Valencia^*

Negyvenedik születésnapjának előestéjét Gyöngyházy Kálmán, a Madártani Intézet alkalmazottja, sok év után végre saját fészkében, egyedül szándékozott eltölteni… Érthető, hiszen a lepergett évtizedek hirtelen fölmeredő négy fekete iksze minden gondolkodó férfiembert meghökkent. Fogadkozások esnek, újéletkezdésnek, legalábbis jobb útra térésnek szent elhatározásai, lemondás nikotinról, alkoholról, egyéb káros szenvedélyről satöbbi. Persze, egy-két hét vagy hónap, s minden a régi kerékvágásba zökken, s döcög vagy robog tovább, egészen az ötödik, fűrészelőbakhoz hasonlatos, még feketébb római számjegyig – ha ugyan a végzet másként nem rendeli.

Mondom, Gy. K. múltjára hajolva, egyedül szerette volna azt az estét eltölteni, hogy vétkeivel, kudarcaival könyörtelenül számot vetve, mintegy megtisztultan, megigazultan kezdhessen új életet – méghozzá a nagy áldozatok árán, félig társbérletben szerzett legénylakásban, ahonnan is minden férficsíny, léha vagy otromba kaland kizáratik… És ha Leopoldina, aki már idestova másfél esztendő óta foglalkoztatta éjjeleit-nappalait, áthidalhatónak tartja a köztük tátongó tizenöt évnyi szakadékot: ezt a szerény, de a háború utáni évek lakásviszonyaihoz képest meghittnek s lakályosnak mondható fészket előbb-utóbb megosztja vele…

Délután öt óra tájt, mihelyt munkahelyéről szabadult, vállán szíjra fűzött jókora aktatáskával nekivágott a közeli üzletutcának, hogy a másnapi vendégségre egyet-mást beszerezzen. Táskáját némi tülekedés és sorbanállás árán két üveg tokaji s egy kis palack Napóleon-konyak – azokban az esztendőkben ritka zsákmány! –, továbbá néhány doboz szardínia, negyedkiló frissen pörkölt kávé duzzasztotta; s késő bánat volt, amikor rádöbbent, hogy szinte büdzséjét felborító áldozatra ragadtatta az átkozott konyak.

A korán beköszöntő s itt-ott már lámpafényekkel tűzdelt alkonyatban éppen hazafelé kanyarodott – amikor egyszer csak, pontosan lépteinek ütemére, ismerős katonazene akkordjai ütik meg a fülét. A Radetzky-mars!… Lehetséges volna? – álmélkodott, ami érthető, lévén az ötvenes években ilyesminek még hallgatása is kockázatos. Ki merészeli így harsogtatni, gramofonon vagy hangszórós rádión, hogy börtönnel, száműzetéssel dacolva, kifejezésre juttassa legitimista érzelmeit?… A csinnadratta a Templom tér felől hallatszott, ahol a magasra nőtt, s terebélyes, de már gyér lombú fák közül ívlámpa szórta világát az utcára is. Úristen! – álmélkodott. Hát csupa emlék ez a búbánatos ősz? Harmincöt vagy annál is több éve hallhatta először ezeket az akkordokat (trombiták, réztányérok, dobok, csukaszürke uniformisok, csákók látványától is kápráztatva) szülővárosa sétaterén, miközben átszellemülten bámuló pesztrája kezét vagy szoknyáját fogta – a cs. és kir. helyőrség rezesbandájának előadásában… Alvajáró bátorsággal masírozott hát az úttesten át egészen a zenebona forrásáig.

Sötét, rozsdás redőnyű, alkalmasint frissen államosított üzlet, vagy műhely előtt, egy tucatnyi bámészkodó karéjában, kétgrádicsos betonlépcsőn, fekete plüsslebernyegben hájtömeg asszony ült, s terpeszben előrenyújtva közszemlére tette vízkórságosan dagadt lábait. Negroid, zsíros-pöffedt arcából, homlokba húzott, kosárszerű kalap alól vigyori, kandi szempár villogott a bámészkodókra. Fülében jókora aranykarikák, de – vetette latba Gy. kontár embertani ismereteit – inkább az orrába illett volna holmi törzsfőnöknői karika. És tekintete a kacsintó, obszcén vigyor elől a falhoz támaszkodó csinos leányzóra röppent, aki révülten vagy részegen meredt maga elé, vagy – s a ritmikus kis toppantások inkább erre vallottak – a bámészkodók elől álmodta bele magát a muzsika szuggerálta ki tudja, miféle látomásba… A csinnadratta forrása pedig nem volt más, mint egy húszas évekbeli ütött-kopott táskagramofonon forgó lemez, mely Gy. odaérkezte után pár pillanat múlva halálhörgésszerű nyekergéssel megállt. – Brávó! Hogy volt! – kiabáltak és tapsoltak néhányan a félkaréjban ácsorgók közül, de a rinocéroszasszonyság nem ugrott be nekik, hanem, miután a masinát felkurblizta, egy gyékényszatyorból, csak úgy vaktában, másik lemezt vett ki s tett fel a korongra. Az előbbi hadastyán-zenebonának ellentéteként a sivár alkonyatba omlatag, bársonyosan ringató dallam áradt, s járta át a közönség egész napi robotban megfáradt szívét. A Barcarola volt, a Hoffmann meséi-ből… Gy.-nek ezúttal szemét sem kellett behunynia ahhoz, hogy a pesti szomorú Templom térről, azaz: szülővárosa sétateréről felröppenve, egyszeriben Velence aranykupolás templomai közt találja magát, s oly érzékletesen hallja a vén gondolás elnyújtott rikoltásait, evezőjének loccsanásait a háta mögött, mintha tegnap hallotta volna, s nem tizenöt évvel azelőtt… És tekintete, alighogy a szemét kinyitotta, miért, miért nem, egyenest az alvóbaba-orcájú leánykát célozta meg, akinek felsőteste valami szürkésbarna köpenybe vagy pokrócba burkolva most lassú háromnegyedes ütemben ringatózott, s mintha az ő lehunyt szemhéjai alatt is egy Velence-látomás filmecskéje pergett volna… A banya eközben szivart kért s kapott egy áhítatos bámészkodótól, akit bizonyára ismert, s nagy pöfékelésbe kezdett a leányka orra alatt, hadd jusson annak is a ritka, aranygyűrűs külföldi szivar illatából… És Gy., ahogy jobban szemügyre vette őket, a jobb időket látott plüsslebernyegbe burkolt hájtömeg asszonyt, s a valami módon hozzá tartozó, álmatag csecsebabát – meg mert volna rá esküdni, hogy ezek holmi rémmesének cselekvő és szenvedő hősei… A Barcarola még szólt, de Gy. Velence rózsafelhőcskés égboltja alól elüldözötten ismét a késő őszi, zimankóra hajló pesti alkonyatban, kiúttalanul, s földbe gyökerezett lábbal, a lehúzott rozsdás redőnyű üzlet előtt találta magát.

Borzongással vegyes tűnődéséből rekedtes, elnyújtott csikorgás rezzentette fel: a lemez lejárt. Ekkor szólalt meg, szinte ugyanazon a hangon, a rinocéroszasszony: – Olcsó lemezvásár! Soha vissza nem térő alkalom! Tangók, keringők, magyarnóták, katonadalok! – És, jóformán a többi ácsorgót semmibe véve, mintha egyenest neki károgta volna! Erre vallott az is, hogy a Barcarolá-t kacsintó vigyor kíséretében a kezébe nyomta. – Uram, tessék, tessék, csak el ne essék, mert kár volna érte! – amit a lemezre is, az úrra is lehetett érteni. Gy. e kitüntetéstől annyira megilletődött, hogy engedélyt kért a papirosba göngyölt többi lemezt is szemügyre venni. Lehajolt, s az asszony behemót vállán áthajolva –, úgyhogy orrába zúdult annak penész- és izzadságszaga –, sebtiben, hevenyészve válogatni kezdett. Így is megállapíthatta, hogy erősen összekarcolt, levitézlett, repedezett, többnyire olvashatatlan címkéjű darabok; s csalódása túlságosan kiülhetett ábrázatára, mert az asszony vastag manccsal galléron ragadta, magához húzta, s nagy titkolózva súgta fülébe, hogy van neki a lakásán ezer is, s a legkényesebb ízlést is kielégítik… Látja, hogy úriemberrel van dolga, válogathat belőlük kedve szerint…

Az ajánlat kapóra jött: miért ne vásárolna egypárat, már csak méltatlanul nyugállományba helyezett gramofonjának reaktiválása végett is, no meg, hogy múltidéző melódiákkal emelje születésnapi estélye hangulatát?

A hatalmas némber ajánlatára mosolyokkal mazsolázott diszkrét bólintása elég volt, hogy rögtön cihelődni kezdjenek újdonsült ügyfelei… Egy-két perc, s a bámészkodókat faképnél hagyva, hármasban vonultak egy elhanyagolt világítású utcán, a múlt század középi városrész szíve felé. És bármilyen homályba feledkezett volt is a környék, egy-két járókelőnek mégis feltűnt, s ki tudja, milyen eszmetársításokat ajándékozott a furcsa összetételű társaság.

Vagy két házcsoportnyira, de már mélyen bent az elszűkülő, nagyon szegényes utcák egyikében lépteiket nemsokára sötét lépcsőház visszhangozta, melybe csak az udvari s az emeleti lakások egyikéből-másikából szűrődött ki némi világosság. Gy., vállán saját degeszre tömött táskájával, jobbjában a banya lemezes szatyrával aligha lett volna képes például az imént hallott Radetzky-induló ütemére ugrálni a magas, s erősen csorba, helyenként foghíjas grádicson – igaz, erre az előtte kaptatók nem is ösztönözték, sőt, a nagy kovácsfújtató módján lihegő-szuszogó másfél mázsás asszony, hömpölygő farával Gy. orra előtt, minduntalan pihenést parancsolt. Viszont a második emeletre érve feltűnő sietséggel, egy pillanatnyi szusszanás nélkül slattyogtak-trappoltak végig a nyitott folyosón, alkalmasint a kandikáló lakók érdeklődését kerülendő, akik a társaság láttán kellemetlen megjegyzésekkel, krákogással, ajtócsapkodással fejezték ki rosszallásukat vagy felháborodásukat, és Gy.-nek társadalmi hovatartozásuk megítélésére hanghordozásukon, viselkedésükön kívül fizimiskájuk is elegendő alapot szolgáltatott… De ez még hagyján! Az áporodott bűz, mely aztán a konyhában fogadta – a bejárat onnan nyílt –, s nem annyira a különböző űrméretű s rendeltetésű mosatlan edények halmaza, mint inkább a széthányt, rongyos-szennyes ágyneműs, állatbőr takarós fekhely volt a kútfeje – mondom, az áporodott bűz vetekedett a legordasabb talponállók vizeldéinek illategyvelegével… Beljebb, egy meglepően tágas szoba drótszálon csüngő villanykörtéjének fényében szedett-vedett, csonka-bonka bútoroknak olyan összevisszasága tárult a szeme elé, amilyent csak bombázás után két nappal láthatott az ember, meredező épületromok közt, máglyarakásként összehordva… Mi keresnivalóm e nyomortanyán? – szörnyülködött magában, s máris a kijárat irányát méregette a zegzugos bútorakadályok között. Azonban a duenna félrecsapott egy karikákon járó lepedőfüggönyt, s a fal tövében álló viaszosvászon huzatú dívány alól hatalmas koffert rántott elő, s abból guggoltában, két-három markolással vagy tíz-tizenkét lemezt nyújtott oda vendégének. – Méltóztassék, drága uram! Az én lemezeim minden ízlést kielégítenek! – vartyogta, most már minden titokzatosság nélkül, s hagyta, hogy látogatója karjánál fogva talpra segítse. Hálás, dévaj, de annál foghíjasabb vigyorgás volt a köszönet, és színlelt vagy valóságos megtántorodás, mintha mindjárt a karjaiba dőlne… Ezt a veszélyt azonban sikerült Gy.-nek maga elé tartott tenyérrel elhárítania… Valami bűzlik itt, nem csak a medveketrecbe illő fekhellyel bélelt konyha – állapította meg, s megint sandított egyet a kijárat felé. De a „minden ízlést kielégítő” régi lemezek odamágnesezték a hajdani bájait s kívánatosságát immár csak huncut, férfifaló bogárszemének csillanásaiban őrző rinocérosznőstény közelébe. Ellenben a réveteg, báva tekintetű leányka jelenlétére semmi sem vallott – hacsak az nem, hogy a boszorkánykonyhából hallatszott néhány percig valami löcskölés, szöszmötölés… Ilyenformán a nyomasztó légkörű és látványú környezettől s az asszony egyre bizalmaskodóbb viselkedésétől eltekintve, mi akadálya sem volt annak, hogy belemerüljön az asztalra rakott lemeztorták rétegekre bontásába, csemegélésébe. Már nagyméretű lemezek is megfordultak a kezén, köztük egy-két rendkívül kopott, talán az 1900-as évek elejéről való, kibetűzhetetlen feliratú féloldalas felvétel is… Sebaj, – éledezett benne a remény – hátha Caruso, Galli Curci, Pataky Kálmán, Székelyhidy Ferenc s más elnémult nagy énekesek, világhírű zongora- és hegedűművészek is feltámadhatnak a méltatlan, ágy alatti kofferpanteon pókhálói közül…

Addig is, gondolta, egy-két régi, nagy cigányprímás játékát őrző vagy kupléénekes hangját örökítő dalt félretesz; s került is már vagy három-négy lemez „terítékre”, pontosabban a jobb időket látott ovális asztalka rongyos-mocskos csipketerítőjére, mind olyanok, melyeknek érzelmi értékét gyermek- és ifjúkora emlékeinek mérlegén latolva sznobság lett volna megtagadnia…

Elégedett bólogatását, hümmögéseit vagy sajnálkozó fejcsóválásait – e feltámasztás egyáltalán nem isteni művelete közben – az asszony szemfülesen figyelte, s holmi hálórékliből hasított rongydarabbal tüsténkedve, olyan porfelhőt kavart, hogy az a másodszor meggyújtott bőrszivarmaradvány füstjénél is jobban csavarta vendége orrát, s minduntalan zsebkendőt kellett elé tartania. Egyébként is, már az ellankadás, kimerültség tüneteivel küzdött, s éppen a kiválasztott négy-öt lemez árát tudakolta volna, hogy ha maradék pénzéből futja, rögtön fizessen, és zsákmányával illanjon onnan, amikor az asszony egy rendkívül jó állapotban lévő, szinte „verdefényes” lemezt rakott ki, mint valami adut, a terítőre. Bánffy-keringő – olvasta Gy. hangosan, nagyot sóhajtott, s nem akart hinni a szemének. S miközben a lemezt remegő kezében tartotta, az asszony, mint aki biztos a dolgában, a masinát felkurblizta. – Tudtam, megesküdtem volna rá, hogy ez a kegyed száma! – mondta széles vigyorral. – De hát ennyi közül a isten se tudná egyből előrántani. Figyelje csak: az öreg Berkes bandája játssza! Én még ismertem őtet, a Kafé dö Pariból, ott voltam alkalmazva, tudja!… Táncoltam!… – toldta meg, s nyögésszerű sóhajjal várta látogatója közelebbi érdeklődését pályafutásának ez állomása felől. De erre hiába várt. A lemez ugyanis már forgott a korongon, s egy-két fordulatnyi sercegés, súrlódás után rendkívüli, az utcán hallottnál legalább háromszoros hangerővel zendült fel. – Mit mondjak? Ez még a halottat is feltámasztja! – konstatálta a vendégre tett hatást a Café de Paris hajdani démona, s hömpölygő farát riszálni kezdte magakelletőn.

De Gy. nem e látvány elől csukta be a szemét, hogy szinte fájt. Az előreforgó lemeznek hála, valósággal beszőtte, rabul ejtette a visszapergetett idő. Matrózblúzos vagy bársonyruhás, fehér csipkegalléros, kunkorodó szőke copfos, vagy homlokba fésült barna bubifrizurás leánykák felett tartott seregszemlét, tánciskola vagy születésnapi zsúr, farsangi diákbál tündérei valának, kik – maguk is állhatatlanul – helycserés támadással hódították meg s hagyták cserben állhatatlansággal védekező szívét…

Hogy hány másodpercig tartott e varázslat, legfeljebb a lemez fordulatai mérhették. Egyszerre apró reccsenések rázták meg Gy. közelében a deszkapadlót. Szemhéja kipattant, pupillája tágra nyílt. Félmeztelen, rezgő csecsű, rózsaszín bugyis leány ugrabugrál körülötte. A feszes kis flórtrikót majdnem keresztüldöfik zsenge korához képest aránytanul fejlett, szinte asztrahándinnyényi keblei… Bánta is már Gy., hogy megtört az előbbi varázs! Ez volt csak az igazi!

Utálkozással, szorongással dacoló kitartását, íme, az infernói környezet paradisói élvezettel fogja jutalmazni. Az ám, a nyirkos házfal s a lehúzott, rozsdás boltredőny szegletébe tapadt, rongyokba burkolt bábból titokban, néhány pillanat alatt csodálatos pillangó rágta ki magát, méghozzá éjjeli pillangó, minden jel szerint. A kiszolgált bártáncosnő unokája vagy leánya, s tanítványa is egyszersmind? – kérdezte magában Gy., s a csábtáncszerű, magakellető összevissza ugrálásban felfedezni vélte minden valaha megcsodált és megkívánt balerina taglejtéseit, vonaglásait. Józan ítélőképességétől a produkció neki szóló volta és testközelsége foszthatta meg… És amikor a lemez végre lejárt, olyasvalamit érzett, mintha sodró, zúgó áradatból evickélt volna partra. A pillangó pedig eléje röppent, s változatlanul révült arcrkifejezéssel, de rutinosan pukedlizett egyszemélyes közönsége előtt… Erre ő olyan zöngével kiáltott bravót, ahogy az utca kis csődületétől hallotta; s a rinocéroszasszony szintén elkurjantotta magát: – Most kezdődik! Ez lesz csak az igazi! – A gramofont felkurblizta, s új lemezt rakott a korongra. – Ne! Ne! Köszönöm! – mutatott órájára Gy. – Sajnos várnak odahaza. Mivel tartozom? – kérdezte, s nyúlt a tárcája után. Az asszony csak legyintett. – Lárifári! – mondta, s a masinát bekapcsolta. Egy-két másodperc sercegés, súrlódás, s máris felzendült – mintha az időgéppé varázsolt szerkezet a világűrből csalogatta volna vissza – leggyászosabb érzelmi kudarcának kísérőzenéje, melyet hasztalan próbált emlékezetéből kiirtani. Két évtizeden át, az élet legváltozatosabb helyzeteiben, de kivált őszutói, télelői reménytelen, borzongató napokon csendülgetett fel, hogy emlékeztesse az évek múlásával mind törleszthetetlenebb adósságra, s mind pótolhatatlanabb vesztségre. A Valencia!

Gy. döbbent tekintete az asszonyról a leányra, ennek kifejezéstelen ábrázatáról ismét a vigyori varangypofára rebbent, mintha viselkedésüktől várta volna a választ: milyen földalatti szervezettel vagy hatalommal cimborálnak, hogy káderlapjáról kedvükre kiszemelhetik lelkének legsebezhetőbb pontjait?

 

 

…Kölcsönkért lakás, csak másfél órára, mely időt a szigorlatra készülő áldozatos cimbora a közeli moziban tölti, hogy ne kelljen a hófúvásban kóborolnia… Előbb, már kulccsal a kezében, ő surrant fel, s csak egy-két perccel utána Mica: az elegáns budai bérházban nem volt ajánlatos feltűnést kelteni. Micával, álmainak múzsájával parkokban, házibálok függönyei mögött, margitszigeti bozótban már nemegyszer jutott szinte a beteljesülésig – mert bármilyen követelődző és szenvedélyes játékos volt is a leány, a hátralevő és döntő aktustól a méltatlan vagy éppen veszedelmes környezet mindkettejüket visszariasztotta. Most, végre, annyi félbemaradt vállalkozás után, eszményi környezet: bezárt ajtók, széles kerevet, mellette italokban bővelkedő bárasztalka, s ami a legfőbb, gyertyafényes hangulatvilágítás. Alkalmasabbat nem is álmodhattak volna a várva várt egymásbaomlás céljaira. A felajánlott kilencven perc pedig miért ne lenne elegendő – másfél pásztoróra! Hágár oltárán addig bemutatott áldozatai, akár alvilági örömtanyák viaszosvászon huzatú díványán, akár adakozó kedvű dámák nyoszolyáján történtek is, tíz-tíz percnél tovább csak kivételes körülmények közt tartottak… És Mica mégis, sőt éppen a tökéletes biztonságos környezet miatt, minden korábbi ígéretét megszegve, csupán csikóbundácskáját veti le, és megátalkodottan, összezárt combokkal húzódik egy karosszék mélyébe. Hiába esdekel előtte térdre rogyva: cirógatásait, csókjait nem viszonozza. A kínált chartreuse-ből egy-két pohárkával felhörpint ugyan, de nem bátorságot iszik, hanem hogy lelkiismeret-furdalását csillapítsa… És ő, aki taktikai okokból hallgatta el, hogy idejük megszabott, minduntalan a faliórára sandít, majd szíve egyre vadabb s gyorsabb dobogásán észleli, hogy minél jobban közeledik a héthez az átkozott óramutató, annál messzebb a vágyva vágyott beteljesülés… Ilyen lelkiállapotban folyamodott a gramofonhoz: hátha valamelyik lemez a cimbora gyűjteményéből Mica rémült s talán átmeneti görcsét megoldja, engedékeny lesz és adakozó… Ő táncra kéri, s mint ötórai teákon, házibálokon már annyiszor, egymáshoz simulnak, összebúgnak, s végre mindenestől övé lesz a balzsamos illatú, bársonyos keblű, távolkeleti vérű és szemvágású Mica! Eléje tett hát néhány lemezt a bárasztalkára, s egyesülésüket, együvé tartozásukat példázandó, felkapta s mohón szívta tovább a rúzsos végű cigarettát, melyet égve tett a hamutálkára a lemezválogató. Már két-három lemez is megfordult a kezén, amikor felcsillant a szeme – Valencia!… – suttogta áhítattal. – Kedvenc számaim egyike! – Egy-két lázas mozdulat, a lemez forogni kezdett, s ő szertartásosan meghajolt. – Szabad? – kérdezte farizeusképpel, mintha magán érezné a fal tövében köröskörül üldögélő bálanyák árgus tekintetét. – Örömmel! – állt fel az átkozott karszékből Mica, bal karját puhán Gy. vállára fektette, jobb tenyere forrón a tenyerébe tapadt, s egész testén sokat ígérő remegések futottak át. Valencia!… Deine Augen… – esdekelt az epekedő matróz a kérlelhetetlen señora vagy señorita előtt – az ő nevében is, aki már guvadt szemmel kereste Mica tekintetét, hogy olvasson belőle: küszöbön-e a legalább százszor ígért beteljesülés? Valencia!… Deine Hände… – ömlengett a matróz, s ő Mica kezét morzsolta, csókolgatta. S végül, amikor már szinte fejhangon a deine Lippen remegtette a levegőt, derékon kapta, s belecsókolt az addig zárt, s csak az utolsó akkordok alatt kinyíló, életet s nem halált kínáló szájba, s a lányt – tánclépésben – a kerevet felé sodorta. Minden jel arra vallott, hogy az is csak erre vár. De a lemez szokatlanul fájdalmas decrescendóval kiadta lelkét, s az örvény, mely Misát szédítette, megszűnt kavarogni. – Tedd fel újra! – biztatta Gy.-t, s hátranyújtott karjára támaszkodva a kerevetre dőlt. – Most vagy soha! –, ismerte fel Gy. a helyzetet, szíve őrjítően, már a szerelmi bódulat időtelenségében döngette mellkasát. Még volt annyi kitartás benne, hogy a parancsot teljesítse, de alighogy a matrózkönyörgés újra felharsant, odarogyott Mica elé, s keze az engedelmesen szétnyíló combok közt a legforróbb pontig hatolt. Még látta, hogy Mica behunyt szemmel hátradől, karját szétcsapja, mint aki megadja magát – és ebben a pillanatban, a matróz utolsó könyörgésébe hosszú, érces berregés hasított bele, s aztán még kétszer, rövidebben. A megbeszélt jel volt: áldozatos cimborája hazaérkezett. – Ki jön? – ugrott fel Mica, szoknyáját rémülten helyrerángatta, s rúzsa után kapott. Gy. cifra átkozódás kíséretében mondta ki barátja nevét. De órájára pillantott, s megrestellte magát: a jó fiú a felajánlott másfél órát nemhogy szűkebben mérte volna, de vagy tíz perccel meg is toldta még.

Egymás szemébe sem néztek, lázasan kapkodták össze holmijukat, s míg a jó barát a konyhában kuksolt, szótlanul kilopakodtak alkalmi oázisukból, s a bérház kapuján kióvakodva egyszeriben hósivatagban találták magukat, szemükbe porhó csapott, elalvadt, és könnyek alakjában folyt végig arcukon… Gy., ha szemrehányást nem is tett akkor, a búcsúzás perceiben: az időhúzást, a szerelmi cinkosságot megtagadó viselkedést nem tudta megbocsátani. A lány lelkében a kölcsönlakás csapdajellege, a megalázó rajtukütés hagyhatott sötét nyomot… Volt, ahogy volt, többé egyikük sem kereste a találkozást. Közös ismerősök persze gondoskodtak róla, hogy Gy. tudomást szerezzen elveszített szerelme új kapcsolatáról; s az a gondolat, hogy ismeretlen vetélytársa előtt éppen ő készítette elő, méghozzá alaposan, a talajt, sírásra és fogcsikorgatásra elég okot adott… Huszonegy éves volt… Könnyű kalandokban keresett és talált is ideig-óráig vigasztalást. De Mica elvesztését kiheverni lelke mélyén sohasem tudta.

Valencia… Deine Lippen… zokogta a rombútor-raktár koszos csipketerítőjén a matróz, és a meg-megcsukló baritonban Gy. a saját hajdani hangjára ismert. Múlt és jelen gomolygott, s feloldhatatlan ötvözetté forrt e pillanatokban.

Arról, hogy lelkében mi játszódik le, a banyának tudnia kellett valamit; a legnagyobb megelégedéssel bólogatott, méghozzá ritmusra, s arcán üdvözült mosollyal, karszékében ringatózva malmozott a hasán. Elégedettségre a leányka szereplése is adhatott okot: már a fülke díványán, hanyatt dőlve, s trikóját a nyakáig felgyűrve, markába fogott csecseivel játszadozott…

„Soha vissza nem térő alkalom” – szajkózta magában Gy. a varangyasszony vartyogását: az ezerjófűért, mellyel begyógyítható a régi seb, csak a kezét kell kinyújtania… Balzsamozta, flastromozta ugyan számtalanszor húsz év alatt a sebet, de sohasem úgy, hogy szólt volna közben a Valencia! Gyógyítatlan ezért maradt… Mágnesezve lépett egyet-kettőt, s már a fülke függönyét húzta volna magukra – mert a banya perverz vigyorral figyelt –, de az átkozott lemez lejárt, s ő megtántorodott. – Repetáljunk? – kérdezte rögtön a banya, s buzdításul, rákacsintva, kezével is jeleket mutogatott, hogy megértesse: szabad a vásár, a portéka eladó – s a lemezt újra elindította.

– Ne, ne! Könyörgök! – farolt ki Gy. a fülke előteréből, az asztalkánál termett, s a gramofont kikapcsolta. – Amit kiválasztottam, elvinném – motyogta, s elővette nagyon lapos pénztárcáját. – Ha az úrnak így is jó!… – csóválta a fejét fitymálólag az asszony, s a lemezeket szinte csapkodva, durván, egymásra rakta. – Hat lemez, az nálam hatvan forint – jelentette ki, s nyögve tápászkodott fel a recsegő-ropogó nádszékből.

Gy. többre számított, s most szinte boldogan, hogy mi sem áll többé menekülése útjába, százas bankót vetett az asztalra, s nagyvonalú mozdulattal jelezte, hogy nem kér vissza. – Hogy úriember, aztat mindjárt tudtam – mondta az asszony –, de hogy bolond, azt csak most látom. Ha meggondolja magát, akármikor megkaphatja…

E dodonai ígéret elhangzása közben a lemezeket hatalmas alakú napilapba csomagolta, s a vendég kezébe nyomta. Gy. pedig a vállán lógó tömött aktatáskával, hóna alatt a súlyos lemezcsomaggal már iramodott volna a kijárat felé, amikor, sarkon fordultában, megpillantotta majdnem-csábítóját. Már valami pokróc volt azon, pőrén csak alsó lábszára maradt. Úgy állt a szekrényajtónak támaszkodva, ahogyan az utcán, a kirakat előtt. A pillangó szürke bábbá változott vissza, oly észrevétlenül, ahogyan néhány perccel előbb bábból pillangóvá varázsolta magát… És Gy.-ben e látványra a bűnös gerjedelem maradék parazsa is hamvába holt. Idomítás áldozata, semmi kétség – gondolta, s már csak szánalommal nézett szegényre –, a fertelmes némber züllésbe hajszolt kenyérkeresője… Hozzá lépett, s amolyan jó bácsi stílusban cirógatta meg a pofikáját, s így búcsúzott: – Majd, egyszer… Ha nagylány leszel galambom… – S indult kifelé. A konyha küszöbéig sem ért, amikor a banya hátulról visszarántotta. – Nagylány ez már, hallja! Csak hát mint a harmatos rózsa… Sokat mondok, ha a úr nála a tizenkettedik! A múlt évben még én kerestem rá, azóta ő keres énrám. Valamiből csak élni kell, nem igaz?…

Az, hogy ő volna a tizenkettedik, bűntudatát némileg enyhítette, de szánalma fokozódott a leányka iránt. És nagyon meghatottan intett neki búcsút. De az, mintha csak erre várt volna, nyelvet öltött rá, és mély bárzsinghangon elbődült.

Gy. irtózattal hunyta be a szemét. Megszégyenülten, hanyatt homlok trappolt kifelé, s rájuk csapta a konyhaajtót.

 

 

Hogy micsoda veszedelemből menekült, csak később, már egyetlen hasadozott bőrfotelébe roskadva kezdte igazán tudatosítani.

Ha az érzékeknek az a hirtelen támadt dagálya abban az ordenáré Kirké-barlangban csak egyetlen méterrel beljebb sodorja: most erkölcsi hulla volna saját szemében… S hogyan nézhetne holnap ilyenkor a szüzességét neki tartogató Leopoldina szemébe? Fogadalmát, mely szerint más nőt nem érint, idestova hat hónapon át sikerült megtartania… Irtózatos lett volna, ha esküjét egy nappal a döntő látogatás előtt szegi meg, s méghozzá a legméltatlanabb körülmények között! De íme, a Leopoldinától kapott, s tárcája legbelső rekeszében őrzött Szent György-érem, latin köriratával, mely a viharban vergődő hajósoknak biztonságot ígér: megmentette!

Egy jó félórán át üldögélt így, töprengve, a másnapi vendégség esélyeit latolgatva, s színezgetve Leopoldina viselkedésének lehetséges változatait. Hogyan reagál az „új” lemezzsákmányra? Jelentenek-e neki valamit, aki még a világon se volt, amikor a gyárból kikerültek? S mondhatja-e a Valenciá-ra, amikor meghallja: – „Kedvenc számaim egyike…”?

Ilyen és hasonló gondolatok közt, már-már az álom küszöbén támadt hirtelen elhatározása: meghallgatja, teljes magányban, a Valenciá-t! Felkelt, a zsákmányt a ki tudja hányadlagosan felhasznált újságpapírból kicsomagolta, s egyenként vizsgálni kezdte lemezeit. Ott volt a szívbemarkoló Bánffy-keringő, ott az andalító Barcarola, s azok is, amelyeket szinte vaktában, első indíttatásra, címük csábításának engedve választott ki – egy csárdás, címkéjén Toll Jancsi régi cigányprímás nevével; egy tangó (a Ramona); továbbá a Te csak szeress című dal Király Ernőnek, a Népszínház hajdani énekesének előadásában; s még egy nagyon kopott, összekarcolt lemez, melyre nem emlékezett – csak éppen a Valencia sehol! Rémülten s keserűségében szinte csapkodva számlálta újra lemezeit – de az eredmény nem változott. Semmi kétség: a boszorkány, miért, miért nem, attól a lemeztől fosztotta meg, amelyikért voltaképp a többit is megvásárolta, s amelyikért – beleszámítva érzelmi értékét –, s a leányzó csábító mutatványáért nagylelkűségi rohamában három húszas helyett százas bankóval fizetett… Tudta, veséjébe látott az ármányos némber, hogy amikor csomagolás közben, figyelmét kijátszva, a Valenciá-t elsinkófálja, mitől fosztotta meg? Leopoldinát még csak táncra sem kérheti holnap, sem holnapután – hát még attól, hogy legalább addig a pontig jusson, melynél az a három velőtrázó csengetés szinte a mennyezetet is rászakasztotta – attól a csodától milyen reménytelen messze zuhant!… A konyakosüveg, amikor segítségéhez folyamodott, már a hajdani chartreuse színeiben ragyogott a kezében. Bátorságot ivott: kellett is ahhoz, hogy az elsinkófált lemez visszaszerzésére rögtön felkerekedjék. Mindenáron! Mert a banya holnap újra kiül a standjára, csalogatónak a Valenciá-t teszi fel, s eladja az első járókelőnek…

A budai oldalon majdnem olyan sötét volt, mint a háború alatt, de a túlsó partról átragyogtak a Duna-parti sétány s a rakpart fényei. Valahol a Vízivárosban egy toronyóra nyolcat kongatott. Átrohant a fahídon, aztán villamosra kapaszkodott, s az utolsó útszakaszt ismét gyalog, a loholástól már akadozó lélegzettel tette meg… Befordult a sötét mellékutcába, be a másikba, melyben már senki se járt, s hirtelen szorongás fogta el: hátha késő, mindenképp késő ez a mentőakció, a házat meg sem találja, s ha meg is, a kapu zárva, vagy a lakásba nem engedik be: a bűnbarlanglakók az igazak álmát alusszák… A házfalak tövében haladt, benézett a kapualjakba, majd fel, az emeletekre, hogy valamiből ráismerjen arra, melyet keres, s közben átkozta magát, hogy az utca nevét hagyján, de még a házszámot sem jegyezte meg, amikor egyszer csak – mintha a föld alól áradna, a csatornákból, vagy honnan – egyenest a szívébe zubog a Valencia. Széles, hajdan szénásszekereket is befogadó, hasadozott, kilincsevesztett nagykapu előtt állt. A muzsika onnan tódult, de már az egész utcát betöltötte, mint templomhajót az orgona.

Nem, nem volt belülről elreteszelve, sem megtámasztva ez a hatalmas, barna, vaspántos kapu! Mihelyt a tenyerét rányomta, engedett, hátranyílt, hogy szinte berogyott a kapualjba. Bal kéz felől a falban mély ajtókeret, fölötte magasan petróleumlámpa sárga lángja éppen hogy a lépcsőt világítja.

Felrohant a lépcsőn, végigsurrant a folyosón, s ott találta magát a konyhaajtó előtt. A félhomályos udvarban ekkor foszlottak el a Valencia utolsó akkordjai. De bent világosság volt, ha nem is olyan mennyei, mint azelőtt, hanem mintha egyetlen szál gyertya pislákolna. Egy életem, egy halálom – vett nagy lélegzetet, mint a víz alá merülő, és kopogtatott.

Kulcs csikordult, az ajtó arasznyira nyílt, s megjelent a varangypofa. De alig lehetett ráismerni, úgy kikenceficézte magát. Vastagon rúzsozott szája széles vigyorra torzult. Tudtam, hogy visszajön, úgy éljek, tudtam! – üdvözölte, s csuklóját elkapva berántotta a konyhába. Gy. bocsánatkérés-félét makogott, magyarázkodni próbált, de a banya egy legyintéssel elhallgattatta, mondván: – Már egy órája csak ezt játsszuk! Merthogy az úrnak ez a kedvenc darabja!

Gy.-t erre a kijelentésre csodálatos biztonságérzet fogta el. A falra szerelt sárga-piros lámpácska jóvoltából bizalomgerjesztő volt maga a félhomály is, s abban a bútorromoknak barátságos, szelíd állatalakokat öltött körvonalai… Hát még az asztalon a megzavart lakoma maradványai: kenyér-, sonka-, s tortaszeletek papírdarabon vagy tányérokon, s köztük egy délceg borosüveg, mint pásztor a nyája közepén… S ha még kételkedett volna a háziasszony szavaiban: a két gyalog pohár mellett a szép talpas kristálykehely látványa meggyőzhette: valóban várták, őt várták itt személy szerint!

Szeme még e csendélet kívánatosságán merengett, amikor a szeparé felől szöszmötölést hall, a függöny szétrebben, s a lidércecske kidugja borzas fejét. – Huhú! – hallatja szerelmes bagolyhangon, s begörbített mutatóujjal invitálja magához. Erre a hívásra olyan bizsergés fogta el, hogy máris tigrisugrásra készült – de ettől az „elefánt” jelenléte visszatartotta. Ez, akár gondolatolvasó boszorkány, akár csupán a szerelmi törvényekben járatos kuplerosné volt: a gramofont bekapcsolta, one step-ritmusban farát riszálva slattyogott ki a konyhába, s onnan már csak foghegyről szólt vissza, hogy ő most egy félórára beül a sarki korcsmába… Mielőtt Gy. tiltakozott, vagy éppen utánairamodhatott volna, a konyhaajtót rájuk csapta, s visszhangzó kulcscsörgetéssel, zárkattanással adta értésére vendégének, hogy fogoly…

A matróz már rákezdte olthatatlan esdeklését, de hangját a vendég úr fülében túlharsogta a visszhangzó szerelmes bagolyhívás. Kidülledt macskabagolyszemmel meredt az eléje táruló látványra: szemébe csüngő hajjal, törökülésben, anyaszülten, kipingált ábrázattal vigyorgott rá a lány; harci díszben, semmi kétség, hadd lássa a vendég, hogy támadását mindenestül felkészülten várja.

Nem volt visszaút. Gy. tigrisugrással vetette rá magát. Egy pillanat alatt borgőznek, pacsuliszagnak, s a fiatal test illatainak olyan sűrűjébe zuhant, hogy szinte eszméletét vesztette… Maradék öntudatával Mica testét próbálta megidézni gyatra maga mentségéül, de csak a rácsimpaszkodott kis bestiát látta, hiába hunyta be a szemét. S néhány másodperc múlva hiába jelent meg előtte Leopoldina fenséges, büntetőangyal-alakja is: szőröstül-bőröstül a hús-vér jelené volt. Érzékei diadalmaskodtak érzelmein. A kunyoráló matróz sorolhatta az imádott nő testrészeit! Még csak egy pillanat, s ő megkapja azt, aminél többet férfi nőtől egy ugrásra nem kaphat, s amit a matróz még őrjöngésében sem mert megnevezni…

Itt tartottak, amikor három hatalmas koppanás vagy inkább ökölcsapás reszkettette meg a konyha üvegablakát, s visszhangosan járta be a rombútor-raktár minden zegét-zugát.

Gy. rémülten kapta fel a fejét, s támaszkodott fektében félkönyökre. Várt, fülelt. A lemez éppen lejárt, s a három-négy másodpercnyi csend remélni engedte, hogy a dörömbözést az ismeretlen ököl nem ismétli meg… Annál borzalmasabban hatott a halk, óvatos kopogás, s a rekedtes, száraz, tüdősorvadásos férfihang a konyhaablak mögül.

Gy. most már felugrott, kapkodó mozdulatokkal rendbe szedte magát, s a lánynak ajkára tett mutatóujjal parancsolta: maradjon veszteg. Rádobta a pokrócot, s bősz, katonás léptekkel vonult a konyhaablak elé.

Magas, szikár alak állt a párás-piszkos üveg mögött. Némán néztek farkasszemet. De mintha megrémültek volna egymástól, mintha mindketten kísértetet látnának. Majd, miután Gy.-ben az aggodalom – hogy rendőrséget vagy a házmestert hozza nyakára az ármányos kövér asszony – eloszlott, az üveget két ujjal tisztára törölte, hogy jobban szemügyre vegye a jövevény arcvonásait. És most már esküdni mert volna rá, hogy az, akinek már első pillanatban vélte: Borsos Gábor, egykori énektanárja – vagy hasonmása, ha ugyan nem kísértete. De hogyan kerülhet ide? Hiszen halálhírét a rádió már vagy húsz évvel azelőtt közölte… Vagy éppen ezért élne százéves korában is? – keresett a látomásra magyarázatot, s készségét bizonyítandó mozdulatokkal adta tudtára, hogy legnagyobb sajnálatára az ajtót rázárták, s a kulcsot elvitték. Erre a látogató, mint aki ismerős a lakásban, fel, a jobb ajtófélfára bökögetve mutatta, hol a kulcs. S csakugyan ott lógott, kéznyújtásnyira a feje felett.

Gy. az ajtót szélesre tárta, mélyen meghajolt. – Tessék befáradni – rebegte, de esze ágában sem volt bemutatkoznia.

– Pokolkínokat szenvedek! – mondta siránkozó, reszkető hangon, s e hangból kétséget kizáróan Borsos Gáborra ismert. – Miért ver engem az Úristen?… Minden áldott éjszaka ördögök lármáznak, orgiáznak a fejem felett! Hát mit vétettem én, hogy itt kell éljek, ebben a Szodomában!…

Gy. szíve elszorult, s kevésen múlt, hogy nyakába nem borul vagy kezet nem csókol a kísértetnek… Hányszor, de hányszor hallotta volt hegedűje kedves cincogását, s a zeneterem pianínóján milyen áhítattal figyelte szivarfüstös, vékony, mozgékony ujjait!… S a hegedűvonó vége hányszor koppant a feje búbján, ha rosszalkodott, vagy figyelmetlen volt a leckeórán!… Gábor bácsi, drága tanár úr – kívánkozott ki belőle, de az a bűnös reménység, hogy a voltaképp meg sem kezdett műveletet a szeparéban újra kezdheti, s a banya jöttéig el is végezheti, felülkerekedett. Megilletődését palástolva, néhány szóval megnyugtatta a kétségbeesett embert: – Méltatlankodása jogos, valóban felháborító, mi folyik itt – mondta –, a magam részéről bocsánatot kérek, s a háziasszonyt pedig, mihelyt a kocsmából hazajön, figyelmeztetem…

A hatalmas, csupa csont aggastyán fürkész szemmel nézett körül, mintha a háziasszonyt keresné, de egy szó nem sok, annyit sem szólt. Tartózkodó, gyanakvó viselkedése arról árulkodott, hogy Gy.-ben a kiszolgált félvilági táncosnő alkalmi gavallérját „tiszteli”; tetőtől talpig végigmérte, s a búcsúzás fura módját választván, felemelt nádbotja kampójával megfenyegette, kifordult a folyosóra, s eltűnt a lépcsőház irányában.

Gy. csak ezt várta: rögtön a fekhelynél termett, a függönyt félrecsapta.

A leány félig betakarva, hanyatt hevert s javában fújta a kását; pucér lába kinyúlt a pokróc alól s össze-összerándult: valakit vagy valamit rugdosott álmában.

A félóra lejáróban volt. Békében hagyta. Elővette pénztárcáját, belenézett: egy ötvenes és két húszas minden vagyona. Az ötvenest szépen, szembeötlőn az egyik pohárba dugta, a lemezt lekapta a korongról, s kisurrant az ajtón. A hosszú folyosón észrevétlenül lopakodott a lépcsőházba. Ott már sötét volt, a jövő-menők kölcsönösen felismerhetetlenek… Gyorsan, lábujjhegyen surrant volna ki a kapun, de a sötét ajtókeretből hirtelen elébe állt a hatalmas aggastyán.

– Egy szóra, fiacskám! – suttogta, s kíméletesen, s már nem bottal, csak felemelt mutatóujjal fenyegette meg. – Ez egy rossz hírű ház, valóságos bűntanya!… Ha még egyszer meglátlak, írok atyádnak, akinek a nevét ebben a házban gyalázat volna kiejteni!…

Gy. rémületében s szégyenében a lemezt tartotta mentségül maga elé. – Az átkozott Valencia! – nyögte ki. – Csak ezért jártam itt…

– Vigyázz, ezzel még rútul megjárhatod, csak ennyit mondhatok! – fokozta korholását az aggastyán; volt növendékét szánakozva végigmérte, s eltűnt a falmélyedésben.

Gy. tanácstalanul bámult utána; lélekjelenléte cserbenhagyta, nem merte megkérdezni, hogyan értse ezt. Ajtó nyikordult, távolodó léptek kongtak visszhangosan, s elhaltak valahol. Most már szabad volt az út. De előbb kikandikált a kapun, nem jön-e valamelyik irányból a banya. Senki se járt az utcán. Futva, figyelve, meg-megállva lopakodott ki a Duna-partra, s csak ott pihent meg, a villamosmegálló ívlámpája alatt. A szitáló ködben kései utasok ácsorogtak; megjelenése feltűnést keltett, s mintha összesúgtak volna mögötte. Hát hogyne! Felsőkabát, kalap, esernyő nélkül, egy lihegő, s hóna alatt meztelen gramofonlemezt szorongató alak!… De ő mégsem előlük kapdosta jobbra-balra a fejét: tekintete a megtett útvonalat pásztázta be minduntalan. Mi lesz, ha Borsos Gábornak eszébe jut még valami? Az aluljáróból vagy valamelyik fa mögül feléje imbolyog, s újra leckéztetni kezdi, ennyi ember előtt?… A bűnjel a hóna alatt… Zavarában már-már azon volt, hogy a lemezt, mint valami nagy lapos követ, kacsázó mozdulattal a Dunába dobja – de meggondolta magát, s csak azért is, hadd lássák, hogy nem lopta, nézegetni kezdte a lámpafényben. VALENCIA – ragyogott nagy arany betűkkel a karperecnyi arany karika közepén, s alatta a szerző neve is: José Padilla… Valami spanyolos hetykeség, krakélerindulat parancsolta mozdulattal szinte körbemutatta – hadd lássák a sanda kíváncsiskodók –, s halkan, diszkréten fütyülni kezdte a dallamot… Holnap ilyenkor, biztonságos környezetben a one stepet Leopoldinával járja. S aztán hátha, hátha? Utóvégre harmadik az Isten igaza.