Vitnyédyné álma^*

Az autóbusz letett, s én irányt vesztetten, törődötten vágtam neki az első fénynek, melyet a sötét estében megpillantottam. Egy korcsma volt; kertje alatt hömpölygött a megáradt Maros.

Szállást kértem.

Vitnyédy doktornéhoz utasítottak. Neve ismerősen csengett – bizakodva dagasztottam a sarat háza felé.

Iszonyú sötétség, sár, kutyaszó, didergető éjszaka… Éhség és kimerültség, s a világ mostohaságának, Erdély elhagyottságának átérzése egy Maros menti, sárba fúlt faluban… 1945 őszén jártunk; most egy éve itt, Észak-Erdély kapujában tombolt a legvadabb háború; úton-útfélen romházak, katonasírok, tankromok. S az emberek még mindig úgy óvakodnak el egymás mellett országúton, falu piacán, mintha veszett kutyát kerülgetnének…

Végre megtaláltam a Vitnyédy-portát, s bezörgettem.

Némi huzavona, körülményes bemutatkozás és enyhe családfakutatás árán nemsokára egy szarvasagancsos előszobában találtam magam, szemtől szembe a ház asszonyával.

– Hadd lássam hát, milyen ember lett magából! – állított Vitnyédyné a belső szobából kiáradó fény elé, miközben ő a homályban maradt. Csak szikár, csontos alakja, magasra fésült, dús ezüst haja, kemény csontú orra és erőteljes állkapcsa sejtette a hajdani delnőt, aki tán grófokkal és bárókkal táncolt a megyebálokon. – Hadd lássam – folytatta –, kit választottam vőmül ezelőtt harminc esztendővel Kolozson, ahol együtt fürdőztünk az édesanyjával.

– Hogyhogy? – lepődtem meg, de mindjárt meg is bántam, mert hirtelen bennem is derengeni kezdett valami, tán egy „infánsszerelem” emléke, melyet oly mélyre süllyesztett a lélekben az idő meg a sok környezetváltozás, hányattatás.

De már bent is voltam abban a szobában, melynek kiszűrődő fényében ez a különös szembesülés éppen hogy lezajlott, s körülnéztem a mennyezet közepétől függő régi, bronzmintákkal ékes petróleumlámpa sugárkörében.

A lámpa alatt terített asztal: rajta két csésze, néhány tányér, kenyér, szalonna, s valami déli maradéknak tetsző ennivaló. A falon egy délceg, magyarruhás férfi nagyított fényképe, körülötte hervadt virágok és keskeny gyászszalag. Nagy pohárszék, empire komód és vitrin, egy fekhely, mely előtt jegesmedve tátogatja vörös torkát… Mintha mindezt, ugyanebben az összeállításban, láttam volna más otthonokban is, húsz-harminc évnek előtte, amikor még ezek a dolgok az úri életmód és biztonságos polgári állandóság jelvényeinek számítottak. Hogy manapság mit érnek s mit képviselnek – nem volt időm felmérni, mert a tágas ebédlőszoba leghomályosabb pontján, a kemencéhez támaszkodva, észrevettem egy magas termetű, fiatalos nőalakot. Bűbájosan mosolygott, de kezét háta mögött tartotta.

Már-már feléje indultam, hogy bemutatkozzam, amikor Vitnyédyné megragadta a kezemet, s maga vitt eléje.

– A menyasszonya! – mondta, s borzongatóan felkacagott. – Vilmuska, adjon szépen kezet! Ez az úr a maga vőlegénye!

A kemencét támasztó nő idegesen összerázkódott, majd ínyét vicsorogva megmutatta, s elkezdett viháncolni, mintha a talpát csiklandoznák. Egy pillanatig kezemben éreztem nyirkos ujjait.

– Most pedig menjen szépen a konyhába, és hozzon egy terítéket a vőlegényének. Mutassa meg, milyen ügyes nagylányom van nekem!

A vöröses arcbőrű, fehér szempillájú, tenyeres-talpas leány elszakadt a kályhától, s kuncogva, nyihorászva kivonult a homályba.

– Ezen is túlestünk! – telepedett le Vitnyédyné, s engem is hellyel kínált. – Bizony szegényke beteg! Akkor, amikor Kolozson együtt játszottak volt a homokban, még semmi baja nem volt. Aztán tizenhatban, meneküléskor, leesett a vágtató kocsiról… A fejére esett. Még beszélni is elfelejtett. Voltunk vele Bécsben is, a legkitűnőbb gyermekgyógyásznál – senki se tudott rajta segíteni. A Gondviselés úgy akarta, hogy a lelkem örökre az anyja mellett maradjon. Szellemi fejlődése megállt azon a fokon, ahol akkor volt, amikor az a szerencsétlenség történt vele. Vilmuska ma is hároméves! A többiek, szépek, egészségesek, látja, mind itt hagyták öreg anyjukat! A fiam hadbíró százados volt – ki tudja, él-e még? Negyvennégy őszén adott utoljára hírt magáról. A két kisebb leány Magyarországon. Ez maradt meg nekem – de milyen áron! – s nehéz sóhajtással zárta be. Majd kisvártatva hátranyúlt, s a komód tetejéről vaskos fényképalbumot vett le, egy helyen felütötte, s elém helyezte.

A kép, melyen mutatóujja megpihent, két kisgyermeket ábrázolt: a leányka játékvedret lóbált a jobbjában, balja egy fehér szalmakalapos kisfiú kezét fogta, kinek ostor volt a másik kezében. Magunkra ismertem, az „infáns jegyespárra”, s elfacsarodott a szívem. De talán fölöslegesen: hátha magasabb hatalom rendeléséből nem adatott meg neki, hogy felnőttként vegyen részt e gyászos élet dolgaiban! Nem volnék-e én is boldogabb, ha nem mint tudatos felnőtt kellene érzékelnem a világ bántásait, s ha a jelenségeket úgy nézném, mint ő, a gyermeki értetlenség és viháncoló csodálkozás rózsás ősködéből?

Az ajtó halkan nyikordult, s Vilmuska betopogott, kezében tálca, tányér és csupor – de mintha egy idomított, szelíd állat tevékenykedett volna.

Az anyja leültette velem szemben. Kínált, s én falatozni kezdtem. Azonban Vilmuska semmi ételhez nem nyúlt, csak eszelős epekedéssel nézett-nézett énrám, s néha felvinnyogott. Majd hirtelen odakapott a tányéromhoz, s tartalmát gyermeteg játszisággal az asztalra borította.

– Szégyellje meg magát! – kiáltott rá Vitnyédyné, s ajtót mutatott. Vilmuska lesunyt fővel kullogott ki a homályba. – Néha még én se bírok vele. Megszállja az ördög. Dührohamai vannak szegénykének, be kell hogy zárjam a fáskamrába…

(S ezzel a nővel kell most nekem éjszakáznom egy fedél alatt!)

De semmi baj sem történt. Az éjszakát mély álomban töltöttem egy színes üvegű verandán, bársonykeretű családi képek és 1910 tájáról való vadásztrófeák alatt.

Reggel harangszóra ébredtem. Pilláimról furcsa álom röppent el – utánakaptam, s elfogtam. Vitnyédynével óriási virágok közt jártam, pipacs- és nősziromszerű csodák közt, omlatag kőfalú, régi kertben – de mihelyt hozzájuk értem, szirmuk porrá omlott, megsemmisült, s így döbbenten kellett tudomásul vennem: üvegből való művirágok…

Anyám és Vitnyédyné füstbe ment tervét gyermekeik egybekeléséről mi jelképezhetné találóbban, mint ez az álom?… Persze jelenthetett valami mélyebbet, közösségibbet is, apáink és anyáink vágyainak és sok mindennek porrá omlásáról, amiben bíztak és reménykedtek oly sok éven át… Az álom, bármit jelentett, szép volt, ha mégoly fájdalmas is; megülte szívemet, gyökeret eresztett.

Gyors cihelődés után így indultam el, hogy a reggeli autóbuszt el ne késsem. Vitnyédyné a kerti úton át, eltemetett rózsák közt a kapuig kísért. A szíves fogadtatást, szállást még volt erőm elérzékenyedés nélkül megköszönni. De aztán, amikor az alacsony, foghíjas léckerítés mentén haladva a házra visszanéztem, a ködön át megpillantottam egy ablakot: vastag, durván tákolt vasrácsa régi tömlöcökére emlékeztetett, s belülről ujjatlan hálóingből kinyúló sovány, fehér kéz markolta-rángatta reménytelenül; és vinnyogó, nyüszítő hang hallatszott, majd összefüggő jajveszékelés – de már akkor eltörött az én mécsesem is. És „menyasszonyomnak” könnyhullatva intettem búcsút, amíg látható volt a ház s az a durva rács… Rimánkodó sikoltozása még sokáig kísért a ködben.