A halászok és a halál I.^*

1945 novemberének egy estjén dr. Sz. orvosprofesszor lakásán „sereglett össze” a háború s az utána következő hónapok alatt megfogyatkozott, szám szerint öt főre apadt valaha népesebb halász-vadász-madarász kompánia… A ház asszonya „kimenőt” kapott: nem szívesen hallgatta volna a szokásos nagyotmondásokban bővelkedő, jóízű bár, de minden esetben vérrel – olykor éppenséggel emberi vérrel – fűszerezett, úgynevezett élménybeszámolókat a vegyes összetételű társaságnak jó italokkal meglobbantott fantáziájú, általában kapatos tagjaitól…

Megelőző találkozásainkon, szeptemberben, októberben hárman „leszerepeltek” már – maga az orvos házigazda is. Izgalmas kalandjának mentsége- s tanulságaképpen a mai emberben változatlanul jelen lévő, zsákmányraéhes ölésre is kész harmadkori őst tette felelőssé: annak kivált éjjelenként felbődülő torokhangja parancsol ki bennünket irodából, műhelyből, rendelőből, s minden rendű s rangú munkahelyről a változatos veszedelmeket rejtő, s nem utolsósorban zsákmányt kínáló természetbe, bozótba, nádasba, vad vizek partjaira… Történetére most néhány szóval visszatért, mintegy hangmegütésül s kedvcsinálóul rekapitulált.

A jó előre, sorshúzással megállapított sorrend szerint a társaság legifjabb tagja kezdte köszörülni a torkát, s miközben rendszerezni próbálta mondanivalóját, szeme az orvos horgászat közben talált szép neolitkori gyűjteményére tévedt: fényes, modern alpakka- és acélszikék, csipeszek, ollók közelében fekete ragyogású obszidián kőbalták, dárda- és nyílhegyek, rovátkolt sípcsont eszközök látványára, tőle arasznyira, a biedermeier vitrin föld bársonyterítőjén…

 

 

– Hát igen, az ősember… – bólogatott Mózsa, a fiatal, görnyedt hátú, jobb sorsra érdemes könyvelő, s érezvén, hogy rajta a sor, igyekezett rejtelmesen érdekfeszítő arcot ölteni. – Az ősember tett engem is halásszá – sóhajtott nagyot –, méghozzá egy pokoli szerelmi kaland közvetítésével… Kalandot mondok, pedig csak indult annak, s most, másfél év távlatából, meggyőződésem, hogy életem legelhatározóbb élménye. Mivel a történetet e városban nagyjából – persze csak külsőségesen – amúgy is ismerik, ne tartsatok lovagiatlannak, ha hőseit megnevezem; megtehetem bátran: kettejük halott, a harmadik pedig ki tudja, hol kóborol a nagyvilágban…

…A hatalmas, boltíves szobába, amelyben annak idején a tragédia lejátszódott, az emlékezés és a vezeklés kényszere sodort. Egyéves hányattatásom idején hányszor nem gondoltam erre a pillanatra…

Ervin barátom felugrott a zongora mellől, és elfogódottan borult a nyakamba; egy szava nem volt, de forró könnyei minden beszédnél ékesebben bizonyították, hogy az eltelt esztendő alatt mennyire hiányoztam neki, s hogy időközben feltétlenül megbocsátott. Ahogy arca arcomhoz ért, ahogy a melle a mellemen zihált, megint édesanyja, a szerencsétlen Polyxéna jutott eszembe, akinek Ervin nemcsak fia volt, de egyenesen férfi változata is. Annyira egyek voltak ők, anya s fia testben s lélekben, s rám annyira egyformán hatottak, hogy a végén magam sem tudtam: melyikük kedvéért vagyok is a ház mindennapos vendége, s hogy az Ervin iránti különleges baráti vonzalmam nagyobb-e, vagy az anyjához való szerelmes hajlandóságom, akit ő gügyögő gyermekkorában, az apjától hallott hosszú keresztnevet két szótagúvá rövidítve, azóta is csak Pótának szólított.

De nem volnék igazságos, ha az Ervin édesapja, Gedeon bácsi iránti tiszteletemet és csodálatomat elhallgatnám: hisz benne mindig egy múlt századból itt rekedt, jó magyar tudós bölcsességét és zamatosságát csodáltam, egy atavisztikusan kristályosodott életforma módszereit, élete időtlenségét, melynek egyrészt Catullus- és Vergilius-kötetek, másrészt egy-két márkás angol horgászbot és napi egy liter asztali bor voltak a felségjelvényei. Ehhez a módszerhez hozzátartozott bizonyos tisztes távolságtartás tudományokba mélyedt személye és kis családjának mindennapos élete között. Otthon töltött idejét „irodának” nevezett könyvtárszobáján morzsolgatta, nagyon szép könyvek – főleg a 17–18. századi erdélyi, általa „protestáns barokk” irodalom remekeinek nevezett, régi, kalendáriumszagú művek – és különféle horgászati cikkek múzeumában. E szoba falán egymástól arasznyi távolságra kaptak helyet a Bolyaiak, Bod Péter, Páriz-Pápai rézmetszet portréi, és néhány, a fogás helyszínén fotografált óriás hal képei; a polcokon és fogasokon pedig halász- és vadásztarisznyák, régi gyertyatartók és valami ódon patikából szerzett edények váltogatták egymást. Az öregapja Barabás festette mellképével átellenben Conrad Witz svájci primitív Csodálatos Halászat című festményének másolata díszlett. Ahányszor betettem ide a lábam, mindig úgy néztem meg apróra mindent, hogy valaha az itt látottak mintájára rendezhessem be én is a világ ferdeségei és ocsmányságai ellen menedéket adó tuszkulánumomat…

…Szememben a viszontlátásnak készülődő keserű-édes könnyeivel körülnéztem a szép hajlású, 18. századbeli boltívek alatt. Tekintetem hamarosan fennakadt Póta mellképén, vagy még inkább a tenyérnyi széles gyászszalagon, mely baldachinszerűen folyta körül az egykori, virágzó leány vörös ajkú, huncut szemű, bakfismosolyú arcát. S megint belém mart a bizonyosság, hogy Póta halott, s ismét tépázni kezdett a szörnyű bűntudat: halálának, ha közvetve is, de én vagyok az oka. Leroskadtam egy székre, és éreztem, hogy nem bírom visszaparancsolni könnyeimet, bár tudtam, hogy ha sírni találok, Ervin alkalmasint olcsó megoldásnak, talán éppenséggel krokodilkönnyezésnek minősítené.

– Játssz valamit – könyörögtem neki –, hisz idestova másfél éve nem hallottalak!

Ervin először kékesfekete hajába – jaj, a Póta fürtjei e fiú fején lombosodnak tovább! –, aztán a rendetlenül széthányt kottákba túrt bele, s nemsokára ólmos-ezüstösen és csapzott-bágyadtan zendültek meg egy Chopin-ballada euthanáziásan szép akkordjai.

Az utolsó napokban hányszor hallgattuk! A rekamién, saját hímzésű párnáin ülve, könyvvel vagy hímzőrámával kezében, Póta olyan volt, mint egy keleti fejedelemasszony. Kezem gyakran érintette illatos, fehér bőrét, s szemünk gyakran ígérte vágyaink közeli beteljesülését. Tudtam róla – ő maga árulta el –, hogy idestova tíz éve nincs alkalma megbizonyosodni jól konzervált nőisége értékei felől, hogy az ura, amióta horgászbotot vett a kezébe, úgyszólván beismerte férfiúi méltatlanságát az ő rugalmasan fiatalos asszonyi bájaira, s hogy a hűtlenségtől nem is a férje iránti szeretet és megbecsülés, hanem egyszerűen a megfelelő lovag hiánya tartotta vissza. Arról a reményéről, hogy férje az átkozott horgászszerszámot valaha is az ő javára ejtse ki kezéből, e szörnyű mánia tizedik esztendejében természetesen végképp le kellett tennie. Férje viselkedésének minden jele azt mutatja, hogy azt a csodát, amit valaha a szerelem és a felesége iránti rajongás jelentett neki, ezentúl már a vizek partján keresi… E vallomás után bizonyossággal éreztem, hogy Póta az első kínálkozó alkalommal zsákmányomul esik. Kezdetben a négyesben rendezett horgászkirándulások ígérték ezt az alkalmat. Ilyenkor Gedeon messzire elcsatangolt a berekben, s meg-megtörtént, hogy Ervin is vele tartott. Egy ízben Pótával ketten maradtunk, s mihelyt „lőtávolon” kívül tudtuk őket, egymásnak estünk. Testünket a nap olvadt arannyá változtatta, azt hittük, mindjárt egymásba szakadunk – de zörrent a bokor, s a következő pillanatban egy rőzsegyűjtő öregasszony vigyorgott reánk. Ervin is visszaúszott nemsokára; az övére fűzve két szép hal fickándozott, apja őrült szenvedélyének pompás igazolása…

Ez volt az első menete annak a gyönyörteljes küzdelemnek, amely azután az alább elmondandó tragédiát idézte fel, s a halál s az őrület szelével sodorta el mellőlem legkedvesebb barátaimat.

Július másodika volt, ama napnak verőfényes reggele, amely – az enyémnél ezerszerte nagyobb emberi tragédiák felfedezése folytán – a régi pusztító tűzvészek és ellenséges dúlások gyászemlékét is elhomályosítva íratta be magát a város krónikáiba.

Csordultig a tegnapi kirándulás kéjes kudarcának élményeivel, egy félig átvirrasztott, félig vágytól korbácsolt, buja álmokban eltöltött éjszaka után, kedvetlenül bóbiskoltam hivatalomban. Álmaim képzetei nem hagytak nyugton. Mielőtt még főnököm bejött volna, az egyik kollégámnak hirtelen fellépett fejgörcsöt jelentettem, s lélekszakadva indultam egyenesen Pótához. Ha a szerelmesek istene velem van, jókor érkezem: az asszonyon kívül senkit sem találok a házban.

Halálos szívdobogás verte a bordáimat, amikor ujjamat az előszoba csengőgombjára nyomtam. Odabent valami matatás hallatszott, de az ajtónyitást egyelőre hiába vártam. Végre megismertem Póta marabupapucsos lábának surranását az előszoba szőnyegén – s a következő pillanatban ott álltam vele szemtől szembe, zihálva és dadogva. – Bocsáss meg – hajtottam főt előtte –, de ha nem rohanok most hozzád, megőrültem volna!

Póta reszketeg ujjakkal húzogatta összébb a keblén s a combja táján selymesen omló háziköntösét – valószínűleg az imént rántotta magára –, s zavart tiltakozással szenvedte el ügyetlenül forró kézcsókjaimat. – Ki van idehaza? – sziszegtem arcába, s rémült figyeléssel álltam az előszobában. Póta nem válaszolt.

– Gedeon halászik? – kérdeztem, férje szenvedélyére célozva, mert tudtam, hogy az öreg kedvenc közmondása: Aurora musis piscibusque amica.

– Már négykor kiment – válaszolta Póta, s az ágyneművel megrakott rekamié szélére roskadt.

– Hát Ervin? – faggattam egyre vadabb szívdobogástól sarkallva. – Ervin tán vele ment?

Póta magasra emelte szemöldökét, s csak bólintott.

Azt is tudtam, hogy a takarítónő csak tíz óra körül szokott beállítani. A magunkra hagyatottság elvetemültté tett; lüktető aggyal rogytam Póta térdei elé. Póta megfogta a tarkómat, s köntösét megbontva, arcomat forró keblei közé vonta.

Azóta is mind számadoltatom magam: miként lehettem olyan veszekedett őrült, hogy elmulasztottam a szerelemorzók elemi kötelességét: a körültekintést, elővigyázatot. Tán attól tartottam, hogy bizonyos józan előkészületek Pótát tette elkövetésétől visszariasztják? Az első alkalom rég sóvárgó szerelmesek között iszonyú szertartás; mindig jelen van a nagy vetélytárs és nagy leselkedő: a Halál…

…Amikor az előszoba ajtajában megzörrent a kulcs, mozdulatlanságra kárhoztatva, pusztán vadul működő képzeletem segítségében bízva vártam valami csodát – ahelyett hogy rögtön messze ugrottam volna. De csak akkor váltam el Pótától, amikor a jövevény már az előszobában járt, s a tejüveges ajtón át mindent megláthatott. Ruhámat igazgatva vetettem magam egy fotelbe, és remegő ujjakkal kotortam elő egy cigarettát. De akkor már Gedeon az ajtóban állt, s a kezében vastag drótra fűzve szokatlanul nagy halat lógatott. Horgászdiadala íme egybeesett férji becsületének elvesztésével. Pedig nyilván azért sietett ilyen hamar haza, hogy halásztudományát fitymáló feleségének a rendkívüli zsákmányt minél gyorsabban megmutathassa.

Egy szót sem szólt, csak hol rám, hol Pótára nézett. A hal nagy suppanással esett ki kezéből, s elkezdett vergődni a padlón. Póta pihegve és ziláltan ült az ágyon, fekete tincses, dúlt haja fél arcát eltakarta; tekintete a vergődő nagy testre szegeződött, mintha egyebet se látott volna. Lerítt róla a teljes beismerés elszánt, önbüntető mámora.

Gedeon, ha nem az ízekre szedett, s zöld vászontokba dugott angol halászbot, hanem ismétlőpuska lett volna a vállán, házasélete meggyalázóit holtbizonyosan keresztül lövi. Így azonban a halászok állítólagos bölcsességét és jámborságát magára nézve e pokoli helyzetben is kötelezőnek ismerve, csak állt, pislogott, és hagyta, hogy könnyei végigguruljanak az arcán.

– Takarodj – förmedt reám végre erőltetett nyugalommal, de úgy hangzott ez nekem, mint valami útmutató mennyei hang. Nem reméltem, hogy ennyivel megúszom.

– Gedeon bácsi! – álltam fel és járultam elébe –, az élő Istenre esküszöm, mindennek én vagyok az oka!

Gedeon kínos vigyorba vonta naptól s vízparti széltől cserzett indiánarcát.

– Ostoba! Ki keres itt mentséget? Ha már oksági elvet teszünk fel, akkor az bennem található! Mindennek én vagyok az oka! Ezért hull a könnyem. Eredj, hordd el magad!

– De drága Gedeon bácsi – próbáltam húzni az időt, mert féltem Pótát az öreg keze között hagyni, s valami affélét akartam mondani, hogy kész vagyok vállalni tettem következményeit, de erre már érces hangon mutatott ajtót:

– Nem akarlak látni! Kotródj!

Pótára egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetettem, amit ő, még mindig a vergődő halra bámulva, figyelemre nem méltathatott, s kibotorkáltam az ajtón. A Séta tér felé vont valami, tán az enyhet ígérő természet kívánása, s mentem, mentem a vízparton, valami jó fürdőhely felé. Képzeletem közben a legvadabb látomásokkal színezgette Póta sorsát; hol elvágott torokkal, hol véres halántékkal láttam magam előtt, hol forró és az előbb még mellettem vonagló teste küldött utánam visszahívó mágneses sugarakat. Tettem irtózatosan marcangolta lelkiismeretemet: meg szerettem volna halni, el szerettem volna bujdosni az emberek elől. Miért is mentem bele ebbe a halálos játékba? – tépelődtem, hisz ezt a szerencsétlen asszonyt sem tudtam volna tovább boldogítani, mint a többi nőt, akik, vesztükre, megajándékoztak szerelmükkel. Hogyan követhettem el ilyen meggondolatlanságot, amikor jól tudhattam, hogy felfedeztetés esetén egyszersmind legjobb barátomat, Póta fiát is feltétlenül elveszítem?

Már a sporttelep körül ténferegtem, amikor iszonyú magasból és iszonyú messziről halk, búgó érczümmögés ütötte meg a fülemet. A német katonai teherautópark őre valami jelt kaphatott, mert riadtan sípjába fújt; sátrakból és félig földbe vájt autókból németek és ukránok szökdöstek elő, begyújtották a motorokat, és villámgyorsan a sűrű Séta téri fák alá igyekeztek terelni őket. Egy tarka galambcsoport veszett szárnyalással körözött a fejünk felett, míg irányt véve neki nem vágott a monostori erdőnek. A városban, valahol az állomás körül, megszólalt egy sziréna, azután egy második s egy harmadik, s nemsokára lüktető sikongások kórusa nyomta el a növekedő érczümmögést. Mire azonban a szirénák elcsöndesedtek, az érczümmögés eget-földet rázó harsogássá dagadt. Fent, egy tőlünk idegen szféra embertelen magasságában, apró, tűhegyre sem szúrható, ezüst szúnyogok rajai csillogtak a kora délelőtti napban. Olyan szépek és földöntúliak voltak, hogy félni tőlük egyáltalán nem lehetett; éppen ezért nem is értettem a német katonák lázas rejtekkeresését. Egy foghíjas deszkakerítésnek támaszkodva figyeltem a fejem fölött nyüzsgő szárnyas nappali ezüst csillagokat, csodáltam, hogyan játszadoznak kéjes biztonságérzetükben az ég végtelen szövetében…

De hirtelen irtózatos süvöltés rázta meg a levegőt, utána pokoli reccsenések szaggatták meg a város csendjét, mintha az ércbelű föld is belehasadt volna. Süvöltés süvöltést, robbanás robbanást követett; néha egészen közelről egy óriási hajó dudája módján bömbölt valami; vad kalapálás és sulykolás hallatszott, s utána akkora detonációk, hogy azt hittem, meghasad a dobhártyám. Anélkül, hogy ösztöneimmel a magasság cicázó ezüst szúnyogjai s a föld hátát hasogató éktelen robbanások közti összefüggést felfogtam volna, halálfélelemtől torkon ragadva vágtam magam hasra a hitvány kerítés tövében. Fejemet kígyó módjára fel-felütve láthattam, hogy a város több pontjánál tornádótölcsér-szerű ezüstgomolyagok hömpölyögnek az ég felé… S ettől kezdve alig-alig gondoltam magammal: mind Pótán s családján járt az eszem, annál is inkább, mert a legnagyobb füstkolosszus látszólag éppen abból a városrészből emelkedett, ahol ezelőtt jó félórával életem legszebb és legszörnyűbb pásztorórája zajlott le. Bár inkább én halnék meg, fohászkodtam félőrült lélekkel, bárcsak vágna belém a legnagyobb bomba, s szaggatna atomjaimra, hogy semmi nyomom ne maradjon ezen a földön!

Pár percre minden elcsendesedett. A város alsó része felől tornyosodó füst valóságos Himaláját rögtönzött az égbolt alatt, s benne a habosfehér gleccserektől a kormosfekete sziklákig mindenféle geológiai alakzatok váltakoztak. A temérdek halottra gondoltam, akiknek kiröppenő párája most ezzel az egetverő, hánytorgó füstgomolyaggal elvegyül. S hirtelen egy számológép golyóit tologató gyermek vizsgai zavarával kezdtem számba venni közeli s távoli rokonaimat, ismerőseimet, s magamban valamennyitől elbúcsúztam. Tisztán emlékszem: egy pillanatra családapának képzeltem magam, fiatal apának, aki gyermekeit és hitvesét egy ilyen földindulás poklában kell tudja. De az újrakezdődő zümmögés, a visszakanyarodó apró égi szörnyek megakadályozták képzelgésem kibontakozását. Most már szűkölő kutya módjára kushadtam le a közeli folyóárok iszapos fűzgyökerei közé, fejemet nyirkos kövekre szorítottam, s úgy vártam az ismétlődő borzalmakat. Mielőtt az újabb dördülések bekövetkeztek volna, két horgász botjait eldobálva, akár a menekülő békák, rémült üvöltözéssel vágtatott be a folyóba, s meg sem állott, amíg nyakig érő vízbe nem jutott. S a pokol nemsokára újból a szerencsétlen városra szabadult. Újabb tíz percig recsegett-ropogott a világ, mint egy rossz hajó; újabb tíz percig vártam megsemmisülésemet, de most már úgy, hogy kilencvenkilenc százalékig biztosra vettem: ha van isten az égben, most mindjárt megbüntet az imént elkövetett gaztettemért…

Az apokaliptikus szúnyogtojásokból ezúttal nemcsak az alsóvárosra jutott: a Szamos túlsó partján szürke porfelhő jelezte néhány ház megsemmisülését, s én, megvallom, forró hálát érezve az isteni igazságszolgáltatás emberi módon késlekedő és gyarló volta felett, mintha csak egy kisebb kerékpár-szerencsétlenségből tápászkodtam volna fel, ruhám tisztogatva kapaszkodtam ki a gödörből, mely könnyűszerrel sírom is lehetett volna. A két halász is kilábalt a Szamosból, s családjukért jajveszékelve, csuromvizesen iramodtak neki a városnak. Nem sokat haboztam, hanem vizes nyomukba szegődve szedtem a nyakamba én is a lábam, s rohantam, ahogy csak lélegzetemtől kitelt.

A Séta tér elején néhány alkatrészeire szaggatott óriás teherautó roncsain, gyökerestől kifordított vagy tövig hasított százéves fákon, ágak közé felhajított szemeteskocsin és tábori lapáton tapasztalhattam először az égből jött emberi rombolás gigászi erejét. Az utcákon mindenütt félőrült emberek rohangáltak. Családtagjaik nevét ordibálták, mint ahogy máskor eltévedt gyermek után kiáltoz a kétségbeesett anya – s az első mentőautó, hátuljából kilógó emberi végtagokkal, maga után sötét vérfonalat hagyva, szirénázva száguldott a klinikák felé. Máskülönben az a városrész annyira ép volt, hogy amint rohantomban házait figyeltem, egyre erősebben éledt bennem a reménység Póta életben maradása iránt. Útközben megvadult lovakat, lisztesmolnárhoz hasonlatos, mésztörmelékkel befent, tépett ruhájú embereket láttam, akik tán őrülten, de élve menekültek a pusztulás fókuszából. A város minden irányából érkező mentőautók hozták a megcsavart lábú, még vergődő, vagy már élettelen testeket. Csoda-e, ha ennyi rémség láttán az az őrült gondolat is megjárta a lelkemet, hogy vajon nem az én bűnöm vonta-e a városra az Isten haragját, s hogy vajon az élőhalottak, s a romok alatt szétmállottak ezrei nem az én áldozataim?

Pótáék házát végre megpillantottam. Egy ablakszem, egy cserép nem sok, annyi sem hiányzott róla. Az öröm megtízszerezte maradék erőmet, s már valósággal repültem a lakás felé. A reggeli eset és kínos következménye: kiebrudaltatásom ténye teljesen elfoszlott a szeretett család, mindenekfelett Póta életben maradása tudomásulvételének örömében.

Ujjam remegve tapadt az előszobacsengő kis elefántcsont gombjára, s a nyomásra támadt belső zörrenés hirtelen kora reggeli és mostani lelkiállapotom közti különbségre döbbentett rá: ez alatt a másfél óra alatt mi minden játszódott le lélekben és világban a két gombnyomás között!

…Póta azonnal jön, papucsának suhogó dobbanását már hallom is a szőnyegen, nyílik az ajtó, és én térdre vetem magam tollpihés papucsa előtt – lelkendeztem, s néhány pillanatnyi meddő várakozás után ismét becsengettem.

…Vagy Ervin jön, s én két tenyerembe fogom okos kamaszos arcát, és megcsókolom. Egymás nyakába borulunk a boldogságtól, hogy élünk, hogy nem kellett időnap előtt itt hagynunk Vivaldit, Beethovent, Chopint… De még mindig nem jött senki.

…Esetleg az öreg vidra botorkál elém, nagyot néz ugyan, hogy máris visszaszemtelenkedtem, de látván arcomon a tékozló fiú töredelmét, hallván igéit az őszinte bocsánatkérésnek, csak fejemre illeszti száraz halászkezét, s beinvitál; én leülök szokott helyemre, a hintaszékbe, s minden marad a régiben közöttünk, mintha mi sem történt volna…

De három hosszú csengetésem, melyekkel egyenként és fontossági sorrendben idéztem barátaimat, hiábavalónak bizonyult. Kétségbeesésemben vad csengetésbe kezdtem, elannyira, hogy az imént még szemérmes-egyhangúan zizegő csengő, izgalmamat átvéve, varázslatszerűen vált egy halálosan rémült lélek segítségkérő sikolyává. Saját hangomat jól kihallottam belőle, amint magasan és elhalón Pótá-t kiált.

Jó tíz perc is eltelhetett, míg magamhoz tértem eszeveszett toporzékolásomból. Egyenesen a pincébe rohantam, ahol már nem egy légiveszélyt beszélgettünk és szorongtunk volt át. A nyirkos ászokfagombáktól, penésztől és emberszagtól nehéz levegőjű pincében csend volt, csupán a rögtönzött oltár felől hallatszott valami mormogás. Egy örmény öregasszony térdelt ottan, s úgy belemerült az imádkozásba, hogy tán nem is vette észre megjelenésemet. Melléje rogytam az oltár lépcsőjére, s kezemet összekulcsolva szólítottam meg:

– Bocsásson meg, igazán restellem magam… Kövesdyékről nem tud valamit?

Az öregasszony lecsippentette az imádkozás közben ajka szélére gyűlt habos nyálcsomót; töpörödött, a hántott sült gesztenye rovátkáinál is mélyebb ráncú arca rosszalló csodálkozással nézett reám.

…Tőle kellett megtudnom, hogy Póta a bombázás alatt nem volt a pincében: tíz perccel a légitámadás kezdete előtt, kezében kis bőrönddel, elindult az állomásra…

Az előzményeket könnyű volt rekonstruálnom. Kidobatásomat nyilván áldatlan házastársi civakodás követte, s végül Póta, levonván tagadhatatlan tette konzekvenciáit, világgá – vagy ha józan esze nem hagyta cserben, vidéken élő szüleihez – indult.

Tanácstalanul és fájdalmasan tépelődve baktattam a hosszú, boldogabb időket és nagyhasú hordókat látott pincefolyosón, s odakint a kapu alatt Ervinnel találtam magamat szembe. Arcának soha nem tapasztalt dúltsága, véraláfutásos, zavaros szeme ismét megszólaltatta bennem a lelkiismeret teljes kórusát. Amikor megpillantott, testét különös villanyos ütés rázta meg, csak a cipőmre nézett, s úgy köpte, szinte véresen, felém:

– Mért nem döglöttél meg?

Összezúzódtam, mint a földre ejtett csipkés porcelán figura.

– Ervin, édes barátom – szerettem volna beleakasztani könyörgő szavam horgonyát –, hát te is megutáltál engem? – de csak némán, szinte kísértetté válva imbolyogtam porrá zúzatásom helyén tovább, még azután is, hogy Ervin rég becsapta maga mögött az előszobaajtót.

– Hátha Póta el sem utazott – csillant meg egyre zavarosabb lelkemben a remény, s rögtön elhatároztam, hogy kirohanok az állomásra.

Útközben tudtam meg, hogy városunk szép pályaudvarának híre-pora sincsen. A szőnyegbombázás nemcsak az indóház épületét s a környező műhelyeket és gyárakat, de a nagyanyám-tekintetű, apró munkásházakat is messze elsöpörte a föld színéről. Nincs többé Külsőhidelve, Kerekdombalja, Kővári-telep!

Az úton, amerre mentem, őrült emberek zarándoklata feketéllett; mindenki menekült, mindenki kereste hozzátartozóját. Tövig szakadt négyemeletes bérházak körül állati fájdalmú tömeg ostromolta a kordont vonó rendőröket, hogy a leszakadással fenyegető romok alól kikotorják hozzátartozóikat. Az úttesten, utolsó ganéjuk mellett, felpuffadt, kifordult nyelvű lovak hevertek; a házak megmaradt falai előtt bádoggal, ronggyal letakart, véres iszapgalacsinná gyúrt emberi maradványok…

Minden női ruhadarabban Pótát láttam, Pótát kerestem.

A többi őrült jajgató közt hamarosan színtelenül elvegyülve, romtól romig, hullától hulláig botorkálva, tetőtől talpig részesévé váltam a legborzalmasabb emberi tragédiának, amely városunkra csak szakadhatott. Minden lépésemre emberi testrészekkel találkoztam. Láttam német katonacsizmából kiálló véres sípcsontdarabot, gyermekfejet egy gödörben, és undorító vöröses iszapcsomót, melyre jajveszékelő, tébolyodott asszony borult. Láttam faágak közt húrként feszülő beleket és rikácsolva repdeső kanárit; kifolyt szemű házőrző kutyát és árván maradt, pincéből előmászó kisdedet. S a tenger sok borzalom láttán rohamosan elfoszlott balgatag hitem, hogy mindezt az én bűnöm vonta volna a városra. Vádba fogtam, és szinte szűkölve kezdtem gyűlölni az Embert és ördöggel nemzett fiát: a Gépet, a Háborút, mindent és mindenkit, akik ezt a pokoli és esztelen rombolást szerezték. Ekkora bűnhődéshez egyetlen ember bűne édes-kevés… Émelygés és fogcsikorgatás, szívtépő gyász és veszett düh szakadt bennem egy állapottá, hogy egyéni esetemet és bajomat elfeledve, már a rettentően meggyalázott, iszapcsomóvá aljasított emberi közösség fájdalmát hordozzam és éljem…

Egy törmelékhalomból babacsörgő kaucsuklabdái piroslottak felém, mint az élet maradék piros csírája; felkaptam, s azután ki tudja, hány óráig zörögtem vele ide-oda a lucskos halál birodalmában…

Valaki kézen fogott; a csörgőt egy asszony kivette a kezemből, s mint valami nagy, eltévedt gyermeket, kikalauzoltak a még emberlakta városrészbe.

Alkonyodott, a porba sújtott városnegyedek megmaradt lakói siralmas batyukkal, ninivei menetben vonultak az erdők felé.

A nyaraló, ahová egy ismerősöm vezetett, nagy gyümölcsös közepéről kandikált ki a szerencsétlen városra. Két menekült család közé vegyülve, feldúlt életükbe saját vélt veszteségem jogán szinte teljesen beleolvadva, nyirkos szénacsomón töltöttem el az éjszakát. A fáradtság suta, álomtalan alvással kárpótolt.

Hajnalban csattogó rigószóra ébredtem. A színes verandaablakok alapszíneire bontották a felkelő, vörös napot; üde hajnali levegő didergetett, hogy már-már úgy éreztem magam, mint valami régi kiránduláson, s lelkemben az új, eseménydús napra való készülődés fájdalommal vegyes izgalma motozott, amikor Póta emléke hirtelen és bevezető képzettársítás nélkül, a bőrön át búsba hatoló injekcióstű fájdalmával szúrt belém. Egy ideig ereimben hagytam, hadd áradjon szét a zsibbasztó anyag, aztán felugrottam, s búcsútlanul rohantam el a harmatos rózsák között ébredező öreg villából.

A város odalent a völgyben szürkéslila ködbe takarózott, mintha a fenséges természettől szégyellte volna emberütötte, éktelen sebét. A mezőn hóstáti asszonyok krumplit kapáltak, mögöttük, mintha hajcsáruk volna, óriási fekete árnyék kalimpált. Köszöntöttem őket, mire az egyik öregecske utánam kiáltott:

– Ejsze nem a városba megy, úrfi drága! Ma is jönnek – nézett fel az égre –, a rádió is mind mondja; ma az úri fertályokat potyolják meg: szenvedjenek azok is, ne csak mindig a szegény. Bizony mondom, a Belvárosban kő kövön nem marad…

Szavainak inkább régies verete fogott meg, semmint a bennük rejlő fenyegetés. Különben is a város felett az ég olyan ártatlan kék volt, mint gyermekkori lepkehálóm organdija; nem rejtőzhetett benne a tegnapi acélvihar írmagja sem. Valóban úgy kezdődött ez a nap, mint egy szép régi kirándulás.

Első utam Pótáék házához vezetett.

A házmestertől megtudtam, fogy Kövesdyné még nem került elő, valószínűleg odapusztult az állomás romjai alá, legjobb esetben valami betemetett pincében él még, de ha a mentési munka így halad, csak holttestét láthatjuk viszont… Márpedig a mentés üteméről jobb nem is beszélni, senki sem mer huzamosabb ideig az állomás környékén tartózkodni, rettegnek az új támadástól…

– Majd én megmutatom a gyáváknak – vetettem fel a fejem, s bősz loholással vágtam neki a rémületek zónájának.

Egész délelőtt turkáltam a romokat, s a borzalmakat mindinkább megszokva, szakszerűen kutattam Póta után.

Ha valahol egy női hullát találtak, ott teremtem, és egyre közömbösebb, halottkémszerű szakszerűséggel bámultam bele az alvadt vértől mocskos, belapított koponyájú, beszakított szemű arcokba. Délfelé kutatásaim célszerűtlenségét és egész viselkedésem őszintétlenségre gyanús voltát beláttam, s visszaballagtam a városba. A Korvin utca sarkán lévő vendéglőben, törzshelyemen, ebédet rendeltem.

Természetesen mindenki a nagy gyászról beszélt. Latolgatták a halottak számát, ki tíz-, ki tizenötezerről tudott – a légoltalom teljes csődjének, a németek pimasz közönyének okát találgatták, s majdnem agyonütötték azt az embert, aki ebben sem látott mást, mint taktikát. Csodálatos esetekről regéltek, a véletlen és a Gondviselés rendkívüli összjátékának eseteiről, hogy micsoda paraszthajszálon is múlt valakinek életben maradása, másnak a halála. Egyik családban csak a kilencvenéves dédmama, a másikban csak a csecsszopó gyerek maradt meg; ismét máskor nem egyéb jelképezte a Gondviselés kifürkészhetetlenül szeszélyes voltát, mint egy emeletes ház törmelékei közt épségben maradt rucatojás…

Ezekre fülelve, s állandóan a Kövesdyék esetére ajzott képzelettel vettem tudomásul, hogy a romok alól kiszedett halottak agnoszkálása ma délben kezdődött meg a klinikai hullaházban. Mint a halász, ha új, halban bőséges vizet emlegetnek előtte, felvillanyozva vágtam neki a Trefort utcának.

A fekete rácsos kapu előtt kétségbeesett munkásemberek, a kültelki élet aprószentjei, a gyárak kérges tenyerű és megtépett lelkű rabszolgái ácsorogtak. A kapun belül fekete köpenyes, szürke egyensapkás, szőke bajszú ember vigyázott, s időközönként négyesével engedte be a várakozókat. Azok azután orrukhoz többnyire zsebkendőt szorítva, arcukon a borzalmas felfedezés előlegezett döbbenetével fordultak be a kápolna félig nyitott kapuján. Egy-egy sikoltás, felugató zokogás jelezte a kintrekedteknek, hogy némelyikük fáradozása eredménnyel járt: hozzátartozójukat, az állam gondoskodása folytán, a padlóra fektetett iszonyú teríték hús- és rongycafatjai között viszontláthatták… Az ilyenek nyomban cédulát kaptak, s cédulát a felismert halott is – de nem a kezére, hanem a lábára, hogy nevével vissza ne élhessen valaki más a túlvilágon.

Végre reám került a sor: negyedmagammal ott álltam a félig nyitott kapu előtt. Még jóformán be se léptem, s máris megértettem, hogy a belépők miért kapják orrukhoz kalapjukat vagy zsebkendőjüket: a keskeny ajtórésen fülletegen édes, fojtogatóan pállott szag tódult ki a tűző napsugárba. Bár megtántorodtam, a cél érdekében férfiasságot fogadtam, arcomra csaptam zsebkendőmet, s visszafojtott lélegzettel léptem be a félhomályba.

Igen, odabent félhomály volt, mintha ezek a volt emberek már teljes napfényt nem is érdemelnének. A nap kizárásával óhajtották a még gyorsabb romlástól megóvni a két sorban kiterített testeket. Szemem, mielőtt az embermaradványok egyikére is rálebbent volna, egy élőlény arcán akadt fenn, fehér köpenyes fiatal orvosnőén, gyermekkori ismerősömén, aki éppen az egyik véraláfutásos, megfeketült bokára kötötte fel az útilaput. Ez az arc halotthalovány volt, szinte zöldes, mintha tíz évet töltött volna a velencei ólombörtönökben. Amikor a hozzátartozókat kereső szerencsétlenek között megpillantott, szinte felsikoltott, s úgy futott hozzám:

– Keresed valakidet? – S hullákkal bánó jeges kezével megragadta izzadt, lüktető erű kezemet.

A kérdés annyira váratlanul érintett, hogy hamarjában nem is találtam feleletet. Avagy kicsodám is volt nekem Póta voltaképpen? Barátom anyja? anyai barátnőm? egyperces szeretőm?

– Nem, nem, dehogy, senkit sem keresek – dadogtam a lánynak, s miközben zsebkendőmet elvettem orrom elől, borzalmas áradatban ömlött tüdőmbe a halottaskamra dögletes szaga. Ekkor döbbent belém, hogy végeredményben nem is hazudtam: nem, Póta nem lehet itt! Póta nem lehet ilyen szennyes hulla!

És anélkül, hogy egyetlen halottra is rápillantottam volna, mint búvár a tenger fenekéről, a levegőtlenségtől fuldokolva tántorogtam fel a napsugárra. Napsütött udvarra értem, asztagokban heverő, gyantaszagú, friss koporsók közé. A neves bőrgyógyász professzor zergetollas kalappal a fején, nem tudni mi okból, felemelte egy leszegezetlen koporsó fedelét; a mozdulattól rengeteg zöld szárnyú légy tódult ki, és rajban maradva telepedtek meg az épület napsütött falán. A professzor kalapját kezébe kapta, s fintorogva hessegette a feje körül döngő legyeket.

Egy nyitott koporsóban magyarruhás, nemzetiszín szalagos fiatal nőt vittek, szemétől felfelé arca se volt szegénynek, hátrább cipelték, ahonnan szakadatlanul hallatszott a kopácsolás. A különös üzem monoton zörejei közé hirtelen a vaskapu csapódása, majd rögtön utána dühös veszekedés moraja szakadt.

– Megmondtam, hogy egyetemi tanár vagyok, hát magának már ez sem elég?…

Kövesdy hangja! Mielőtt eszembe jutott volna, hogy útjából el is tűnhetnék, Gedeon előlépett egy kiszögellés mögül. Őszes haja szemébe lógott, szürke tropikálruhája végig meszes és fatörmelékes, cipője nyelve kilóg. Éppen két fekete sapkás ember vitt előtte egy koporsót. Kövesdy az egyiket karon ragadta, tetőtől talpig végigmérte, s rárivallt:

– Nem láttátok a feleségemet?

Amazok a szakmunkások pökhendiségével utasították a hullaházba, mondván, hogy ott, ha szerencséje van, megtalálja.

Gedeon megjuhászodva köszönte meg a tanácsot, s eszeveszett fürgeséggel lépett be a halottak homályos csarnokába. Valami meg nem engedett és utált kíváncsisággal lopakodtam utána, majd a nagyobb fájdalom adta hősiesség láttán megszégyellve magamat, figyelni kezdtem, hogyan térdepel le minden halott nő elé, s szinte négykézlábra ereszkedve, miként kémlel bele közvetlen közelről hippokrátészi arcukba. Gyorsan működött, mintha valaki hajtotta volna, húsz-harminc halottat alig öt perc alatt megvizsgált. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, ügybuzgón és megfontoltan indult kifelé. Azonban az ajtóban megtorpant, karját szétvetette, s az égre tekintve, hatalmasat sóhajtott, miközben meleg kék szemét könny fátyolozta el. Hol vagy, hova lettél, én szerencsétlen áldozatom?

Erről arra következtettem, hogy tetten ért feleségét szidalommal, őrjöngő fenyegetéssel, esetleg éppen veréssel ő maga üldözte el hazulról. Aztán kitántorgott a rácsos kapun – s én utána. A Moldován-kocsma előtt cigarettára gyújtott s úgy lépte át a küszöböt, mintha mindennapos vendég volna.

 

 

Ervin abbahagyta a zongorázást. Én hirtelen azt se tudtam, hol vagyok, teljes idő- és tércsalás áldozataként igyekeztem agnoszkálni magamat és környezetemet. Eszembe jutott, hogy voltaképpen miért is vezetett az utam egyenesen ehhez a házhoz, hogy jó esztendős hányattatás után miért akartam éppen itt elkezdeni új életemet…

– Ervinkém, hát igazán megbocsátasz? – emelkedtem fel a székről, s boldogan láttam, hogy Ervin is kitaszítja a zongoraszéket maga alól. Kezet fogtunk, s egymás kezét fogva ültünk le a rekamié szélére, amelyen Pótával annyit üldögéltem, s amely kérészéletű boldogságunknak cinkosa és árulója volt.

– Mindent tudok – kezdtem –, azt is, hogy édesanyád nem került elő, s hogy édesapád életét kettétörte ez a rettentő csapás… Csak azt nem tudom, hogyan hagyhattátok elmenni, s egyáltalán miért indult el hazulról?

Ervin finom ujjai egy öngyújtóval játszadoztak; hátrakönyökölve nézett maga elé, valahol a mennyezet alatt kereste a szavakat, hogy hűen idézhesse meg azt a pillanatot.

– Én pár perccel az öregem után értem haza – mondta –, a nagy márna még vergelődött a szőnyegen. Csak annyit látok, hogy apám térdepelve zokog, s Póta, ülő helyzetben, két karját dereka mentén kifeszítve, halottsápadtan hallgatja. „Én vagyok az oka, mindennek én vagyok az oka” – hörgi apám, a fejét ütögeti a rekamié sarkába. Anyám végül is megelégelte az őrjöngést, felugrott, s szedelőzködni kezdett. Lassan útra készen állt apám elé, elkapta a kezét, mint valami diáklány, forrón megcsókolta, és higgadtan s keményen ennyit mondott: „Isten vele, Gida lelkem! Anyámékhoz megyek. Ha erősen hiányzom, üzenjen értem…” Ezután hozzám fordult, s szótlanul megcsókolt. Apám persze hallani sem akart elmeneteléről, fenyegetőzni kezdett, nekem kellett közéjük állanom, nekem kellett anyámat az ajtón kikísérnem. Egy darabig még haboztam: ne menjek-e vele az állomásig. De beláttam, hogy ez pártállást, részrehajlást jelentene, márpedig mint egyetlen gyermekük, megtanultam, hogy soha egyiknek se adjak a másik rovására igazat. Anyám elment tehát, elment két rend fehérneművel s egy pongyolával, mintha víkendre… A Malom utcában, látták, bérkocsiba ült. S tíz perc múlva a repülő erődök az állomás felett voltak. Azt kérded, hogy mi lett vele? Még egy hét múlva is jártunk apámmal a halottasházba… Hiába kerestük! Írtunk, sürgönyöztünk Árokszállásra, nagyapámékhoz. Azóta is várják szegény öregek… Hogy nem álmodom-e róla? Úgyszólván minden éjjel! Sőt, néha nappal is… Legtöbbször egyszerűen itthon terem, haja kócos, ruhája csupa rongy; járkál fel s alá a lakásban, vagy leül ide, erre a székre, és sír-rí keservesen. Ma éjjel is itt járt, zongorázott; azért ültem már kora reggel a zongorához, hogy mindenáron azt a dallamot felidézzem.

Ezt mondván felállt, s a szürkülő szobában mint valami sziluett, odaimbolygott a zongora elé, s csak úgy álltában, egy kézzel lejátszott vagy háromszor egy siratónótába illő, ferde és vajákos félhangokkal fátyolos dallamot. A molto sostenuto, magas utolsó hangtól a hideg végigfutott a hátamon; ez volt, ismertem rá, a csengőbeli sikoltás! s rémülten kerestem a szobában Pótát vagy belőle valamit, de csak azt a gyászfátyolos arcképet találtam. Bársonyos szemében fiatalságának odarögzített ragyogása most, a félhomályban bánatos könnycsepp módján csillogott.

– Kottázd le! – biztattam Ervint. – Mintha édesanyád lelke szólna…

Ebben a pillanatban fáradt lépések, csoszogósszerű járkálás hallatszott az előszoba felől. Felugrottam. – Apád?

Ervin keserűen legyintett.

– Miért, miért ne lehetne ő? Hát hol van? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Hol? Ahol a legjobban érzi magát: a Szamos-parton, valahol a vágóhíd alatt.

– Tízfokos hidegben?

– Neki mindegy. Horog nélkül horgászik. Csak ül a lék mellett, s a vízbe lógatja a puszta zsineget. Már egy éve, hogy semmit se fog, pedig hajnalban megy, s csak este jön haza; közben „melegedik” a kocsmákban. Nézd meg a könyvespolcát! Nem zabrálás tette foghíjassá: a drága régi magyar könyvek, a 18. századi angol és francia klasszikusok, Ady első kiadásai – mind a torkán mentek le. Eladogatta finom angol halászbotjait is, egy hitvány mogyorókaróval horgászik, közönséges cukorspárgát bogozott reá… Hogy miért? Többen kérdezik ezt tőle is, naponta. Egyszer valami lucidum intervallumban megmagyarázta: azt a büntetést mérte önmagára, hogy élte fogytáig horgásszék, de sohase fogjon egy fia halat!

Ervin hirtelen a szoba egy pontjára lobbantotta tekintetét. Arcára inkább kínos, mint kellemes meglepetés, zavar és ijedelem vonásai rajzolódtak. Önkéntelen rezdüléssel fordultam a megadott irányba.

Az előszoba nyitott ajtajában rongyos, csapzott hajú koldusasszony állt. Bár arcát az alkonyat homályában nem lehetett tisztán látni, mégis ismerősnek tűnt fel. Mintha réges-régen, tán gyermekkoromban, s tán jobb állapotban ismertem volna…

Ervin, anélkül hogy tekintetét egy pillanatra is levette volna a jelenésről, fél szájjal súgta felém:

– Látod, megint eljött. Lupus in fabula.

A megvilágosodás irtózatával ugrottam fel, s megvallom, első pillanatban hanyatt-homlok menekülésre gondoltam. De akkor Póta már útban volt a fürdőszoba felé. Hallhatóan járt, lábbelije meg-megcsoszogott a padlón, s a tapétaajtót is kis kattanással húzta be maga mögött.

Ervin felugrott, s díványon heverő kabátját magára kanyarította.

– Lógok apámért – jelentette ki –, te addig itt maradsz, s ha el akarna menni, mindenáron visszatartod. Az öregem meghagyta, hogy ha Mama legközelebb megjelenik, feltétlenül hívjam haza…

– Az isten szerelmiért – fogtam könyörgésre a dolgot –, ne hagyj itt vele, hiszen tudod…

– Tudom, hogy gyáva vagy. De megértelek. Éppen ezért arra kérlek, eredj te az öregért, én itt maradok. Ha szerencséd van, a vágóhíd alatt megtalálod.

Mintha puskából lőttek volna ki, rohantam el a lakásból. Siettemben még azt se tudtam eldönteni, hogy okkultista könyvekben olvasott, sosem hitt jelenéssel, vagy élő valósággal volt-e dolgom. Nemsokára ott voltam a jeges folyó hídján, s az alkonyat kék függönyét szememmel át-átszúrva, kerestem Gedeont.

A hídtól nem messze, közvetlen a vágóhíd magas deszkapalánkja alatt, kősziklához hasonló mozdulatlanságú emberi alakot fedeztem fel. Lemásztam a partra, s a jégtorlaszok és szeméthalmok között botorkálva, ló- és marhakoponyákba meg-megbotolva, végre megállhattam Gedeon feje fölött.

– Gedeon bácsi – szólítottam meg –, Ervin üzeni, hogy tessék hazajönni, mert Póta hazajött…

Így mondtam: Póta.

A szürke szikla megmozdult. Nem, nem is szikla, inkább szennyes jég- és hóból összeállt szoborszerű alak volt; fejéből zúzmarás szemöldök és bajusz közül, homlokereszig gyűrt vedlett kucsma alól, az ismerős, vizenyős-kék szempár ijedten meredt reám.

– Nem hazudsz? Nem csak a rossz lelkiismeret beszél belőled? – faggatott. – Ha így volna, nagyon restelleném magam miattad; egykor becsületes ifjúnak ismertelek, aki nem képes semmi alamusziságra.

– Gedeon bácsi – esedeztem –, esküszöm mindenre, ami szent: Póta otthon van, bement a fürdőszobába. Tessék jönni, nehogy megsértődjék, s még el találjon menni hazulról!

– Jól van, jól, hát megyek – nyögte, s fagyos dermedtségéből kikecmeregve, feltápászkodott. Akkor vettem észre, hogy a botjára kötött cukorspárga befagyott a lékbe, hiába próbálja onnan kiráncigálni…

– Hallom, horog nélkül tetszik újabban halászni.

– Elég baj, hogy te még nem emelkedtél erre az eszményi magaslatra. Utóvégre neked is volna némi lehalásznivalód… Elvárom, fiam, hogy holnap velem jöjj, egyedül úgyis kezd végtelenül unalmas lenni. Persze, ha Póta tényleg hazajött, minderre nem fog sor kerülni…

– Jövök, hogyne jönnék – fogadkoztam –, de most tessék sietni, mert minden pillanat drága…

Nagy nehezen, ólmos baktatással indult meg a híd felé. Lehelete hátraszállt, arcomba csapott: részeg kocsisokéhoz volt hasonlatos.

Amikor hazaértünk, az előszobaajtót nyitva találtuk. Én hagytam volna nagy sietségemben nyitva?

Ervin ugyanott ült, ahol elmenetelem pillanatában. Kezét arcára borította, úgy hajolt a zongora néma fogsora fölé.

– Itt vagyunk – riasztottam fel sötét darvadozásából.

Ervin csak legyintett.

– Elment? – ragadtam meg a kezet.

– El. Megmosdott, vagy mit tudom én mit cselekedett – s elment. Még meg se csókolt. Pedig máskor meg is szokott csókolni.

Hirtelen arra gondoltam, hogy ha én vagyok itt, engem bizonyosan megcsókolt volna – s az iszonyat verejtéke ütött ki arcomon.

– Szóval hiába jöttem ily korán haza – dörmögött Gedeon. – Tudtam, tudtam. De többször nem fogtok engem lóvá tenni!

Azzal megragadta a karomat, szúrósan szemembe nézett, s fenyegető ércességgel mondta:

– Holnap velem jössz. Reggel hatkor indulunk. Ha van benned becsület, nem szöksz meg a földi igazságszolgáltatás lelki fogdmegjei elől…

– Természetesen, Gedeon bácsi – hajoltam meg –, a vezeklésre eleitől fogva kész voltam, csak a módját nem tudtam eddig megtalálni.

– Most eredj, s aludd ki magad. Holnap hatkor várlak. Botot, zsineget hozz magaddal – a horog azonban felesleges! Érted: felesleges! – parancsolta vérben forgó szemmel.

Elbúcsúztam, s ideiglenes rokoni szállásomra vonultam…

…S másnap, a reggeli ködben, már két jégszfinx kuporgott a vágóhíd alatt. Az első napot valóban horogtalan zsineggel „horgásztam” végig – józan eszem azonban tiltakozott e ferde, önbüntető eljárás ellen. Hisz velünk szemben három halász a verőfényes délelőtti napon egymás után emelte ki a szebbnél szebb halakat! Horgukra vörösgilisztát húztak, s engem is egyre biztattak, hogy csak azzal próbálkozzam, mert most ennek van szezonja. Az öregre azonban ügyet se vetettek, csak néha dobáltak lékjébe – hadd csobbanjon, mint a hal – fagyos lópiszkot, jégcsapokat…

Minek részletezzem? Így lettem halász, így hatalmasodott szenvedéllyé a vezeklésnek indult, horogtalan horgászat. Néhány alkalommal kitartottam az öreg mellett – aztán, nem bírva állandó korholását, más terepet választottam, és szép zsákmánnyal térhettem haza. Egy februári reggel újságot vettem a kezembe: abból tudtam meg, hogy Kövesdy Gedeon, horgászbottal a kezében, a lék mellett, örök álomra szenderült. Holtteste mellett, jobb keze felől négy nagybetű körvonalait fedezték fel a frissen hullott hóban, melyek összeolvasva ezt a szót adták: PÓTA.