Édes teher^*

„Don Juan, fatevi cristiano, e statevi in Sicilia! – Ma io sono. – Ma non siete cattolico. – Io sono bene cosí; non si puo meglio.”

A vonat lassított; a szegényes világítású kupéban mozgolódás, cihelődés volt észlelhető. De az idegen, aki trencskóját félig arcára borítva bóbiskolt ablak melletti ülőhelyén, utastársai tájszólásából vajmi keveset értett; mintha nem is olaszul beszéltek volna. A fülledt, különböző izzadság- és élelmiszerillatokkal telt fülkében az arcok elmosódtak – mintha egytől egyig kicserélődtek volna, amióta a hosszú szerelvény Messina pályaudvaráról recsegve-ropogva, keserves rugaszkodásokkal kidohogott.

A vonat megállt; az utasok nyomakodva, ordítozva kiszálltak. Az idegen egyedül maradt. Most aztán nyugodtan bóbiskolhat tovább – gondolta, s köpenyét arcára borította. Várt, várt a sípszóra, talán öt percig is, de a vonat nem indult tovább. Előbújt; hát a fülke sötét, a lámpák kialudtak. Kikémlelt a nyitott ablakon.

– AGRI vagy AORI silabizálta a sárga, egyemeletes állomásépület ütött-kopott homlokzatán az esők mosta vagy nap tüzétől lepattogzott, csonka feliratot, azt is egy távoli ívlámpa világánál.

A század elejei bedekkerből, melyet halott nagybátyja használt volt az olasz fronton, s a roncsolás tanúsága s a családi hagyomány szerint medencecsontlövéstől védte meg – ilyen városnévre nem emlékezett, pedig a nápolyi albergóban tanulmányozta, le is rajzolta a tervezett szicíliai útvonalat… Agrigento volna, lekopva? De akkor rossz vonatra szállt, s a hosszú utat átaludta… Tehát holmiját sebbel-lobbal összekapkodva kirángatta a rozoga pullmankocsi ajtaját, s leszállt.

Szemben a kopottas, táskás vakolatú sárga indóház – holmi múlt századi szabvány épület; egyik földszinti helyiségben talán mécsvilág. Háta mögött mindössze három vagon; alacsony kéményű mozdony az élen, mely még páráll, gőzölög. Amikor felszállt, a szerelvény oly hosszú volt, hogy nem láthatta elejét. Válogatni nem volt ideje, mert sípszó, füttyszó, s az utasok rohama azonnali felszállásra késztette, csak úgy találomra – egy harmadosztályú kocsiba, ahol minden hely gazdára talált. De most sehol senki. Órájára nézett. Néhány perc, s itt éri az éjfél, a kihalt pályaudvaron. Akad-e hordár, fiáker, taxi, hogy jókora bőröndjével valami szállodába vitesse magát?…

Egyenest a forgalmi iroda felé botorkált, a síneken keresztül. Még a peronra sem ért, amikor nagyon közelről, szinte a feje fölül, nagy recsegés-ropogás hallatszott, láncok csörgése, kattogása. Mi szakad mindjárt a nyaka közé? – állt meg hökkenten. De máris megszégyellte magát: egy láthatatlan torony láthatatlan harangórája ütötte el az éjfelet. Oly szép, bársonyos hangzat volt, hogy szívébe nyugalom, hála, szinte boldogság költözött. Hát hogyne! Számára ez a város – a szicíliai görög városok egyike, ahová gimnazista kora óta vágyakozott, hogy láthassa, tapinthassa a kollégium folyosófalára függesztett oszlopos templomokat – méltóbb fogadtatást méltóbb pillanatban nem is rendezhetett! Csak azt nem tudta, hogyan került ilyen hamar e városba.

Érthető kis szorongással kopogott a forgalmi iroda ajtaján. Egy fiatal, borzas, egyenruhás ember csoszogott elő, mezítláb, s a félig nyitott ajtón kiszólt: Chi è? Che vuole?

Az utas eldadogta, mi járatban van; és tanácsot kért, hol szállhatna meg vágyai városában, Agrigentóban – melyet Girgentinek is neveznek –, ha már sajnos ilyen későn érkezett.

– Agrigento? – reccsentette szeme közé az álmából felriasztott. – Nagyon sajnálom, de az úr, aki bizonyára külföldi, Nacriba érkezett!… – És egy hosszú városnevet mondott, ahol tíz órakor kellett volna Agrigento felé átszállnia. Miért nem nézte meg, milyen kocsiba száll fel? Ott ezt a három kocsit lekapcsolták… Ez végállomás. De sebaj, holnap reggel nyolckor, ugyanezzel a szerelvénnyel visszamehet, s kap csatlakozást Agrigento felé. Egyébként akad itt is elég látnivaló… A szálloda nem messze, a Piazza Garibaldin, csak hivatkozzék reá, ne féljen, nem hagyják künn az utcán…

Az utas megköszönte a szíves útbaigazítást, s hogy a jó embert meg ne sértse, még örömet is mutatott afelett, hogy eredeti úticélját eltévesztve, ebbe az ismeretlen városba vezérelte a Gondviselés…

ALBERGO SOLE – hirdette egy ákombák nagybetűkkel mázolt bádogtábla a háromemeletes, toronyszerűen szűk épület bejárata fölött. Mire az utas odaért, karja, válla a cipeléstől majd leszakadt; alaposan megizzadt. Fáradtságtól reszkető kézzel, bátortalanul rángatta meg a kéz alakú rézfogantyút. A csilingelés életteljes és biztató volt, csupa optimizmus! És valóban, nemsokára élénk beszédfoszlányok, ajtócsapkodások követték – s egy zömök, karikalábú, nagy bajszú, kopasz, javakorabeli férfi ajtót nyitott. Ráncos, napégette arcáról olyan öröm sugárzott, mintha rég várt kedves vendéget pillantott volna meg, szinte hogy a nyakába nem borult. – Biagi a nevem, Papà Biagi vagyok! – harsogta. – Uraságod nem bánja meg, hogy ide jött, meglátja, szíve még százéves korában is ide húzza vissza, akárhonnan is érkezett!…

S több effélét galagyolt, erős borszag árasztása közben, míg a bőröndöt vállára kapva, előtte slattyogott felfelé a piros kókuszszőnyeg borította, keskeny, meredek falépcsőn, mely mellesleg úgy recsegett, csikorgott, akár a toronyóra rozsdás acélszerkezete az imént… Papà Biagi egy téglalap alakú, katonásan egyszerű szobácskába vezette; az ágyat két mozdulattal megvetettnek nyilvánította, az ablakot szellőztetés végett kitárta, a kis mosdófülkét s a folyosón a „gabinettót” megmutatta, szép álmokat kívánt – és klaffogó-slattyogó papucsaiban elviharzott.

Az idegen, e fogadtatás túláradó szívélyességétől megilletődve s egyszersmind megnyugtatva, a legszívesebben ágyba rogyott volna. Azonban a kis tér látványa már idejövet annyira lenyűgözte, hogy most, a magasból, alaposan el akart benne gyönyörködni. Fecskefészek módján, szabálytalan ritmusban, húsz-harminc ház tapadt egymáshoz a rombusz alakú, legmagasabbak oldalán templommal büszkélkedő téren. A házak alatt gót ívű árkádsor. Hála a közvilágításnak, három sikátor vagy utca nyílása is felfedezhető volt a tér három oldalán… És vele szemben, a házak fölé magasodva, aránytalanul széles homlokzatával, négyemeletnyi, kupolás tornyával a templom! A Chiaramonti stílus remekének látszik, állapította meg boldogan, s már egyáltalán nem bánta, hogy Szicília szívébe vetődött; akad itt is bőven látnivaló, a borzas forgalmistából nem csak a lokálpatrióta beszélt.

Ágya fölött, a kis virrasztólámpa glóriájában majdnem életnagyságú Madonna-mellkép; liliomkezét keresztbe téve keblére szorítja; feje körül, aranybarna haján liliomkoszorú… Nincs egyedül, vette tudomásul, némi zavarban, a kívánatos-szépre festett, bizonyára a művész múzsáját örökítő, 19. század középi olajnyomat előtt… Vetkőzése, pizsamát öltése ehhez képest – az egyenesen őt figyelő szempár elől elrejtőzve – a sarokban történt, ahová a Madonna tekintete el nem hatolhatott… A zsalugátert, az ablakot becsukta, lefeküdt, s a szobácska négy sarkát megszámlálva, eloltotta a lámpát.

A meg-megnyikorduló rézágyban olyan kimerültnek érezte magát, hogy joggal remélte: azonnal álomba merül.

Nem így történt azonban.

Utazásának előzményei, a házasságból való egyoldalú kiválás, majd tíz hónap múlva a közös beleegyezéses válás hivatalos kimondása, az immár elvált feleségtől való illedelmes, de feszült, mindenképpen fájdalmas búcsúzkodás éppen úgy támadt fel minden részletével, mint odahaza, az albérleti szobában, ahová a közös lakásból nem egészen tiszta lelkiismerettel, de észokokat bőven találva (melyek azonban idő haladtával zuhanásszerűen devalválódtak) ugyanezzel a bőrönddel, idestova egy esztendeje, elvonult… Mi lehet Aloéval? Hol, kivel tölti a nyárelői éjszakát? S nem érik-e utol, itt is, a könnyei, az átkai?…

Azzal próbálta megnyugtatni magát, amivel Aloét is békíteni igyekezett annak idején: soha többé meg nem házasodik, dehogyis vesz a nyakába olyan súlyos terhet – bármily édes legyen is –, mint egy szép és erőszakos fiatal nővel való együttélésnek őnála erősebb testi és lelki alkatú férfiakat is összeroppantó gondjai. Sőt mélységes meggyőződésből a végső búcsú pillanatában esküvel megfogadta ezt… Voltaképp azóta is erkölcsi hullának érezte magát; Aloysiát pedig az ő áldozatának, mint akit rosszindulatú pletykák, csúfolkodások, kárörvendezések céltáblájául, s egyszersmind fogukat fenő, koncleső barátai vagy ezer idegen kalandorok prédájául hagyott… Az itáliai utazásra azért szánta el magát, mert naiv fejével azt hitte, hogy mennél messzebb kerül szenvedései színterétől, annál biztosabb a feledés.

Már-már elszenderedett, amikor az ismerős klaffogó-csoszogó lépések verték ki szeméből az álmot, majd halk kopogtatás, háromszor is, az ajtón. – Avanti! – kiáltotta bosszúsan, s a lámpát felkattintotta.

Fejének-arcának elöljárójában, Biagi gácsérbajsza bukkant fel a befelé nyíló ajtó mögül. Bocsánatot kért, belépett, s elhadarta, mi járatban van: szigorú rendelet ugyanis a vendéget az érkezés pillanatában bejelenteni, s ezt az aktust sajnos elmulasztották.

A vendég felkelt, zakójából elővette, s morcosan a szállodás kezébe nyomta útlevelét. Biagi elkapta; orrán drót szemüveggel, ujját sűrűn nyálazva belelapozott. – Ecco! – kiáltott fel, s arcán üdvözült mosoly áradt szét, bajszát kétfelé sodorta. – Ungherese, eh? Micsoda meglepetés! Már megbocsásson, de franciának néztem… Az első magyar vendégem! – ordította az arcába, hogy borgőzös lehelete betöltötte a szobát. – Micsoda öröm!… – Ő ugyanis triestino, vagyis austriaco származása szerint, s 1914-ig, a háború kitöréséig pincér volt a Hotel Adriában; mint tengerész, olasz fogságba esett, s idehozták, Szicíliába, sok ezer osztrák–magyar fogollyal, az isten háta mögé… Aztán? Házasság révén, e szállodácska tulajdonosának lányát feleségül véve, sikerült itt maradnia, lévén e környéken férfiakban a szokottnál is nagyobb hiány. Házasságukból hat sikerült leánygyermek született – de fiút nemzenie, sajnos, neki sem sikerült… De hát ezen már nem lehet változtatni… – Ecco! – kiáltott fel újra, ahogy útlevelében továbblapozott. – Il signore e divorzato, eh? – kérdezte, s a vendég néma bólintására olyasmit mondott, hogy jobb helyre nem is jöhetett volna, mint ebbe a városba, Biagi papa albergójába. Meglátja, neki is sikerülni fog, csak bízzék őbenne: mindenben kész segítőtársa lesz…

A riuscito szó sűrű előfordulása az erősen kapatos kiszolgált osztrák–magyar matróz fecsegésében olyan egyszerű, kedélyes, jólelkű ember jelleméről árulkodott, aki talán nagyon mélyről viszonylag igen magasra, jólétre s gazdagságra kapaszkodott, s ebből másoknak is juttatni szeretne, kivált, ha felöntött a garatra… Még egyszer kifejezte a „honfitárssal” való megismerkedés örömét, jó éjszakát kívánt, s kezében az útlevéllel, elviharzott.

„Papà Riuscito” látogatása – a vendég már csak így nevezte magában az őrmester bajszú házigazdát – alaposan kiverte az álmot a szeméből. Nem annyira a rövid és velős életrajzocska részletei, mint inkább az értelmezhetetlen célzások foglalkoztatták. Hogy „neki is sikerülni fog”, s akárhogy is lesz, de szíve, amíg él, ide húzza vissza – s hogy Biagiban még egyetlen vendég sem csalódott, mert ő mint szállodás is elsősorban a vendég érdekeit szolgálja s több ilyesmi. Valószínű, az öregecske is álmatlanságban szenved – gondolta –, de ellene nem altatót, hanem jóféle szicíliai bort használ; és most inkább a kíváncsiság hozta fel, semmint az azonnali bejelentésre vonatkozó rendelet. Hogy franciának nézte – lehetett őszinte is. Vagy csak hízelegni akart vele?… Rosszul nem esett, az bizonyos.

Az első nap vagy talán a második is, bágyadt, minden aktivitásra képtelen révedezésben telt el; alig merészkedett ki kétszer-háromszor a szállodából; a közelbe fagylaltért, vagy az újságosbódéig – mely egyszersmind trafik – valami képeslapért, cigarettáért. Talán a harmadik nap kezdett magához térni abból a különös, letargikus állapotból, melyet a kétezer kilométeres utazásnak tulajdonított, valamint az orvos által is oly melegen ajánlott levegőváltozásnak… Megpróbált ismerkedni a furcsa kisváros épületeivel, lakóival, szokásaival… Az épületek közül a San Giorgióról elnevezett templom ragadta meg a legjobban; nem kellett ahhoz archeológusnak, vagy művészettörténésznek lenni, hogy az ember a Chiaramonti stílusú homlokzatban felfedezze egy görög kultikus hely maradványait; négy hatalmas dór oszlop, félkörívesen beépítve, majdnem ép oszlopfőkkel, talapzatokkal, tartotta sziklaszilárdan. Ablakai fehér szamárhátívű márványkeretesek; belsejében, a falba mélyítve, a padlóba süllyesztve, számtalan középkori síremlék… De ha teljesen üres, kupolás hodály lett volna, akkor is jól érezné magát az altemplom odvaiból és folyosóiból, a sekrestye zugaiból áradó, liliomillattal vegyes nyirkos hűvösben az ember…

Lézengései során meg-megállt; figyelte a járókelőket, vagy az óriás kerekű, tarkára festett taligák imbolygását a gübbenős kövezeten; s különös szánalommal bámulta az elébük fogott hatalmas termetű, sovány, szürkésbarna öszvéreket, amint búsan s látszólag oly fáradtan cammogtak, mintha a világ végéről indultak volna; fejükön a szalmakalap, melyből a fülük kilógott, s jobbra-balra kalimpált, szánalmát irántuk csak fokozta.

Ebben a városkában olykor hallható volt a csend, a mozdulatlanság csendje, kivált déli verőfényben, és olyasmit sejtetett, mintha az idő valamikor a múlt század végén, mint megfáradt, elcsigázott öszvér, örökre megállapodott volna.

A cukrásszal sikerült közelebbi ismeretségbe kerülnie. Ez a közlékeny, barátságos hájtömeg figyelmeztette a város egyik fő-fő nevezetességére, ami szerinte nem egy idegent vonz e városba – vagyis a „bolond német gróf” palazzinájára, a templomsor legszélén; ebben valóságos múzeum rejlik, szép szobrokkal, képekkel teli. De még vonzóbb a kapuja, melyet a helybeliek La Porta dei Sospirinak neveznek! Ha szerencsés, a gróf özvegyét kint találja a rendkívüli kapu előtt; abból él, hogy a Sóhajok Kapuját egy líra ellenében bárkinek működésbe hozza…

Valami azonban visszatartotta, hogy azonnal odainduljon. Talán a nap heve, talán a sóhajtó kaputól való borzongás, mely már a szó hallatára végigfutott a hátán: a Velencében látott Sóhajok Hídjára emlékeztetett. Majd később, talán még a délután – határozta el, s visszament, már csak azért is, mert ebédidő volt, a szállodába.

Papà Riuscito viselkedése már az első napon csalódást keltett: mintha nem is lett volna azonos azzal az osztrák–magyar hadastyánnal, aki az első éjszaka borgőzösen meglátogatta, s széles jókedvében fűt-fát ígért a szállodájába vetődött „honfitársnak”. Zsivajgó, botrányos veszekedésektől, női sikoltásoktól, férfikáromkodástól visszhangzó családi életében vélte megtalálni a furcsa ridegség okát, valamint az albergo vezetésével, az étterem ellátásával, vendégei kiszolgálásával járó gondokban. Amikor úrlevelét visszaadta, csak annyit mondott, s azt is összevont szemöldökkel, katonásan, hogy jó lesz minden lépésére vigyáznia: a város ősi törvényeibe ütközhetnek esetleges meggondolatlan cselekedetei! És magára vessen, ha célját nem sikerül elérnie… Különösen attól óvakodjék, hogy a Vicolo delle Monache Oscuréba akár csak bekukkantson! Ezt egyetlen helybeli szülő sem fogja neki megbocsátani… Ha azonban tiszta szándék vezérli, s valóban nősülni akar, a legnagyobb tisztelettel nézzen fel a nyitott ablakokra! S ha valamelyik lány megtetszik, jegyezze fel a házszámot, ő majd vállalja a közvetítést…

A vendég elszörnyedve hallgatta a szállodás fenyegetőzésekkel tűzdelt intelmeit és ajánlkozásait. Hogyan vallhatta volna be ezek után, hogy nősülni esze ágában sincs, de bezzeg örömest ellátogatna abba a tiltott sikátorba, melynek már a nevétől is – a Sötét Apácák sikátora! – kellemes bizsergés járta át minden porcikáját…

Kora délután újra kimerészkedett a piazzára, és kétszer-háromszor is körbejárta; közben hátrasandítgatott: nem követi-e Biagi vagy valami megbízottja. Aztán, csakugyan véletlenszerűen, bekémlelt a csábító nevű, tilalmas utcácskába. Nőket azonban nem látott; de ha látott volna, se mert volna betérni, mert túl sok volt körülötte a járókelő. Majd este – határozta el –, s pulzusa már a látogatás puszta gondolatára meggyorsult.

Tovább lődörgött; kirakatokat, vásáros, batyus falusi asszonyokat, kergetőző kutyákat, kétkerekű tarka fogatokat bámult. S hogy, hogy nem, egyszer csak a palazzina előtt találta magát. Az épületet messziről egyszer látta már. De a Porta dei Sospirival történő közelebbi megismerkedésétől valami visszatartotta. Most azonban elkerülhetetlen volt: a fal mellett kis karosszékben fekete csipkékbe burkolózott, főkötős anyóka kuporgott, s mihelyt az idegen külsejű fiatalembert megpillantotta, hívogató mosollyal biccentett felé. Menekülésről szó sem lehetett. A mélyen ülő, szurokfeketén csillogó szem, a kiugró sasorr, a horgolótűt tartó, madárláb formájú kéz, rajta két-három antik gyűrűvel, az alacsony, vadászszékformájú, háromlábú hímzőasztalka fölött – megállást parancsolt.

A matrónát – kalapemelintve, a lehető legilledelmesebben, méghozzá a férjére való tekintettel németül – a jó, magyaros „kisztihanddal” – köszöntötte. – Signorino è tedesco? – kérdezte a nagyasszony, majd tagadó válaszára megkönnyebbülve sóhajtott fel: – Hál’ istennek!… Boldogult férjem ugyanis németre tanításomat egy idő után tökéletesen elhanyagolta… Minden idejét elfoglalták archeológiai kutatásai…

A látogató sietett közölni, hogy már hallotta hírét a professzornak, s nagyon hálás volna, ha a múzeumot megtekinthetné… Meghajolt, s háláját máris egy ötlírásnak a gyöngyházberakásos asztalkára való illedelmes lepengetésével előlegezte.

– Con molto piacere! – mosolygott a bagolyorca, és csőrszerű orra alól, a megszámlálhatatlan ránc kerítette szájüregből elősárgállott két épen maradt szemfoga. – De sajnálnám, ha a Sóhajok Ajtajával való megismerkedést elmulasztaná! – mondta, szinte sértődötten, s ültében hátrafordult, megnyomott egy falba foglalt gombot, mire az ajtó egy másodperc múlva hosszú, sóhajszerű nyikorgással fordult egyet a tengelye körül. – Die Seufzer-Tür – mondta a matróna komoran, talán a férje hangján, s szeme, szinte a gombnyomásra reagálva, automatikusan könnybe lábadt.

A látogató viszont alig leplezhető megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy a nyikorgó, vinnyogó hang sokkal inkább macskanyávogáshoz, mint emberi sóhajtáshoz hasonlít; s az a kaján gondolata támadt, hogy a leleményes gépezet gombnyomásra valami elrejtett macska farkát huzigálja… – Szabadna kérném esetleg még egyszer? – biztatta az özvegyet, s egy újabb ötlírást illesztett a másik mellé, az asztalkára. – Ó, uram! – nézett rá csodálkozva az özvegy. – Akár ötször is, ha tetszik!… – És újra megnyomta azt a gombot. A vendég figyelt. Az ajtó most lassabban forgott; a hang elnyújtottabb volt, moduláltabb, siránkozóbb, s talán, már a ház belsejéből ekhózva, mintegy az özvegy meghatottságának adott kifejezést… A vendég megborzongott, talán el is sápadt. A hang mindenképpen fájdalmas volt, szinte emberi. – S amikor újra csend lett, s az özvegy a hatást észlelve felkelt, hozzátipegett, s megfogta a kezét – Venga, venga, signorino! –, ő le akart hajolni, hogy a száraz, barna, kék eres kezet megcsókolja. De ezt az özvegy, másik kezének erélyes mozdulatával, elhárította. Un vero gentil’ uomo, Lei – mondta, s aztán felnézve, könny barázdálta arccal: – Látja, ide jutottam! Huszonhat éve, hogy özvegy vagyok; teljesen egyedül élek; a sok rosszindulatú, irigy embernek valóságos szálka a szemében…

A látogató, alig palástolható zavarában maga is könnyekkel küzdve engedelmeskedett; kemény, hideg szorítással fogta csuklóját az a csontos, sokgyűrűs kéz!

Az ajtó, ha csak úgy benyomták, mint a kávéházi forgóajtókat, nem sóhajtott, nem sírt, csak éppen csikordult egy rövidet… A látogató szűk, antik sírkövekkel, szobortöredékkel, urnákkal és vázákkal zsúfolt előcsarnokban találta magát. Két magasan vágott ablaknyílás bocsátott be némi világosságot, a tér vakító, kora délutáni ragyogásából; balra kisebb szárnyas ajtó, szemben fehér márványdarabokból épült csigalépcső látszott.

– S’accomodi! – tessékelte egy kis ripszbevonatú empire kerevet felé a professzorné, maga pedig szerényen a helyiség egyetlen székére ült, mely a jobb karban maradt kerevet megviselt fiacskájának látszott – s minden magyarázat nélkül franciára fordította a szót. – Amint már mondtam, boldogult férjem hazája nyelvére nem tanított meg, sőt az olaszt csak törve beszélvén, ragaszkodott hozzá, hogy franciául társalogjunk. Ennek nemcsak a palermói zárdaiskolából magammal hozott franciatudásom volt az oka!… Ha érdekelné, elmondanék egyet-mást ezzel kapcsolatban, már csak azért is, mert nem szeretném, hogy a férjemről terjesztett mendemondáknak hitelt adjon! „Il filosofo pazzo!” és „Il conte tedesco stravagante”, s több ilyesmit hallok még mostanában is, úgyszólván naponta, nemcsak a járókelők, de még az idegenvezetők szájából is!…

A látogató, azzal a halvány gyanúval, hogy valamiért újra franciának nézik, a házfalnál kuporgó, töpörödött öreganyóból háza belsejében egy csapásra átlényegült, előkelő, kihúzott derékkal ülő nagyasszonyt biztosította rendkívüli érdeklődéséről. S valóban fülét hegyezve figyelt.

– Mon feu mari, le comte Arturo… – még legalább egy keresztnév s két, valószínűleg kötőjellel írt, félrevezető-olaszosan kiejtett családnév következett, az elmaradhatatlan von-nal, de a zu nélkül, ez esetben – régészeti és művészettörténeti tanulmányait Párizsban végezte. A francia kultúrába, irodalomba annyira beleszeretett, hogy amikor 1870-ben a háború Elzász-Lotharingiáért kitört, egyszerűen megtagadta a csapatához való bevonulást. Elhatározását nemcsak atyjával, hanem a porosz hadügyminiszterrel is közölte, hosszú, egybehangzó tartalmú levélben. Ennek mottójául kedves írója, Jean Paul néhány sorát választotta: „A holtak égre kiáltanak, s a városok füstölgő romjai fogják tetemre hívni a háborús bűnösöket!”… Nietzschét, aki a legszűkebb baráti köréhez tartozott, a behívásnak viszont eleget tett, szívéből kivetette… Anyai örökségének egy részét svájci bankba mentve, örökre elhagyta Poroszországot. Előbb Észak-Afrikában, majd Kisázsiában végzett ásatásokat. Onnan végül Szicíliába jött; ebben a városban találta meg legizgalmasabb kutatási területét; s miután engem, az itteni ősi szokásnak alávetve magát, feleségül vett, sehová sem kívánkozott többé… Ez a szüleim háza… Elhalálozásuk után férjem saját tervei szerint kis múzeummá alakíttatta át…

A látogató behatóbb pillantást szentelt az imént futólag észlelt régiségeknek. A falba beépítve, vagy kisebb-nagyobb niche-ekben görög szobortöredékek, női és férfi fejek, egy-egy torzó, vagy márvány, feliratos sírkőmaradvány; elérhetetlenül magas polcokon karcsú vagy öblös urnák, korsók sorai…

– No de valóban nem untatom? – kérdezte a matróna. – Utóvégre egy ilyen fiatalember nem azért jön hozzánk messze földről, hogy régészeti előadásokat hallgasson, méghozzá egy csúf öregasszonytól, hanem hogy magához való feleséget találjon…

A látogató talán elengedi a füle mellett ezt a kerítőnői felhanggal, kis kacarászás kíséretében kiejtett félmondatot – ha nem esett volna egybe Biagi-Riuscitónak egy-két hasonló célzásával; de így is őszintén biztosította a nagyasszonyt az archeológia iránti vonzalmáról, sőt férje személyére és kutatásaira vonatkozó érdeklődését is hangsúlyozta.

– Ennek szívből örvendek! – hangzott a válasz. – Manapság egyre ritkább az ilyen tudományos érdeklődésű vendég… A világ háborúra készül! Így volt, szakasztott így, huszonhat évvel ennekelőtte, 1914-ben is… Akkor a férjem, aki számtalan külföldi tudóssal levelezett, biztos értesülései alapján ismét súlyos lépésre szánta magát: levelet írt a német császárnak! Megjósolta a németek vereségét, s a határtalan szenvedést, ami majd nemzetükre, s az egész emberiségre zúdul. Levelét válaszra se méltatták! De lehet, sohasem jutott Guglielmo őfelsége kacska kezébe… Nos, férjem, akkoriban – éppen június lehetett – inasával, aki szenvedélyes elektrotechnikus volt, együttműködve, a házba különleges, muzeális céloknak megfelelő világítást szerelt – saját tervei szerint konstruáltatta ezt a ajtót. Azért, hogy mindenkit, aki belép, figyelmeztessen, emlékeztessen az emberiség elkövetkező szenvedéseire!… Szent volt, valóságos szent, és nagyon boldogtalan…

Ahogy ezt kimondta, és patakzó könnyei alá gyűrött kis fehér zsebkendőt emelt, vékony, fájdalmas jajveszékelés hangzott fel az ajtó felől, s visszhangosan járta be a palazzina látható és láthatatlan helyiségeit. A vendég összeborzadt. Hátha valami macska, mégis… – próbálta elhessenteni rémületét. Erre ugyanis a hallban észlelhető jellegzetes kandúrillat némi gyanút szolgáltatott.

– Mamma mia! – sóhajtott fel a matróna is, és keresztet vetett. – Ez mostanában mind gyakrabban fordul elő! Eleinte azt hittem, neveletlen kölykök élnek vissza az őrizetlen hagyott automatikus kapcsolóval, és seprőt ragadva ki-kiszaladtam. De soha, soha egy lelket se láttam az ajtó körül. Már nem tudom, mit gondoljak. Néha éjjel is erre riadok fel…

– Talán a szerkezet romlott el? – próbálta egyszersmind magamagát is megnyugtatni a vendég. De valójában egészen másra gondolt.

– Nemrég volt férjem halálának huszonhatodik évfordulója! – fokozta borzongását, nyilván akaratlanul, az özvegy közlékenysége. – A német hadüzenet hírére szívrohamot kapott… Ne üljön fel a mendemondának! Veronált használt ugyan, de nem, nem lett öngyilkos! Ez inszinuáció!…

A látogatónak erre nem volt mit válaszolnia. Hallgatott. És kezdett elviselhetetlenné válni a némaság – melybe bármely pillanatban belehasíthat az a jajveszékelés. Egy-két perc is eltelt így szótlanul, moccanás nélkül ültek és vártak. Végül is a vendég alkalomhoz illő halk részvétnyilvánítással igyekezett változtatni a nyomasztó helyzeten, s éppen akadozva-dadogva a búcsúzás sablonjára tért volna át, amikor a matróna, mintha erre nem látta volna elérkezettnek az időt, maradásra intette, s megkérdezte, nem fogyasztana el a társaságában egy pohárka marsalát. Válaszát meg sem várva, fürgén kelt fel, s apró, tipegő-bicegő léptekkel tűnt el a benyílóban.

A vendég a professzor megidézett szellemének látható formában való felbukkanásától tartva, szorongásos pillanatokat élt át. Erősen gyanús volt neki a hatalmas, barnavörös urna az ajtó fölött: ha nem éppenséggel a sóhajtó-jajgató szerkezetet, a professzor hamvait rejtheti. Mert annyit ő is konyított a régészethez, hogy egy ilyen méretű és alakú edényben felismerje az ókor egyes halottégető néptörzseinek másodlagosan is felhasználható kerámia remekét… Gyanúját csak fokozta, hogy urna fülkéjének párkányán, mely architrávszerűen másfél méter hosszúságban épült be a Sóhajok Ajtaja fölé, mélyen vésett, antikvabetűs feliratot fedezett fel: ET NUNC REGES INTELLIGITE, ERUDIMINI QUI JUDICATIS TERRAM. Az urnán pedig talán frissen ráborított gyászszalag…

Mikor a professzor özvegye – reszkető kezében keskeny tálcával, melyen két talpas pohár s egy üvegkorsó csörömpölt – visszatért, vendégének tekintete szinte elrévülten meredt még az ajtó fölé: az idézet súlyát átérezte; ismerősen csengett, de nem tudta, honnan.

– Az ő kívánsága volt – szolgált magyarázattal, s maga is az ajtó fölé emelte tekintetét. – Szegény ember, pusztába kiáltott! Nem értették meg a világ urai!… Kutatásainak eredményét is – mely a sicanusokkal szemben a kisázsiai eredetű sicul nép elsőbbségét perdöntően bizonyította – a hivatalos régészek, a különféle akadémiák és egyetemek tekintélyei nemcsak hogy kétségbe vonták, hanem nevetségessé is igyekeztek tenni. Az ellenfelek a félszigeten, és magában Szicíliában is leletei és publikációi számával egyenes arányban szaporodtak… De jöjjön, hadd mutassam meg a dolgozószobáját! Ott igyunk egy pohárral az ő emlékezetére…

A vendég tágas, túlzsúfolt teremben találta magát; közepében hatalmas dolgozóasztal, rajta könyvhalmaz, kisebb-nagyobb szobrok, egy-két, talán hamutartóul szolgáló, kráter formájú edény. A mennyezetig érő könyvespolc csak úgy roskadozott – a portól is, nemcsak a vaskos, szép kötésű könyvek súlya alatt. Egy jókora, téglalap alakú nyílás a közepén, majdnem életnagyságú férfi képmásnak adott helyet. Csontos, enyhén napbarnított arc, angolbajusz, végtelen szomorú, a spanyol vizslákéra emlékeztető, megtört tekintetű, szürke szempár… Fehér burnusz-szerű porköpenyeg vagy micsoda rajta, jobb kezében trópusi sisak, bal keze hüvelykujja a burnusz övébe akasztva.

– Harminchat éves! Ez az élethű festmény egy világjáró piktorral való barátságának emléke, házasságunk első évéből – szolgált magyarázattal az özvegy. S hozzátette: – Amint látja, nem volt éppen atlétatermetű férfiú, de szívós, kitartó minden vállalkozásában. Emberfeletti lelkierővel megáldva!

A vendég valóságos megkönnyebbülést érzett, hogy a professzorral így, majdnem fizikai mivolta szerint, s nem az imént fenyegető szellemalakjában találkozik. – Igen, valóban – motyogta –, az a festő értette a dolgát! De mintha ezen a képen a lelkierő bizonyos melankóliával párosulna…

Az özvegy a képre sem nézve, a két pohár megtöltésével foglalatoskodott. Majd vendégére nézett, bólogatva, végtelen nyájas arckifejezéssel:

– Ugye nem sértem meg, mon Cher, ha azt mondom, hogy erősen hasonlít őhozzá?

A vendég, futó megrökönyödését palástolva, habozás nélkül jelentette ki, hogy nem is érhette volna nagyobb kitüntetés…

– A professzor úr emlékére! – követte a háziasszony mozdulatát, aki a poharát már reszketeg kezében tartotta. – És az ő képe alatt, úgyszólván az ő jelenlétében fogadom meg, hogy soha sem fogom elfelejteni özvegyének irántam tanúsított jóindulatát!

– Köszönöm, kedvesem – emelte poharát az özvegy. – És a maga egészségére! Adja Isten, hogy vállalkozását városunkban teljes siker koronázza!… De ugye ajándékoz még néhány percet egy magányos öregasszonynak? Annál is inkább, mert amit férjem munkásságáról még elmondani szeretnék, vállalkozásában minden bizonnyal hasznát veheti…

A vendég, miután a néhai tudós földi alakjával is közeli ismeretségbe került – és még az összehasonlítás hatása alatt –, nem titkolt izgalommal köszönte meg a nagyasszony iránta való bizalmát. S a kikívánkozó mondanivalót várva, mindössze arra kért engedelmet, hogy cigarettára gyújthasson: a délelőtt vásárolt enyhén aromás, könnyű Macedonia Esportazione már régóta fészkelődött a zsebében.

– Nyugodtan, kedvesem, csak éppen ablakot nyitok! A nap úgyis lemenőben; hadd áradjon be egy kis hűvösebb levegő.

A függönyt félrebúzta, s kinyitotta az egyik ablakot. A vendég belépte pillanatában a majdnem szembesütő naptól elvakítva a külvilágból semmit sem láthatott: most azonban szakadékos, sziklás hegyek látványa kápráztatta el, úgyszólván a város határában, s mögöttük, szinte az égben, az Etna kupolája. A világfájdalmas tudós mindennapos látványa!… Ez gondolkodóba ejtette. Az égbe nyúló vulkán első csalódott filozófus öngyilkosa, Empedoklész, s a „filosofo pazzo” tüntetésnek, tiltakozásnak szánt tragikus tette közt nincs-e szoros összefüggés? De mielőtt tapintatosan szóvá tehette volna, az özvegy beszélni kezdett. És a vendég mind döbbentebben hallgatott; pedig fel kellett volna kiáltson, fejéhez kapdosson a hallottaktól! Sohase gondolta, hogy ilyen felzaklató hatást tehessenek rá, bármilyen korral foglalkozó régészeti kutatás eredményei – s hogy ennyire magára vonatkoztassa őket. Elfogadta, ellenőrzésükre, cáfolatukra képtelenül; mert rémületbe ejtette, egyszersmind lenyűgözte a felsorolt tények fantasztikumának logikus rendszere. Ösztönei azonban nem hagyták cserben: érezte, tudta, hogy mihelyt lehet, menekülnie kell – nemcsak e házból, hanem magából a városból is!

Az a föníciai eredetű ősnép, melynek elsőbbsége bizonyításával a professzor annyi tudományos ellenfelet szerzett, e városban, azon a magaslaton, ahol a dóm áll, Molochnak, a Napistennek templomot állított. A kilencvenes években költséget és fáradságot nem kímélő ásatások során, közvetlen a dóm mögötti mély szakadékból, számtalan női csontváz került elő. Egytől egyig fiatal nők voltak, a Napisten oltárán vérüket hagyó áldozatok… A görög hódítók később, ugyanazon a helyen, Apollónak építettek templomot; de a leányáldozat ősi, kegyetlen formáját többé nem gyakorolták. Valami azonban tovább élt a szörnyű, s az írországi druida papok ceremóniáira emlékeztető kultuszból: itt avatták őket asszonnyá, beérve szüzességük vércseppjeivel… És így tovább, az ókoron, a középkoron át, az egymást váltó népek, a normannok, az arabok: saját törvényeikhez és szokásaikhoz szelídítve vagy vadítva, mind-mind továbbplántálták valamilyen formában ezt a szokást. A professzornak erre nézve már számos bizonyítéka volt; csak azt nem tudta még, mi kényszerítette az egymást követő népeket és társadalmakat e szokás szívós átörökítésére, évezredeken át… Egyszer azonban meghívást kapott a helyi iskolába, tizenkét-tizennégy éves gyermekeknek tudományát, a régészetet népszerűsítő előadást tartani. Vagy negyven csillogó szempár fogadta üdvrivalgással, éljenzéssel. A dobogóról barátságosan integetett, megköszönte érdeklődésüket – s közben feltűnt neki, hogy alig lát közöttük fiúgyermeket. Ezt szóvá tette a mellette pöffeszkedő igazgatónak, azt hívén, hogy a fiúk elcsavarogtak…

A válasz elképesztette: a lányok létszáma minden évben háromszorosa a fiúk létszámának! Emberemlékezet óta így van, az egyházi anyakönyvek születési adatai három évszázadra visszamenőleg kétséget kizáróan bizonyítják… A professzort olyan izgalom fogta el, mint talán Newtont attól a lepottyanó almától. S a gyermeksereg csak azt látta, hogy az igazgatójukat keblére öleli, felugrik, s Heuréka, heuréka! kiáltásokkal kirohan az osztályból… Megtalálta hát a magyarázatot, de csak a szokás továbbélésére: a nők aránytalan szaporodása a férfiak rovására, minden bizonnyal évezredeken át… arra a kérdésre pedig, hogy ennek mi lehet az oka, már nem embertani, sem társadalmi, hanem geológiai adottságokban keresett magyarázatot. S ezt a környékbeli vizek, források magas kéntartalmában vélte megtalálni. Hipotézisét közölte egy-két itáliai és külföldi gynekológiai klinikával – de csak udvarias köszönőleveleket, megerősítést nem kapott. De hát az nem is volt már fontos. Amit eddig is tudott, annak most már az okát is tudta!… Talán az első emberpár felbukkanása óta olcsóbb volt itt a nő, mint a férfi. Úgy szabadultak meg tőlük, ahogy tudtak. A szülők felesleges lányaikat, egy 9. századbeli adat szerint csoportosan, mint a juhokat, akár szerecsen kalózoknak is eladhatták. És csak a 13. században alakult ki a mai szokásnak közvetlen előzménye, mely a vállalkozó kedvű férfiakat is próbára tette: nemcsak pénzt, aranyat-ezüstöt kellett a szülőknek felajánlaniuk, hanem – s mikor ezt mondta, az özvegy felállt, s vendége vállát, felsőkarját két kézzel megmarkolta –, hanem testi erővel is bizonyítaniuk kellett, hogy méltók a lányukra. Ez minden valószínűség szerint a normann hódítók törvényeiből következett, s egybeesett a férfivá avatás némely erőpróbájával… Tehát egyáltalán nem volt kockázatmentes vállalkozás! Aki e próbán elbukott, a hóhér taligáján vitetett ki a városból a messzi kikötőig, nyakában szégyentáblával, útközben sárral dobálva, megköpdösve… És természetesen a szerencsétlen leány is szégyenben maradt, rossz híre kelt, s előbb-utóbb kolostorba vonult a csúfolkodók elől… Vagy, ami még rosszabb, beköltözött a Sötét Apácák sikátorába!…

A vendég Newtonéhoz fogható izgalmában kihúzta magát, szinte deltáját mutogatta, hogy csak úgy feszült rajta a vászonzakó. – Miben állt ez a próba? – szegezte a kérdést a nagyasszonynak. – A mélyen ülő, szúrós, fekete szem ravaszul villant reá: – Hogyhogy? Hát nem tudja? Vagy csak azért kérdezi, mert az én szavaimmal akarja hallani?…

Kínos, rendkívül zavart pillanatok! Ha őszinte vallomást tesz, elmondván, hogy rossz vonatra szállt stb., stb. – háziasszonya bizalmát gyorsabban veszíti el, mint ahogy megnyerte. Sőt az özvegy, afeletti bosszúságában, hogy illetéktelent avatott be fájdalmas emlékeibe, aki férje kutatásainak egyelőre publikálatlan eredményeivel is visszaélhet, semmiségekre tereli a szót, vagy azonnal ajtót mutat neki – méghozzá milyen ajtót!

– Tulajdonképpen, azaz hogy is mondjam – kezdte bizonytalanul, majd a francia kifejezéseket pontosabbnak vélt olaszokkal váltogatta. – Orvosom tanácsára… súlyos lelki válságban… miután örökre elveszítettem Aloysiát… akit…

– Na látja! Tudtam én, az első pillantásra!… Kímélje magát az emlékektől!… Persze azt is megértem, hogy a magára váró próba sikerében bizonytalanul, vannak még habozó pillanatai. De énhozzám őszinte lehet. A férjem is hasonló lelkiállapotban vetődött e városba, miután az évek óta nyakán ülő francia kalandornőtől Ciprus szigetén sikerült elszakadnia… Higgye el, sohasem bánta meg!… A múlt század nyolcvanas éveire már szinte szimbolikus aktussá lényegült át az ősi szokás. Ha több pár gyűlt össze, egy-egy vasárnap valóságos népünnepély jellegét öltötte, s maga az aktus nem sokban különbözött a lepényevés vagy a zsákban futás közkedvelt mulatságától… A jobb ízlésű, igényesebb idegeneknek persze jogukban állt a próbatétel magányos, lehetőleg csődületmentes formáját választani… Boldogult férjem, amikor velem megismerkedett, valósággal élvezte, hogy az asszonyszerzés ez ősi próbájának alávetheti magát, annál is inkább, mert – nem dicsekvés – a város legszebb lánya voltam!… Maradék svájci tőkéje lehetővé tette, hogy tekintélyes összeg ellenében – melyet a podestànak felajánlott – polgárjogot nyerjen, ellentétben azokkal a vadidegen kalandorokkal, akiknek némely esetben szégyenszemre a szülők fizették útiköltségüket… A maga szállodása, az a részeges austriaco is így maradhatott a városban; de a rossznyelvek szerint a podestà érdeke kívánta meg, mert a leányzó a szeretője volt… S van még itt egy svéd botanikus…

A vendég, bármily lázas figyelemmel kísérte is a saját ékesszólásától megittasult, pergő nyelvű matrónát, a férfipróba mibenlétére valló motívumot – a lepényevés és zsákban futás említésén kívül – még nem tudta felfedezni. Valami sugallat reményében sandítgatott fel a fehérburnuszos tudósra, akivel, mint férfi a férfival, érdeklődésében közvetlenebb, nyíltabb lehetne, mint a pletykás hajlamú nagyasszonnyal…

– Nem csodálom, hogy boldogult férje kiállta a próbát! – mondta hízelegve. – Asszonyom szépsége, műveltsége bizonyára olyan erőt kölcsönzött neki…

– Köszönöm a bókot, kedvesem!… Valóban így volt!… Csakugyan, elsősorban annak az eksztatikus, szinte emberfeletti lelkierőnek köszönhette – amint ő maga mondta később –, hogy közben össze nem rogyott. A porosz hadseregben az ulánusoknál szolgált, az igaz, s a sok lovaglástól igen fejlettek, rugalmasak voltak a lábizmai… No de nála sokkal erőteljesebb férfiak is lerogytak a teher alatt, kivált a húsz és harminc év közöttiek; némelyek már a tizedik, tizenötödik lépcsőfokon! A férjem bezzeg valósággal felszaladt velem, végig, mind a huszonnégyen! Ah!… És közben, ne felejtsük el, egyensúlyoznia kellett, s hallgatnia a bámészkodó csőcselék biztató vagy rosszindulatú, olykor éppenséggel nyomdafestéket nem tűrő kurjantásait…

A vendég hüledezve tapogatta meg a néhai ulánustisztéhez aligha hasonlítható, meglehetősen cingár combjait… „Egyensúlyoznia kellett”? „Huszonnégy lépcsőfokon”? „A csőcselék kurjongatásai közben”?… Őrült volt, extravagáns, megszállott, mániákus tudós, vagy éppenséggel exhibicionista, ha ilyesmire vállalkozott!

Mielőtt valamilyen újabb puhatolódzó kérdést fogalmazhatott volna, a professzorné, mintegy megnyugtatásául, így folytatta:

– Azóta a 20. század elején, a tartományi kormány és az egyház egybehangzó határozatára, lényeges könnyítések történtek. Napjainkban már két vőfély kíséri fel a lépcsőn a párt; a leányzót is azok ültetik a próbára álló nyakába, kellő tapintattal, rudakra szerelt, hordozható paraván mögött, hogy a legkritikusabb pillanatban rejtve legyen a mohón kandikáló férfiszemek elől. És – nem vénasszonyos prüdéria mondatja velem – a lányok sem olyan szemérmesek manapság, mint az én időmben… Anzi! Hanno le mutande di seta pura – proprio un fazzoletto!…

És görbe madárujjaival a levegőbe rajzolta, a vendég szeme elé, a háromszög alakú, zsebkendő nagyságú női ruhadarabot…

A vendéget a férfipróba némely részletének érzékletes leírásától rendkívül kellemes bizsergés járta át. Lélegzete, pulzusa meggyorsult, s zavarában a mélabús, világfájdalmas professzor arckifejezését bámulta, hogy kerülje az özvegy kerítőnői túlbuzgóságtól élénkülő egérszemét. Ez pedig boszorkányos kis kaccantással nyugtázta a várt s elért eredményt, s egy újabb pohárka marsalával kedveskedett neki. Ezt a vendég most már szemét behunyva, egyetlen hajtásra öblítette le.

– Vállalkozása sikerére! – bólogatott az özvegy, de ő maga csak belenyalintott a pohárba.

„Nincs az a hatalom, mely erre az őrültségre ragadtatna!” – gondolta a vendég, de nem mondta ki. S úgy érezve, hogy a búcsúpillanat elérkezett, felállt, egy pillantást áldozott még az Etnának, mely lilás fellegek „Uranus-gyűrűi” közt, alkonyati fényben tündökölt, s így szólt:

– Nem tudom, hogyan fejezzem ki mélységes hálámat, drága asszonyom! Csak annyit mondhatok, hogy lelkemben egész életemre kiható élménnyel, meggazdagodva távozom…

– Magam is csak hálás lehetek – riposztozott az özvegy. – Higgye el, ritka becses ajándék nekem, hogy méltó ember társaságában áldozhattam boldogult férjem emlékének! És maga, kedvesem, a legméltóbbak közül való! Éppen ezért fogadja meg tanácsomat: menjen végig a Via del Solén. A lányok nemsokára kiülnek ablakukba, kelengyéiket varrják, hímezik. Ne álljon szóba semelyikkel! Apollóniát keresse! Az unokahúgom… Szülei igazi gentiluomini. Jobbra az utolsó ház az övék… Köszöntse illedelmesen, s ha lejön és megáll a kapuban, csak ennyit mondjon: „Benedetta la mamma che ti ha fatto!” Apollónia tudni fogja, hogy én küldtem. Imádkozom, hogy legyen erős. Bízom magában! És meglátja, sikerül!

Szegett fővel, lesütött szemét óvatosan a lépcsők élére, csorbáira meresztve haladt fölfelé. Mielőtt elindult volna, jó ideig szinte önkívületi állapotban leledzett; ugyanaz vagy hasonló „stato d’animo estatico, quasi sovrumano”, mely a professzornak a próbához valósággal szárnyakat adott: őt is gátlástalanul, mintegy részegen segítette át a megelőző formaságokon. Két-három középkorú nő- és férfialak, a lány szülei vagy hozzátartozói, az elébe tett s olvasatlanul aláírt szerződésformulák, a régimódi lakás, majd a hivatali helyiség jellegzetességei – mindez álomképpé foszladozott a tudatából. Csak Apollónia arca, szeme, szája, karcsú, rugalmas teste, rövid szoknyás, szűk ruhája, a haját leszorító mirtuszkoszorú – ahogy az állványra szerelt, hordozható paraván mögött egy pillanatra láthatta –, s hosszú, erőteljes, barna bőrű lábszára, finom kis lábfeje, a pántos, magas sarkú lakkcipőben – csak Apollónia lebegett a szeme előtt, vagyis az édes teher, mely alatt nem roskadozott! Majdnem futva vitte fölfelé…

Most azonban, a lépcső közepe táján, hirtelen szédülés fogta el. Nem is volt kellemetlen; álombeli repüléshez hasonlított. De megingott, s már rémülten nézett körül – először nézett körül, mióta elindult.

Kétfelől, a széles, fölfelé szűkülő lépcső babér sövénykorlátjánál kimeredt szemű, vigyori, bámész sokaság. Nők, férfiak, minden korosztályból. Ruhájuk koromfekete, réges-régi, spanyolos ünneplő; mellükön keményített csipkefodor. Kalapjuk széles karimájú, magas tetejű, piros szalagos. Háta mögött – ahogy szeme sarkából látta – egy deszkaemelvényről, melyen elindulása előtti percekben a Giovinezzá-t harsogta a fekete kucsmás, uniformisba bújtatott bombardonos-réztányéros-dobos zenekar, már csak ütemes dobszó hallszik, mint valami kiszámolás, majd hirtelen pergéssé vadul, s fenyegetőn idézi a cirkuszi halállengések borzongató pillanatait… Előtte, fönt, a lépcső tetején, a dóm bronzkapujának moszatszínű zöldjéből kiválva hatalmas, lila taláros, süveges óriás: a püspök, aki majd, ha a próba sikerül, Apollóniával felbonthatatlanul összeesketi…

A teljes kijózanodás áramütésként érte, vagy mint az ébresztőóra kegyetlen berregése a szépet álmodót. Tanácstalanság, majd rémület fogta el. Mi vitte rá erre az őrült vállalkozásra? – kérdezte magától? Micsoda szuggesztió? Vagy az özvegynél túl sokat, talán a marsalába keverten bájitalt ivott? Mert az öregasszonyt bódult, mámoros fővel hagyta ott, s mintha mágnes vonzotta volna, indult Apollóniát megtalálni… Mikor a Nap utcájába befordult, egy rendkívül furcsa, sivatagi arab építményhez hasonló sarokház előtt kövér, varangyoskepű, tarka ruhás koldusasszony állta útját. – Signorino, tudom, mi járatban van – vigyorgott rá –, de egy lépést se tovább, míg a Hóhér Háza előtt meg nem áll! – s a két faragatlanszikla-szerű kapukőre mutatott, mely voltaképp az épületet tartotta, s olyanok voltak, mint az ormótlan menhiroszlopok. Mindkettőben fülkeszerű bemélyedés: az egyikben megtört tekintetű, töviskoronás Krisztus-fő, alatta jókora acélpersely: „Donazioni per il Redentore”; a másikban láncon lógó rozsdás vasbilincs, alatta másik persely s azon „Donazioni per il Boia” felirat… Miután minden ötlírását az özvegynél hagyta, már-már nyomott be egy tízlírást a nyíláson a Megváltó perselyébe – mikor a varangyasszony csuklójánál fogva visszarántotta. – Ne abba! A Megváltó segít anélkül is! A másikba tegye, a saját érdekében!… – Irtózattal engedelmeskedett. És búcsú nélkül, szinte futva hagyta ott a némbert, de még a harmadik háznál is hallotta áldásait vagy átkait… Ez a kínos közjáték csak megtorpantotta, de meg nem törte vállalkozó kedvét. Egyébként is, innen-onnan már női énekszó hallatszott – Finestra chiusa, senza luce senza sole – áradt ki az elnyújtott siratószerű dallam a Nap utcájában!… És egy sovány, nagy orrú leányzót pillantott meg a feje fölött, az ablakban; hímzőrámája fölé görnyedve ült, s mihelyt észrevette, hogy nézik, csábmosolynak szánt foghíjas grimasszal kacsintott le reá… Visszamosolygott, hogy meg ne sértse, de tovább loholt onnan. Egy másik ablakból Toselli Szerenád-ja áradt rádióból vagy gramofonlemezről, Gigli rajongó, melizmás üveghangján… Az utcán most feküdt végig a nap – megejtő pillanat volt! –, de a lány, aki a gramofonos ablakban üldögélt, nagydarab, díjbirkózó külsejű normann szőkeség, már csak mázsás teste miatt sem lehetett az özvegy ajánlotta Apollónia… Három-négy ház volt hátra még; két-három lány vetett rá könyörgő vagy kacér pillantásokat – egy harminc év körüli, pártában maradt, erősen kifestett a kebleit is kecsegtetően mutogatta! –, de hát ezekről sem tételezhette fel, hogy valamelyikük Apollónia. S egyszer csak az utolsó házból, mely a többitől formájában, színében alig különbözött: halk zongoraszó! S az ablakban egy álló, barna-vörös hajú napba néző lányalak. Keble ujjatlan, kék blúzból domborul, gyönyörű karjával az ablakpárkányra feszül, úgy bámul a napba, mely most készül eltűnni a sziklák mögött… – Apollónia! – sóhajtotta feléje. A lány lenézett, egy ujját felemelve olyasmit jelzett, hogy ne zavarják, s tovább bámult a napba. De mihelyt az utca árnyékba borult, ismét letekintett, mondhatni biztató érdeklődéssel. – Benedetta la mamma che ti ha fatto! – kiáltotta fel, karját széttárva, s térdre vetette magát az ablakkeret Madonnája előtt.

Ami ezután történt, oly gyorsan, magától értetődően, mondhatni olajozottan pergett, mint a gyorsított filmszalagok. Mindenki a „helyén volt”, minden kis jelenetben, mintha születésük percétől tudták, naponta gyakorolták volna. Ő csak egyszerűen sodortatta magát: hagyta, etessék, itassák, karon fogják, homlokon csókolják Apollónia szülei, családtagjai; s a podestà hivatalában habozás nélkül mutatta be „úti okmányait”… A formaságokon átesve megengedték, sőt biztatták is, hogy Apollóniától gyöngéd csókkal és öleléssel búcsúzzék – a másnapi találkozásig, melyet reggel kilenc órára tűztek ki, a dómkapu lépcsője előtt. Apollónia testének érintésétől átforrósodva, boldogan loholt vissza az albergóba – egyenest Biagi-Riuscito karjaiba. Az valahonnan értesült már a fejleményekről: pityókos üdvrivalgással fogadta, s olyan kijelentéseket tett, mintha eddigi sikereit az ő honfitársi közbenjárásának és tanácsainak köszönhetné. Asztalhoz ültette, s a testi kondíció javítása érdekében hat tojásból óriási pizzát készített s rakott elé, hozzá egy teli chiantis üveget, s míg vendége evett, s ő vele ivott, elmondta, hogy annak idején ugyanerre a próbára készültében neki is ezt ajánlották – és sikerült! Végül lelkére kötötte, hogy lefekvés előtt el ne mulasszon bizonyos testgyakorlatokat – fekvőtámaszt, békaügetést, bukfencezést –, mert, ahogy elnézi, izomzata, testalkata nem a legalkalmasabb egy testvérek közt is ötven-ötvenöt kilós teher nyakban való felcipelésére – ha mégoly édes teher is az!… De ő ezt a jó tanácsot bolond fejével nevetségesnek tartotta. Esze ágában sem volt kételkedni amaz „eksztatikus, úgyszólván emberfeletti” lelkierőben, melynek hála, a hozzá hasonló fizikumú professzor vállalkozását is siker koronázta… De most, mámoros loholásában megtorpanva, s éppen józanságában szédelegve kell tapasztalnia, hogy a lélek lehet bármily erős, ha a test nincs kellő erővel megáldva… Ott állt imbolyogva a lépcső kellős közepén. Szemben vele az óriás termetű, lila taláros püspök, két kezét talárja bő ujjába dugva, mozdulatlanul. Kétoldalt a bámészkodó rokonság, hivatalos személyek, a nyüzsgő, ordítozó, parázna jeleket mutogató tömeg. Szörnyű dobpergés vagy szívdobogás a fülében, az agyában; nyakán, vállán az egyre édesebb teher: forrón, perzselőn. És Apollónia combja bolondítón vad testszagával az arcára, fülére tapad, lüktet bennük a vér… Egyek ők már, vagy minden pillanatban eggyé válhatnak, nő-férfivá, férfi-nővé, a szerelem mitikus szörnyévé – avagy nem ezt célozta a gyakorlottságra való mozdulat, mellyel a két vőfélyszerű, ünneplő ruhás férfi, Apollóniát a lábánál fogva, ott, az alkalmi függönyök mögött, a nyakába lódította?… Akadozó lélegzettel indult tovább. A zenekar tamtamritmusa gyorsabb, nyugtalanítóbb lett, a kurjantások élesedtek, fokozódtak. Szemét most már behunyta, hisz a lépcsőfokok méretével már megismerkedett; minden erejét összeszedve sikerült még vagy hat lépcsőfokon felhágnia. Meg-megingott, arcáról, hátáról patakzott a verejték, szeme előtt vörös–sárga foltok táncoltak, s közben nyakszirtjét valósággal perzselte a lány ama testrésze, mellyel közvetlen érintkezésbe került – hála a selyemből való kis ruhadarabnak, melyről az özvegy megbotránkozva tett említést –, de lehetséges, hogy Apollónia továbbment, s az ősi szokást vakmerően a jövő évtizedek követelményeihez igazította…

Amikor a huszadik lépcsőfokhoz ért, agyán, szívén, minden szervein a gyönyör olyan vörös villáma cikázott át, hogy térde megcsuklott, már-már hanyatt dőlt, és ha a két kísérő nincs résen, s a lányt meg nem ragadja, végigzuhan vele, hanyatt, az éles lépcsőfokokon. Így csak egyszerűen oldalt dőlt, s a lány még egy pillanatig rajta, vele, hogy végtagjaik összegabalyodtak. Földi üdvözülésének rövid, isteni pillanata, megszégyenülésének végeérhetetlen néhány perce volt. Apollóniát durván lerángatták róla, elszakították tőle, őt pedig ott hagyták, arcával az éles lépcsőfokra borulva – mint egy tisztátalan rongycsomót.

Ki tudja, meddig feküdt volna ott, erkölcsi, fizikai megsemmisülés állapotában félig aléltan, a tűző naptól parázsló kőmáglyán? De hamarosan trappolás, kemény csizmakopogás s valami csörömpölés riasztotta fel. Durva kéz ragadta vállon, s megrázta. – Su! Su! Non sei riuscito, basta. Alzati!

A vendég fél szemmel felnézett. Fekete, régimódi ünneplőben, fehér kesztyűben, vastag rézláncon lógó csuklóbilinccsel a nyakában a szállodás állt fölötte. Hogy nem mozdult, hóna alá nyúlt, és valami kaszárnyai káromkodást csikorgatva, talpra állította. – Accidenti! Lei è macchiato di sangue? – kérdezte döbbenten már magázva; tüzetesen megvizsgálta, de kielégítő választ nem találván, az ügyet egy cirkalmas káromkodással intézte el. Támolygó védencét vállon ragadta, megrázta, s egy magával hozott zsákvászon lepedőt dobott rá, hogy vérfoltos ingét eltakarja a kíváncsi szemek elől. Túlzó tapintat volt, vagy a szertartáshoz tartozott? Az áldozat nem tudta eldönteni. A téren ugyanis már csak két fehér egyenruhás carabiniere ácsorgott, azok is egy barokk pestisszobor árnyékában; messzebb, az árnyékos soron három-négy öszvérfogat zörgött-kocogott tova; csak a szemben lévő házsor ablakaiból kandikáltak és integettek feléjük jobbára gyermekek. – Avanti! – parancsolt rá előrebökött mutatóujjal a szállodás, megalázón, s még lökött is egyet rajta. Mihelyt azonban a carabinierék látószögéből kikanyarodtak, a csupa szív Papà Biagi hangján szólalt meg, s locsogta végig az albergóig vezető utat.

– Hogy félreértés ne essék – rázta meg a furcsa, súlyos nyakláncot –, s amint ez a jelvény is mutatja, a város hóhéra is én vagyok! – mondta, és hogy megnyugtassa, nagyot kacagott. – Ez a hivatal persze manapság csak amolyan szimbolikus…

A vendég, teljes közönyéből magához térőben, mely már-már a személyiség elvesztését súrolta, nemhogy megijedt volna, de ő maga is felkacagott. Biagi azonban szükségét érezte bővebb magyarázattal szolgálni másodállásának természete felől. Amikor apósa örökébe lépett, ő sem térhetett ki e megbízatás elől, magyarázta, már csak azért sem, mert így szolgálhatja a legelőnyösebben a próbára állók érdekeit… – Tutto e sistematizzato così! – s közös érdek ez! Ebben az esetben is ő járt közben a podestànál avégett, hogy a városból való kisuppolás a legtapintatosabb körülmények közt hajtassék végre, s ebbe – már csak a virágzó magyar–olasz barátságra való tekintettel is a podestà kegyesen beleegyezett. Azt azonban, hogy tovább időzzék a városban, az ősi törvényre hivatkozva megtiltotta; a vonat két óra múlva indul, a legnagyobb sajnálatára neki kell őt az állomásra kikísérnie; de, szintén a főhatóság jóindulatából, nem megbilincselve, s nem a hagyományos kétkerekű öszvértaligán, hanem zárt, lófogatú hintóban…

Az albergo előtt a zsákvászont, mellyel közben a fejét is beborította – talán a tűző nap, talán a fenyegető járókelők köpködése elől – lekapta róla, jelezve, hogy engedményes területre érkezett.

– Fáradjon fel a szobájába! Öltözzék át! Tisztálkodjék – utasította Biagi. Előreengedte, s figyelte minden mozdulatát. – Még ebédelnie is kell! – siettette már a szobában. A vendég körülnézett, hova dobja szennyeseit, hogy aztán valami újságpapírban a bőröndjébe rakja. – A sarokba velük! – parancsolta Biagi, megint a hóhér hangján. – Törvény, hogy az ilyen ruhadarabok az én tulajdonomba mennek át… Most magára hagyom, de nehogy valamilyen meggondolatlan lépésre szánja magát!… Tizenegykor feljövök, s avanti, a vasútállomásra! – Azzal eltrappolt. A vendég pedig, a vezényszavaktól gyermeki engedelmességben, meztelenül lépett be a mosdófülkébe, fejét, arcát, vállát az eleinte langyos, majd hűvös, végül jéghideg vizet szörcsögtető, zubogtató csap alá tartotta, s tetőtől talpig lemosta testéről – a gyalázatot. A Nápolyban vásárolt fűszeres szappan a fülkét is kellemes illattal töltve be, a helyszín poklától messze, Vergilius sírjának közelébe repítette, kudarcának emlékétől azonban nem tisztíthatta meg.

Amikor a három vagonból álló szerelvény, talán ugyanaz, amely idehozta, végeérhetetlennek tetsző várakozás után sípolva, zötyögve, kattogva, dohogva elindult, a fülke sarkából, ahová rögtön beszállás után behúzódott, a helybeliek esetleges csúfolkodása elől trencskóját a fejére borítva – megemberelte magát, felkelt, s kinézett az ablakon. Biagi várhatta ezt, futva indult a vagon után. – A rivederla! – üvöltötte át a zakatolást. – Aztán írjon! És ne felejtse el, hogy egy év múlva megismételheti! Meglátja, sikerül! – széles karimájú fekete kalapját lengetve intett búcsút. Ő is intett. Azt lesheted, hogy visszajöjjek! – mondta magában, s még mosolygott is barátságosan, hisz a jóindulatú, ügyeskedő emberkét voltaképp szívébe zárta, még hálás is volt neki. – Azt lesheted! – mondta hangosan is, magyarul. Soha! Soha!… Egyáltalán, akadt-e olyan szívós őrült, amióta e szokás dívik, aki ekkora gyalázatnak másodszor is kiszolgáltatta volna magát?…

Biagit a kanyarodó vonat eltakarta szeme elől… Egyedül, az első osztályú fülke ablakában állva, már csak az eltűnő tájat, a hátrafelé rohanó telegráfpóznákat láthatta. De egy nagyobb kanyar után a vonat lassított, nyöszörögve valami domboldalra kapaszkodott. És a városka képe, mint egy levelezőlap, madártávlatból tűnt hirtelen a szeme elé. A dóm kupolás tornya a felhőkig látszott kiemelkedni a zsúfolt, áttekinthetetlen alaprajzú házsorok közül. Melyik lehet az a ház, az az ablak, ahol azt a lányt, aki miatt eszét vesztve e purgatóriumba illő mutatványra ragadtatta magát, megpillantotta?… Lehetséges, hogy saját megszégyenülését már kiheverte, s újra ott ül az ablakban, kelengyéjét hímezi, és szeme sarkából – jaj, az a zöld, lila árnyalatú szem, amelynek mélyén valami földöntúli, titokzatos, bűvölő hatalom rejlik! – egy új, vadidegen kalandor felbukkanását lesi?… Az, hogy ő is, s mind a többi lány, aki e szörnyű ceremóniának aláveti magát, voltaképp szintén áldozat – már a professzorné tájékoztatásából kitűnt. Azonban Apollónia az ő áldozata, ügyefogyottságának, felelőtlen vakmerőségének áldozata, és ez a felismerés a saját gyalázatánál sokkalta jobban égett a lelkén… Most már bánta, hogy a foltos inget, vagy akár csak egy darabját, nem váltotta meg a hóhérminőségben buzgólkodó Biagitól: ereklyeként őrizné, százéves korában is!

Újabb kanyar, aztán lejtő, majd ércesen dübörgő, zengő viadukt, alatta sás és buja vízinövények, sárgászöld sziklák közt bukdácsoló tiszta vizű patak: csábító kis zuhatagokkal kelleti magát a déli hőségben izzadó utasnak… A patak mentén, sziklába vájt ösvényen öszvér kaptat, hátán tarisznyás paraszt… A sovány, szürkésbarna állat szegett fővel, nyakát előrenyújtva, remegő lábbal botorkál, meg-megáll, fejét rázza, a vízre mered, liheg. Körülöttük, merőlegesen tűző napon, minden kénessárga parázs. Messzebb, a szélesedő völgyet bezáró hegy oldalán romladékos, tornyos épület. Talán oda tartanak?…

Útjukat, sorsukat nem figyelhette tovább; hirtelen minden elsötétült, s mennydörgő, visszhangos robaj jelezte, hogy a vonat alagútba fúrta magát.

És ebben a sötétségben, bármerre fordult, akár behunyta, akár nyitva tartotta szemét, a terhe alatt roskadozó állat képe helyén már magamagát látta, kivetítve a térben, amint a templomlépcső izzó máglyáján kapaszkodik; vállra forró test tapad, nyakát combok kulcsolják, fojtogatják, bordáit pántos cipő csiklandozza, sarkantyúzza… Bódulata teljes volt, titkos, zavartalan. Apollónia, édes Apollónia! – sóhajtotta kitárt karral, és kapkodni, nyúlkálni kezdett az érezten-érzett, de foghatatlan teher után a sötétben. Már tudta, hogy jövőre visszajön, s ha élete is az ára, újra próbára áll.