A halászok és a halál II.^*

A rémhistória fordulataiba belekábulva, a könyvelő kísértetidéző hangjától hideglelősen, a szobában szinte körülnézni se merve, sokáig szótlanul méregettük egymást. A kopottas kis könyvelő a szokottnál is sápadtabban, kiszáradt ajakkal, diákok vizsga utáni kétségei közt, lógó fővel üldögélt. Talán érezte, hogy élete sötét titkából a kelleténél többet tárt fel – s ez bántotta volna? Vagy csak a gyónással járó testi-lelki energiaveszítés tette ily szontyolodottá?

Orvos házigazdánk sorra járta poharainkat, töltögetett. Aztán felém fordult, s gunyorosan így szólt:

– Hiába lapítasz, most rajtad a sor! Vagy már annyira kiszakadtál közülünk, hogy a sorrend betartását magadra nézve nem tartod kötelezőnek?

– Nincs is témája! – csipkelődött szokása szerint a pityókos műszerész.

Szabadkozás és tiltakozás helyett csupán a faliórára mutattam: néhány perc meghozza a kísértetek startjának pillanatát, legfőbb ideje, hogy mi is startoljunk hazafelé… De az általános unszolás mégis arra késztetett, hogy gondolataimat egy bizonyos téma köré kristályosítsam. Ha már azzal vádolnak, hogy nem vagyok a régi, hadd tudják meg, mi az oka! Ha majd egyet-mást, alaposan kiszínezve, megvilágítottam, tán hajlandók lesznek megérteni és megbocsátani.

– Jól van, ha mindenképp ragaszkodtok hozzá! De előrebocsátom, hosszadalmas leszek; töviről hegyire akarok mindent elmondani. Hogy újabb keletű, horgász- és horgászatellenes magatartásomat megértsétek, hallgassátok meg hát gyógyulásom, vagy ha jobban tetszik, árulóvá válásom történetét!

– Halljuk!… Nosza!… Mit tudsz mentségedre felhozni?… – s hasonló buzdítások hasogatták a dobhártyámat mindenfelől. Miután bátorságot kortyintottam, nekifohászkodtam palinódiámnak – az utolsó szó jogán – ez alkalmi vésztörvényszék előtt.

 

– Amikor a hirtelen fordulatot előidéző élmény bekövetkezett, bizonyos mértékben már kész volt bennem a talaj. Egy eredménytelen, sivár horgászszezon közepén voltunk, amikor a különféle hadinépek úgy kirobbantották a város határában a Szamos halait, hogy úgyszólván ikrájuk sem maradt. Nagy utakat kellett megtennünk tűző napon, mind feljebb s feljebb keresve régi szép márnáinkat, balinjainkat – de bizony megtörtént, hogy húsz kilométeres útról egy-két nyomorult, arasznyi halacskával, meg az ilyenkor kötelező mezeivirág-bokrétával tértünk haza. Ezek a kudarcok tettek egyre szerényebbé, odáig, hogy egyszer csak azon vettem észre magam, hogy káros, immár önveszélyes szenvedélyem a városi hidak alatt, kloákák bűzében ácsorgó szerencsétlenek közé sodort. Barátaim, ismerőseim a hídról nemegyszer kiabáltak rám, mintha így akartak volna halálos kábultságomból felriasztani; több ízben megdobáltak holmi inasok; a lábam szörnyű belek közé keveredett a vágóhíd alatt, vízbe hányt abroncsokon, undorító kórházi gipsztörmeléken gázoltam, patkányok vágtattak el lábom között; a velencei módra épült víz menti házak árnyékszékablakából gyanús lével öntöttek nyakon – s mindezt három-négy hitvány paducért és márnácskáért szenvedtem el, mert horgomra több még itt, a halakat csalogató pöcegödrök és szennycsatornák tájékán sem akadt. A sok ocsmány bűztől és utálkozástól kezdődő epebaj tünetei mutatkoztak rajtam.

Több ízben elveszett embernek éreztem magam, s megátkoztam a napot, amelyen apám először adott horgászbotot a kezembe.

A nagy kirándulást utolsó próbának szántam. Ha minden jól sikerül, halász maradok. De ha csak a koránkelés fáradalma, a berkek nadrágmarasztó szederindái és egyéb tüskéi, az éhezés, a napszúrás kínja jut ismét osztályrészemül, akkor – becsület istenemre – eladom a botomat.

A hajnali vonatnál találkoztunk, célunk Szamosújvár határa volt; onnan jó halászhíreket hozogattak mostanában: a háború megkímélte, sőt a folyót sem látogatták meg félelmetes vetélytársaink, a kézigránáttal „horgászó” katonák.

Az állomáson kiabálva, hangoskodva köszöntöttük egymást, törtetve foglaltunk helyet egy csípős szagú, törött ablakú fülkében, s cókmókjainkat oly alapossággal raktuk le, mintha nem is ötven, hanem ötezer kilométeres útra indulnánk. Nem csoda: az elzúgott háború után ez volt az első nagyobb szabású vállalkozásunk. Négyen voltunk: Májerkó Rezső, a fogász, Bakcsi Béla vasesztergályos és Hutiray, egy bársonytekintetű, csinos fiatalember, akit a többiek ott mutattak be az állomáson, s foglalkozása szerint táncos-komikus volt a nagyváradi színházban. Később hozzánk csatlakozott egy öreg, drámai színész külsejű ember, bizonyos Berekméri, s különös szerepe folytán emlékezetemben örökre eljegyezte magát e nevezetes nap élményeivel.

Májerkó volt köztünk a legelőrehaladottabb állapotban: az apró, szemüveges ember úgyszólván csak a halaknak élt. Nemcsak angolos, vízhatlan halászdressze, hanem különféle márkájú, manapság megfizethetetlen békebeli szerelékei is voltak, precíziós orsók és hajítóműszerek, melyekkel előző tulajdonosuk, egy elmenekült erdélyi mágnás, valaha Skóciában lazacra horgászott. Fogászunk szarvasbőr tokban egyszerre több horgászbotot is hordozott magával; cserkészövében finom gyékénypapucs lógott, s egy hatalmas, medveölésre is alkalmas vadászkés. A zsákmányt törzskönyvezte: lelkiismeretesen rovogatta be egy e célra „felfektetett” könyvecskébe a hal faját, súlyát, szintúgy a helyet, az időpontot, a csalétket, a botot, sőt a horog típusát is, amellyel a halat megakasztotta. Éjszakánként sokat virrasztott, különféle elmés szerkezeteken járt az esze, s úgyszólván havonta lepett meg egy-egy új „vívmánnyal”, mely a fogás arányszámát valószínűleg forradalmasító mértékben fogja egyszer s mindenkorra a javára billenteni. Amíg lehetett, tán 1940-ig, a Hardy’s Anglers Guide című horgászszaklap előfizetője volt. Mentségére legyen mondva, mielőtt horgásszá lett volna, bélyeget gyűjtött. Nem történt semmi, csak egy jónevű ideggyógyász tanácsára új, egészségesebb mederbe terelte idült, már-már közveszélyes szenvedélye áradatát…

Bakcsi Béla – polgári foglalkozását tekintve vasesztergályos – azóta halászik, amióta az anyósa hozzájuk költözött. Ha nem a műhelyében reszel s fúr-farag, a Szamos partján bolyong, mint a kivert kutya. Otthon csalétektenyészete van: egy egész szobát foglalnak el giliszta-, húsféreg-, lótetű- és svábbogártelepei. Irtózatos bűzt terjesztenek, de anyósát ez nem üldözi el. A lakók már többször beperelték, de eddigelé – mivelhogy a horgászok szabadkőművessége a törvényszékig, a rendőrség legmagasabb polcáig elér – a hatóságok neki adtak igazat. Férgeinek, hogy épségesen és fürgén kerüljenek horogra, apró rácsú kalitkákat készített, melyekből néha keresztbe vetett szíjakon hármat is hord a nyakában. Vadászkalapja körül hatalmas pisztrángállkapcsokat és csukauszonyokat visel, legszebb trófeáit…

S hogy magamról is valljak: az én esetemben a horgászat congenitus nyavalya, apai örökség, mely azután a gyermekkorban, túl korán elkezdett szerelmi élet kártékonyságával hatalmasodott rajtam el. Restellem megvallani – másfajta korai romlottsággal való hivalkodásra emlékeztet –, de én már hatéves koromban rendszeresen halásztam! A szenvedély olykor veszedelmes tünetekkel jelezte fékezhetetlen voltát. Belesoványodtam, mogorva, emberkerülő fickó lettem. Ha korombeli leányokkal találkoztam, zavaromban azt sem tudtam, hová bújjak; álmomban viszont haltestű állapotban jelentek meg, szorongattam, csókoltam őket, s fel-felordítottam a gyönyörűségtől. Azóta, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, sohasem szűntem meg halász lenni. Akkor is, midőn szülőföldemtől távol, különféle okok miatt egy-két évig nem halászhattam, úgyszólván minden éjjel halakról álmodtam, s merthogy ezek az álmok természetszerűleg a gyermekkor mesés tájait hozták magukkal, nem mulasztottam el minden álmomat naplóba örökíteni…

Fel-feltörő, majd ismét elbukással fenyegető életemet is egy sűrűn megjelenő vízió jelképezte, mely zúgó vízesés közepén felfelé cikázó, majd zuhatagtól legyőzötten visszahulló pisztrángot láttatott velem; olyan volt, mint valami mozgó címer. Sokáig hittem a finnek őséposzában, mely a világ születését óriási cethal hátán képzeli el. S hogy a katakombakeresztények rejtelmes üzengetésükben Krisztust éppen hallal ábrázolták: a legtermészetesebbnek találom. Hisz négy-öt éves koromban, amikor az eszemet még alig tudtam, ha az Istent emlegették, mindig egy hatalmas halat láttam, mely az égbolt közepéig nyúlt fel, s olyan meredt, kétoldalt kiálló szeme volt, mint egy embriónak…

De most vissza az expedícióhoz! A szerelvény elindult. A bűzhödt fülkébe a törött vonatablakon váltakozva csapott be a kőszénfüst s a hajnalos mező mentaszaga. Ez utóbbitól minden valamirevaló horgász vadászkutya módjára kapja fel az orrát, s szimatolni kezd. Mert ez a folyópartok, a vad berkek, a csalánnal vegyes keserűlapu-bozótok zsákmányra emlékeztető ősvilági illata.

Májerkó, tán éppen e szagtól birizgálva, még a vonatban, húsz kilométerrel a cél előtt, szerelni kezdte egyik botját. Bakcsi bőrnadrágja farzsebéből elővett egy lapos üveget, kupakját lecsavarta, töltött bele, s felhajtotta. Aztán sorra kínált bennünket is.

Berekméri addig szótlanul, magába fordulva bóbiskolt a sarokban. Tán rongyos-mocskos, csatornatisztítóéhoz hasonlatos öltözete tartotta vissza attól, hogy ficsúrnak nézett alakok közé vegyüljön? Vagy az bántotta, hogy – ellentétben Bakcsi ragasztott nádbotjával s Májerkó ultraprecíziós szerelékeivel – neki csak egy rézcsővel összeeszkábált, egymáshoz kötözött esernyődrótban végződő mogyoróbotja volt, s oldalán sem vadásztáska, hanem csak egy vérfoltos vászonzacskó fityegett?

Az odakínált, geberdusznak nevezett zöld pálinka azonban kicsalta titokzatos magányából. Komótosan cigarettát sodort, hatalmas réz öngyújtóját fellobbantotta, s rágyújtott.

– Tudják mit, kolléga urak – fordult felénk –, ne menjenek maguk Szamosújvárig! Én is mehetnék, de nem menyek, leszállok egy állomással előbb.

Bakcsi ellenvetésképpen elmondta, milyen örvendetes híreket hoztak onnan a jövő-menő emberek. S különben is, ott még egyikünk se volt, miért ne ismerkedjünk hát új vizeknek új halaival?

– Én éppeg azért nem menyek oda, mert egyszer már voltam! – fontoskodott Berekméri. – Akkor olyasmi történt ott velem, hogy megfogadtam: többet nem dugom oda az orromat. Semmi porcikám se kívánja, hogy még egyszer átéljem azt, amit ma nyolc esztendeje…

Mindnyájan nyugtalan kíváncsisággal fordultunk Berekméri felé. Száraz, indiánvonású, kékesbarna arca, mélyen ülő, apró, zöld szeme volt. Füle előtt hosszú barkó őszes csíkja futott, bajsza azonban még feketéllett: nyilván festette. Mondom, egy öreg tüdővészes színészre emlékeztetett…

– Tán megverték a parasztok? – vágott bele Bakcsi, és máris szikrázott a szeme a gondolattól, hogy miképpen fogja majd ő móresre tanítani a galád parasztokat. – Majd közéjük vágok én!

– Á, ördögöt! – legyintett a száraz kéz –, sőt, éppeges-éppeg a derék falusiak figyelmeztettek, hogy meg ne próbáljam a víz egy bizonyos szakaszát, pontosabban a Kornis-berek alatt, mert pórul járok!… Később egy öreg vízimolnárral találkoztam, az mondta el alapossággal a dolgot… Élt az ő gyermekkorában, a múlt század hatvanas éveiben két bárónő – a Kornis grófok rokonai –, két kolontos vénkisasszony. Valaha Angliában nevelkedtek, s még öregkorukban is úgy öltözködtek, mint fiatal leány korukban, Londonban. Ikrek voltak az istenadták, s mindkettő legalább két méter magas. A molnár emlékezett rá, hogy amikor a kastély kőkerítése mentén haladtak, derekuktól felfelé kimagaslott a testük, pedig őnéki a kucsmája csücske se ért a kerítés tetejéig… Ezek az óriásnők ott vitték el, az ő malma mellett színes tollú, malomkő nagyságú kalapjukat, tarka csipkés napernyőjüket minden áldott napon, amikor a folyóra jártak, mert – s ezt kellett volna leghamarabb mondjam – szenvedélyes horgászok voltak! Csakhogy a szerencse, amint lenni szokott, nem egyformán kedvezett nekik: Károlina kisasszony mindig kétszer annyit fogott, mint Auguszta. Ezért állandó volt köztük a féltékenykedés, gyakran össze is verekedtek a vízparton. Egy szép napon a folyóra rúgó ősi park, a mai Berek bozótjaiban horgásztak, ahol a mederbe fordult százéves platánok gyökerei között megakadt vízben óriási csukák és pontyok tanyáztak. Velük volt a molnár bátyja, afféle kicsi inasnak használták, ő kelletett felhúzza horgukra a csalétket, s a halat is ő kelletett levegye, mert az óriás kisasszonyok még kesztyűvel se nyúltak volna hozzá… Na, Károlina bárónő egymás után húzza ki a szebbnél szebb pontyokat, de a másik, Auguszta szegény, még egy kövihalat se fogott. Elöntötte az irigység, marni, csavarni kezdte az epéjét, s rút angol szidalmakkal tört Károlinára. – Maga ördöngös személy, maga boszorkány, s több effélét vágott a fejéhez. Az inaska már értett valamit angolul, csak hallgatta, és nem tudta, melyiknek adjon igazat, mert szegény Augusztát szívből sajnálta az állandó hopponmaradásért. – Maga az életem megrontója! – csapta földhöz horgászbotját Auguszta; dührohamot kapott, körmét rágta s a haját tépdeste. Maga miatt maradtam vénleány, mert maga az udvarlóimat már Angliában is elhorgászta! Szívtelen, önző perszóna! – s több effélét kiabált… Károlinának se kellett több! Elkezdte hülyézni, mocskolni Augusztát, s megfenyegette, hogy a budai bolondokházába csukatja. Elég a hozzá: rútul egymásnak estek ott a vízparton, a hegyesen kiálló gyökerek és cölöpök felett. Rikácsolva, habzó szájjal tépték egymás haját, ruháját, finom angol horgászbotjukat egymás fején törték szét, arcukat véresre karmolászták, kezüket sebesre marták. S a kicsi inas csak állt ott eliszonyodva és tehetetlenül a két birkózó óriásnő árnyékában. Egyszercsak Károlina bárónőnek sikerült a nővére torkát elkapnia. Két marokra fogta, s úgy kezdte el rázogatni a fejét, mint a gyümölcsfát szokás. Auguszta szeme kiguvadt, nyelve kifordult, kontya a veszett rángatásban millió szálra bomolva rengett – s végül a nagy, girhes test csak összecsuklott, mint egy üres krinolin… Károlina a diadalmámorában rúgott még egyet rajta, hogy bucskát vetve zuhant a mély vízbe, s elmerült. Estében lila napernyőjét is magával sodorta, hogy az, mint hatalmas tavirózsa, úszott tovább a vízen… Károlina körülnézett. Hát meglátja az inast, aki – guvadt szemében az átéltek iszonyatával – rémséges tettének árulója lehet. Vérben forgó szemmel csapott volna le rá, hatalmas véres keze ismét markolásra rándult, hogy a legényke hideg bizsergést érzett a nyakán, s usgyé, hanyatt bukfencezett a bokorba, s aztán, amerre a szeme látott, futott tüskön-bokron keresztül, a faluba… Így hallotta az öreg molnár! S azért mondta el nekem, hogy oda ne merészkedjem a Kornis-berek alá, mert ott halász még nem úszta meg szárazon! Egy óriási hal vagy mi – jobb nem is gondolni reá, hogy mi lehet –, úgy megrántja a horgot, hogy az ember agyrázkódást kap tőle. Már nem egy horgász lelte halálát e szörnyű rántás következtében. Ha botját el nem engedi, fejjel előre hull a vízbe. Valami örvény vagy mi, elkapja s becsavarja a mélybe… Á, marhaság, paraszt babonaság, gondoltam, s azért is a legvadabb helyet kerestem ki a Berekben. A nap szép csendesen telt, fogtam egynéhány szép halat – amikor egyszer csak, alkonyattájt, valami borzasztó hangot hallok a gyökerek közül, valami rekedt sírást-jajgatást. Berezeltem, mi tagadás! Menekülni szeretnék, megragadom a drága botomat – nem ez a vacak volt, hanem egy fájin német gyártmány. Kezdem húzni, próbálom emelni, hát, uram teremtőm, akkora rántást kapok, hogy a sapkám is leesik! A drága botot kirántják a kezemből, csak úgy repül, s mint a balta, süllyed a feneketlen mélységbe!… Hej, több se kellett nekem! Futottam onnét, mintha a szememet vették volna ki… Azóta se jutott eszembe, hogy Kornis-berek alá menjek halászni!

Borsódzó háttal, szinte gyermekes elfogódottsággal bámultunk Berekmérire. Története azonban, volt légyen bármily hajmeresztő is, nemhogy kedvünket szegte volna, de sőt, még jobban felcsigázott. A horgászoknak ugyanis a kirándulás, a bot, a horog, a hal csak ürügy valami közben kínálkozó nagyobb kalandra. S Berekméri rémhistóriájából most ezt a nagy kalandot orrontottuk meg.

– Most már csak azért is odamegyünk! Igaz? – szólalt meg mindnyájunk helyett a kövicsíkképű, szűk szemű Bakcsi. Elegendő kalandregényt olvasott ahhoz, hogy csak így, s ne másként határozhasson. S mi többiek sem azért voltunk halászok, hogy kitérjünk egy ilyen, esetleg halakon túli élmény elől. Szaporán helyeseltünk tehát Bakcsinak, s a lapos zsebüveg ismét körbejárt. Berekméri azonban a leszavazottak sértettségével utasította vissza; meghúzódott az ablak sarkában, s mordul hallgatott. Nemsokára le is szállt egy kicsi állomáson, s hórihorgas alakját elnyelte a folyó reggeli köde.

Ha nem négyen hallgattuk volna rémálomba illő történetét, ki-ki azt hihette volna, hogy Berekméri a folyóparton öldöklő harcot vívó hóbortos vénkisasszonyokról csak fantáziált.

Végre megérkeztünk a szamosújvári állomásra. Lecihelődtünk, s alapos útbaigazíttatás után megindultunk a vasúti töltés mentén a Kornis-bereknek nevezett part felé. Nemsokára valóban istentől s embertől elhagyatott vadonba érkeztünk. Egy nyár-, tölgy- és fűzcserjével benőtt néhai szekérúton baktattunk-törtettünk, melynek két oldalán varjú- és csókahadak megszállta, fészkektől feketéllő hatalmas nyárfák és tölgyek dzsungeli fala emelkedett, a vízparti bozótok csalános, szederindás, keserűlapus aljnövényzetével. A folyó vonalát csak két le s fel cserkésző hatalmas halászsas jelezte: a meder körülbelül ötven lépésre lehetett, túl az áthatolhatatlan sűrűségen. Keresgéltük a partig vezető ösvényt, de sehogy se találtuk. Egyszer csak bal kézt kisebb emelkedés és tisztás mutatkozott, s rajta, jó futamodásnyira, hatalmas épületrom fehér-szürke foltjai rémlettek elő a sűrűségből. Közelünkben egykori sétány hivatalukat vesztett őrjeiként, két letördelt kezű női istenség mohás, zuzmós mészkő szobra borzongott.

– Az óriás kisasszonyok! – kiáltott fel fojtott hangon Májerkó, s hogy jobban szemügyre vehesse őket, több dioptriás szemüvegét orrán-fülén megrángatta, igazgatta.

Megborzongtam, mi tagadás, s folyton a szobrokra meredve hátráltam odébb… Kettejük közül az volt ijesztőbb, amelyiknek a repkény még az arcát is befutotta… Valahonnan, tán a romokon is túlról, erős kutyaüvöltözés hallatszott. És bármily éktelen volt is a zűrzavaros ugatás, mégis bizonyos jó érzéssel töltött el, hisz ahol kutyák, ott emberek is vannak.

De ez a felismerés kevés volt ahhoz, hogy eloszoljon a két őrült bárónő hirtelen közénk ereszkedett árnya… Ezen az úton járhattak volt ők is halászni, ahol most mi, kései kollégáik baktatunk… A szobrokat már elhagytuk, s mégis minduntalan körülnéztem: nem bukkan-e fel valamelyik százéves nyárfa mögül hórihorgas alakjuk?

Végre megleltük a kivezető ösvényt. Nagy kutya- és mezítlábas embernyomok keveredtek a hűvös, napot tán sohase látó homokban. S pár pillanat múlva megcsapott a parti részen lassú, poshadásos, nagy vizek nyári szaga, sőt két hatalmas, félig vízbe dőlt fa keretében magát a folyót is megpillantottuk.

A tudálékos Májerkó elrikkantotta magát: – Thalatta, thalatta! – s eszeveszett izgalommal látott hozzá mindkét botja felszereléséhez. Hogyne kezdtünk volna hozzá mi is, amikor előttünk óriási gyökerek alkotta mély göbékben öreg halakat ígérő víz várakozott, s a két, hajnali szélben hintázó ragadozómadár jelenléte is a hely halban bővelkedő voltát igazolta! Mert a halászsasok csak értik a mesterségüket!

Elszéledtünk a parton, ki-ki megfelelő helyet keresett magának; horgainkat bevetettük, s a nagy zsákmány bizonyosságának mámorában tán egyikünk se gondolt többet Berekméri figyelmeztetésére.

De telt-múlt az idő, már dél is elközelgett, s egy cigányhal nem sok, még annyi sem akadt horogra. Mintha ezt a remek, csendes mély vizet valami átok ülte volna meg. A halak – ha voltak egyáltalán – horgunkat agyafúrtan elkerülték. Sorra próbáltuk ki valamennyi csalétkünket. De csődöt mondtak még Bakcsi többszörösen „díjnyertes”, barna sörön hízlalt csótányai, porganéban, vitamindús nyers veteménykoszttal táplált lótetűi is.

Főhadiszállásunktól le- és felfelé egy-egy kőhajításnyira el-elcsatangoltunk, de hal ott sem jelentkezett. Az időjárásban lehet a hiba – vakartuk a fejünket. Ez a fülledt, halotti némaság valami elemi katasztrófának közeledtét jelenti…

Nekünk, régi horgászoknak, még csak elviselhető volt a felsülés, de szegény zöldfülű Hutiray nem tudott belenyugodni. Hol makrancos, akadozó orsójával bajlódott, hol a horog akadt a nadrágjába, hogy ki kellett vágnia – elég az hozzá, keservesen átkozta a percet, amelyben elindult. Ha a vele egy házban lakó Májerkó el nem csalja, most is javában aludnék kórista felesége mellett, délután pedig mehettek volna a strandra, kint van az egész vendégszereplő kompánia…

Át-átkiabáltunk egymásnak, cigarettáztunk, falatoztunk, iddogáltunk. Délben egy sekélyebb részen isteneset fürödtünk – egyszóval a zsákmányt nem ejtő horgászok szokása szerint igyekeztünk vállalkozásunknak most már kirándulás jelleget adni. Sőt, Bakcsi már meg is szedte kötelező vadvirágcsokrát a feleségének, hogy ízletes tepsibevaló helyett legalább illatos vázábavalót vigyen haza… Minden elviselhető lett volna, ha az az átkozott kutyavonítás nem figyelmeztet hollétünkre minduntalan onnan a kastélyrom felől!

Azonban nem sokkal a jó fürdés után olyasvalami történt, ami holmi sötét előjel módján zavarta meg további szórakozásunkat. Májerkó horga négy-öt méteres mélységben megakasztott valamit. Boldogan elordítja magát, s csakugyan látjuk, hogyan rángatja a botot, s viszi a zsineget kétségbeesetten valami. Bakcsi odarohan, s míg Májerkó lázasan tekeri az orsót, ő a zsineget óvatosan elkezdi hol jobb, hol bal felé húzgálni. S egyszer csak az a valami enged: a háború előtti angol zsineg, melynek karikáján a gyári felirat húsz kiló elbírását garantálja, lassan emelkedni kezd! A finom, ruganyos, hat ízületből ragasztott bot nagy ívben meghajlik, Májerkó halálos izgalomban, kimeredt szemmel, hanyatt dőlve kapaszkodik bele, Bakcsi, a zsineget most már elengedve, félig irigyen, félig rémülten lábatlankodik körülötte, jómagam pedig a szomszéd göbe partjáról egyre izgatottabban várom a nagy hal kibukkanását…

Ha hiszitek, ha nem: kisvártatva kibukkant a vízből egy hatalmas, különös formájú, félig iszaplepte tégla. A horog félméteres, rozsdás sodronydrótban akadt meg: az tartotta a berovátkolt téglát, s a másik végén inggalér méretű hurkot képezett!…

Ahogy ezt a hurkot megpillantottuk, mindnyájunknak hideg bizsergés járta körül a nyakát…

…Ez a dzsungeli vízpart igen alkalmas a gyilkosnak, hogy ide eressze be, örök titokra, szerencsétlen áldozatát… A drótkötél s a halak együttes munkával elvásták a hulla nyakát, a feloszlott test szép csendesen elenyészett, a csontok beroskadtak az iszapba – mint ahogyan a sivatagi holttesteket beszívja a homok –, a tégla pedig, iszonyú bűnjelként, ki tudja mióta vár a napfényre emelő horgászhorogra?… Milyen szerencse, hogy a téglák nem beszélnek! Ha ez most megszólalna, tán megőrjítene a borzalom…

Így s hasonlóképpen tépelődtem, miközben a többiek a közben odabotorkált Hutirayval együtt szintén néma töprengéssel állták körül a partra emelt tárgyat. A babonás Májerkó körömvágó ollót vett elő halászneszesszerjéből, és a horgászzsineg tengerifű előkéjét elvágta: nincs szüksége ilyen gyanús holmival érintkezett horogra. Aztán halálsápadtan maga elé bámulva ennyit mondott:

– Pedig milyen hatalmas rántásom volt! De ki, mi ránthatott? – meredt a téglaiszaptól még foltosan hömpölygő vízbe. – Az szent, hogy a tégla nem!

A hideg végigfutott a hátunkon, s hirtelen megjelent képzeletünkben Berekméri halálmadáralakja… S az a rémhistória… Auguszta!…

– Aztán ezt a fogást is törzskönyvezed? – próbálta Bakcsi tréfával eloszlatni az általános borzongást, de csak azt érte el, hagy mindnyájan a rejtelmes erőre kellett gondolnunk, vagy éppen a szörnyű kézre, mely ott a mélyben barátunk horgát megrángatta. Tekintetem látomásosan szegeződött a különös, inkább négyszög alakú téglára, míg iszaptól mentes lapján ki nem bontakozott néhány préselt betű körvonala: L. V. M.

– Római tégla! – kiáltottam a megvilágosodás diadalával, s egy pálcikát fogva, kikotortam a régi betűk mélyedéséből az iszapot s a rémült pici kárászokat. – Tudjátok, mit jelentenek ezek a betűk?… Legio Quinta Macedonica!

– Na és? – igyekezett Májerkó nagyképűsködéssel lefitymálni felfedezésemet. – Azt akarod ezzel mondani, hogy a bűntény még Cicero idejében történt? Avagy az áldozat túlvilági élete szempontjából jelentenek-e valamit ezek a betűk?

– Mit szólsz hozzá, ha jelentenek? – tüzesedtem neki Sherlock Holmes-i szerepemnek. – Hála e három betűnek, egy ártatlan ember halála nem marad megtorlatlanul! – mondtam. – A nyomozók, kezükben e téglabűnjellel, hamarosan eljutnak addig a lelőhelyig, ahol az Ötödik Macedón Légió téglái találhatók, s akkor más sincs hátra, mint elővenni s kifaggatni a környékbelieket!…

Bakcsinak tetszett az érvelés; akkorát nőttem a szemében, mintha legalábbis egy ötkilós csukát fogtam volna. Ki is jelentette ünnepélyesen:

– A téglát mindenesetre beszolgáltatjuk a rendőrségnek. Aki fogta, cipeli. Rezső, tedd a halzsákodba!

Májerkó vicsorgatva ugyan, de engedett a felszólításnak. Kezdett neki tetszeni, hogy esetleg egy izgalmas bűnügy középpontjába kerül.

A hatalmas tégla zsákba rakása – horgásznyelven: megszákolása – vigyorgást rajzolt mindnyájunk arcára, s némileg eloszlatta belőlünk a borzongást. Abban a reményben, hogy a délután meghozza a halak étvágyát, horgainkat ismét bevetettük.

 

 

A fergeteg észrevétlen tornyosodott fejünk fölé. A berek mögül jött, alattomosan és félelmetesen, mint valami borzasztó dzsungeli fenevad, melynek mozdulása egyszersmind ugrást is jelent.

Éppen csak annyi időnk maradt, hogy eszmélkedjünk: ezért a zivatarért nem volt hát semmi fogás ezen az áldott-átkozott napon! A halak érezték a tornádó közeledtét, s isten tudja miért, éhségsztrájkkal tüntettek ellene. De a hatalmas, erőszakos rántás Májerkó zsinegén csakugyan mitől származhatott?… Elszórt cókmókjainkat még össze se kapdostuk, már dörgés dörgést követett, s nyakunkon volt a forró cseppű, sustorgó, cikázó vihar. A folyót milliárd erőszakos vízgolyósorozat csapdosta, hátán a vad pászták csak úgy harsogtak, s egy szempillantás alatt mindenünnen márgás, iszapos esőlé zúdult alá a magas partról.

– A kastély felé! – próbálta túlkiabálni az égzengést Májerkó, s beugrott a sűrűbe. Bakcsi messzebb, jó néhány bokron túl cihelődött, nem hallhatta.

Ahogy irányt keresve botorkáltunk a derékig érő fűben, egyszer csak alacsony, háttal félig földbe épített hajlék előtt találtuk magunkat. Olyan volt, mint valami pincegádor, vagy még inkább jégverem. Hirtelen eszeveszett csaholás, vonítás zendült bele a vihar évszázados fákat ríkató kórusába.

Bármily iszonyú és hihetetlen is, leírom: a Kornis-kripta volt! Igen, a Kornis-sírbolt ajtajának rácsa mögött megszámlálhatatlan eb nyüzsgött! Mihelyt észrevettek, egymás hegyén-hátán tolakodtak a rács elé, s mint valami állatkerti majmok, nyüszítő, makogó hangon követeltek ennivalót, lábukat kunyorálón ki-kinyújtogatva. Az előtérben lerágott hatalmas csontok, marhafejek, patkós lószőrcsontok hirdették egykori lakomájukat. A vedlett vakolatú, háromszögletű épület tetején, mállott kőkereszt alatt két, rózsaszín márványba vésett, táncoló mitikus unikornis – a Kornisok címerállata – utánozta az éhségükben két lábra emelkedő, pitiző kutyák mozdulatait; vígan táncoltak a márványtábla aranybetűs vésete alatt, mely a megsemmisülés poklának e tornácán nem kevesebbet hirdetett, mint: NON OMNIS MORIAR!

A gyötrő látványtól kővé meredve, jó néhány percig tűrtük a zápor újabb rohamait, s igyekeztünk e fertelmes rejtélyre elfogadható magyarázatot találni…

Mintha csak e kutyákban – loncsos kuvaszok, tépett fülű komondorok, vedlett tacskók, korcs vizslák, örvös juhászok és guvadt szemű pincsik – a nevezetes történelmi család lélekvándorlás útján kutyaformát öltött egyedeivel találkoztunk volna… Tán egy kiebrudalt prédikátor átka változtatta őket, odabent a mélyben, ahol a címeres koporsók korhadoznak, négylábú háziállatokká, hogy ítélet napjáig, vagy egy újabb transsubstantiatio pillanatáig, amikor majd a rozsdás kriptakalitkából madár vagy lepke alakjában kirepülhetnek, itt tengessék szörnyű életüket…

Végre felülkerekedett bennünk a menekülés ösztöne, s ólommá vált tagijainkat elhurcoltuk a siralmas kripta bűvköréből. Valami parancs, tán gyermekkori beidegzés emléke – kisfiú koromban, ha kellett, testi épségem kockáztatása árán is kiszabadítottam a sintérszekér vinnyogó foglyait! – odapattantott a rozsdás, összerágott, ebnyálas rács elé, s a drótot, mely szabadságuk porkolábja volt, eltávolítottam. – Alivandri! Menjetek isten hírével! – nógattam őket, s a nyomorultak vad ugrabugrálással vágtak neki a szabadságnak, s hamarosan eltűntek a vizes sűrűségben…

A szörnyű élmény hatásától kábultan, hideglelősen vágtunk neki a bozótnak, s néhány percnyi vergődés után ott találtuk magunkat egy kifordított sarkú, tátongó, óriási fakapu előtt. De Bakcsit hiába vártuk, kerestük. Kiáltozni, hahózni nem volt ajánlatos. Beletörődtünk: valahol végképp lemaradhatott, s talán egyenest az állomás felé üget…

Felettünk gorombán csapkodott a szél egy megvakult manzárdablakot; valahol egy ajtó nyikorgott kétségbeesetten, s a zápor vize hörögve omlott ki a leszaggatott csatornák résein. Amerre csak tekintettünk, lesuvadt falrészek, összetört ajtószárnyak, kifordult belű, lábatlan székek és kerevetek, üvegcserép, matraccafatok, lószőrgubancok, kettéhasított, sárba tiport régi könyvek és megperzselődött irománycsomók hevertek.

Negyvennégy őszén istenítélet zajlott le itten: az a nép hajtotta végre, melyet valaha a katolikus, szentéletű, császárhű Kornisok a havasokon túlról csalogattak jó földű birtokaikra az elüldözött, kifüstölt, nyakas kálvinista magyarok nyomaiba…

Ahogy beljebb óvakodtam, tekintetem egy leszakadt falpillérre esett, melyből feltűnően vörös, nagy formájú téglák vicsorogtak elő. S mindenikben ugyanaz a három betű… L. V. M.

Társaim már bennebb botorkáltak az udvarban, felfedezésemet nem adhattam abba-nyomban értésükre. Már-már a sötét titok kulcsával a kezemben, terhes lélekkel s valami félelemszerű szorongással óvakodtam utánuk a tornácos udvarban.

A megrepedezett, míves faragású faoszlopokon, melyek az emeleti folyosót tartották, még alvadt-véres, kidolgozatlan kutyabőrök függtek, akár egy nagyszabású, új nemeslevélgyár kellékei. Az udvar kellős közepén pedig szinte önmaga undokságától borzongva, szürkén és bűnösen ácsorgott a rácsos ablakú sintérszekér; oldalán, kampósszegen, három hurok és egy szorítóvas, amivel a kapálózó kutyát a hurokból ki- s a ketrecbe beemelik…

Mindebből kétségtelenül megállapítottam, hogy a közeli város sintértelepének vagyunk hívatlan vendégei. A gyermekkori, undor- és kíváncsisággal vegyes borzongás, mely szülővárosom kutyapecértanyája közelében mindig elfogott, elemi erővel hatalmasodott el rajtam. A horogra akadt hurkos tégla s e hely közti összefüggés felismerése pedig csak fokozta nyugtalanságomat. Éppen azon törtem a fejemet, hogyan oldjunk kereket innen, amikor a tornác zugában nyílt az ajtó, s megjelent rajta egy piros kendős, borzas ősz hajú nőalak.

Barátaim már a tornác lépcsőjén takarították cipőjükről a sarat. Az ajtónyikordulásra felnéztek, s szinte gyermekes-illetődötten emeltek kalapot a rút némber előtt.

A hajlék úrnője zavartan elvigyorodott, s madárijesztő egyéniségéhez képest meglepő nyájassággal invitált be mindnyájunkat. Fogai közül csupán két agyarszerű alsó szemfoga volt meg; szeme kancsalul, hályogosan meredt ránk, de a mocskos fejkendő alól szinte csilingelve kilógó, mogyoró nagyságú arany fülbevaló hirdette holmi férfihódolatra még igényt tartó áspirációit. Dereka S alakban volt megtörve, jobb lába fél arasszal rövidebb volt, mint a bal, fara minden lépésre nagyot biccent hátrafelé.

– Kerüljenek beljebb az urak! Jó tüzem van, megszárogathassák magokat! – tessékelt beljebb, s nyomaték kedvéért felkapta Májerkó hálóját, amelyben a tégla volt, s kész volt maga bevinni a helyiségbe.

Vékony, fekete karján a súlyos téglától megfeszültek az inak; a különös terhen szeme hirtelen megakadt…

– Látja, mit fogott a kolléga? – kedélyeskedett Hutiray, mielőtt észrevette volna az én rémült szemjeleimet.

Az asszonynak hirtelen sikerült elkennie megdöbbenése vonásait, s Hutiray hátizsákját másik kezébe ragadva, belépett a szobába.

Ha akartuk, ha nem, utána kellett nyomulnunk. Amikor a toldott-foldott, megvasalt ajtón beléptem, úgyszólván istennek ajánlottam lelkemet. Az asszony minden bizonnyal felfedezte a mi felfedezésünket, s valami rossz sejtelem azt súgta, hogy ennek borzasztó következményei lehetnek.

De aggodalmamat barátaimmal nem közölhettem; a némber minden gyanús suttogásra felneszelhet, s ebből még nagyobb baj származhatik. Egyetlen módszernek a gyanútlanság megjátszását tartottam. Tehát a téglát valami tréfás halásztrófeaként kell a jelenlétében feltüntetnünk.

Körülnéztünk a homályos helyiségben.

Itt valaha konyha lehetett. Óriási emeletes tűzhely, mögötte hatalmas beépített polcok, nyolcszögletű piros téglás padló, kormos gerendájú mennyezet, egy nemes faragású, intarziás, tizenkét személyes ebédlőasztal – rajta füstöltborda-maradványokkal –, s néhány egyéb levitézlett urasági bútordarab… A hatalmas, sütőkemencéhez hasonló tűzhelyen lobogott a tűz, és két égett bundájú macska meresztette szemét a különös látogatókra. Letelepedtünk valami mosópadra, és cigarettára gyújtottunk.

– Hát maga, jó asszony, mióta lakik itt? – kérdeztem, hogy valamivel feloldjam a hangulat zavarát.

Az asszony elmondta, hogy a járási állat-egészségügyi hivatal tavaly ősszel költöztette ide az urát, Buffa Demeter gyepmestert, családjával és három segédjével együtt, hogy az elmenekült gróf kirabolt hajléka ne maradjon éppen lakatlanul. A régi sintértelep bennebb volt a város határában – magyarázta –, de azt valami repülőgép a magasból katonai célpontnak nézte, s bombákkal úgy megpotyolta, hogy a tanya kutyástul-macskástul eltűnt a föld színéről…

Aztán ő is kérdezősködött, s mi válaszolgattunk, elmondván, kicsodák s mi járatban vagyunk. De mintha válaszunkra rá sem hederített volna. Valamin törni látszott a fejét, s minduntalan Májerkó tarisznyájára pislantott. Végre kikottyantotta a kérdést, amely már régóta fúrhatta az oldalát: – Ha meg nem sértem az urat: azt a nehéz téglát ugyan hova cipeli?

Mielőtt Májerkó kitáthatta volna a száját, sikerült néhány kacsintással észbe kapatnom.

– Hova? Hát a múzeumba! – vágta ki fontoskodva. Ő egyetemi tanár, ez római tégla, megvan kétezer éves is; macedón legionáriusok égették ilyen szép pirosra…

– Áhá, most mán értem – bólogatott ostobán az asszony. – Akiknek az a fájin dohányuk volt a háború előtt!… Isze’ ha gyűjti, vihet innét, amennyit elbír. Itt né, a bejáratnál van egy szekérrevaló. Hozok én az úrnak mindjárt hármat is!

Azzal felkelt, s buckás farát önérzetesen döcögtetve, kisírűlt az ajtón. Barátaim szemükben rémült kérdezéssel néztek reám.

– Kitaláltátok! – suttogtam. – A gyilkos itt lakhatik ebben a romban! Azokat a téglákat én már bejövet észrevettem… Meg kell játsszuk, hogy mit sem sejtünk! Mert könnyen kutyafogó hurokba kerül a nyakunk!

Ekkor a nagy kemence padkáján, hátul, a kucikban valami motoszkálás támadt, s a félhomályból felsőtestével hirtelen kiemelkedett egy valószínűtlenül szép nőszemély.

– Hát maga mit csinál ott, lelkem! – álmélkodott Májerkó.

A válasz bődülésszerű, hosszú ásítás volt; a száj elé tett, s mozgatott kéz decrescendo dallammá modulálta.

– Majd én lesegítem – pattant oda Hutiray, és jobbját felnyújtotta a tünemény felé. – Legalább szépet álmodott?

– Csak aludtam – nyújtózkodott az nagy kéjesen, megropogtatván hosszú, karcsú derekát. Megint ásított, mint egy gyönyörű fiatal állat, és végignyalta elefántcsont színű fogsorát.

Előbb meztelen lábszárait lógatta le. Aztán kezét huncut mosoly kíséretében odaadta Hutiraynak, s könnyed szökelléssel ereszkedett le közénk. Duzzadó kebleit sottis selyemblúz takarta, s bokáig érő, ódivatú, fodros selyemszoknyát viselt. Nyakában hármas gránát gyöngysor, egyik karján széles arany, másikon fekete email karperec, fülében vércsepp alakú gránát fülbevaló…

Alaposan végignéztem, s esküdni mertem volna, hogy ruháit és ékszereit valaha grófkisasszonyok viselték… Ismétlem, valami felséges állatra emlékeztetett, s ennek termetén kívül ragadozó, agyaras fogsora s abnormisan lapos homloka volt az oka…

– Nem kapok egy cigarettát? – jártatta meg rajtunk forró, bársonyos tekintetét, majd hálás és kacér nevetéssel nyúlt Hutiray ezüsttárcájába. Mielőtt Hutiray gyufája meggyúlt volna, a kemencéből parázsló facsonkot ragadott ki, s arról gyújtott rá.

– A néném hol van? – kérdezte, s tekintete nyugtalan madárként járta be a tágas, homályos konyhát.

Künt valami kopácsolás hallatszott. Nyugodtan mondhattam:

– Nem hallja? Fát aprít odakint.

Májerkó megtoldotta: – Nem is jön bé, míg tégedet mindhárman végig nem csókoltunk! Gyere az ölembe, szentem! Én vagyok a legöregebb, hadd legyek én az első!…

A harapni való, eleven csokoládé szobor ekkor váratlanul térdre vetette magát Májerkó előtt, csapzott szőrű, visszeres lábát átölelte, s félig sírva, szipogva hadari rimánkodásba kezdett:

– Drága nagyságos urak, a Szűzmáriás Istenre kérem, vigyenek el engemet ebből a rablóbandából, a Jézus szent szívére könyörgöm, mentsenek meg! Nem kívánom ingyen, meglássák, van nekem mivel fizessek az uraknak!

Ezt az ígéretet nemcsak az antik ékszerekre lehetett érteni.

Májerkó ezt zavart mekegéssel nyugtázta, egyszersmind tanácstalanul kérte segítségünket. Meztelen térdein forrón dolgoztak már a töredelmes kezek.

– Nem értem: miféle rablóbandát emlegetsz? – kérdezte, s reszkető, kifeszített tenyérrel tolta Hutiray felé az esdeklőt.

– A néném! S apám! S Nyikuláj, s Kalános Vaszi! Mind a tömlöcben végzik, mint Rózsa Sándor! Én nem akarok velek tartani! Meg tudnám keresni a kenyeremet becsülettel is!…

Rémülten néztünk össze… A csodálatos, könnyfátylon át is mély tűzű, liláskék, mandulavágású szempár a megbánás és bűntudat könnycseppjeivel, valami nagy büntetés irtózatában tekintett fel reánk.

Ekkor, titokzatos sugallatra, felkaptam Májerkó tarisznyáját, s a nagy téglát a leány elé tartottam.

– Ismered?

A leány szeme elé csapta a két kezét, s jajveszékelni kezdett.

– Áj-váj!… Ezt kötték vót a bérlő úr nyakába, amikor a vízbe dobták! A szegény jó úr hazajött a lágerből még a tavaly novemberben, szép fáin bőrkabátja volt, sarkáig érő, arra fente apám a fogát, derékben elvágta, máig is büszkén viseli… Csak megcsapták a fejét egy vasrúddal, amivel a kutyákat szokják, s vitték bé a pincébe…

– Egy nyikkanást se többet – toppantottam. – Elviszünk innet, ne félj! De meg ne tudja nénéd, hogy valamit elmondtál! S most mássz vissza gyorsan, a sutba!

Szipogva, szortyogva, kézfejével orrát-szemét törölve engedelmeskedett. A megbabonázott Hutiray, lovagiasság színezetével szoknyája alá nyúlkálva taszigálta fel.

Mielőtt haditanácsot tarthattunk volna, hogy az „Ötödik Macedón Légió” várható támadására hogyan készüljünk fel, Buffáné bedöccent az ajtón; de nem egyedül. Egy hozzá hasonlóan tört derekú, kengurulábú, rongyos, vézna fiút húzott maga után: mintha a száján köpte volna ki. A fickó hónya alatt viaszosvászonban hegedűt szorongatott. Valahonnan a városból vergődhetett haza: tetőtől talpig latyakos, csuromvizes volt, zöld miskájer kalapjáról barnás lé csorgott a képére. Köszönés nélkül, alamuszi sunnyogással telepedett le a kemencepadkára.

Buffáné letett két római téglát Májerkó elé.

– Na istálom, tanár úr, itt a téglája! Csak aztán tudja is hazavinni. De ha már megverte az isten ezzel a bolondériával…

– Nagyon lekötelez, jóasszony! – hálálkodott fancsali képpel a fogász, s szeme rémülten meredt a bár dróttalan, de súlyos téglákra.

Odakünn a vihar szűnőfélben volt.

– Nemsokára fel is kerekedhetünk! – feszengtem a súrlópadon. – Ha az esti vonatot el akarjuk csípni, nem sokat élvezhetjük a jó asszony vendégszeretetét.

– Amíg meg nem száradnak, lelkem, addig ki nem eresztem innét! – kedélyeskedett Buffáné, s az ajtó reteszül szolgáló keresztvasára mutatott; majd változatlan hamiskás, foghíjas vigyorral benyitott a kamrába, s valami ládák s hordócskák közül kiemelt egy fonottast; azzal döccent vele elénk, s megkotyogtatta.

– Cujka! – mondta kecsegtetőn, s mindjárt emelt is le két-három fületlen, repedezett feketéscsészét a stelázsiról. – Igyanak egyet az én egészségemre!

Ittunk. Az erős szilvárium gémberedett tagjainkat bizsergető áramként futotta át.

– Húzzad, Menyus! – ripakodott rá a fiára, s az ázott kuvikfióka kelletlenül ugyan, de kigöngyölte drótozott nyirettyűjét. S miután jószívű anyja őt is megkínálta italával, rázendített. A Párizsban huncut a lány kezdetű avas operettsláger – mert ezt húzta! – ebben a környezetben, s abban a lelkiállapotban A bűvös vadász nyitányával is felért!

– Hát te, Násztázia? Még mindig aluszol? – ordított fel az asszony a kemencére. – Szállj le onnét, mert mindjárt tüzet vetek a hajadra!

„Násztázia”!… Úgy néztünk össze e név hallatán, mintha varázsszót hallanánk. És Násztázia fejét felkapta, s szótlanul is sokatmondóan meredt reánk: „Lássák, hogy bánik ez velem?”

– Gyere már, mer összetöröm a csontodat! – toppantott a kacskalábú, s szeme őrült parazsát villantotta fel a leányra.

És Násztázia a sutból ezúttal Hutiray segítsége nélkül kászálódott le.

– Járjad! – rikkantott rá a nénje, Menyus pedig minden átmenet nélkül rágyújtott a rókatáncra. Násztázia egyelőre mozdulatlanul állt közöttünk, kívánatos testrészeivel egy-két karnyújtásnyira.

Buffáné megint felkapta a fonottast, kedvcsinálóul előbb Násztáziának töltött, csak aztán nekünk. És Násztázia, ott a tűzhely világánál, egy helyben pattintgatni, izegni-mozogni kezdett. E látványra Hutiray arcán üdvözült mosoly jelent meg, s egyre mohóbban bámulta a tánc ürügyén vonagló tüneményt. Buffáné maga is sűrűn ürítgette a Vilmos császárt ábrázoló, fületlen findzsát, nem győztünk eleget koccintani vele – aztán tenyerébe csapott, elkurjantotta magát, s odaugrott a húga mellé.

– Hát tudsz te táncolni? Mi lehetek én, ha még te is táncosnő vagy? Ide nézz, hogy vakulj meg mind a két szemedre! – És vitustáncszerű rángatózásba kezdett. Lábait szélsebesen kapdosva, hol egy helyben szökdécselt, s púpos farát szaporán döccintgette, hol forogni kezdett, mint az orsó, s eszeveszetten pattintgatott mindkét keze ujjaival.

– Hát meg sem forgatnak? – termett hirtelen Hutiray előtt, s máris ragadta magával a másfelé orientálódó szép fiút. De Hutirayt nem kellett félteni, egykettőre feltalálta magát. A leány közelsége s a pálinka nekitüzesítette. A semmiféle táncrenden nem szereplő rókatánc gyorscsárdásszerű ritmusát követve, huszárosan-betyárosan ropta, huncut táncszavakat kurjongatott, és széles jókedvében nagyokat paskolt Buffáné meg-megdöccenő farára. Az asszonynak tetszett ez a közvetlenség. Állati röhögésekkel nyugtázott minden lapogatást, tapogatást.

Mi se állhattuk meg nagy hahotázás nélkül. A szép szál ficsúr és a boszorkányszerű némber kettőse rendkívüli hatást tett: egy pajzán középkori haláltánc motívumai elevenedtek meg szemünk előtt.

De Hutiray gondolt egyet, ügyes fordulattal faképnél hagyta a mind agresszívebben viselkedő banyát, elkapta Násztázia nádszálderekát, és aztán egymásba feledkezve kezdték járni, hol spanyolos-apacsos, hol tündéries balettmozdulatokkal.

– Te szép csokoládé! – hallottuk Hutiray vallomását – mindjárt megeszlek! – És irigykedve bámulhattuk, hogy a lány válaszképpen paráznán szorítja testét a fiú ágyékába.

Buffáné nem esett kétségbe; néhány percig egyedül járta tovább, aztán csak lerántotta Májerkót a padról, és mint a forgószél, magával sodorta. Szegény öregfiú visszeres lábszárai meg-megroggyantak a nagy igyekezettől. Szemüvege leesett, haja szemébe omlott, arcára kényszeredett vigyorgás fagyott.

A kicsi muzsikusról már nem is esőlé, hanem verejték patakzott. Az igazi művészek révültségében, sámáni transzban húzta, egyre húzta… A nyiszitelés, cincogás, húrpattogtatás apránként mindnyájunkat magával ragadott, megbolondított.

Tudtam, én sem kerülhetem el sorsomat; Buffáné hamarosan ráun Májerkó ügyetlenkedésére, és engem ránt magához a fergeteges táncba. Ezért, hogy bátorságot igyam, harmadszor is számhoz emeltem a fületlen Alt-Wien csészét, melyből valaha minden bizonnyal Károlina és Auguszta bárónők szürcsölgették az ebéd utáni feketekávét.

Buffáné honnan, honnan nem, talán a rozoga mángorló mögül, néhány különös formájú, csak réges-régi fényképeken és családi festményeken látható tollas és fátylas női kalapot rántott elő. Egy fűzöld szalmakalapot, melyen, kissé pókhálósan ugyan, két kis műparadicsommadár ékeskedett, előkelősködő, delnői mozdulattal illesztette kócos-mucskos ősz kontyára. Egy másik, nagy karimájú, lila bársonykalapot pedig, melynek szélét helyenként alaposan berovátkolták az egerek, artistamozdulattal hajított a leány felé.

Hutiray elkapta, s egy kalaposnőnek műve fölötti elégedettségét megjátszva, kackiásan helyezte el a leány nyomott, ősemberien alacsony homlokán, s ahogy ez a fejét tánc közben ide-oda vetette, vele izegtek-mozogtak a csodálatos lila kalap drótszárú virágai is. De nem ezekre, hanem Násztázia rezgő kebleire, suhogó, derékig felcsapó szoknyájára, s az alóla mutatkozó combokra tapadt a szemem…

– Hölgyválasz! – rikkantotta el magát az igáslóként izzadó Májerkó; ettől remélte le- és megváltását. S bennem megcsillant a remény, hogy a vérpezsdítő Násztázia – hisz rám-rám kacsintott – velem váltja fel Hutiray-t.

De hiába. Buffáné a következő pillanatban elém döccent, s kiálló két szemfogával a lehető legbűbájosabban rám vicsorogva, vállamnál fogva magához rántott.

– Művész úr, ez a tánc a mienk! – hörögte forrón a fülembe.

Részegen az ember sokat elbír. De Buffáné közelségétől holtan is hányingert kaptam volna. Mintha egy szemétdombon rothadó kelkáposztával perdülten volna táncra. Csodáért fohászkodtam, valami égi közbelépésért, valami jóért, vagy akár rosszért, mert már úgysem érhet ennél szörnyebb csapás. Nem tudtam, hogy rimánkodásommal és lázadozásommal csak a sors még nagyobb és förtelmesebb haragját zúdítom magamra.

Vagy tíz percig rophattam idétlen táncunkat a nagyon is átlátszóan viselkedő fehérnéppel, amikor, teljesen megmagyarázhatatlanul – talán Násztáziára ajzott állapotomnak tulajdoníthatóan – az undor és utálkozás hirtelen ellenkező végletbe csapott át. Már csak önmagamtól undorodtam, de ellenállni nem voltam képes. A pókhálós kamaraajtó megnyílott előttem, és a közeli ocsmány gyönyörűség reményében szinte félholtan rogytam az alacsony hordón terpeszkedő csábító szörnyeteg ölébe. S mintha erkölcsi érzékem csődjével egyidőben időérzékem is felmondta volna a szolgálatot.

Amikor végre újra a konyha hamvadó tüzének s petróleumlámpásának fényébe kerültem, a mosópadon pihenő s Násztáziát kétfelől szorongató barátaim röhögő, megvető tekintetével találtam szembe magam. Várjatok csak, várjatok! – vigasztaltam magamat. – Előbb-utóbb rátok is sor kerül, mert én e szörnyű étvágyú kétfogú némber fél fogára sem voltam elég!…

Hirtelen kutyaugatás, dörmögés, dühös férfihangok robajlottak bele az udvar csendjébe, s fantáziámban életre kelt egy múlt századi falkavadászat hazaeső pecéreinek és hajtóinak tarka kutyáktól körültáncolt, vidám hada.

Buffáné hirtelen mintha megfagyott volna. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán olyan tekintettel, mely a legsötétebb fenyegetéssel felért, rút öleléséből kiengedett, és kipenderült az ajtón.

Menyus hegedűjén megállt a vonó, mint a szakács keze Csipkerózsa kuktájának arcán.

Násztázia szinte szűkölve iramodott fel a sutba; Hutiray hiába kapdosott lenge selyemszoknyája után.

A halálraítéltek tanácstalan rémületével bámultuk egymást.

– Az Ötödik Macedón Légió! – hangzott Májerkó vészkiáltása. Felkapta súlyos batyuját, drága botjait, s kilépett az ajtón. Hutiray is egykettőre felcihelődött s rángatott maga után engem is. De lábaim alig-alig engedelmeskedtek a jó fiú segítő akaratának. Mintha erős enyv vagy valami csiriz tapasztott volna a nyolcszögletű kőlapokhoz, vagy mintha mázsás ólom volna halászbakancsom talpába rejtve; alig-alig vánszorogtam.

Abban a pillanatban, amelyben az ajtón kiléptünk, három-négy sötét árnyék omlott reánk. Néhány percre látni véltem magam előtt egy tagbaszakadt, kurta bekecses, vadászkalapos, bilgericsizmás alakot; ragyavert arcából őrület tűzében égő, gonosz szem villogott. Mögötte cingár, bőrbujkás legény fütykössel hadonászva vicsorgatta fogát; mögöttük felemelt furkóval egy harmadik ólálkodott, meg egy öreg, nagyszakállú, támadásra készen…

Még annyit láttam, hogy Hutiray védekezőleg szeme elé kapja a karját, vastag bot zuhan felé, majd irtózatos kiáltás harsant – aztán forró marok csapott a torkomra, dögletes lihegés bűze fojtogatott –, s vége lett a világnak.

…A homályba, mely időtlen idők óta körülvett és alaktalan látomásokat kínált, a magasból hirtelen, mintha színházi reflektor lökte volna, zöldes fény tölcséresedett; közepéből lassan kibontakozott egy madárijesztőszerű alak, majd hatalmas, könnyed bakugrásokkal nyomult felém. Vállán hanyag könnyedséggel felvetett rongyos köpeny s egy hosszú karó, melyet az első pillanatban, természetes reflexként, horgászbotnak véltem, és csak amikor az alak közvetlen közelembe ért, vettem észre, hogy – kasza. Úgy van, a vándor elfent pengéjű, rozsdás kaszát suhogtatott felém! Köpenyegének egyik szárát arca elől elrántotta – s ki volt más, mint a titokzatos hajnali útitárs, Berekméri, az öreg halász? S ha netalán kételkedtem volna, ennek maradékja is eloszlott, mihelyt meghallottam ismerős hangját:

– Ti azt hiszitek magatokról, hogy halászok vagytok! Bibliai példázatok szelíd, kiegyensúlyozott férfiainak pózában tetszelegtek magatok s a világ előtt? Pedig nem hogy horgászok, de még csak halak sem, csupán nyomorult csalétkek vagytok, vergődő férgek a halál horgán…

Akkor már mellettem voltak szerencsétlen társaim is; valami feneketlen mocsárból, tán a „horgászfertőből” látszottak elővánszorogni; mindketten csatakosak és zöldessárgák, szakálluk iszalagból nőtt, kezük ujjai közt úszóhártya feszült… Szájtátva, dideregve hallgatták szörnyű leckéztetésünket.

– Olyanok vagytok, mint a vakul mászó, nászra meredt földigiliszta: minden ízetekben egy ostoba célért kúsztok vacogva az élet vizének partján, s közben nem veszitek észre, hogy víznél sebesebben suhamlik a lét; rücskösödtök, aszalódtok, míg csak horgát hátulról nyakatokba nem akasztja a halál…

Berekméri szörnyű szerszámával fenyegetőt suhintott fejünk felett.

A poshadt tóból, melyből barátaim fejüket az imént riadt békák módjára kidugták, most vigyorgó halak: krokodilpofájú, rezes hátú csukák, kínai bajszú, hapsantó harcsák, rókaorrú márnák és pocakos, hájfejű pontyok ugráltak elő, s láthatólag jól mulattak abriktolásunkon.

Vérbeli halász létemre nem állhattam meg, hogy kő után ne kapjak: kiszemeltem magamnak a legördögibb pofájú, vicsorgó csukát.

De Berekméri megelőzött, s kaszája nyelivel akkorát vágott a kezemre, hogy azt hittem, többet sosem mozdíthatom meg.

– Nem férsz el attól az ártatlan állattól? – förmedt rám. Majd szelídebben folytatta. – Különben is, te már csak voltál halász! S ti is mind, akik itt vagytok, elbúcsúzhattok a halászattól. Örök időre eltiltalak! Fogadjátok meg, hogy soha többet nem vesztek horgászbotot a kezetekbe! Ha vonakodnátok, egyet suhintok, s fejetek, halaim prédájául, a tóba pottyan!…

Mi mást tehettünk volna? Megadással hajtottunk előtte fejet, ahogy a védtelenek mindenkor a zsarnokság előtt. Ám magunkban fondorul azt gondoltuk: ha horgászbotot nem is veszünk többé a kezünkbe, – de hálót, azt igen! S ha az nem volna, hát halászunk mi kézzel, sőt szigonnyal is: az a legizgalmasabb mesterség! Így véltük kijátsztatni a Berekméri bőrébe bújt Halált…

„Berekmérit” elragadta olcsó diadala. Különös paprikajancsi-mozdulatokkal hízelgett párthíveinek, a körülöttünk úszkáló tátogó, fenyegető szörnypofájú halaknak, s közbe-közbe nagyokat pöccintett rajtunk kaszája nyelével. Hatalmában voltunk, tombolhatott.

– Otthon asszonyotok gürcöl, gyerkőcötök éhezik, s ti naphosszat kujtorogtok vad berekben, nádon-éren! Szegénylegény módjára lopjátok a napot, s hurboljátok a drága cipőt, ruhát. Sintértanyán dáridóztok! Cigánynék öröme vagytok!

Hutiray felhorkant a szíven ütő szózattól; Májerkó lesunyt fővel szipogott, mint egy óvodás, engem undorító friss emlékek rohantak meg: urológushoz szerettem volna rohanni…

De Berekméri egy ponton elszámította magát: nem számolt a boszorkánytündérek vagy tündérboszorkányok varázserejével, azzal a hatalommal, mely velem az imént egy élemedett szipirtyó éverlaszting bájait kóstoltatta meg, s mely Hutirayból, fiatal házas létére, percek alatt dürrögő fajdkakast csinált… Mihelyt a „cigányné” szó kiszaladt a száján, még nagyobb fényesség támadt, csupa lila lobogás, suhogás, és egyszer csak előttünk termett Násztázia tündéralakja. Keblei a selyempruszlikból kibuggyanva kínálkoztak csókra; mellbimbói, mint a kárbunkulus, piroslottak; földet seprő rokolyája középen végig vala hasítva, s minden lépésre kivillantotta bársonyos, négertáncosnő-combjait.

Berekméri sarkon fordult, fejét válla közé húzta, s úgy eliszkolt, mintha ott se lett volna. Az élet, íme, győzedelmeskedett a halálon.

– Ébredjenek! Nem hallják? Upre, fel! ha kedves az életük! Apámék bekáfoltak, s mind alusznak. De ha felébrednek, jaj magoknak! – ciccegett, s néma, ijesztő kézmozdulatokkal adta tudtunkra, mi várna ránk.

Kezében égő gyertya; úgy hajolt Hutiray fölé, mintha gavallérja már halott volna, s elsőül ő vállalná a testvirrasztást. Számomra érthetetlen „macedón” nyelven suttogott a fülébe forró szavakat, csókolta, falta a nyakát, a szemét, míg csak Hutiray fel nem emelte a fejét, mint Lázár a sírban…

Ekkor döbbentem rá, hogy voltaképp már néhány perce én is ébren vagyok, tehát Berekméri különös jelenése bizonnyal álom volt.

Násztázia gyertyájának fényében körülnéztem.

Nyirkos boltozatú pincében voltunk, gombák korhadt, óriási ászokfák közé dobálva, két, legalább ötezer literes hordó tövében…

Meg akartam dörzsölni a szemem – de kezemet meg se tudtam billenteni: össze volt kötözve valami kemény kötéllel, s még külön a derekamhoz és a lábamhoz is odaerősítették.

A cigánylány szaporán oldozni kezdte Hutiray bilincseit, s a fickó, mintha csak ezt várta volna, úgy magához rántotta Násztáziát, hogy jó tíz percig várhattam, amíg rám kerül a sor… Az elvetemültek abban a hiszemben, hogy mi alszunk, vagy talán már dögök is vagyunk, átadták magukat a legvadabb szeretkezés örömeinek. Többszöri köhintéssel voltam kénytelen őket figyelmeztetni – amikor Hutiray másodízben is fel akart támadni –, hogy mi is a világon vagyunk.

Hutiray erre káromkodva feltápászkodott, s köteleimet Násztázia segítségével hamarosan eloldotta. Csak amikor már ülőhelyzetben próbálgattam meggémberedett tagjaim, vettem észre, hogy „kötelünk” ugyanabból a sodronyhól való, amellyel arra az átkozott téglára hurkot vetettek…

Azután sürgősen hozzáláttunk Májerkó ébresztéséhez. Szegény öregfiú fél arca elég roncsolt és vércafatos volt. Tán szemét is megsérthette a tompa bunkócsapás, mely nekem – hála vastag halászkalapomnak – csak kisebb agyrázkódást okozhatott, Hutiraynak pedig valami felelőtlen, szemérmetlen telhetetlenséget.

Künt, valahol a vacsoracsillag alatt, hosszan rikoltott a bagoly, s közelünkben, a pincevízben kísértetiesen tutult egy földibéka.

– Halok meg! – jelentette ki Májerkó önérzetesen, s magyarázatképp hozzátette: – Tudniillik elveszett pro primo: a drága botom, pro secundo: a drága szemüvegem! – És toporzékolni kezdett, hogy ő addig el nem indul, amíg azt a két szent tárgyat elő nem kerítjük neki.

– A rabló istenüket! Örökké csak a patikába járjanak a szemüvegemmel! – ordította vicsorogva.

– A botoddal törődsz? – sziszegtem rá. – S a szemüvegeddel? A szemed világába kerülhet a legkisebb nesz is! Tudod mi várna ránk, ha Szent Anasztázia nem könyörül? Jó nagy római tégla a nyakunkra, szép antik betűkkel: Legio Quinta Macedonica!

Májerkó beleborzadt, keresztet vetett, s megrázta magát, mint vízből kimászó kutya.

– Erre, erre! – emelte magasra a gyertyát Násztázia, s mi botorkálva haladtunk nyomán, az óriás koporsók roncsaihoz hasonlatos korhadt ászokfatörmelékben.

– A drága angol botomat! – hörögte Májerkó. – A szemüvegemet! Rablók, orgyilkosok, csiszlikek! – s vaksin csoszogott mellettem a kijárat derengő fényhasábja felé.

Nemsokára odakünt, a romudvaron túl, a virradat fényében Násztázia és Hutiray árnyéka eggyé olvadva imbolygott előttünk a hepehupás, gübbenős mezei úton… A fiú halásznak nem volt valami szerencsés – de ezen az átkozott kiránduláson mégis az övé volt a legjobb fogás. S ha már megfogta – a róka fogta csuka s a csuka fogta róka elrettentő példázata! –, nem akarta vagy nem tudta elereszteni. Nem sokat törődtek velünk, s mi se velük. S egyszer csak látjuk, hogy – egy futamodásnyira Rózsa Sándor sírhelyétől – besodorják egymást egy hosszú, földszintes fogadóba. Hasztalan kiáltoztunk utánuk.

 

 

A hajnali vonat végre bedohogott az állomásra. Úgy rohamoztuk meg, mintha a világ végére indulnánk, nem a közeli Kolozsvárra.

Egy kanyarodónál kihajoltam a vonatablakon. A folyó ott csillogott alattunk, a kelő nap piros ragyogásában. Sima tükrét itt is, ott is gyűrűs csobbanások tördösték meg, vadászó és táncoló halak jókedvű jelenései. Amott, valahol a domb mögött, százéves fák árnyékában lapul az elátkozott kastély, a kriptába zárt új kutyák üvöltenek… S túl, a nagy S-kanyarulat másik végén sötétlik a Kornis-berek. A holdfényben ki tudja, mily árnyékok kószálnak és rínak elhagyatott partjain?

A víz fenséges volt, valóságos halászálomba illő. S én, vérkeringésemben a hajmeresztő kaland friss emlékével, fogadalmas, búcsúzkodó kedvvel bámultam a folyót. Mindentől búcsúzkodtam, ami a horgászathoz tartozik. Új életet kezdek – határoztam el –, botjaimat, horgaimat eladom, puskát szerzek, és beiratkozom a Hubertus vadásztársaságba…