokban – olyanformán, ahogy álom az álomban, vers a versben, szerelem a szerelemben. Talán észak-olasz, talán éppenséggel velencei festő műve a XIII. századból. Noha erősen restaurált, nem foghatom rá, hogy pusztán érzelmi értékű volna. Hogyan került a birtokomba? Ahogy megpillantottam egy műgyűjtő barátomnál, olyan lelkesedéssel dicsértem, hogy jóformán ajándékba adta. Rajongásomat a Magányos Alak ábrázolása váltotta ki, vad hegyek előterében, mögötte többrendbeli és több korszakokbeli romokkal. Ha romok ihlette verseimet illusztrálni tudnám, valahogy ilyenformán csempészném a képekre magam. A botra támaszkodó, magányos alak barnásvörös köpenyegét és a rohanó felhőket talán már a kora romantika szele fújja. Előtérben a romtömkeleg kulisszaszerű: fantázia szülötte. A táj, a háttér azonban valószerű. A Magányos Alak nem a romokra, hanem a sziklás messzeségekbe réved, mintha valahol ott sejtené azt a bizonyos Kék Virágot. De lehet, hogy pásztor, s a mélyedésben legelésző nyájra figyel.
Eszkimó kisplasztika? Ezzel áltatott, amikor Óbudán egy kotrógép emelte kavicspiramisban rátaláltam. Sötétbarna, vemhes anyamedve. A víz, a homok, a jég munkálta remekké – éppen csak valamicskével több időt áldoztak rá, mint a szakasztott ilyen állatszobrokra áldoznak a míves, szorgos eszkimó kezek. Talapzata simára csiszolódott; eszményi levélnyomtató.
Záradékul. Akárcsak másoknál, az én tárgyaim közt is lappangnak, rejtőznek olyanok, melyeknek értékét többnyire a hozzájuk fűződő fájdalom vagy éppen gyász emléke adja meg, és mint ilyennek, valamiféle fétistilalom alatt egyelőre még nem mutathatók, napfényre nem bocsáthatók: a fényképezőgép kattanása előtti pillanatban porrá omlanának. Ilyesmikre célozhat Faust, amikor keserűen aposztrofálja az ősök „limlomát”.
1974