Láthatatlan szálak^*

Amikor az ember fiatalkorában utazik, állomásról állomásra az a sejtelmes hit kíséri, hogy az út végén rendkívüli kaland várja; amikor leszáll a vonatról, már az állomáson keresi az ismeretlen női arcot, aztán az ablakokban, az utcákon és köztereken kutatja, s ha nem találja meg, úgy támolyog ki a városból, mint holmi élettelen, üres kulisszák közül…

N.-ben húszéves koromban jártam először és utoljára. Egy fogorvosnőnél szálltam meg; valaha anyám osztálytársnője volt. Lakása, magas mennyezetek alatt, telisdeteli vitrinekkel és almáriumokkal, ezekben fogászati műszerek és bársonykötésű albumocskák, „Vízaknai Emlék”, „Erinnerung aus Karlsbad” és hasonló feliratú faragott vagy üvegtárgyacskák, egymást lóugrásszerűen váltogatva.

– Egyszer minden tárgyamnak elmondom a történetét – állt meg mögöttem Cecília, az egyelőre még zárt vitrinek előtt. – Csak tollat kell ragadj, és írjad; meglásd, többkötetes regény kerekedik belőle! Az utcára élményekért ki se kell tenned a lábad!

Már akkor sejtettem, honnan fúj a szél: Cecíliát levélben figyelmeztette anyám, hogy vigyázzon kalandvágyó fiára, próbálja szem előtt tartani, hogy élménykeresés ürügyén ne csatangolhasson sokat…

– Most pedig ülj le szépen – fordította felém a magas, vesztőhelyszerű rendelőszéket –, hadd nézzen meg az agyaraidat!

Bár erre nem voltam elkészülve, mosolyogva engedelmeskedtem. Abban az időben még elég épek voltak a fogaim, legalábbis én annak hittem őket – mért ne kérkedtem volna velük a fogorvosnő létére foghíjas vénlánynak?

Cecília néni valami csipesz fokával sorra kopogtatta metsző- és morzsolófogaimat, míg egy alig felcseperedett bölcsességfognál meg nem állt.

– Ezt mindjárt el is távolíthatjuk innen! Maradj nyugodtan…

– De Cecília néni! – pattantam fel. – Annak a fognak semmi baja!

– Hogy van vagy nincs, azt én állapítom meg – nyomott vissza a recsegő-ropogó bőrülésre. Azzal csipeszét megfordítva, valami bűvészmozdulattal egy nedves vattacsomót mutatott rajta. – Tessék! Az egész állkapcsod veszélyben! Rámehet a manduládra, a szívedre! Laikusoknak fogalmuk sincs, milyen veszedelmes jószág a bölcsességfog: kidobni, mihelyt kinő, mint a vakbelet vagy a mandulát… Most maradj nyugodtan, tátsd ki a szád, ahogy csak tudod! Egy pillanat.

Lapos sandításokkal kémleltem szempillám alól, mit művel. Bár lelkemben egy nyárfa remegett – igyekeztem hősnek mutatni magam, nehogy anyámnak megírja gyáva viselkedésemet. Cecília egy hosszú villanyzsinórt fogott, és az egyik konnektorral érintkezésbe hozta, a másik végét pedig, melyen pici fémgömböt helyezett el, a kérdéses zápfogra rögzítette.

Agyvelőmet e pillanatban, azaz e pillanat törtrészében irtózatos morajlás rázkódtatta meg. Minden sötétségbe zuhant. Nem tudom, meddig tarthatott, de amikor magamhoz tértem, fogamnak és Cecília néninek hűlt helyét találtam.

Hogy szörnyű élményem szűkebb színhelyéről minél hamarabb szabaduljak, átmentem a szalonba. Földet seprő, bojtos, zöld függönyök és nehéz bőrszékek homálya fogadott, és az az illat, amelyet emberi célokra csak ünnepélyes alkalmakkor használt vidéki szobák árasztanak – mely illat talán régi bőrhuzatokból, s a fényezett és belül mégis szújárta bútorokból, meg a beléjük ivakodott dohányfüstből verődik össze. Mennyi kép, menyi tárgy! Mennyi arc, mennyi szem! S ezekről, akik most szenvtelenül és mit sem mondhatva vesznek itt körül, Cecília néni mindent, de mindent elmesélhet.

Amikor tegnap éjjel lefekvésem előtt eldiskuráltunk, kérdésemre elmondta, miért jött haza Pestről, rögtön a diploma megszerzése után, ebbe a hegyek közé dugott városkába.

– Pesten akármi történhetik – magyarázta –, nem érdekel. De itt, a kisvárosban, bármi történik is, velem történik egyszersmind! Itt minden mindenkire vonatkozik! Az emberek közt láthatatlan szálak szövődnek idők folyamán. Ha én megrántok egy szálat, mindenki megrándul kissé. Ha temetnek, tudom, ki a halott, ha lakodalmas menet kurjongat az ablak alatt, ki se kell nézzek, tudom, kit visznek az oltár elé…

Elnézegettem a család fényképeit is, kis lombfűrészelt vagy széles aranykeretben a falon, aszerint, ki milyen előkelő helyet foglalt el. Aztán elbúcsúztam az öreg, félszemű házvezetőnőtől, és kiszálltam a városba.

Két öreg, sírköves oldalú templom körül szűk piactér, belőle négy-öt utcácska, középkori városépítők védelmi megfontolása szerint. Egy- vagy kétemeletes, szűkarcú, magas homlokú házak, hosszú kémények, virágos, újabb keletű balkonok. És e zárkózottságon belül sehol semmi jel, mely a jövevény kedvező fogadtatását ígérné. Mégis mennyi lehetősége a kalandnak, a változatos élménynek! Ugyan hol lehetnek azoknak ivadékai, akiknek sírkövén a vadszőlőkoszorúból kőkoponya vicsorog elő? Hol egy szeg, egy bicska, hogy valami márványkockára cigányjegyet rójak, ezzel az ákombákommal teendő emlékezetessé itt jártomat?

Ahogy így tűnődöm, irányt és célt keresőn a torony árnyékában, egyszer csak nehéz fújtatás, lihegés üti meg a fülemet. A házvezetőnő lohol felém, kezében levelet lóbál. Bolond fejével, mondja, elfelejtette átadni, mikor elindultam. Úrnőjétől való…

Megvárom, amíg elmegy, aztán felbontom a levelet.

 

 

Cecília néni naivságán és túlzó aggodalmasságán elmosolyodva, de a titokzatos Luci veszedelmes lényére felajzva ácsorogtam még egy ideig a fenyőligetes templomkertben, aztán leereszkedtem a piacra, s leültem egy cukrászda teraszán.

Alighogy a fagylaltot elém tették, strandtáskás, szederjesre barnult, cigányos fekete szeme körül szeplős, erősen rúzsos ajkú nő fordult be, s telepedett le éppen a szomszéd asztalkához. A kiszolgáló fiatalember udvariasan elébe állt. A hölgy fagylaltot kért, méghozzá szintén eperfagylaltot, amilyent én javában fogyasztottam. A cukrász valami összefüggést gyaníthatott a megegyező motívumokban, mert először rám, aztán a hölgyre sandított.

– Tudniillik én is eperfagylaltot rendeltem – magyaráztam meg a kotnyeles-kandi cukrász tekintetét, mihelyt a fickó befordult. – Talán ülne át az asztalomhoz? Itt árnyék van!

– Nagyon szeretem a napot – szólt a nő. Azonban már kelt is fel, szatyrát a székem melletti székre csapta. Felálltam és bemutatkoztam. Ő azonban néma mosollyal nyújtotta kezét. Akkor láttam, hogy jóval idősebb nálam, nyaka ráncos, szemfogai hiányzanak – tán harmincéves is lehet. – Maga idegen? – kérdezte, s végigmért alaposan, még a körmömet is megnézte.

– Az – feleltem. – Lehet itt valahol fürdeni? – kérdeztem, a strandtáskájára célozva.

Elmondta, hogy a közeli fürdőtelepre igyekszik, ahol jódos tartalmú gyógyvíz áll a gyengélkedők és betegek rendelkezésére, mely azonban természetesen, ahogy a prospektus is mondja: „számtalan jó tulajdonságánál fogva az egészségeseknek is javallható”…

Abban állapodtunk meg, hogy ő előreindul, én meg hazaszaladok a fürdőnadrágomért. Aztán ott találkozunk a gyógyfürdőben.

Sikeremtől elragadtatva, a közeli élmény ígéretétől pezsegve csókolgattam a kezét; olyan ifjonti lelkesedéssel, ahogy évek óta talán már senki! Jobbja mutatóujján nagy, fekete köves ezüstgyűrű fénylett.

A rajongástól megzavarodva, kissé túlontúl hamar és alaposabb útbaigazítás nélkül hagyott magamra. Már szinte utánakiáltottam, hogy álljon meg, hisz csak most, ebből a nézetből fedeztem fel bokája végtelen finom vonalát, hosszú derekát, idomainak összhangját, s mi fő: magányosságát, mely nélkülem most rászakadt, s melyet átokszerűen látszott vonszolni magával… Még nevét sem kérdeztem meg arra az esetre, ha netán nem találom ott, úton-útfélen érdeklődhessem utána. Mondom, már szinte azon voltam, hogy utánakiáltok, amikor befordult egy utcácskába, és eltűnt a szemem elől.

S abban a pillanatban, amikor eltűnt, meg mertem volna esküdni, hogy ez a nő örökre faképnél hagyott!

Jól van így is – vigasztaltam magam. Még mindig jobb, ha most, s nem később ér csalódás.

Ismét elárvulva megindultam szállásom felé, a fürdőruha után.

A fürdőruha egykettőre kezemben volt ugyan, de mennyit kellett még kóborolnom, amíg az átkozott gyógyfürdőbe értem! Ugyanazon az utcán vágtam neki, amelyen a nő befordult, pedig ellenkező irányba kellett volna nekivágnom! Már ott, a kétemeletes, faragott tornácos, századvégi faépület előtt megerősödött a gyanúm, hogy futó ismerősöm felültetett. Mégis megváltottam a jegyet, és miután a második emeleten, felfelé menet, parázna kedvű, kergetőző, felhevült kamaszokkal találkoztam, megtaláltam a kabinomat. Ahogy vetkőzöm, szemem véletlen egy tintaceruzás, furcsa rajzolatra esik. Alatta felirat, melynek értelme lényegében megegyezik Cecília néni levelének utóiratával: „Óvakodjatok X. Lucitól!”

Hát ez a kisvárosi élet előnye – gondoltam. – Ilyen figyelmeztetést másutt újságba is hiába tennénk közzé, vagy akár falragaszokon… S míg hallgattam a medencéből felzengő, visszhangos kurjantásokat, levetkőztem, és bőszen kivágtam a kabin ajtaját.

Odalent, mélyen alattam három, gerendákkal elrekesztett medencében idősebbek, fiabalabbak és gyermekek lubickoltak. Mások kint heverésztek az éger- és fenyőfák alatt, a kopott, napszíttas pázsiton. De a hölgyet hiába kerestem…

A nyár középi nap látszólag rendíthetetlenül állt az égen. Minden véglegesnek és örökkévalónak érződött, mint hasonló gyermekkori nyári napokon. Mintha alkonyat, est, éjszaka, ősz, tél sohasem rendíthetné meg a fürdőzők vigalmát, tarka zsinatolását.

Leereszkedtem a földszintre, s körüljártam a három medencét. Itt, velük egy szinten már fojtóbb volt a jódszag, melyet odafent az emeleten fenyőgallyak párolgása is enyhített. Csak most láttam közvetlen közelről, milyen undorító, rozsdás-mocskos a medencék vize! Mintha trágyalében lubickoltak volna… Ebben senki kedvéért meg nem merítkezem, annyi szent!

Úgy látszik, idelent a földszinten hamarabb jár el az idő… A három medencét hirtelen árnyék szállta meg, már csak odafent, a tornácokra világított a nap. Az emberek számot vetettek a mulandósággal, megborzongtak, és egymás után kecmeregtek ki a ciszternákból.

Egyetlen ismerősömet azonban hiába kerestem. Minden vigaszom az volt, hogy ebben a kávészínű lében azért se mártakozom meg…

Mindazonáltal még nem tudtam rászánni magam a távozásra. Elnéztem a fejem felett kóválygó galambcsapatot, a fenyves hegyoldalt, a távoli város templomtornyait. Lent, a legnagyobb medencében már csak a kamaszok vízipólóztak, nyakig érő vízben.

A vízilabdázás akkoriban szenvedélyem volt. A csábítás egyre erősödött bennem, s egyszer csak, magam sem tudom, hogyan, ott dobáltam velük a labdát. A felkavart, apró vízilények tetemeivel borított, áporodott víz a számba, szemembe csapódik, de a labda fogása, egy-egy jó dobás kárpótol. Fél kapura játszunk, a fickók szemében nőttön-növök, hála kitűnő cseleimnek és súlyos dobásaimnak.

Egyszer csak az elválasztó gerenda alatt, ahogy éppen ki akarom emelni a szomszéd medencébe tévedt labdát, lábam valami puha, síkos testet ér, s kezemből kihull a labda.

– Egy ember! – ordítom el magam. – Itt lenn a vízben. – És hallom az elszörnyedés moraját. A fiúk hanyatt-homlok menekülnek, pár pillanat, és egyedül vagyok a medencében. Lábammal a láthatatlan, nagy, puha test lábai közé akadva.

Kiabálás visszhangzik mindenfelé, a kabinajtókban félig öltözött nők, férfiak bukkannak fel, hajolnak ki a korláton. Nem futhatok meg. Vállalnom kell felfedezésem következményeit. Befogom az orrom, szemem jó erősen behunyom és alámerülők, hogy a testet jobb kezemmel megragadjam, felszínre hozzam. Kezem vékony, finom bokára kulcsolódik, így kezdem húzni, vonszolni a sekély felé. Csak addig, amíg a két láb kibukkan… A többi már a fürdőmester dolga.

– Luci! – kiáltja el magát valaki. Aztán szájról szájra jár a rémült, sajnálatot s undorodást éreztető kiáltás.

Visszafordulok. Belenézek a meredt szemű, szederjes arcba. Nagy, fekete haj omlik a szeme elé, a koponyán vakító fehér választék. Ahogy a medence partján fekszik, nyitott szájából ömlik a barna víz…

Felülről, az első emeleti folyosóról még egyszer visszanézek; a szép, erős csípőjű, nagy keblű test ott hever alattam, fekete fürdőruhában. Vajon mitől menekedtem meg halála árán? S mitől menekített meg ő? Miféle veszedelmet hordozott, hogy kétszer is figyelmeztettek reá? A kisvárost keresztül-kasul szövő, láthatatlan szálakra gondolok. Itt minden mindenkire vonatkozik. Ez a vízbefúlás – tán egy veszedelmes kisvárosi Aspasia halála – megjelenésemmel, rajongásommal valami módon összefügg…

Micsoda csemegéje volna ez az eset Cecília néni íratlan krónikájának! – tűnődöm, s amint a szűk sikátorban mendegélek, egyszer csak észreveszem, hogy hirtelen rám sötétedett. Úgy látszik, erre a városkára oly hirtelenül száll az éjszaka, ahogy az életből a halálba is észrevétlenül megy át az ember. Fejem fölött furcsa zizegés hallatszik, mintha ezüstszárnyú denevérek ezrei repdesnének. Fölnézek. Kusza, láthatatlan elejű-végű, egymást keresztező, pókhálóvékonyságú huzalok remegnek a kelő hold fényében.