Kirepül a madárka

A városra dühös havasi széllel s a közeli sétatérről, erdőkből sodort száraz levelek seregeivel szakadt rá az alkonyat. Az ég alja messzi tengerek viharos hánytorgását tükrözte, éppen most volt benne elmerülőben egy karcsú, háromárbocos vitorlás hajó…

Az ablakot, mely mögött özvegy és leánya már-már lankadó várakozásban üldögélt, minduntalan megkocogtatta egy-egy hányt-vetett falevél. Bár a szobában rohamosan sötétedett, villanyt egyelőre nem gyújtottak, hanem könyvvel s kötéssel még közelebb húzódtak az ablakhoz; mozdulatlanok és szinte egydimenziósak voltak, mint a homályba vesző családi képek szobájuk falán…

Az új lakó ma délutánra ígérkezett; egy hűséges barátnőjük utasította ide, előző lakójuknak, a két hete eltemetett öreg vasúti mérnöknek első számú szeretője, akinek érdeke volt, hogy a megboldogult elárvult cókmókja – rozzant bőrszékek, szuvas bútorok, kényes természetű könyvgyűjtemény s miegymás – ne kerüljön ebek harmincadjára, hanem mindaddig a helyén maradjon, amíg értékesítés céljából el nem szállíthatja.

Özvegy és leánya a leendő lakóról csak annyit tudott, hogy vidékről nemrégiben áthelyezett tanár az Unitárius Kollégiumban, középkorú, és ami a legfontosabb: agglegény.

Özv. Gréberné ehhez képest csupa repeső várakozás volt; leánya azonban csupa duzzogás és rosszallás: nem ilyen személyleírású lakót, hanem daliás fiatal orvost, jóképű egyetemi hallgatót várt a vén ragyabunkó mérnök örökébe…

Az álmodozó, mindig tágra nyílt, zöldesszürke szemű Lily anyjának „szemefénye” volt – legalábbis így tudták ismerőseik, szomszédjaik; de a valóságban felváltva valami abnormis majomszeretet vagy irigység és féltékenység tárgya – a korán elözvegyült asszony lelkében. Egy-egy klimaxos rohamában nyíltan őt tette felelőssé azért, amiért özvegysorban maradt: már 15–16 éves kora óta elriasztgatta – hol pajkos szabadszájúságával, szeleburdiságával, hol megejtő szépségével – a háztűznézőbe csalogatott ilyen-olyan rendű s rangú férfiakat. Amióta pedig a leányzó elvégezte a városban működő, erősen háború utáni színvonalú, gyorstalpaló színiiskolát, s tehetségével, testi bájaival már néhány szerepben feltűnést keltett: az elvirágzás rémével küzdő asszony féltékenysége betegessé fajult. A fel-felbukkanó fiatalembereket, akár színházi kollégák, akár a kereskedelmi akadémia növendékei voltak, s lányának osztály- vagy iskolatársai – különféle kifogásokkal kedvetlenítette el az udvarlástól. Leveleit „ellenőrizte”; szabad idejével elszámoltatta, egyszóval „rövid pórázra fogta” – s ezzel még dicsekedett is a városban. Az is lehet, hogy a nyárspolgári társadalomnak a színésznőségről alkotott balítéleteit, beidegzett rossz véleményét akarta ezzel ellensúlyozni…

A csengő végre megszólalt. Egyszerre pattantak fel.

– Te nyiss ajtót! – intézkedett az özvegy, s mihelyt lányát, mintegy szobalány minőségben az előszobában tudta, villanyt gyújtott, odarohant a hármas toalett-tükörhöz, s vörösbarnára festett haját, világoskék ruháját remegő kézzel végigsimítgatta, majd olyanformán terpeszkedett el a rekamién, mintha az egész délutánt ott töltötte volna, úrnői álmodozásban.

– Alkalmasint jó helyen járok – hallotta az előszobából az idegen dörgő, vontatott régiességgel ejtett szavait. – Ugyan biza megtekinthetném azt a szobát?

A kiadó szoba ajtaja máris megnyikordult, s az özvegy kisietett. Az előszoba homályában hórihorgas, talpig feketébe öltözött férfit talált. A jövevény kettőt lépett eléje, s esetlenül, egy félszeg teológus modorában hajtotta meg magát.

– Engedelmével, Forgó Geyza vagyok, középiskolai tanár.

– Ez a mi emberünk – vágott a szemével lánya felé az özvegy, mert a testét valami kellemes áram, s értelmét az a gondolat járta át, hogy hátha ez a tisztes külsejű agglegény a háznak idővel örök és egyenjogú lakójává válhatik. (Mint négypolgáris háztartásbeli, a tanárokra, mérnökökre, papokra mindég felfelé tekintett, s szerzetükről ama hiedelemben élt, hogy egytől egyig „szerény, szolid”, magányt és békességet kedvelő emberek, s mi fő: pontos fizetők.) Tehát leánya elé vágva, s úgyszólván meg se várva, hogy a vendég botját s kalapját a fogason elhelyezze, viharosan felcsapó vígözvegyi lázban tessékelte befelé.

– Parancsoljon, kedves professzor úr! Ó, nagyon remélem, hogy a szobácska mindenben megfelel igényeinek!

– Én, kérem szépen, tisztelt asszonyom, teljesen igénytelen ember vagyok. Négy fal s fedél, tűzhely, ágy, asztal: számomra Paradicsom! – szerénykedett a jövevény, s fejét nyaktekercs módján forgatva, orrát kissé felütve kémlelt körül a helyiségben. Csontos ábrázatú, deres, konya bajszot viselő, tar fejű ember volt; tán negyvenöt-ötven éves lehetett.

– Könyvek! Mennyi szép könyv! – álmélkodott. – Hát ez nagyszerű! Ugyebár a jövőben nem fognak megfosztani a lehetőségtől, hogy alkalomadtán szellemem felfrissítésére fordítsam?…

Gréberné idegesen kezdte forgatni özvegyi karikagyűrűjét; leánya arcán kamaszosan huncut, kissé vásott mosoly jelent meg, s csak anyja kétségbeesett hebegésére tűnt el onnan.

– Méltóztatik tudni – kereste a mentő ötletet az özvegy –, az előbbi lakó, Gyertyános mérnök úr, tudós ember volt! Éjt-napot eggyé téve bújta ezeket a tudományos munkákat… Amíg az örökösök értük nem jönnek, ugyebár megtűri őket! Tudniillik a mi lakásunk oly szűk és túlzsúfolt odabent, hogy képtelen vagyok könyveknek helyet szorítani…

Az idegen mohó kézzel, áhítatos érdeklődéssel nyúlt az egyik vörös marokénkötésű díszkiadás után, s ha az özvegy meg nem ragadja, tán el is éri, magához öleli s belelapoz. De Gréberné megelőzte.

– Talán fáradna át a professzor úr a nappaliba, hogy megbeszéljük a részleteket – hadarta, s Forgót kiráncigálta az előszobába. Az mit sem sejtőn, kezes bárány módjára követte, s csak a sárga vászonhuzatú kanapén tért magához. A leányka kelletlenül szekundált az anyjának: cigarettát és likőrt vett elő. Forgó azonban sietve kijelentette, hogy nem él kábítószerekkel, mert bicsérdista…

Ez az én emberem! – állapította meg most már nagyobb határozottsággal az özvegy, s bár maga nagy dohányos volt, s az itókát sem vetette meg, ezúttal megállta, hogy egyikhez se nyúljon, nehogy a szolid férfiút elkedvetlenítse. Leánya azonban gyakorlott mozdulattal gyújtott rá, s jókora füsttölcsért bocsátott a professzor felé, sőt egy kupica kávélikőrt is lendületesen felhajtott.

– A konyhát a lehető legmérsékeltebben venném igénybe – kezdte mondókáját a vendég. – Amint mondám, Bicsérdy mester tisztelője vagyok. Táplálékom tej, tejtermékek, dió, nyers vetemény, gyümölcs. Huszonöt éve nem élek egyébbel. Azóta is szellemi frissességem teljében érzem magam; testem rugalmas, s hála a vitaminoknak, betegség egyszer se vert le a lábamról…

Gréberné már-már azon volt, hogy felvesse a legkínosabb kérdést – hát a szerelemmel hányadán van? –, de idejekorán visszaparancsolta frivol gondolatát, hisz ez az érdeklődés túl korai volna – ámbár a leánya s a maga jó hírnevére való tekintettel, előbb-utóbb mégis elő kell vele rukkolnia. A „legkínosabb kérdés” végül is ilyenformán öltött alakot:

– Óhajt-e a professzor úr hölgylátogatót fogadni? Ugyanis az előbbi lakóval annyi kellemetlenségünk volt, hogy elhatároztam…

De Forgó, mintha csak kitalálta volna gondolatát, megelőzte:

– Afelől pedig, hogy e tisztes úri hajlékot netalán az én révemen illetéktelenek, értsd alatta: Éva anyánk unokái látogatnák, sietek a hölgyeket a legmesszebbmenően megnyugtatni! – Esetlenül, idült kamaszzavarral vigyorgott hozzá, majd megtoldotta: – Ismétlem, bicsérdista, azaz növényevő vagyok!

A kis színésznő nedvesen villogó, erőteljes fogsorát mutogatva hahotázott egyet, az özvegy pedig megeresztett egy finoman elkenő társasági kacajt, s ezzel napirendre tértek a „legkínosabb kérdés” felett. A bérben, fürdőszoba-használatban is egykettőre megegyeztek, házirendet is rögtönöztek, s Forgó azzal búcsúzott, hogy estefelé cókmókjaival visszajön, s elfoglalja a szobát.

Özvegy s lánya magára maradt.

– Na, ez is megvolt – zökkent le előbbi helyére az özvegy, s poharát egy kissé reszketegen tartotta a lány elé, miközben másik kezével házilag töltött cigarettát dugott a szájába. – Ez a mi emberünk! Mit szólsz hozzá?

– Hülye vagy, Memi – hűtötte le a lánya, s hatalmas füsttel ködösítette el a kiröppent sértést. – Micsoda penészes alak! S bicsérdista! Mondhatom, jól kifogtuk. Nem érezted iszonyú pinceszagát? Mi lesz, ha megveti itt a lábát? Az egész lakásunkat bebüdösíti undok vén bagolyszagával. – S futott is, hogy ablakot nyisson. – Kriptaszökevény! – kiáltotta ki az utcára, tán az odalent ballagó alak után.

Gréberné felugrott, leányát ellökte az ablaktól, s a táblákat dühösen behajtotta.

– De Lily! Hátha meghallja?

– Hallja meg! Legalább nem jön vissza!

Lily toppantott, „durcás” arcot vágott, amilyent sikerrel alkalmazott naivaszerepeiben, s azon igyekezett, hogy egy-két műkönnyet sajtoljon álmatag szemébe.

Anyja megegyezése a „kriptaszökevénnyel” titkolt álmait foszlatta füstté a gyakran elképzelt csinos fiatalemberről, orvostanhallgatóról, ügyvédbojtárról, katonatisztről, akinek jelenléte élettel és izgalmakkal töltötte volna el a kis lakást: nesztelen éjjeli suhanásokkal, lopott csókokkal szemfüles sárkány anyja háta mögött –, lázas kiröppenésekkel a kalandra hívó éjszakába, gramofonzene-hallgatással és rejtegetett jó italok kóstolgatásával, szóval mindazzal, amit egy őhozzá s nem pedig anyjához illő lakó állandó jelenléte oly természetesen kínált volna. Most mindez kútba esett.

Gréberné vasvillaszemmel mérte végig, s a konyha felé lódultában félregörbült szájjal, aranyfogát villogtatva mordult rá: – Mit murizol? Te vagy az úr a házban?

Lily keserűen elvigyorodott, cigarettáját kivágta az ablakon, hogy vörös lakkos körme a mozdulattól csak úgy cikázott, majd átmenet nélkül, műzokogással vetette le magát a rekamiéra, az anyja hímezte, maradék bársonyokból és selymekből toldott-foldott díványpárnák közé. Ez a „murizás” amúgy is kitűnő bemelegítő a délutáni főpróba nagy toporzékoló jelenetéhez, melyben is az intézetből alig kikerült grófnőcskének egy trottyos öreg hercegi kérőt kell kikosaraznia… Sírt-rítt, ontotta könnyét, mert rövid életében megtanulta, hogy a könnyek sosem vesznek kárba.

 

 

Forgó Geyza ígéretéhez vagy fenyegetéséhez híven, napszállattal megérkezett a kollégiumból, ahol néhány hónapig a vendégszobában, zord férfiközösségben tanyázott. Minden cókmókja egy megviselt turistazsák s egy katonaláda: ezekkel vonult be csetelve-botolva a tiszteletére frissen felsikált s kiszellőztetett szobába. Noha még odakünt, sőt az utcai szobákban is nappalinak mondható világosság volt, Gyertyános mérnök egykori odújába már jócskán beszállásolta magát az esthomály. Valami visszfény meg-megcsillant ugyan a redvesszürke világítóudvar szembeeső falán, de az sem bizonyult kitartónak.

Mihelyt magára maradt, felkattantotta a villanyt. Mindenekelőtt az ágyhoz járult – kiérdemesült rézgombos vaságy –, fellebbentette a fakórózsaszín paplant, majd a lepedőt is, s kinyújtott ujjakkal megnyomogatta a foltos matracot. Talán a halál nyomát kereste ottan? Éppen azon volt, hogy tüzetesebben megvizsgálja az ágy csapjait – tekintettel a nemkívánatos apró éjjeli látogatókra –, amikor kopogtattak, s Gréberné óvakodott be az ajtón.

A látvány meghökkentette; jónak látta sürgősen magyarázkodásba fogni;

– Tudniillik izé, a mérnök úr nem itt halt meg! Ezt, bolond fejjel, elfelejtettem mindjárt az elején megmondani. Nyugodtan alhatik a professzor úr!

– Ugyan kérem! Csupán az ágy minéműsége érdekelt… Kényelemszerető ember vagyok, de horkolni nem horkolok, efelől biztosítom nagyságodat! S aztán még ha itt szenderült volna is örökös álomba tiszteletreméltó elődöm… A halál oly természetes dolog. A világháborúban, a hadifogságban…

Gréberné az óvatos megfogalmazás mögött keresztkérdést gyanított. Izgatottan vágott bele Forgó mondókájába: – Megnyugtatom! A mérnök úr, hogy is mondjam csak, házon kívül hunyta le a szemét.

– Isten nyugtassa meg! Talán valami szerencsétlenség?

– Az. Szerencsétlenül járt szegény. Habár, isten tudja…

Forgó szeretett volna magára maradni e parányi új honfoglalás művelete alatt; tehát csak amúgy tessék-lássék, inkább elődje iránti kegyelettől sarkallva folytatta érdeklődését:

– Autó? Manapság oly vadul vágtatnak az átkozott géperejű járművek! A minap egy útkereszteződésnél magam is szinte hogy…

– Nem! Nézze én őszinte leszek: előbb-utóbb úgyis megtudná valami szomszédtól. Szívszélhűdés ölte meg.

– Az utcán?

– Nem éppen. Hogy is mondjam csak… Az utcalányoknál.

– Teringettét! – csóválta a fejét Forgó.

– Pedig igazán finom öreguracska volt, az isten nyugosztalja, de hát mindenkinek van valami bogara… Mondják, Apponyi Albert s Tisza István is el-ellátogatott ilyen helyekre. Az én szegény jó lakóm valósággal bolondult a fehérnépekért…

Hm! Az ellentétek vonzzák egymást – gondolta Forgó –, ezen az alapon kerülhettem én ide. – S mondja, kérem, hány esztendős volt a megboldogult?

– Hetvenhét! De még élhetett volna, Isten nyugosztalja…

– Tyűha! Ilyen matuzsálemi korban…! Dicstelen vég, mondhatom!

– De azért ne tessék senkinek továbbmondani. A kegyelet, ugyebár…

– Senkim az egész városban… – nyugtatta meg az új lakó.

Grébernében elakadt a szó. Némán, zavartan állingáltak, s a „professzor úrnak” eszébe se jutott, hogy az asszonyt hellyel kínálja.

Ennek végre mentő ötlete támadt:

– Tulajdonképp a villanykörtéért jöttem. Kicserélhetném nagyobbra!

– Felesleges. Sőt!

– Hát akkor nem is zavarom tovább. Érezze jól magát szerény hajlékunkban!

Kisírült, s hagyta hogy elhatalmasodjék benne a csalatkozás keserűsége: a professzor mogorvasága, úgy látszik, lánya balsejtelmeit igazolja.

A „professzor úr”, mihelyt magára maradt, kinyitotta a vedlett furnérú ruhásszekrényt, s belészimatolt. Karbol és különféle molyirtószerek szagkeveréke csapta orron, mely illat, kisebb intenzitással, jellemző volt az egész szobára is: mintha a sötét alapozású, virágos mintájú falak, a könyvek s az ütött-kopott bútorzat is ezt árasztotta volna.

Sebaj – gondolta –, idővel elmegy ez a szag is a gazdája után.

A szekrény egyik ajtajának belső oldalán árva cipőmadzag kifeszítve, nyilván a mérnök nyakkendőtartója. A másik ajtón, hasonló magasságban, megfakult, vonalazott papírlap, rajta a Magyar Államvasutak Mérnöki Hivatalának fejléce, s alatta hason csúszó, eldőlt vetéshez hasonló kézírással: Leltár, majd pontos rovatokban ilyen adatok: Öltöny… 5, ing… 7, alsónadrág… 6, harisnya… 13… s más ruházati cikkek, egymás feletti betoldásokkal, kiegészítésekkel, aszerint, ahogy az állomány fogyott vagy gyarapodott az idők folyamán. De hol lehet mindez? – tette fel magában Forgó a sanda kérdést, s mindjárt jóhiszemű választ is rögtönzött reá: alkalmasint ezek áruba bocsátása fedezte a megboldogult végtisztességtételének költségeit…

Ebben megnyugodva, hozzálátott batyuja kicsomagolásához. Először a degeszre tömött hátizsákból szedegette ki holmiját: egy kockás turistanadrágot és egy fakózöld viharkabátot, három-négy foldozott alsóneműt, jégeringet és lábravalót, néhány harisnyát és zsebkendőt, s egy jókora fekete fürdőnadrágot. Ezeket a szekrény megfelelőnek gondolt rekeszében elhelyezvén, a katonaláda elé térdelt, zsebéből kulcskarikát vett elő, s kinyitotta. Amikor a láda fedele hátranyaklott, mintha Forgó ajka valami üdvözlésfélét rebegett volna…

A ládában három nyalábban elhelyezett könyvek egyikén ovális keretű mellképről nagy hajú, matrózblúzos, bánatos szemű lány tekintett reá. Kiemelte, a port lefújta róla, s az asztalra állította. A képen, a keblekre írva haránt, ez állt: „Jolánka, szeretettel Geyzának, 1916. Karácsonyán”.

A szobácska hirtelen megtelt valami földöntúli melegséggel, lakályossá és meghitté vált, mintegy varázsütésre. Forgó néhány percig gondolatokba mélyedve imbolygott a kép előtt, majd halkan mormolni kezdte:

– Érezze magát jól, kedves, új otthonunkban! Lássa, lássa, milyen ez a világ! Már kenyerem javát megettem, s még nem tudtam végleges fészekről gondoskodni. De majd csak megsegít az Isten, ha magácska is úgy akarja…

Feltápászkodott, s megkönnyebbülve látott hozzá a könyvek elhelyezéséhez. Az egyik polcon, néhány erőteljes és nem éppen kegyeletes lökéssel hamarosan helyet biztosított eme kakukkfiókáknak, sőt, elődje könyvtárában, anélkül hogy eszébe jutott volna bár egybe is beletekinteni, némi hevenyészett átcsoportosítást hajtott végre. Az éjjeliszekrényre egyetlen könyv került: vaskos, pergamenbe kötött, rozsdamarta, tűzfogta biblia.

A láda fenekéről végezetül bőrtokot vont elő, melynek tartalmát: egy fogkefét a hozzá való fogporral, szappantartót, késborotvát s egy sövénymetszésre is alkalmas lábkörömollót gondosan berakott az éjjeliszekrény fiókjába… A láda fedelét már-már becsapta, amikor az aljában észrevett még valamit: egy barna fényezésű, vésett betűs fatáblácskát, amilyenek minden protestáns házban láthatók. Szórakozottságán bosszankodva nyúlt utána, s tekintete alkalmas helyet kutatva járta be a szoba négy falát, de különösen a fekhely környékét. Ekkor vette észre, hogy a festett falat imitt-amott sötétebb kocka, téglalap alakú és tojásdad foltok teszik változatosabbá, nyilván a megboldogult lakó képeinek hűlt helyei. – Ejnye, hát ezek is hová tűnhettek el? – töprengett, s most már nagyobb jóhiszeműségre volt szüksége ahhoz, hogy sorsukra az iménti magyarázatot találja. De nem sokáig akadt fenn e rejtélyen, hanem a táblácskát ágya fölé, az első kínálkozó szegre akasztotta, majd hátralépett, szinte az ablakig is, onnan vetett rá fontoskodó pillantást. A vésett betűs felirat – A SZERETET SOHA EL NEM FOGY – hasonló melegséget fejlesztett a szobában, mint az imént ama fénykép elhelyezése. Most már mindent rendben talált. Kopott lüszter felöltőjéhez lépett, zsebeiből kivett egy zacskó diót, s egy zacskó aszalt szilvát kotort elő, asztalhoz ült, s nekilátott szerény estebédjének. Egy szem szilva, egy cikk dió, egy szem szilva, egy cikk dió – fürge egymásutánban kerültek hatalmas állkapcsai malmára, hogy onnan hamarosan az emésztés és vérkeringés rendszerébe jussanak. De csak fél arcát kapcsolta be az őrlés műveletébe: jobb állkapcsának összes morzsolófogai hiányoztak.

Forgót megfontolt és célszerű elmélyülésében a csengő háromszoros türelmetlen cserregése, az előszobaajtó nyikordulása s a házilány hazatoppanásának kis vihara sem zavarta meg. A kis bolond, alkalmasint megrontott teremtés, iszik, füstöl, mint egy huszár káplár, nyerítve röhög, mint egy csikó, s ami a legrosszabb: színésznő, azaz időnap előtt ebek harmincadjára kerülő, elveszett lélek…

Amikor odakünt már alaposan besötétedett, felszedelőzködött, s útját egészségügyi sétával egybekötve, visszaballagott a kollégiumba, s csak egy óra múlva – néhány perccel kapuzárás előtt – tért meg új otthonába. A hóna alatt cipelt hatalmas, rögtönzött bálát egyenesen az asztalra dobta, s magának szusszanást se hagyva hozzálátott a kicsomagoláshoz. A zsírfoltos csomagolópapírból kétzacskónyi szárított gyümölcs mellől egy pár öreg súlyzó, néhány köteg levél, egy pár idomtalan kincstári szeges bakancs s végül egy „Kiriazi Frères” feliratú bádog dohányosdoboz került elő, melyben eszeveszetten csörömpölt valami. Miután az élelmiszert, lábbelit, tornaszert a szekrényben gondosan elraktározta, az íróasztalhoz ült, a levélkötegeket gyengéd kézzel, simogatásszerűen leporolta, s miután évjáratok szerint szortírozta is őket, kihúzta az első keze ügyébe eső asztalfiókot.

S mit látott? A széles közbülső fiók színültig volt gondosan egymás mellé és fölé rakosgatott, szürke, téglalap alakú kartondobozokkal.

Forgó, miközben jobbjával bosszúsan taszította be a fiókot, baljával máris a legfelső kisebb rekeszt rángatta kifelé, s most már gyanakvóan kémlelt bele: abban is ugyanazok a dobozok! S így sorra, mind a hatot kirángatta, s mindenikben ugyanazt találta: múzeumi rendben elraktározott, évszámokkal és egyelőre érthetetlen megjegyzésekkel ellátott Agfa fénymásoló-papírdobozkákat, melyeknek ijesztően megbonthatatlan hadrendjét csupán imitt-amott zavarta egy-egy eltévedt noteszlap, pepita füzet, kunkorodó filmtekercs, vagy régi, pókhálós, foltos üveglemez.

Forgó dühöngve, a közeli számonkérés lázában tologatta ki s be a fiókokat, s már-már felugrott, hogy berohanjon Grébernéhez, s a szürke dobozhalmazt most mindjárt, éjnek évadján kidobassa – amikor az egyik fiók legelején megpillantott egy fényképet. Kiemelte, s maga elé állította a tintásüveg elé.

A kép – Jolánka égbe tekintő, szent ábrázatától alig egy araszra – rendkívül hiányos öltözetű fiatal nőt ábrázolt. A hosszú harisnya – egyetlen ruhadarab a vérlázítóan húsos, rózsaszínű testen – még csak fokozta az akt parázna meztelenségét.

Forgó halántékán zubogni kezdett a nagy ér, s látása elhomályosult; gyorsan kivonta csontkeretes szemüvegét, és a megdöbbentő leletet most már azon át vette alaposabban szemügyre.

Semmi kétség: a levelezőlapnál valamivel nagyobb fénykép egy fiatal, élettől duzzadó, több mint félig pőre hölgyet ábrázolt, akinek véletlenül szintén égre emelt tekintete ama másik arc ártatlan, angyali bámulását mintegy csúfolni, kifigurázni volt hivatott!

Forgó undorral vegyes hősiességgel csapta le a képet, hasra fektette, hogy többet sose lássa, s éppen messzire el akarta tolni magától, amikor a hátlapján észrevett valami feljegyzést. Mohó kíváncsisággal sütötte rá a szemüvegét.

Ezt olvasta: F. D. Aranka kisasszony, az 1929-iki szépségverseny harmadik helyezettje, Aet. Suae 21. Műteremfelvétel. Kvár., 1929. Agfa-Isochrom, 6×9, nagyítva. Gyertyános Benjamin gyűjteménye.

A név még ilyen csonka formában is egyénibbé varázsolta tulajdonosát. Forgó a képet mohó sietséggel fordította ismét maga felé, s most már ismerősként, enyhe fejcsóválással, kajánul indiszkrét mosoly kíséretében kezdte még behatóbban tanulmányozni, olyanformán, mint az ékszerész a megbecsülendő ékkövet. A vértolulás hovatovább kezdett halántékáról testének egyéb részeiben is egyenletesen eloszlani…

Hirtelen, mintha ütés érte volna, megrázkódott, hogy szinte felugrott a széken; a képet kiejtette a kezéből, s némi tétovázás után a nagy kupacból csak úgy találomra kirántott egy szürke dobozt. Kinyitotta – s a lélegzete elállt.

A duzzadt doboz legalább húsz-harminc hasonló képet rejtegetett!

Hogy tartalmán a lehető leggyorsabban eligazodjék, mindjárt el is olvasta a doboz külsején, kék keretű vignettán elhelyezett akkurátus feliratot:

1939–40-es évek gyűjteménye. Agfa-Isobar felv. Ica-Icarettemmel. 6×6. Saját nagyítás és színezés. 17. sz. kép Mártonffynak kölcsönadva 1941. VII. 8-án. 1944. okt.-ben Budapestre lógott vele.

Forgó felfedezésétől megittasultan szórta szét a képeket az asztallapon. Hirtelen azt se tudta, melyiket részesítse előnyben: kezét a bőség zavara megbénította. Sokáig csak úgy átabotában falta a képeket, mint ahogy az ember néha mindjárt szájjal esik neki egy-egy kívánatosabb szőlőfürtnek, s egyszerre öt-hat szemet is behabzsol. De végül is sikerült magát megfegyelmeznie.

A pávafark módján kiterült bámulatos képek közül először a legalsót emelte fel, s annak esett kimeredő szemmel, nyáltól csepegő ajakkal neki. Vizsgálódásának fő tárgya egy dús fekete hajzatú, atlétatermetű donna volt, akin – ó szent szemérmesség! – apró, háromszögletű ruhadarab is ékeskedett; arcán szépségtapasz, fülében jókora gyöngyfüggők, nyakában hatalmas keblei közé csüngő medál… A kép hátlapján pedig a következő adatokat találta: Hubik Arabella, magánzónő. 29 éves. 1939. okt. 20. felv. 100 lei honor. ellenében. Gy. B.

Mint Monte Christo gróf a kincsesbarlangban, Forgó szédelegve, gazdagságát és határtalan lehetőségeit felmérni megközelítően is képtelenül turkált tovább a csodálatos leletben. Szeme és egyre zaklatottabb többi érzéke előtt sorra vonultak el mindenféle kaliberű és fajsúlyú nők, szőkék, barnák, vörösek, kövérek, soványak, apró csontú póniidomúak és tagbaszakadt muraköziek, leányok, asszonyok, családanyák és magánzónők, hetérák és úri dámák, sőt egy bárónőcske is akadt, akinek nevét azonban a talán feudális hajlamú, szolgalelkű – vagy lovagias? – Gyertyános jobbnak látván elhallgatni, csak így regisztrálta: X. baronessz.

Forgó felugrott, s óvintézkedésül bezárta az ajtót. Ingujjra vetkezett – még így is melege volt, mint a kazánfűtőnek –, és nekilátott, hogy most már sorra vegye a harminc-negyven dobozt. Mielőtt azonban továbbment volna, Jolánka képét bocsánatkönyörgő fintor kíséretében, egyetlen mozdulattal a fal felé fordította.

Mindenekelőtt igyekezett bizonyos sorrendet tartani. Letérdelt a legalsó fiók elé, megkereste a legrégibb évjáratokat – ezek még egészen más típusú, alkalmasint házilag összetákolt kartotékok voltak –, s mivel 1912-esnél korábbi keletű nem találtatott, a homályból elsőnek ezt emelte világosságra.

Mennyi drága csipke, bársonyszalag, micsoda csípők és karok, minő keblek és combok, micsoda csíkos harisnyák és fodros harisnyakötők! És – részrehajlás nélkül meg kell állapítani – viselőik és tulajdonosaik sokkalta erkölcsösebbek és illemtudóbbak, mint a harmincas évekbeliek!… Kamaszkora legforróbb lázálmainak múzsáit, a csodás, fájdalmasan-boldog lidércnyomások démonait csókolta végig gondolatban. Ó, ha ily hölgyek élnének mostan is! Talán minden másképpen volna… Ezeknek talán képes volna eredményesen hódolni – s ezt Jolánka is megbocsátaná neki –, de a maiaknak?! Hogyan ugorjon az áthidalhatatlan szakadéknak, mely huszonöt esztendő szurdoka felett tátong, s azóta hatalmasodik közte s a női nem között, amióta 1922-ben a hadifogságból hazajött… A nők azalatt ijesztően megváltoztak: mintha még a nyelvük is kicserélődött volna: már nem értette kiszólásaikat, hívásaikat – Jolánkát pedig, akit 1917 karácsonyán, menetszázadból látott utoljára, a temetőben találta, fehér márványkő alatt…

Néhány percig elidőzött Fedák Sári strucctollhátuljas, csábos fényképénél – Gyertyános a feljegyzés szerint a kolozsvári színház öltözőjében örökítette meg! –, majd, hirtelen támadt sötét gondolat következtében, melyet sehogy se tudott elhessenteni, jobbnak látta, ha néhány esztendőt kihagy; a bal oldali, régebbi évjáratoknak békét hagyott, s a jobb oldali fiókok egyikéből vaktában emelte ki az 1944–46. évjáratot, Gyertyános mérnök tudományos érdeklődésének, egyre fejlődő technikájának és elmélyülésének alkalmasint a koronáját…

Mindjárt a legelső fénykép, amely szemébe tűnt, egészen zsenge ifjú lánykát ábrázolt, amolyan vérpezsdítő, de nem egészen szemérmetlen szubrettjelmezben: a piros papucs, bokorugró tarka kasmírszoknya, fehér bóbita, a fitos orr, az álmélkodó babaszem valahonnan, tán előző életéből, ismerősnek tetszett. Hirtelen keresgélni kezdett tanítványai légiójában, de furcsa megsejtésének nem akadt támpontja. Csodálatos gyermek!… Teremtőm, be romlott lehet! – sóhajtott, megfordította a képet. A reszketeg betűs feljegyzés lovagiatlanul árulkodott:

Gréber-Gazdag Lily, 19 éves, virgo, Gy. B. felv. délben, lakásban, gegenlicht. 1946. V. 6.

Forgó nem akart hinni a szemének: hát ez a fruska, aki most vele egy fedél alatt alussza az igazak álmát – úristen, vajon mit álmodik? –, tizenkilenc éves létére ilyesmire vetemedett? Virgóság ide, virgóság oda, fényes nappal beoson egy vén kéjenc szobájába, és félmeztelenül áll felajzott lencséje elé?… Bizony mondom, megértünk az Ítéletre, még ha atombomba formájában közeledik is…

A képet lecsapta és ellökte magától. Éppen kezdett gyökeret ereszteni benne az elhatározás, hogy mint esküt tett pedagógus, holnap reggel egyenesen a lány mit sem sejtő anyjához rohan, s tájékoztatja az észleltek felől – de a következő képről rávillanó csodálatos formás lábszárak, egy Aphrodité-szobor patyolatfehér, márványszerű s mégis vért s meleget sejtető lábai, figyelmét újfent teljesen kisajátították. A keresztbe vetett, a térden kissé megtüremlő húsú combok buja szépségét a körömpapucs s a melléje támasztott ezüst végű sétapálca oly rafináltan s vért korbácsolóan emelte ki, hogy Forgó máris e képben vélte felfedezni élete legdrágább kincsét. – Pars pro toto – gyönyörködött fennhangon, lélegzetért kapkodva, magából kikelve bújt belé, s csak percek múlva, miután a lábakat behunyt szeme mélyén kedve szerint hosszabbította meg és egészítette ki, jutott eszébe érdeklődni tulajdonosa iránt. Az indiszkrét feljegyzés árulkodott: Gazdag Lily lábai!

Forgó ezt már nem bírta ülve elviselni: a széket kirúgta maga alól, s elkezdte vadul méregetni a szobát, torlódó érzéseit és kábulatait egyetlen károgó és huhogó szóba gyömöszölte:

– Kárhozat! Kárhozat! – ismételgette fordulatonként, ahogy faltól falig lépdelt a szűk, oroszlánketrec méretű szobájában, aztán hirtelen kitört őrjöngése köreiből, s újra meg újra a bálvány felé hajolt. Képtelen volt szabadulni bűvköréből.

Ahogy így vágtat fel s alá, hol majdnem a képre rogyva, hol elrugaszkodva a szomszéd falig, a nagy éjjeli csendben egyszerre csak hallja, hogy nyílik a belső szoba ajtaja, s a nyekergő padlón a fürdőszoba felé oson valaki. Nemsokára zubogni kezd a vízcsap, s a visszhangos, magas mennyezetű helyiségben egy szirén énekelni kezd. Ki más volna, mint a lábak tulajdonosa?

S a fürdőszoba – vesztére – tőszomszédságban volt az ő szobájával! Még a szappan cuppogását is át lehetett hallani.

Törődött volna is énekkel, cuppogással, pancsolással, ha nem kerülnek kezébe ezek a képek, különösen az utolsó trófea, Gyertyános mérnök tudományos eredményeinek ez a fenséges végösszege és kvintesszenciája… De a képek fényében, a belőlük áradó mérges és romboló sugarak hatáskörében hirtelen úgy megváltozott minden, mintha a földgömb jobbról balra kezdett volna forogni, a nap ezentúl nyugaton kelt volna fel s keleten nyugodott volna le…

Forgó részegen és szinte szélütötten imbolygott ebben a földrengés méretű katasztrófában.

Egypár pillanat múlva már színjózanul, vakítóan éberen tekintett vissza az örvényre… A világ legutolsó emberének, út szélén hányódó, cigány bocskorából kiszottyant kapcarongynál is alábbvalónak érezte magát. Mint évek során, valahányszor az örvény elragadta, most is arra gondolt, hogy elpusztítja magát.

Felugrott, a kapcsolóhoz botorkált, s felgyújtotta a villanyt. Az asztalon szerteszét szórt képeket, anélkül hogy rájuk nézett volna, beszórta a fiókokba, Jolánkát ismét szembefordította, visszafeküdt, s mellére szorította a bibliát.

Odafent, a magas ablakon át, keskeny téglalap alakú égdarabon megpillantott egy pislákoló csillagot. A Lyra s két kísérő csillaga!… Idestova harminc éve éppen erre a csillagképre függesztette volt a szemét, amikor egy sötét erdei úton Jolánkának örök hűséget esküdött!

Az emlék megnyugtatta, elzsibbasztotta lüktető, háborgó lelkét. Mintha egy gyöngéd kezű harctéri ápolónő rakott volna borogatást sebláztól összevissza lüktető szívére.

Forgó üdén, megbékélt lélekkel ébredt. Az első pillanatban, még szemnyitás előtt, azt se tudta, hol van. Jó érzés volt, kissé kalandozó és kellemesen borzongató. Mintha e különös reggelen mindent elölről lehetne kezdeni! Csak idegen városba csöppent ember érzi ezt, vagy akit a sorsa gyorsvonaton egyik napról a másikra idegen országba sodor…

Kinyitotta a szemét, és terepszemlét tartott.

Az íróasztalról és a Gyertyános-féle könyvtárról eszébe jutottak, megrohanták a tegnap este borzalmai. Hogy egy pillanatra se engedje át magát a szörnyű élmények felkérőzésének, kiugrott az ágyból, felragadta a két ágyúgolyónyi súlyzót, s harmincszor egymás után kinyomta a feje fölé. (A rendes napi gyakorlat tizenöt-húsz nyomás volt: ezen felül minden lökés vezeklésnek számított.) Bár a megerőltetéstől majd minden vér a fejébe, nyakereibe tolult, és karja remegett – egy percnyi szusszanást se hagyott magának, hanem guggoló helyzetben hatszor körültáncolta a szobát, mint tábortüzet a kozák. Ezután nagy ki-be lélegzésekkel néhány derék- és gerincgyakorlatot végzett, s miután a végkimerülés fenséges, óriási akaraterő árán felidézett állapotát boldogan észlelte – önmaga pontozó bírája e láthatatlan ringben –, törülközővel, durva mosószappannal és tiszta fehérneművel felszerelve kióvakodott a fürdőszobába, és bezárkózott.

A dermesztően hideg, csípős vezetékvíz végigszántott a gerincén, mellén és ágyékán; hápogott és köpködött, mint a fuldokló – de állta. Rendes adagja egy-két percnyi zuhanyozás volt – ezúttal öt percig ostorozta magát a jeges áradattal. Végre kiugrott, s éppen törülközni készült, amikor az egyetlen szék karfáján megpillantott egy rózsaszínű ruhadarabot. Irtózattal hunyta be szemét – de ahogy behunyta, megragyogott előtte a tegnap esti látomás; felhorkant, és eszeveszett gyorsasággal ugrott vissza a kádba, s még jobban megeresztette a zuhanyt. – Kárhozat, kárhozat! – hörögte bele a záporba; homlokát csapkodta, mellét öklözte, amíg bele nem fáradt, aztán utolsó erejével kikecmergett a kádból, vad iramban megtörülközött, s anélkül hogy az átkozott ruhadarabra bár egy futó pillantást vetett volna, kirohant a fürdőszobából.

Az előszobában szembetalálta magát ama ruhadarab mit sem sejtő tulajdonosával.

Lily azon kócosan és lomposan imbolygott a konyha felé, ahogy fülledt ágyából kilépett. Virágos pongyoláját a keblén szemérmesen összefogta.

Az ingben és madzagos, hosszú lábravalóban száguldó férfi látványára alig tudta már-már kirobbanó kamaszkacagását elfojtani. De meg nem állhatta, hogy csúfondárosan oda ne szóljon a menekülőhöz:

– Hogy aludt, professzor úr?

Forgó megtorpant vad iramában, a törülközőt szepegve lába elé kapta, s ijedten hebegte:

– Pompásan, kisasszony!

Lily, mintegy a koránkelés magyarázatául, megfogta a konyha kilincsét, s a rémült alaktól elfordulva kérdezte:

– Nem parancsol egy csésze teát? Valódi!

– Ó, köszönöm, instálom, nem élek vele, ha mégúgy valódi is…

– Igazán! – unszolta a leány.

– Hát a magácska kedvéért! – adta meg magát Forgó; s mintegy ellentámadásul méricskélni kezdte a piros papucsot, aztán a pongyola alól előrózsálló, karcsú bokát. De hirtelen tetten érte magát, s berohant a szobájába.

Az izgalomtól, a túlhajtott zuhanyozástól testét kiverte a hideg, még a foga is vacogott belé. Gyorsan öltözködni kezdett, s becsukta az ablakot.

A kopaszodókra jellemző, műgonddal teljes fésülködésben nemsokára bátortalan kopogás zavarta meg. Csak miután körülnézett, s az asztalfiókokat sebten helyükre dugogatta, rebegte: – Szabad!

S Lily – még mindig azon kócosan, ahogy az ágyból kilépett, de keblén a gombhíjas pongyolát immár biztosítótűvel összefogva, piros bakelit tálcán párolgó teáscsészével suhant be az ajtón.

– Parancsoljon, „professzor” úr! – karikírozta anyja stréber felülcímzését.

– Nahát! Bizisten, restellem magam – szerénykedett Forgó, de valami belső melegség és édesség, mely a lány betoppanása pillanatában, mint szacharin a fekete és keserű teát, úgy elárasztotta szívét-lelkét, hogy szinte négykézlábra ereszkedett eléje.

Lily felfogta a pillantás horderejét, tán a sötét mélységbe is belelátott, ahonnan ez a magasba tört, s jobb kezét madonnás szemérmetességgel víve keblére, s Forgónak hátat fordítva helyezte el az asztalon a teát. Még sohasem találkozott ilyen kutyaszemmel! Mai férfiak már nem ismerik a könyörgés eme szögét, melynek mása csak Mária-szobrok mellékalakjain, oltár előtt térdeplő elesettek tekintetében kereshető, valamint vén koldusokéban, akik szótlanul is minden kunyorálásnál ékesebben szólva bámulnak fel az utca porából. Mert bár Forgó két fővel magasabb volt nála – nézése mégis úgy hatott rá, mintha valahonnan az asztal alól érkezne. Hirtelen bánni kezdte eddigi viselkedését a furcsa szent emberrel szemben, s azon volt, hogy ha még nem késő, máris jóvátegye.

– Álmodott-e valami szépet? – kérdezte, s mindenekelőtt elhagyta a pimaszkodó professzorozást.

– De még mennyit! – rögtönzött Forgó, de hirtelen úgy érezte, hogy nem is állít valótlant: hátha valóban fékevesztett álomképzelete incselkedett vele?

– S a mennyezet négy sarkát megszámlálta-e?… Akkor teljesül!

– No lám csak – sápítozott Forgó –, azt bizony elfelejtettem. Tetszett volna tegnap este figyelmeztetni! – S esetlenül elnevette magát.

Lily, mintha sose járt volna itt, kandin nézett körül a szobában. Szeme legelőször a súlyzókon akadt meg – fejcsóválás, mosoly –, aztán a könyvespolc új vendégein.

– Nincs valami jó olvasmánya? – lépett eléjük, s tanulmányozni kezdte a sarkok címeit. – Ajjaj, ez nekem magas! – kapott az ajkához. – Kant, Nietzsche, Kierkegaard?… Akkor már inkább emezek itt ni! – s állával huncutul bökött a Gyertyános-féle szakmunkák felé.

Forgóban hüledezni kezdett a vér.

Lehetséges ilyen fokú romlottság?

Ez a külseje szerint ép és tiszta gyermek belülről valóban oly rothadt volna, mint az a piros alma, melyet képletesen annyiszor tett tanítványai elé?

Semmi kétség, lehetséges. A tegnapi leletek is emellett szólnak. S ha számításba veszi, hogy május 9. óta idestova egy fél esztendő telt el, és közben a nyár, ki tudja, milyen kalandjaival…!

– Tán nem? – szörnyülködött, s nyakig pirult.

– Miért ne? Én már tizenöt éves koromban mindennel tisztában voltam!

Forgó hirtelen akkorát hápogott, hogy Lily jónak látta eloszlatni a félreértést.

– Úgy értem, hogy elméletben! S ezek a könyvek aztán csak kiegészítették addigi ismereteimet. Igen hálás vagyok nekik! Sok mindentől elvették a kedvem, többek közt az álszenteskedéstől is. Harmadik éve vagyok a színháznál… Mondja, tanár úr, ismeri a színházi erkölcsöket?

– Nem is akarom, drága kisasszonykám! S a kegyed érdeklődését ezen a területen, hogy úgy mondjam, kissé korainak találom! – mondta félig esdeklő, félig fenyegető hanghordozással. És eszébe jutottak ismét Gyertyános remeklései. Az észbontó, meztelen lábak tulajdonosa ott áll előtte: csak a kezét kell kinyújtania, megfoghatja, átkarolhatja, haraphatja! És miért ne? – vetett lángot halántékán egy ér. Miért ne? S keze már-már kinyúlt a keresztbe vetett combok felé. – Az ám – torpant meg. A leánykát először meg kell téríteni! Ki kell égetni lelki romlottságát; utóvégre a testi romlottság ebből következik. Hátha még nem késő?

– Könyörgöm, ne játssza a cinikust! Magácskának nem áll jól ez a… hogy is mondjam csak: fitogtatás!

– Én mindig önmagamat adom! – vetette hátra a fejét Lily. – Kritikusaim éppen ezt róják fel, hogy az életé vagyok, nem a színpadé! És igazuk van: úgy szeretnék élni! Élni, a szó teljes értelmében. De az anyám nem hagy. Mindig a sarkamban van. Színházi mama: holmi árucikknek tart, amelynek a színház, a rivalda a kirakata. El akar adni, de annak, akit ő választ, akitől a legmagasabb árat reméli. Mondja, tanár úr, nem győzné meg Memit a lelkiismeret és a párválasztás szabadságáról? Magának remek filozofikus dumája van!

– Angyalkám, esküszöm, zavarba hoz!… Hátha kedves mamájának van igaza? Kegyed, e zsenge életkorban, könnyen elsiethetné a legdöntőbb lépéseket! Méltatlanok karmaiba kerülne, ha nem volnának magán e védelmező szülői szemek. Márpedig jegyezze meg: némely botlásokat egy hosszú életen át se lehet jóvátenni! Tartózkodjék a megfontolatlan lépésektől! Én ígérem, hogy szerény erőmtől telhetően mindenben segítségére leszek!

Keze bátortalanul, remegve kinyúlt, s megtelepedett Lily csuklóján.

– Milyen kemény keze van! – csudálkozott a leány. – Félelmetes! – S ki akarta vonni a csuklóját Forgó ujjainak bilincséből. – Látom, tornászik – mutatott a súlyzókra.

Forgó, bár megjárta eszét a gondolat, hogy abból a Kiriazi Frères feliratú pléhdobozból elővegye régi bajnoki és világháborús kitüntetéseit, végül is más alkalomra halasztotta, s töretlenül folytatta az ostromot:

– Úgy szeretném, ha máskor is megtisztelné jelenlétével ezt a szobát!

– Miért ne? De most eressze el a csuklómat! Fáj!… Mondja – kezdett Lily elterelő hadműveletbe –, ki az a nő?

A jeges bilincs abban a pillanatban lepattant róla. Forgó hátrahőkölt s szeme Jolánka képét vette célba.

– A menyasszonyom.

– Hol van?

– Hol? – sóhajtott Forgó s szemét a mennyezet felé fordította.

Lily elértette s csak ennyit kérdezett:

– Rég?

– Tizenkilencben, a spanyoljárvány idején. Amikor maga még nem is volt a világon.

– S azóta…?

– Csak ő, más senki…

– Hát ilyesmi is létezik? – álmélkodik Lily. És e pillanattól fogva sajnálni és tisztelni kezdte a szürke embert. Az a mélység, melyből szemét rá-ráemeli, egy sírüreg mélye, szörnyű fájdalmak, kínzó emlékek pincéje… Ez az ember nem e világról való…

Bárhogy küszködött is ellene, szeme könnybe lábadt a nagy meghatottságtól.

– Maga szent! – suttogta, s bátortalan, futó mozdulattal megsimogatta az asztallapon matató hideg bilincskezeket, majd zavartan, szeleburdian hátat fordított, hogy pongyolája nagyot lebbent, s combja teljes pompájában, a Gyertyános fényképét is túllicitálva tárult Forgó elé. De csak egy pillanatra. Az ajtó becsapódott mögötte.

– Mi volt ez? – álmélkodott Forgó, s szemét behunyta.

Egy Aphrodite-szobor, most már egy megelevenedett Aphrodité-szobor márványfehérségű, s mégis vért és forróságot sejtető idomai! És sugárzó, kisimult ráncú arccal, behunyt pillái mögött az iménti látomással, szinte boldogan rebegte a távozó után:

– Kárhozat! Kárhozat!

 

 

Alighogy magára maradt, ábrándozását szaggatott csengetés zavarta meg. Az előszoba recsegő parkettjén végigtopogott Aphrodité piros topánkája. Be jó érzés volt a lépéseket ismerni s tartalommal megtölteni!

– Forgó tanár urat keresem. A kollégiumban azt mondták, ide költözött – hallotta, s a magányos ordasok mérge szállta meg. Ki meri máris háborgatni új odvában?

Bátortalan, rubato kopogás…

Nyílt az ajtó, s remegő vigyázzban állt eléje egy sápadt, nyakigláb diák.

– Te vagy az, Zilahy? Hát téged mi szél hozott ide, hol a madár se jár? – kérdezte, s alig leplezhette, hogy kellemetlen a meglepetés… Szórakozott fejjel elmulasztott valami fontos iskolai ügyet, s most azért szalasztották utána kedves jeles diákját? – kérdezte magában… A nyápic, pattanással dúsan kivert, embrionális homlokú fiúcska zavara és magából kikelt ábrázata ebbéli aggodalmát azonban hamarosan eloszlatta. Még rosszabbra kezdett gyanakodni.

– Engedelmet a korai zaklatásért… Én… én beszélni szeretnék a tanár úrral – rebegte, s körülkémlelt, nem hallgatózik-e valaki.

– No, no, fiacskám, csak szedd össze magad! Mindenekelőtt ülj le szépen, és szusszanj egyet! Ejsze nem olyan sürgős…

– De, nagyon sürgős! Életbe vágó!

– Nonono, ne túlozzuk a dolgot! Hát miről van szó, édes fiam? – s azzal a kamasz borzas fejére ejtette súlyos tenyerét.

A fiú feje törékenyen csuklott a mellére, mint valami ítélet alatt.

– Drága jó tanár úr – kezdett vallani –, én úgy, de úgy szégyenlem magam! Nem érdemlem meg, hogy szóba álljon velem. Rossz útra tért, elveszett lélek vagyok! Mentsen meg! – csuklott meg a hangja. – Mentsen meg, tanár úr!

Forgóban sötét gyanakvás ébredt: mindig így kezdik a lopásra vetemedett diákok; ez volna még a kisebbik baj. De hátha rosszbetegséget szerzett holmi elvetemült nőszemélytől?… Gyakorlottan, többször bevált módszeréhez folyamodva, előlegezte bocsánatát:

– Ugyan, ugyan! Egy megtért bűnös ezer bűntelennél többet ér. S a világ is oly aljas körülötted, szegény fiam, hogy az már önmagában is mentő körülmény. Megkárosítottál valakit?

– Magamat! Magamat! – zokogta a fiú, s fejét erőszakosan, önbüntetésszerűen csapdosta az asztalra.

Forgó megelégelte a férfiatlan viselkedést; a fiút hatalmasan megrázta, és arra kényszerítette, hogy emelt fővel a szemébe nézzen.

– Most aztán mindent mondj el, szép sorjában! Apádhoz se lehetnél nagyobb bizalommal! – mennydörgött reá.

A fiú nyelt egyet-kettőt, zsebkendőt vett elő, szemét-orrát megtörölgette, s újabb zokogásrohamát hősiesen elfojtva, így szólt:

– A legkárosabb szenvedély rabja vagyok! Napról napra fogyatkozom, életem bűnös gondolatok és fertelmességek sorozata!

Forgó most már nem odázhatta el a valóság tudomásulvételét.

– No hiszen – sziszegte keserűen, és előbbi fölényes vigasztaló hanghordozását nem is erőltette tovább.

A fiú lecsukló fővel bólintott, s hatalmasat, megkönnyebbülőt lélegzett is hozzá; annál nagyobb volt azonban meglepetése, amikor a várva várt dorgálás vagy vigasztalás helyett látnia kellett, hogy tanárja arca hirtelen lárvajelleget ölt, szeme megüvegesedik, mint egy kirakati viaszbábué, s ajka lázasan remegni kezd.

– Kárhozat! Kárhozat! – szorongatja a fejét, majd feltápászkodik, s imbolyogva kezdi méregetni a szobát.

A diák megsemmisülten rogyott magába székén: Forgó viselkedéséből nem mást olvasott ki, mint saját halálos ítéletét. Szeretett tanárjának nyilván irtózatos csalódást okozott – jaj, mért is szánta rá magát erre a lépésre, melytől erőt s feloldozást remélt? Mért nem egy barátjának vagy az apjának mondta el, ha már mindenképpen gyónnia kellett? Mért éppen azt az embert választotta, aki annyira hitt benne, s számtalanszor jósolt neki nagy jövőt?

Forgó öt-hat raboroszlánkör leírása után összeszedte magát, megállt a diák előtt, kiemelte a székből – mely már-már villanyosszékké ítéletesedett alatta –, s keményen farkasszemet nézve, dörgő hangú szózatba kezdett:

– Mindnyájan esendők vagyunk, édes fiam. Ahogy Pascal írta, ingadozunk, mint nádszál a szélben; a világ tele van az ördög incselkedéseivel! Mindnyájan bűnös emberek vagyunk. De ne hagyjuk magunkat! Érted? Szedjük össze magunkat! Még bűnünk kellős közepén is az álljon előttünk, hogy minden erőnkkel a végsőkig tiltakoztunk ellene! Érted-e, édes fiam? Ha testünk el is bukik, vonuljunk vissza a lélek sáncai mögé! Mert a lélek él, a lélek erősebb!

– Ó, nekem már a lelkem is elrohadt – tört ki a fiúból az elkeseredés e nesze semmi fogd meg jól vigasztalásra. – Nekem már a lelkemet is kiölte ez a szenvedély!… És a tegnap a kezembe került egy könyv, amelyben azt olvastam, hogy az ilyeneknek, mint én, fiatal korban meg kell halni a korai energiapazarlás miatt: vagy meghülyülnek, vagy elemésztik magukat… De én még nem akarok meghalni!

– Marhaság, édes fiam, emeletes marhaság! Aki ezt írta, hatökör volt! Ha már ennyire tudatában vagy bűnödnek, mint amennyire mutatod, le is fogod küzdeni!

Hirtelen elgondolkozott…

Ő tizenöt-tizenhat éves korában esett át e válságon. Nem gyónta meg ugyan senkinek, de egy szégyenletes leleplezés, s egy daliás, lányoktól körülrajongott ficsúr fölényeskedése új erőt adott neki a sátán elleni viaskodásban. Erre következett a súlyzózás, zuhanyozás, s az ördögűzésnek száz más változata. Győzött! És aztán beköszöntött Jolánka, aki ígéretteljes fiatalságával bizonyította, hogy érdemes volt várakoznia, magát megtartóztatnia…

Azzal cselekedetét úgyszólván meg se gondolva, mint akinek remek mentő ötlete támad, felkapta az egymás mellé tett két zömök súlyzót, s a fiú felé nyújtotta:

– Nesze! Fogd! Vidd! Ezekbe a hideg vasakba kapaszkodjál! Ezekkel hadakozz a Gonosz ellen. No, mit tátod a szád?

A rémült fiú az első pillanatban, amikor Forgó a szörnyű vasak után hajolt, azt hitte, ütött utolsó órája: lebunkózzák itt, mint egy veszett kutyát. De mihelyt az ajándékozás ténye megvilágosodott előtte, szemmel láthatóan megkönnyebbült.

– De tanár úr kérem – szabadozott –, nekem nem szabad tornászni, tavaly szívizomgyulladásom volt…

– Ez abból is kigyógyít. Csak rendszeresen, kellő beosztással csináld. Reggel, este – kivált este! Érted? Utána fokozódó időtartamú hideg zuhany, és semmi izgatószer! Ember lesz belőled, édes fiam!

A diák szemében örömkönny jelent meg:

– Azt hiszi, tanár úr? Igazán azt hiszi?

– Szentül – mondta Forgó; a fiút vállánál fogva magához rántotta, s homlokon csókolta. – Most pedig Isten legyen veled! Bizalmadat köszönöm. Bízzál magadban is – s ember lesz belőled, édes fiam!

A diák, kezében a súlyzókkal, ajtónak lódult, de a kilincset rossz helyen kereste, s ott ügyetlenkedett nagy zavarában a túlsó oldalon. Közben, hogy, hogy nem, az egyik súlyzó kiesett a kezéből. Lehajolt, hogy felvegye, de alighogy megragadta, a másik esett ki a kezéből, s egyenest az ágy alá gurult. Forgó halk, sziszegő káromkodás kíséretében kuporodott le, nyúlt utána, a szerencsétlenkedő diák kezébe nyomta, s ajtót nyitott neki.

Lily az utolsó percben kapta el a szemét a kulcslyukról. Hátat fordított, s dudorászva, virágos pongyolájában szinte suhogva vonult a nappaliba.

Forgó a fiút kiengedte, s visszabújt a szobájába.

De alighogy becsukta maga mögött az ajtót, Lily egy arasznyi nyíláson kopogás nélkül bedugta borzas fejét.

– Mondja, tanár úr, mi volt ez az ordibálás? Jól lehordta a fickót… Vásott csibész lehet, még a szeme se jól áll…

Lily így akarta mentegetni a hallgatózást és leskelődést: mintha bizony csak az ordibálás tette volna kíváncsivá az odabenn történőkre.

Forgóból az édes arcocska láttára elszállt minden bosszúság.

– Férfidolgokat tisztáztunk – jelentette ki fölényesen és egyszersmind titokzatosan. – Különben a legjobb diákom! Mintha önmagamat látnám, tizenhat éves koromban!…

– Szegény kis pofa! De maga csak nem volt ilyen bamba? Még köszönni se tud az istenadta, s a földre süti a szemét, mint egy apagyilkos.

– Ne ítéljünk, hogy ne ítéltessünk! A fiú súlyos válságban van. Hozzám fordult sorsdöntő tanácsért – önérzeteskedett Forgó. – Merem hinni, sikerül jó útra téríteni…

Lily nagyot nézett, s igyekezett kihámozni valamit az iménti kiabálás foszlányaiból… De Forgó oly furcsán meresztette rá kunyoráló kutyaszemét, hogy a helyzettől megijedve jobbnak látta, ha búcsúzkodás és magyarázat nélkül, hátrálva lép ki a szobácskából, s rácsapja az ajtót.

Forgó ismét sokáig bámult utána. Alakja állandóan szeme előtt kísértett, amíg elköltötte szerény reggelijét. Még éhesebb lett tőle. Talán gyomornedveit is befolyásalja a megváltozott ütemű vérkeringés?… Akárhogyan is, nemsokára fütyörészve és dudorászva indult a kollégiumba.

 

 

Forgó egy hete élvezte az új otthonnak köszönhető új élet változatos izgalmait. Ez az idő elegendő volt ahhoz, hogy – hála „megnyerő, szuggesztív” egyéniségének – Gréberék jóformán családtaggá fogadják. Mint a vízparton aszály idején sokáig heverő fűzfadarabot, hirtelen felkapta a bő esőtől megduzzadt folyó, hullámaira vette, s míg sodorta, sodorta a Boldogság Szigete felé, kirügyezett, gyökereket hajtott!… Forgó Geyza életében másodszor, negyvenhét éves korában, szerelmes volt.

És semmi kétség, viszontszerették! Igen, Lily tegnap este félreérthetetlen világossággal tett vallomást! Mint majd minden este vacsora után, kissé szelesen és borzasan, bekopogott hozzá. Látogatása ürügyéül ezúttal egy fürt hamburgi muskotályszőlőt választott. Forgó a viszontlátás pillanatát egész nap epekedve várva, egy első kedvesét imádó diák izgalmával járult eléje. Asztalán szép, virágos csomagolópapírban, a madzag alatt egy szál piros szegfűvel, könyv hevert: ma este fogja Lilynek születésnapi ajándékul átnyújtani.

– Nem remélt figyelmesség! – áradozott a fürt láttán, s vakmerően csókolgatta a sötétkék fürtöt tartó rózsaszín ujjakat. S Lily – újabb jele érzelmei viszonzásának – nem hárította el! A fürtöt Forgó bajusza alá dugta s arra kényszerítette, hogy majszolja, mint valami gyermek. Maga is bele-belecsípett a pompás szőlőszemek közé, s két ujjbegyébe fogva, be-bekapott egyet-egyet.

Forgó a közös szőlőevésben valami ősi, jelképes szertartást sejtett: a legmagasabb testi élvezetben való eggyéolvadás előlegét. Miután az utolsó szemet is lecsippentették, születésnapi ajándékát átnyújtotta.

– A halhatatlan szerelem regénye! Egy magányos skót vénkisasszony írta. A szerelmet csak álomból ismerte, sohasem érintette férfikéz…

Lily hálás mosoly kíséretében, s – hogy Forgónak nagyobb örömöt szerezzen – örömét túlozva bontotta ki a csomagot.

– Üvöltő szelek!… be furcsa címe van!

– Ne riadjon vissza, angyalkám! Talán azt a nagy érzést akarja kifejezni, mely néha valóban szinte üvölt az emberben, különösen ha a magány és az emlékek torkon ragadják…

Lilyt ismét elfogta Forgó szavainak, hangjának varázsa; mert ösztönei hiába tiltakoztak: valami vonzotta is a különös férfiúhoz. Talán rég halott apját vélte megtalálni benne, a korán elveszett erős férfit, akihez zsenge és kicsinyesen furfangos anyja elől menekülhetne? És Forgó mindig tudott neki valami érdekességgel szolgálni; szellemét felajzotta, szemét kinyitotta az élet rejtettebb dolgaira; öregedő lelkében huszonöt év hallgatásának fagya engedett fel, mint a legendában régi hajósok jéggé dermedt szavai, és zengő, szószékről ható szóáradattal tört elő. S Lily ingatag nyírfahajlékonyságú egyéniségét az ellentétek vonzásának törvényszerűségével bilincselte le ez a mágneses, már-már emberfeletti, s választottjának mihamarábbi meghódítására összpontosított férfikövetelődzés.

Lily átvette a könyvet, s belelapozott. A belső címlapján ajánlást talált, remekbe szabott kalligrafikus betűkkel: „Szeretném neked adni látásomat, akaratomat, hogy erőd legyen az igaz úton haladni, még ha olykor göröngyös is az. Lilynek F. G. 1946 szeptemberében.”

Lily elértette a biblikus csengésű sorokat, hisz öregedő lovagjának este a színházi világ kísértéseiről, csábításairól, s a férfiak mohó tolakodásáról és megszívlelendő ajánlatairól vallott… Azt sem titkolta, sőt hivalkodóan árulta el, hogy virgóságát cseppet sem erkölcsi elhatározásnak, csupán az alkalom és a megfelelő „partner” hiányának kell tulajdonítani…

Az ajánlástól mélységesen meghatódott:

– Milyen kár, hogy csak most találkoztunk! De másként alakult volna az életem, s én magam is, ha előbb ismerem meg magát! – sóhajtotta, és könnyezett.

Inkább csak holmi túljátszott szereprész volt az egész, a mindig kész, tartalékolt könnyek csillogtatására jó alkalom… De Forgónak nem volt füle a hamis női szívhangot meghallani. A boldogságtól szinte olvadozott.

– Hát lehetséges volna? – hörögte. – Lily, hihetem? Hát te is így érzel?… – fordította fennhangon is tegezőre a szót. – Ó, igen! Előbb kellett volna intézkedjék ügyünkben a Gondviselés! Hogy hamarabb megérezd a kezem melegét, lelkem erejét: az egetverő akaratot, mely téged kér és követel, a tenger sok boldogtalanságért jóvátételül… De még nem késő: még testben nem vagy romlott. S ha követsz engem, bízhatsz benne, hogy lelked is megtisztul, mint az áldott nap tüzétől a folyóvizek…

Forgó térdeplő helyzetben ömlengett előtte, majd széttárt karjai teljes lendületével kapta át a derekát, s fejét fuldokló horkanás kíséretében fúrta ölébe.

Lily e nehéz helyzetben úgy tett, mintha valami neszt hallana az előszobából: megjátszva a tettenérés rémületét, kirángatta magát Forgó öleléséből. De ahhoz, hogy végzetes hatású szavait kellő értékükre csökkentse, s bár egy cseppet visszakozzék-tiltakozzék, sem elég felelősségérzettel, sem elég óvatossággal nem rendelkezett. Színésznő volt a javából; sikere most elragadta. És végső fokon gyermek is volt még, akit egy tekintélyes, fekete ruhás, komor férfiú rajongása, esdeklése megszédített és magával sodort.

Mindazonáltal volt annyi magához való esze, hogy hallva Forgó fokozhatatlan retorikájú ömlengését, hanyatt-homlok kipenderüljön a szobából.

Forgó sóbálvánnyá meredve térdepelt tovább egy darabig, aztán feltápászkodott, kinyitotta a közbülső fiókot – már kulcsot is szerzett hozzá –, maga elé tette Lily lábainak hasonmását, s megbűvölve és bűvölően, eszelős fényű szemmel meredt reá.

Másnap a szokott esti órában hiába várta Lily látogatását; a leányzó, noha az idő már kilencre járt, még nem vetődött haza. Hol mászkálhat ilyenkor? S kivel? Képes volna éppen ma, egy nappal döntő vallomása után, mással kóricálni, ostoba fajankók locsogását hallgatni órákon át?

Telt-múlt az idő; már tízre járt, Lily még nem volt sehol, s Forgó egyre nyugtalanabbul izgett-mozgott a szobában. Lévén minden idege reggel óta erre az esti találkozása ajzva, most nem tudott mihez kezdeni.

Hogy sötét aggodalmait és rémlátásait hessentse, ismét elővette új bálványát a fiók mélyéről, s bűvölni kezdte félig hunyt pillái alól. Képzelete egyre gyakorlottabban egészítette ki a részeket, már szinte ugrásszerűen vetette rá magát a látomásra, mely azóta kísértette csak igazán, amióta a valóságban is szemügyre vette Lily fehér, telt idomú lábát. Csak az isten tudja, hová fokozta volna vad képzelgését, ha Gréberné be nem szól az ajtó mögül, halk, alattomos kopogás kíséretében:

– Nem alszik, professzor úr?

Forgó, mint megzavart holdkóros, rezzent össze; álmai tornyáról hirtelen zuhanással a valóság porában találta magát, s lepedékes torokkal kiáltotta ki:

– Nem, nem, sőt ellenkezőleg!

Az özvegy benyitott; rajta Lily virágos pongyolája, s micsoda illatfelhőt húz maga után! Mintha egy virágzó orgonabokrot hurcolna…

– Ugye nem haragszik, drága professzorom – kezdte rafinált műaggodalommal –, de ez a Lily!… Már megint kimarad. El nem gondolhatom, hol csatangol. Kezdek komolyan aggódni érte…

Forgó azonmód magáévá tette az özvegy aggodalmát:

– Asszonyom, őszintén szólva, magam is! Kedves lánya, hogy is mondjam csak, úgy a szívemhez nőtt e néhány nap alatt, hogy valósággal apai érzésekkel viseltetem iránta… Sajnos, a gyermek rossz korban nőtt fel… A nagyságos asszonyt természetesen e tekintetben semmi felelősség nem terheli.

Gréberné sopánkodni kezdett:

– Ó, ha tudná, mennyit küzdök, viaskodom vele! De lehet is valamire jutni ezzel a kis önfejűvel?! Vesztébe rohan, akárki meglássa… Férjhez menésről pedig hallani sem akar! S képzelje – magának elárulom, hisz valósággal családtagnak érzem –: a minap a szabad szerelem gyönyörűségeit ecsetelte nekem, az édesanyjának!

Forgó elsápadt. Talán valami végzetes lépését akarta emígy megalapozni és beharangozni a szerencsétlen leány? – kérdezte magában és irtózattal töltötte el a gondolat kannibáli vadsága.

– Szörnyű! – szorongatta két kézzel a fejét… – Ó, ha volna erőm hozzá, hogy szegénykének új utat jelöljek ki! Mindenekelőtt kiragadnám a színház fertőjéből! Nem osztja nézetemet, asszonyom?

– De a megélhetés! Miből élnénk, ha nem volna az a kis gázsija? Az én nyugdíjamból, boldogult férjem után, a házbérre se futja… Ez a kislány, bolond fejével, a kereskedelmit rég abbahagyta, tanulni nem képes, örökké a művészeten jár az esze, amióta két ágban hordja a lábát…

A lábát!…

Forgó zavartan nyúlt a fiókjához, s még beljebb taszította.

– Második lépés volna – folytatta megkezdett fejtegetését – mihamarább férjhez adni a kisasszonykát valami tisztességes és feddhetetlen életű férfiúhoz, aki, ha nem is vagyonos éppen, de szerény fix fizetéséből a kegyed megélhetését is biztosíthatná… – s köhintett egyet, nyomaték kedvéért.

– Én is ezen a véleményen vagyok – sietett helyeselni vélt fegyvertársának az özvegy. – Azonban ha már férjhez megy, mért ne válasszon valami jobb módú úriembert magának? A mai világban: ahol a pénz, ott a boldogság. Nem gondolja?

– Élénk tévedés! – mordult fel Forgó. – Az anyagiasság lelki csődbe vezet! Első a lelki összhang, arra épül a testi boldogság…

Az özvegynek nem volt ideje visszavágni: végre berobogott Lily.

Hóna alatt, táskájához fogva, a születésnapi ajándék.

– Hol csatangolsz te ilyenkor? – csapott rá az anyja, s még toppantott is hozzá.

– Ha szépen kérdezted volna, talán megmondanám. De most már azért se! – Lily ártatlansága tudatában fölényes volt, és vakmerő.

Gréberné segítségkérő pillantással fordult fegyvertársa felé. De Forgó a hirtelen keletkezett kutyaszorítóban meg se mukkant, csak vad dobolásba fogott csontos ujjaival az asztalon.

– Így beszélsz az édesanyáddal? – forgatta a szemét az asszony. – Ó, ha az a szegény jó apád ezt hallja az égben, tán boldog is, hogy nem kellett megérnie! – s zokogásra fogta.

Forgót erre végképp cserbenhagyta diplomáciája, annál is inkább, mert Lily is őt választotta prókátorul:

– Látja, tanár úr, hogy fogadják az embert? – aztán anyja felé: – Hát hol élünk? A középkorban? Nem tűröm, hogy zsarnokoskodj felettem! Inkább tedd le a pongyolámat! Teljesen elhurbolod!

Forgó kétségbeesetten, tanácstalanul húzta válla közé a fejét. Magára haragítsa háziasszonyát?

Az özvegy bömbölve rohant ki a szobából, torzult vonású arcát kezével eltakarta. Lily felszabadulva folytathatta:

– Csodálatos a könyv! A botanikuskertben vakulásig olvastam. Aztán csordultig a rendkívüli élménnyel, nekivágtam a szőlőhegynek. Az éj leszállt, s én még a kutyaugatásból is ezt hallottam ki: Heathcliff! Heathcliff! – nem tudom, jól ejtem?… S végig-végigfutott a hideg a hátamon. Mondja, boldogok lesznek legalább?

– Senki, leányom, senki e könyvben! De tán az életben is így van, végső fokon. Én magam is kerek két órán át voltam ma hihetetlenül boldogtalan – mondta, s kezét feléje nyújtotta.

Lily érdeklődést mímelve emelte magasba szemöldökét.

– Miattad! – sietett a magyarázattal Forgó. – Úgy vártalak! De sajnos, neked távolról sem olyan fontos, mint nekem, hogy lássuk egymást…

Lily inkább a könyvről szeretett volna beszélni az ajándékozóval, meg-megvilágosíttatni egy-két homályos helyzetét, újraélni a legmegrázóbb részeket, mint ahogy hatásos filmek után élvezi az ember, ha partnerével felidézi, ami az elröppenő élményből az emlékezetében maradt.

– S mondja: hisz maga a kísértetekben? Hogy értsem például azt a hóviharjelenetet?

Forgó azonban a várakozásban telt délután vívódásait szerette volna sürgősen ecsetelni, részletezni. A választ ezért elnagyolta, s a maga pillanatnyi érdekeivel szőtte egybe:

– A nagy érzések nem múlnak el a porhüvellyel! Egy ily magasztos szerelem, mint például a mienk, síron túl is él és hat: halhatatlan energia!

Lily most először nézett olyanformán Forgóra, mintha attól tartana, hogy őrülttel van dolga; noha a vadul izzó kimeredt szem elől leszegte a fejét – akár a nyúl az autó reflektorának tölcséréből, az irtózatos erejű sugárkévéből képtelen volt kitörni.

– Szeretsz? – ragadta meg Forgó a vállát.

Ujjainak őrült szorításában Lily majdnem összeroppant. S most, szorongatott helyzetében ébredt rá csak igazán, milyen veszedelmes játékot is űzött ezzel a boldogtalannal! Milyen ostoba fruska lehet ő – döbbent rá –, hogy ennyire nem gondolta meg viselkedése következményeit… De most helyén volt az esze. Elhatározta, hogy nem folyamodik durva megoldáshoz, hanem adagolni fogja a félelmes udvarló kijózanításához szükséges gorombaságokat…

– Szeretsz? – reccsentett rá Forgó most már vérben forgó szemmel, s gyenge vállát majdnem kificamította.

– Még nem tudom – rebegte Lily, s nagy ártatlanul sütötte le a szemét.

De Forgóra a válasz ellenkezőleg hatott: azonnal elengedte Lily vállát, kezét összekulcsolta, s égre emelt tekintettel sóhajtotta:

– Boldog Isten, hát lehetséges volna?… Ó, szív, csak bírd elviselni e csodát! Ó, szem, csak meg ne vakulj e mennyei fényességtől! – És idomtalan, díjbirkózói mozdulattal kapta át a derekát.

Lilyt lélekjelenléte nem hagyta cserben (egy részeg ügyelő a minap éppígy rontott rá a színfalak mögött), karját az óriássá dühödött férfi mellének feszítve, fejét messze hátravetette, hogy a dohos száj érintésétől megvédje magát; csak a leheletéből kapott.

Forgót a félreérthetetlen, határozott ellenállás némileg kijózanította.

– Persze, persze, igazad van – fújta ki indulatát, s karja levált Lily derekáról. – A környezet nem megfelelő! Meglephetnek! Majd máskor, máshol…

Lily csak erre a lazításra várt: szó nélkül rohant ki az oroszlánbarlangból. Zsörtölődő anyja támadását e halálos küzdelem fordulataihoz képest gyermekjáték lesz elhárítani. Inkább azt választotta.

Forgó pedig beleroggyant a karosszékbe, s ölelésre, szorításra feszült markával megragadta a karfát, hogy csak úgy recsegett-ropogott belé. Kudarcát egyáltalán nem ismerte fel: diadalmas volt. Az idő neki dolgozik – érezte csalhatatlanul. Holnap is egy nap, csak semmit el nem sietni! Mert előtte a holnapok szivárványló sora! Aranyhintón, alkonyati ég ragyogó felhőin közeledik, közeledik a boldog beteljesülés pillanata…

Lily másnap délután, teljesen egyedül a lakásban, éppen próbára készülődött, s hol magában, hol fennhangon elevenítgette szerepe nehezebb részleteit. Egyszer csak csengetnek, háromszor is egymásután.

A küszöbön nyurga, szarvasbőr zubbonyos fiatalember; lába előtt hatalmas, dagadóra tömött zsák; szemébe húzott nagy karimájú barna kalapját lekapja, bokáját összecsapja.

– Ezer bocsánat! Forgó tanár urat keresem… a nagybátyám! Már egy félórája mászkálok ezzel a vacak zsákkal…

– Sajnos nincs idehaza – mondta szolgálatkészen Lily, s isten tudja miért, elmosolyodott. Mosolyát talán a csinos sportfiú külseje s a foltos, degeszre tömött zsák ellentéte váltotta ki.

– Tyű, ez már pech! – vakarta meg a tarkóját a fiatalember, és tanácstalanul, undorodással teljes pillantást vetett a kettejük közt éktelenkedő zsákra. – Most mit csináljak ezzel a nyomorult almával?

– Alma? – örvendezett Lily, mintha neki hozták volna. – Hát hozza be, s tegye be a tanár úr szobájába. Esetleg várja meg: minden percben hazajöhet.

A fiatalember megragadta a zsákot, s máris vonszolta befelé. Izmos, napbarnított kezén meg-megvillant egy szögletes, monogramos, nehéz aranygyűrű, amilyent az újgazdagok vagy vagyonukat szerencsésen megmentettek viseltek a második világháború után.

Lily előresietett, s kinyitotta Forgó szobájának ajtaját. A cipekedő fiút előreengedte, ő maga pedig megállt az ajtóban.

– Hová tegyem? – fordult vissza a fiú.

– Ahová akarja; talán az ágyra! – csusszant ki Lily száján a huncutság.

A fiatalember elnevette magát.

– Nem rossz ötlet! Becsületemre odateszem, hadd higgye az öreg, hogy valami kövér hölgylátogató…

A zsákot felnyalábolta, s Forgó aszkétikus fekhelyére lódította. Aztán vállát, nadrágját gondosan leporolta, s széles mosollyal állt Lily elé.

– Még be sem mutatkoztam. Ha megengedi: Erszényi Miklós vagyok.

– Megengedem – nevetett rá egész fogsorával a leány s kezet fogtak.

– Már az első pillanatban olyan ismerős volt! Mondja, honnan ismerem? – kérdezte az ifjú.

Lily szerénykedve, de alig titkolható diadallal válaszolt:

– Talán a színházból…

– Persze, persze! Gazdag Lily, a kis művésznő! Én barom! – ütött a homlokára Erszényi. – Mentségemre: sokat utazgatok; csak egyszer láttam, a Francia szobalány-ban. Isteni volt!

– Komolyan mondja? – s vonultak is befelé a belső szobákba.

– Ha tudtam volna, hogy magával hoz össze ez a zsák, nem is átkozódom annyit hurcolása közben. Két emelet sem kis dolog! S negyven kiló! De megérte, esküszöm, most már nem bánom… Tudniillik most jövök faluról, anyám sózta rám, Géza bácsi húga… Most ehetik az öreg mókus, amennyi belefér, ha ugyan abba nem hagyta a bicsérdistaságot…

– Sőt! Kizárólag majomeleséggel táplálkozik! Szóval maga neki édes unokaöccse? Nem látszik meg, szerencsére!…

– Még csak az kéne! Az első fára felkötném magam. Mondja, milyen lakó az öreg?

– Nem sok vizet zavar.

– Amolyan csendes őrült szegény feje. Talán tudja: a hadifogság óta… Különben a légynek sem árt…

– Igazán megnyugtató – tréfálkozott Lily, de közben a tegnap esti jelenetre gondolt. Forgót még a családja is őrültnek tartja! Most aztán törhetik a fejüket, mi módon szabaduljanak tőle.

Erszényit hellyel kínálta, s a bárszekrényből elővette a féltve őrzött, ünnepélyes alkalmakra tartogatott likőröskészletet. Az ifjú azonban nem ült le, hanem cigarettára gyújtott, s elgondolkozva mondta:

– Azért mindenesetre vigyázzanak vele… Néha megszállja valami bolondéria… Egy időben sírógörcsei voltak, de aztán megcsendesedett. A húszas évek elején világmegváltó eszméiről volt nevezetes. Most az a mániája, hogy hatalma van visszaterelni az akolba az eltévedt bárányokat. Velem is kísérletezett…

Lily már-már előállt a saját tapasztalataival, de Erszényi elébevágott:

– Végtelenül sajnálom, hogy nem időzhetek! Tudniillik az autóm odalent áll, bolond fejemmel le se zártam!

– Az autója? – nézett nagyot a leány, s a jövevény hirtelen a mennyezetig magasodott a szemében; valósággal belepirult.

Alaposabban szemügyre vette a fiút: fényes fekete haja a tarkóján, a füle mögött, divatosan hosszúra eresztve; apró, eleven szem, mohó, mozgékony ajkak, dagadó izmok a félig-meddig katonai ruhadarabok alatt… Tán ez az a férfi, akire oly régóta várt… S autója is van!… Annál furcsább, hogy az ismeretséget egyenesen Forgónak köszönheti, akit sokáig azzal vádolt, hogy a szobát elfoglalva, sok időre megfosztotta őt egy olyan férfilakóval való megismerkedés lehetőségétől, akit az isten is neki teremtett…

– Tudja mit? Várjon egy pillanatig. Összeszedem magam, s én is megyek! Dolgom van a színházban. Talán üljön be addig az öreg szobájába… Az autóját pedig ne féltse! Vigyázok rá.

Kihajolt az ablakon.

A ház előtt valóban ott állt egy békazöldre mázolt, közepes nagyságú személyautó; tetején vagy két láda, zsák, mint a vásárosokén…

Erszényi engedelmeskedett.

Forgó szobájába érve otthonosan belesüppedt a rozzant karosszékbe, s egy-két füstkarikát eregetett a világítóudvar ablaka felé.

A „kis művésznő” azonban, úgy látszik, sokáig csinosítja magát; ez jó jel – gondolta, s a várakozás unalmát enyhítendő elhatározta, hogy röpke emlékiratban búcsúzik Géza bácsitól. Hogy papírhoz jusson, kihúzta a keze ügyébe eső első fiókot.

– Hihetetlen! – álmélkodott. – Ki tételezte volna fel az öregről? – S fejcsóválva tette maga elé a Bálványt. – Nincs is rossz ízlése a vén kandúrnak – hümmögött, s megfordította a képet. – Ilyet még nem pipáltam!

S a következő pillanatban már könyökig vájkált a titokzatos fiókban; a szebbnél szebb hölgyek galériája előtte is engedelmesen elvonult. Fel nem érhette képzelettel, honnét tett szert reájuk az öreg, s hogy csinálta olyan ügyesen, hogy még ő, édes unokaöccse se tud semmit üzelmeiről. Nagybátyját gyermekkora óta úgy ismerte, mint a világ legaszkétikusabb emberét, s valahányszor találkoztak, alig mert szembenézni vele: attól félt, hogy az árgus tekintetű, szent életű férfiú a veséjébe lát. Ha valami ocsmányság szaladt ki a száján, anyja is mindig azzal ijesztgette, hogy „jön Géza bácsi, s kivágja a nyelvedet!”… Most aztán markában van az öreg! Ha anyjával találkozik, első dolga lesz tájékoztatni e csodálatos felfedezésről…

Egyet gondolt, s hogy leleplezését bizonyítékokkal támogassa, mindjárt a zsebébe is süllyesztett két, utolsó évjáratból való dobozt. Egyáltalán, ki tudja, még milyen hasznukat veszi? Utóvégre ezek a hölgyek, akik egy önfeledt pillanatban ilyen formában adták át magukat az örökkévalóságnak, nagyobbrészt itt élnek s szaladgálnak gyanútlanul a városban. Ezeket most mind a markában tartja, s ha akarja, egy intésével rabszolganőjévé teszi… A jelenlegi újdonsült főügyész ifjú nejének bájos kabinetképe – ez tán a legértékesebb – adott esetben egyszersmind a teljhatalmú férjet is érdekelni fogja: hátha éppen ebbe kapaszkodva húzza ki magát a csávából, melybe mohó üzletezései előbb-utóbb juttatják… S a többi tünemény, akiknek egyikét-másikát csak látásból ismeri, s mostanában megkörnyékezhetetlenül sétálnak csecsemőjükkel, férjükkel, szeretőjükkel vagy kutyusukkal az utcán, talán rövidesen mind-mind némi ellenszolgáltatással fogják e bűnjeleket megváltani…

Egyelőre a patyolatfehér lábak tulajdonosa érdekli. De lehetséges, hogy a kis művésznőt ilyen eszköz felhasználása nélkül is leszedheti a lábáról…

A képet kaján mosoly kíséretében zubbonya felső zsebébe dugta, s a cipzárat gondosan ráhúzta. Éppen jókor, mert Lily bekiáltott:

– Indulhat a menet!

Erszényi pléhpofával, fölényesen, lehetőleg az előbbi modorban vette fel a társalgás elejtett fonalát:

– Mit próbálnak? Alig várom, hogy újra láthassam a színpadon!

– Valami szalonvígjátékot. Az a szerepem, hogy három felvonáson át ki-be ugráljak az ágyból, s mutogassam a lábamat…

– Van mit! Esküszöm, megéri a pénzt… – S nem állhatta meg, hogy az eredetit össze ne hasonlítsa az imént meggusztált hasonmással.

Lily, szép lábaira büszkén, hagyta, hadd pimaszkodjék a fiú. Mint autótulajdonosra, elnézően tekintett rá. Olyan hatású volt ez az autó, mint azelőtt a kilencágú korona…

Erszényi előrefutott, s kinyitotta a békazöld kocsi ajtaját.

– Parancsoljon, drága művésznő!

Lily régi álmainak teljesülését élte meg e pillanatban; elfogódottan, gyakorlatlanul, a kelleténél alázatosabban meghajolva bújt be a szűk és alacsony nyíláson.

Erszényi bekapcsolta a motort, s a zöld gépbogár előkelő, halk dünnyögéssel vágott neki az utcának. Némely járókelő kíváncsian kukucskált utánuk; Erszényi hivalkodón biccentett oda egy-két ismerősnek; diadalmámorát csak az az aggodalom ellensúlyozta, hogy mi lenne, ha szeretője tudomást szerezne boldog száguldásáról Gazdag Lily oldalán…

A színház közelében – ó be rövid volt az út, melynek megtétele gyalogszerrel félórába kerül! – Erszényi lassított. Nem akart beletörődni a közeli és igazságtalan elválásba.

– Nem várhatnám meg?

Lily egy-két másodpercnyi habozás után válaszolt:

– Ha nincs más dolga… Legalább csap nekem egy kis reklámot!

Erszényi azonban – hogy estéjét Lily kedvéért szabaddá tehesse a hátralévő idő alatt – jobb megoldásnak találta, ha csak majd nyolcra jön érte.

Lilynek szerencséje volt: az igazgató éppen akkor ért a színház kapujába, amikor kilibbent az autóból, s a volán mellől javában integetett utána egy dalia…

Erszényi megvárta, míg a pepita kosztümös, karcsú alak eltűnik a szeme elől, s csak aztán fordult meg és pöfögött el a belváros felé.

 

 

Hát ez ugyan micsoda? – döbbent meg Forgó, amikor a hatalmas, kövér testként heverő zsákot az ágyán megpillantotta…

– Alma, alma, ha nem pityóka – dörmögött, miközben óvatosan végigtapogatta. Aztán, ahogy a zsákot kioldozta, csodálatosan szép sárga pónyik- és piros jonatánalmák gurultak szét az ágytakarón. De ki hozhatta? Tán csak nem az a boldogtalan Zilahy éppen?… Nagy baj volna, ő elvből nem fogad el soha semmit diákjaitól, ilyesmire csak többgyermekes családapák találhatnak mentséget…

Addig is, amíg kiderül a rejtély, kiválasztott egy pirosat, s beleharapott. Abban a pillanatban Lily nedves szája és villogó fogsora jutott az eszébe. Boldog-szerelmes dörmögés kíséretében habzsolta tovább, közben az egészet kiborította s végigmustrálta.

Almára karácsonyig nem lesz gondom! – állapította meg hozzávetőleges becslés után, majd székre állt, hogy a szekrény tetején helyet csináljon. Hát mit talál ottan?

Szép, aranykeretes kép hever a porban, hasmánt. Elbizakodottan, eddigi leleteitől elkényeztetve, abban a hitben fújta le róla az ujjnyi port, hogy egy újabb, talán az eddigieknél is szemérmetlenebb Vénuszt talált…

A kép azonban csak egy rücskös képű, bibircsókos állú férfifőt ábrázolt. Már-már tette volna vissza, hadd lepje tovább a feledés pora, amikor a magas, állig érő fehér galléron felfedezett egy aláírást, melynek betűi régi ismerősként tűntek fel. Sikerült is kibetűznie: a kép nagy és titokzatos elődjét, Gyertyános Benjamint ábrázolta, az Úr 1939-ik esztendejében.

Hohó! – csillant fel a szeme – megvagy, vén lator! No gyere, hadd nézzelek meg magamnak! Mi volt a titkod? – Azzal leereszkedett a magasból, s a képet megfelelő világításban maga elé helyezte.

Csúf apád lehetett – állapította meg némi elégtétellel. – Hogy is tudtál ilyen ordas pofával annyi nőt elcsábítani? – s dagadó önérzettel vette tudomásul, hogy ő e majomhoz képest valóságos Belvederei Apolló.

Közben a vén szatírarc egyre élesebben kezdte viszonozni érdeklődő tekintetét. Mintha időtlen idők óta, porban, pókháló közt hevertében, csak erre várt volna, mint valami szörnyű kan Csipkerózsika. Csak hogy éppen meg nem szólalt! Az erőltetett retusálások ellenére, melyeket nyilván a vén Nárcisz maga eszközölt ábrázatán, a mély száj körüli ráncoktól barázdált, csókokban elpetyhüdt, zacskós pofákon mintha imitt-amott egy-egy karmolás hege éktelenkednék, alkalmasint nem könnyűszerrel megtört modellek és kísérleti nyulacskák körmének emlékei… A huncut, s mégis némi mélabú fátyla alól meredező bakkecskeszem alatt jókora táska s fekete szarkalábak árnyékai. S ajkai? Mintha két undorító, javában párzó házatlan csiga száradt volna oda az orra alá. Füle pedig hegyes, s tán szőrös is, mint egy Dobermann-kutyáé, csak az egyik látszik, a másikat holtbiztosan elrabolt lányságáért vitte el valaki zálogul…

Mit tudtál meg az életről, vén kutyamosó? – tört ki a néma kérdés Forgó lelkéből. – Vajon érdemes volt lelkedet eladni az ördögnek, hogy cserébe asszonyi titkok közelébe juss?! De közelükbe jutottál-e egyáltalán? Nem kellett, mint annyi más szerencsétlennek, megcsalatkozva, kijátszva vettetned pokolra? Mert hogy oda jutottál, kétségtelen. Nem sajnállak, mert Lilyt is elcsábítottad. Elcsábítottad, vén disznó?

Gyertyános mester lovagiatlan kacsintással vonta magára Forgó haragját. De megjárta:

– Szégyentelen pimasz! – förmedt rá, s felemelte öklét, hogy ízzé-porrá zúzza nagy ellenfelét. De sikerült indulatát egy elsodró karmozdulatra mérsékelnie: Gyertyános arcát lepofozta asztaláról, s még örült is, hogy az üveg nem tört össze.

Elhatározta, hogy már este kifirtatja a vén lator kacsintásának valódi okát. Lilyt szembesíti a mesterrel! E kép jelenlétében semmit sem tagadhat. S ő a megbocsátás krisztusi magaslatán órjássá fog hatalmasodni Lily szemében! Gyerünk csak a bűnjellel – s kihúzta a közbülső fiókot, hogy majd Lily szentségesen fehér lábacskáit Gyertyános vigyori pofája mellé állítsa.

Hüledezve húzogatta ki egymás után mindenik fiókját. Hiába. A bálványnak nyoma veszett. Valaki járt itt, elrabolta, s hagyott helyette, ára fejében, egy zsák almát… Vagy talán Lily maga találta meg s tüntette el? Esetleg az anyja?

Olyan rejtély ez, melyre senkitől sem kérhet megfejtést, magyarázatot… A lehetőségeket számba véve, nyugtalansága nőttön-nőtt.

A szoba levegője fojtogatni kezdte; kirohant, s megzörgette a nappali szoba ajtaját.

A díványon heverésző özvegy ijedten kapkodta össze elszórt ruháit, majd Lily pongyoláját magára ráncigálva sietett Forgó elé, s maga nyitott neki ajtót.

– De asszonyom! – támadt rá Forgó. – Valaki járt a szobámban!

– Lehetetlenség! Amíg én idehaza voltam, egy lélek se tette be a lábát. Tán csak nem hiányzik valami?

– Úgy van – hamarkodta el Forgó a dolgot –, azazhogy éppen ellenkezőleg: egy zsák almát találtam az ágyamon!

– S ez hozta ki a sodrából? Inkább örüljön neki!

– Igen-igen, csakhogy… azonban… izé…

– Azonban? Izé? – sápadozott az asszony.

– Nem értem: ki az a bolond, aki ágyamba fektet egy zsák almát?

– Elég széles az az ágy!… Boldogult férjemmel, isten nyugosztalja, abban éltük át mézesheteink legszebb óráit!

– Szó se róla – vette át akaratlanul a pajzán hangot Forgó –, ami azt illeti, még szépeket is lehetne álmodni abban az almaillatban! De nem fér a fejembe a rejtély… Talán Lily kisasszony tud róla?…

– Tudtommal itthon volt!

A tüzetesebb terepszemle érdekében együtt vonultak be az albérleti szobába.

– Hát ez isteni! – csapta össze a kezét Gréberné az ágyra öntött rengeteg szép alma látványától. – Az én özvegyi fekhelyemen is elférne egy ilyen zsák alma…

Forgó arcába sűrű vért kergetett a kétértelműség. Ott álltak szorosan az ágy előtt. S a takarón nagy, árnyas gyümölcsösökre, régi szüretekre és dalolásokra, szénaboglyák szerelmes környékezésére emlékeztető, illatos, őszi almák. Az asszonyon pedig Lily virágos pongyolája, nagy piros és sárga minták, mint azok az almák, a pónyikok és jonatánok a paplanon, s valami illat, mely az almákénál sokkal bódítóbb, és mélyebben lopakodik be az ember érzékeibe…

Az asszony letehénkedett az ágy szélére; úgy rendezte, hogy a térdéről mindjárt le is omoljon a pongyola egyik szárnya…

– Most boldog? – kérdezte szempilláját félárbocra eresztve, s gyengéden megfogva Forgó kezét.

– Mármint én?… – riadozott a férfi.

– Úgy értem: örül az almának?

– Ha az enyém volna!

– S hátha a magáé? – suttogta lilabársony-hangon az asszony, s kövérkés forró ujjai morzsolgatni kezdték Forgó nagyon aszketikus, nagyon hideg és bütykös ujjú kezét.

A végzet szelétől meglegyintve hagyta, hadd áradjon szét testében a tömzsi, párnás kéz villanyos melege… Szíve egyre hevesebben dobogott, s tüdeje egyre mohóbban nyeldekelte a kettős illattól vemhes levegőt.

Az asszony most már biztos volt a dolgában.

– No hiszen – nyögött fel Forgó, s erős fogadalmaira gondolt. Hátha még azt is tudná Gréberné, hogy szerelmes a lányába! – Könyörgök, hagyjon most magamra! – esdekelt, s bánatosan hajtotta le az asztalra szürke fejét.

– Ha magának így jobb… – duzzogott az özvegy, s már-már minden reményét vesztve oldalgott ki a szobából.

Forgó lepedékes nyelvvel, halálra váltan meredt maga elé. Úgy érezte, hogy valami mocskos áradat dagad, hömpölyög a lelkében… Jaj neki, ha Gréberné állhatatosnak bizonyul, s a maihoz hasonló eszközökkel folytatja az ostromot. Csak a zuhany van meg régi fegyverei közül, semmi más. És Lily szerelme természetesen, mindenekelőtt és legelsősorban!…

Magához tért, s hogy figyelmét valamivel elterelje, glédába kezdte rakosgatni az almát. Az ütődötteket kiválogatta, s az első sorokba rakta, aztán az apróbbak következtek, s így, méret és épség szerint a többi száz; a legszebb példányok a fal mellé kerültek, a legutolsó sorba. Azok majd karácsony tájt fogják befejezni földi pályafutásukat… Azokat már Lilyvel felezve fagyasztja el, ha Isten is úgy akarja!…

Mire elkészült a munkával, rásötétedett.

S Lily még sehol!

Pedig az anyja már javában készíti odakünt a vacsorát, fa cipősarka állandóan fel-le kopog az előszobában. Csak be ne üsse ide még egyszer az orrát!

Hol lehet el Lily ilyen soká? Nem volna ajánlatos elébe mennie? Mi volna, ha meglátná valami tökfilkóval? De tán a Gondviselés megóvja ettől a borzalomtól, egyszer s mindenkorra!

Elterült az ágyon, szemét behunyta, s várt. Lilynek jönnie kell előbb-utóbb!

A várakozás volt az életeleme. Mintha az idő is megháromszorozta volna múlása ütemét… s az idő neki dolgozik, csak azért is és minden ellenére! Az emberek szaporán pusztulnak, mindenféle járvány, éhség, de főként a túlhajtott élvezetek juttatják őket idő előtt a föld alá, mely káros élvezetektől ő állhatatosan óvja magát… A fiatalokat a háború tizedeli, autóval, motorkerékpárral fának rohannak, úszóverseny közben a folyóba nyuvadnak, egymást szúrják agyon a korcsmában. Okkal-móddal mindenkit túl lehet élni! Holnaptól felemeli a természetes vitaminadagot…

 

 

A zöld autó Lilyt nem csapta be: nyolckor ott tündökölt a lámpafényben a művészbejáró előtt. Hát mégsem volt csupán elröppenő délutáni álom?…

Lily repeső lélekkel, mint valami nagyon átélt, testére szabott szerep légkörében, imbolygott oda, s eltűnt a benzinszagú és dohányfüstös homályban.

Az ajtó rácsapódott; a lámpák hosszú fényszőnyeget löktek eléjük, a kocsi testén villanyos remegés vett erőt, s máris száguldottak, egyelőre ismeretlen cél felé, a gyér világítású utcán. Irene Dunne, Michèle Morgan, Danielle Darrieux és annyi más nagyvilági filmcsillag példáján növekedve, Lily ebben az autós szerepben is egykettőre otthonosan érezte magát. Amióta eszét tudja, erre a szerepre várt! Az első fél kilométer után elszállt lelkéből minden remegés és bizonytalanság.

Az egész helyzetet, talán álmaiból, talán szerepeiből, most már csodálatosan ismerősnek és természetesnek találta, és semmi kétsége sem volt az iránt, hogy ezt a szerepet is sikeresen fogja végigjátszani; de mint mindig, most is sok függ a rendezőtől, és persze a partnerétől is…

Erszényi, miután a késő délutáni órákban szerencsés manőverrel „átejtette” barátnőjét, a hírhedt bártáncosnőt, hazaloholt s átöltözött; most szürke gyapjúnadrág és bolyhos barna zakó, krémszínű nyersselyem ing volt rajta, agyarán kis hetyke skót gyökérpipa…

– Hová visz? – kérdezte Lily, amikor észrevette, hogy az autó nem a lakásuk felé kanyarodik, hanem a Fő teret is elhagyva nekivág a hegyoldali országútnak.

– Megnézzük a várost madártávlatból! Éjszaka olyan, mintha az a sok pici fény a tenger fenekéről csillogna… Remélem, van kedve?

– S ha útközben leütnek? Nem fél a rablóktól? Azt mondják…

Erszényi válasz helyett fél kézzel elengedte a kormányt, s lassított. Belenyúlt a bőrtarisznyába a két ülés előtt, s kivett egy feketén csillogó, cigarettatárcánál alig nagyobb tárgyat. – Frommer-Stop – mondta. – Német tiszti revolver.

– Óriási! – lelkendezett Lily, s bizalma egy csapásra megkétszereződött lovagja iránt. Ez a fiú nem ijed meg a saját árnyékától!

– Ne csodálkozzék – fogott bővebb magyarázatba Erszényi –, sokat utazom! A múltkor, éppen Kisasszony napján, a Meszes-tetőn három vasdorongos barom állta el az utat… Közéjük lőttem… Üvöltve futottak hátrafelé!… Nem azért voltam két évig állandóan az első vonalban, hogy ilyenkor betojjak… Habár, isten tudja, amióta magát ismerem, úgy érzem, nagyon rossz volna meghalni!

Egymásra néztek; Erszényi apró malacszeme bársonyosan csillogott. Szó se róla – gondolta Lily –, elég finoman kezdi, bár talán kissé túl korán… És jónak látta, ha a figyelem eltérítéséül a revolver után nyúl. – Adja már ide, csak egy pillanatra!

– Hohó! – dugta vissza Erszényi a pisztolyt. – Ez nem kislányok kezébe való!

Nagy diófák között suhantak: itt-ott, a tank szántotta s két év óta úgy hagyott műút hepehupáin át, egy-egy zökkenés. A sötétből minduntalan vásáros szekerek bukkantak elő, az alájuk láncolt sáros-mocskos kutya rémülten sunyta le zöld szemét, s oldalról, alattomosan rájuk vicsorgott. Kucsmájuk alól gubás parasztok néztek velük farkasszemet, s gyeplőjük szárát rövidebbre fogták. Egy cingár mokány ló felágaskodott, s majd hogy az árokba rántotta a szénégető foldott-toldott szekerét… Már a Feszületet is elhagyták, a város legutolsó házikói között jártak. Jobb kézt egy hajlatból feléjük kalimpált három átlyuggatott sisakú katonasír; ezeket is kegyetlenül sorsukra hagyták a mostoha éjszakában.

– Vajon Géza bácsi mit szólt a vendégéhez? – próbált Erszényi valami társalgást rögtönözni.

Lily képzelete azonban messze járt: nem kapcsolt.

– Miféle vendégéhez?

– Hát ahhoz, akit az ágyán talált!

Lily erre már jókedvűen kuncogott, s közös csínyük jussán egy zökkenőnél közelebb rukkolt a fiúhoz.

– Ha megleshettem volna! Nem adnám egy vak lóért! – kacagott Erszényi. – Hátha megijedt, s agyonütötte? Nem szeretnék vele egy fedél alatt lakni…

Lily elgondolkozott. Ezentúl – határozta el – éjjelenként gondosan bezárja szobája ajtaját…

Egy darabig szótlanul suhantak-zötyögtek a kanyargós, háború vagdalta makadámúton. Erszényi egyszer csak lassított, s a karját Lily válla fölött óvatosan átemelte.

– Ne vegye rossz néven, ha kérdek valamit – eresztette mélyre a hangját. – És ígérje meg, hogy őszintén válaszol…

– Megígérem. Szinte betegesen őszinte vagyok!

– Mondja, hogy kerül a maga fényképe azok közé a pajzán felvételek közé?

Lilyt a kérdés váratlanul, támadásszerűen érte: fogalma sem volt arról, hogy Gyertyános halála után mi történt azokkal a képekkel. Feltételezte, hogy az anyja idejekorán eltüntette és megsemmisítette őket…

– Az én fényképem? Hát megtalálta?

– Esküszöm, a véletlennek köszönhetem! Kinyitom az íróasztal fiókját, hogy valami írásra alkalmas papírt szedjek elő, s hát uram teremtőm, mindjárt a legtetején ott a maga képe!

Hogy a fiú sötét gyanakvását azonnal eloszlassa, Lily kissé erőltetetten viháncolt és ugrált a ruganyos ülésen.

– Hát azt hiszi, hogy azok az ő képei? Egy vén különc hagyta ott, miután öröklakást béreltünk neki a temetőben: Gyertyános Béni bácsi… Van-e, ki e nevet nem ismeri?

– Honnan ismertem volna? Váradról csak a múlt évben jöttem fel!

– Az más. Az volt a mániája, hogy ilyen fényképekkel szolgálja a tudományt. Mennyi bajunk volt vele! Már hetvenhét éves volt, de a nők még mindig egymás kezébe adták nála a kilincset. Örültünk, hogy végre megszabadultunk tőle!

– S maga hogy állhatott kötélnek?

– Anyámtól kierőszakolta az engedélyt; lyukat beszélt a hasába, hogy ez nekem csak jó reklám!…

Erszényi láthatóan megnyugodott, s most már inkább tréfásan csóválgatta a fejét.

– Ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem. A képet mindenesetre egyelőre magamnál tartom – és zsebére ütött. – Nálam mégis jobb helyen van, mint Géza bácsinál!

Lily kuncogott, s úgy tett, mintha ki akarná csenni a zsebéből.

– Zálog! – fenyegette Erszényi. – Ki kell váltani!

– Azt hiszi, zsarolhat?

– Maga annyira tetszik nekem, hogy nem válogatok az eszközökben. Ugye nem haragszik… Azért ne ijedjen meg! Lehet velem beszélni…

– Hát majd beszélünk. De jobb, ha szépszerével visszaadja. Mit tudom én, kinek fogja egyszer mutogatni, a többi trófeája közt…

– Soha! Maga nem ismer engem!

– Az emberek csak addig érdekesek, amíg nem ismerjük őket. Nem gondolja? – mondta Lily, talán valami szalondrámából idézve.

– Lehet, hogy igaza van. S én mégis nagyon szeretném ismerni magát! Van magában valami titokzatosság… De a szemével nehezen tudok megbarátkozni: mintha két különböző szeme volna!

– Az egyik sír, a másik kacag, mint a vén királyé a mesében.

– Maga a leánya: királykisasszony!

– Túlzás, legfeljebb udvarhölgy vagyok…

– Királykisasszony! – ismételte Erszényi, s karja egyre forróbban remegett a leány derekán.

– Jön a kanyar! Inkább a kormányt fogja! Így nem akarok az újságba kerülni! S különben sincs senki, aki átvegye a szerepemet! – mondta nyílt hencegéssel.

Erszényi csak azért is nagyobb gázt adott, s a gonosz kanyarnak merészen, fél kézzel vágott neki. De Lily nem tiltakozott tovább: nem akart kezdőnek mutatkozni autós flapper szerepében…

Erszényi keze egyre melegebben sütött át kosztümje vékony szövetén. Kiértek a tetőre, az autó megállt. Erszényi szembefordult Lilyvel, és semmi hajlandóságot se mutatott a kiszállásra.

– Van valakije? – kérdezte tompán, hangjában túlzott epekedéssel.

– Senkim!

– A világ legboldogabb embere vagyok!

– S magának, szépfiú?

– Találja ki!

– Most már csak az a kérdés, hány van…

– Nézze – lendült bele a hős szerepébe a fiú –, én magáért mindenkit ott hagynék! Csak tudnám, hogy nem vagyok ellenszenves magának…

– Abban a percben az lesz, amikor megtudom, hogy valakit ott hagyott miattam… Az ilyesmi megbosszulja magát! Nem tudnám elviselni, hogy átkozzanak…

Erszényi elérkezettnek látta az időt, hogy felvonultassa nehézütegeit. Lily kezét ajkához emelte, majd áhítatos, forró simogatások kíséretében suttogta:

– Feleségül akarom venni!

– Hülye! – röppent ki Lily ajkáról a megállapítás. – Ma ismer meg, s máris házassági ajánlatot tesz? Most már egy szavát se hiszem. Különben is, eszem ágában sincs férjhez menni!

– De Lilykém! – fogta könyörgésre a dolgot a lovag. – Maga nem ismer engem! Ha tudná, mióta keresem magát! Huszonnyolc éves vagyok, az élet alaposan megpróbált, de megálltam a helyem! Autóm, üzletem van…

– Miféle üzlete?

– Szállítok! Bécsig járok!

– Feketéző, csempész…

– Hát aztán! Ma mindenki úgy él, ahogy tud. Két hadseregen át is szállítok, ezt-azt, remek papírjaim vannak. Ha akarja, holnap Pestre megyünk, ott állunk oltár elé. Én amúgy is elhatároztam, hogy fatornyos hazámat itt hagyom. Szűk nekem ez a mucsai világ! Maga Pesten lesz színésznő. Remek összeköttetéseim vannak!…

– Még ráérünk gondolkozni ezen – igyekezett Lily mérsékelni hirtelen fellobbant örömét; pedig alig tudta megállani, hogy a fiú vállára ne boruljon, s ne kérje könyörögve, hogy vigye el innen, ragadja ki anyja ketrecéből, áporodott környezetéből, s repítse el, akárhová!

Hogy izgalma, zavara úrrá ne váljék felette, gyorsan kinyitotta az autót, s kilépett Erszényi ostromgyűrűjéből.

Ott találta magát a sörét országúton, a hegy tetején. Alatta földi csillagok, felette égi csillagok. Hűvös szél járt, megborzongatta. A közeli falucskában ugattak a kutyák; az útszéli diófák száraz levelei zörögve kocódtak össze feje felett. Kesernyés, bánatos illatok lengedeztek, s körös-körül kukoricakórók, reszkető kökénybokrok és líceumbozót zörgött a mezőn.

Erszényi igyekezett tiszteletben tartani Lily ámulatát, s egyelőre tüzet szüntetett. Hadd járják át, hadd puhítsák testét-lelkét az éjszaka titkos nedvei és fűszerei, mint valami pác! Csak annál könnyebb lesz a dolga… Dudorászni kezdett, majd fütyülésre fogta.

Lily pedig zavartalanul bámulhatta az éjszakát… Talán ilyen volt az a domb is a messzi Skóciában, ahol embermagasságú hanga közt imbolyogtak a szerelmesek, az átkozott Heathcliff s a szegény, szerencsétlen Cathy…

Erszényi dudorászása s füttyszava azonban visszakormányozta a jelenbe. Feléje fordult.

Az máris ugrott ki a kocsiból:

– Nem, nem lehetsz másé! – rontott rá, átölelte, s arcát az arcához szorította.

Lily hátravetette a fejét; fölötte óriási csillagok lobogtak, hogy szinte megvakították. Erszényi széltől zilált, fekete haja hirtelen föléje borult, s az égboltot elsötétítette…

– Bitangul tudsz csókolózni! – állapította meg néhány perc múlva a fiú. – Ki tanított?

– Csak úgy magamtól jöttem rá – nevetett Lily. – De te kissé túl mohó vagy, mint valami kezdő. Most pedig töröld meg a szád, mert mind leszedted a rúzsomat.

– Még nem! Még ráérünk! Te őrült, nehogy kirúzsozd magad!

– Mára elég volt – jelentette ki Lily kérlelhetetlenül. Boldog volt, hogy minden izgalma és lángolása ellenére ilyen remekül játssza a cinikust. Pedig ha lovagja tudná, mennyire esendő állapotban van! Azt tehetné, amit akar…

– Most aztán rögtön vigyél haza! Anyám már elment a rendőrségre, s bejelentette, hogy elraboltak…

– Majd csak elszórakozik Géza bácsival! Nincs köztük semmi?

– Az ő dolguk – rejtélyeskedett Lily. (Mi is volna, ha megmondaná az igazat? Majd egyszer erre is sort kerít – bár gyalázatos dolog volna öreg lovagját a szerencsés vetélytársnak kiszolgáltatni…)

Tíz perc múlva bent voltak a városban.

– Nem jössz el valahová vacsorázni? – esdekelt Erszényi a közeli válás fájdalmában.

– Majd egyszer…

– Holnap?

– Mondjuk. Nyolckor várj a színház előtt. Aztán meglátjuk…

A kocsi durrogva állt meg Lilyék kapujában.

Forgó arra ébredt, hogy ajtaján vadul kopogtatnak.

– Ébren van? – süvöltött be az özvegy.

– Most már ébren, instálom! – dörmögte, s feltápászkodott. Megint okvetetlenkedni akar ez a Potifárné?

– Nem iszik velem egy csésze teát? – nyitott be az asszony. – Már éjfél felé jár, s a leányom még nem jött haza! De ki is tekerem a nyakát!

Forgót a hír megrémítette: ennek a fele se tréfa! Már csak a csoda segíthet…

Alighogy bevonultak a családi tanácsteremmé nyilvánított nappali szobába, lentről, az éjszaka csendjéből felharsant egy autó szaggatott búgása.

Az özvegy szaladt, s kikukucskált az ablakon.

Forgó a nyomában; egymást támogatva dugták ki fejüket a sötétbe.

S látniuk kellett, hogy Lily odalent a kapu előtt futó, de meghitt csókkal borul egy férfi nyakába; aztán elszakadnak, az ismeretlen autóba ül, Lily pedig eltűnik a kapubolt alatt.

Ijedt lélegzetük egymásba szakadt. Ha most bombájuk lett volna, vagy legalább egy jókora fél tégla, gondolkozás nélkül vágják a gyalázatos autó után.

– Ezt kellett megérnem! – hörögte az özvegy, s félájultan rogyott Forgó karjába. De kettejük közül e pillanatban inkább a férfi szorult vigasztalásra.

– Nyugalom, asszonyom! – rebegte Forgó, részben a maga erősítésére, miközben fegyvertársát a díványhoz támogatta. – Végzetes szakadék szélén imbolygunk…

– Nem élem túl! – fogadkozott az asszony. – Egy anyaszív ilyesmit nem viselhet el!

Lily az éjszaka, a csillagok, a suhanás és a szerelem bódulatában semmi veszedelemmel nem törődve, úgy esett be közéjük, mint egy ablakon bedobott, zilált nagy csokor virág.

Az anyja a díványon levegő után kapkod; Forgó maradék haját tépi, bajszát szaggatja; az ablak tárva-nyitva!

Lily rögtön mindent megértett: drámai nagyjelenet következik, talán vérrel és halállal… De nem bánta.

– Takarodj a szemem elől! – visított az anyja. – Kitagadlak! Megátkozlak!

Lily vállat vont, szó nélkül sarkon fordult, s úgy tett, mintha máris indulna világgá. Elhatározásának nyomatékául még a sálját is megigazította nyakán.

Forgó az előszoba ajtajában érte utol.

– Lily! Tán nem vette komolyan? – tette vállára súlyos kezét, s elfelejtette tegezni.

– Ha így fogad a saját édesanyám! Van hova menjek, tudja meg! – kiáltotta, hogy az anyja is hallja, s rángatni kezdte a kilincset.

Forgónak erőszakkal kellett onnan a kezét lefejtenie.

– Jöjjön be, s kérjen az édesanyjától bocsánatot! – biztatta, s húzni kezdte a szoba felé.

– Én? Vajon miért? Nem csináltam én semmi rosszat!

Forgó, hangját biblikus mélyre eresztve, kezét szívére szorítva, ünnepélyesen komor szózatba kezdett, ismét tegezőleg.

– Eltévedt bárány, hallgasd meg pásztorod szavát! Rajtad már csak a csoda segíthet: a szeretet csodája! Fejemet a falba tudnám vagdosni, amiért nem vagyok elég erős jó útra téríteni téged! De imádkozni fogok, hogy erőt vehess a Sátán hatalmán! Ezentúl minden akaratommal, foggal és körömmel küzdök a lelkedért! Ha kell, a fertőig kísérlek, s az utolsó percben rántalak vissza! Én mindent megbocsátok!… Az övé voltál? – hörögte, s megragadta Lily nyakát.

– Őrült! Őrült! Eresszen el! – sikoltotta Lily, s kapálózva igyekezett kitörni a vasmarkok szorításából; lélegzete elhagyta, utóbb már ő is csak hörgött, mint a támadója.

– Valld be, valld be! Írd le nekem a részleteket, mindent, de mindent; hogy megbocsáthassak! Mert tudom, hogy csak engem szeretsz igazán!

A dulakodásra és ordítozásra Gréberné, félájultságát fürgén abbahagyva, kirohant az előszobába.

Lilyt ott találta Forgó fekete ölelésében, mint gyenge csirkét az ölyv karmai közt. Dühödt kotlóként vágódott közéjük, s Forgót öklözve, tépázva, kiragadta lányát a görcsös, vonagló, csontropogtató ölelésből.

– Ehhez magának nincs joga! Hogy merészel…? – rikácsolta, s egy fúria erejével karmolta, rugdalta, lökdöste Forgót befelé a szobájába.

– Csak nekem van jogom! – toppantott Forgó, s egymásba akaszkodtak.

Lily megtépázva, repülő hajjal rohant be a szobába.

– Maga juttatta ide! – hallotta a mennydörgő ítéletet. – De én meg fogom őt menteni!

– Semmi köze a lányomhoz! Holnap szedi a sátorfáját, s kotródik innen! Maga aljas, vén szatír!

– De asszonyom!…

– Maga szemet vetett a lányomra! De ki is kaparom a szemét!

– Meg fogom őt menteni! Kiragadom a kárhozat kígyószorításából!…

– Magamagát mentse meg! Szégyentelen disznó! – sipított az asszony. Az ajtót bevágta, hogy csak úgy porzott a vakolat, s a kulcsot ráfordította.

De már nem volt annyi ereje, hogy a lendületet kihasználja, s a még Forgóra emelt ököllel a leányának essék neki. Kiadta mérgét…

Lily fejét párnájába fúrva zokogott a vetett ágyon. Ismét jó helyre hulltak könnyei: anyja nemsokára lábujjhegyen surrant hozzá, s taktikát változtatva tette fejére a kezét.

– Mindent mondj el szépen édesanyádnak!

Lily valósággal ugatva sírt, de abból már kicsendült a megbánás angelusszava.

– Van valakid? Ó, bár tudhatnám, hogy valami komoly udvarlód akadt! – Az autó nyilvánvalóan nála is megtette a hatást. – Én örülnék a legjobban! Mondd, galambocskám, szeretsz valakit?

Lily igenlően zokogott.

Az özvegy elérkezettnek látta a pillanatot, hogy fejét a lánya mellé hajtsa, s megtévesztően hasonló zokogásban törjön ki:

– Kirepül a madárka – szipákolt. – Az én kis tubicám maholnap itt hagyja fészkét! Ugye mindent elmondasz, gyermekem?… Majd holnap?… Na jó, aludjunk egyet rája!

És saját bölcsességétől, anyai szíve nagyságától eltelve vonult vissza szobájába.

– Csak nekem van jogom! – ismételgette Forgó eszelősen, s egy finiselő távgyalogló tempójában rótta-rovogatta fel s alá a szobát.

– Majd megmutatom én! – rázta az öklét, s állkapcsát vicsorogva előreszegezte. – Lefülelem a banditát! Valami nemzetközi gengszter, semmi kétség; átadom a rendőrségnek!

Amikor tán egy fél kilométernyit is gyalogolt a szobában, s a verejték csak úgy szakadt róla, dühösen fújtatva dobálta le ruháit, s az ágyra vetette magát.

A sötétség s teste vízszintes helyzete józanítóan hatott: hirtelen ráébredt viselkedése eszeveszett voltára. Hátha az édes teremtéssel örökre meggyűlöltette magát? Sírástól környékezve, hangosan nyöszörgött, s didergett egész testében.

– Könyörülj rajtam, vén bűnösön, Seregek Ura! – fohászkodott, s a sötétben egész parányinak, szétesőnek érezte magát. Élete emlékestül, érzelmestül oly töpörödöttnek tűnt fel e pillanatban, hogy egy hangya elhurcolhatta, egyetlen esőcsepp szétmállaszthatta volna…

Eszébe jutott a koporsó, melyben előbb-utóbb oszló testtel fog feküdni a nehéz föld alatt.

Egy emlékszárnycsapás az anyja halotti arcát sodorta elébe, a sárga, hegyes orrot, az állát felkötő kendőt, a dermedt, keresztbe vetett két kezet a mellén…

Aztán hirtelen, isten tudja milyen úton-módon, megjelent előtte az a vízbe fojtott kölyökmacska, melyet tán ötéves korában talált a patakparton, s láttára először vett tudomást a halálról.

S végül Jolánkával találta magát szemközt.

– Bocsáss meg – rebegte. – Mindent jóváteszek!

Felugrott, villanyt gyújtott, Jolánka képét sürgősen előkereste a fiók kriptaszerű mélyéről, s odaillesztette eredeti helyére.

Aztán visszafeküdt, s némileg megnyugodva, fogadalmas lélekkel hajtotta álomra fejét.

Lilyvel álmodott: a leány autóban száguldott előtte, s ő mint a bolond, ordítozva rohant a gödrös, latyakos úton az autó után… Majd vonatra várt, de mikor végre berobogott, a tolongástól képtelen volt felszállni. Lily az utolsó percben megjelent, s piros kendővel integetett ki a vonatablakon… Mindez, úgy érzékeltette az álom, nagyon rég volt, tán még tanárjelölt korában, vagy az előbbi életében: a férfiak különös, tornyos kalpagot viseltek, a nők ezerfodrú, földig érő szoknyát, s az állomás előtti téren fényes katonabanda masírozott…

Aránylag pihenten ébredt. Az udvarban poroltak. Tán ezt a vad, robbanásszerű zajsorozatot varázsolta előbb vonattá, majd rezesbandává az álom…

Súlyzók híján a kisebbik széket ragadta fel, s nyomkodta viharosan a feje fölé, majd békaügetésben járta körül vagy tízszer a szobát. A zuhanyozásra ekként megérve, izzadtan, gőzölgő testtel vonult ki a fürdőszobába.

Ó, drága holmik – gyönyörködött a pudriéban, a piros nyelű fogkefében, a zöld bakelit szappantartóban s még egyben s másban, amiket Lily dolgaiként tartott számon a fürdőszobában. – S az a fürdőruha! – emelte pillantását a magasba, ahol fehér gyapjúdressz lógott egy kötélen. – Szentély, szentély, Venus-barlang ez a fürdőszoba… Ó, mért is nem költözhetik be a falakba, hogy bár egyszer jelen lehessen, amikor Lily felséges teste elfoglalja helyét az ő zuhanyozásával bizonyára megszentségtelenített medence-kádban!…

Lekapta Lily fürdőruháját, és szertartásosan emelte arcához; mellkasa hatalmasan emelkedett-ereszkedett, mint a kovácsfújtató.

Aztán gyorsan ugrott is be a kádba, a zuhany alá.

Alighogy felöltözködött, bátor és követelőző csengetés harsant az előszobában. Várt, várt egy darabig, aztán, látván, hogy a hölgyek közül egyik se mozdul, rosszat sejtve ő maga nyitott ajtót.

– Zilahy! – hőkölt hátra múltkori látogatója előtt. – Tán csak nincs megint valami baj?

A fiú arcát valóságos glória verte körül: rajongó áhítattal nézett fel a hórihorgas tanárra.

– Kedves tanár úr, ugye nem haragszik, hogy megint itt lábatlankodom – lépte át az előszoba küszöbét –, de muszáj volt!

– Kerülj beljebb!

Odabent széket tolt alá, maga viszont állva maradt, s karját összefonta a mellén.

– No mi az újság, fiacskám?

Zilahy csak behunyta a szemét, kezét imára kulcsolta, és maga köré egy kápolna sugárözönét varázsolva mondta:

– A Magasságos Isten áldja meg, amiért engem az igaz útra vezérelt!

– Áldassék az Ő neve! – örvendezett Forgó.

– Reggel zuhany, este zuhany – folytatta a legényke hangot váltva –, s fogja csak meg a tanár úr a karomat, hogy megerősödött a súlyzótól! Már harmincszor is kinyomom; de ötvenig meg sem állok…

– S a szíved? – érdeklődött Forgó.

– Kutya baja.

– No látod! Csak így tovább! Jövőre megnyered az atlétikai versenyt a tornavizsgán, akárcsak én nyolcadikos koromban! Láttad már a kitüntetéseimet? Várj csak, megmutatom!

Azzal elővette a Kiriazi Frères feliratú szivarkásdobozt, s csörömpölő tartalmát az asztalra borította. Éppen azon volt, hogy az arany-, ezüst-, bronzérmeket sorra vegye, s külön-külön ismertesse elnyerésük körülményeit, amikor száraz villámként vágott értelmébe, hogy dicsekvése sajnos már csak a múltra vonatkozhatik! Mert jelene a legalávalóbb züllés, eddigi emberi méltóságának, lelkierejének eleven cáfolata! Nagyon elrestellte magát.

– Majd máskor – seperte be érmeit az elképedt fiú elől. – Most sietnem kell az alsóvárosi polgáriba. Ne haragudj, édes fiam! – S többet nem nézett Zilahy szemébe.

– Eljöhetek máskor is? – kérdezte riadtan, búcsúzkodva a diák.

– Amikor kedved tartja. Isten vezéreljen! – szólt utána, de ki se kísérte; hadd botorkáljon egyedül az előszobában…

Üveges tekintettel meredt a semmibe.

 

 

Gréberné, hallván, hogy lánya ébredezik, mezítláb hozzátipegett, s leült az ágya szélére. Megcsókolgatta, megcirógatta, s úgy gügyögött hozzá, mint pólyáskorában. Amikor a talajt ilyenformán megpuhítottnak vélte, közel hajolt Lily arcához, s úgy lehelte rá:

– Na mesélj, cicuskám!

Lily, anyját nem akarván teljesen maga s az ügy ellen hangolni, s az elzárkózást lehetetlennek ítélve, kibúvóval kísérletezett:

– Kedves fiú!

– Szereted?

– Még nem tudom. Talán…

– Az az autó az övé?

– Képzeld! Szállítóvállalata van.

– Mióta ismered?

– Ó, már rég! – füllentette Lily.

– S nekem nem mondtál róla semmit.

– Nem akartam elkiabálni…

– Mondd, szívem, ne aggódjam érted? Ne tépjem a hajamat, ha későn jössz haza?

– Ugyan Memi, ilyen libának tartasz? Hisz a te lányod vagyok! – aztán a mai este lehetőségeit latolgatva hozzátette: – Különben is: feleségül akar venni.

Az özvegy alig leplezett boldogsággal igyekezett megmaradni az aggódó anya szerepében:

– De biztos vagy benne, hogy nem valami nőcsábász? Vigyázz, kislányom, a férfiak mind egyet akarnak!

– Még jó, hogy nem kettőt! – igyekezett Lily e kétértelműséggel könnyedebb jelleget adni a társalgásnak.

De az anyja ragaszkodott eredeti gondolatmenetéhez:

– Csak azt kötöm a lelkedre, tubicám – kevert most már egy csipetnyi pátoszt is a masszába –, nehogy valami meggondolatlanságot csinálj! Most ne anyádat lásd bennem, hanem az érett asszonyt, ha úgy tetszik, idősebb barátnődet, aki tapasztalt már egyet s mást az életben. Mert én nem élném túl, ha valamit megtudnék rólad!

Lily ideges kuncogással igyekezett bagatellizálni anyja rémlátásait.

– Jópofa vagy, ötleteket adsz nekem! – S erőltetetten viháncolt tovább.

– S még valamit szeretnék tisztázni, kisleányom – szállította le hangját a komorságig. – A Forgó-ügyet! Hogy kerülhetett sor arra a szörnyű jelenetre?

– Szerelmes belém, a vén barom – rándított a vállán Lily, durván kiszolgáltatva öreg barátját.

– Hallatlan elvetemültség – ugrott fel Gréberné, s úgy tett, mintha mindjárt rohanna is az albérleti szobába. – Még ma kirúgom… – Most már értette, mire vonatkozott Forgó rémült vonakodása tegnap délután, a legkritikusabb pillanatban. Iszonyú gyűlölet fogant benne a saját céljaira nem fordítható férfiú iránt, Potifárné gyűlölete…

Lily azonban Forgót váratlanul védelmébe vette.

– Ezt nem teheted: a lovagom nagybátyja. Ő hozta az almát!

Az özvegy dühe újabb hullámot vetett: hogy mindent csak most kell neki megtudnia! Valami furcsa komédia van itt készülőben! Ő mindenből kimarad…

– Szép dolog! – sziszegte engesztelhetetlenül. – Mondhatom, jól meghintáztattatok! Hát ezt érdemlem én? Így neveltelek én téged, hogy titkolózz, sötétben bujkálj anyád elől! Miért nem hoztad elém azt az alakot? Hogy hívják?

– Erszényi Miklós – rebegte Lily, s a név muzsikája és tartalma megcsiklandozta minden porcikáját. Magában alig hallhatóan ismételgette: Erszényi Miklós. Csak éppen az fájt neki, hogy lovagja arcát, mely még az éjjel oly közelről sugárzott, sehogy sem tudja megidézni!

– Nagyon kíváncsi vagyok rá! – mondta némi fenyegetéssel az anyja, s duzzogva vonult ki a konyhába.

Lily behunyta a szemét, s erőnek erejével, minden akaratát sűrítve próbálta maga elé idézni Erszényi arcát; de csak az autót látta, a város fényeit a mély tengerfenéken, a feje felett lobogó csillagképeket, s egy aranygyűrűs, karórás férfikezet a volánon. – Hátha nem is jön el? – ijedezett, de mindjárt el is hessentette ezt a szorongást, és kicsinyhitűségét restellve vont egyet a vállán. S ha nem jönne? Az ő baja!

 

 

Forgó egész délután hiába várta, hogy Lily bekopogjon, s bocsánatkérő szepegéssel járuljon elé. (Hol volt már a tegnap éjjeli jelenet után elhatalmasodott önmarcangolás?) Lily azonban végül is hét óra tájban úgy ment el hazulról, hogy be se dugta az orrát. Ilyenformán egész nap nem találkoztak. S mi lesz, ha ismét oly későn vetődik haza?…

Eszeveszett gyorsasággal kapta magára kabátját; köcsögkalapját fejébe nyomta, somfa botját hóna alá fogta, s Lily után vetette magát.

Amikor kiért az utcára, Lily éppen fordult ki a főútra. Ő utána. A távolságot megtartva s Lilyt görcsösen szemmel kísérve loholt, loholt, mint vén kopó a nyúl után. Jól látta, amint egy katonatiszt alaposan megbámulja, méricskéli a lábát. Majd egy kapcabetyár külsejű ficsúr emelt előtte kalapot. Forgót mindkét esetben elöntötte az epe, s botját még keményebben markolta; pedig Lily, dicséretére szolgáljon, egyik esetben sem viselkedett kihívóan.

A Fő téren, ahol fel s alá hömpölygött a semmittevők hada, Lily természetszerűen lassított. Itt már nehezebb dolog volt szemmel tartani, el nem veszíteni a tarka árban. Forgó előnyösebbnek vélte a távolságot csökkenteni, s most már alig tíz méterre tülekedett Lily nyomában. Lilyt magához bűvölte egy fényes kirakat: megállt, s hosszan gyönyörködött az üveg mögött pompázó holmiban. Persze Forgó is megállt, s hogy feltűnést ne keltsen, úgy tett, mintha cipőmadzagjával akadt volna valami elintéznivalója. Lily végre elszakadt a kirakattól, s továbblibegett. Forgó, amikor a kirakathoz ért, meg nem állhatta, hogy bár egy futó pillantás erejéig meg ne tisztelje érdeklődésével Lily szemének nyomát; s a rendelkezésére álló egy-két másodperc is elegendő volt ahhoz, hogy súlyos megállapításokra ragadtassa: a kirakatban csupa hajmeresztő drága női ruhadarab hivalkodott, harisnyák, selyem melltartók, kombinék és pulóverek! Forgó fogcsikorgatva vonult tovább. De bánta, hogy nem volt annyi istene, hogy botjával bezúzza az átkozott kirakatot!

Lily most két hölggyel futott össze; nevetgélve tettek egy-két megjegyzést a járókelőkre, és egykedvűen tűrték a férfiak pimaszkodó közeledését…

Micsoda becstelen nőszemélyek! – vicsorgott Forgó, mert a hölgyeken rengeteg púdert és festéket fedezett fel, sőt az egyiknek cinóbervörös volt a körme is! Kétségkívül a színház mocsarának kétéltű szirénei! – állapította meg, s undorral, fenyegetően mérte őket végig, amikor tovacsörtetett. A hölgyek egymásra kuncogtak: mit akarhat ez a fekete rongycsomó, ez a panoptikumból elszabadult viaszfigura?

Végre kivergődtek a korzó idegőrlő nyüzsgéséből! Lily befordult az óvárba vezető hajdani városkapu emlékeit őrző szűk utcácskába. Forgó, tekintettel a kevés járókelőre, jónak látta, ha ismét az eredeti távolságból settenkedik utána; vállalkozásának a sűrűsödő alkonyat is kedvezett. Most már az útvonalból kétségtelenné vált, hogy Lily egyenesen a színházba tart.

Üldözője, erről megbizonyosodván, már-már fellélegzett: hát mégse randevú? De mindjárt valami csalódásféle érzés is motoszkálni kezdett benne: hát ma sem lesz semmi a nagy leleplezésből? A megbocsátás egetverő jelenete ismét elmarad?

Lily a színház előtt megállt, körülnézett, s besurrant a művészbejárón. Forgó egészen a sarokig lopakodott, aztán megtorpant, s tanácstalanul bámult utána; ide már nem követheti.

De mi dolga lehet ilyen későn, ha nem a nézőtérre igyekszik? Nem várja-e odabent, abban a labirintusban, valami eldugott kis örömtanyán, egy Gyertyános-reinkarnáció, vagy holmi erőszakos, minden hájjal megkent ficsúr?… A szerelem mindenütt kivirít: kukoricagóré, szénapadlás, szőlőpásztor kuszkúriája éppúgy melegágya lehet, mint egy bőrfotelos igazgatói szoba. S ez az idomtalan épület, ormótlan zsinórpadlásával és kupolájával, az előcsarnok vörös fényeivel amúgy is olybá tűnik az alkonyatban, mint egy emeletes bordélyház… Valakik vígan vannak odabent: hejehuja, női és férfi énekszó, zenebona… Mintha ebben a komor őszben is az örök, szerelemre csábító, bűnös tavasz birodalma volna!

Elmerészkedett az előcsarnokig, feltette pápaszemét, s megnézte, mit játszanak odabent.

A corneville-i harangok!

De Lily nevét hiába kereste a színlapon. Mit kereshet hát az ő eltévedt báránykája ebben a muzsikáló vadonban?

Kalandot, fertőt, semmi kétség!…

Irtózattal távolodott el Lily ismeretlennel vagy ismeretlenekkel elkövetett bűneinek barlangjától.

Túl, a bejárattal szemközt, óriási kapu módján tátongott a sétatéri nagy fasor. A sétaúton százéves, odvas juharfák levelét hajkurászta a szél; a padokon öregemberek és katonák üldögéltek, vagy egy-egy ismeretséget kereső, ágrólszakadt nőszemély…

Forgó lehorgasztott fővel lépett be a két első fa alkotta gyérülő lombkapun. Ahol az alsó ágak majdnem az ember fejét verdesik, mindenki lehet óriás; és a másfél évszázados fák alatt mindenki fiatal, talán mert a fák épp olyanok, mint harminc-negyven évvel ezelőtt; ismerős odvaikból denevérszárnyakon surran ki az esthomályba a régi diákkori őszök keserédes illata…

Hátát az egyik görcsös fának vetve, botjával leveleket nyársalgatva, jó megfigyelőhelyet rögtönzött magának. Teremtett lélek ki nem surranhat úgy a színházból, hogy – hacsak a Nibelungok Alberich törpéjének bűvös sapkáját nem húzta a fejére – észre ne vegye. A corneville-i harangok muzsikája ide megszűrve, talán mennyei közvetítéssel szivárog; ütemére a nagy, búcsúzkodó, gyér lombú ágak búbánatosan imbolyognak, s mint öreg komódból előkerült illatos legyezők, szórják szét sűrű, emlékterhes illatukat.

– Csak még egyszer volnék fiatal! – sóhajtotta. – Mint ezek a maiak!… Barna, nagy szélű „kanászkalappal”, dupla talpú antilop cipőben sétálni a korzón! Színházba, moziba járni, automobilban vágtatni valami édes kalandra! Nekilendülni az életnek, mint egy szüretelő hegyoldalnak! Szájpadlásunkra szorítani s nyelvünkkel kipréselni minden perc szőlőszemét… És semminek se látni a végét, mintha minden a személyes örökkévalóságot építené!…

Ahogy ekképpen ábrándozik, egyszer csak autóbúgást hall, s pár pillanat múlva látnia kell, hogy egy karcsú, zöld kocsi suhan a színház elé, éppen oda, ahol Lily oly kegyetlenül illant el szeme elől az imént. Az autó megáll, s kilép belőle egy magas, vállas, barna kalapos fiatalember, az autót bezárja, s benyit a sarki büfé ajtaján.

Forgónak több se kellett: leshelyét otthagyva kisettenkedett a homályból, az autót óvatosan körülszaglászta, s a hátsó kis ablakon, melyen talizmán gyanánt csörgősipkás pojáca lóginyászott, bekukucskált a rejtelmes fülkébe. Ez a szűk hely is megfelel a szerelem aljas céljainak – állapította meg szörnyülködve –, ha az ördög itt csapdossa meg tüzes lapátjával a párocskát! Mozgó bűntanya! – mérgesen ráköpött az ablakra, s néhány lépésnyire, egy gömbakác oltalmas árnyékába húzódva, bekémlelt a színházi büfé üvegajtaján.

A fiatalember a pult előtt ácsorgott, s javában öntögetett magába valami italt.

Forgó ráismert – de nem akart hinni a szemének.

Valóban Micsu volna? Hogy kerül ide a gézengúz? Amióta nem látta, kétszer is költötték holt hírét. Azt is hallotta róla, hogy szépreményű unokaöccse feketézésért dutyiba került, de azt is, hogy mint hadifogoly, vígan él Dániában… Lehetséges, hogy Micsu volna? Lily megrontására az ördög éppen őt szemelte ki?

A fiatalember fizetés közben, közvetlen a bejárat előtt úgy fordult, hogy most már megállapíthatta: valóban ő az, négy esztendeje nem látott, s a háborúban eltűntnek vélt, talán csak anyja által siratott, kalandor természetű unokaöccse. Több oka volt rá, hogy a viszontlátásnak egy cseppet se örüljön.

Hanyatt-homlok visszasurrant a téren át előbbi leshelyére.

Micsu kilépett az ajtón, megállt, s karóráját megkérdezve, fel s alá kezdte méregetni az aszfaltot a színház s a sarki büfé között. Egy kapualjból, négykerekű teknőben, rongybuba lábatlan koldus gurult elébe; Micsu nadrágzsebébe nyúlt, s a rojtos, mocskos szalmakalapba egy marék összegyűrt papírpénzt vetett.

Mégse lehet olyan aljas, mint a híre – állapította meg Forgó. Vagy csak így akarja a szerencsét maga felé fordítani?… S elsorolta mindazt, amit unokaöccséről évek során megtudott.

…Tizenkét éves korában elszökött hazulról; Konstancában szedték le egy török hajóról. A középiskolát három-négy gimnáziumban végezte. Negyedikes korában csapták ki először, mert egy tanárja a nyilvánosházban tetten érte. Hatodikos korában megkéselte egy osztálytársát; mint nyolcadikos, teherbe ejtett egy konviktusi konyhalányt. Aztán beiratkozott a jogra, de a halott római jog helyett inkább az élő infernót tanulmányozta, és egy szigorlat nem sok, annyit sem tett le. Aztán jött a háború. Összeköttetéseinél fogva a trénhez került, raktárnoknak… Állítólag fogságba esett… eltűnt. Most mégis itt van! Minden tűz csak edzésére szolgált; daliásabb és hetykébb, mint valaha…

Ezeket végiggondolva, egy pillanatra behunyta a szemét; mikor újra ráemelte, Micsu már javában csókolgatta Lily kezét. Aztán, hipp-hopp, beültek az autóba, s elrobogtak. Forgó szinte felüvöltött keserűségében; botjával vadul megcsapkodta az odvas fa derekát.

– Jacåte, nebunul! – röhögött rá egy katona oldalán üldögélő cseléd, a közeli padról. S Forgó értett annyit románul, hogy tudomásul vegye bolonddá nyilvánítását. Ráacsargott a párocskára, s fejét válla közé húzva iramodott az autó után; de már a sarkon be kellett látnia, hogy hiába rohan. Az autó már az utca végén száguldott, egyre elenyészőbb pont, cikázó lidércláng az esti város labirintusában. És sehol egy bérkocsi vagy taxi, amivel űzőbe vehette volna!… Ösztöneire bízta magát, kutyaszimatára. Az idő nem számít: ha kell, reggelig kószál, nyomoz a városban; valahol csak rájuk talál, az autó majd árulkodik!

Egy sarki kofánál némi gyümölcsöt vásárolt, s úgy, ahogy kapta, mosatlanul, papírzacskóból elfogyasztotta. Megerősödve folytatta nyomozását. Bekémlelt minden útjába eső garázsba, minden ácsorgó autót körüljárt. Rendőröktől és kocsisoktól kérdezősködött: mindhiába.

A város fokozatosan, aszerint, ahogy a tisztes polgárok rendre nyugovóra tértek, elcsendesedett; csak a kocsmák lettek mind elevenebbek, hangosabbak. Imitt-amott cigány- vagy dzsesszmuzsika szaggatta meg az alvók álmát; részegek csapolták feszülő hólyagjukat a bejárat falán. Némely jobb vendéglő előtt két-három autó is állt.

Mindenekelőtt a nagyobb szórakozóhelyeket vette sorra.

Végre, tizenegy óra után, egy szűk, patinás belvárosi utcácskában hirtelen a zöld autóval találta magát szembe. Mérgesen néztek farkasszemet. A nagyra nőtt zöldbéka-testű szörnyeteg egy divatos étterem előtt szunyókált; terméből cigánymuzsika indázott az utcára, magyar s román dallamok váltották egymást. Forgó felemelte somfa botját s egy tus robaja alatt alaposan oldalba vágta az autót. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, behúzódott egy öreg földszintes ház vadszőlős kapuboltja alá. Botját maga alá támasztotta, mint kenguru a farkát, s várt, várt. Alig félórás ácsorgás után félálomszerű bóbiskolásából ismerős turbékoló kacagás rezzentette fel: Lily össze-összeverődő térddel, dévajul dudorászva ereszkedett le a vendéglő vörös szőnyeges grádicsán, Micsu utána; a dülöngő, részeg lányt betuszkolta az autóba, ő is beugrott, s mielőtt megakadályozhatta volna, nekivágtak a sötét utcának.

Forgó leszegett fővel vetette magát utánuk. Követni, üldözni fogja őket árkon-bokron át, ha kell, a város vagy a világ végére is!…

De amikor az autó már a szomszédos utca egyetlen emeletes háza előtt megtorpant, csak annyi ideje maradt, hogy behúzódjék a régi városfalszöglet ammóniákszagú homályába.

A párocska kiszállt, s Lily hangos nótázása egy percre felverte az utca csendjét. Micsu aggodalmaskodva tapasztotta szájára a tenyerét. Az autót bezárta, s ugyanarról a kulcscsomóról nagyobb kulcsot keresve ki, benyitott a ház kapuján.

Forgó sóbálvánnyá meredve, holtelevenen, minden cselekvőképességtől megfosztva bámult utánuk. Egy perc múlva két első emeleti ablak világosodott ki a feje felett; pókhálószerű, téglalap alakú fényhasábjuk kettős pallót vetett át a foghíjas, gazzal benőtt középkori várfaldarabra.

A sikátorszerű utcácska, melynek földbe süppedt házikói emberemlékezet óta a megvásárolható szerelemnek voltak ki nem füstölhető fészkei, minden szépítési kísérletnek eleve gáncsot vetve tájékoztatta Forgót Lily látogatásának célja és természete felől! Arcát szörnyű fájdalom torzította el, feje mellére bukott, szemét erőszakosan lehunyta, s hagyta, hadd szaggassa, rázza a könnytelen zokogás…

Csak legalább láthatná, mi történik odabent! De a mostoha környezet még ettől az iszonyú gyönyörűségtől is megfosztja. Bár volna egy fa a közelben, hogy felkapaszkodjék!

Kihúzta magát, s őrült tetterőtől sarkallva tekintett körül.

A középkori városfal, kiálló kőbütykeivel, szőlőindáival minden fánál alkalmasabb! A félhomályban vak módján tapogatózva járta be a fal hosszát, s keze hol hatalmas, rozsdás kampósszegekbe, hol porhanyós téglákba botlott. A vadszőlőgubancokból megrémült verebek rebbentek fel, avartörmelék és vakolat hullt a szemébe, a kalapjára. Végre talált egy mélyedést a falon, melyben nyugodtan megvethette a lábát: holdkórosok titokzatos leleményességével kapaszkodott egyre feljebb. Végre, életében először, hasznát vehette ifjúkori kötélmászó-, nyújtó- és korlátbravúrjainak, melyek minden kar- és nyakizmát drótszerűvé fejlesztették.

S egyszer csak fent volt a hajdani lőrések előtt futó párkány, a gyilokjáró peremén! Az embermagasságú burján közt most már könnyűszerrel küzdötte előbbre magát.

Egy perc múlva ott hasalt a két első emeleti ablakkal szemben, a sárga háztól macskaugrásnyira, s mohó lihegéssel készült átvenni emberfeletti tornamutatványa jutalmát: a látványt, melyet tőle immár semmi hatalom el nem rabolhat!…

Lily, mihelyt betette a lábát Erszényi lakásába, mintegy varázsütésre, egyszerre kijózanodott; de jobbnak látta, ha egyelőre tovább játssza a pityókosat, hadd lássa, mit akar a fiú.

Erszényi sikerében bízva, rutinosan fogott a dologhoz. Mindenekelőtt bekapcsolta a rádiót, míg valami forró, tropikus dzsesszmuzsikát nem talált. Egy szekrény mélyéről likőröskészletet vett elő, s a rekamié előtt terpeszkedő alacsony asztalkára helyezte. Az autóból már ismerős bőrtarisznya mélyéről egy Chesterfield-tasakot emelt ki, s rágyújtott.

– Akarod, hogy hangulatvilágítást csináljak? – kérdezte.

– Így jobb – ravaszkodott Lily. – Jobban láthatlak!

– Ugye levetkőzöl? – vetette oda Erszényi, nem könyörgő, inkább blazírt hangsúllyal, mint akinek az eredmény nem is olyan fontos. – Gyújts rá! – pöccintett ki a tasakból Lily orra elé egy szál cigarettát.

Lily ekkora vakmerőségre mégsem számított; alig türtőztette elképedését.

– Köszönöm – hárította el. – Nem főznél egy feketét? – kérdezte elterelő hadmozdulatképpen.

– Az bizony nem ártana – ugrott fel Erszényi, kisietett a kis főzőkonyhába, s az edényekkel olyan zörgést csapott, mintha három mosogató konyhalány volna egy személyben.

Lily macskalépésekkel járta körül a legényszobát. Egy porcelán nimfa, néhány Bonzo-figura, öt-hat rózsaszín és hasonló koloritú regényke a lépcsőzetes falipolcon; köztük mint legnagyobb érték: Piszkos Fred, a kapitány. Íme, Erszényi tápláléka. Szellemi bicsérdistaság…

Az egyik ruhásszekrény mögött, szorosan a falhoz lapítva, terjedelmes, aranykeretű kép.

Egyetlen indiszkrét mozdulat árán ismerős női arccal találta magát szemben: Ludmilla, a bártáncosnő! A kép fehér mellsíkján előkelősködő, szálkás betűk hirdették: „Micsunak, eljegyzésünk napján, Mila.”

Lily fogta a képet, és sürgős rehabilitálásul feltételezett helyére állította. – Szervusz, Mila! – mosolygott vetélytársnőjére. – Ugye nem haragszol?

– Megőrültél? – csapott rá Erszényi, s Mila képét úgy bevágta a sarokba, hogy csak úgy csörömpölt. – Mit kotorászol, ahol nem kell?

– Nem is tudtam, hogy vőlegény vagy! – döfte szíven Lily.

– Nézd, kisanyám – próbált szelídebb húrokat pengetni a lovag –, ez csak afféle humbug! Nem gondolod, hogy feleségül vennék egy bártáncosnőt!

– S egy színésznőt igen?

– Ó, te egészen más vagy – ereszkedett térdre Lily előtt. – Te vagy az Igazi, akit eddig égen-földön hiába kerestem!

– Milának is ugyanezt mondtad!

– Ő mondta nekem, becsületemre – s röhögni próbált a lovag.

– Nyári mese! Engem nem szédítesz el, szépfiú – s arra gondolt, hogy milyen érzés volna, hogyan viselné el, ha előbb adja neki magát, s azután bukkan rá Mila fényképére.

Erszényi térdre rogyva, megkorbácsolt kutya módján nyalogatta Lily kezét, s közben egy szuszra dőlt belőle a dallamtalan „nagyária”:

– Hát sose hallottál megtért bűnösökről? Egyszer majd mindent, mindent elmondok. Ha megtévelyedtem, magadra vess: miért nem ismerhettelek hamarább? Értsd meg, mindent jóvá akarok tenni melletted! Meglásd, boldogok leszünk, ha te is úgy akarod! Kell zálog? Itt ez a gyűrű! Neked adom. – S erővel igyekezett Lily ujjára húzni súlyos, monogramos aranygyűrűjét.

A töredelem nem tévesztett célt: Lily elérzékenyülve túrt bele a térdeplő gavallér bozontos hajába: – Szegény bolond fiúcska – suttogta, s még valami könnycsepp is megcsillant a szeme sarkán. – De mi a szándékod Milával?

– Bízd csak rám! – vetette fel a fejét a fiú. – Úgyis torkig vagyok vele. Elintézem.

– Vagy ő téged! Esetleg engem…

– Ne félj! A kezemben van. Minden piszkos dolgáról tudok. Különben sem volt igazi menyasszonyom. Gyűrűt sem váltottunk… Ez a gyűrű a tied. Fogadd el, ne sérts meg, ne tégy tönkre!

Lily engedelmesen tűrte, hogy a gyűrűt felhúzzák a középső ujjára; nagy volt, sehogy sem akart megállni rajta.

A szobát hirtelen elöntötte a fövő kávé illata. Lily kisietett, s pár perc múlva maga szolgálta fel.

– Most aztán igazán menjünk – jelentette ki azután.

– Legyen úgy, ahogy te akarod – ölelte át a megjuhászodott fiú. Még szerencse, hogy az indulást Lily indítványozta, különben rövidesen attól kellett volna rettegnie, hogy Ludmilla, lévén közel a bárok zárórája, betoppan, s akkor kő kövön nem marad a garzonlakásban.

 

 

Forgó abban a pillanatban, amikor a villany kialudt, s a fénypallót hirtelen elnyelte a homály, koromsötétben találta magát. Annyira belemerült a görcsös bámészkodásba, hogy jóformán azt sem tudta, hol van. Csak tudjak lekecmeregni innen – fohászkodott neki a visszavonulásnak –, soha, míg a világ, bástyára nem mászom – fogadta meg, s csörtetve hurcolta dermedt tagjait a száraz gizgaz, vadszőlőindák és ürömszárak között. Lelkében egymást váltogatták a csalódás s a megelégedés hullámai, mint némely nyári alkonyaton cserélgetik egymást a vetekedő hűvös és meleg légáramlatok. Csalódott, mert nem lehetett tanúja semmi vérkorbácsoló csodának, de éppen azért volt egyszersmind elégedett. Mert, hacsak azalatt nem történt semmi, amíg ő a falon kereste útját felfelé, akkor Lily valóságos szent!… De holnap vagy holnapután több mint valószínű, hogy elbukik, s ezt minden eszközzel meg kell akadályozni! A nagy feladatra azonban ő egymagában kevés, tehát szövetségest kell találnia. Márpedig ez nem lehet más, mint Gréberné, akinek legalább olyan mértékben érdeke Lily tisztaságának megóvása, mint neki magának. Egyelőre mindennél fontosabb, hogy – már csak a szent ügy érdekében is – ép tagokkal jusson le innen. Csak tudná megtalálni azt a pontot, ahol feltornászta magát! Most azonban, hogy az ablakok hirtelen megvakultak, még nagyobb sötét uralkodott el az egyenetlen, romos, gizgazos városfalon.

Az autó odalent éppen berregni kezdett – s Forgó leleményességét ez megkétszerezte. Tapogatózva indult vissza a már felfelé is nyaktörő útján. Botját, hogy a fölösleges tehertől szabaduljon, előredobta. Négykézlábra ereszkedett, úgy ért ahhoz a ponthoz, ahol a hajdani lépcsőfokokon felérkezett. Sikerült két-három méternyit ereszkednie – de hirtelen megingott, a vadszőlőt hiába markolta, s félig csúszva, félig zuhanva nagyot puffant a bűzhödt, gizgazos városfal tövében.

Egy perc is eltelt, amíg moccanni mert. Úgy érezte, minden csontja eltört. Feltápászkodott, és reszkető kézzel tapogatta sorra végtagjait. Csak a lábában ne volna az a szörnyű nyilallás, ugrándozott fél lábon, nem volna semmi baj, s már a botját kereste. Szerencséje volt: fényesre csiszolt acélvége világított, mint egy szentjánosbogár. Felvette, és bicegve, nyögve indult a Fő tér felé.

Feje fölött egy gömbölyű, piros burájú lámpa kelleténél jobban világolt. Jaj neki, ha meglátja valamelyik erre koslató tanítványa vagy egy fiatal, sűrűvérű tanár! Odavolna a becsülete… A fal mentén, sánta kutya módján, kínjában fogát csikorgatva, fel-felszisszenve kullogott el végzetessé válható kalandja színteréről.

 

 

Másnap délelőtt bebicegett az özvegy szobájába. Irtózatos erőfeszítésébe került, hogy titkolja bokája dagadását, fájdalmas nyilallásait.

Gréberné nyihogó örömmel fogadta. Repesett a boldogságtól, mert a nagy, monogramos aranygyűrű – ínséges években felbecsülhetetlen értékű jegyajándék – megnyugtatta, sőt rózsaszínű álmokba ringatta Lily kapcsolatának természete felől. Mi több, Forgót most már több eséllyel tekinthette a maga zsákmányának.

– Mit szól hozzá professzor úr: a leányom menyasszony!

– Magasságos ég! – bődült el Forgó, s széles tenyerével a homlokára csapott. – Ki mondja?

– Lily maga!

– S kinek a menyasszonya?

– Erszényi Miklósnak.

– Boldog Isten! – hörögte Forgó s lerogyott egy székre; a rokonhangú reccsenés abban a pillanatban eszébe juttatta tegnap éjjeli kalandját. – Asszonyom – kezdte magából kikelt ábrázattal –, én úgy is mint felesküdt pedagógus, úgy is mint aki tiszta, mondhatni atyai érzésekkel viseltetem Lilykénk sorsa iránt, kötelességemnek tartom nagysádot a való helyzetről tájékoztatni.

– Ne ijesszen meg!

– Nem… nem akarom megijeszteni; mindazonáltal legyen erős.

– Tud valamit?

– Mindent! Még annál is többet: leánya egy minden hájjal megkent gazfickó karmai közé került!

– Az unokaöccséről beszél?

– Rokonait az ember nem válogathatja meg – mondta Forgó, s a fejét egy pillanatra mellére horgasztotta.

Azzal mindent elmesélt, amit egy Erszényi Miklós nevű anyaszomorító kalandorról, kapcabetyárról tudott. Azt is, hogy tegnap éjjel, „merő véletlen folytán” – tanúja volt, amint Lily besurrant a Bástya u. 21. számú ház kapuján, és legalább másfél órás együttléttel ajándékozta meg elvetemült csábítóját.

– Mért nem futott utánam azonnal? – ájuldozott az özvegy. – Tán megakadályozhattuk volna!

Forgó jobbnak látta nem ismertetni tapasztalatszerzése körülményeit; a jóvátehetetlen mulasztást ekképpen próbálta menteni:

– Nem tehettem! Honnan tudtam volna, hogy nem mennek-e még egyebüvé is onnan? Nyomukban óhajtottam maradni…

– Köszönöm, így is köszönöm – borult Forgó vállára az asszony. – Most aztán mitévők legyünk?

Forgó komor töprengéssel meredt maga elé.

– Cselekedni kell! Cselekedni!

– Hogy képzeli a dolgot?

– Mindenekelőtt: Lilyt felvilágosítani csábítójának kiléte felől! Ezt naccsádkámra bízom. Azután, ha a leányzó hajthatatlannak bizonyul, rázárni az ajtót. Szobafogságra vetni! Végül: ezt a ficsúrt kisuppoltatni a városból!

– De hátha Lily utána szökik?

– Majd vigyázunk rá!

Gréberné félájultan omlott Forgó karjaiba.

– Drága barátom! – pihegett a férfiú keblén. – Nem is tudom, hogyan háláljam meg atyai gondoskodását… Még rágondolni is rossz, milyen tehetetlen volnék e szörnyű ügyben, ha nem állna mellettem maga!… Örök hálára kötelez… Ne hagyjon el!

Forgó úgy gondolta, nem élhet vissza egy kétségbeesett anya kiszolgáltatottságával. A görcsösen kapaszkodó, félmeztelen karokat lefejtette nyakáról.

– Bízhat bennem, asszonyom! – mondta. – Szerepeinket koordináljuk. Kegyed ma délután kérdőre vonja a leányt. Ha végképp elvakultnak bizonyul, lerántja a leplet csábítójáról. Én azalatt mindenesetre levelet írok neki – ugyanis néhány nap óta nem áll szóba velem –, s eljuttatom a színháznak becézett bűntanya főportájára. Meglesz a hatása!

– Köszönöm, köszönöm – rebegte az asszony. – Magát a Gondviselés küldte!… Már rég a Szamosba öltem volna magam!…

– Higgyen! Erősen higgyen! Minden jóra fordul – szuggerálta Forgó, és homlokon csókolta e gyöngédségnél többet, másvalamit esdeklő asszonyt.

– Köszönöm, drága ember – kínálta száját Gréberné. – Hogyan háláljam meg?…

Forgó lökésszerű elhárító mozdulattal jelezte, hogy semminemű hálára nem tart igényt, sarkon fordult, és bevonult a szobájába.

Asztalhoz ült, előkotort cókmókja közül egy dolgozatfüzetlapot, a tintásüveget kidugta, tollat ragadott, s a következő sorokat vetette papírra:

 

 

Forgó, átfutván a feddésnek szánt, de gyöngédre sikerült sorokat, úgy találta, hogy valami hiányzik belőlük a biztos meggyőzéshez: a fő-fő érv, melyet siettében elfelejtett beleadagolni… Sebtiben utóiratot firkantott:

 

 

Borítékja nem volt – mindjárt vesz a sarki trafikban, határozta el, és útnak indult…

Lily nélkül, s szeme előtt mégis állandóan az ő alakjával, oly furcsa volt követnie a tegnap esti útvonalat! Mintha az emberekkel együtt, kik tegnap itt őgyelegtek, ő maga is kicserélődött volna. A döntő lépés szele sodorta; hatalmasnak, legyőzhetetlennek érezte magát, mint eszménye szolgálatában egy templárius lovag… Dagadt, nyilalló bokáját is úgy vonszolta, mint valami harctéren kapott sebet.

A színház sarkán körülnézett, megfogott egy rikkancsot, s némi pénz kíséretében rábízta a levelet. Aztán sietve távozott a színház közeléből.

 

 

Gréberné azalatt még a piacon, a kofák és a vásárlók zsivajában is azon rágódott, milyen szavakkal szorítsa sarokba a leányát, mihelyt az hazavetődik. Abból a szörnyűségből, amit tud, az elején semmit sem árul el… Csak nehogy a bolond Forgó elébe vágjon! Még ebédfőzés közben is a végleges szövegen törte a fejét, s körmönfont keresztkérdéseket csereberélgetett.

Lily két óra tájban végre hazaérkezett. Fejkendőjét, kabátját szeleburdi széles mozdulatokkal vetette le, s megjátszott derűvel robbant be a konyhába.

– Csókollak, Memikém! Mit adsz ebédre? Őrült éhes vagyok!… – csacsogta, s hatalmas csókot cuppantott anyja konyhaillatú, sülthagymafüstben párolt arcára.

Grébernét kihozta sodrából ez az átlátszó képmutatás.

– Hallatlan romlottság! – törölte le egy konyharonggyal Lily csókját, s mit sem sejtő lányát messzire penderítette magától.

Lily ebből a durvaságból mindent megértett.

Forgó, a nyomorult, kiszolgáltatta! A levél, melyet az alkalmi postás idejében átadott, egy álszent őrült műve; félrevezette, aljas bosszút állt rajta, a nyomorult!

Hát jól van. Így is jól van – reménykedett. Majd csak kivágja magát. Egyelőre megpróbálja szépíteni a dolgot, hátha mégse tud éppen „mindent” az anyja.

– Takarodj a szemem elől! – förmedt reá az asszony.

Lily kislányos megszeppenést erőltetve közeledett ismét az anyjához:

– Az istenért, mi bajod? Nem értelek!

– Még színészkedsz is? Még van kedved színészkedni? Angyal szerepet játszol, te piszkos kis kurva! – rikácsolta, s csapkodni kezdte az edényeket a konyha bádogasztalán.

Lily, ártatlansága tudatában, szemét égre fordítva fogta könyörgésre a dolgot:

– Hát nem hiszel nekem, édesanyám? Bedőlsz mindenféle pletykának? Csak éppen a lányodnak nem hiszel?

– A lányomnak!… Hát van még nekem lányom? Volt, szó se róla, azt hittem, az enyém, a véremből való… Tudod, mi vagy? Ringyó, becstelen ribanc, mindenféle jöttment kapcája! – üvöltötte, és zokogva szorította arcára a piros csíkos konyharuhát.

Lily hirtelen elsápadt. Fojtott hangon szólalt meg, s keze reszketve nyúlt ki anyja felé.

– Nem akarsz meghallgatni, anyám? – kérdezte, s arcvonásai fenyegetően megkeményedtek. Vége volt már színészkedésnek, csűrésnek-csavarásnak.

– Azt hiszed, van valami mentséged? Számomra meghaltál! – hörögte az anyja.

– Hallgass meg, anyám, míg nem késő: sohasem voltam senkié!

– Így hazudni! Inkább azt mondanád meg, mióta jársz oda!

– Tegnap voltam először… és utoljára.

– Egy szavadat se hiszem!

– Kár. Én többet nem mondhatok.

– Délután eljössz velem az orvoshoz: megvizsgáltatlak! Még örülni fogok, ha nem talál áldott állapotban, vagy nem fedez fel valami szörnyű betegséget! Te elvetemült!

Most már betelt a mérték. Lily megborzadt, arcát elöntötte a vér. Szinte sikoltotta:

– Komolyan gondolod? Kész volnál így megalázni?

– Ebéd után alómars, indulunk! Gyújts be a fürdőszobába. Előbb tisztálkodni fogsz!

Lily, mintha anyja parancsát követné, szó nélkül sarkon fordult, s olyan rángásokkal az arcán, mintha szívében kést forgatnának, kitámolygott az előszobába. De esze ágában sem volt begyújtani. A fogasról leakasztotta kabátját, a kockás skót sálat hajára borította, a gardrób tükrébe búcsúpillantást vetett, s halk, de határozott lépésekkel kivonult anyja hajlékából.

– Lily! Azonnal gyere vissza!

Szó nélkül haladt tovább.

Az utcára érve, felülről, az ablakból hasított belé anyja visítása:

– Nem hallod? Parancsolom!

Lily fel se nézett; szinte szaladva igyekezett tovább… Csak le ne vesse magát az a szörnyű asszony!

– Te disznó! Te szemét! Többet ne kerülj a szemem elé! – hallotta anyja búcsúszózatát. És most már tudta, hogy anyja nem tesz kárt magában. Még ma beszaladgálja ismerőseit, s mocskos rágalmait világgá kürtöli. És ezentúl lánya gyalázása lesz az életeleme.

 

 

Forgó éppen jókor fordult be az utcába; a látványos és hallatos búcsújelenetnek egy kőhajításnyiról tanúja volt. A helyzetet azonnal felismerte, háziasszonyával néhány kalimpáló jelet váltott, és sántikálva Lily nyomába vetette magát.

Lily erről mit sem sejtve, úgy loholt tovább, hogy egyszer se fordult hátra. De ha hátrafordult volna, üldözőjét akkor se pillantja meg: szemére hályogot vontak patakzó könnyei.

Inkább a szembejövőktől tartott. Hogy háta mögött mi történik, azzal már nem törődött. A híd javában égett mögötte, tán már le is szakadt…

A sarkon túl lassított. Érezte, szíve összevissza kalapál. Ájulástól félt; falnak, fának dőljön-e? Most nem adtak tanácsot rendezők, sem elég tapasztalatot színpadi ájulásai… A malomárok gyaloghídján megállt, belebámult az átlátszó, zöldes vízbe. Egy babakocsi roncsa gyökéren fennakadva kalimpált, félig a parton. A látvány teljesen lekötötte, eszmetársításokat kínált. Egyetlen pillanat alatt felszínre vergődött s megfogamzott lelkében az elhatározás: most már azért is felrohan az első nőgyógyászhoz, kinek címtábláját megpillantja, megvizsgáltatja magát, s két példányban állíttat ki szüzességi bizonyítványt: egyikkel az anyját, a másikkal Forgót örvendezteti meg… De a következő pillanatban felülkerekedett az undor, az irtózás: még sohasem volt nőgyógyász kezében. Pedig ha valamivel, ezzel a papírral örökre el tudná őket némítani, sőt alázatos, megtört rabszolgáivá tehetné… Csak égjen rajtuk, a lelkükön, ha van, hogy ő, Gazdag Lily színművésznő, az úr 1946. esztendeje október havának 14-ik napján, délután 4 órakor, olyan ártatlan, mint a ma született bárány! S ha 5 vagy 6 órakor már nem lesz az, vére azok lelkén száradjon, akik végzetes tettére sarkallták…

Forgó levelének egyszeri elolvasása is elég volt ahhoz, hogy ezt a szerencsétlen fanatikust végképp megutálja. Most kivette táskájából a papírdarabot, diribdarabokra tépdeste, s a gyors folyású vízbe szórta.

Forgó, aki tisztes távolságban lesben állt, mert Lily öngyilkosságától tartott, tanúja volt az aktusnak; de inkább valami „bűnjel” eltüntetését vélte észlelni ebben a műveletben…

Lily kissé megnyugodva indult tovább: szinte behunyt szemmel haladt a Bástya utca felé a város kora délutáni forgatagában. A harmincas évek elején épült, sárgára vakolt modern ház nemsokára ismerősen és hívogatóan állt előtte.

Mint aki kálváriajárásának végére ér, megadással lépett be a ház kitárt üveges kapuján. Első emelet, a lépcsőtől balra – rekonstruálta tegnap éjjeli útvonalát. Ha Erszényit otthon találja, jó, ha nem – az se baj, legalább késleltetheti a végső lépést. Becsengetett.

Erszényi borzas feje megjelent a lesőlyukon. Arcán meghökkenés, a hirtelen, néma haditanács vibrálásai, majd széles, elégedett vigyor.

– Lilykém – zárta karjaiba a váratlan vendéget. – Ez igazán édes tőled! – S csókkal borította mindkét arcát.

– Semmi programod ma délután? – kérdezte Lily.

– Mi volna? Vártalak! Éreztem, tudtam, hogy jönni fogsz! Egész éjjel veled álmodtam – áradozott a dalia, s a kulcsot kétszer is megfordította a zárban. A kerek lesőlyuk ablakát azonban elfelejtette belülről bereteszelni.

Lily körülnézett a nappali világítású szobában. Az ablak nyitva, odaát vén várfal, rajta vadszőlő vörös foltjai, túl a templomtorony és rengeteg háztető, az égen rózsás, hosszan elfekvő fellegek…

A kereveten, ahol Erszényi eddig sziesztázott, nyitott könyv, hamutartó. A likőröskészlet, a cigaretta változatlanul azon a helyen, ahol éjjel hagyták…

– Kínálj meg! – bökött állával a hasas üvegre, mely valami gyanúsan zöld itallal volt tele, s nyújtotta a kis talpas poharat.

Erszényi boldogan engedelmeskedett. Lily egy hajtásra kiitta.

– Gyenge – fitymálta. – Nincs valami komolyabb italod?

Erszényi térült-fordult, s a bárszekrény mélyéről egy üveg whiskyt vett elő. Vizespoharat hozott, félig töltötte, s Lily kezébe adta.

– Amerikai, kincstári whisky! Rejtett tartalékom…

Lily az ablak felé emelte a poharat; a barna folyadékon átszűrődött, opálosan ragyogott az alkonyati nap… – Whisky?… Először iszom. Egészségedre – mondta, s amíg egy csepp volt benne, el nem vette szájától a poharat.

Erszényi térdét csapkodta nevettében. – Először? Ezt nekem akarod beadni?… Szóval whiskytől még szűz vagy!… – s hogy el ne maradjon, ő is ivott egy-két korttyal.

– Most pedig menj ki, s főzz egy feketét! – rendelkezett Lily.

Erszényi ugrott s rohant. És mialatt vígan zenebonált odakünt a főzőkonyhában, Lily másodszor is töltött magának, másodszor is felhajtotta. Egyetlen mozdulattal kibújt a ruhájából, cipőjét lerúgta, harisnyáját lerángatta, mintha többet sohase lenne rá szüksége, kombinéjából kibújt, bugyijából kilépett, s végigfeküdt a rekamién; szíve úgy lüktetett, hogy bal keble meg-megrándult bele.

Mire Erszényi visszajött, vendégét az első pillanatban nem találta: figyelmét az elszórt ruhadarabok annyira lekötötték. De nem sokáig kellett keresnie.

– Hát ezt jól csináltad! Vagány kölyök vagy, nem mondom! – heherészett, de azonmód valami aggodalom és ború öntötte el az arcát. Még szerencse, hogy az ajtót jól bezártam! – gondolta.

És odarogyott Lily mellé.

– Hogy dobog a szíved! Nekem ne játszd meg magad! – kedélyeskedett, s a lüktető mellet gyűrni, markolászni kezdte.

Lily behunyt szemmel, foga közé húzott, összepréselt ajkakkal, halotti mozdulatlanságban feküdt; csak a szíve dobolt, s mint valami ököl, döngette bordáit… Rózsaszínű testén végigesett a napsugár. Az alkohol gyors utat talált központi idegrendszeréhez, személyiségét kikapcsoló bódulat környékezte…

Forgó meg se várta, míg védence eltűnik a sárga ház kapuján; az irányból a célra következtetve megfordult, s erőltetett menetben bicegett haza. Jelentést tett a rémült asszonynak, katonásan. Pár perc múlva együtt indultak a Bástya utca felé.

A sarkon konflisba ugrottak-kapaszkodtak. A kocsist busás baksis ígéretével vad hajtásra nógatták. A járókelőktől ekként elszigetelődve, küldetésük sorsdöntő voltának tudatában, valóságos kisistennek érezték magukat.

Forgó a ház előtt leugrott, az asszonyt lesegítette, s némán a két ablakra mutatott. A kocsist gavallérosan kifizette, s meghúzódott a szemben levő sötét házacskák egyikének kapujában.

Fel se merült már benne, hogy diákjai, tanártársai esetleg megpillantják: sokkal nagyobb dolgok forogtak kocán, mint az ő erkölcsi feddhetetlensége, jó híre.

Gréberné úgy rohant, hogy kettesével vette a lépcsőfokokat. Most leszámol a leányával, le a csábítójával! Az isten irgalmazzon nekik!

A kémlelőlyuk ablaka időközben a huzattól teljesen kinyílt. Gréberné belesett rajta.

Lily kabátjának látványa a fogason, a fényes férfi bőrkabát mellett, még jobban fejébe kergette a vért.

Nem csengetett, rögtön dörömbölni kezdett.

Pár pillanat múlva Erszényi borzas feje megjelent a lyuk előtt.

– Te strici! – köpte arcába az asszony, s villámgyorsan belekarmolt.

– De asszonyom! Kihez van szerencsém? – kapdosott levegőért Erszényi. Jól tudta, kit tiszteljen látogatójában, de húzni akarta az időt.

– Botrányt akarsz? Hát majd csinálok! – rikácsolta az asszony, s olyan vadul rugdalta az ajtót, hogy a lépcsőház megszázszorozva visszhangozta az ágyúlövésszerű dördüléseket.

A szomszéd lakásokból kíváncsi alakok vonultak ki a folyosóra: egy szobalány, egy öregasszony, egy mankós hadirokkant férfi, s néhány kamasz. Viselkedésük elárulta, hogy egytől egyig a felháborodott anyának adnak igazat.

Erszényi belátta, hogy látogatója parancsát teljesítenie kell. Ajtót nyitott, s beengedte az előszobába.

Gréberné, mint a fúria, lökte félre, s rontott be egyenest a szobába. Lily ott állt a kályha sarkába húzódva, sebtiben magára rántott kombinében, kigyúlt arccal, borzasan.

– Hát csak ezt akartam! – sziszegte az anyja. – Hogy így lássalak, te világ kurvája! Hogy többet ne hazudhass nekem! Szedd össze a culibulidat, s indulás!

Összekapkodta s odacsapta a harisnyát, a többi ruhadarabot Lily arcába.

– Hol van az a gazember? Beszélni akarok a fejével. – Kiordított az előszobába: – Ne bujkálj, te piszok! A kezemben vagy. Ezt a bűntanyát a fejedre gyújtom!

Erszényi közben rendbe hozta magát a fürdőszobában, s cinikus mosolyt erőltetve, vállát sűrűn vonogatva állt Gréberné elé.

– Inkább egy cigarettát, asszonyom! – tolta az orra elé az egy szál Chesterfieldet.

Gréberné kipofozta a kezéből.

– Fölényeskedsz, disznó? Kikaparom a szemedet! Elcsábítottad a lányomat!

– Kikérem magamnak – hebegett Erszényi, s már-már azon volt, hogy Lilyt kiszolgáltassa, azonban betyárbecsülete felülkerekedett.

– Te utolsó strici! – emelt rá kezet az asszony.

– Nem tűröm ezt a hangot – ugrott neki a lovag. – Mindjárt megmutatom, kivel van dolga! – s Grébernén nagyot lódított.

Gréberné megtántorodott, de volt ereje körülnézni, lerogyott egy székre, hápogva, nyögve levegő után kapdosott, majd arcát kezébe temette, s ugató zokogásban tört ki.

Erszényi megkönnyebbülten sóhajtott fel. Megfordult a hadihelyzet! Taktikát kell változtatni.

– Egy pohár whisky, asszonyom? – udvariaskodott, hajlongott előtte.

– Ha van magában egy szemernyi becsület, tudja, mi a kötelessége! – mondta csukladozva az asszony, s reszkető kézzel nyúlt a pohár után.

– Tudom. Lily a menyasszonyom! – jelentette ki Erszényi, s haptákba vágta magát.

Lily felszisszent; attól félt, hogy Ludmilla a sutba dobott képen megelevenedik, s menten kikaparja a szemét.

– S ezt ilyen körülmények közt kell megtudjam, én, az anyja!

– Jobb későn, mint soha – hetvenkedett Erszényi; érezte, hogy csatát nyert, s az asszonyt hamarosan szépszerével kitessékelheti.

De az felpattant, szeme szikrát szórt, s a poharat az asztalhoz koccantotta.

– Gyalázat! Jössz, vagy nem jössz, te szörnyeteg? – förmedt rá a lányára.

– Csak menj, édesanyám! Én maradok – válaszolta keserű megvetéssel. Hol volt már attól a negédeskedéstől, hogy anyját „Memikémnek” szólítsa! Kiállt az ablakba, a tükröző ablakszemekben haját igazgatta, és kihajolt az utcára, mint akinek nincs miért bujkálnia.

Forgó későn ugrott be a kapualjba; szemük egy pillanatra találkozott.

Ezek szövetkeztek ellenem! – döbbent rá Lily a valóságra, s most már gyűlölettel mutatott utat anyjának:

– Menj már innen! Odalent vár a fullajtárod!

Gréberné arca megvonaglott. Az a barom Forgó! Elárulta magát, és engem is elárult! – szerette volna ordítani, de fogcsikorgatva hallgatott.

Erszényi kíváncsiságtól égve trappolt az ablakhoz. Forgó éppen akkor igyekezett behúzódni egy másik kapumélyedésbe.

– Hm – pattintott az ujjával Erszényi –, bácsikám, a vén bolond? Hát ez is benne van a pakliban? – S ő is rávicsorgott Grébernére. – Ezt jól megszervezték! Mért nem hozták mindjárt a néprendőrséget?… Van még valami óhaja a nagyságos asszonynak? – nyomta meg a szót.

– Vigyázzon az irhájára, fiatalember! – emelte fel az ujját Gréberné. – Maga nem ismer engem, de ha akarja!…

– Nem, isten őrizz… Legfeljebb, ha más hangon kezdi!… Akkor lehetne még velem beszélni a nagyságos kisasszony érdekében… – mondta Erszényi, s az asszonyt a vállánál fogva, gyilkos előzékenységgel, szinte ölelgetve sodorta kifelé; a küszöbön áttuszkolta, az ajtót bezárta, s visszatrappolt.

– Te… te kis ártatlanság! – közeledett sátáni vigyorral Lilyhez.

– Csak nem gondolod, hogy a nyakadba akarom varrni magam? – lihegte Lily a toporzékoló, ölni készen rámeredő görcsös arcba.

– Nagyon kedves! – sziszegte az a foga közül, s a lány hajába markolt, fejét a kályhához koppantotta. – Négykor feljössz a lakásomra, négy óra öt perckor lefekszel nekem, négy óra húszkor beállít az anyád! Vizsgarendezés volt! De ne félj, gondoskodom róla, hogy ne dicsekedj vele a színházban!…

Lily reszketve, halottsápadtan támaszkodott két tenyerével is a kályhához. A langyos csempék túlvilági jóságot, békességet kínáltak ezekben az embertelen pillanatokban. Ártatlanságának tudatában emelt fővel nézett farkasszemet – talán a hóhérjával.

– Ölj meg! – suttogta. – Verd szét a fejem, vagy lőj agyon! Ne csak szavakkal gyilkolj! – és térdre vetette magát Erszényi előtt.

– Menj, s anyád előtt térdelj! Az az őrült most végigkürtöli az egész városban!

– Persze, persze!… Milácska is megtudja, és oda a becsületed… – mondta Lily, s feltápászkodott. Érezte, hogy vére szivárog, fájdalmai is voltak. Odaimbolygott a karosszékhez, melybe ruhadarabjait s retiküljét tette volt.

Erszényi némán figyelte minden mozdulatát. Megszánta volna? Vagy megijesztette az alvajáró lomhaság? Hangot változtatott – vagy taktikát? Odament hozzá, s megsimogatta a haját.

– Hagyjuk a jelenetet! Beszéljünk okosan! – kérlelte.

– Ne nyúlj hozzám – lökte el magától Lily, s hátralépett. És indult volna a fürdőszobába, ennek legfőbb idejét érezvén…

– Ó, az istenedet – állította meg Erszényi hangja. – Vigyázhattál volna, ha tudod, hogy… – de nem mondta ki, amit akart. Félt kimondani.

Lily Erszényi tekintetét követte, s meglátta a tenyérnyi sötét foltot a szőnyegen.

– Ne haragudj – mondta, vére látványától megriadva, nagyon kislányosan.

– Eredeti kasmír, a múlt héten szereztem! Gondolhatod, hogy nem bagóért. Most aztán nézhetem – méltatlankodott a lovag, az asztallapnyi szőnyegen esett szeplő miatt.

Lily szemében már olyan rémület üveglett, mint a verébfiókáéban, mikor a ketrecben csőrét csattogtatva indul felé a bagoly… S közben érezte, hogy a lába szárán az a meleg erecske tovább folydogál.

– Ne mászkálj, mindent összevérzel nekem! – parancsolta Erszényi. – Hozok valami rongyot a fürdőszobából – mondta, s kirohant.

Lily retikülje néhány karnyújtásnyira volt az asztalon; zsebkendőért nyúlt – de alighogy a zárat kikattintotta, észrevette a széktámlára akasztva Erszényi oldaltarisznyáját. Alvajáró biztonságával nyúlt bele, azt a hideg, cigarettatárca-tapintású tárgyat két ujjal kiemelte, s mélyen a maga táskájába süllyesztette. Zsebkendőre, úgy érezte, már nincs szüksége…

Erszényi, ha csak egy másodperccel hamarabb lép ki a fürdőszobából, a kis hall nyitott ajtaján át tetten érhette volna.

Kezében rózsaszínű, talán lábmosáshoz használt kis törülköző, s egy jó marék vatta.

– Intézd el itt! A fürdőszobát nem fogod összemaszatolni. A törülközőt aztán dobd be a kályhába!…

És magára hagyta. Nem titkolhatta, hogy zavarban van. A rohanó öt-hat perc elég volt, hogy többszörös megbánás, lelkifurdalás kerekedjen felül aranyifjúi cinizmusán. Kiment a konyhába. Tett-vett, csörömpölt, talán italai közt válogatott.

Lily olyasmit érzett, mintha a sorsot, női mivoltának legfőbb áldozata árán, végre maga felé hajlította volna, s ezentúl mindennek úgy kell történnie, ahogy ő akarja. Nincs többé anyja, nincs szeretője – a maga ura. A Frommer-Stop is, lám, az ő kiszolgálására készülődött már időtlen idők óta, éppen csak a kezét kellett érte kinyújtania.

De mégis olyan szemérmes, zavart kis mozdulatokkal, szinte lopakodva törölgette magát, mintha kaján bámészkodóknak közszemlére téve, pellengéren állna. Ujjai közt is idegentest-érzés kínozta: a túl nagy, ide-oda forgó gyűrű, reszketeg, kapkodó mozdulatai közben, újarany csillanásával szívéig nyilallt. Lekapta, elgurította… A vattát, ahogy csak tudta, beszorította combjai közé, s óvatosan felöltözködött.

– Kész vagy? – harsant a konyhából érdesen, sürgetőn.

Lilyt erre a hangra – mert benne kíméletlenséget, szándékos durvaságot érzett – egy pillanatra a gyilkosság gondolata szállta meg. De csak egy pillanatra. Józansága felülkerekedett: a hideg, fekete fényű szerszám kezeléséhez nem ért. Mi történik, ha ráfogja megtiprójára, de a ravasz nem kattan el?… Az nekiugrik, a fegyvert kicsavarja a kezéből, s akkor eredeti elhatározásának befellegzett!

– Kész – válaszolta megadóan. Ez a szó sok mindent sűrített. De Erszényi csak a maga számára fontosat hallotta ki: azt, hogy a leány elkészült a toalettjével, tehát a szűrét végre kiteheti. Ludmilla vagy akár a rendőrség nyugodtan zörgethet aztán lakása ajtaján.

Kedveskedni próbált: Lily arcát mosolyogva két tenyerébe fogta.

– Örülj neki, csacsikám, hogy túlvagyunk rajta! – és meg akarta csókolni.

– Le vagy… – vágta képébe Lily, s szó nélkül, összeszorított lábszárral igyekezett a kijárat felé. Kabátját leakasztotta, hóna alá fogta, s keze a kilincsen volt már, amikor Erszényi útját állta.

– Ne izélj már!…. Így nem mehetsz el, mindenki utánad fordul. Autóval viszlek a színházba – mondta, és nyúlt volna a fogashoz, bőrkabátja után.

– Az autód is le van… – szaladt ki Lily száján másodszor is, de még keserűbben, s hogy el ne gáncsolhassák, vissza ne ránthassák, villámgyorsan, háttal fordult kit az ajtón.

– Ha neked így jobb, te kis mafla!… – hallotta még lovagja búcsúszavait a lesőablakból, aztán az is bekattant mögötte.

 

 

Forgó az utca felső végében állt lesben. Amikor Lilyt észrevette, méghozzá Erszényi nélkül, kióvakodott a kapumélyedésből, s léptei ütemét Lilyéhez mérve, némileg megnyugodva szegődött a nyomába. Hogy a járókelőkben vagy netán ismerősökben a legcsekélyebb gyanút se keltse, botja propellerszerű forgatásával és fütyörészéssel mímelte a gondtalanul sétáló úriembert. Csakhogy Lily hol sietős apró léptekkel, hol támolyogva, szinte dülöngve haladt, mintha részeg volna. Feltűnés nélkül követni egy nőt, ilyen állapotban, nem volt kockázatmentes vállalkozás. Egyébként is bal lába nyilallásai minduntalan gonosz görcsbe rántották az arcát…

Lily lehorgasztott fővel imbolygott egyik utcából ki, másikba be. A járókelőknek csak a fél arcát látta, ha egyáltalán rájuk nézett; s mintha egy merőben ismeretlen városnak összevissza épült házsorai dülöngtek volna körülötte. Térde meg-megcsuklott, halántéka lüktetett, hogy olykor a falnak kellett dőlnie. Különös alakú és tapintású csatornacsöveket, száraz és érdes faderekakat, nyirkos, mohos kőfalakat érintett. Itt voltak ezek eddig is? – álmélkodott, s nem ismert rá semmire. De a legfurcsább és leggyötrőbb az volt, amikor közvetlen közelről, szinte orrával az orrán, szájával a szája előtt, rávigyorgott Erszényi farkaskutyaarca.

Forgó fel nem érhette ésszel, mi baja lehet. Leitatta volna, s talán durván bántalmazta is az a gazfickó? – keresett magyarázatot, s hogy, hogy nem, eszébe jutott a „bukott angyal” kifejezés. De honnan akkor az a glóriaszerű, alkonyati fénykoszorú Lily feje körül?…

Lily, ereje fogytán, s már-már ismeretlen járókelők segítségéért folyamodva végre bekanyarodott a Színház utcába. Ezt az útszakaszt még meg kell tennie, ha másként nem, folyton a falakat, a fákat súrolva, ha kell, négykézlábra ereszkedve is! Aztán elkerülhetetlen egy-két kellemetlen találkozás, szóbaelegyedés: a porta körül mindig lebzsel néhány kotnyeles alak; vagy a fülkében a portásné friss lángosát majszolják, s isszák a savanyú szilágysági vinkót…

De szerencséje volt: csak a portást kellett üdvözölnie. Egy pillantást vetett a próbatáblára: hátha mégis ott a neve, a régebben neki ígért két szerep valamelyike mellett… De megnyugodva látta, s úgy érezte, ez másként nem is lehetett volna, hogy Seurette-et is, Rose-t is azok a kolléganői alakítják, akiknek hangját a próbaénekléskor a karnagy megfelelőbbnek találta…

Forgó az utcasarkon megtorpant, s tehetetlenségét átkozva, botjával a levegőt csapkodva, megsemmisülten bámult a színészbejárón eltűnő „bukott angyal” után. A színház az ő birodalma, mint víz a halé, levegő a madáré. Magafajta halandónak tilalmas, ismeretlen borzalmakat, fertelmeket rejtő tartomány…

 

 

Lily rendetlenül kalapáló szívvel, személyiségvesztő kábulatban, arcán furcsa kis mosollyal, a korlátot szorongatva vánszorgott fel az emeleti öltözők folyosójára. Az esti előadás – A corneville-i harangok – szereplői tarkabarka, sallangos kosztümjeikben mint álarcbeli alakok sürögtek körülötte. Mintha ezek maguk is egytől egyig valami révületben leledztek volna… Egy kardos dalia, nagy, tollas kalpaggal a fején, hangját bőszen köszörülgetve robogott el mellette. A nyitott ajtón át láthatta a primadonnát, amint kapkodó kézzel kenceficéli magát: ügyet sem vetett reá. Már mindenki értesülhetett gyalázatáról, megcsúfolásáról, s azzal, hogy észre sem veszik, jótéteményt gyakorolnak. A balettöltözőben tudott egy rozoga, bőrhuzatú díványt, melyről sok pajzán legenda keringett, valamiért ez vonzotta: hanyatt feküdni, szemét lehunyni, s mindent felejteni, mindörökre!… Az ajtó nyitva volt. Besurrant, kabátját maga alá terítette, s végigdőlt a nyikorgó, recsegő, félig kifordult belű alkotmányon. Nemsokára vad csivitolással rontott be öt-hat leány.

– Ne is törődjetek velem – hárította el szeles érdeklődésüket –, pihenni akarok.

A balett tündérei voltak; jelenésük után kibújtak pásztorleánykosztümjükből, s énekelve, zsinatolva, félmeztelenül ugrabugráltak az urasági kukoricagórénál is hosszabb és szellősebb helyiségben. Aztán felöltözködtek, kosztümjeiket sorra a középen álló hosszú lábas fogasra akasztották, majd egyenként az óriási tükör elé vonultak, és utolsó simításokat végezték polgári, nagyon e világból való toalettkéjükön.

Azt hitték, irigyelt és csodált, prózai szerepekben egy csapásra feltűnt kolléganőjük alszik; nagy tapintatosan még köszönéssel sem háborgatták.

Lily végre egyedül maradt. A színház zengett és lüktetett; hol erősebb, hol gyengébb muzsikafoszlányok hatoltak fel az öltöző csendjébe, olykor egy-egy csengő szoprán akkord. Harangok csengtek-bongtak; hangjuk már egy álombeli tájból érkező hívás, üzenet.

Lily tagjait ólmos zsibbadás bénította meg. Ha valaki elkiáltja magát, hogy ég a színház, akkor se tudott volna megmoccanni. Ó, ha ez már a halál bódulatának szellője volna, és sohase kellene többé feltápászkodni, emberek közé menni, szégyenkezni és hazudni!… Látta, amint Forgó hórihorgas árnyék módján kalimpál utána az utcán. Anyja is megjelent, mézesmázosan csalogatta haza, s minduntalan Erszényi lehelete csapta meg, lihegést-suttogást hallott, s egészen közelről villogott rá a fiú ragadozófogsora… Aztán autóban száguldott, folyóparton, széles országúton, a távolban mesés rózsás párában tündököltek Buda várának csak egyszer, tizennégy éves korában látott tornyai, ahogy Toldi is láthatta háromnapi bolyongás után… És boldog volt, mint aki hamarosan célhoz ér, új életet kezd és múltját senki se lobbantja szemére…

Felocsúdott, szemét kinyitotta; fogalma se volt róla, hol van e pillanatban. A félhomályban óriási állótükör verte vissza az utcai lámpa fényét; különös, fodros női ruhák, selyem-, bársonykosztümök suhogtak, imbolyogtak, s egy levitézlett, görög drámákban szolgált maszk talányosan vigyorgott rá a gardróbszekrény tetejéről. Felült, kisimította nedves arcába tapadt haját; csak ebből döbbent rá, s csak mostan, hogy sírt, méghozzá sokat.

Most már tudta, hol van, s azt is, mi hozta ide.

A színházban már csend volt, mint valami templomban éjnek idején. Az utcán elkocogott egy lovas kocsi; a távolodó, elhaló lódobogás megnyugtatóan példázta minden földi lárma elmúlását…

Felkelt, kezébe vette táskáját, és menten odaállt a tükör elé. Gyűrött, pöffedt pillájú, karikás szemű arc, borzas fej bámult vissza rá.

Nem, ezzel a fúriaarccal nem adhatja át magát az enyészetnek! Ha már a halála pillanatát megválaszthatta, mért nem használhatna utolsó maszkjához illatos és drága szépítőszereket?

Lázas sietséggel előszedte pudriéját, rúzsát, kölnivizes flakonját, s a tükör előtt kínos műgonddal, percekig kendőzte magát. Haját aprólékosan, ujját meg-megnyálazva rendezte el a homloka fölött s a halántékán.

A fogas feldobált, tarka jelmezei hívogatóan néztek rá vissza a tükörből. Hozzájuk lépett, s remegő ujjakkal végigtapogatta őket. Mennyi szerep! – lelkendezett. Isten veletek, hercegnők, pásztorlányok, midinette-ek és műlovarnők, találjátok meg másban méltó gazdátokat! Isten veletek, álomruhák, a magunkból kibújás, a boldog hazugság és átváltozás szívrepeső percei! Tapsok és virágcsokrok, lámpaláz, siker, és dicsőség – Isten veled, színház!

A legszebbiket kiemelte – tán egy elátkozott királykisasszony csipkés gallérú, rózsaszín köntösét, aki egyik szemével sír, a másikkal nevet –, utcai ruháját egy székkarfára lódította, s nyakába kerítette az izzadság és porszagú, nehéz selyemdamaszt ruhát. Sokáig imbolygott benne a tükör előtt, előre-hátra fordult, oldalról is megvizsgálta a hátát. Amíg a nyakszirtjén begombolta, s a csipkegallért megigazította, karja elzsibbadt – de begombolta, hogy öltöztetőnő se jobban. Aztán benyúlt a táskájába, s kezében a jéghideg, súlyos, csiszolt ércdarabbal – melyről remélte, hogy Sors kellékes előírásosan adta kezébe – szorosan a tükör elé állt. És következett arcvonásainak lehető legtökéletesebb elrendezése…

Sokáig kísérletezett. Nem, amúgy is előreálló metszőfogait nem mutatja, abból baj származhatik – csupán egy virágot kereső lepkeszárny csiklandására támadt gyermekmosoly a szája körül, csak ennyi kell. S főleg akaraterő, amelyből odaátra is futja, hogy a végítélet napján se kerüljön le az a mosoly! Hogy arcát a halálnak semmiféle görcse, kínja el ne torzíthassa!

Amikor a lepkemosoly felülmúlhatatlanul tökéletesnek látszott, boldogan állapította meg, hogy lámpaláza minimális, éppen annyi, amennyi nélkül elképzelhetetlen a becsületes színészi munka, s hogy a megtalált mosoly a hideg, idegen test érintésétől sem torzul el, sőt, talán még bűvösebb belső ragyogással állandósul!

Noha egy pillanatig úgy érezte, hogy e játékot szívesen folytatná akár a világ végéig: mielőtt keze el nem zsibbadt volna – és azt a mosolyt csodálatos lelkierővel állandósítva –, megrántotta a ravaszt.

Elomlott a tükör előtt, és eltűnt a talpig érő kék selyemdamaszt ruha fodrai közt; mintha lelkével a teste is elillant volna.

 

 

Forgó nyolc óra tájban egyre magabiztosabban állapította meg, hogy közbelépésüket siker koronázza: lám, a fránya zöld autó ma már nem koslat Lily után. Leshelyéről, a százéves juharfa reves odvából mind merészebben dugdosta ki az orrát; még fütyörészett is egy-egy dallamot A corneville-i harangok gazdag választékából: ifjúkori bódulások és kísértések dallamai! Valami boldogsággal határos megkönnyebbülést észlelgetett magán: mintha szívét hirtelen elengedte volna az a görcsös kéz, mely Lily megismerése óta egyfolytában markolta, s egyetlen nyugodt lélegzetvételt sem hagyott neki…

A sétatér lassan kicserélte vendégeit, pesztrák és tisztesen botozgató öregurak eltünedeztek, s helyüket a padokon s a bokrok alatt elfoglalták a szerelmesek. Forgó bajszát pödörgetve, saját vakmerőségétől meglepődve mustrálgatott meg egy-egy kackiásabb fehérszemélyt. Semmi kétség: közel az idő, amikor ő is így fog sétálni Lilyvel, édes kettesben, a százesztendős, mindentudó fák alatt, mint ezek a dürrögő párocskák…

Ilyenformán nem csoda, ha egyre kellemesebben telt a várakozás. Lelke az ébredező emlékektől, a jövendő színezgetésétől egyre gazdagabbá vált. Percenként egy-egy esztendőt fiatalodott…

Végre kilenc óra tájban a közönség tódulni kezdett kifelé, az emberek egymás hegyén-hátán özönlöttek – de Lily nem volt sehol. Forgó hiába meresztette szemét, és hamar visszaesett krónikus szorongásos állapotába. Úgy látszik, a leányzónak van még valami elintéznivalója odabent – de mi, vajon, mi, az ég szerelmére? – igyekezett a késésre magyarázatot találni, s már botja acélhegyével hessegette-hajkurászta szeme elől a sűrűsödő rémeket.

Aztán a színház egy varázsütésre elcsendesedett, a fények rendre-rendre kialudtak – s Lily még mindig sehol, sehol!

Márpedig innen – hacsak szárnyai nem nőttek – az ő bukott angyalkája el nem illanhatott! Több gonddal kellett volna a zsinórpadlás ormótlan burkát, a szelelőnyílásokkal tagozott kupolát figyelnie – hátha ott szállt ki előle a vesztébe rohanó leány…

A kihalt terecskén átvágva odasettenkedett a színészbejáróhoz, s megpróbálta a kiskaput. Semmi nyomásra sem engedett, s hiába feszegette szeges botjával is. Aztán a főbejárathoz lopakodott, s ott zörgött-matatott a rézfogantyúkon. Belülről keresztvassal voltak bezárva.

Végül a Szamos-part felől, a betonkerítésen átvergődve próbált szerencsét. A szűk, keskeny udvaron, melyet töredezett kőfal védett a hullámoktól, kimustrált színfalak és díszletek tömkelegében találta magát. Ezeken átcsörtetett, s nekirontott egy kicsi, elfelejtett vasajtónak.

Be volt szegezve. Hiába kaparta, szaggatta, rázta. Hogy a szájába csapódott portól, faltörmeléktől szabaduljon, kivergődött a díszletromok közül, s leroskadt egy deszkából ácsolt dór oszloptalapzatra; bánta is ő, hogy antik tragédiában vagy komédiában szolgált-e valaha, mielőtt kidobták volna, díszletül…

Egy csepp életerőt, egy szikra életkedvet sem érzett. A halál barlangszagú fuvallata soha ilyen közelről nem zörgetett száraz leveleket körülötte. A támlát kínáló deszkaalkotmányon hátradőlt, fájós lábát kinyújtotta. Minden tagját, minden érzékét zsibbadás járta át – s szinte boldog volt a tudattól, hogy talán már a következő percben nem él.

De még sok-sok percnek kellett leperegnie, és számtalan száraz levélnek táncolnia körülötte, amíg teljes kábulatba merült.

S egyszer csak mit lát?

Vele szemben, a Fellegvár mögül özönlő holdfényben kétfelé nyílik a zsinórpadlás templomkupolányi fedele! Muzsika zendül, számtalan orgonasíp visszhangos vízesészúgása, s a tetőnyílás peremére kiröppen egy nagy, karcsú ezüstmadár. Madár, nem angyal. Szárnyat bont, próbálgatja, emelgeti, kétszer-háromszor is int vagy suhint feléje, majd eleinte tétován, s fokról fokra könnyedebben, hullámvonalban emelkedik, s száll-száll, távolodik és tűnik el az aranyló holdfénypallón.

– Lily! Lily! – kiáltja kétségbeesve, s repülni szeretne utána – de mozdulni sem tud, mintha földbe gyökerezett volna a lába…

Borzongató hidegre ébredt; néhány pillanatig azt sem tudta, hol. Egy oldalfélt pislákoló, pókhálós burájú villanykörtének hála, nagy nehezen azonosította környezetét: a színház folyópart felöli, lomtárszerű udvara. Felnézett. A hatalmas zsinórpadlás kupolája alig látható a holdtalan, sűrű éjszakában.

Dagadt bokájú, előrenyújtott lába, mint egy méterfa, hevert előtte, s akkorát nyilallt, hogy felszisszent, mihelyt megmozdította. A városrészben csend, csak a folyó zúgott, morajlott a váltakozó szélirány szerint, a közeli gáton átzuhogva.

Hol a botja? Hol a kalapja? Feltápászkodott, körülbotorkálta a díszletromokat – hiába. Amíg aludt, életformájának, magatartásának talán legfőbb jelképszerű kellékeitől: a vastag, acélvégű sétabottól, a divatjamúlt keménykalaptól fosztották meg holmi garázda éjjeljárók, lelkiismeretlen korhelyek. Magukkal vitték volna? Vagy rossz tréfaként fogták, s behajították a díszletmaradványok közé? Esetleg a düledező palánkon át egyenest a Szamosba?…

Forgó hazatámolygása a Malomárok mentén, hol széles, hol keskeny utcák hosszán a kihalt városban valóságos kálváriajárás volt… A Széchenyi téren egy tükröző kirakatból vonagló, imbolygó, óriás termetű, halálfőarcú kísértet meredt rá. Irtózattal hunyta be a szemét: a kísértet ő maga volt… Egy keresztutcából, mikor lakásától már csak egy-két ház választotta el, autódurrogás ütötte meg a fülét. Beállt a közeli kapumélyedésbe: hátha most hozza haza Lilyt alávaló csábítója, megrontója. Most leszámol vele! – határozta el, s jobbja görcsösen rándult markolásra. De botja fogantyúja helyett a semmit markolta, hogy körmei a tenyerébe vájtak.

Nem, nem a békazöld géphüllő robogott át a kis hídon! Közönséges, özönvíz előtti, ütött-kopott, fekete Fordocska volt.

Fellélegzett… Lily talán már rég hazaért, s az igazak álmát alussza. Továbbindult. Alig lépett kettőt-hármat, valami zörrenést, pendülést hallott a feje felett. Felnézett. Hát valaki integet, zsebkendőt vagy mit lobogtat, s pisszeg az egyik emeleti ablakból. – Professzor úr! – hallja, s Gréberné hangjára ismer. Az egész ház s minden ablak sötét, csak az integető, borzas árnyalak mögött pislákol valami virrasztó lámpa. – Lemegyek, kaput nyitok! – suttogja az asszony, s feje eltűnt az ablakból. És Forgó most döbbent rá, hogy nincs nála kapukulcs! És elcsigázott, bolygó kísértetállapotában, átmelegedő szívvel, végtelen hálát érzett háziasszonya iránt: lesz fedél a feje felett; mert ő inkább megfagyna, semhogy bárkit is háborgasson éjjeli nyugalmában…

– Jézusmária, mi történt magával? – meredt rá Gréberné, ahogy a kapuban megpillantotta.

A kísértet csak legyintett s fejét rázta, ezzel jelezve, hogy amit átélt, emberi szó ki nem fejezheti.

– Lily? – kérdezte rögtön, s jobb tenyerével a szíve táját dörzsölte, nyomkodta.

Az asszony mindent eláruló s mindenről lemondó sóhajjal felelt. És előreindult a lépcsőn; Forgó a nyomában.

Akármilyen homályos volt is a lépcsőház, s bármilyen lelkiállapotban leledzett is a kísértet, a háziasszonyon esett egynémely változást már ott észre kellett vennie… Az ismert, lányával közösen viselt rózsaszín pongyola helyett világoskék, kötött hálórékli rajta, alóla a fehér hálóing a térdéig kilóg; meztelen lábán tollpamacsos selyemtopánka… És ahogy ott a lépcsőn előtte szökdécselt fölfelé, olyan illatfelhőt árasztott, mint egy virágzó mandulafa; sőt, arra is volt gondja – s Forgó, amint fújtatva, szimatolva követte, le nem vette róla a szemét –, hogy formás lábikráját minduntalan mutogassa a mögötte kaptatónak.

– De hát mi történt magával, az isten szerelmiért? – kérdezte újra az asszony, mihelyt az előszobába értek, s az ajtó bezáródott mögöttük. A választ meg sem várva, tessékelte Forgót befelé, a szobájába.

Forgó ott találta magát hirtelen, ahová, talán nem is tudatosítva, évtizedek óta kívánkozott… A vetett ágy aranysárga paplana, az elszórt női ruhadarabok, rekamiéfőn, székeken; a budoárasztalka ovális tükre, előtte hajkefék, pudriék, kenőcsös tégelyek, fésűsdoboz, az éjjeliszekrény rózsaszín selyemburás olvasólámpája: olyasmire vallott, hogy a Gondviselés a földi mennyország pitvarába kalauzolta. A diáktanyák, internátusi tanárszobák, kaszárnyák, laktanyák, barakkok, albérletek, vaságyas, csizmahúzós, gyalulatlan deszkaasztalú, suvick- és formalinszagú bagolytanyáihoz képes az is volt: mennyország, ez a hálószoba!

– Hol van Lily? – kérdezte csak azért is Forgó, s hogy ne kelljen semmi mást látnia, Gréberné szemébe nézett.

– Lily volt, Lily nincs! – hangzott a válasz, olyan riposztízűen, mintha jó előre begyakorolta volna. – Pontosan éjfélig vártam, le se hunytam a szemem. De hiszen látja… – s bontatlan fekhelyére mutatott.

Forgó nagyon óvatosan, csak szeme sarkából mert az aranylósárga paplanos, rózsaszínű párnás, széles nyoszolyára sandítani.

– Még hazajöhet! – mondta, s közben olyasmit érzett, mintha már nem is nagyon bánná, ha nem jönne haza.

– Mikor az éjfelet elütötte – magyarázta Gréberné, s jelentőségteljesen a faliórára tekintett, melynek mutatója már fél egy felé közelgett –, erős elhatározással örökre kizártam a szívemből! De a lakásomból is! Ő akarta ezt… Ha neki így jobb!…

– De drága asszonyom – próbálta Forgó szavakba önteni zavaros gondolatait –, nincs elveszett lélek, s amint az Írás mondja, egy megtért bűnös ezer bűntelennél többet ér…

– Nekem ő örökre elveszett! – jelentette ki az asszony, és két karját olyan mozdulattal ejtette le, mint ahogy talán valamely nemrég élvezett színdarab anyaszerepének nagyjelenetében látta.

Ez a hatásvadászó mozdulat egyszersmind hálóréklijének szétnyílására is szolgált. Forgót a látnivaló – a duzzadó keblek az átlátszó fehér ing alatt – mágnesezni kezdte. S most az asszony hirtelen felzokogott.

– Nincs többé lányom! – mondta elcsukló hangon, s arcát két tenyerébe temette.

Forgó együttérzése a lányát elveszettnek nyilvánító anyával egészen szokatlan, ismeretlen érzéssel vegyült, mely a részvétet egyszersmind közömbösítette. Voltaképp természetes érzés volt. Forgó Géza életének negyvenhetedik évében először érezte férfiasságát tettre késznek – női lény közelében.

– Maga az egyetlen, drága professzor úr, aki átérzi, mi az: lányomat, akiért egész életemet feláldoztam, egy kapcabetyár, egy bandita bűntanyáján tudni!…

Gyanította-e a ravasz vagy ösztöneiben tökéletes javakorabeli nő, mit él át egy bolondul szerelmes öregedő férfi, amikor szíve választottját odaképzeli veszedelmes, fiatal vetélytársa karjaiba?…

Ebben a pillanatban autópöfögés hallatszott. Gréberné felugrott, s az ablakhoz suhant. Kinyitotta, kihajolt. Forgó, lebírhatatlan kényszer hatása alatt, szorosan mögéje zárkózott, és áthajolt a vállán. Néhány másodperc telt el így… Az asszony közben úgy izgett-mozgott, hogy testének minél nagyobb felülete tapadjon a „drága professzor” derekához, ágyékához, lábszárához.

A hídon ezúttal egy rozoga, dzsipszerű katonai jármú zötyögött át.

Ott maradtak az ablakban, de már szemtől szemben.

– Nem ő! Megint nem ő! – sóhajtotta az asszony, s aztán két kezét a halántékára tapasztva, s talán a szerepből kiesve, s talán őszinte fájdalommal: – Nem így képzeltem, hogy kirepül egyszer az én kismadaram!… – És zokogva borult Forgó vállára, a nyakába kapaszkodott, kezét a tarkóján összekulcsolta.

Egy pillanatra, s először, amióta álomlátásából a színház udvarán felriadt, Forgónak megjelent az az álomkép: nagy, karcsú ezüstmadár száll ki a színház kupoláján, s eltűnik a holdfényben. De csak egy pillanatra… Az összefüggést Gréberné kismadara és a nagy ezüstmadár közt már nem volt ideje észrevenni. Az asszony, mintha ájulás környékezné, belecsimpaszkodva vonszolta fekhelye felé; nyögései, lihegései, kapaszkodása, a testéből özönlő illatpára megtette hatását: kikapcsolta, kimasszírozta, méghozzá egyidejűleg, mind testi, mind lelki gátlásait. Máglya lobogott, parázslott, s Forgó bódultan, az üdvözülés mámorában hagyta, hadd perzseljék, emésszék, égessék hamuvá a lángok.