A sétatéri Madonna^*

– Temetőben járni még akkor is kockázatos, ha az ember az élők zsivajától menekülve éppen csak egy kis csendkereső sétára indul. Ismerős nevekből előgomolygó sorsok szoríthatják el lépten-nyomon a szívet; elhagyatott helyen szerelmespárt zavarhatunk meg, leselkedő szatírnak vélnek, s rémülten szétugranak. Vagy… De hát éppen ezt a változatot szeretném elmondani! Hogy milyen kínos helyzetbe kerültem egyszer, jó harminc évvel ezelőtt, amikor még könnyelmű fővel vállaltam a temetői kószálásokkal járó többféle kockázatot…

Gyöngyházy barátom mindezt oly komoran, sűrű fejcsóválás kíséretében mondta, mintha leckéztetni akarna temetőkben kószáló, holtakkal társalgó, többször és többektől kifogásolt hajlamomért. És aztán, de most már nem a szemembe, hanem mintegy a távolba, emlékeinek napsávokkal át- meg áttört, ködben gomolygó tájaira meredve, így folytatta:

– Egy alkonyatba hajló őszi délután a Házsongárd tetején jártam, körülbelül azon a ponton, ahonnan Rohbock mester örökítette meg a múlt század közepén az alant elterülő, sárga tornyú várost… Miután kegyelettel álldogáltam egy-egy percig Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Berde Mózsa, Ujfalvy Sándor síremléke előtt, egy kicsit lejjebb érve, tiszafák, fenyők, ecetfák és elvadult rózsalugasok sűrűjéből sötét ruhás embercsoport tűnt elém. A szomorú szertartáson már túllehettek; halkan búcsúzkodva oszladoztak, és felekezetünk egyik papja, mint aki dolgát jól végezte, méltóságteljes léptekkel tört a bokrok s a gyásznép kisebb csoportjai közt utat. Egy-két ismerős közéleti személyiség alkalomhoz illő komor ábrázata is felötlött egy-egy pillanatra, amikor a lenyugvó nap vöröseslilán éppen odapásztázott a ritkuló lombok közül…

Vajon kit temettek? Talán valami ismerősömet? – találgattam, s kíváncsiságom a sírhant felé sodort.

A sírásók nagy fontoskodva igazgatták el a friss fekete földhalmon a virágcsokrokat és koszorúkat, rajtuk kívül már csak hárman-négyen álltak szorosan a sír körül, de háttal nekem. Kik lehetnek és kit temettek? – tanakodtam magamban, a friss fejfát azonban annyira elborította a sok csokor, hogy a halott nevét még onnan sem tudtam elolvasni.

A mélységes, már-már alattomos csendben egyre közelebb óvakodtam, nesztelen macskajárással, nehogy a végbúcsú pillanatait megzavarjam. Egy kiszolgált, hatalmas rozsdás drótkoszorú azonban akkorát zördült a lábam alatt, hogy az egyik fekete ruhás férfi szinte riadtan fordult hátra. Tekintetünk találkozott.

Kredátusz Imre volt, régi osztálytársam. Féltenyérnyi füléről és lapos, széles fejéről volt nevezetes; erről kapta a Káposzta gúnynevet. Ámbár vagy két esztendőn át ültünk ha nem is egy padban, de egymás közelében a kollégiumban, nem tartozott szűkebb baráti körömhöz, talán szürke, sótlan egyénisége miatt, mert engem bizony a szertelen, kalandos és a színes egyéniségek, a csibészek, nagyotmondók és verekedők vonzottak.

Szegény Káposzta most ott állt, sápadtan, roskadtan, s széles arcának állig futó barázdáin több könnyfolyosó csillogott. Meghökkenve fürkésztük egymást. És ennek volt némi oka, mégpedig zavaros és kellemetlen emlékeket hagyó legutolsó találkozásunk, körülbelül egy évvel azelőtt, festők, írók, színészek, s más hasonló „válogatott cigánylegények” társaságában, a piktor házigazda műteremavató muriján. (Persze voltak ott szép számmal „válogatott cigányleányok” is.)

Történt ugyanis, hogy jóval éjfél után – amikor a társaság nagy része már részegen kántált a verandán, vagy ölelkezett tánc ürügyén a gyér világítású műterem-hodályban – egy módfelett kívánatos, kellőképpen dévaj, több mint szalonspicces nővel kerültem igen szoros érintkezésbe, előbb a padlásfeljáróban, aztán valami hálófülkében is, lengeteg függöny mögött. Én sem voltam józan: ahelyett hogy kellő hálával és csodálattal mérlegeltem volna, egyszerűen elfogadtam a helyzetet – mondhatnám azt is, hogy visszaéltem azzal. Egyszóval bűnbe estünk, bódult, mákonyos, álomszerű felelőtlenségbe. Hát hogyne! Volt rá időnk! Egy lélek sem törődött velünk – vagy, ellenkezőleg, annyira törődtek, hogy zavartalanul magunkra hagytak órákon át. De a függöny hirtelen félrerántódott, mintha szélroham vágta volna ki, s amire szétugrottunk csapzottan, ziláltan – ott állt előttünk Kredátusz Imre, előrefeszített gladiátorállal, dühtől remegőn, hogy azt hittem, rögtön rám veti magát. Boldogítóm rémülten a falszögletbe farolt, s holtsápadtan igazgatta ruházatát. Kredátusz megszánhatta, mert egy hatalmasat hördült – mellyel talán a mérgét fújta ki –, s csak annyit mondott: – Szép dolog! Régi barátom és a menyasszonyom! Hát csak rajta, folytassátok – azzal ránk csapta az átkozott függönyt, és eltrappolt a tett színhelyéről.

Borzasztó volt! Mert sajnos vagy hál’ istennek, tanúi is voltak a jelenetnek. Természetesen kész lettem volna Imrét ott helyben megkövetni, akár nyilvánosan is, a kárörvendők vagy együttérzők szeme előtt, de mire kiértem az alkóvból, s nevét kiáltottam, hűlt helye volt… Azt mondták, hogy menyasszonyát becsmérelve, leszegett fővel vágtatott ki az utcára.

A nő, akinek a nevét csak ekkor tudtam meg, bent maradt az alkóvban, s oly érces fejhangon zokogott, mint a félrevert harang. Jómagam azonban, miután értesültem a beavatottaktól, hogy Sarolta Imrével valahol a külvárosban már hónapok óta közös háztartásban él, és csak részeges, garázda férjének fenyegetései és zsarolásai akadályozzák törvényes egybekelésüket, szégyenemben jobbnak láttam a vigasztaló szerepét a házigazda feleségének átengedni…

Hogy ezt a szégyenteljesre fordult kalandot mindenestül elfelejtsem, többé nem érdeklődtem sorsuk iránt. Imrével sem futottam össze, – bár tervszerűen nem kerültem a találkozást, már csak azért sem, mert mindvégig éreztem, hogy valami bocsánatkérés-szerű magyarázattal adósa maradtam.

Aztán egyszer csak, talán pontosan az emlékezetes műteremmuri évfordulóján, ott álltunk szemtől szemben egy friss sírhalom előtt, csak négy-öt gyászruhás alak s két sírásó a közelünkben. Eljött hát az alkalom, villant meg a gondolat – de mindjárt el is hessentette a másik: ki lehet a halott?

Imréhez léptem, meghajtottam magam, s szó nélkül kezet nyújtottam. Imre megragadta s mellére szorította, de oly erősen, hogy a kezem fején érezhettem összevissza kalapáló szívét.

– Köszönöm, Kulikám, hogy eljöttél! Nem is képzeled, milyen jólesik! – áradozott. – És neki is jólesik, hidd el! Mert ez valóságos rehabilitáció, nem csak egyszerű temetés… Persze későn, földi szempontból, mert annak, aki a társadalom áldozata, csak az örök dicsőség szolgáltat kárpótlást, s ezt a nagytiszteletű úr az egész város képébe mondta!

Imre, ahogy az alant terülő bűnös városra mutatott, még a szókimondásáról közismert lelkész hanghordozását is utánozta. A lelkész az egész társadalmat ostorozta ugyan, de mintha egyenest nekem szólt volna: annyi minden gomolygott e két-három mondatban. Többek közt az, hogy Imre, ha a társadalmat vádolja is, nekem megbocsát. És talán abból, ahogyan a műterembotrány emléke most felkomorlott, természetes eszmetársítással jutottam a szörnyű következtetésre: Sarolta a halott, a társadalom áldozata!

És ha valóban ő, akkor még ha nem is közvetlenül az én áldozatom, de bizonyos mértékben és bizonyos jogon közös halottunk. Az a szegény, vergődő, könnyelmű, élveteg nő, akinek a szíve dobogását úgy éreztem a tenyeremben egy-két percig, ahogy most Imre szíve dobog a kezem fején!… A sírás javában fojtogatott, s talán azért, hogy eltörött mécsesemet ne lássa, Imre vállára borultam.

– Szegény jó Imrém! – hüppögtem a fülébe, és gyöngéden paskoltam a vállát. – Végtelenül sajnálom őt… És téged is végtelenül sajnállak! Isten adjon neked vigasztalást – neki pedig örök békességet és nyugodalmat!

– Mennyit szenvedett! És milyen pokoli kínokat!… Emberszó azt ki nem fejezheti, toll le nem írhatja – zokogta a fülembe Imre… – És sem orvos, sem ügyvéd, senki, senki sem segíthetett rajta!…

Imre, persze akaratlanul, szörnyű rébuszokban beszélt. De én, úgy érezvén, hogy illett volna egyet-mást tudnom szegény Sarolta szenvedéseiről, jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.

– Te biztosan megtettél minden tőled telhetőt! – próbáltam e frázissal csillapítani Imre rohamát. – Te helytálltál a végsőkig! De most aztán szedd össze magad! Fel a fejjel, Imre! – és alaposan megráztam a bámész sírásók előtt.

Imre összeszedte magát, észrevette a két ácsorgó embert, elővett egy tízpengőst, s az idősebbik markába nyomta. Én ezalatt újabb pillantást vetettem a fejfára, de a rátett koszorúk szalagjai a „Nem felejtünk el”, „Pihenj csendesen” s hasonló feliratokkal úgy lobogtak az alkonyati szélben, hogy a nevet megint csak képtelen voltam elolvasni.

Egymásba kapaszkodva indultunk a ballagó gyásznép után. Ez a kapaszkodás akkor már kölcsönös volt. Valami bizonyosat akartam megtudni Sarolta halálának okáról, körülményeiről, persze anélkül hogy tájékozatlanságomat leleplezném. Öngyilkosságra gyanakodtam, tekintve, hogy a társadalom áldozata. Imre, erről mit sem sejtőn, sietett segítségemre.

– Mindég tudtam, hogy alapjában jó fiú vagy, Kulikám – szólított most már másodszor a Kálmánból alakított diákkori gúnynevemen, ami persze az adott körülmények között nem jogosított fel, hogy én őt Káposztának szólítsam. – Most aztán bizonyítottad! Eljöttél. Nem sértődtél meg, amiért nem küldtem gyászjelentést. De hát az a régi félreértés vagy minek nevezzem, megbénított. Megjegyzendő, előttem nyilvánvaló volt, hogy te ártatlan voltál a dologban! Saroltám lelkiállapota ugyanis kapcsolatunk akkori fázisában enyhén szólva zaklatott volt… De hisz tudod! Hogy attól a nyomorult alkoholistától nem lehetett elválasztani!… Engem pipogyának tartott, amiért nem lépek fel határozottabban, és fűhöz-fához kapkodott, többek közt hozzád is, Kulikám. De aztán minden jóra fordult. És karácsonykor végre egybekeltünk. Persze a kínos előzmények után nem vertük dobra…

– Persze, persze – hagytam helyben, de attól, hogy a „kínos előzményeket” firtassam, Sarolta emléke, mely most már szent volt előttem, visszatartott.

– Megjegyzendő, Saroltám féltékenységre többet nem adott okot! Te voltál az utolsó flörtje, Kulikám. És most már – legyintett, s a mondatot e tétova legyintéssel fejezte be.

„És most már…”! Ez telibe talált. Úgy értelmeztem, hogy most már mindegy, vagy legalábbis borítsunk fátyolt Sarolta pályafutásának e kis epizódjára, utóvégre halottakról jót vagy semmit, kiváltképp ha csak most fordítottunk hátat a friss sírhalomnak.

Egy pillanatra megálltunk a hatalmas rácsos vaskapu előtt, hogy elbúcsúzzunk, mert Imrének kívülről, az utcasarokról már türelmetlenül integettek a hozzátartozók, s miközben gyermekkori szokásom szerint egy pillantást vetettem a rácsokra drótozott titokzatos nyelvű bádogbetűs feliratra – KNUDAMÁTLEF – mely csak a kívülről jövőknek ígérte, hogy FELTÁMADUNK, Imre még egyszer forrón megszorította a kezem. – Remélem, ezentúl gyakrabban találkozunk! – mondta jelentőségteljesen, mintha azt éreztette volna, hogy barátságunk útjából eltűnt minden akadály, és a családtagokhoz csatlakozott. Knudamátlef, knudamátlef – motyogtam magamban, mint már annyi temetés után, és egy másik utcán át indultam a Fő tér felé.

Sarolta sorsa azonban nem hagyott nyugton. Ha akkor valaki közös ismerőssel találkozom, első dolgom lett volna megtudakolni halála körülményeit. De sem akkor, sem a következő napokban nem került utamba ilyen ismerős. Aztán annyira elsodortak a továbbélő gondjai és bajai, hogy külön akcióra képtelen voltam.

Egy bágyadt ragyogású, langyos novemberi délelőtt, a Séta téri tóparton kószálva, gyönyörű, behunyt szemmel napozó nőn akadt meg a szemem. Karján csecsemő, a pad előtt babakocsi. A nő haja vállára omlott, a szellő egy-egy tincset arca előtt lengetett. Félálomban adta át magát a késő őszi nap simogatásainak.

A Sétatéri Madonna megérezte a közelről rámeredő gyanús idegent, megrezzent, és riadtan nézett fel.

Már-már elfordultam, hogy továbbálljak – de az a szempár ismerős volt, s a megdöbbenéstől földbe gyökerezett a lábam. Már mosolygott is, egy kicsit gunyorosan, fejcsóválva. Sarolta volt, a három hete halott! De ha valóban ő, suhant át a gondolat, akkor nem a Séta téri tóparton, hanem valami földöntúli tartomány rozsdásarany visszfényektől csillámló ligetében vagyunk, halott fiatal anyák és halva született kisdedek jól temperált kis elíziumában! (S magam is szellem, még itt is szatír módra leskelődő, betolakodó…)

Sarolta szeme azonban két pillantás közt oly kacéran villant felém, hogy megbabonázva járultam a hús-vér kísértet elé.

– Csodálkozik ugye? – kérdezte, és hellyel kínált a padon.

Hát hogyne csodálkoztam volna! Hogy min, azt persze nem tudhatta, csupán észlelte rendkívül zavart, idétlen viselkedésemet.

A kisded a beszédre felriadt, nyöszörögni, majd óbégatni kezdett. Sarolta félrehúzta a kék főkötőcskét a pirospozsgás babaarcról, csitítgatta, majd így szólt:

– Nézze meg már! Legifjabb Kredátusz Imre! Hát nem szakasztott az apja?

Sűrű kézcsókok kíséretében gratuláltam a jól sikerült fiúcskához, közben a gyermek arcvonásait vizsgáltam, s lázasan számláltam előző találkozásunkig visszafelé a hónapokat, amíg tizenkettőig nem jutottam, – bár ez a művelet teljesen felesleges volt, csak a rossz lelkiismeret diktálta, mert hisz a fiúcska elálló, lapátszerű füle, széles homlokú káposztafeje már az első pillanatban tökéletesen megnyugtatott.

– De nehogy Kicsi Káposztának szólítsa! Ezt megtiltottam még Imrének is! – fenyegetett meg egy ujjal Sarolta. Én pedig a gyermekben való gyönyörködés színe alatt még közelebb húzódtam, s most már a könyökéig csókolgattam újabb szerencsekívánatok ürügyével Sarolta kezét.

Nem, nem volt semmi földszaga! A koporsódeszkák festék-, enyv- és gyantaillata sem facsarta az orromat, ellenkezőleg, valami napozókrém s a hónaljából áradó egészséges testszag járta át meg át vérpezsdítő, bolondító áramlással a szívem! Csordultig a csodával, hogy Sarolta feltámadt, él és virul, „a társadalom áldozatának” kiléte már nem zaklatott. Saroltát azonban nem érhette a legkellemesebben túlfűtött viselkedésem: Imrétől félt-e, vagy a kíváncsiskodó kisgyermekes anyák, pesztrák közelsége zavarta-e, elég az hozzá, ügyes fordulattal szerelte le tolakodásomat.

– Csak az fáj, hogy szerencsétlen apósom ezt az örömet már nem érhette meg! De még csak tudomást sem szerezhetett róla. Épp ezért szegény Imrének sem lehet a kicsikében zavartalan öröme.

Így tudtam meg végre, hogy kit temettünk akkor a Házsongárd tetején! És ezzel be kellett volna érnem. De hogyhogy „a társadalom áldozata”? – nyugtalanított, s nyílt kérdések helyett csak sóhajtoztam, s kifejezést adtam abbeli reményemnek, hogy az élet mégiscsak legyőzi a halált, s hogy ő, mármint Sarolta, testestül-lelkestül Imre mellett áll, és átsegíti a legnehezebb napokon…

– Hát hogyne, ez természetes – mondta. – Épp ezért nem tudom megbocsátani magamnak, hogy a temetésén nem vehettem részt. S ezt sokan félremagyarázták: mintha szegény apósomat halottaiban is elítélném, megtagadnám! De hát olyan nehéz szülésem volt, annyi vért veszítettem, hogy az orvos határozottan megtiltotta. Szép temetés volt, igazi rehabilitáció. De hiszen maga ott volt. Ha tudná, hogy Imrének milyen jólesett!

A rehabilitáció emlegetése valami sötét családi drámát sejtetett. Ez kényszerített részleges színvallásra, vagyis arra, hogy eláruljam: csak a szertartás végére értem oda. És tájékozatlanságomért mentegetőzve, kértem, világosítson fel: mi fán terem ez a rehabilitáció.

De bár ne kértem volna!

Attól, amit megtudtam, furcsa áttételek révén még kínosabbá mélyült Imre-komplexumom. Ugyanis édesapja ellen, aki bankpénztáros volt, a harmincas évek elején sikkasztás vádjával eljárást indítottak, s csak egy híres ügyvéd segítségével lehetett a börtön elől az elmegyógyintézetbe menekíteni. A meghurcoltatás, a sajtóhadjárat, a kiközösítés s odabent a környezet pokla végül is felőrölte idegzetét, hogy utolsó éveit már teljes apátiában, a százszázalékos őrültek közt morzsolta le.

Ezek után hogyan avathattam volna be Saroltát az én titkomba, hogy idestova három hét óta őt gyászolom, mint halott látogat, üldöz, és ezekben a pillanatokban izgága kapdosásom a kezéhez, a hajához, szimatolásom táguló orrcimpával, merőben orpheuszi indíttatású bizonyságszerzés, és szavakba sehogy se foglalható ujjongó öröm, mely – isten ne vegye bűnömül – majdnem közömbössé tesz a társadalom áldozataként jobblétre szenderült id. Kredátusz Imre végzete iránt.

Sarolta zsebkendőt vett elő, s könnyeit apró, óvatos kis mozdulatokkal felcsipegette a szeme alól. A gyermek felsírt, hadonászni kezdett, mintha emlőt keresne. S egy fiatal anya, feltehetően Sarolta barátnője, egy kicsit túl kíváncsian tolta elénk babakocsiját, megállt és kellemetlenkedő vigyorgással közölte, hogy ő most hazaindul, még akkor is, ha netán Sarolta tovább maradna…

– Ugye meglátogat? – búcsúzott hirtelen, rövid kézfogással Sarolta, anélkül hogy a barátnőjének bemutatott volna.

Megígértem, komoly képpel, de nem komolyan. Ismeretségünket ezzel az aktussal befejezettnek éreztem: a csoda hármas egységét nem ajánlatos megbontani. Mert Sarolta az a nő volt, akivel a legünnepélyesebb pillanatokban, először a karjaimban, másodszor a temetésén, és harmadszor a feltámadásán találkoztam. S mivel ismeretségünket nem rozsdásították a hétköznapiság láncszemei, szikrázó, ragyogó drágakő, felejthetetlen – csoda.