Széphistória a császárkörtefáról^*

Enyeden történt, a nagy Kollégium kicsi városában, ott, ahol hős diákok, szép leányok és jó borok teremnek. Hogy mikor? Szakállas időben, azaz réges-régen, amikor mi még nem is voltunk a világon. Volt a természettudományok professzorának, Berekmérinek egy szépséges, bimbózó leánya, Ilonka. Konfirmanda korában, a nagy kongó templomhajó zöld ággal való díszítése közben, hogy, hogy nem, összeakadt szeme sugara egy hatodikos diákéval, aki Kóródy névre hallgatott, s leghíresebb diákgavallérnak tartották az egész kollégiumban. Meglátták s meg-megcsudálták egymást négyszer-ötször a templomban, vasárnaponként, aztán elkövetkezett az év vége, s Kóródy úr búcsútlanul hazautazott a falujába.

Szeptember elején azonban, évnyitáskor, mintha csak megbeszélték volna, ismét ott áhítoztak egymásért az első templomozáson. Még a Miatyánk közben is nézték egymást, sőt csak akkor igazán, mert mindenki másnak le volt szegve a feje. S ha énekeltek, Isten ne vegye bűnükül – azt is inkább csak egymásért tették, hogy legalább hangjukban ismerkedjenek. Aztán vége lett az istentiszteletnek, a városi leányokat apjuk-anyjuk közrefogta, s megindultak velük a Magyar utcai korzóra, vagy a Séta térre. A diákokat hosszú sorba terelték, s szépen hazakormányozták a kollégiumba. Nem találkozhattak, sőt zavarból vagy a felfedeztetés félelmében még csak nem is levelezhettek egymással.

Egy alkonyatkor, amikor Ilonka éppen összecsukta a heverőszéket, s búcsúzkodott az érő szilvától, körtétől s mindenféle édes őszi illatoktól, hátul, a kert tetején, ahol az Őrhegy szőlőkarós részével érintkezett, megkongatták a deszkakerítést. Szíve megdobbant. Valaki bizonyosan ijesztgetni akarja. Még szerencse, hogy a szomszéd kertben, egy kicsit lejjebb, pityókát szed a szolgáló: ha kell, kiálthat… Éppen ezért nagy bátran lépett ki a lugasból, s még csak hátra sem tekintett. De íme, megint ugyanolyan koppantások érik a vén kerítést. Erre már megfordul, s villámot szeretne szórni összevont fekete tekintetével.

A kerítés sötét vonalából kalapos fő körvonala kerekedik ki, s mindjárt egy integető tenyér is emelkedik, s ezt suttogják: – Ilonka, Ilonka!… – Szegény Ilonka szinte elfutott nagy ijedtségében. Mert noha sötét volt, s eddig csak templomban vélte hallani hangját, Kóródyt rögtön megismerte. Hányszor üldögélt így egyedül a filagóriában, vagy feljebb, a diófák alatt, könyvvel vagy kézimunkával az ölében, s hallgatta, hallgatta a Tornakertből fel-felharsanó diákkiáltásokat, vagy az egybemosódó hancúrozó lármát: minden erősebb kiáltást Kóródynak tulajdonított. Úgy szeretett volna ott lenni, hogy lássa, mint püföli a métalabdát, vagy mint vágja messzeségbe a megforgatott, súlyos láncos ágyúgolyószerű füleslabdát. De oda szoknyás teremtmény nem tehette be lábát.

Most, hogy Kóródy itt volt, s csak húsz-harminc lépés választotta el őket egymástól, némán, magában százszor is elsuttogott szerelmes igéi szívébe szorultak, sőt, mondom, szeretett volna hanyatt-homlok elszaladni. De se nem mert (mi volna, ha Kóródy őt gyávának minősítené?), sem ereje nem volt hozzá. Csak állt egy helyben, szemét lesütötte, s meg se mukkant. Kóródy megint szólította: – Ilonka, jöjjön egy kicsit közelebb! Kezitcsókolom, Ilonka!… De ő bizony nem mozdult, nem volt hozzá bátorsága. Kóródy azonban nem volt valami anyámasszony katonája, sőt nem egy tanárja egyenesen elvetemült fickónak, vásott kovakőnek bélyegezte. Ha nem jössz, megyek én – gondolta, s fogta magát, felhúzódzkodott a kerítésre, s ott nagy bőszen lovaglóülésbe helyezkedvén, jelezte, hogy csak egy lábvetés, s máris a belső oldalon szökik le. Ha rajtakapják, mindegy hol: az Őrhegy szőlőjében-e vagy a Berekméri professzor kertjében, mindkettő egyformán bőribejáró dolog.

De Ilonkának se kellett több! Egyből felfogta hosszú szoknyája alját, s eszeveszetten szaladt elébe. A kerítéstől öt-hat lépésre, pihegve megállott. – Pali, Palika – könyörgött a fiúnak –, az isten szerelmiért, szálljon le onnét, mindjárt jő értem édesapám! Takarodjon, Palika!

Kóródy diadalmas boldogsággal vigyorgott le édes áldozatára. Úgy ült ott a kerítésen, mintha fekete ménen szoborkodó győztes hadvezér volna.

– Én le is, de csak egy feltétellel!

Ilonka könyörgőn, de a tűzön-vízen keresztül való teljesítés bizonyosságával, olvadékony tekintettel esedezett fel:

– Éspedig?

– Ha ma éjszaka, pontban tizenegy órakor kijő ide né, a kalibába! – S biccentéssel a filagóriának tisztelt kicsi szerszámoskamrára intett.

Ilonka csak elszörnyedt, egy sötét, majdnem gyűlölködő pillantást vetett Kóródyra, aztán fejét leszegte, s majdnem sírva szaladt vissza, le a kicsi domboldalon, s nemsokára eltűnt a magas ribizli- és egresbokrok sorában.

Kóródy hallhatta, hogy csapják be odalent nagy mérgesen a kertajtót. Ez is neki szól, tudta. Lekecmergett a kerítésről, helyrerángatta elgémberedett tagjait, s mindig a szőlőtövek alján, kushadva, lapulva, hogy a pásztor észre ne vegye, itt-ott egy-egy kacsintósabb fürtöt ügyesen lecsavarva, megérkezett a Tornakert kerítéséhez. Addigra azonban kalapja már telides-teli volt; leheveredett a lósóskás gyepre, s gyorsan, hogy még szilencium előtt elvégezze, csak úgy fürtöstül tömködni kezdte magába a finom borszőlőt. Ez a kaland a kicsapatás kockázatát mindenképp megérte!

Ilonkának aznap este nem fogott az álma. Már tíz óra volt, mindenki lefeküdt, csak ő virrasztott; sírás környékezte, s helyét nem lelve, vakoskodott egyedül a nagy házban. Aztán, amikor az óra tizenegyet ütött, erőt vett rajta a zokogás. Tehetetlenségében, gyávaságában sírt-sírt keservesen, alig győzte átkokkal ezt a búra termett világot. Mért is nem élünk a középkorban, töprengett hibásan, amikor volt még annyi természetes bátorság a lányokban, apácákban, királylányokban egyaránt, hogy képesek voltak életüket is feláldozni szerelmükért? Vagy – vetett horgonyt benne egy sötét gondolat – nem volnék Kóródyba komolyan, életre-halálra szerelmes?… Aztán, amikor már utolsó könnycseppjét is kisírta, az álom és ébrenlét határán paradicsomi látomásoknak adta át magát: lelke az időt visszaforgatta, az óra megint tizenegyet ütött, s ő éppen Kóródy nyakába borult a holdfényes kertben.

Hát ha még tudta volna, hogy Kóródy komolyan gondolta a dolgot, s tizenegy órakor, ahogy ígérte, ott is volt a filagóriában! Nem könnyűszerrel jutott odáig. Először is a vigil éberségét kellett kijátszania, aki ott kongatta bakancsaival a hideg kőfolyosót, és sastekintettel nézett körül minden fordulónál. Második próbának a leereszkedés következett: hátul, az árnyékszék táján, a megépítendő kollégiumnak szánt, s a falból lépcsőszerűen kiálló falfokokon. A Tornakert vasrácsos kapuját már előtte kifeszítették azok a vakmerő diákok, akik ugyanezen az úton leányokhoz, kocsmákba vagy szőlőt lopni jártak. Átmászott még vagy két kerítésen, átbújt három sövényen, harisnyáját, nadrágját kiszaggatta – de ott volt a mondott helyen, a mondott időben. Ott volt, s várt, várt, hátha, hátha. De az idő csak telt, és még mindig semmi nesz, semmi szöszmötölés a hallgatag, holdas kéményű házban. Egy jó félóra múlva a tétlenséget elunta, cigarettacsutkáját eldobta, s kitépett egy lapot a noteszéből. A hold fényénél levélírásba kezdett.

 

A torony tizenegyet üt, a holdvilág szépen süt. Fényénél lesem a párom, úgy látom, hiába várom.

 

S aztán, hogy az ihlet megcsappant, még prózában odaírta, jelentőségteljesen megnagyított betűkkel: „Holnap ilyenkor. Valaki.” A cédulát összehajtogatta, s a szerelmesek jó csillagában bizakodva odacsípte két léc közé a kaliba deszkafalába.

Éppen indulni akart, amikor a föld nagyot dobbant mögötte, s feje felett megrezzent egy hatalmas gyümölcsfa ága: megcsillant a fűben egy frissen lehullott császárkörte pofája. Felvette: rothadt volt. Fogta magát, s alaposan megrázta a fát. Csak úgy pufogott a sok drága, hasadásig ért körte, Berekméri szeme fényei. Tyű, ez egy kicsit sok a jóból – nem ennyit gondolt, de azért istenesen jóllakott, megszedte kalapját, s mint aki dolgát ismét jól végezte, indult vissza az internátusba.

Ilonka másnap reggel, alig bújt ki az ágyból, szaladt fel a kertbe. Mintha megálmodta volna, hol keresse, egykettőre megtalálta azt a levelet. Ilyesmihez igazi szerelmes szívnek nem kell összebeszélés. Legjobb, ha az ember az ösztöneire bízza magát. Szíve ütötte ki az oldalát, amikor elolvasta; s abban a pillanatban szentül hitte, hogy ma éjjel Kóródy már nem jár hiába…

Berekméri délben, iskolából jövet, szokása szerint felsétált a kertjébe. Étvágycsináló sétának szánta, de nem az lett belőle. Hízó szívvel gyönyörködött pompás alakfáiban, melyeknek előállítási módját még ifjúkorában Németországban tanulta, s ő is honosította meg a városban. Most főleg azért jött, hogy megvizsgálja kertje kedvencét és büszkeségét, a válogatott lóganéval trágyázott, gyengéd kézzel nyesegetett császárkörtefát. Hát uram teremtőm, mit lát! A drágalátos gyümölcsfát valaki alaposan csúffá tette. Mintha fergeteg vonult volna el a városka felett, s megszaggatta volna a kerteket, olyan a fa s az alja. A nagy rázástól ugyanis az érett, leszedésre váró kövér körték egymást verdesték le, amikor hulltak, sőt itt-ott még vékonyabb ágakat is le-letörtek zuhantukban. Berekméri síró dühre gerjedt. Borzas, rendetlen tudósfejét az égre emelte, s néhány cifra, a divatos istentagadó természettudományos világnézetet alaposan cáfoló káromkodást eresztett meg:

– Úgy elvevéd őket, mintha te adtad volna! Hát már csak erre való vagy, te szakállas!

S mintha látta volna valamelyik felhő mögött gunnyasztani, úgy célozgatta véreres szemmel az Urat. A maradék, már rothadni indult körtét felszedte egy kis kerti kosárba, lecsörtetett, s rettenetes dindendörrel vonult végig a hosszú folyosón, mintha maga a mennydörgős mennykő volna.

Az ebédnél folyton csak a tolvajt átkozta, s a különben még ifjúkorában penzióba tett Gondviselés közbelépését a gazember méltó megbüntetésére ismét több ízben megfolyamodta:

– Hogy az a jóságos atyaisten akassza meg a torkán! – (Mármint a császárkörte zamatos falatjait!) …És a tolvajra fohászkodott számtalan halálnem közül ez volt még a legkellemesebb.

Szegény Ilonka, azt se tudta, hogy titkos imádkozással, néma jajveszékeléssel miként kérjen a Mindenhatótól szegény Kóródy előrelátható szörnyű kínszenvedéseire némi enyhítést. Hát még amikor rosszat sejtve utána menvén, meglátta, hogy az apja odabent a szertárszobában – ahol rengeteg kitömött vagy még kitömésre váró, meg spirituszba tett állat között élt, mintegy második családjában – előveszi, kettébe hajtja, csattogtatja, fújja, olajozza kétcsövű vadászpuskáját! Bizony, apjaura, ahogy gyümölcsérés idején más esztendőkben is cselekvé, most is elszánta magát a filagóriában való pásztorkodásra, Ilonka látta, hogy patronokat keresett elő, motozta, válogatta őket, zörgette bennük a serétet (de azt, hogy kettőt sóval tölt meg, nem vette észre), s a bizonyos bosszú előszelétől meglegyintve csattogtatta meg a vén flinta kakasát.

– Na – fújta ki magát, s odatámasztotta öldöklő szerszámát a sarokba.

Bizony, szégyen ide, szégyen oda, szegény jó Ilonka hascsikarást kapott rémületében. Akár hozzá is láthat, hogy szemfedőt hímezzen robogányi Kóródy Pálnak. Mert édesapja, a városka egyik legjobb céllövője, száz lépésről ellövi a kitett krajcárt; a kőszáli sast pedig, amelyik most itt szárad a verandaajtó felett, harmincöles kőszikláról szedte le. S az a tenger sok meglőtt madár, csaláncsúcstól fajdkakasig, az a számtalan emlős, rágcsáló, dám- és dúvad, hörcsögtől farkasig, amelyeket mind Berekméri lőtt meg, hogy aztán a java példányoknak egy ügyes kezű pecérrel kivétesse a belét, s a kollégiumi múzeum számára kitömje vagy kitömesse! Áldozatainak se szeri, se száma. Ha Noé bárkája, éltükben, csak ezekkel bízza vala magát a feldüllyedett vizekre, akkor sem kellett volna félteni az állatvilágot: éppen így elsokasodtak volna a földön. Már éppen csak egy-két fejlett homo faber hiányzott. Ez a körtelopás most aztán kapóra jött neki…

Az ártatlan leányzó késő estig hiába törte a fejét, hogy miképpen adjon Kóródynak vészjelt, mivel vétesse el kedvét az éjjeli kirándulástól; de semmi célravezetőt nem bírt kimódolni. Csak járt-kelt a házban, mint egy lidérc; a könyv kihullt, a tű megállt a kezében. Szeme vörös volt a tolakodó könnyektől; már-már azon volt, hogy mindent apróra megvall édesanyjának – amikor mintha tündér hullatta volna belé, megszületett agyában a várva várt hadicsel: mindenáron kieszközli, hogy ő is lemehessen az apjával kertet őrizni! S Berekmérinek nem is kellett sok kunyorálás, sőt apai szívét annyira meghatotta vele érző leányának szolgálatkészsége, az éjjeli rémekkel, hajnali hideggel dacolni kész szolidaritás, hogy még ő maga intette le a tervnek ellenszegülő, aggódó édesanyát. S kevéssel vacsora után a puskát nagy bőszen vállára vetette, pokrócokkal, párnákkal, derékaljjal s vedlett vadászbundával felszerelve, egyetlen leányostul a kertbe indult. Hogy ne unatkozzanak, olvasnivalót és ehhez nagy, kormos barlangkutató lámpást is vittek magukkal.

Langyos fuvallatokat hűvösekkel cserélgető, párákban és illatokban bővelkedő őszelői éjjel ígérkezett. A Természet maga volt a békesség. A melegágy porganéjában, likja szélére telepedve, egyfolytában font-font az ősziféreg, az övék; mert font néhány a szomszéd kertekben is. Hosszú, végtelenséges kék hangfonalakat fontak, amelyek itt-ott, a fák felett összeértek, egymásba öltődtek s óriási hálót szőttek a kertek fölé. Lent, a városban, a kutyák oda-odaugattak a kelő holdnak.

Ilonka a gyékényhencseren feküdt; váltogatva nézte a csillagokat s a lámpásnak verődő számtalan éjjeli lepkét; hallgatta az éjszakát. S bár a lámpás elég jól világított, nem volt kedve olvasni: egy idő óta erős küzdelmet folytatott az álom ellen. A sűrű, édes kerti levegő gondoskodott róla, hogy a nappal rengeteg izgalma után mély, zsibbasztó álomba merüljön.

Az álommal már Berekméri is erősen viaskodott; gyümölcseit legalább olyan erősen szerette, ahogy a tolvajt gyűlölte; másként hogy is tudott volna elemibb erejű álmosságával megküzdeni… Amikor a toronyóra tizenegyet vert, ő még mindig vitézül virrasztott.

De hopp, egyszer csak megroppan a palánk! Berekméri felül, majd feláll, a falhoz támasztott puskát felragadja, s hátrarántja a kakasát. Arcára ráfagy a közeli elégtételvevés vérengző vigyora. Rupp! a palánk nagyot reccsen, s valaki beugrik a kertbe; zörögnek a rózsafattyúk teste nyomán.

Ilonka, akinek az apja puskás elhatározása pillanatától kezdve egész szervezete erre az eseményre volt beigazítva, a reccsenésre-é, vagy az apja készülődésére: felriadt, s rémülten meresztgette szemét a vak homályban.

– Apám, édesapám! – suttogta, s éppen ugrott volna ki az ágyból, amikor meghallja az öreg rettentő ordítását:

– Rabló, ne fuss! Meglőlek, bárki fia vagy!

Rohanás, csörtetés, ágropogás.

Ezekben a pillanatokban Ilonka olyan forrón imádkozott, hogy az Úristen egészen bizonyosan csak reá ügyelt. Félelemtől kihűlt szívvel könyörgött, rimánkodott valami csodatételért, s református létére középkorias módon fogadalmat fogadalomra halmozott: ha Kóródy ép bőrrel menekül, örök szüzességet, mindhalálig tartó tiszta életmódot fogad.

Ebben a pillanatban irtózatos dördülés, vörös villámlás hasította ketté a sötétségnek s a csendnek dupla szövetét. A villámlás után még nagyobb sötét szakadt a kertre, de a dördülés háztól hegyhez s hegytől házhoz verődve, önmagát sokszorozva száguldozta be a tanári szállások békességes birodalmát. Egy perc is kellett hozzá, hogy minden megcsendesedjék. Berekméri hangja, már-már szelídebben, ismét hallatszott:

– Nem megmondtam, bitangja! Hát kellett ez neked?

Ilonka eszeveszetten rohant ki a hang irányába.

– Jaj, jaj nekem! Meghalok! – hörögte a vadrózsabokorban valaki.

Ilonka elfúló lélegzettel ért oda. Már csak annyi ereje volt, hogy körülnézzen, meglelje a fűre rogyott ember körvonalait, s előtte zokogva térdre omoljon. Nem tudta türtőztetni magát: repeső, zsenge karjával megkereste, átölelte, s gyengéden magához szorította, a bizonnyal haldokló Kóródy fejét.

– Jaj, jaj! Bocsásson meg, miattam kell meghaljon, szegény, szegény Palikám!

Az apja, aki nem sokat értett a dologból, csak azt látta, hogy leánya egy érdeme szerint bűnhődő kertrablót ölelget, így is megsokallta, s ráripakodott:

– Takarodsz onnét, te béka! Inkább eredj, s hozd a lámpást.

Ilonka megvált a különös párát lehelő, idegenszerűen zilált és borostás főtől, s nemsokára vissza is tért a lámpással. Édesapja gyufát gyújtott, s rossz lelkiismerettel nézett a sebesült arcába.

– Gábor, te tetted ezt velem! – mordult fel, s az előtte fetrengő test felé rúgott. Észre se vette, hogy leánya, éppen a háta mögött, hangtalanul a fűbe rogy.

Gábor pedig, Berekméri fegyverhordozó, madárbelező felenyedi pecére, térdre tápászkodott, kezét összekulcsolta mint egy megvert kuvasz, gazdájára emelte a sok pálinkázástól gyulladt, vérben forgó szemét; így rimánkodott:

– Csak ki ne tömjen, ki ne tömjen, naccságos úr! Tessen megnézni, csupa vír a nadrágom! Mi lesz a szegíny árva purdéimmal?

Véres is volt. De nem a lövéstől, hanem a vadrózsáktól.

– Megérdemelnéd, hogy kitömjelek, te háládatlan disznó! Hát ezt érdemeltem én? Nem, nem tömlek ki! Spirituszba teszlek!

Gábor arca felderült, majd látszott rajta, hogy fontolóra veszi a dolgot. Utóvégre az erős ijedelmen kívül semmi komolyabb baja se történt.

– A sokkal jobb lesz, instálom! Pirituszba! – És hosszú, kékes nyelvével eltikkadt kutya módjára körülnyalta a száját.

 

 

De vajon mi történt Kóródyval? Mért nem jött el a filagóriába? Sajnos elmaradásának túlságosan prózai oka volt, mely sehogy sem illik egy holdas kerteket látogató, holdfénynél verses levelecskéket írogató gavallér diákhoz. De a teljesség kedvéért mégis elárulom: a rengeteg lopott szőlő és potyolt körte megártott a gyomrának. Márpedig nincs annak kedve találkára menni (méghozzá ha kerteken, sövényeken, ezer veszedelmen vezet odáig az út!), akinek hetvenhét csikarás marja a hasát. Amikor a fent elmondott rettentő dolgok végbementek, ő görcsökben fetrengett a betegszoba szürke pokrócos vaságyán, doverpornak várta jótékony hatását, s nehéz meleg téglakockát szorongatott a gyomrán. Amikor másnap megtudta, mi történt a Berekméri kertjében, halálra váltan tett ő is fogadalmat: többet soha nem lop gyümölcsöt, s főleg nem jár többet tilosban. Állt is szavának. Azután már csak a templomban látták néhányszor egymást, akkor is mindig zavartan pislogtak, tekintetük már nem volt a régi tiszta: mindig ott állt kettejük között a kárvallott részeg nyúzó.

Aztán elkövetkezett az év vége s Kóródy elutazott, hogy többet vissza se tegye lábát a kollégiumba.

Ilonka várta-várta; közben telt-múlt az idő, odalett az ifjúsága. Fogadalmát – akarva-akaratlan – megtartotta. Pedig milyen szívesen megszegte volna azzal a világgá ment Kóródyval!