Széchenyi István, veszélyek vonzásában vagy keresésében

 

Széchenyi István naplójából többek közt az is nyilvánvalóvá válik, hogy pályafutása egyetlen összefüggő életveszély-sorozat.

Azzá teszi elsősorban maga a korszak, a társadalom, amelyben él (a megerősödő, de rettegő abszolutizmus a francia forradalom, illetve a napóleoni háborúk után) – s amelyben Széchenyi „rendszerellenessége” már a 20-as évek elejétől egyre nyíltabb, türelmetlenebb.

Csodálni való s egyszersmind érthetetlen azonban, hogy milyen feltűnéskereső, kihívó viselkedéssel, szinte tüntetően bizonygatja ezt. Vagy hogy elvétve milyen naivak és átlátszóak figyelemelterelő kísérletei. Egyénisége annyira nyílt, kifelé fordult, hogy majdnem magamutogató; jellemében konspiratív hajlamnak, álorcaviselésnek nyoma sincs… Mintha tudatából folyamatosan kiesne vagy kihagyna a valóságismeret, s a nyomában és körülette mindenütt lopakodó és hallgatózó besúgófüleket – melyek közt akadnak az ő társadalmi osztályának tagjai is – elhanyagolható mennyiségnek tartaná. Mondhatni: szuverénül jár el, kiváltképpen bizakodó, derűlátó korszakaiban; hatalmat érez magában s maga körül – egy kis állam a nagy államban. (Ez a magatartás alkalmasint főrend mivoltának, családja tekintélyének s apja, részben bátyjai révén a hatalomba való viszonylagos beépültségének tudatából magyarázható.)

Szakadatlan veszélyzónát teremt – az amúgy is meglévőn belül – maga körül. Számtalan, a naplóban alapossággal leírt esete bizonyítja, hogy ő maga provokálja a veszélyt, politikai értelemben elsősorban. De éppígy kimutatható, hogy valósággal keresi a kockázatot fizikai erőpróbák és vállalkozások formájában is, s ezekről jó regényíró tollára méltó színesen és izgalmasan számol be – olykor még aznap vagy az órában – naplójának. Több esetben azonban nem állapítható meg, hogy kétségtelenül ő maga hívta ki s vállalta az életveszélyt; megengedhető, hogy belekerül, belesodródik, valósággal vonzza a veszély… Szándékos, keresett erőpróbáinak gyakoriságából mégis kézenfekvő a feltevés, hogy – (akárcsak a hóhérkard vásárlása s szobájában való kifüggesztése esetében, „szoktatni kell magunkat, edzeni a gondolathoz…” kommentárral) – edzésnek szánja ezeket az erőpróbákat, felkészülésnek a hatalommal vívandó, egyre közeledő élethalálharcra. 1848 márciusától pedig előfordulásuk száma a bitófákat naplójában – az őrá és társaira váró bitófákat – valóságos erdővé sűrűsíti…

A korszakot csak egy kissé ismerve is, alig érthető meg, hogyan mert rábízni annyi „kompromittáló”, önleleplező adatot a bárki által könnyen kinyitható, kis kapcsos zárral óvott naplófüzeteire. Ez a hovatovább nemcsak képzeletben, képzelődésben, hanem valóságban is üldözött lélek – ilyenné válik, zuhanásszerű gyorsasággal, az 1825–26-i országgyűlésen való megnyilatkozásai után – naplóbeli vallomásaival voltaképp folyamatosan kiadja, hogy ne mondjam, „feljelentgeti” magát. Mi több – merő naivságból –, másokat, elvbarátait, küzdőtársait is, kiknek kifakadásait, vélekedéseit csodálatos emlékezőtehetséggel, mintegy magnószalagról másolja le – nemegyszer olyasmiket is, amik fejükbe kerülnének, ha Sedlnitzky grófnak, a bécsi rendőri főhatóság elnökének kezébe jutnak… A bécsi policáj mindent beszövő, óriási hálózatáról a napló első sajtó alá rendezőjének és bő jegyzetekkel ellátójának (Viszota Gyula) idevágó kutatásai az olvasót álmélkodással töltik el: az ilyen meggondolatlanul nyílt, őszinte vallomások hogyan is nem kerültek, hűséges másolatban, a besúgójelentések aktáira? Talán bizony szent volt előttük a levél- s a naplótitok? Országgyűlési keserű kifakadásokból is tudjuk, mennyire nem volt az, s milyen reménytelenül szólaltak fel Széchenyi és elvbarátai az emberi jogok ez egyikének tiszteletben tartása érdekében… Vagy nem találtak Sedlnitzky ügynökei minden hájjal megkent, alkalmas inast, komornyikot Széchenyi szolgálatában, aki a kapcsos zárat gyakorlottan nyitogatva, naponta bele-belekandikáljon a sűrűn egymás alá rótt naplósorokba?… Másik magyarázata, hogy ilyesmire nem került sor: úgy látszik, beérték azzal, hogy Széchenyinek országgyűlésen, társaságokban, esetleg magánbeszélgetésekben tett kijelentései, elejtett szavai és vélekedései – a spiclik jelentéseinek hála – rendszeresen, gyorspostával kerültek a policájfőnök asztalára…

Egészen sajátságos, majdnem kettős könyvvitelszerű jelenséggel találkozunk olykor-olykor ezen a téren: előfordul, hogy éppen ezekből az „adekvát” jelentésekből ellenőrizhető Széchenyi naplóbeli feljegyzéseinek, leírásainak hitelessége!

De a magának teremtett politikai kockázatokról most ennyi elég. Lássunk inkább egy nem tudatosan keresett és vállalt életveszélyhelyzetet, melyre ráfogható, hogy véletlenül, esetleg meggondolatlanul sodródott bele.

1819 áprilisában, a görög szigetekre tett s több, szinte nyaktörő helyzetbe sodró utazás után, a szicíliai Cataniába érkezik. Lelkét Caroline emléke látogatja, bűntudat gyötri, joggal, minden jel szerint. Már a szigetekre is ez elől az emlék elől menekül, de Cataniában kezdi csak igazán égetni a lelkifurdalás… Rég nem gyónt, titkát – reméli – senki sem tudja. – Elhatározza, hogy egy ismeretlen olasz papnak gyónja meg, s tőle kér feloldozást. Ez meg is történik, de nem kielégítőn, utána nyugtalansága talán még fokozódik. Ilyen kedélyállapotban megy el a tengerbe fürdeni… Jelképes cselekedetnek szánta volna, mindenestül való tisztálkodásnak, a csalódást okozó gyónás után?… De szóljon maga a napló:

„Megáldoztam. Mit tartok erről? Senki emberfiának nem akarom megmondani. De nagy magasságba vergődtem fel, Isten felé tudtam szállani, és ezentúl még hitem szokásait is pontosan be fogom tartani. Az, amit Istenről és a mi jövőnkről tartok, azonos mindazok hitével, akik férfiasan gyakran készültek a halálra, és nem vakbuzgók, képmutatók.

Elmentem a tengerbe fürdeni. A tenger nagyon nyugtalan volt, és egy kis borzongást éreztem a mólóról, mely lávából van, a tengerbe ugrani. E szorongást férfiatlannak tartottam s a tengerbe ugrottam. Nem úszom valami jól, s mikor a vízből felbukkantam, egy hatalmas hullám a sziklához vágott – elkábultam –, ugyanaz a hullám inasomat és egy másik szicíliai idegenvezetőt, kik ruhában voltak és engem néztek, oly erővel ragadta el, hogy mindkettő a tengerbe esett. Most mindhárman ugyanabban a hullámban voltunk, én teljesen elkábulva, inasom anélkül, hogy úszni tudna, a szicíliai pedig csizmában és minden bátorság nélkül. Segítség messze volt. Fejemet is elvesztettem egy kicsit, és megpróbáltam a mólóig jutni, de a víz oly keményen vágott a sima lávakőhöz, hogy a fejem betört volna, ha előre nem nyújtom mindkét kezem. Ujjaimról minden köröm leszakadt, s visszavágódtam mélyen a vízbe. Azt hittem, most megfulladok, és a gondolat, hogy félórával előbb teljes alázattal Istennek ajánlottam magam, isteni megnyugvást adott. Itt ér hát utol a végzetem, gondoltam, és hamarosan por vagyok, és azoktól elfeledve, kik engem oly őszintén szerettek valaha. Nem erőlködtem menteni magam, a hullámok le s fel ráncigáltak, szuflám még volt, s még nem nyeltem vizet. Elkészültem a halálra, de moccant bennem a férfiasság, gyalázatos, gondoltam, magam a halálnak ily olcsón odaadni, és teljes lélekjelenléttel, minden lehetséges erőmet összeszedve, a veszedelmes sziklától elrugaszkodtam, hamarosan a nyílt tengerre értem, ahol minden veszély nélkül és nyugodtan vártam meg egy kis hajót, amely nagy üggyel-bajjal a két másik félig vízbefúltat is kihalászta a hullámokból. – Gyakran voltam életveszélyben, de ily boldogan és elégedetten soha nem mentem volna a másvilágra. (…) És e pillanatban egészen nyugodtan és boldogan megyek ágyba, miután tegnap – a szentáldozás után – egy hajszál híja, hogy elpusztultam (…)”

Életveszélybe sodró erőpróbák, végletes vállalkozások – a veszélyvonzás és a vonzó veszély bizonyos pszichés alkatokra jellemző ambivalenciájában – amint említettem, számtalan helyen rögzítődtek naplójában. Ilyenekül utalok elsősorban a párbajaira; ezeket majdnem minden esetben ő kezdeményezi. A nápolyi kormányzó kihívása és megleckéztetése – a végén bocsánatkéréssel, a kormányzó részéről! – szerelmi indítékú, igen jóízű, valóban huszáros história… A többi párbaja sötétebb színezetű, némely esetben véres kimenetelű, Széchenyire nézve nem mindig előnyös társadalmi visszhanggal…

Leggyakoribb erőpróbái a lovaglással kapcsolatosak. Lovasbravúrok, mondhatni „lépten-nyomon” – mintha a korszak világhírű úrlovasának, Sándor Móric grófnak dicsőségét szeretné elhomályosítani… Lóról való zuhanásainak többször kell nyögnie következményeit.

Egyik legérdekesebb naplórészlet köszönhető a Pireneusokban történt hegymászó-balesetének. Egy égig érő hegyormon, melyet őelőtte csak helybeli vadászok és pásztorok másztak meg – összeomlik az erőfeszítéstől; kísérőinek kell úgyszólván ölben levinniök a völgy menedékházáig… Miért kellett erre a nyaktörő vállalkozásra elszánnia magát? – kérdezi az ember – két ismeretlen kísérővel, úgyszólván tanúk nélkül, ismeretlenül… Kiknek vagy kinek akarta volna testi-lelki erejét e félisteneket is próbára tevő vállalkozással bizonyítani?

Nem hagyható ki számtalan hosszú távú úszkálása sem, különböző vizekben, főként a Dunában. Sok esetben tüntető vállalkozás: élvezi, ha nézősereg figyeli a partokról. Ugyanide sorolhatók erőltetett csónakkirándulásai is; egy ízben például Pestről Fótig, egyhuzamban, egy keskeny angol szkiffen, egy-két barátjával…

Úgyszintén gondosan, mint sikerélményeket, jegyzi fel a zajló Dunán jégtáblák közt ugráló vagy csolnakkal vergődő átkeléseit.

Említésre érdemes több tengeri veszedelem is, hajótörés és vízbefúlás közelségének rémületei s ezek nagyszerű leírása.

Lehet-é hát Széchenyi vakmerő erőpróbáinak rugóját pusztán holmi „byronizmusnak” tulajdonítani? Igaz, hogy Byron Széchenyinek első számú bálványa és mintaképe, s a Boszporusz átúszása bizonyára követendő példa a szemében, de veszélykeresése, úgy tetszik, endogén eredetű. – Második férfi eszményképe már 1821-től Wesselényi Miklós – de ez a fanatikus más módon s több testi s lelki erővel megáldott veszélykereső. – Széchenyi eredendően önsanyargató, vezeklő lelki alkat: pisztoly csövébe meredő, halálkereső. Ha nem ilyen volna, egyszerűen a század gyermekének, a magyar reformnemzedék programját követő sportsmannek tekinthetnők, akikről – erdélyi viszonylatban – Újfalvy Sándor feljegyzi, hogy – élükön Kendeffy Ádámmal és Wesselényi Miklóssal – szenvedélyesen edzették magukat minden lehetséges veszély elviselésére, s vadászaton, lovaglásban, vad vizekben való úszkálásban stb. valósággal keresték a férfipróba végletes helyzeteit. – A reformista arisztokrata Széchenyinek egész társadalomra kiható, veszélyt kihívó, veszélyt megvető, épatírozó, a feltűnést, olykor a botrányt is élvező lelki alkatához csak egyvalakié hasonlítható: a plebejus-jakobinus Petőfié – s ezt talán maga Széchenyi is tudatosította, mire Döblingben kedves fiaként emlegeti.