Édes teher
|
|
S aztán, hogy az ihlet megcsappant, még prózában odaírta, jelentőségteljesen megnagyított betűkkel: „Holnap ilyenkor. Valaki.” A cédulát összehajtogatta, s a szerelmesek jó csillagában bizakodva odacsípte két léc közé a kaliba deszkafalába.
Éppen indulni akart, amikor a föld nagyot dobbant mögötte, s feje felett megrezzent egy hatalmas gyümölcsfa ága: megcsillant a fűben egy frissen lehullott császárkörte pofája. Felvette: rothadt volt. Fogta magát, s alaposan megrázta a fát. Csak úgy pufogott a sok drága, hasadásig ért körte, Berekméri szeme fényei. Tyű, ez egy kicsit sok a jóból – nem ennyit gondolt, de azért istenesen jóllakott, megszedte kalapját, s mint aki dolgát ismét jól végezte, indult vissza az internátusba.
Ilonka másnap reggel, alig bújt ki az ágyból, szaladt fel a kertbe. Mintha megálmodta volna, hol keresse, egykettőre megtalálta azt a levelet. Ilyesmihez igazi szerelmes szívnek nem kell összebeszélés. Legjobb, ha az ember az ösztöneire bízza magát. Szíve ütötte ki az oldalát, amikor elolvasta; s abban a pillanatban szentül hitte, hogy ma éjjel Kóródy már nem jár hiába…
Berekméri délben, iskolából jövet, szokása szerint felsétált a kertjébe. Étvágycsináló sétának szánta, de nem az lett belőle. Hízó szívvel gyönyörködött pompás alakfáiban, melyeknek előállítási módját még ifjúkorában Németországban tanulta, s ő is honosította meg a városban. Most főleg azért jött, hogy megvizsgálja kertje kedvencét és büszkeségét, a válogatott lóganéval trágyázott, gyengéd kézzel nyesegetett császárkörtefát. Hát uram teremtőm, mit lát! A drágalátos gyümölcsfát valaki alaposan csúffá tette. Mintha fergeteg vonult volna el a városka felett, s megszaggatta volna a kerteket, olyan a fa s az alja. A nagy rázástól ugyanis az érett, leszedésre váró kövér körték egymást verdesték le, amikor hulltak, sőt itt-ott még vékonyabb ágakat is le-letörtek zuhantukban. Berekméri síró dühre gerjedt. Borzas, rendetlen tudósfejét az égre emelte, s néhány cifra, a divatos istentagadó természettudományos világnézetet alaposan cáfoló káromkodást eresztett meg:
– Úgy elvevéd őket, mintha te adtad volna! Hát már csak erre való vagy, te szakállas!
S mintha látta volna valamelyik felhő mögött gunnyasztani, úgy célozgatta véreres szemmel az Urat. A maradék, már rothadni indult körtét felszedte egy kis kerti kosárba, lecsörtetett, s rettenetes dindendörrel vonult végig a hosszú folyosón, mintha maga a mennydörgős mennykő volna.
Az ebédnél folyton csak a tolvajt átkozta, s a különben még ifjúkorában penzióba tett Gondviselés közbelépését a gazember méltó megbüntetésére ismét több ízben megfolyamodta:
– Hogy az a jóságos atyaisten akassza meg a torkán! – (Mármint a császárkörte zamatos falatjait!) …És a tolvajra fohászkodott számtalan halálnem közül ez volt még a legkellemesebb.
Szegény Ilonka, azt se tudta, hogy titkos imádkozással, néma jajveszékeléssel miként kérjen a Mindenhatótól szegény Kóródy előrelátható szörnyű kínszenvedéseire némi enyhítést. Hát még amikor rosszat sejtve utána menvén, meglátta, hogy az apja odabent a szertárszobában – ahol rengeteg kitömött vagy még kitömésre váró, meg spirituszba tett állat között élt, mintegy második családjában – előveszi, kettébe hajtja, csattogtatja, fújja, olajozza kétcsövű vadászpuskáját! Bizony, apjaura, ahogy gyümölcsérés idején más esztendőkben is cselekvé, most is elszánta magát a filagóriában való pásztorkodásra, Ilonka látta, hogy patronokat keresett elő, motozta, válogatta őket, zörgette bennük a serétet (de azt, hogy kettőt sóval tölt meg, nem vette észre), s a bizonyos bosszú előszelétől meglegyintve csattogtatta meg a vén flinta kakasát.
– Na – fújta ki magát, s odatámasztotta öldöklő szerszámát a sarokba.
Bizony, szégyen ide, szégyen oda, szegény jó Ilonka hascsikarást kapott rémületében. Akár hozzá is láthat, hogy szemfedőt hímezzen robogányi Kóródy Pálnak. Mert édesapja, a városka egyik legjobb céllövője, száz lépésről ellövi a kitett krajcárt; a kőszáli sast pedig, amelyik most itt szárad a verandaajtó felett, harmincöles kőszikláról szedte le. S az a tenger sok meglőtt madár, csaláncsúcstól fajdkakasig, az a számtalan emlős, rágcsáló, dám- és dúvad, hörcsögtől farkasig, amelyeket mind Berekméri lőtt meg, hogy aztán a java példányoknak egy ügyes kezű pecérrel kivétesse a belét, s a kollégiumi múzeum számára kitömje vagy kitömesse! Áldozatainak se szeri, se száma. Ha Noé bárkája, éltükben, csak ezekkel bízza vala magát a feldüllyedett vizekre, akkor sem kellett volna félteni az állatvilágot: éppen így elsokasodtak volna a földön. Már éppen csak egy-két fejlett homo faber hiányzott. Ez a körtelopás most aztán kapóra jött neki…
Az ártatlan leányzó késő estig hiába törte a fejét, hogy miképpen adjon Kóródynak vészjelt, mivel vétesse el kedvét az éjjeli kirándulástól; de semmi célravezetőt nem bírt kimódolni. Csak járt-kelt a házban, mint egy lidérc; a könyv kihullt, a tű megállt a kezében. Szeme vörös volt a tolakodó könnyektől; már-már azon volt, hogy mindent apróra megvall édesanyjának – amikor mintha tündér hullatta volna belé, megszületett agyában a várva várt hadicsel: mindenáron kieszközli, hogy ő is lemehessen az apjával kertet őrizni! S Berekmérinek nem is kellett sok kunyorálás, sőt apai szívét annyira meghatotta vele érző leányának szolgálatkészsége, az éjjeli rémekkel, hajnali hideggel dacolni kész szolidaritás, hogy még ő maga intette le a tervnek ellenszegülő, aggódó édesanyát. S kevéssel vacsora után a puskát nagy bőszen vállára vetette, pokrócokkal, párnákkal, derékaljjal s vedlett vadászbundával felszerelve, egyetlen leányostul a kertbe indult. Hogy ne unatkozzanak, olvasnivalót és ehhez nagy, kormos barlangkutató lámpást is vittek magukkal.
Langyos fuvallatokat hűvösekkel cserélgető, párákban és illatokban bővelkedő őszelői éjjel ígérkezett. A Természet maga volt a békesség. A melegágy porganéjában, likja szélére telepedve, egyfolytában font-font az ősziféreg, az övék; mert font néhány a szomszéd kertekben is. Hosszú, végtelenséges kék hangfonalakat fontak, amelyek itt-ott, a fák felett összeértek, egymásba öltődtek s óriási hálót szőttek a kertek fölé. Lent, a városban, a kutyák oda-odaugattak a kelő holdnak.
Ilonka a gyékényhencseren feküdt; váltogatva nézte a csillagokat s a lámpásnak verődő számtalan éjjeli lepkét; hallgatta az éjszakát. S bár a lámpás elég jól világított, nem volt kedve olvasni: egy idő óta erős küzdelmet folytatott az álom ellen. A sűrű, édes kerti levegő gondoskodott róla, hogy a nappal rengeteg izgalma után mély, zsibbasztó álomba merüljön.
Az álommal már Berekméri is erősen viaskodott; gyümölcseit legalább olyan erősen szerette, ahogy a tolvajt gyűlölte; másként hogy is tudott volna elemibb erejű álmosságával megküzdeni… Amikor a toronyóra tizenegyet vert, ő még mindig vitézül virrasztott.
De hopp, egyszer csak megroppan a palánk! Berekméri felül, majd feláll, a falhoz támasztott puskát felragadja, s hátrarántja a kakasát. Arcára ráfagy a közeli elégtételvevés vérengző vigyora. Rupp! a palánk nagyot reccsen, s valaki beugrik a kertbe; zörögnek a rózsafattyúk teste nyomán.
Ilonka, akinek az apja puskás elhatározása pillanatától kezdve egész szervezete erre az eseményre volt beigazítva, a reccsenésre-é, vagy az apja készülődésére: felriadt, s rémülten meresztgette szemét a vak homályban.
– Apám, édesapám! – suttogta, s éppen ugrott volna ki az ágyból, amikor meghallja az öreg rettentő ordítását:
– Rabló, ne fuss! Meglőlek, bárki fia vagy!
Rohanás, csörtetés, ágropogás.
Ezekben a pillanatokban Ilonka olyan forrón imádkozott, hogy az Úristen egészen bizonyosan csak reá ügyelt. Félelemtől kihűlt szívvel könyörgött, rimánkodott valami csodatételért, s református létére középkorias módon fogadalmat fogadalomra halmozott: ha Kóródy ép bőrrel menekül, örök szüzességet, mindhalálig tartó tiszta életmódot fogad.
Ebben a pillanatban irtózatos dördülés, vörös villámlás hasította ketté a sötétségnek s a csendnek dupla szövetét. A villámlás után még nagyobb sötét szakadt a kertre, de a dördülés háztól hegyhez s hegytől házhoz verődve, önmagát sokszorozva száguldozta be a tanári szállások békességes birodalmát. Egy perc is kellett hozzá, hogy minden megcsendesedjék. Berekméri hangja, már-már szelídebben, ismét hallatszott:
– Nem megmondtam, bitangja! Hát kellett ez neked?
Ilonka eszeveszetten rohant ki a hang irányába.
– Jaj, jaj nekem! Meghalok! – hörögte a vadrózsabokorban valaki.
Ilonka elfúló lélegzettel ért oda. Már csak annyi ereje volt, hogy körülnézzen, meglelje a fűre rogyott ember körvonalait, s előtte zokogva térdre omoljon. Nem tudta türtőztetni magát: repeső, zsenge karjával megkereste, átölelte, s gyengéden magához szorította, a bizonnyal haldokló Kóródy fejét.
– Jaj, jaj! Bocsásson meg, miattam kell meghaljon, szegény, szegény Palikám!
Az apja, aki nem sokat értett a dologból, csak azt látta, hogy leánya egy érdeme szerint bűnhődő kertrablót ölelget, így is megsokallta, s ráripakodott:
– Takarodsz onnét, te béka! Inkább eredj, s hozd a lámpást.
Ilonka megvált a különös párát lehelő, idegenszerűen zilált és borostás főtől, s nemsokára vissza is tért a lámpással. Édesapja gyufát gyújtott, s rossz lelkiismerettel nézett a sebesült arcába.
– Gábor, te tetted ezt velem! – mordult fel, s az előtte fetrengő test felé rúgott. Észre se vette, hogy leánya, éppen a háta mögött, hangtalanul a fűbe rogy.
Gábor pedig, Berekméri fegyverhordozó, madárbelező felenyedi pecére, térdre tápászkodott, kezét összekulcsolta mint egy megvert kuvasz, gazdájára emelte a sok pálinkázástól gyulladt, vérben forgó szemét; így rimánkodott:
– Csak ki ne tömjen, ki ne tömjen, naccságos úr! Tessen megnézni, csupa vír a nadrágom! Mi lesz a szegíny árva purdéimmal?
Véres is volt. De nem a lövéstől, hanem a vadrózsáktól.
– Megérdemelnéd, hogy kitömjelek, te háládatlan disznó! Hát ezt érdemeltem én? Nem, nem tömlek ki! Spirituszba teszlek!
Gábor arca felderült, majd látszott rajta, hogy fontolóra veszi a dolgot. Utóvégre az erős ijedelmen kívül semmi komolyabb baja se történt.
– A sokkal jobb lesz, instálom! Pirituszba! – És hosszú, kékes nyelvével eltikkadt kutya módjára körülnyalta a száját.
De vajon mi történt Kóródyval? Mért nem jött el a filagóriába? Sajnos elmaradásának túlságosan prózai oka volt, mely sehogy sem illik egy holdas kerteket látogató, holdfénynél verses levelecskéket írogató gavallér diákhoz. De a teljesség kedvéért mégis elárulom: a rengeteg lopott szőlő és potyolt körte megártott a gyomrának. Márpedig nincs annak kedve találkára menni (méghozzá ha kerteken, sövényeken, ezer veszedelmen vezet odáig az út!), akinek hetvenhét csikarás marja a hasát. Amikor a fent elmondott rettentő dolgok végbementek, ő görcsökben fetrengett a betegszoba szürke pokrócos vaságyán, doverpornak várta jótékony hatását, s nehéz meleg téglakockát szorongatott a gyomrán. Amikor másnap megtudta, mi történt a Berekméri kertjében, halálra váltan tett ő is fogadalmat: többet soha nem lop gyümölcsöt, s főleg nem jár többet tilosban. Állt is szavának. Azután már csak a templomban látták néhányszor egymást, akkor is mindig zavartan pislogtak, tekintetük már nem volt a régi tiszta: mindig ott állt kettejük között a kárvallott részeg nyúzó.
Aztán elkövetkezett az év vége s Kóródy elutazott, hogy többet vissza se tegye lábát a kollégiumba.
Ilonka várta-várta; közben telt-múlt az idő, odalett az ifjúsága. Fogadalmát – akarva-akaratlan – megtartotta. Pedig milyen szívesen megszegte volna azzal a világgá ment Kóródyval!
1945 novemberének egy estjén dr. Sz. orvosprofesszor lakásán „sereglett össze” a háború s az utána következő hónapok alatt megfogyatkozott, szám szerint öt főre apadt valaha népesebb halász-vadász-madarász kompánia… A ház asszonya „kimenőt” kapott: nem szívesen hallgatta volna a szokásos nagyotmondásokban bővelkedő, jóízű bár, de minden esetben vérrel – olykor éppenséggel emberi vérrel – fűszerezett, úgynevezett élménybeszámolókat a vegyes összetételű társaságnak jó italokkal meglobbantott fantáziájú, általában kapatos tagjaitól…
Megelőző találkozásainkon, szeptemberben, októberben hárman „leszerepeltek” már – maga az orvos házigazda is. Izgalmas kalandjának mentsége- s tanulságaképpen a mai emberben változatlanul jelen lévő, zsákmányraéhes ölésre is kész harmadkori őst tette felelőssé: annak kivált éjjelenként felbődülő torokhangja parancsol ki bennünket irodából, műhelyből, rendelőből, s minden rendű s rangú munkahelyről a változatos veszedelmeket rejtő, s nem utolsósorban zsákmányt kínáló természetbe, bozótba, nádasba, vad vizek partjaira… Történetére most néhány szóval visszatért, mintegy hangmegütésül s kedvcsinálóul rekapitulált.
A jó előre, sorshúzással megállapított sorrend szerint a társaság legifjabb tagja kezdte köszörülni a torkát, s miközben rendszerezni próbálta mondanivalóját, szeme az orvos horgászat közben talált szép neolitkori gyűjteményére tévedt: fényes, modern alpakka- és acélszikék, csipeszek, ollók közelében fekete ragyogású obszidián kőbalták, dárda- és nyílhegyek, rovátkolt sípcsont eszközök látványára, tőle arasznyira, a biedermeier vitrin föld bársonyterítőjén…
– Hát igen, az ősember… – bólogatott Mózsa, a fiatal, görnyedt hátú, jobb sorsra érdemes könyvelő, s érezvén, hogy rajta a sor, igyekezett rejtelmesen érdekfeszítő arcot ölteni. – Az ősember tett engem is halásszá – sóhajtott nagyot –, méghozzá egy pokoli szerelmi kaland közvetítésével… Kalandot mondok, pedig csak indult annak, s most, másfél év távlatából, meggyőződésem, hogy életem legelhatározóbb élménye. Mivel a történetet e városban nagyjából – persze csak külsőségesen – amúgy is ismerik, ne tartsatok lovagiatlannak, ha hőseit megnevezem; megtehetem bátran: kettejük halott, a harmadik pedig ki tudja, hol kóborol a nagyvilágban…
…A hatalmas, boltíves szobába, amelyben annak idején a tragédia lejátszódott, az emlékezés és a vezeklés kényszere sodort. Egyéves hányattatásom idején hányszor nem gondoltam erre a pillanatra…
Ervin barátom felugrott a zongora mellől, és elfogódottan borult a nyakamba; egy szava nem volt, de forró könnyei minden beszédnél ékesebben bizonyították, hogy az eltelt esztendő alatt mennyire hiányoztam neki, s hogy időközben feltétlenül megbocsátott. Ahogy arca arcomhoz ért, ahogy a melle a mellemen zihált, megint édesanyja, a szerencsétlen Polyxéna jutott eszembe, akinek Ervin nemcsak fia volt, de egyenesen férfi változata is. Annyira egyek voltak ők, anya s fia testben s lélekben, s rám annyira egyformán hatottak, hogy a végén magam sem tudtam: melyikük kedvéért vagyok is a ház mindennapos vendége, s hogy az Ervin iránti különleges baráti vonzalmam nagyobb-e, vagy az anyjához való szerelmes hajlandóságom, akit ő gügyögő gyermekkorában, az apjától hallott hosszú keresztnevet két szótagúvá rövidítve, azóta is csak Pótának szólított.
De nem volnék igazságos, ha az Ervin édesapja, Gedeon bácsi iránti tiszteletemet és csodálatomat elhallgatnám: hisz benne mindig egy múlt századból itt rekedt, jó magyar tudós bölcsességét és zamatosságát csodáltam, egy atavisztikusan kristályosodott életforma módszereit, élete időtlenségét, melynek egyrészt Catullus- és Vergilius-kötetek, másrészt egy-két márkás angol horgászbot és napi egy liter asztali bor voltak a felségjelvényei. Ehhez a módszerhez hozzátartozott bizonyos tisztes távolságtartás tudományokba mélyedt személye és kis családjának mindennapos élete között. Otthon töltött idejét „irodának” nevezett könyvtárszobáján morzsolgatta, nagyon szép könyvek – főleg a 17–18. századi erdélyi, általa „protestáns barokk” irodalom remekeinek nevezett, régi, kalendáriumszagú művek – és különféle horgászati cikkek múzeumában. E szoba falán egymástól arasznyi távolságra kaptak helyet a Bolyaiak, Bod Péter, Páriz-Pápai rézmetszet portréi, és néhány, a fogás helyszínén fotografált óriás hal képei; a polcokon és fogasokon pedig halász- és vadásztarisznyák, régi gyertyatartók és valami ódon patikából szerzett edények váltogatták egymást. Az öregapja Barabás festette mellképével átellenben Conrad Witz svájci primitív Csodálatos Halászat című festményének másolata díszlett. Ahányszor betettem ide a lábam, mindig úgy néztem meg apróra mindent, hogy valaha az itt látottak mintájára rendezhessem be én is a világ ferdeségei és ocsmányságai ellen menedéket adó tuszkulánumomat…
…Szememben a viszontlátásnak készülődő keserű-édes könnyeivel körülnéztem a szép hajlású, 18. századbeli boltívek alatt. Tekintetem hamarosan fennakadt Póta mellképén, vagy még inkább a tenyérnyi széles gyászszalagon, mely baldachinszerűen folyta körül az egykori, virágzó leány vörös ajkú, huncut szemű, bakfismosolyú arcát. S megint belém mart a bizonyosság, hogy Póta halott, s ismét tépázni kezdett a szörnyű bűntudat: halálának, ha közvetve is, de én vagyok az oka. Leroskadtam egy székre, és éreztem, hogy nem bírom visszaparancsolni könnyeimet, bár tudtam, hogy ha sírni találok, Ervin alkalmasint olcsó megoldásnak, talán éppenséggel krokodilkönnyezésnek minősítené.
– Játssz valamit – könyörögtem neki –, hisz idestova másfél éve nem hallottalak!
Ervin először kékesfekete hajába – jaj, a Póta fürtjei e fiú fején lombosodnak tovább! –, aztán a rendetlenül széthányt kottákba túrt bele, s nemsokára ólmos-ezüstösen és csapzott-bágyadtan zendültek meg egy Chopin-ballada euthanáziásan szép akkordjai.
Az utolsó napokban hányszor hallgattuk! A rekamién, saját hímzésű párnáin ülve, könyvvel vagy hímzőrámával kezében, Póta olyan volt, mint egy keleti fejedelemasszony. Kezem gyakran érintette illatos, fehér bőrét, s szemünk gyakran ígérte vágyaink közeli beteljesülését. Tudtam róla – ő maga árulta el –, hogy idestova tíz éve nincs alkalma megbizonyosodni jól konzervált nőisége értékei felől, hogy az ura, amióta horgászbotot vett a kezébe, úgyszólván beismerte férfiúi méltatlanságát az ő rugalmasan fiatalos asszonyi bájaira, s hogy a hűtlenségtől nem is a férje iránti szeretet és megbecsülés, hanem egyszerűen a megfelelő lovag hiánya tartotta vissza. Arról a reményéről, hogy férje az átkozott horgászszerszámot valaha is az ő javára ejtse ki kezéből, e szörnyű mánia tizedik esztendejében természetesen végképp le kellett tennie. Férje viselkedésének minden jele azt mutatja, hogy azt a csodát, amit valaha a szerelem és a felesége iránti rajongás jelentett neki, ezentúl már a vizek partján keresi… E vallomás után bizonyossággal éreztem, hogy Póta az első kínálkozó alkalommal zsákmányomul esik. Kezdetben a négyesben rendezett horgászkirándulások ígérték ezt az alkalmat. Ilyenkor Gedeon messzire elcsatangolt a berekben, s meg-megtörtént, hogy Ervin is vele tartott. Egy ízben Pótával ketten maradtunk, s mihelyt „lőtávolon” kívül tudtuk őket, egymásnak estünk. Testünket a nap olvadt arannyá változtatta, azt hittük, mindjárt egymásba szakadunk – de zörrent a bokor, s a következő pillanatban egy rőzsegyűjtő öregasszony vigyorgott reánk. Ervin is visszaúszott nemsokára; az övére fűzve két szép hal fickándozott, apja őrült szenvedélyének pompás igazolása…
Ez volt az első menete annak a gyönyörteljes küzdelemnek, amely azután az alább elmondandó tragédiát idézte fel, s a halál s az őrület szelével sodorta el mellőlem legkedvesebb barátaimat.
Július másodika volt, ama napnak verőfényes reggele, amely – az enyémnél ezerszerte nagyobb emberi tragédiák felfedezése folytán – a régi pusztító tűzvészek és ellenséges dúlások gyászemlékét is elhomályosítva íratta be magát a város krónikáiba.
Csordultig a tegnapi kirándulás kéjes kudarcának élményeivel, egy félig átvirrasztott, félig vágytól korbácsolt, buja álmokban eltöltött éjszaka után, kedvetlenül bóbiskoltam hivatalomban. Álmaim képzetei nem hagytak nyugton. Mielőtt még főnököm bejött volna, az egyik kollégámnak hirtelen fellépett fejgörcsöt jelentettem, s lélekszakadva indultam egyenesen Pótához. Ha a szerelmesek istene velem van, jókor érkezem: az asszonyon kívül senkit sem találok a házban.
Halálos szívdobogás verte a bordáimat, amikor ujjamat az előszoba csengőgombjára nyomtam. Odabent valami matatás hallatszott, de az ajtónyitást egyelőre hiába vártam. Végre megismertem Póta marabupapucsos lábának surranását az előszoba szőnyegén – s a következő pillanatban ott álltam vele szemtől szembe, zihálva és dadogva. – Bocsáss meg – hajtottam főt előtte –, de ha nem rohanok most hozzád, megőrültem volna!
Póta reszketeg ujjakkal húzogatta összébb a keblén s a combja táján selymesen omló háziköntösét – valószínűleg az imént rántotta magára –, s zavart tiltakozással szenvedte el ügyetlenül forró kézcsókjaimat. – Ki van idehaza? – sziszegtem arcába, s rémült figyeléssel álltam az előszobában. Póta nem válaszolt.
– Gedeon halászik? – kérdeztem, férje szenvedélyére célozva, mert tudtam, hogy az öreg kedvenc közmondása: Aurora musis piscibusque amica.
– Már négykor kiment – válaszolta Póta, s az ágyneművel megrakott rekamié szélére roskadt.
– Hát Ervin? – faggattam egyre vadabb szívdobogástól sarkallva. – Ervin tán vele ment?
Póta magasra emelte szemöldökét, s csak bólintott.
Azt is tudtam, hogy a takarítónő csak tíz óra körül szokott beállítani. A magunkra hagyatottság elvetemültté tett; lüktető aggyal rogytam Póta térdei elé. Póta megfogta a tarkómat, s köntösét megbontva, arcomat forró keblei közé vonta.
Azóta is mind számadoltatom magam: miként lehettem olyan veszekedett őrült, hogy elmulasztottam a szerelemorzók elemi kötelességét: a körültekintést, elővigyázatot. Tán attól tartottam, hogy bizonyos józan előkészületek Pótát tette elkövetésétől visszariasztják? Az első alkalom rég sóvárgó szerelmesek között iszonyú szertartás; mindig jelen van a nagy vetélytárs és nagy leselkedő: a Halál…
…Amikor az előszoba ajtajában megzörrent a kulcs, mozdulatlanságra kárhoztatva, pusztán vadul működő képzeletem segítségében bízva vártam valami csodát – ahelyett hogy rögtön messze ugrottam volna. De csak akkor váltam el Pótától, amikor a jövevény már az előszobában járt, s a tejüveges ajtón át mindent megláthatott. Ruhámat igazgatva vetettem magam egy fotelbe, és remegő ujjakkal kotortam elő egy cigarettát. De akkor már Gedeon az ajtóban állt, s a kezében vastag drótra fűzve szokatlanul nagy halat lógatott. Horgászdiadala íme egybeesett férji becsületének elvesztésével. Pedig nyilván azért sietett ilyen hamar haza, hogy halásztudományát fitymáló feleségének a rendkívüli zsákmányt minél gyorsabban megmutathassa.
Egy szót sem szólt, csak hol rám, hol Pótára nézett. A hal nagy suppanással esett ki kezéből, s elkezdett vergődni a padlón. Póta pihegve és ziláltan ült az ágyon, fekete tincses, dúlt haja fél arcát eltakarta; tekintete a vergődő nagy testre szegeződött, mintha egyebet se látott volna. Lerítt róla a teljes beismerés elszánt, önbüntető mámora.
Gedeon, ha nem az ízekre szedett, s zöld vászontokba dugott angol halászbot, hanem ismétlőpuska lett volna a vállán, házasélete meggyalázóit holtbizonyosan keresztül lövi. Így azonban a halászok állítólagos bölcsességét és jámborságát magára nézve e pokoli helyzetben is kötelezőnek ismerve, csak állt, pislogott, és hagyta, hogy könnyei végigguruljanak az arcán.
– Takarodj – förmedt reám végre erőltetett nyugalommal, de úgy hangzott ez nekem, mint valami útmutató mennyei hang. Nem reméltem, hogy ennyivel megúszom.
– Gedeon bácsi! – álltam fel és járultam elébe –, az élő Istenre esküszöm, mindennek én vagyok az oka!
Gedeon kínos vigyorba vonta naptól s vízparti széltől cserzett indiánarcát.
– Ostoba! Ki keres itt mentséget? Ha már oksági elvet teszünk fel, akkor az bennem található! Mindennek én vagyok az oka! Ezért hull a könnyem. Eredj, hordd el magad!
– De drága Gedeon bácsi – próbáltam húzni az időt, mert féltem Pótát az öreg keze között hagyni, s valami affélét akartam mondani, hogy kész vagyok vállalni tettem következményeit, de erre már érces hangon mutatott ajtót:
– Nem akarlak látni! Kotródj!
Pótára egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetettem, amit ő, még mindig a vergődő halra bámulva, figyelemre nem méltathatott, s kibotorkáltam az ajtón. A Séta tér felé vont valami, tán az enyhet ígérő természet kívánása, s mentem, mentem a vízparton, valami jó fürdőhely felé. Képzeletem közben a legvadabb látomásokkal színezgette Póta sorsát; hol elvágott torokkal, hol véres halántékkal láttam magam előtt, hol forró és az előbb még mellettem vonagló teste küldött utánam visszahívó mágneses sugarakat. Tettem irtózatosan marcangolta lelkiismeretemet: meg szerettem volna halni, el szerettem volna bujdosni az emberek elől. Miért is mentem bele ebbe a halálos játékba? – tépelődtem, hisz ezt a szerencsétlen asszonyt sem tudtam volna tovább boldogítani, mint a többi nőt, akik, vesztükre, megajándékoztak szerelmükkel. Hogyan követhettem el ilyen meggondolatlanságot, amikor jól tudhattam, hogy felfedeztetés esetén egyszersmind legjobb barátomat, Póta fiát is feltétlenül elveszítem?
Már a sporttelep körül ténferegtem, amikor iszonyú magasból és iszonyú messziről halk, búgó érczümmögés ütötte meg a fülemet. A német katonai teherautópark őre valami jelt kaphatott, mert riadtan sípjába fújt; sátrakból és félig földbe vájt autókból németek és ukránok szökdöstek elő, begyújtották a motorokat, és villámgyorsan a sűrű Séta téri fák alá igyekeztek terelni őket. Egy tarka galambcsoport veszett szárnyalással körözött a fejünk felett, míg irányt véve neki nem vágott a monostori erdőnek. A városban, valahol az állomás körül, megszólalt egy sziréna, azután egy második s egy harmadik, s nemsokára lüktető sikongások kórusa nyomta el a növekedő érczümmögést. Mire azonban a szirénák elcsöndesedtek, az érczümmögés eget-földet rázó harsogássá dagadt. Fent, egy tőlünk idegen szféra embertelen magasságában, apró, tűhegyre sem szúrható, ezüst szúnyogok rajai csillogtak a kora délelőtti napban. Olyan szépek és földöntúliak voltak, hogy félni tőlük egyáltalán nem lehetett; éppen ezért nem is értettem a német katonák lázas rejtekkeresését. Egy foghíjas deszkakerítésnek támaszkodva figyeltem a fejem fölött nyüzsgő szárnyas nappali ezüst csillagokat, csodáltam, hogyan játszadoznak kéjes biztonságérzetükben az ég végtelen szövetében…
De hirtelen irtózatos süvöltés rázta meg a levegőt, utána pokoli reccsenések szaggatták meg a város csendjét, mintha az ércbelű föld is belehasadt volna. Süvöltés süvöltést, robbanás robbanást követett; néha egészen közelről egy óriási hajó dudája módján bömbölt valami; vad kalapálás és sulykolás hallatszott, s utána akkora detonációk, hogy azt hittem, meghasad a dobhártyám. Anélkül, hogy ösztöneimmel a magasság cicázó ezüst szúnyogjai s a föld hátát hasogató éktelen robbanások közti összefüggést felfogtam volna, halálfélelemtől torkon ragadva vágtam magam hasra a hitvány kerítés tövében. Fejemet kígyó módjára fel-felütve láthattam, hogy a város több pontjánál tornádótölcsér-szerű ezüstgomolyagok hömpölyögnek az ég felé… S ettől kezdve alig-alig gondoltam magammal: mind Pótán s családján járt az eszem, annál is inkább, mert a legnagyobb füstkolosszus látszólag éppen abból a városrészből emelkedett, ahol ezelőtt jó félórával életem legszebb és legszörnyűbb pásztorórája zajlott le. Bár inkább én halnék meg, fohászkodtam félőrült lélekkel, bárcsak vágna belém a legnagyobb bomba, s szaggatna atomjaimra, hogy semmi nyomom ne maradjon ezen a földön!
Pár percre minden elcsendesedett. A város alsó része felől tornyosodó füst valóságos Himaláját rögtönzött az égbolt alatt, s benne a habosfehér gleccserektől a kormosfekete sziklákig mindenféle geológiai alakzatok váltakoztak. A temérdek halottra gondoltam, akiknek kiröppenő párája most ezzel az egetverő, hánytorgó füstgomolyaggal elvegyül. S hirtelen egy számológép golyóit tologató gyermek vizsgai zavarával kezdtem számba venni közeli s távoli rokonaimat, ismerőseimet, s magamban valamennyitől elbúcsúztam. Tisztán emlékszem: egy pillanatra családapának képzeltem magam, fiatal apának, aki gyermekeit és hitvesét egy ilyen földindulás poklában kell tudja. De az újrakezdődő zümmögés, a visszakanyarodó apró égi szörnyek megakadályozták képzelgésem kibontakozását. Most már szűkölő kutya módjára kushadtam le a közeli folyóárok iszapos fűzgyökerei közé, fejemet nyirkos kövekre szorítottam, s úgy vártam az ismétlődő borzalmakat. Mielőtt az újabb dördülések bekövetkeztek volna, két horgász botjait eldobálva, akár a menekülő békák, rémült üvöltözéssel vágtatott be a folyóba, s meg sem állott, amíg nyakig érő vízbe nem jutott. S a pokol nemsokára újból a szerencsétlen városra szabadult. Újabb tíz percig recsegett-ropogott a világ, mint egy rossz hajó; újabb tíz percig vártam megsemmisülésemet, de most már úgy, hogy kilencvenkilenc százalékig biztosra vettem: ha van isten az égben, most mindjárt megbüntet az imént elkövetett gaztettemért…
Az apokaliptikus szúnyogtojásokból ezúttal nemcsak az alsóvárosra jutott: a Szamos túlsó partján szürke porfelhő jelezte néhány ház megsemmisülését, s én, megvallom, forró hálát érezve az isteni igazságszolgáltatás emberi módon késlekedő és gyarló volta felett, mintha csak egy kisebb kerékpár-szerencsétlenségből tápászkodtam volna fel, ruhám tisztogatva kapaszkodtam ki a gödörből, mely könnyűszerrel sírom is lehetett volna. A két halász is kilábalt a Szamosból, s családjukért jajveszékelve, csuromvizesen iramodtak neki a városnak. Nem sokat haboztam, hanem vizes nyomukba szegődve szedtem a nyakamba én is a lábam, s rohantam, ahogy csak lélegzetemtől kitelt.
A Séta tér elején néhány alkatrészeire szaggatott óriás teherautó roncsain, gyökerestől kifordított vagy tövig hasított százéves fákon, ágak közé felhajított szemeteskocsin és tábori lapáton tapasztalhattam először az égből jött emberi rombolás gigászi erejét. Az utcákon mindenütt félőrült emberek rohangáltak. Családtagjaik nevét ordibálták, mint ahogy máskor eltévedt gyermek után kiáltoz a kétségbeesett anya – s az első mentőautó, hátuljából kilógó emberi végtagokkal, maga után sötét vérfonalat hagyva, szirénázva száguldott a klinikák felé. Máskülönben az a városrész annyira ép volt, hogy amint rohantomban házait figyeltem, egyre erősebben éledt bennem a reménység Póta életben maradása iránt. Útközben megvadult lovakat, lisztesmolnárhoz hasonlatos, mésztörmelékkel befent, tépett ruhájú embereket láttam, akik tán őrülten, de élve menekültek a pusztulás fókuszából. A város minden irányából érkező mentőautók hozták a megcsavart lábú, még vergődő, vagy már élettelen testeket. Csoda-e, ha ennyi rémség láttán az az őrült gondolat is megjárta a lelkemet, hogy vajon nem az én bűnöm vonta-e a városra az Isten haragját, s hogy vajon az élőhalottak, s a romok alatt szétmállottak ezrei nem az én áldozataim?
Pótáék házát végre megpillantottam. Egy ablakszem, egy cserép nem sok, annyi sem hiányzott róla. Az öröm megtízszerezte maradék erőmet, s már valósággal repültem a lakás felé. A reggeli eset és kínos következménye: kiebrudaltatásom ténye teljesen elfoszlott a szeretett család, mindenekfelett Póta életben maradása tudomásulvételének örömében.
Ujjam remegve tapadt az előszobacsengő kis elefántcsont gombjára, s a nyomásra támadt belső zörrenés hirtelen kora reggeli és mostani lelkiállapotom közti különbségre döbbentett rá: ez alatt a másfél óra alatt mi minden játszódott le lélekben és világban a két gombnyomás között!
…Póta azonnal jön, papucsának suhogó dobbanását már hallom is a szőnyegen, nyílik az ajtó, és én térdre vetem magam tollpihés papucsa előtt – lelkendeztem, s néhány pillanatnyi meddő várakozás után ismét becsengettem.
…Vagy Ervin jön, s én két tenyerembe fogom okos kamaszos arcát, és megcsókolom. Egymás nyakába borulunk a boldogságtól, hogy élünk, hogy nem kellett időnap előtt itt hagynunk Vivaldit, Beethovent, Chopint… De még mindig nem jött senki.
…Esetleg az öreg vidra botorkál elém, nagyot néz ugyan, hogy máris visszaszemtelenkedtem, de látván arcomon a tékozló fiú töredelmét, hallván igéit az őszinte bocsánatkérésnek, csak fejemre illeszti száraz halászkezét, s beinvitál; én leülök szokott helyemre, a hintaszékbe, s minden marad a régiben közöttünk, mintha mi sem történt volna…
De három hosszú csengetésem, melyekkel egyenként és fontossági sorrendben idéztem barátaimat, hiábavalónak bizonyult. Kétségbeesésemben vad csengetésbe kezdtem, elannyira, hogy az imént még szemérmes-egyhangúan zizegő csengő, izgalmamat átvéve, varázslatszerűen vált egy halálosan rémült lélek segítségkérő sikolyává. Saját hangomat jól kihallottam belőle, amint magasan és elhalón Pótá-t kiált.
Jó tíz perc is eltelhetett, míg magamhoz tértem eszeveszett toporzékolásomból. Egyenesen a pincébe rohantam, ahol már nem egy légiveszélyt beszélgettünk és szorongtunk volt át. A nyirkos ászokfagombáktól, penésztől és emberszagtól nehéz levegőjű pincében csend volt, csupán a rögtönzött oltár felől hallatszott valami mormogás. Egy örmény öregasszony térdelt ottan, s úgy belemerült az imádkozásba, hogy tán nem is vette észre megjelenésemet. Melléje rogytam az oltár lépcsőjére, s kezemet összekulcsolva szólítottam meg:
– Bocsásson meg, igazán restellem magam… Kövesdyékről nem tud valamit?
Az öregasszony lecsippentette az imádkozás közben ajka szélére gyűlt habos nyálcsomót; töpörödött, a hántott sült gesztenye rovátkáinál is mélyebb ráncú arca rosszalló csodálkozással nézett reám.
…Tőle kellett megtudnom, hogy Póta a bombázás alatt nem volt a pincében: tíz perccel a légitámadás kezdete előtt, kezében kis bőrönddel, elindult az állomásra…
Az előzményeket könnyű volt rekonstruálnom. Kidobatásomat nyilván áldatlan házastársi civakodás követte, s végül Póta, levonván tagadhatatlan tette konzekvenciáit, világgá – vagy ha józan esze nem hagyta cserben, vidéken élő szüleihez – indult.
Tanácstalanul és fájdalmasan tépelődve baktattam a hosszú, boldogabb időket és nagyhasú hordókat látott pincefolyosón, s odakint a kapu alatt Ervinnel találtam magamat szembe. Arcának soha nem tapasztalt dúltsága, véraláfutásos, zavaros szeme ismét megszólaltatta bennem a lelkiismeret teljes kórusát. Amikor megpillantott, testét különös villanyos ütés rázta meg, csak a cipőmre nézett, s úgy köpte, szinte véresen, felém:
– Mért nem döglöttél meg?
Összezúzódtam, mint a földre ejtett csipkés porcelán figura.
– Ervin, édes barátom – szerettem volna beleakasztani könyörgő szavam horgonyát –, hát te is megutáltál engem? – de csak némán, szinte kísértetté válva imbolyogtam porrá zúzatásom helyén tovább, még azután is, hogy Ervin rég becsapta maga mögött az előszobaajtót.
– Hátha Póta el sem utazott – csillant meg egyre zavarosabb lelkemben a remény, s rögtön elhatároztam, hogy kirohanok az állomásra.
Útközben tudtam meg, hogy városunk szép pályaudvarának híre-pora sincsen. A szőnyegbombázás nemcsak az indóház épületét s a környező műhelyeket és gyárakat, de a nagyanyám-tekintetű, apró munkásházakat is messze elsöpörte a föld színéről. Nincs többé Külsőhidelve, Kerekdombalja, Kővári-telep!
Az úton, amerre mentem, őrült emberek zarándoklata feketéllett; mindenki menekült, mindenki kereste hozzátartozóját. Tövig szakadt négyemeletes bérházak körül állati fájdalmú tömeg ostromolta a kordont vonó rendőröket, hogy a leszakadással fenyegető romok alól kikotorják hozzátartozóikat. Az úttesten, utolsó ganéjuk mellett, felpuffadt, kifordult nyelvű lovak hevertek; a házak megmaradt falai előtt bádoggal, ronggyal letakart, véres iszapgalacsinná gyúrt emberi maradványok…
Minden női ruhadarabban Pótát láttam, Pótát kerestem.
A többi őrült jajgató közt hamarosan színtelenül elvegyülve, romtól romig, hullától hulláig botorkálva, tetőtől talpig részesévé váltam a legborzalmasabb emberi tragédiának, amely városunkra csak szakadhatott. Minden lépésemre emberi testrészekkel találkoztam. Láttam német katonacsizmából kiálló véres sípcsontdarabot, gyermekfejet egy gödörben, és undorító vöröses iszapcsomót, melyre jajveszékelő, tébolyodott asszony borult. Láttam faágak közt húrként feszülő beleket és rikácsolva repdeső kanárit; kifolyt szemű házőrző kutyát és árván maradt, pincéből előmászó kisdedet. S a tenger sok borzalom láttán rohamosan elfoszlott balgatag hitem, hogy mindezt az én bűnöm vonta volna a városra. Vádba fogtam, és szinte szűkölve kezdtem gyűlölni az Embert és ördöggel nemzett fiát: a Gépet, a Háborút, mindent és mindenkit, akik ezt a pokoli és esztelen rombolást szerezték. Ekkora bűnhődéshez egyetlen ember bűne édes-kevés… Émelygés és fogcsikorgatás, szívtépő gyász és veszett düh szakadt bennem egy állapottá, hogy egyéni esetemet és bajomat elfeledve, már a rettentően meggyalázott, iszapcsomóvá aljasított emberi közösség fájdalmát hordozzam és éljem…
Egy törmelékhalomból babacsörgő kaucsuklabdái piroslottak felém, mint az élet maradék piros csírája; felkaptam, s azután ki tudja, hány óráig zörögtem vele ide-oda a lucskos halál birodalmában…
Valaki kézen fogott; a csörgőt egy asszony kivette a kezemből, s mint valami nagy, eltévedt gyermeket, kikalauzoltak a még emberlakta városrészbe.
Alkonyodott, a porba sújtott városnegyedek megmaradt lakói siralmas batyukkal, ninivei menetben vonultak az erdők felé.
A nyaraló, ahová egy ismerősöm vezetett, nagy gyümölcsös közepéről kandikált ki a szerencsétlen városra. Két menekült család közé vegyülve, feldúlt életükbe saját vélt veszteségem jogán szinte teljesen beleolvadva, nyirkos szénacsomón töltöttem el az éjszakát. A fáradtság suta, álomtalan alvással kárpótolt.
Hajnalban csattogó rigószóra ébredtem. A színes verandaablakok alapszíneire bontották a felkelő, vörös napot; üde hajnali levegő didergetett, hogy már-már úgy éreztem magam, mint valami régi kiránduláson, s lelkemben az új, eseménydús napra való készülődés fájdalommal vegyes izgalma motozott, amikor Póta emléke hirtelen és bevezető képzettársítás nélkül, a bőrön át búsba hatoló injekcióstű fájdalmával szúrt belém. Egy ideig ereimben hagytam, hadd áradjon szét a zsibbasztó anyag, aztán felugrottam, s búcsútlanul rohantam el a harmatos rózsák között ébredező öreg villából.
A város odalent a völgyben szürkéslila ködbe takarózott, mintha a fenséges természettől szégyellte volna emberütötte, éktelen sebét. A mezőn hóstáti asszonyok krumplit kapáltak, mögöttük, mintha hajcsáruk volna, óriási fekete árnyék kalimpált. Köszöntöttem őket, mire az egyik öregecske utánam kiáltott:
– Ejsze nem a városba megy, úrfi drága! Ma is jönnek – nézett fel az égre –, a rádió is mind mondja; ma az úri fertályokat potyolják meg: szenvedjenek azok is, ne csak mindig a szegény. Bizony mondom, a Belvárosban kő kövön nem marad…
Szavainak inkább régies verete fogott meg, semmint a bennük rejlő fenyegetés. Különben is a város felett az ég olyan ártatlan kék volt, mint gyermekkori lepkehálóm organdija; nem rejtőzhetett benne a tegnapi acélvihar írmagja sem. Valóban úgy kezdődött ez a nap, mint egy szép régi kirándulás.
Első utam Pótáék házához vezetett.
A házmestertől megtudtam, fogy Kövesdyné még nem került elő, valószínűleg odapusztult az állomás romjai alá, legjobb esetben valami betemetett pincében él még, de ha a mentési munka így halad, csak holttestét láthatjuk viszont… Márpedig a mentés üteméről jobb nem is beszélni, senki sem mer huzamosabb ideig az állomás környékén tartózkodni, rettegnek az új támadástól…
– Majd én megmutatom a gyáváknak – vetettem fel a fejem, s bősz loholással vágtam neki a rémületek zónájának.
Egész délelőtt turkáltam a romokat, s a borzalmakat mindinkább megszokva, szakszerűen kutattam Póta után.
Ha valahol egy női hullát találtak, ott teremtem, és egyre közömbösebb, halottkémszerű szakszerűséggel bámultam bele az alvadt vértől mocskos, belapított koponyájú, beszakított szemű arcokba. Délfelé kutatásaim célszerűtlenségét és egész viselkedésem őszintétlenségre gyanús voltát beláttam, s visszaballagtam a városba. A Korvin utca sarkán lévő vendéglőben, törzshelyemen, ebédet rendeltem.
Természetesen mindenki a nagy gyászról beszélt. Latolgatták a halottak számát, ki tíz-, ki tizenötezerről tudott – a légoltalom teljes csődjének, a németek pimasz közönyének okát találgatták, s majdnem agyonütötték azt az embert, aki ebben sem látott mást, mint taktikát. Csodálatos esetekről regéltek, a véletlen és a Gondviselés rendkívüli összjátékának eseteiről, hogy micsoda paraszthajszálon is múlt valakinek életben maradása, másnak a halála. Egyik családban csak a kilencvenéves dédmama, a másikban csak a csecsszopó gyerek maradt meg; ismét máskor nem egyéb jelképezte a Gondviselés kifürkészhetetlenül szeszélyes voltát, mint egy emeletes ház törmelékei közt épségben maradt rucatojás…
Ezekre fülelve, s állandóan a Kövesdyék esetére ajzott képzelettel vettem tudomásul, hogy a romok alól kiszedett halottak agnoszkálása ma délben kezdődött meg a klinikai hullaházban. Mint a halász, ha új, halban bőséges vizet emlegetnek előtte, felvillanyozva vágtam neki a Trefort utcának.
A fekete rácsos kapu előtt kétségbeesett munkásemberek, a kültelki élet aprószentjei, a gyárak kérges tenyerű és megtépett lelkű rabszolgái ácsorogtak. A kapun belül fekete köpenyes, szürke egyensapkás, szőke bajszú ember vigyázott, s időközönként négyesével engedte be a várakozókat. Azok azután orrukhoz többnyire zsebkendőt szorítva, arcukon a borzalmas felfedezés előlegezett döbbenetével fordultak be a kápolna félig nyitott kapuján. Egy-egy sikoltás, felugató zokogás jelezte a kintrekedteknek, hogy némelyikük fáradozása eredménnyel járt: hozzátartozójukat, az állam gondoskodása folytán, a padlóra fektetett iszonyú teríték hús- és rongycafatjai között viszontláthatták… Az ilyenek nyomban cédulát kaptak, s cédulát a felismert halott is – de nem a kezére, hanem a lábára, hogy nevével vissza ne élhessen valaki más a túlvilágon.
Végre reám került a sor: negyedmagammal ott álltam a félig nyitott kapu előtt. Még jóformán be se léptem, s máris megértettem, hogy a belépők miért kapják orrukhoz kalapjukat vagy zsebkendőjüket: a keskeny ajtórésen fülletegen édes, fojtogatóan pállott szag tódult ki a tűző napsugárba. Bár megtántorodtam, a cél érdekében férfiasságot fogadtam, arcomra csaptam zsebkendőmet, s visszafojtott lélegzettel léptem be a félhomályba.
Igen, odabent félhomály volt, mintha ezek a volt emberek már teljes napfényt nem is érdemelnének. A nap kizárásával óhajtották a még gyorsabb romlástól megóvni a két sorban kiterített testeket. Szemem, mielőtt az embermaradványok egyikére is rálebbent volna, egy élőlény arcán akadt fenn, fehér köpenyes fiatal orvosnőén, gyermekkori ismerősömén, aki éppen az egyik véraláfutásos, megfeketült bokára kötötte fel az útilaput. Ez az arc halotthalovány volt, szinte zöldes, mintha tíz évet töltött volna a velencei ólombörtönökben. Amikor a hozzátartozókat kereső szerencsétlenek között megpillantott, szinte felsikoltott, s úgy futott hozzám:
– Keresed valakidet? – S hullákkal bánó jeges kezével megragadta izzadt, lüktető erű kezemet.
A kérdés annyira váratlanul érintett, hogy hamarjában nem is találtam feleletet. Avagy kicsodám is volt nekem Póta voltaképpen? Barátom anyja? anyai barátnőm? egyperces szeretőm?
– Nem, nem, dehogy, senkit sem keresek – dadogtam a lánynak, s miközben zsebkendőmet elvettem orrom elől, borzalmas áradatban ömlött tüdőmbe a halottaskamra dögletes szaga. Ekkor döbbent belém, hogy végeredményben nem is hazudtam: nem, Póta nem lehet itt! Póta nem lehet ilyen szennyes hulla!
És anélkül, hogy egyetlen halottra is rápillantottam volna, mint búvár a tenger fenekéről, a levegőtlenségtől fuldokolva tántorogtam fel a napsugárra. Napsütött udvarra értem, asztagokban heverő, gyantaszagú, friss koporsók közé. A neves bőrgyógyász professzor zergetollas kalappal a fején, nem tudni mi okból, felemelte egy leszegezetlen koporsó fedelét; a mozdulattól rengeteg zöld szárnyú légy tódult ki, és rajban maradva telepedtek meg az épület napsütött falán. A professzor kalapját kezébe kapta, s fintorogva hessegette a feje körül döngő legyeket.
Egy nyitott koporsóban magyarruhás, nemzetiszín szalagos fiatal nőt vittek, szemétől felfelé arca se volt szegénynek, hátrább cipelték, ahonnan szakadatlanul hallatszott a kopácsolás. A különös üzem monoton zörejei közé hirtelen a vaskapu csapódása, majd rögtön utána dühös veszekedés moraja szakadt.
– Megmondtam, hogy egyetemi tanár vagyok, hát magának már ez sem elég?…
Kövesdy hangja! Mielőtt eszembe jutott volna, hogy útjából el is tűnhetnék, Gedeon előlépett egy kiszögellés mögül. Őszes haja szemébe lógott, szürke tropikálruhája végig meszes és fatörmelékes, cipője nyelve kilóg. Éppen két fekete sapkás ember vitt előtte egy koporsót. Kövesdy az egyiket karon ragadta, tetőtől talpig végigmérte, s rárivallt:
– Nem láttátok a feleségemet?
Amazok a szakmunkások pökhendiségével utasították a hullaházba, mondván, hogy ott, ha szerencséje van, megtalálja.
Gedeon megjuhászodva köszönte meg a tanácsot, s eszeveszett fürgeséggel lépett be a halottak homályos csarnokába. Valami meg nem engedett és utált kíváncsisággal lopakodtam utána, majd a nagyobb fájdalom adta hősiesség láttán megszégyellve magamat, figyelni kezdtem, hogyan térdepel le minden halott nő elé, s szinte négykézlábra ereszkedve, miként kémlel bele közvetlen közelről hippokrátészi arcukba. Gyorsan működött, mintha valaki hajtotta volna, húsz-harminc halottat alig öt perc alatt megvizsgált. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, ügybuzgón és megfontoltan indult kifelé. Azonban az ajtóban megtorpant, karját szétvetette, s az égre tekintve, hatalmasat sóhajtott, miközben meleg kék szemét könny fátyolozta el. Hol vagy, hova lettél, én szerencsétlen áldozatom?
Erről arra következtettem, hogy tetten ért feleségét szidalommal, őrjöngő fenyegetéssel, esetleg éppen veréssel ő maga üldözte el hazulról. Aztán kitántorgott a rácsos kapun – s én utána. A Moldován-kocsma előtt cigarettára gyújtott s úgy lépte át a küszöböt, mintha mindennapos vendég volna.
Ervin abbahagyta a zongorázást. Én hirtelen azt se tudtam, hol vagyok, teljes idő- és tércsalás áldozataként igyekeztem agnoszkálni magamat és környezetemet. Eszembe jutott, hogy voltaképpen miért is vezetett az utam egyenesen ehhez a házhoz, hogy jó esztendős hányattatás után miért akartam éppen itt elkezdeni új életemet…
– Ervinkém, hát igazán megbocsátasz? – emelkedtem fel a székről, s boldogan láttam, hogy Ervin is kitaszítja a zongoraszéket maga alól. Kezet fogtunk, s egymás kezét fogva ültünk le a rekamié szélére, amelyen Pótával annyit üldögéltem, s amely kérészéletű boldogságunknak cinkosa és árulója volt.
– Mindent tudok – kezdtem –, azt is, hogy édesanyád nem került elő, s hogy édesapád életét kettétörte ez a rettentő csapás… Csak azt nem tudom, hogyan hagyhattátok elmenni, s egyáltalán miért indult el hazulról?
Ervin finom ujjai egy öngyújtóval játszadoztak; hátrakönyökölve nézett maga elé, valahol a mennyezet alatt kereste a szavakat, hogy hűen idézhesse meg azt a pillanatot.
– Én pár perccel az öregem után értem haza – mondta –, a nagy márna még vergelődött a szőnyegen. Csak annyit látok, hogy apám térdepelve zokog, s Póta, ülő helyzetben, két karját dereka mentén kifeszítve, halottsápadtan hallgatja. „Én vagyok az oka, mindennek én vagyok az oka” – hörgi apám, a fejét ütögeti a rekamié sarkába. Anyám végül is megelégelte az őrjöngést, felugrott, s szedelőzködni kezdett. Lassan útra készen állt apám elé, elkapta a kezét, mint valami diáklány, forrón megcsókolta, és higgadtan s keményen ennyit mondott: „Isten vele, Gida lelkem! Anyámékhoz megyek. Ha erősen hiányzom, üzenjen értem…” Ezután hozzám fordult, s szótlanul megcsókolt. Apám persze hallani sem akart elmeneteléről, fenyegetőzni kezdett, nekem kellett közéjük állanom, nekem kellett anyámat az ajtón kikísérnem. Egy darabig még haboztam: ne menjek-e vele az állomásig. De beláttam, hogy ez pártállást, részrehajlást jelentene, márpedig mint egyetlen gyermekük, megtanultam, hogy soha egyiknek se adjak a másik rovására igazat. Anyám elment tehát, elment két rend fehérneművel s egy pongyolával, mintha víkendre… A Malom utcában, látták, bérkocsiba ült. S tíz perc múlva a repülő erődök az állomás felett voltak. Azt kérded, hogy mi lett vele? Még egy hét múlva is jártunk apámmal a halottasházba… Hiába kerestük! Írtunk, sürgönyöztünk Árokszállásra, nagyapámékhoz. Azóta is várják szegény öregek… Hogy nem álmodom-e róla? Úgyszólván minden éjjel! Sőt, néha nappal is… Legtöbbször egyszerűen itthon terem, haja kócos, ruhája csupa rongy; járkál fel s alá a lakásban, vagy leül ide, erre a székre, és sír-rí keservesen. Ma éjjel is itt járt, zongorázott; azért ültem már kora reggel a zongorához, hogy mindenáron azt a dallamot felidézzem.
Ezt mondván felállt, s a szürkülő szobában mint valami sziluett, odaimbolygott a zongora elé, s csak úgy álltában, egy kézzel lejátszott vagy háromszor egy siratónótába illő, ferde és vajákos félhangokkal fátyolos dallamot. A molto sostenuto, magas utolsó hangtól a hideg végigfutott a hátamon; ez volt, ismertem rá, a csengőbeli sikoltás! s rémülten kerestem a szobában Pótát vagy belőle valamit, de csak azt a gyászfátyolos arcképet találtam. Bársonyos szemében fiatalságának odarögzített ragyogása most, a félhomályban bánatos könnycsepp módján csillogott.
– Kottázd le! – biztattam Ervint. – Mintha édesanyád lelke szólna…
Ebben a pillanatban fáradt lépések, csoszogósszerű járkálás hallatszott az előszoba felől. Felugrottam. – Apád?
Ervin keserűen legyintett.
– Miért, miért ne lehetne ő? Hát hol van? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Hol? Ahol a legjobban érzi magát: a Szamos-parton, valahol a vágóhíd alatt.
– Tízfokos hidegben?
– Neki mindegy. Horog nélkül horgászik. Csak ül a lék mellett, s a vízbe lógatja a puszta zsineget. Már egy éve, hogy semmit se fog, pedig hajnalban megy, s csak este jön haza; közben „melegedik” a kocsmákban. Nézd meg a könyvespolcát! Nem zabrálás tette foghíjassá: a drága régi magyar könyvek, a 18. századi angol és francia klasszikusok, Ady első kiadásai – mind a torkán mentek le. Eladogatta finom angol halászbotjait is, egy hitvány mogyorókaróval horgászik, közönséges cukorspárgát bogozott reá… Hogy miért? Többen kérdezik ezt tőle is, naponta. Egyszer valami lucidum intervallumban megmagyarázta: azt a büntetést mérte önmagára, hogy élte fogytáig horgásszék, de sohase fogjon egy fia halat!
Ervin hirtelen a szoba egy pontjára lobbantotta tekintetét. Arcára inkább kínos, mint kellemes meglepetés, zavar és ijedelem vonásai rajzolódtak. Önkéntelen rezdüléssel fordultam a megadott irányba.
Az előszoba nyitott ajtajában rongyos, csapzott hajú koldusasszony állt. Bár arcát az alkonyat homályában nem lehetett tisztán látni, mégis ismerősnek tűnt fel. Mintha réges-régen, tán gyermekkoromban, s tán jobb állapotban ismertem volna…
Ervin, anélkül hogy tekintetét egy pillanatra is levette volna a jelenésről, fél szájjal súgta felém:
– Látod, megint eljött. Lupus in fabula.
A megvilágosodás irtózatával ugrottam fel, s megvallom, első pillanatban hanyatt-homlok menekülésre gondoltam. De akkor Póta már útban volt a fürdőszoba felé. Hallhatóan járt, lábbelije meg-megcsoszogott a padlón, s a tapétaajtót is kis kattanással húzta be maga mögött.
Ervin felugrott, s díványon heverő kabátját magára kanyarította.
– Lógok apámért – jelentette ki –, te addig itt maradsz, s ha el akarna menni, mindenáron visszatartod. Az öregem meghagyta, hogy ha Mama legközelebb megjelenik, feltétlenül hívjam haza…
– Az isten szerelmiért – fogtam könyörgésre a dolgot –, ne hagyj itt vele, hiszen tudod…
– Tudom, hogy gyáva vagy. De megértelek. Éppen ezért arra kérlek, eredj te az öregért, én itt maradok. Ha szerencséd van, a vágóhíd alatt megtalálod.
Mintha puskából lőttek volna ki, rohantam el a lakásból. Siettemben még azt se tudtam eldönteni, hogy okkultista könyvekben olvasott, sosem hitt jelenéssel, vagy élő valósággal volt-e dolgom. Nemsokára ott voltam a jeges folyó hídján, s az alkonyat kék függönyét szememmel át-átszúrva, kerestem Gedeont.
A hídtól nem messze, közvetlen a vágóhíd magas deszkapalánkja alatt, kősziklához hasonló mozdulatlanságú emberi alakot fedeztem fel. Lemásztam a partra, s a jégtorlaszok és szeméthalmok között botorkálva, ló- és marhakoponyákba meg-megbotolva, végre megállhattam Gedeon feje fölött.
– Gedeon bácsi – szólítottam meg –, Ervin üzeni, hogy tessék hazajönni, mert Póta hazajött…
Így mondtam: Póta.
A szürke szikla megmozdult. Nem, nem is szikla, inkább szennyes jég- és hóból összeállt szoborszerű alak volt; fejéből zúzmarás szemöldök és bajusz közül, homlokereszig gyűrt vedlett kucsma alól, az ismerős, vizenyős-kék szempár ijedten meredt reám.
– Nem hazudsz? Nem csak a rossz lelkiismeret beszél belőled? – faggatott. – Ha így volna, nagyon restelleném magam miattad; egykor becsületes ifjúnak ismertelek, aki nem képes semmi alamusziságra.
– Gedeon bácsi – esedeztem –, esküszöm mindenre, ami szent: Póta otthon van, bement a fürdőszobába. Tessék jönni, nehogy megsértődjék, s még el találjon menni hazulról!
– Jól van, jól, hát megyek – nyögte, s fagyos dermedtségéből kikecmeregve, feltápászkodott. Akkor vettem észre, hogy a botjára kötött cukorspárga befagyott a lékbe, hiába próbálja onnan kiráncigálni…
– Hallom, horog nélkül tetszik újabban halászni.
– Elég baj, hogy te még nem emelkedtél erre az eszményi magaslatra. Utóvégre neked is volna némi lehalásznivalód… Elvárom, fiam, hogy holnap velem jöjj, egyedül úgyis kezd végtelenül unalmas lenni. Persze, ha Póta tényleg hazajött, minderre nem fog sor kerülni…
– Jövök, hogyne jönnék – fogadkoztam –, de most tessék sietni, mert minden pillanat drága…
Nagy nehezen, ólmos baktatással indult meg a híd felé. Lehelete hátraszállt, arcomba csapott: részeg kocsisokéhoz volt hasonlatos.
Amikor hazaértünk, az előszobaajtót nyitva találtuk. Én hagytam volna nagy sietségemben nyitva?
Ervin ugyanott ült, ahol elmenetelem pillanatában. Kezét arcára borította, úgy hajolt a zongora néma fogsora fölé.
– Itt vagyunk – riasztottam fel sötét darvadozásából.
Ervin csak legyintett.
– Elment? – ragadtam meg a kezet.
– El. Megmosdott, vagy mit tudom én mit cselekedett – s elment. Még meg se csókolt. Pedig máskor meg is szokott csókolni.
Hirtelen arra gondoltam, hogy ha én vagyok itt, engem bizonyosan megcsókolt volna – s az iszonyat verejtéke ütött ki arcomon.
– Szóval hiába jöttem ily korán haza – dörmögött Gedeon. – Tudtam, tudtam. De többször nem fogtok engem lóvá tenni!
Azzal megragadta a karomat, szúrósan szemembe nézett, s fenyegető ércességgel mondta:
– Holnap velem jössz. Reggel hatkor indulunk. Ha van benned becsület, nem szöksz meg a földi igazságszolgáltatás lelki fogdmegjei elől…
– Természetesen, Gedeon bácsi – hajoltam meg –, a vezeklésre eleitől fogva kész voltam, csak a módját nem tudtam eddig megtalálni.
– Most eredj, s aludd ki magad. Holnap hatkor várlak. Botot, zsineget hozz magaddal – a horog azonban felesleges! Érted: felesleges! – parancsolta vérben forgó szemmel.
Elbúcsúztam, s ideiglenes rokoni szállásomra vonultam…
…S másnap, a reggeli ködben, már két jégszfinx kuporgott a vágóhíd alatt. Az első napot valóban horogtalan zsineggel „horgásztam” végig – józan eszem azonban tiltakozott e ferde, önbüntető eljárás ellen. Hisz velünk szemben három halász a verőfényes délelőtti napon egymás után emelte ki a szebbnél szebb halakat! Horgukra vörösgilisztát húztak, s engem is egyre biztattak, hogy csak azzal próbálkozzam, mert most ennek van szezonja. Az öregre azonban ügyet se vetettek, csak néha dobáltak lékjébe – hadd csobbanjon, mint a hal – fagyos lópiszkot, jégcsapokat…
Minek részletezzem? Így lettem halász, így hatalmasodott szenvedéllyé a vezeklésnek indult, horogtalan horgászat. Néhány alkalommal kitartottam az öreg mellett – aztán, nem bírva állandó korholását, más terepet választottam, és szép zsákmánnyal térhettem haza. Egy februári reggel újságot vettem a kezembe: abból tudtam meg, hogy Kövesdy Gedeon, horgászbottal a kezében, a lék mellett, örök álomra szenderült. Holtteste mellett, jobb keze felől négy nagybetű körvonalait fedezték fel a frissen hullott hóban, melyek összeolvasva ezt a szót adták: PÓTA.
A rémhistória fordulataiba belekábulva, a könyvelő kísértetidéző hangjától hideglelősen, a szobában szinte körülnézni se merve, sokáig szótlanul méregettük egymást. A kopottas kis könyvelő a szokottnál is sápadtabban, kiszáradt ajakkal, diákok vizsga utáni kétségei közt, lógó fővel üldögélt. Talán érezte, hogy élete sötét titkából a kelleténél többet tárt fel – s ez bántotta volna? Vagy csak a gyónással járó testi-lelki energiaveszítés tette ily szontyolodottá?
Orvos házigazdánk sorra járta poharainkat, töltögetett. Aztán felém fordult, s gunyorosan így szólt:
– Hiába lapítasz, most rajtad a sor! Vagy már annyira kiszakadtál közülünk, hogy a sorrend betartását magadra nézve nem tartod kötelezőnek?
– Nincs is témája! – csipkelődött szokása szerint a pityókos műszerész.
Szabadkozás és tiltakozás helyett csupán a faliórára mutattam: néhány perc meghozza a kísértetek startjának pillanatát, legfőbb ideje, hogy mi is startoljunk hazafelé… De az általános unszolás mégis arra késztetett, hogy gondolataimat egy bizonyos téma köré kristályosítsam. Ha már azzal vádolnak, hogy nem vagyok a régi, hadd tudják meg, mi az oka! Ha majd egyet-mást, alaposan kiszínezve, megvilágítottam, tán hajlandók lesznek megérteni és megbocsátani.
– Jól van, ha mindenképp ragaszkodtok hozzá! De előrebocsátom, hosszadalmas leszek; töviről hegyire akarok mindent elmondani. Hogy újabb keletű, horgász- és horgászatellenes magatartásomat megértsétek, hallgassátok meg hát gyógyulásom, vagy ha jobban tetszik, árulóvá válásom történetét!
– Halljuk!… Nosza!… Mit tudsz mentségedre felhozni?… – s hasonló buzdítások hasogatták a dobhártyámat mindenfelől. Miután bátorságot kortyintottam, nekifohászkodtam palinódiámnak – az utolsó szó jogán – ez alkalmi vésztörvényszék előtt.
– Amikor a hirtelen fordulatot előidéző élmény bekövetkezett, bizonyos mértékben már kész volt bennem a talaj. Egy eredménytelen, sivár horgászszezon közepén voltunk, amikor a különféle hadinépek úgy kirobbantották a város határában a Szamos halait, hogy úgyszólván ikrájuk sem maradt. Nagy utakat kellett megtennünk tűző napon, mind feljebb s feljebb keresve régi szép márnáinkat, balinjainkat – de bizony megtörtént, hogy húsz kilométeres útról egy-két nyomorult, arasznyi halacskával, meg az ilyenkor kötelező mezeivirág-bokrétával tértünk haza. Ezek a kudarcok tettek egyre szerényebbé, odáig, hogy egyszer csak azon vettem észre magam, hogy káros, immár önveszélyes szenvedélyem a városi hidak alatt, kloákák bűzében ácsorgó szerencsétlenek közé sodort. Barátaim, ismerőseim a hídról nemegyszer kiabáltak rám, mintha így akartak volna halálos kábultságomból felriasztani; több ízben megdobáltak holmi inasok; a lábam szörnyű belek közé keveredett a vágóhíd alatt, vízbe hányt abroncsokon, undorító kórházi gipsztörmeléken gázoltam, patkányok vágtattak el lábom között; a velencei módra épült víz menti házak árnyékszékablakából gyanús lével öntöttek nyakon – s mindezt három-négy hitvány paducért és márnácskáért szenvedtem el, mert horgomra több még itt, a halakat csalogató pöcegödrök és szennycsatornák tájékán sem akadt. A sok ocsmány bűztől és utálkozástól kezdődő epebaj tünetei mutatkoztak rajtam.
Több ízben elveszett embernek éreztem magam, s megátkoztam a napot, amelyen apám először adott horgászbotot a kezembe.
A nagy kirándulást utolsó próbának szántam. Ha minden jól sikerül, halász maradok. De ha csak a koránkelés fáradalma, a berkek nadrágmarasztó szederindái és egyéb tüskéi, az éhezés, a napszúrás kínja jut ismét osztályrészemül, akkor – becsület istenemre – eladom a botomat.
A hajnali vonatnál találkoztunk, célunk Szamosújvár határa volt; onnan jó halászhíreket hozogattak mostanában: a háború megkímélte, sőt a folyót sem látogatták meg félelmetes vetélytársaink, a kézigránáttal „horgászó” katonák.
Az állomáson kiabálva, hangoskodva köszöntöttük egymást, törtetve foglaltunk helyet egy csípős szagú, törött ablakú fülkében, s cókmókjainkat oly alapossággal raktuk le, mintha nem is ötven, hanem ötezer kilométeres útra indulnánk. Nem csoda: az elzúgott háború után ez volt az első nagyobb szabású vállalkozásunk. Négyen voltunk: Májerkó Rezső, a fogász, Bakcsi Béla vasesztergályos és Hutiray, egy bársonytekintetű, csinos fiatalember, akit a többiek ott mutattak be az állomáson, s foglalkozása szerint táncos-komikus volt a nagyváradi színházban. Később hozzánk csatlakozott egy öreg, drámai színész külsejű ember, bizonyos Berekméri, s különös szerepe folytán emlékezetemben örökre eljegyezte magát e nevezetes nap élményeivel.
Májerkó volt köztünk a legelőrehaladottabb állapotban: az apró, szemüveges ember úgyszólván csak a halaknak élt. Nemcsak angolos, vízhatlan halászdressze, hanem különféle márkájú, manapság megfizethetetlen békebeli szerelékei is voltak, precíziós orsók és hajítóműszerek, melyekkel előző tulajdonosuk, egy elmenekült erdélyi mágnás, valaha Skóciában lazacra horgászott. Fogászunk szarvasbőr tokban egyszerre több horgászbotot is hordozott magával; cserkészövében finom gyékénypapucs lógott, s egy hatalmas, medveölésre is alkalmas vadászkés. A zsákmányt törzskönyvezte: lelkiismeretesen rovogatta be egy e célra „felfektetett” könyvecskébe a hal faját, súlyát, szintúgy a helyet, az időpontot, a csalétket, a botot, sőt a horog típusát is, amellyel a halat megakasztotta. Éjszakánként sokat virrasztott, különféle elmés szerkezeteken járt az esze, s úgyszólván havonta lepett meg egy-egy új „vívmánnyal”, mely a fogás arányszámát valószínűleg forradalmasító mértékben fogja egyszer s mindenkorra a javára billenteni. Amíg lehetett, tán 1940-ig, a Hardy’s Anglers Guide című horgászszaklap előfizetője volt. Mentségére legyen mondva, mielőtt horgásszá lett volna, bélyeget gyűjtött. Nem történt semmi, csak egy jónevű ideggyógyász tanácsára új, egészségesebb mederbe terelte idült, már-már közveszélyes szenvedélye áradatát…
Bakcsi Béla – polgári foglalkozását tekintve vasesztergályos – azóta halászik, amióta az anyósa hozzájuk költözött. Ha nem a műhelyében reszel s fúr-farag, a Szamos partján bolyong, mint a kivert kutya. Otthon csalétektenyészete van: egy egész szobát foglalnak el giliszta-, húsféreg-, lótetű- és svábbogártelepei. Irtózatos bűzt terjesztenek, de anyósát ez nem üldözi el. A lakók már többször beperelték, de eddigelé – mivelhogy a horgászok szabadkőművessége a törvényszékig, a rendőrség legmagasabb polcáig elér – a hatóságok neki adtak igazat. Férgeinek, hogy épségesen és fürgén kerüljenek horogra, apró rácsú kalitkákat készített, melyekből néha keresztbe vetett szíjakon hármat is hord a nyakában. Vadászkalapja körül hatalmas pisztrángállkapcsokat és csukauszonyokat visel, legszebb trófeáit…
S hogy magamról is valljak: az én esetemben a horgászat congenitus nyavalya, apai örökség, mely azután a gyermekkorban, túl korán elkezdett szerelmi élet kártékonyságával hatalmasodott rajtam el. Restellem megvallani – másfajta korai romlottsággal való hivalkodásra emlékeztet –, de én már hatéves koromban rendszeresen halásztam! A szenvedély olykor veszedelmes tünetekkel jelezte fékezhetetlen voltát. Belesoványodtam, mogorva, emberkerülő fickó lettem. Ha korombeli leányokkal találkoztam, zavaromban azt sem tudtam, hová bújjak; álmomban viszont haltestű állapotban jelentek meg, szorongattam, csókoltam őket, s fel-felordítottam a gyönyörűségtől. Azóta, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, sohasem szűntem meg halász lenni. Akkor is, midőn szülőföldemtől távol, különféle okok miatt egy-két évig nem halászhattam, úgyszólván minden éjjel halakról álmodtam, s merthogy ezek az álmok természetszerűleg a gyermekkor mesés tájait hozták magukkal, nem mulasztottam el minden álmomat naplóba örökíteni…
Fel-feltörő, majd ismét elbukással fenyegető életemet is egy sűrűn megjelenő vízió jelképezte, mely zúgó vízesés közepén felfelé cikázó, majd zuhatagtól legyőzötten visszahulló pisztrángot láttatott velem; olyan volt, mint valami mozgó címer. Sokáig hittem a finnek őséposzában, mely a világ születését óriási cethal hátán képzeli el. S hogy a katakombakeresztények rejtelmes üzengetésükben Krisztust éppen hallal ábrázolták: a legtermészetesebbnek találom. Hisz négy-öt éves koromban, amikor az eszemet még alig tudtam, ha az Istent emlegették, mindig egy hatalmas halat láttam, mely az égbolt közepéig nyúlt fel, s olyan meredt, kétoldalt kiálló szeme volt, mint egy embriónak…
De most vissza az expedícióhoz! A szerelvény elindult. A bűzhödt fülkébe a törött vonatablakon váltakozva csapott be a kőszénfüst s a hajnalos mező mentaszaga. Ez utóbbitól minden valamirevaló horgász vadászkutya módjára kapja fel az orrát, s szimatolni kezd. Mert ez a folyópartok, a vad berkek, a csalánnal vegyes keserűlapu-bozótok zsákmányra emlékeztető ősvilági illata.
Májerkó, tán éppen e szagtól birizgálva, még a vonatban, húsz kilométerrel a cél előtt, szerelni kezdte egyik botját. Bakcsi bőrnadrágja farzsebéből elővett egy lapos üveget, kupakját lecsavarta, töltött bele, s felhajtotta. Aztán sorra kínált bennünket is.
Berekméri addig szótlanul, magába fordulva bóbiskolt a sarokban. Tán rongyos-mocskos, csatornatisztítóéhoz hasonlatos öltözete tartotta vissza attól, hogy ficsúrnak nézett alakok közé vegyüljön? Vagy az bántotta, hogy – ellentétben Bakcsi ragasztott nádbotjával s Májerkó ultraprecíziós szerelékeivel – neki csak egy rézcsővel összeeszkábált, egymáshoz kötözött esernyődrótban végződő mogyoróbotja volt, s oldalán sem vadásztáska, hanem csak egy vérfoltos vászonzacskó fityegett?
Az odakínált, geberdusznak nevezett zöld pálinka azonban kicsalta titokzatos magányából. Komótosan cigarettát sodort, hatalmas réz öngyújtóját fellobbantotta, s rágyújtott.
– Tudják mit, kolléga urak – fordult felénk –, ne menjenek maguk Szamosújvárig! Én is mehetnék, de nem menyek, leszállok egy állomással előbb.
Bakcsi ellenvetésképpen elmondta, milyen örvendetes híreket hoztak onnan a jövő-menő emberek. S különben is, ott még egyikünk se volt, miért ne ismerkedjünk hát új vizeknek új halaival?
– Én éppeg azért nem menyek oda, mert egyszer már voltam! – fontoskodott Berekméri. – Akkor olyasmi történt ott velem, hogy megfogadtam: többet nem dugom oda az orromat. Semmi porcikám se kívánja, hogy még egyszer átéljem azt, amit ma nyolc esztendeje…
Mindnyájan nyugtalan kíváncsisággal fordultunk Berekméri felé. Száraz, indiánvonású, kékesbarna arca, mélyen ülő, apró, zöld szeme volt. Füle előtt hosszú barkó őszes csíkja futott, bajsza azonban még feketéllett: nyilván festette. Mondom, egy öreg tüdővészes színészre emlékeztetett…
– Tán megverték a parasztok? – vágott bele Bakcsi, és máris szikrázott a szeme a gondolattól, hogy miképpen fogja majd ő móresre tanítani a galád parasztokat. – Majd közéjük vágok én!
– Á, ördögöt! – legyintett a száraz kéz –, sőt, éppeges-éppeg a derék falusiak figyelmeztettek, hogy meg ne próbáljam a víz egy bizonyos szakaszát, pontosabban a Kornis-berek alatt, mert pórul járok!… Később egy öreg vízimolnárral találkoztam, az mondta el alapossággal a dolgot… Élt az ő gyermekkorában, a múlt század hatvanas éveiben két bárónő – a Kornis grófok rokonai –, két kolontos vénkisasszony. Valaha Angliában nevelkedtek, s még öregkorukban is úgy öltözködtek, mint fiatal leány korukban, Londonban. Ikrek voltak az istenadták, s mindkettő legalább két méter magas. A molnár emlékezett rá, hogy amikor a kastély kőkerítése mentén haladtak, derekuktól felfelé kimagaslott a testük, pedig őnéki a kucsmája csücske se ért a kerítés tetejéig… Ezek az óriásnők ott vitték el, az ő malma mellett színes tollú, malomkő nagyságú kalapjukat, tarka csipkés napernyőjüket minden áldott napon, amikor a folyóra jártak, mert – s ezt kellett volna leghamarabb mondjam – szenvedélyes horgászok voltak! Csakhogy a szerencse, amint lenni szokott, nem egyformán kedvezett nekik: Károlina kisasszony mindig kétszer annyit fogott, mint Auguszta. Ezért állandó volt köztük a féltékenykedés, gyakran össze is verekedtek a vízparton. Egy szép napon a folyóra rúgó ősi park, a mai Berek bozótjaiban horgásztak, ahol a mederbe fordult százéves platánok gyökerei között megakadt vízben óriási csukák és pontyok tanyáztak. Velük volt a molnár bátyja, afféle kicsi inasnak használták, ő kelletett felhúzza horgukra a csalétket, s a halat is ő kelletett levegye, mert az óriás kisasszonyok még kesztyűvel se nyúltak volna hozzá… Na, Károlina bárónő egymás után húzza ki a szebbnél szebb pontyokat, de a másik, Auguszta szegény, még egy kövihalat se fogott. Elöntötte az irigység, marni, csavarni kezdte az epéjét, s rút angol szidalmakkal tört Károlinára. – Maga ördöngös személy, maga boszorkány, s több effélét vágott a fejéhez. Az inaska már értett valamit angolul, csak hallgatta, és nem tudta, melyiknek adjon igazat, mert szegény Augusztát szívből sajnálta az állandó hopponmaradásért. – Maga az életem megrontója! – csapta földhöz horgászbotját Auguszta; dührohamot kapott, körmét rágta s a haját tépdeste. Maga miatt maradtam vénleány, mert maga az udvarlóimat már Angliában is elhorgászta! Szívtelen, önző perszóna! – s több effélét kiabált… Károlinának se kellett több! Elkezdte hülyézni, mocskolni Augusztát, s megfenyegette, hogy a budai bolondokházába csukatja. Elég a hozzá: rútul egymásnak estek ott a vízparton, a hegyesen kiálló gyökerek és cölöpök felett. Rikácsolva, habzó szájjal tépték egymás haját, ruháját, finom angol horgászbotjukat egymás fején törték szét, arcukat véresre karmolászták, kezüket sebesre marták. S a kicsi inas csak állt ott eliszonyodva és tehetetlenül a két birkózó óriásnő árnyékában. Egyszercsak Károlina bárónőnek sikerült a nővére torkát elkapnia. Két marokra fogta, s úgy kezdte el rázogatni a fejét, mint a gyümölcsfát szokás. Auguszta szeme kiguvadt, nyelve kifordult, kontya a veszett rángatásban millió szálra bomolva rengett – s végül a nagy, girhes test csak összecsuklott, mint egy üres krinolin… Károlina a diadalmámorában rúgott még egyet rajta, hogy bucskát vetve zuhant a mély vízbe, s elmerült. Estében lila napernyőjét is magával sodorta, hogy az, mint hatalmas tavirózsa, úszott tovább a vízen… Károlina körülnézett. Hát meglátja az inast, aki – guvadt szemében az átéltek iszonyatával – rémséges tettének árulója lehet. Vérben forgó szemmel csapott volna le rá, hatalmas véres keze ismét markolásra rándult, hogy a legényke hideg bizsergést érzett a nyakán, s usgyé, hanyatt bukfencezett a bokorba, s aztán, amerre a szeme látott, futott tüskön-bokron keresztül, a faluba… Így hallotta az öreg molnár! S azért mondta el nekem, hogy oda ne merészkedjem a Kornis-berek alá, mert ott halász még nem úszta meg szárazon! Egy óriási hal vagy mi – jobb nem is gondolni reá, hogy mi lehet –, úgy megrántja a horgot, hogy az ember agyrázkódást kap tőle. Már nem egy horgász lelte halálát e szörnyű rántás következtében. Ha botját el nem engedi, fejjel előre hull a vízbe. Valami örvény vagy mi, elkapja s becsavarja a mélybe… Á, marhaság, paraszt babonaság, gondoltam, s azért is a legvadabb helyet kerestem ki a Berekben. A nap szép csendesen telt, fogtam egynéhány szép halat – amikor egyszer csak, alkonyattájt, valami borzasztó hangot hallok a gyökerek közül, valami rekedt sírást-jajgatást. Berezeltem, mi tagadás! Menekülni szeretnék, megragadom a drága botomat – nem ez a vacak volt, hanem egy fájin német gyártmány. Kezdem húzni, próbálom emelni, hát, uram teremtőm, akkora rántást kapok, hogy a sapkám is leesik! A drága botot kirántják a kezemből, csak úgy repül, s mint a balta, süllyed a feneketlen mélységbe!… Hej, több se kellett nekem! Futottam onnét, mintha a szememet vették volna ki… Azóta se jutott eszembe, hogy Kornis-berek alá menjek halászni!
Borsódzó háttal, szinte gyermekes elfogódottsággal bámultunk Berekmérire. Története azonban, volt légyen bármily hajmeresztő is, nemhogy kedvünket szegte volna, de sőt, még jobban felcsigázott. A horgászoknak ugyanis a kirándulás, a bot, a horog, a hal csak ürügy valami közben kínálkozó nagyobb kalandra. S Berekméri rémhistóriájából most ezt a nagy kalandot orrontottuk meg.
– Most már csak azért is odamegyünk! Igaz? – szólalt meg mindnyájunk helyett a kövicsíkképű, szűk szemű Bakcsi. Elegendő kalandregényt olvasott ahhoz, hogy csak így, s ne másként határozhasson. S mi többiek sem azért voltunk halászok, hogy kitérjünk egy ilyen, esetleg halakon túli élmény elől. Szaporán helyeseltünk tehát Bakcsinak, s a lapos zsebüveg ismét körbejárt. Berekméri azonban a leszavazottak sértettségével utasította vissza; meghúzódott az ablak sarkában, s mordul hallgatott. Nemsokára le is szállt egy kicsi állomáson, s hórihorgas alakját elnyelte a folyó reggeli köde.
Ha nem négyen hallgattuk volna rémálomba illő történetét, ki-ki azt hihette volna, hogy Berekméri a folyóparton öldöklő harcot vívó hóbortos vénkisasszonyokról csak fantáziált.
Végre megérkeztünk a szamosújvári állomásra. Lecihelődtünk, s alapos útbaigazíttatás után megindultunk a vasúti töltés mentén a Kornis-bereknek nevezett part felé. Nemsokára valóban istentől s embertől elhagyatott vadonba érkeztünk. Egy nyár-, tölgy- és fűzcserjével benőtt néhai szekérúton baktattunk-törtettünk, melynek két oldalán varjú- és csókahadak megszállta, fészkektől feketéllő hatalmas nyárfák és tölgyek dzsungeli fala emelkedett, a vízparti bozótok csalános, szederindás, keserűlapus aljnövényzetével. A folyó vonalát csak két le s fel cserkésző hatalmas halászsas jelezte: a meder körülbelül ötven lépésre lehetett, túl az áthatolhatatlan sűrűségen. Keresgéltük a partig vezető ösvényt, de sehogy se találtuk. Egyszer csak bal kézt kisebb emelkedés és tisztás mutatkozott, s rajta, jó futamodásnyira, hatalmas épületrom fehér-szürke foltjai rémlettek elő a sűrűségből. Közelünkben egykori sétány hivatalukat vesztett őrjeiként, két letördelt kezű női istenség mohás, zuzmós mészkő szobra borzongott.
– Az óriás kisasszonyok! – kiáltott fel fojtott hangon Májerkó, s hogy jobban szemügyre vehesse őket, több dioptriás szemüvegét orrán-fülén megrángatta, igazgatta.
Megborzongtam, mi tagadás, s folyton a szobrokra meredve hátráltam odébb… Kettejük közül az volt ijesztőbb, amelyiknek a repkény még az arcát is befutotta… Valahonnan, tán a romokon is túlról, erős kutyaüvöltözés hallatszott. És bármily éktelen volt is a zűrzavaros ugatás, mégis bizonyos jó érzéssel töltött el, hisz ahol kutyák, ott emberek is vannak.
De ez a felismerés kevés volt ahhoz, hogy eloszoljon a két őrült bárónő hirtelen közénk ereszkedett árnya… Ezen az úton járhattak volt ők is halászni, ahol most mi, kései kollégáik baktatunk… A szobrokat már elhagytuk, s mégis minduntalan körülnéztem: nem bukkan-e fel valamelyik százéves nyárfa mögül hórihorgas alakjuk?
Végre megleltük a kivezető ösvényt. Nagy kutya- és mezítlábas embernyomok keveredtek a hűvös, napot tán sohase látó homokban. S pár pillanat múlva megcsapott a parti részen lassú, poshadásos, nagy vizek nyári szaga, sőt két hatalmas, félig vízbe dőlt fa keretében magát a folyót is megpillantottuk.
A tudálékos Májerkó elrikkantotta magát: – Thalatta, thalatta! – s eszeveszett izgalommal látott hozzá mindkét botja felszereléséhez. Hogyne kezdtünk volna hozzá mi is, amikor előttünk óriási gyökerek alkotta mély göbékben öreg halakat ígérő víz várakozott, s a két, hajnali szélben hintázó ragadozómadár jelenléte is a hely halban bővelkedő voltát igazolta! Mert a halászsasok csak értik a mesterségüket!
Elszéledtünk a parton, ki-ki megfelelő helyet keresett magának; horgainkat bevetettük, s a nagy zsákmány bizonyosságának mámorában tán egyikünk se gondolt többet Berekméri figyelmeztetésére.
De telt-múlt az idő, már dél is elközelgett, s egy cigányhal nem sok, még annyi sem akadt horogra. Mintha ezt a remek, csendes mély vizet valami átok ülte volna meg. A halak – ha voltak egyáltalán – horgunkat agyafúrtan elkerülték. Sorra próbáltuk ki valamennyi csalétkünket. De csődöt mondtak még Bakcsi többszörösen „díjnyertes”, barna sörön hízlalt csótányai, porganéban, vitamindús nyers veteménykoszttal táplált lótetűi is.
Főhadiszállásunktól le- és felfelé egy-egy kőhajításnyira el-elcsatangoltunk, de hal ott sem jelentkezett. Az időjárásban lehet a hiba – vakartuk a fejünket. Ez a fülledt, halotti némaság valami elemi katasztrófának közeledtét jelenti…
Nekünk, régi horgászoknak, még csak elviselhető volt a felsülés, de szegény zöldfülű Hutiray nem tudott belenyugodni. Hol makrancos, akadozó orsójával bajlódott, hol a horog akadt a nadrágjába, hogy ki kellett vágnia – elég az hozzá, keservesen átkozta a percet, amelyben elindult. Ha a vele egy házban lakó Májerkó el nem csalja, most is javában aludnék kórista felesége mellett, délután pedig mehettek volna a strandra, kint van az egész vendégszereplő kompánia…
Át-átkiabáltunk egymásnak, cigarettáztunk, falatoztunk, iddogáltunk. Délben egy sekélyebb részen isteneset fürödtünk – egyszóval a zsákmányt nem ejtő horgászok szokása szerint igyekeztünk vállalkozásunknak most már kirándulás jelleget adni. Sőt, Bakcsi már meg is szedte kötelező vadvirágcsokrát a feleségének, hogy ízletes tepsibevaló helyett legalább illatos vázábavalót vigyen haza… Minden elviselhető lett volna, ha az az átkozott kutyavonítás nem figyelmeztet hollétünkre minduntalan onnan a kastélyrom felől!
Azonban nem sokkal a jó fürdés után olyasvalami történt, ami holmi sötét előjel módján zavarta meg további szórakozásunkat. Májerkó horga négy-öt méteres mélységben megakasztott valamit. Boldogan elordítja magát, s csakugyan látjuk, hogyan rángatja a botot, s viszi a zsineget kétségbeesetten valami. Bakcsi odarohan, s míg Májerkó lázasan tekeri az orsót, ő a zsineget óvatosan elkezdi hol jobb, hol bal felé húzgálni. S egyszer csak az a valami enged: a háború előtti angol zsineg, melynek karikáján a gyári felirat húsz kiló elbírását garantálja, lassan emelkedni kezd! A finom, ruganyos, hat ízületből ragasztott bot nagy ívben meghajlik, Májerkó halálos izgalomban, kimeredt szemmel, hanyatt dőlve kapaszkodik bele, Bakcsi, a zsineget most már elengedve, félig irigyen, félig rémülten lábatlankodik körülötte, jómagam pedig a szomszéd göbe partjáról egyre izgatottabban várom a nagy hal kibukkanását…
Ha hiszitek, ha nem: kisvártatva kibukkant a vízből egy hatalmas, különös formájú, félig iszaplepte tégla. A horog félméteres, rozsdás sodronydrótban akadt meg: az tartotta a berovátkolt téglát, s a másik végén inggalér méretű hurkot képezett!…
Ahogy ezt a hurkot megpillantottuk, mindnyájunknak hideg bizsergés járta körül a nyakát…
…Ez a dzsungeli vízpart igen alkalmas a gyilkosnak, hogy ide eressze be, örök titokra, szerencsétlen áldozatát… A drótkötél s a halak együttes munkával elvásták a hulla nyakát, a feloszlott test szép csendesen elenyészett, a csontok beroskadtak az iszapba – mint ahogyan a sivatagi holttesteket beszívja a homok –, a tégla pedig, iszonyú bűnjelként, ki tudja mióta vár a napfényre emelő horgászhorogra?… Milyen szerencse, hogy a téglák nem beszélnek! Ha ez most megszólalna, tán megőrjítene a borzalom…
Így s hasonlóképpen tépelődtem, miközben a többiek a közben odabotorkált Hutirayval együtt szintén néma töprengéssel állták körül a partra emelt tárgyat. A babonás Májerkó körömvágó ollót vett elő halászneszesszerjéből, és a horgászzsineg tengerifű előkéjét elvágta: nincs szüksége ilyen gyanús holmival érintkezett horogra. Aztán halálsápadtan maga elé bámulva ennyit mondott:
– Pedig milyen hatalmas rántásom volt! De ki, mi ránthatott? – meredt a téglaiszaptól még foltosan hömpölygő vízbe. – Az szent, hogy a tégla nem!
A hideg végigfutott a hátunkon, s hirtelen megjelent képzeletünkben Berekméri halálmadáralakja… S az a rémhistória… Auguszta!…
– Aztán ezt a fogást is törzskönyvezed? – próbálta Bakcsi tréfával eloszlatni az általános borzongást, de csak azt érte el, hagy mindnyájan a rejtelmes erőre kellett gondolnunk, vagy éppen a szörnyű kézre, mely ott a mélyben barátunk horgát megrángatta. Tekintetem látomásosan szegeződött a különös, inkább négyszög alakú téglára, míg iszaptól mentes lapján ki nem bontakozott néhány préselt betű körvonala: L. V. M.
– Római tégla! – kiáltottam a megvilágosodás diadalával, s egy pálcikát fogva, kikotortam a régi betűk mélyedéséből az iszapot s a rémült pici kárászokat. – Tudjátok, mit jelentenek ezek a betűk?… Legio Quinta Macedonica!
– Na és? – igyekezett Májerkó nagyképűsködéssel lefitymálni felfedezésemet. – Azt akarod ezzel mondani, hogy a bűntény még Cicero idejében történt? Avagy az áldozat túlvilági élete szempontjából jelentenek-e valamit ezek a betűk?
– Mit szólsz hozzá, ha jelentenek? – tüzesedtem neki Sherlock Holmes-i szerepemnek. – Hála e három betűnek, egy ártatlan ember halála nem marad megtorlatlanul! – mondtam. – A nyomozók, kezükben e téglabűnjellel, hamarosan eljutnak addig a lelőhelyig, ahol az Ötödik Macedón Légió téglái találhatók, s akkor más sincs hátra, mint elővenni s kifaggatni a környékbelieket!…
Bakcsinak tetszett az érvelés; akkorát nőttem a szemében, mintha legalábbis egy ötkilós csukát fogtam volna. Ki is jelentette ünnepélyesen:
– A téglát mindenesetre beszolgáltatjuk a rendőrségnek. Aki fogta, cipeli. Rezső, tedd a halzsákodba!
Májerkó vicsorgatva ugyan, de engedett a felszólításnak. Kezdett neki tetszeni, hogy esetleg egy izgalmas bűnügy középpontjába kerül.
A hatalmas tégla zsákba rakása – horgásznyelven: megszákolása – vigyorgást rajzolt mindnyájunk arcára, s némileg eloszlatta belőlünk a borzongást. Abban a reményben, hogy a délután meghozza a halak étvágyát, horgainkat ismét bevetettük.
A fergeteg észrevétlen tornyosodott fejünk fölé. A berek mögül jött, alattomosan és félelmetesen, mint valami borzasztó dzsungeli fenevad, melynek mozdulása egyszersmind ugrást is jelent.
Éppen csak annyi időnk maradt, hogy eszmélkedjünk: ezért a zivatarért nem volt hát semmi fogás ezen az áldott-átkozott napon! A halak érezték a tornádó közeledtét, s isten tudja miért, éhségsztrájkkal tüntettek ellene. De a hatalmas, erőszakos rántás Májerkó zsinegén csakugyan mitől származhatott?… Elszórt cókmókjainkat még össze se kapdostuk, már dörgés dörgést követett, s nyakunkon volt a forró cseppű, sustorgó, cikázó vihar. A folyót milliárd erőszakos vízgolyósorozat csapdosta, hátán a vad pászták csak úgy harsogtak, s egy szempillantás alatt mindenünnen márgás, iszapos esőlé zúdult alá a magas partról.
– A kastély felé! – próbálta túlkiabálni az égzengést Májerkó, s beugrott a sűrűbe. Bakcsi messzebb, jó néhány bokron túl cihelődött, nem hallhatta.
Ahogy irányt keresve botorkáltunk a derékig érő fűben, egyszer csak alacsony, háttal félig földbe épített hajlék előtt találtuk magunkat. Olyan volt, mint valami pincegádor, vagy még inkább jégverem. Hirtelen eszeveszett csaholás, vonítás zendült bele a vihar évszázados fákat ríkató kórusába.
Bármily iszonyú és hihetetlen is, leírom: a Kornis-kripta volt! Igen, a Kornis-sírbolt ajtajának rácsa mögött megszámlálhatatlan eb nyüzsgött! Mihelyt észrevettek, egymás hegyén-hátán tolakodtak a rács elé, s mint valami állatkerti majmok, nyüszítő, makogó hangon követeltek ennivalót, lábukat kunyorálón ki-kinyújtogatva. Az előtérben lerágott hatalmas csontok, marhafejek, patkós lószőrcsontok hirdették egykori lakomájukat. A vedlett vakolatú, háromszögletű épület tetején, mállott kőkereszt alatt két, rózsaszín márványba vésett, táncoló mitikus unikornis – a Kornisok címerállata – utánozta az éhségükben két lábra emelkedő, pitiző kutyák mozdulatait; vígan táncoltak a márványtábla aranybetűs vésete alatt, mely a megsemmisülés poklának e tornácán nem kevesebbet hirdetett, mint: NON OMNIS MORIAR!
A gyötrő látványtól kővé meredve, jó néhány percig tűrtük a zápor újabb rohamait, s igyekeztünk e fertelmes rejtélyre elfogadható magyarázatot találni…
Mintha csak e kutyákban – loncsos kuvaszok, tépett fülű komondorok, vedlett tacskók, korcs vizslák, örvös juhászok és guvadt szemű pincsik – a nevezetes történelmi család lélekvándorlás útján kutyaformát öltött egyedeivel találkoztunk volna… Tán egy kiebrudalt prédikátor átka változtatta őket, odabent a mélyben, ahol a címeres koporsók korhadoznak, négylábú háziállatokká, hogy ítélet napjáig, vagy egy újabb transsubstantiatio pillanatáig, amikor majd a rozsdás kriptakalitkából madár vagy lepke alakjában kirepülhetnek, itt tengessék szörnyű életüket…
Végre felülkerekedett bennünk a menekülés ösztöne, s ólommá vált tagijainkat elhurcoltuk a siralmas kripta bűvköréből. Valami parancs, tán gyermekkori beidegzés emléke – kisfiú koromban, ha kellett, testi épségem kockáztatása árán is kiszabadítottam a sintérszekér vinnyogó foglyait! – odapattantott a rozsdás, összerágott, ebnyálas rács elé, s a drótot, mely szabadságuk porkolábja volt, eltávolítottam. – Alivandri! Menjetek isten hírével! – nógattam őket, s a nyomorultak vad ugrabugrálással vágtak neki a szabadságnak, s hamarosan eltűntek a vizes sűrűségben…
A szörnyű élmény hatásától kábultan, hideglelősen vágtunk neki a bozótnak, s néhány percnyi vergődés után ott találtuk magunkat egy kifordított sarkú, tátongó, óriási fakapu előtt. De Bakcsit hiába vártuk, kerestük. Kiáltozni, hahózni nem volt ajánlatos. Beletörődtünk: valahol végképp lemaradhatott, s talán egyenest az állomás felé üget…
Felettünk gorombán csapkodott a szél egy megvakult manzárdablakot; valahol egy ajtó nyikorgott kétségbeesetten, s a zápor vize hörögve omlott ki a leszaggatott csatornák résein. Amerre csak tekintettünk, lesuvadt falrészek, összetört ajtószárnyak, kifordult belű, lábatlan székek és kerevetek, üvegcserép, matraccafatok, lószőrgubancok, kettéhasított, sárba tiport régi könyvek és megperzselődött irománycsomók hevertek.
Negyvennégy őszén istenítélet zajlott le itten: az a nép hajtotta végre, melyet valaha a katolikus, szentéletű, császárhű Kornisok a havasokon túlról csalogattak jó földű birtokaikra az elüldözött, kifüstölt, nyakas kálvinista magyarok nyomaiba…
Ahogy beljebb óvakodtam, tekintetem egy leszakadt falpillérre esett, melyből feltűnően vörös, nagy formájú téglák vicsorogtak elő. S mindenikben ugyanaz a három betű… L. V. M.
Társaim már bennebb botorkáltak az udvarban, felfedezésemet nem adhattam abba-nyomban értésükre. Már-már a sötét titok kulcsával a kezemben, terhes lélekkel s valami félelemszerű szorongással óvakodtam utánuk a tornácos udvarban.
A megrepedezett, míves faragású faoszlopokon, melyek az emeleti folyosót tartották, még alvadt-véres, kidolgozatlan kutyabőrök függtek, akár egy nagyszabású, új nemeslevélgyár kellékei. Az udvar kellős közepén pedig szinte önmaga undokságától borzongva, szürkén és bűnösen ácsorgott a rácsos ablakú sintérszekér; oldalán, kampósszegen, három hurok és egy szorítóvas, amivel a kapálózó kutyát a hurokból ki- s a ketrecbe beemelik…
Mindebből kétségtelenül megállapítottam, hogy a közeli város sintértelepének vagyunk hívatlan vendégei. A gyermekkori, undor- és kíváncsisággal vegyes borzongás, mely szülővárosom kutyapecértanyája közelében mindig elfogott, elemi erővel hatalmasodott el rajtam. A horogra akadt hurkos tégla s e hely közti összefüggés felismerése pedig csak fokozta nyugtalanságomat. Éppen azon törtem a fejemet, hogyan oldjunk kereket innen, amikor a tornác zugában nyílt az ajtó, s megjelent rajta egy piros kendős, borzas ősz hajú nőalak.
Barátaim már a tornác lépcsőjén takarították cipőjükről a sarat. Az ajtónyikordulásra felnéztek, s szinte gyermekes-illetődötten emeltek kalapot a rút némber előtt.
A hajlék úrnője zavartan elvigyorodott, s madárijesztő egyéniségéhez képest meglepő nyájassággal invitált be mindnyájunkat. Fogai közül csupán két agyarszerű alsó szemfoga volt meg; szeme kancsalul, hályogosan meredt ránk, de a mocskos fejkendő alól szinte csilingelve kilógó, mogyoró nagyságú arany fülbevaló hirdette holmi férfihódolatra még igényt tartó áspirációit. Dereka S alakban volt megtörve, jobb lába fél arasszal rövidebb volt, mint a bal, fara minden lépésre nagyot biccent hátrafelé.
– Kerüljenek beljebb az urak! Jó tüzem van, megszárogathassák magokat! – tessékelt beljebb, s nyomaték kedvéért felkapta Májerkó hálóját, amelyben a tégla volt, s kész volt maga bevinni a helyiségbe.
Vékony, fekete karján a súlyos téglától megfeszültek az inak; a különös terhen szeme hirtelen megakadt…
– Látja, mit fogott a kolléga? – kedélyeskedett Hutiray, mielőtt észrevette volna az én rémült szemjeleimet.
Az asszonynak hirtelen sikerült elkennie megdöbbenése vonásait, s Hutiray hátizsákját másik kezébe ragadva, belépett a szobába.
Ha akartuk, ha nem, utána kellett nyomulnunk. Amikor a toldott-foldott, megvasalt ajtón beléptem, úgyszólván istennek ajánlottam lelkemet. Az asszony minden bizonnyal felfedezte a mi felfedezésünket, s valami rossz sejtelem azt súgta, hogy ennek borzasztó következményei lehetnek.
De aggodalmamat barátaimmal nem közölhettem; a némber minden gyanús suttogásra felneszelhet, s ebből még nagyobb baj származhatik. Egyetlen módszernek a gyanútlanság megjátszását tartottam. Tehát a téglát valami tréfás halásztrófeaként kell a jelenlétében feltüntetnünk.
Körülnéztünk a homályos helyiségben.
Itt valaha konyha lehetett. Óriási emeletes tűzhely, mögötte hatalmas beépített polcok, nyolcszögletű piros téglás padló, kormos gerendájú mennyezet, egy nemes faragású, intarziás, tizenkét személyes ebédlőasztal – rajta füstöltborda-maradványokkal –, s néhány egyéb levitézlett urasági bútordarab… A hatalmas, sütőkemencéhez hasonló tűzhelyen lobogott a tűz, és két égett bundájú macska meresztette szemét a különös látogatókra. Letelepedtünk valami mosópadra, és cigarettára gyújtottunk.
– Hát maga, jó asszony, mióta lakik itt? – kérdeztem, hogy valamivel feloldjam a hangulat zavarát.
Az asszony elmondta, hogy a járási állat-egészségügyi hivatal tavaly ősszel költöztette ide az urát, Buffa Demeter gyepmestert, családjával és három segédjével együtt, hogy az elmenekült gróf kirabolt hajléka ne maradjon éppen lakatlanul. A régi sintértelep bennebb volt a város határában – magyarázta –, de azt valami repülőgép a magasból katonai célpontnak nézte, s bombákkal úgy megpotyolta, hogy a tanya kutyástul-macskástul eltűnt a föld színéről…
Aztán ő is kérdezősködött, s mi válaszolgattunk, elmondván, kicsodák s mi járatban vagyunk. De mintha válaszunkra rá sem hederített volna. Valamin törni látszott a fejét, s minduntalan Májerkó tarisznyájára pislantott. Végre kikottyantotta a kérdést, amely már régóta fúrhatta az oldalát: – Ha meg nem sértem az urat: azt a nehéz téglát ugyan hova cipeli?
Mielőtt Májerkó kitáthatta volna a száját, sikerült néhány kacsintással észbe kapatnom.
– Hova? Hát a múzeumba! – vágta ki fontoskodva. Ő egyetemi tanár, ez római tégla, megvan kétezer éves is; macedón legionáriusok égették ilyen szép pirosra…
– Áhá, most mán értem – bólogatott ostobán az asszony. – Akiknek az a fájin dohányuk volt a háború előtt!… Isze’ ha gyűjti, vihet innét, amennyit elbír. Itt né, a bejáratnál van egy szekérrevaló. Hozok én az úrnak mindjárt hármat is!
Azzal felkelt, s buckás farát önérzetesen döcögtetve, kisírűlt az ajtón. Barátaim szemükben rémült kérdezéssel néztek reám.
– Kitaláltátok! – suttogtam. – A gyilkos itt lakhatik ebben a romban! Azokat a téglákat én már bejövet észrevettem… Meg kell játsszuk, hogy mit sem sejtünk! Mert könnyen kutyafogó hurokba kerül a nyakunk!
Ekkor a nagy kemence padkáján, hátul, a kucikban valami motoszkálás támadt, s a félhomályból felsőtestével hirtelen kiemelkedett egy valószínűtlenül szép nőszemély.
– Hát maga mit csinál ott, lelkem! – álmélkodott Májerkó.
A válasz bődülésszerű, hosszú ásítás volt; a száj elé tett, s mozgatott kéz decrescendo dallammá modulálta.
– Majd én lesegítem – pattant oda Hutiray, és jobbját felnyújtotta a tünemény felé. – Legalább szépet álmodott?
– Csak aludtam – nyújtózkodott az nagy kéjesen, megropogtatván hosszú, karcsú derekát. Megint ásított, mint egy gyönyörű fiatal állat, és végignyalta elefántcsont színű fogsorát.
Előbb meztelen lábszárait lógatta le. Aztán kezét huncut mosoly kíséretében odaadta Hutiraynak, s könnyed szökelléssel ereszkedett le közénk. Duzzadó kebleit sottis selyemblúz takarta, s bokáig érő, ódivatú, fodros selyemszoknyát viselt. Nyakában hármas gránát gyöngysor, egyik karján széles arany, másikon fekete email karperec, fülében vércsepp alakú gránát fülbevaló…
Alaposan végignéztem, s esküdni mertem volna, hogy ruháit és ékszereit valaha grófkisasszonyok viselték… Ismétlem, valami felséges állatra emlékeztetett, s ennek termetén kívül ragadozó, agyaras fogsora s abnormisan lapos homloka volt az oka…
– Nem kapok egy cigarettát? – jártatta meg rajtunk forró, bársonyos tekintetét, majd hálás és kacér nevetéssel nyúlt Hutiray ezüsttárcájába. Mielőtt Hutiray gyufája meggyúlt volna, a kemencéből parázsló facsonkot ragadott ki, s arról gyújtott rá.
– A néném hol van? – kérdezte, s tekintete nyugtalan madárként járta be a tágas, homályos konyhát.
Künt valami kopácsolás hallatszott. Nyugodtan mondhattam:
– Nem hallja? Fát aprít odakint.
Májerkó megtoldotta: – Nem is jön bé, míg tégedet mindhárman végig nem csókoltunk! Gyere az ölembe, szentem! Én vagyok a legöregebb, hadd legyek én az első!…
A harapni való, eleven csokoládé szobor ekkor váratlanul térdre vetette magát Májerkó előtt, csapzott szőrű, visszeres lábát átölelte, s félig sírva, szipogva hadari rimánkodásba kezdett:
– Drága nagyságos urak, a Szűzmáriás Istenre kérem, vigyenek el engemet ebből a rablóbandából, a Jézus szent szívére könyörgöm, mentsenek meg! Nem kívánom ingyen, meglássák, van nekem mivel fizessek az uraknak!
Ezt az ígéretet nemcsak az antik ékszerekre lehetett érteni.
Májerkó ezt zavart mekegéssel nyugtázta, egyszersmind tanácstalanul kérte segítségünket. Meztelen térdein forrón dolgoztak már a töredelmes kezek.
– Nem értem: miféle rablóbandát emlegetsz? – kérdezte, s reszkető, kifeszített tenyérrel tolta Hutiray felé az esdeklőt.
– A néném! S apám! S Nyikuláj, s Kalános Vaszi! Mind a tömlöcben végzik, mint Rózsa Sándor! Én nem akarok velek tartani! Meg tudnám keresni a kenyeremet becsülettel is!…
Rémülten néztünk össze… A csodálatos, könnyfátylon át is mély tűzű, liláskék, mandulavágású szempár a megbánás és bűntudat könnycseppjeivel, valami nagy büntetés irtózatában tekintett fel reánk.
Ekkor, titokzatos sugallatra, felkaptam Májerkó tarisznyáját, s a nagy téglát a leány elé tartottam.
– Ismered?
A leány szeme elé csapta a két kezét, s jajveszékelni kezdett.
– Áj-váj!… Ezt kötték vót a bérlő úr nyakába, amikor a vízbe dobták! A szegény jó úr hazajött a lágerből még a tavaly novemberben, szép fáin bőrkabátja volt, sarkáig érő, arra fente apám a fogát, derékben elvágta, máig is büszkén viseli… Csak megcsapták a fejét egy vasrúddal, amivel a kutyákat szokják, s vitték bé a pincébe…
– Egy nyikkanást se többet – toppantottam. – Elviszünk innet, ne félj! De meg ne tudja nénéd, hogy valamit elmondtál! S most mássz vissza gyorsan, a sutba!
Szipogva, szortyogva, kézfejével orrát-szemét törölve engedelmeskedett. A megbabonázott Hutiray, lovagiasság színezetével szoknyája alá nyúlkálva taszigálta fel.
Mielőtt haditanácsot tarthattunk volna, hogy az „Ötödik Macedón Légió” várható támadására hogyan készüljünk fel, Buffáné bedöccent az ajtón; de nem egyedül. Egy hozzá hasonlóan tört derekú, kengurulábú, rongyos, vézna fiút húzott maga után: mintha a száján köpte volna ki. A fickó hónya alatt viaszosvászonban hegedűt szorongatott. Valahonnan a városból vergődhetett haza: tetőtől talpig latyakos, csuromvizes volt, zöld miskájer kalapjáról barnás lé csorgott a képére. Köszönés nélkül, alamuszi sunnyogással telepedett le a kemencepadkára.
Buffáné letett két római téglát Májerkó elé.
– Na istálom, tanár úr, itt a téglája! Csak aztán tudja is hazavinni. De ha már megverte az isten ezzel a bolondériával…
– Nagyon lekötelez, jóasszony! – hálálkodott fancsali képpel a fogász, s szeme rémülten meredt a bár dróttalan, de súlyos téglákra.
Odakünn a vihar szűnőfélben volt.
– Nemsokára fel is kerekedhetünk! – feszengtem a súrlópadon. – Ha az esti vonatot el akarjuk csípni, nem sokat élvezhetjük a jó asszony vendégszeretetét.
– Amíg meg nem száradnak, lelkem, addig ki nem eresztem innét! – kedélyeskedett Buffáné, s az ajtó reteszül szolgáló keresztvasára mutatott; majd változatlan hamiskás, foghíjas vigyorral benyitott a kamrába, s valami ládák s hordócskák közül kiemelt egy fonottast; azzal döccent vele elénk, s megkotyogtatta.
– Cujka! – mondta kecsegtetőn, s mindjárt emelt is le két-három fületlen, repedezett feketéscsészét a stelázsiról. – Igyanak egyet az én egészségemre!
Ittunk. Az erős szilvárium gémberedett tagjainkat bizsergető áramként futotta át.
– Húzzad, Menyus! – ripakodott rá a fiára, s az ázott kuvikfióka kelletlenül ugyan, de kigöngyölte drótozott nyirettyűjét. S miután jószívű anyja őt is megkínálta italával, rázendített. A Párizsban huncut a lány kezdetű avas operettsláger – mert ezt húzta! – ebben a környezetben, s abban a lelkiállapotban A bűvös vadász nyitányával is felért!
– Hát te, Násztázia? Még mindig aluszol? – ordított fel az asszony a kemencére. – Szállj le onnét, mert mindjárt tüzet vetek a hajadra!
„Násztázia”!… Úgy néztünk össze e név hallatán, mintha varázsszót hallanánk. És Násztázia fejét felkapta, s szótlanul is sokatmondóan meredt reánk: „Lássák, hogy bánik ez velem?”
– Gyere már, mer összetöröm a csontodat! – toppantott a kacskalábú, s szeme őrült parazsát villantotta fel a leányra.
És Násztázia a sutból ezúttal Hutiray segítsége nélkül kászálódott le.
– Járjad! – rikkantott rá a nénje, Menyus pedig minden átmenet nélkül rágyújtott a rókatáncra. Násztázia egyelőre mozdulatlanul állt közöttünk, kívánatos testrészeivel egy-két karnyújtásnyira.
Buffáné megint felkapta a fonottast, kedvcsinálóul előbb Násztáziának töltött, csak aztán nekünk. És Násztázia, ott a tűzhely világánál, egy helyben pattintgatni, izegni-mozogni kezdett. E látványra Hutiray arcán üdvözült mosoly jelent meg, s egyre mohóbban bámulta a tánc ürügyén vonagló tüneményt. Buffáné maga is sűrűn ürítgette a Vilmos császárt ábrázoló, fületlen findzsát, nem győztünk eleget koccintani vele – aztán tenyerébe csapott, elkurjantotta magát, s odaugrott a húga mellé.
– Hát tudsz te táncolni? Mi lehetek én, ha még te is táncosnő vagy? Ide nézz, hogy vakulj meg mind a két szemedre! – És vitustáncszerű rángatózásba kezdett. Lábait szélsebesen kapdosva, hol egy helyben szökdécselt, s púpos farát szaporán döccintgette, hol forogni kezdett, mint az orsó, s eszeveszetten pattintgatott mindkét keze ujjaival.
– Hát meg sem forgatnak? – termett hirtelen Hutiray előtt, s máris ragadta magával a másfelé orientálódó szép fiút. De Hutirayt nem kellett félteni, egykettőre feltalálta magát. A leány közelsége s a pálinka nekitüzesítette. A semmiféle táncrenden nem szereplő rókatánc gyorscsárdásszerű ritmusát követve, huszárosan-betyárosan ropta, huncut táncszavakat kurjongatott, és széles jókedvében nagyokat paskolt Buffáné meg-megdöccenő farára. Az asszonynak tetszett ez a közvetlenség. Állati röhögésekkel nyugtázott minden lapogatást, tapogatást.
Mi se állhattuk meg nagy hahotázás nélkül. A szép szál ficsúr és a boszorkányszerű némber kettőse rendkívüli hatást tett: egy pajzán középkori haláltánc motívumai elevenedtek meg szemünk előtt.
De Hutiray gondolt egyet, ügyes fordulattal faképnél hagyta a mind agresszívebben viselkedő banyát, elkapta Násztázia nádszálderekát, és aztán egymásba feledkezve kezdték járni, hol spanyolos-apacsos, hol tündéries balettmozdulatokkal.
– Te szép csokoládé! – hallottuk Hutiray vallomását – mindjárt megeszlek! – És irigykedve bámulhattuk, hogy a lány válaszképpen paráznán szorítja testét a fiú ágyékába.
Buffáné nem esett kétségbe; néhány percig egyedül járta tovább, aztán csak lerántotta Májerkót a padról, és mint a forgószél, magával sodorta. Szegény öregfiú visszeres lábszárai meg-megroggyantak a nagy igyekezettől. Szemüvege leesett, haja szemébe omlott, arcára kényszeredett vigyorgás fagyott.
A kicsi muzsikusról már nem is esőlé, hanem verejték patakzott. Az igazi művészek révültségében, sámáni transzban húzta, egyre húzta… A nyiszitelés, cincogás, húrpattogtatás apránként mindnyájunkat magával ragadott, megbolondított.
Tudtam, én sem kerülhetem el sorsomat; Buffáné hamarosan ráun Májerkó ügyetlenkedésére, és engem ránt magához a fergeteges táncba. Ezért, hogy bátorságot igyam, harmadszor is számhoz emeltem a fületlen Alt-Wien csészét, melyből valaha minden bizonnyal Károlina és Auguszta bárónők szürcsölgették az ebéd utáni feketekávét.
Buffáné honnan, honnan nem, talán a rozoga mángorló mögül, néhány különös formájú, csak réges-régi fényképeken és családi festményeken látható tollas és fátylas női kalapot rántott elő. Egy fűzöld szalmakalapot, melyen, kissé pókhálósan ugyan, két kis műparadicsommadár ékeskedett, előkelősködő, delnői mozdulattal illesztette kócos-mucskos ősz kontyára. Egy másik, nagy karimájú, lila bársonykalapot pedig, melynek szélét helyenként alaposan berovátkolták az egerek, artistamozdulattal hajított a leány felé.
Hutiray elkapta, s egy kalaposnőnek műve fölötti elégedettségét megjátszva, kackiásan helyezte el a leány nyomott, ősemberien alacsony homlokán, s ahogy ez a fejét tánc közben ide-oda vetette, vele izegtek-mozogtak a csodálatos lila kalap drótszárú virágai is. De nem ezekre, hanem Násztázia rezgő kebleire, suhogó, derékig felcsapó szoknyájára, s az alóla mutatkozó combokra tapadt a szemem…
– Hölgyválasz! – rikkantotta el magát az igáslóként izzadó Májerkó; ettől remélte le- és megváltását. S bennem megcsillant a remény, hogy a vérpezsdítő Násztázia – hisz rám-rám kacsintott – velem váltja fel Hutiray-t.
De hiába. Buffáné a következő pillanatban elém döccent, s kiálló két szemfogával a lehető legbűbájosabban rám vicsorogva, vállamnál fogva magához rántott.
– Művész úr, ez a tánc a mienk! – hörögte forrón a fülembe.
Részegen az ember sokat elbír. De Buffáné közelségétől holtan is hányingert kaptam volna. Mintha egy szemétdombon rothadó kelkáposztával perdülten volna táncra. Csodáért fohászkodtam, valami égi közbelépésért, valami jóért, vagy akár rosszért, mert már úgysem érhet ennél szörnyebb csapás. Nem tudtam, hogy rimánkodásommal és lázadozásommal csak a sors még nagyobb és förtelmesebb haragját zúdítom magamra.
Vagy tíz percig rophattam idétlen táncunkat a nagyon is átlátszóan viselkedő fehérnéppel, amikor, teljesen megmagyarázhatatlanul – talán Násztáziára ajzott állapotomnak tulajdoníthatóan – az undor és utálkozás hirtelen ellenkező végletbe csapott át. Már csak önmagamtól undorodtam, de ellenállni nem voltam képes. A pókhálós kamaraajtó megnyílott előttem, és a közeli ocsmány gyönyörűség reményében szinte félholtan rogytam az alacsony hordón terpeszkedő csábító szörnyeteg ölébe. S mintha erkölcsi érzékem csődjével egyidőben időérzékem is felmondta volna a szolgálatot.
Amikor végre újra a konyha hamvadó tüzének s petróleumlámpásának fényébe kerültem, a mosópadon pihenő s Násztáziát kétfelől szorongató barátaim röhögő, megvető tekintetével találtam szembe magam. Várjatok csak, várjatok! – vigasztaltam magamat. – Előbb-utóbb rátok is sor kerül, mert én e szörnyű étvágyú kétfogú némber fél fogára sem voltam elég!…
Hirtelen kutyaugatás, dörmögés, dühös férfihangok robajlottak bele az udvar csendjébe, s fantáziámban életre kelt egy múlt századi falkavadászat hazaeső pecéreinek és hajtóinak tarka kutyáktól körültáncolt, vidám hada.
Buffáné hirtelen mintha megfagyott volna. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán olyan tekintettel, mely a legsötétebb fenyegetéssel felért, rút öleléséből kiengedett, és kipenderült az ajtón.
Menyus hegedűjén megállt a vonó, mint a szakács keze Csipkerózsa kuktájának arcán.
Násztázia szinte szűkölve iramodott fel a sutba; Hutiray hiába kapdosott lenge selyemszoknyája után.
A halálraítéltek tanácstalan rémületével bámultuk egymást.
– Az Ötödik Macedón Légió! – hangzott Májerkó vészkiáltása. Felkapta súlyos batyuját, drága botjait, s kilépett az ajtón. Hutiray is egykettőre felcihelődött s rángatott maga után engem is. De lábaim alig-alig engedelmeskedtek a jó fiú segítő akaratának. Mintha erős enyv vagy valami csiriz tapasztott volna a nyolcszögletű kőlapokhoz, vagy mintha mázsás ólom volna halászbakancsom talpába rejtve; alig-alig vánszorogtam.
Abban a pillanatban, amelyben az ajtón kiléptünk, három-négy sötét árnyék omlott reánk. Néhány percre látni véltem magam előtt egy tagbaszakadt, kurta bekecses, vadászkalapos, bilgericsizmás alakot; ragyavert arcából őrület tűzében égő, gonosz szem villogott. Mögötte cingár, bőrbujkás legény fütykössel hadonászva vicsorgatta fogát; mögöttük felemelt furkóval egy harmadik ólálkodott, meg egy öreg, nagyszakállú, támadásra készen…
Még annyit láttam, hogy Hutiray védekezőleg szeme elé kapja a karját, vastag bot zuhan felé, majd irtózatos kiáltás harsant – aztán forró marok csapott a torkomra, dögletes lihegés bűze fojtogatott –, s vége lett a világnak.
…A homályba, mely időtlen idők óta körülvett és alaktalan látomásokat kínált, a magasból hirtelen, mintha színházi reflektor lökte volna, zöldes fény tölcséresedett; közepéből lassan kibontakozott egy madárijesztőszerű alak, majd hatalmas, könnyed bakugrásokkal nyomult felém. Vállán hanyag könnyedséggel felvetett rongyos köpeny s egy hosszú karó, melyet az első pillanatban, természetes reflexként, horgászbotnak véltem, és csak amikor az alak közvetlen közelembe ért, vettem észre, hogy – kasza. Úgy van, a vándor elfent pengéjű, rozsdás kaszát suhogtatott felém! Köpenyegének egyik szárát arca elől elrántotta – s ki volt más, mint a titokzatos hajnali útitárs, Berekméri, az öreg halász? S ha netalán kételkedtem volna, ennek maradékja is eloszlott, mihelyt meghallottam ismerős hangját:
– Ti azt hiszitek magatokról, hogy halászok vagytok! Bibliai példázatok szelíd, kiegyensúlyozott férfiainak pózában tetszelegtek magatok s a világ előtt? Pedig nem hogy horgászok, de még csak halak sem, csupán nyomorult csalétkek vagytok, vergődő férgek a halál horgán…
Akkor már mellettem voltak szerencsétlen társaim is; valami feneketlen mocsárból, tán a „horgászfertőből” látszottak elővánszorogni; mindketten csatakosak és zöldessárgák, szakálluk iszalagból nőtt, kezük ujjai közt úszóhártya feszült… Szájtátva, dideregve hallgatták szörnyű leckéztetésünket.
– Olyanok vagytok, mint a vakul mászó, nászra meredt földigiliszta: minden ízetekben egy ostoba célért kúsztok vacogva az élet vizének partján, s közben nem veszitek észre, hogy víznél sebesebben suhamlik a lét; rücskösödtök, aszalódtok, míg csak horgát hátulról nyakatokba nem akasztja a halál…
Berekméri szörnyű szerszámával fenyegetőt suhintott fejünk felett.
A poshadt tóból, melyből barátaim fejüket az imént riadt békák módjára kidugták, most vigyorgó halak: krokodilpofájú, rezes hátú csukák, kínai bajszú, hapsantó harcsák, rókaorrú márnák és pocakos, hájfejű pontyok ugráltak elő, s láthatólag jól mulattak abriktolásunkon.
Vérbeli halász létemre nem állhattam meg, hogy kő után ne kapjak: kiszemeltem magamnak a legördögibb pofájú, vicsorgó csukát.
De Berekméri megelőzött, s kaszája nyelivel akkorát vágott a kezemre, hogy azt hittem, többet sosem mozdíthatom meg.
– Nem férsz el attól az ártatlan állattól? – förmedt rám. Majd szelídebben folytatta. – Különben is, te már csak voltál halász! S ti is mind, akik itt vagytok, elbúcsúzhattok a halászattól. Örök időre eltiltalak! Fogadjátok meg, hogy soha többet nem vesztek horgászbotot a kezetekbe! Ha vonakodnátok, egyet suhintok, s fejetek, halaim prédájául, a tóba pottyan!…
Mi mást tehettünk volna? Megadással hajtottunk előtte fejet, ahogy a védtelenek mindenkor a zsarnokság előtt. Ám magunkban fondorul azt gondoltuk: ha horgászbotot nem is veszünk többé a kezünkbe, – de hálót, azt igen! S ha az nem volna, hát halászunk mi kézzel, sőt szigonnyal is: az a legizgalmasabb mesterség! Így véltük kijátsztatni a Berekméri bőrébe bújt Halált…
„Berekmérit” elragadta olcsó diadala. Különös paprikajancsi-mozdulatokkal hízelgett párthíveinek, a körülöttünk úszkáló tátogó, fenyegető szörnypofájú halaknak, s közbe-közbe nagyokat pöccintett rajtunk kaszája nyelével. Hatalmában voltunk, tombolhatott.
– Otthon asszonyotok gürcöl, gyerkőcötök éhezik, s ti naphosszat kujtorogtok vad berekben, nádon-éren! Szegénylegény módjára lopjátok a napot, s hurboljátok a drága cipőt, ruhát. Sintértanyán dáridóztok! Cigánynék öröme vagytok!
Hutiray felhorkant a szíven ütő szózattól; Májerkó lesunyt fővel szipogott, mint egy óvodás, engem undorító friss emlékek rohantak meg: urológushoz szerettem volna rohanni…
De Berekméri egy ponton elszámította magát: nem számolt a boszorkánytündérek vagy tündérboszorkányok varázserejével, azzal a hatalommal, mely velem az imént egy élemedett szipirtyó éverlaszting bájait kóstoltatta meg, s mely Hutirayból, fiatal házas létére, percek alatt dürrögő fajdkakast csinált… Mihelyt a „cigányné” szó kiszaladt a száján, még nagyobb fényesség támadt, csupa lila lobogás, suhogás, és egyszer csak előttünk termett Násztázia tündéralakja. Keblei a selyempruszlikból kibuggyanva kínálkoztak csókra; mellbimbói, mint a kárbunkulus, piroslottak; földet seprő rokolyája középen végig vala hasítva, s minden lépésre kivillantotta bársonyos, négertáncosnő-combjait.
Berekméri sarkon fordult, fejét válla közé húzta, s úgy eliszkolt, mintha ott se lett volna. Az élet, íme, győzedelmeskedett a halálon.
– Ébredjenek! Nem hallják? Upre, fel! ha kedves az életük! Apámék bekáfoltak, s mind alusznak. De ha felébrednek, jaj magoknak! – ciccegett, s néma, ijesztő kézmozdulatokkal adta tudtunkra, mi várna ránk.
Kezében égő gyertya; úgy hajolt Hutiray fölé, mintha gavallérja már halott volna, s elsőül ő vállalná a testvirrasztást. Számomra érthetetlen „macedón” nyelven suttogott a fülébe forró szavakat, csókolta, falta a nyakát, a szemét, míg csak Hutiray fel nem emelte a fejét, mint Lázár a sírban…
Ekkor döbbentem rá, hogy voltaképp már néhány perce én is ébren vagyok, tehát Berekméri különös jelenése bizonnyal álom volt.
Násztázia gyertyájának fényében körülnéztem.
Nyirkos boltozatú pincében voltunk, gombák korhadt, óriási ászokfák közé dobálva, két, legalább ötezer literes hordó tövében…
Meg akartam dörzsölni a szemem – de kezemet meg se tudtam billenteni: össze volt kötözve valami kemény kötéllel, s még külön a derekamhoz és a lábamhoz is odaerősítették.
A cigánylány szaporán oldozni kezdte Hutiray bilincseit, s a fickó, mintha csak ezt várta volna, úgy magához rántotta Násztáziát, hogy jó tíz percig várhattam, amíg rám kerül a sor… Az elvetemültek abban a hiszemben, hogy mi alszunk, vagy talán már dögök is vagyunk, átadták magukat a legvadabb szeretkezés örömeinek. Többszöri köhintéssel voltam kénytelen őket figyelmeztetni – amikor Hutiray másodízben is fel akart támadni –, hogy mi is a világon vagyunk.
Hutiray erre káromkodva feltápászkodott, s köteleimet Násztázia segítségével hamarosan eloldotta. Csak amikor már ülőhelyzetben próbálgattam meggémberedett tagjaim, vettem észre, hogy „kötelünk” ugyanabból a sodronyhól való, amellyel arra az átkozott téglára hurkot vetettek…
Azután sürgősen hozzáláttunk Májerkó ébresztéséhez. Szegény öregfiú fél arca elég roncsolt és vércafatos volt. Tán szemét is megsérthette a tompa bunkócsapás, mely nekem – hála vastag halászkalapomnak – csak kisebb agyrázkódást okozhatott, Hutiraynak pedig valami felelőtlen, szemérmetlen telhetetlenséget.
Künt, valahol a vacsoracsillag alatt, hosszan rikoltott a bagoly, s közelünkben, a pincevízben kísértetiesen tutult egy földibéka.
– Halok meg! – jelentette ki Májerkó önérzetesen, s magyarázatképp hozzátette: – Tudniillik elveszett pro primo: a drága botom, pro secundo: a drága szemüvegem! – És toporzékolni kezdett, hogy ő addig el nem indul, amíg azt a két szent tárgyat elő nem kerítjük neki.
– A rabló istenüket! Örökké csak a patikába járjanak a szemüvegemmel! – ordította vicsorogva.
– A botoddal törődsz? – sziszegtem rá. – S a szemüvegeddel? A szemed világába kerülhet a legkisebb nesz is! Tudod mi várna ránk, ha Szent Anasztázia nem könyörül? Jó nagy római tégla a nyakunkra, szép antik betűkkel: Legio Quinta Macedonica!
Májerkó beleborzadt, keresztet vetett, s megrázta magát, mint vízből kimászó kutya.
– Erre, erre! – emelte magasra a gyertyát Násztázia, s mi botorkálva haladtunk nyomán, az óriás koporsók roncsaihoz hasonlatos korhadt ászokfatörmelékben.
– A drága angol botomat! – hörögte Májerkó. – A szemüvegemet! Rablók, orgyilkosok, csiszlikek! – s vaksin csoszogott mellettem a kijárat derengő fényhasábja felé.
Nemsokára odakünt, a romudvaron túl, a virradat fényében Násztázia és Hutiray árnyéka eggyé olvadva imbolygott előttünk a hepehupás, gübbenős mezei úton… A fiú halásznak nem volt valami szerencsés – de ezen az átkozott kiránduláson mégis az övé volt a legjobb fogás. S ha már megfogta – a róka fogta csuka s a csuka fogta róka elrettentő példázata! –, nem akarta vagy nem tudta elereszteni. Nem sokat törődtek velünk, s mi se velük. S egyszer csak látjuk, hogy – egy futamodásnyira Rózsa Sándor sírhelyétől – besodorják egymást egy hosszú, földszintes fogadóba. Hasztalan kiáltoztunk utánuk.
A hajnali vonat végre bedohogott az állomásra. Úgy rohamoztuk meg, mintha a világ végére indulnánk, nem a közeli Kolozsvárra.
Egy kanyarodónál kihajoltam a vonatablakon. A folyó ott csillogott alattunk, a kelő nap piros ragyogásában. Sima tükrét itt is, ott is gyűrűs csobbanások tördösték meg, vadászó és táncoló halak jókedvű jelenései. Amott, valahol a domb mögött, százéves fák árnyékában lapul az elátkozott kastély, a kriptába zárt új kutyák üvöltenek… S túl, a nagy S-kanyarulat másik végén sötétlik a Kornis-berek. A holdfényben ki tudja, mily árnyékok kószálnak és rínak elhagyatott partjain?
A víz fenséges volt, valóságos halászálomba illő. S én, vérkeringésemben a hajmeresztő kaland friss emlékével, fogadalmas, búcsúzkodó kedvvel bámultam a folyót. Mindentől búcsúzkodtam, ami a horgászathoz tartozik. Új életet kezdek – határoztam el –, botjaimat, horgaimat eladom, puskát szerzek, és beiratkozom a Hubertus vadásztársaságba…
Az autóbusz letett, s én irányt vesztetten, törődötten vágtam neki az első fénynek, melyet a sötét estében megpillantottam. Egy korcsma volt; kertje alatt hömpölygött a megáradt Maros.
Szállást kértem.
Vitnyédy doktornéhoz utasítottak. Neve ismerősen csengett – bizakodva dagasztottam a sarat háza felé.
Iszonyú sötétség, sár, kutyaszó, didergető éjszaka… Éhség és kimerültség, s a világ mostohaságának, Erdély elhagyottságának átérzése egy Maros menti, sárba fúlt faluban… 1945 őszén jártunk; most egy éve itt, Észak-Erdély kapujában tombolt a legvadabb háború; úton-útfélen romházak, katonasírok, tankromok. S az emberek még mindig úgy óvakodnak el egymás mellett országúton, falu piacán, mintha veszett kutyát kerülgetnének…
Végre megtaláltam a Vitnyédy-portát, s bezörgettem.
Némi huzavona, körülményes bemutatkozás és enyhe családfakutatás árán nemsokára egy szarvasagancsos előszobában találtam magam, szemtől szembe a ház asszonyával.
– Hadd lássam hát, milyen ember lett magából! – állított Vitnyédyné a belső szobából kiáradó fény elé, miközben ő a homályban maradt. Csak szikár, csontos alakja, magasra fésült, dús ezüst haja, kemény csontú orra és erőteljes állkapcsa sejtette a hajdani delnőt, aki tán grófokkal és bárókkal táncolt a megyebálokon. – Hadd lássam – folytatta –, kit választottam vőmül ezelőtt harminc esztendővel Kolozson, ahol együtt fürdőztünk az édesanyjával.
– Hogyhogy? – lepődtem meg, de mindjárt meg is bántam, mert hirtelen bennem is derengeni kezdett valami, tán egy „infánsszerelem” emléke, melyet oly mélyre süllyesztett a lélekben az idő meg a sok környezetváltozás, hányattatás.
De már bent is voltam abban a szobában, melynek kiszűrődő fényében ez a különös szembesülés éppen hogy lezajlott, s körülnéztem a mennyezet közepétől függő régi, bronzmintákkal ékes petróleumlámpa sugárkörében.
A lámpa alatt terített asztal: rajta két csésze, néhány tányér, kenyér, szalonna, s valami déli maradéknak tetsző ennivaló. A falon egy délceg, magyarruhás férfi nagyított fényképe, körülötte hervadt virágok és keskeny gyászszalag. Nagy pohárszék, empire komód és vitrin, egy fekhely, mely előtt jegesmedve tátogatja vörös torkát… Mintha mindezt, ugyanebben az összeállításban, láttam volna más otthonokban is, húsz-harminc évnek előtte, amikor még ezek a dolgok az úri életmód és biztonságos polgári állandóság jelvényeinek számítottak. Hogy manapság mit érnek s mit képviselnek – nem volt időm felmérni, mert a tágas ebédlőszoba leghomályosabb pontján, a kemencéhez támaszkodva, észrevettem egy magas termetű, fiatalos nőalakot. Bűbájosan mosolygott, de kezét háta mögött tartotta.
Már-már feléje indultam, hogy bemutatkozzam, amikor Vitnyédyné megragadta a kezemet, s maga vitt eléje.
– A menyasszonya! – mondta, s borzongatóan felkacagott. – Vilmuska, adjon szépen kezet! Ez az úr a maga vőlegénye!
A kemencét támasztó nő idegesen összerázkódott, majd ínyét vicsorogva megmutatta, s elkezdett viháncolni, mintha a talpát csiklandoznák. Egy pillanatig kezemben éreztem nyirkos ujjait.
– Most pedig menjen szépen a konyhába, és hozzon egy terítéket a vőlegényének. Mutassa meg, milyen ügyes nagylányom van nekem!
A vöröses arcbőrű, fehér szempillájú, tenyeres-talpas leány elszakadt a kályhától, s kuncogva, nyihorászva kivonult a homályba.
– Ezen is túlestünk! – telepedett le Vitnyédyné, s engem is hellyel kínált. – Bizony szegényke beteg! Akkor, amikor Kolozson együtt játszottak volt a homokban, még semmi baja nem volt. Aztán tizenhatban, meneküléskor, leesett a vágtató kocsiról… A fejére esett. Még beszélni is elfelejtett. Voltunk vele Bécsben is, a legkitűnőbb gyermekgyógyásznál – senki se tudott rajta segíteni. A Gondviselés úgy akarta, hogy a lelkem örökre az anyja mellett maradjon. Szellemi fejlődése megállt azon a fokon, ahol akkor volt, amikor az a szerencsétlenség történt vele. Vilmuska ma is hároméves! A többiek, szépek, egészségesek, látja, mind itt hagyták öreg anyjukat! A fiam hadbíró százados volt – ki tudja, él-e még? Negyvennégy őszén adott utoljára hírt magáról. A két kisebb leány Magyarországon. Ez maradt meg nekem – de milyen áron! – s nehéz sóhajtással zárta be. Majd kisvártatva hátranyúlt, s a komód tetejéről vaskos fényképalbumot vett le, egy helyen felütötte, s elém helyezte.
A kép, melyen mutatóujja megpihent, két kisgyermeket ábrázolt: a leányka játékvedret lóbált a jobbjában, balja egy fehér szalmakalapos kisfiú kezét fogta, kinek ostor volt a másik kezében. Magunkra ismertem, az „infáns jegyespárra”, s elfacsarodott a szívem. De talán fölöslegesen: hátha magasabb hatalom rendeléséből nem adatott meg neki, hogy felnőttként vegyen részt e gyászos élet dolgaiban! Nem volnék-e én is boldogabb, ha nem mint tudatos felnőtt kellene érzékelnem a világ bántásait, s ha a jelenségeket úgy nézném, mint ő, a gyermeki értetlenség és viháncoló csodálkozás rózsás ősködéből?
Az ajtó halkan nyikordult, s Vilmuska betopogott, kezében tálca, tányér és csupor – de mintha egy idomított, szelíd állat tevékenykedett volna.
Az anyja leültette velem szemben. Kínált, s én falatozni kezdtem. Azonban Vilmuska semmi ételhez nem nyúlt, csak eszelős epekedéssel nézett-nézett énrám, s néha felvinnyogott. Majd hirtelen odakapott a tányéromhoz, s tartalmát gyermeteg játszisággal az asztalra borította.
– Szégyellje meg magát! – kiáltott rá Vitnyédyné, s ajtót mutatott. Vilmuska lesunyt fővel kullogott ki a homályba. – Néha még én se bírok vele. Megszállja az ördög. Dührohamai vannak szegénykének, be kell hogy zárjam a fáskamrába…
(S ezzel a nővel kell most nekem éjszakáznom egy fedél alatt!)
De semmi baj sem történt. Az éjszakát mély álomban töltöttem egy színes üvegű verandán, bársonykeretű családi képek és 1910 tájáról való vadásztrófeák alatt.
Reggel harangszóra ébredtem. Pilláimról furcsa álom röppent el – utánakaptam, s elfogtam. Vitnyédynével óriási virágok közt jártam, pipacs- és nősziromszerű csodák közt, omlatag kőfalú, régi kertben – de mihelyt hozzájuk értem, szirmuk porrá omlott, megsemmisült, s így döbbenten kellett tudomásul vennem: üvegből való művirágok…
Anyám és Vitnyédyné füstbe ment tervét gyermekeik egybekeléséről mi jelképezhetné találóbban, mint ez az álom?… Persze jelenthetett valami mélyebbet, közösségibbet is, apáink és anyáink vágyainak és sok mindennek porrá omlásáról, amiben bíztak és reménykedtek oly sok éven át… Az álom, bármit jelentett, szép volt, ha mégoly fájdalmas is; megülte szívemet, gyökeret eresztett.
Gyors cihelődés után így indultam el, hogy a reggeli autóbuszt el ne késsem. Vitnyédyné a kerti úton át, eltemetett rózsák közt a kapuig kísért. A szíves fogadtatást, szállást még volt erőm elérzékenyedés nélkül megköszönni. De aztán, amikor az alacsony, foghíjas léckerítés mentén haladva a házra visszanéztem, a ködön át megpillantottam egy ablakot: vastag, durván tákolt vasrácsa régi tömlöcökére emlékeztetett, s belülről ujjatlan hálóingből kinyúló sovány, fehér kéz markolta-rángatta reménytelenül; és vinnyogó, nyüszítő hang hallatszott, majd összefüggő jajveszékelés – de már akkor eltörött az én mécsesem is. És „menyasszonyomnak” könnyhullatva intettem búcsút, amíg látható volt a ház s az a durva rács… Rimánkodó sikoltozása még sokáig kísért a ködben.
Amikor az ember fiatalkorában utazik, állomásról állomásra az a sejtelmes hit kíséri, hogy az út végén rendkívüli kaland várja; amikor leszáll a vonatról, már az állomáson keresi az ismeretlen női arcot, aztán az ablakokban, az utcákon és köztereken kutatja, s ha nem találja meg, úgy támolyog ki a városból, mint holmi élettelen, üres kulisszák közül…
N.-ben húszéves koromban jártam először és utoljára. Egy fogorvosnőnél szálltam meg; valaha anyám osztálytársnője volt. Lakása, magas mennyezetek alatt, telisdeteli vitrinekkel és almáriumokkal, ezekben fogászati műszerek és bársonykötésű albumocskák, „Vízaknai Emlék”, „Erinnerung aus Karlsbad” és hasonló feliratú faragott vagy üvegtárgyacskák, egymást lóugrásszerűen váltogatva.
– Egyszer minden tárgyamnak elmondom a történetét – állt meg mögöttem Cecília, az egyelőre még zárt vitrinek előtt. – Csak tollat kell ragadj, és írjad; meglásd, többkötetes regény kerekedik belőle! Az utcára élményekért ki se kell tenned a lábad!
Már akkor sejtettem, honnan fúj a szél: Cecíliát levélben figyelmeztette anyám, hogy vigyázzon kalandvágyó fiára, próbálja szem előtt tartani, hogy élménykeresés ürügyén ne csatangolhasson sokat…
– Most pedig ülj le szépen – fordította felém a magas, vesztőhelyszerű rendelőszéket –, hadd nézzen meg az agyaraidat!
Bár erre nem voltam elkészülve, mosolyogva engedelmeskedtem. Abban az időben még elég épek voltak a fogaim, legalábbis én annak hittem őket – mért ne kérkedtem volna velük a fogorvosnő létére foghíjas vénlánynak?
Cecília néni valami csipesz fokával sorra kopogtatta metsző- és morzsolófogaimat, míg egy alig felcseperedett bölcsességfognál meg nem állt.
– Ezt mindjárt el is távolíthatjuk innen! Maradj nyugodtan…
– De Cecília néni! – pattantam fel. – Annak a fognak semmi baja!
– Hogy van vagy nincs, azt én állapítom meg – nyomott vissza a recsegő-ropogó bőrülésre. Azzal csipeszét megfordítva, valami bűvészmozdulattal egy nedves vattacsomót mutatott rajta. – Tessék! Az egész állkapcsod veszélyben! Rámehet a manduládra, a szívedre! Laikusoknak fogalmuk sincs, milyen veszedelmes jószág a bölcsességfog: kidobni, mihelyt kinő, mint a vakbelet vagy a mandulát… Most maradj nyugodtan, tátsd ki a szád, ahogy csak tudod! Egy pillanat.
Lapos sandításokkal kémleltem szempillám alól, mit művel. Bár lelkemben egy nyárfa remegett – igyekeztem hősnek mutatni magam, nehogy anyámnak megírja gyáva viselkedésemet. Cecília egy hosszú villanyzsinórt fogott, és az egyik konnektorral érintkezésbe hozta, a másik végét pedig, melyen pici fémgömböt helyezett el, a kérdéses zápfogra rögzítette.
Agyvelőmet e pillanatban, azaz e pillanat törtrészében irtózatos morajlás rázkódtatta meg. Minden sötétségbe zuhant. Nem tudom, meddig tarthatott, de amikor magamhoz tértem, fogamnak és Cecília néninek hűlt helyét találtam.
Hogy szörnyű élményem szűkebb színhelyéről minél hamarabb szabaduljak, átmentem a szalonba. Földet seprő, bojtos, zöld függönyök és nehéz bőrszékek homálya fogadott, és az az illat, amelyet emberi célokra csak ünnepélyes alkalmakkor használt vidéki szobák árasztanak – mely illat talán régi bőrhuzatokból, s a fényezett és belül mégis szújárta bútorokból, meg a beléjük ivakodott dohányfüstből verődik össze. Mennyi kép, menyi tárgy! Mennyi arc, mennyi szem! S ezekről, akik most szenvtelenül és mit sem mondhatva vesznek itt körül, Cecília néni mindent, de mindent elmesélhet.
Amikor tegnap éjjel lefekvésem előtt eldiskuráltunk, kérdésemre elmondta, miért jött haza Pestről, rögtön a diploma megszerzése után, ebbe a hegyek közé dugott városkába.
– Pesten akármi történhetik – magyarázta –, nem érdekel. De itt, a kisvárosban, bármi történik is, velem történik egyszersmind! Itt minden mindenkire vonatkozik! Az emberek közt láthatatlan szálak szövődnek idők folyamán. Ha én megrántok egy szálat, mindenki megrándul kissé. Ha temetnek, tudom, ki a halott, ha lakodalmas menet kurjongat az ablak alatt, ki se kell nézzek, tudom, kit visznek az oltár elé…
Elnézegettem a család fényképeit is, kis lombfűrészelt vagy széles aranykeretben a falon, aszerint, ki milyen előkelő helyet foglalt el. Aztán elbúcsúztam az öreg, félszemű házvezetőnőtől, és kiszálltam a városba.
Két öreg, sírköves oldalú templom körül szűk piactér, belőle négy-öt utcácska, középkori városépítők védelmi megfontolása szerint. Egy- vagy kétemeletes, szűkarcú, magas homlokú házak, hosszú kémények, virágos, újabb keletű balkonok. És e zárkózottságon belül sehol semmi jel, mely a jövevény kedvező fogadtatását ígérné. Mégis mennyi lehetősége a kalandnak, a változatos élménynek! Ugyan hol lehetnek azoknak ivadékai, akiknek sírkövén a vadszőlőkoszorúból kőkoponya vicsorog elő? Hol egy szeg, egy bicska, hogy valami márványkockára cigányjegyet rójak, ezzel az ákombákommal teendő emlékezetessé itt jártomat?
Ahogy így tűnődöm, irányt és célt keresőn a torony árnyékában, egyszer csak nehéz fújtatás, lihegés üti meg a fülemet. A házvezetőnő lohol felém, kezében levelet lóbál. Bolond fejével, mondja, elfelejtette átadni, mikor elindultam. Úrnőjétől való…
Megvárom, amíg elmegy, aztán felbontom a levelet.
„Csak azt akarom lelkedre kötni, barátocskám, hogy minden lépésedre nagyon vigyázz! Hogy nézzek anyád szemébe, ha… De ugye te már nagyfiú vagy, ügyelsz magadra! Vacsorára várlak. Cecília nénéd. Utóirat: Óvakodj X. Lucitól!”
Cecília néni naivságán és túlzó aggodalmasságán elmosolyodva, de a titokzatos Luci veszedelmes lényére felajzva ácsorogtam még egy ideig a fenyőligetes templomkertben, aztán leereszkedtem a piacra, s leültem egy cukrászda teraszán.
Alighogy a fagylaltot elém tették, strandtáskás, szederjesre barnult, cigányos fekete szeme körül szeplős, erősen rúzsos ajkú nő fordult be, s telepedett le éppen a szomszéd asztalkához. A kiszolgáló fiatalember udvariasan elébe állt. A hölgy fagylaltot kért, méghozzá szintén eperfagylaltot, amilyent én javában fogyasztottam. A cukrász valami összefüggést gyaníthatott a megegyező motívumokban, mert először rám, aztán a hölgyre sandított.
– Tudniillik én is eperfagylaltot rendeltem – magyaráztam meg a kotnyeles-kandi cukrász tekintetét, mihelyt a fickó befordult. – Talán ülne át az asztalomhoz? Itt árnyék van!
– Nagyon szeretem a napot – szólt a nő. Azonban már kelt is fel, szatyrát a székem melletti székre csapta. Felálltam és bemutatkoztam. Ő azonban néma mosollyal nyújtotta kezét. Akkor láttam, hogy jóval idősebb nálam, nyaka ráncos, szemfogai hiányzanak – tán harmincéves is lehet. – Maga idegen? – kérdezte, s végigmért alaposan, még a körmömet is megnézte.
– Az – feleltem. – Lehet itt valahol fürdeni? – kérdeztem, a strandtáskájára célozva.
Elmondta, hogy a közeli fürdőtelepre igyekszik, ahol jódos tartalmú gyógyvíz áll a gyengélkedők és betegek rendelkezésére, mely azonban természetesen, ahogy a prospektus is mondja: „számtalan jó tulajdonságánál fogva az egészségeseknek is javallható”…
Abban állapodtunk meg, hogy ő előreindul, én meg hazaszaladok a fürdőnadrágomért. Aztán ott találkozunk a gyógyfürdőben.
Sikeremtől elragadtatva, a közeli élmény ígéretétől pezsegve csókolgattam a kezét; olyan ifjonti lelkesedéssel, ahogy évek óta talán már senki! Jobbja mutatóujján nagy, fekete köves ezüstgyűrű fénylett.
A rajongástól megzavarodva, kissé túlontúl hamar és alaposabb útbaigazítás nélkül hagyott magamra. Már szinte utánakiáltottam, hogy álljon meg, hisz csak most, ebből a nézetből fedeztem fel bokája végtelen finom vonalát, hosszú derekát, idomainak összhangját, s mi fő: magányosságát, mely nélkülem most rászakadt, s melyet átokszerűen látszott vonszolni magával… Még nevét sem kérdeztem meg arra az esetre, ha netán nem találom ott, úton-útfélen érdeklődhessem utána. Mondom, már szinte azon voltam, hogy utánakiáltok, amikor befordult egy utcácskába, és eltűnt a szemem elől.
S abban a pillanatban, amikor eltűnt, meg mertem volna esküdni, hogy ez a nő örökre faképnél hagyott!
Jól van így is – vigasztaltam magam. Még mindig jobb, ha most, s nem később ér csalódás.
Ismét elárvulva megindultam szállásom felé, a fürdőruha után.
A fürdőruha egykettőre kezemben volt ugyan, de mennyit kellett még kóborolnom, amíg az átkozott gyógyfürdőbe értem! Ugyanazon az utcán vágtam neki, amelyen a nő befordult, pedig ellenkező irányba kellett volna nekivágnom! Már ott, a kétemeletes, faragott tornácos, századvégi faépület előtt megerősödött a gyanúm, hogy futó ismerősöm felültetett. Mégis megváltottam a jegyet, és miután a második emeleten, felfelé menet, parázna kedvű, kergetőző, felhevült kamaszokkal találkoztam, megtaláltam a kabinomat. Ahogy vetkőzöm, szemem véletlen egy tintaceruzás, furcsa rajzolatra esik. Alatta felirat, melynek értelme lényegében megegyezik Cecília néni levelének utóiratával: „Óvakodjatok X. Lucitól!”
Hát ez a kisvárosi élet előnye – gondoltam. – Ilyen figyelmeztetést másutt újságba is hiába tennénk közzé, vagy akár falragaszokon… S míg hallgattam a medencéből felzengő, visszhangos kurjantásokat, levetkőztem, és bőszen kivágtam a kabin ajtaját.
Odalent, mélyen alattam három, gerendákkal elrekesztett medencében idősebbek, fiabalabbak és gyermekek lubickoltak. Mások kint heverésztek az éger- és fenyőfák alatt, a kopott, napszíttas pázsiton. De a hölgyet hiába kerestem…
A nyár középi nap látszólag rendíthetetlenül állt az égen. Minden véglegesnek és örökkévalónak érződött, mint hasonló gyermekkori nyári napokon. Mintha alkonyat, est, éjszaka, ősz, tél sohasem rendíthetné meg a fürdőzők vigalmát, tarka zsinatolását.
Leereszkedtem a földszintre, s körüljártam a három medencét. Itt, velük egy szinten már fojtóbb volt a jódszag, melyet odafent az emeleten fenyőgallyak párolgása is enyhített. Csak most láttam közvetlen közelről, milyen undorító, rozsdás-mocskos a medencék vize! Mintha trágyalében lubickoltak volna… Ebben senki kedvéért meg nem merítkezem, annyi szent!
Úgy látszik, idelent a földszinten hamarabb jár el az idő… A három medencét hirtelen árnyék szállta meg, már csak odafent, a tornácokra világított a nap. Az emberek számot vetettek a mulandósággal, megborzongtak, és egymás után kecmeregtek ki a ciszternákból.
Egyetlen ismerősömet azonban hiába kerestem. Minden vigaszom az volt, hogy ebben a kávészínű lében azért se mártakozom meg…
Mindazonáltal még nem tudtam rászánni magam a távozásra. Elnéztem a fejem felett kóválygó galambcsapatot, a fenyves hegyoldalt, a távoli város templomtornyait. Lent, a legnagyobb medencében már csak a kamaszok vízipólóztak, nyakig érő vízben.
A vízilabdázás akkoriban szenvedélyem volt. A csábítás egyre erősödött bennem, s egyszer csak, magam sem tudom, hogyan, ott dobáltam velük a labdát. A felkavart, apró vízilények tetemeivel borított, áporodott víz a számba, szemembe csapódik, de a labda fogása, egy-egy jó dobás kárpótol. Fél kapura játszunk, a fickók szemében nőttön-növök, hála kitűnő cseleimnek és súlyos dobásaimnak.
Egyszer csak az elválasztó gerenda alatt, ahogy éppen ki akarom emelni a szomszéd medencébe tévedt labdát, lábam valami puha, síkos testet ér, s kezemből kihull a labda.
– Egy ember! – ordítom el magam. – Itt lenn a vízben. – És hallom az elszörnyedés moraját. A fiúk hanyatt-homlok menekülnek, pár pillanat, és egyedül vagyok a medencében. Lábammal a láthatatlan, nagy, puha test lábai közé akadva.
Kiabálás visszhangzik mindenfelé, a kabinajtókban félig öltözött nők, férfiak bukkannak fel, hajolnak ki a korláton. Nem futhatok meg. Vállalnom kell felfedezésem következményeit. Befogom az orrom, szemem jó erősen behunyom és alámerülők, hogy a testet jobb kezemmel megragadjam, felszínre hozzam. Kezem vékony, finom bokára kulcsolódik, így kezdem húzni, vonszolni a sekély felé. Csak addig, amíg a két láb kibukkan… A többi már a fürdőmester dolga.
– Luci! – kiáltja el magát valaki. Aztán szájról szájra jár a rémült, sajnálatot s undorodást éreztető kiáltás.
Visszafordulok. Belenézek a meredt szemű, szederjes arcba. Nagy, fekete haj omlik a szeme elé, a koponyán vakító fehér választék. Ahogy a medence partján fekszik, nyitott szájából ömlik a barna víz…
Felülről, az első emeleti folyosóról még egyszer visszanézek; a szép, erős csípőjű, nagy keblű test ott hever alattam, fekete fürdőruhában. Vajon mitől menekedtem meg halála árán? S mitől menekített meg ő? Miféle veszedelmet hordozott, hogy kétszer is figyelmeztettek reá? A kisvárost keresztül-kasul szövő, láthatatlan szálakra gondolok. Itt minden mindenkire vonatkozik. Ez a vízbefúlás – tán egy veszedelmes kisvárosi Aspasia halála – megjelenésemmel, rajongásommal valami módon összefügg…
Micsoda csemegéje volna ez az eset Cecília néni íratlan krónikájának! – tűnődöm, s amint a szűk sikátorban mendegélek, egyszer csak észreveszem, hogy hirtelen rám sötétedett. Úgy látszik, erre a városkára oly hirtelenül száll az éjszaka, ahogy az életből a halálba is észrevétlenül megy át az ember. Fejem fölött furcsa zizegés hallatszik, mintha ezüstszárnyú denevérek ezrei repdesnének. Fölnézek. Kusza, láthatatlan elejű-végű, egymást keresztező, pókhálóvékonyságú huzalok remegnek a kelő hold fényében.
– Temetőben járni még akkor is kockázatos, ha az ember az élők zsivajától menekülve éppen csak egy kis csendkereső sétára indul. Ismerős nevekből előgomolygó sorsok szoríthatják el lépten-nyomon a szívet; elhagyatott helyen szerelmespárt zavarhatunk meg, leselkedő szatírnak vélnek, s rémülten szétugranak. Vagy… De hát éppen ezt a változatot szeretném elmondani! Hogy milyen kínos helyzetbe kerültem egyszer, jó harminc évvel ezelőtt, amikor még könnyelmű fővel vállaltam a temetői kószálásokkal járó többféle kockázatot…
Gyöngyházy barátom mindezt oly komoran, sűrű fejcsóválás kíséretében mondta, mintha leckéztetni akarna temetőkben kószáló, holtakkal társalgó, többször és többektől kifogásolt hajlamomért. És aztán, de most már nem a szemembe, hanem mintegy a távolba, emlékeinek napsávokkal át- meg áttört, ködben gomolygó tájaira meredve, így folytatta:
– Egy alkonyatba hajló őszi délután a Házsongárd tetején jártam, körülbelül azon a ponton, ahonnan Rohbock mester örökítette meg a múlt század közepén az alant elterülő, sárga tornyú várost… Miután kegyelettel álldogáltam egy-egy percig Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Berde Mózsa, Ujfalvy Sándor síremléke előtt, egy kicsit lejjebb érve, tiszafák, fenyők, ecetfák és elvadult rózsalugasok sűrűjéből sötét ruhás embercsoport tűnt elém. A szomorú szertartáson már túllehettek; halkan búcsúzkodva oszladoztak, és felekezetünk egyik papja, mint aki dolgát jól végezte, méltóságteljes léptekkel tört a bokrok s a gyásznép kisebb csoportjai közt utat. Egy-két ismerős közéleti személyiség alkalomhoz illő komor ábrázata is felötlött egy-egy pillanatra, amikor a lenyugvó nap vöröseslilán éppen odapásztázott a ritkuló lombok közül…
Vajon kit temettek? Talán valami ismerősömet? – találgattam, s kíváncsiságom a sírhant felé sodort.
A sírásók nagy fontoskodva igazgatták el a friss fekete földhalmon a virágcsokrokat és koszorúkat, rajtuk kívül már csak hárman-négyen álltak szorosan a sír körül, de háttal nekem. Kik lehetnek és kit temettek? – tanakodtam magamban, a friss fejfát azonban annyira elborította a sok csokor, hogy a halott nevét még onnan sem tudtam elolvasni.
A mélységes, már-már alattomos csendben egyre közelebb óvakodtam, nesztelen macskajárással, nehogy a végbúcsú pillanatait megzavarjam. Egy kiszolgált, hatalmas rozsdás drótkoszorú azonban akkorát zördült a lábam alatt, hogy az egyik fekete ruhás férfi szinte riadtan fordult hátra. Tekintetünk találkozott.
Kredátusz Imre volt, régi osztálytársam. Féltenyérnyi füléről és lapos, széles fejéről volt nevezetes; erről kapta a Káposzta gúnynevet. Ámbár vagy két esztendőn át ültünk ha nem is egy padban, de egymás közelében a kollégiumban, nem tartozott szűkebb baráti körömhöz, talán szürke, sótlan egyénisége miatt, mert engem bizony a szertelen, kalandos és a színes egyéniségek, a csibészek, nagyotmondók és verekedők vonzottak.
Szegény Káposzta most ott állt, sápadtan, roskadtan, s széles arcának állig futó barázdáin több könnyfolyosó csillogott. Meghökkenve fürkésztük egymást. És ennek volt némi oka, mégpedig zavaros és kellemetlen emlékeket hagyó legutolsó találkozásunk, körülbelül egy évvel azelőtt, festők, írók, színészek, s más hasonló „válogatott cigánylegények” társaságában, a piktor házigazda műteremavató muriján. (Persze voltak ott szép számmal „válogatott cigányleányok” is.)
Történt ugyanis, hogy jóval éjfél után – amikor a társaság nagy része már részegen kántált a verandán, vagy ölelkezett tánc ürügyén a gyér világítású műterem-hodályban – egy módfelett kívánatos, kellőképpen dévaj, több mint szalonspicces nővel kerültem igen szoros érintkezésbe, előbb a padlásfeljáróban, aztán valami hálófülkében is, lengeteg függöny mögött. Én sem voltam józan: ahelyett hogy kellő hálával és csodálattal mérlegeltem volna, egyszerűen elfogadtam a helyzetet – mondhatnám azt is, hogy visszaéltem azzal. Egyszóval bűnbe estünk, bódult, mákonyos, álomszerű felelőtlenségbe. Hát hogyne! Volt rá időnk! Egy lélek sem törődött velünk – vagy, ellenkezőleg, annyira törődtek, hogy zavartalanul magunkra hagytak órákon át. De a függöny hirtelen félrerántódott, mintha szélroham vágta volna ki, s amire szétugrottunk csapzottan, ziláltan – ott állt előttünk Kredátusz Imre, előrefeszített gladiátorállal, dühtől remegőn, hogy azt hittem, rögtön rám veti magát. Boldogítóm rémülten a falszögletbe farolt, s holtsápadtan igazgatta ruházatát. Kredátusz megszánhatta, mert egy hatalmasat hördült – mellyel talán a mérgét fújta ki –, s csak annyit mondott: – Szép dolog! Régi barátom és a menyasszonyom! Hát csak rajta, folytassátok – azzal ránk csapta az átkozott függönyt, és eltrappolt a tett színhelyéről.
Borzasztó volt! Mert sajnos vagy hál’ istennek, tanúi is voltak a jelenetnek. Természetesen kész lettem volna Imrét ott helyben megkövetni, akár nyilvánosan is, a kárörvendők vagy együttérzők szeme előtt, de mire kiértem az alkóvból, s nevét kiáltottam, hűlt helye volt… Azt mondták, hogy menyasszonyát becsmérelve, leszegett fővel vágtatott ki az utcára.
A nő, akinek a nevét csak ekkor tudtam meg, bent maradt az alkóvban, s oly érces fejhangon zokogott, mint a félrevert harang. Jómagam azonban, miután értesültem a beavatottaktól, hogy Sarolta Imrével valahol a külvárosban már hónapok óta közös háztartásban él, és csak részeges, garázda férjének fenyegetései és zsarolásai akadályozzák törvényes egybekelésüket, szégyenemben jobbnak láttam a vigasztaló szerepét a házigazda feleségének átengedni…
Hogy ezt a szégyenteljesre fordult kalandot mindenestül elfelejtsem, többé nem érdeklődtem sorsuk iránt. Imrével sem futottam össze, – bár tervszerűen nem kerültem a találkozást, már csak azért sem, mert mindvégig éreztem, hogy valami bocsánatkérés-szerű magyarázattal adósa maradtam.
Aztán egyszer csak, talán pontosan az emlékezetes műteremmuri évfordulóján, ott álltunk szemtől szemben egy friss sírhalom előtt, csak négy-öt gyászruhás alak s két sírásó a közelünkben. Eljött hát az alkalom, villant meg a gondolat – de mindjárt el is hessentette a másik: ki lehet a halott?
Imréhez léptem, meghajtottam magam, s szó nélkül kezet nyújtottam. Imre megragadta s mellére szorította, de oly erősen, hogy a kezem fején érezhettem összevissza kalapáló szívét.
– Köszönöm, Kulikám, hogy eljöttél! Nem is képzeled, milyen jólesik! – áradozott. – És neki is jólesik, hidd el! Mert ez valóságos rehabilitáció, nem csak egyszerű temetés… Persze későn, földi szempontból, mert annak, aki a társadalom áldozata, csak az örök dicsőség szolgáltat kárpótlást, s ezt a nagytiszteletű úr az egész város képébe mondta!
Imre, ahogy az alant terülő bűnös városra mutatott, még a szókimondásáról közismert lelkész hanghordozását is utánozta. A lelkész az egész társadalmat ostorozta ugyan, de mintha egyenest nekem szólt volna: annyi minden gomolygott e két-három mondatban. Többek közt az, hogy Imre, ha a társadalmat vádolja is, nekem megbocsát. És talán abból, ahogyan a műterembotrány emléke most felkomorlott, természetes eszmetársítással jutottam a szörnyű következtetésre: Sarolta a halott, a társadalom áldozata!
És ha valóban ő, akkor még ha nem is közvetlenül az én áldozatom, de bizonyos mértékben és bizonyos jogon közös halottunk. Az a szegény, vergődő, könnyelmű, élveteg nő, akinek a szíve dobogását úgy éreztem a tenyeremben egy-két percig, ahogy most Imre szíve dobog a kezem fején!… A sírás javában fojtogatott, s talán azért, hogy eltörött mécsesemet ne lássa, Imre vállára borultam.
– Szegény jó Imrém! – hüppögtem a fülébe, és gyöngéden paskoltam a vállát. – Végtelenül sajnálom őt… És téged is végtelenül sajnállak! Isten adjon neked vigasztalást – neki pedig örök békességet és nyugodalmat!
– Mennyit szenvedett! És milyen pokoli kínokat!… Emberszó azt ki nem fejezheti, toll le nem írhatja – zokogta a fülembe Imre… – És sem orvos, sem ügyvéd, senki, senki sem segíthetett rajta!…
Imre, persze akaratlanul, szörnyű rébuszokban beszélt. De én, úgy érezvén, hogy illett volna egyet-mást tudnom szegény Sarolta szenvedéseiről, jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.
– Te biztosan megtettél minden tőled telhetőt! – próbáltam e frázissal csillapítani Imre rohamát. – Te helytálltál a végsőkig! De most aztán szedd össze magad! Fel a fejjel, Imre! – és alaposan megráztam a bámész sírásók előtt.
Imre összeszedte magát, észrevette a két ácsorgó embert, elővett egy tízpengőst, s az idősebbik markába nyomta. Én ezalatt újabb pillantást vetettem a fejfára, de a rátett koszorúk szalagjai a „Nem felejtünk el”, „Pihenj csendesen” s hasonló feliratokkal úgy lobogtak az alkonyati szélben, hogy a nevet megint csak képtelen voltam elolvasni.
Egymásba kapaszkodva indultunk a ballagó gyásznép után. Ez a kapaszkodás akkor már kölcsönös volt. Valami bizonyosat akartam megtudni Sarolta halálának okáról, körülményeiről, persze anélkül hogy tájékozatlanságomat leleplezném. Öngyilkosságra gyanakodtam, tekintve, hogy a társadalom áldozata. Imre, erről mit sem sejtőn, sietett segítségemre.
– Mindég tudtam, hogy alapjában jó fiú vagy, Kulikám – szólított most már másodszor a Kálmánból alakított diákkori gúnynevemen, ami persze az adott körülmények között nem jogosított fel, hogy én őt Káposztának szólítsam. – Most aztán bizonyítottad! Eljöttél. Nem sértődtél meg, amiért nem küldtem gyászjelentést. De hát az a régi félreértés vagy minek nevezzem, megbénított. Megjegyzendő, előttem nyilvánvaló volt, hogy te ártatlan voltál a dologban! Saroltám lelkiállapota ugyanis kapcsolatunk akkori fázisában enyhén szólva zaklatott volt… De hisz tudod! Hogy attól a nyomorult alkoholistától nem lehetett elválasztani!… Engem pipogyának tartott, amiért nem lépek fel határozottabban, és fűhöz-fához kapkodott, többek közt hozzád is, Kulikám. De aztán minden jóra fordult. És karácsonykor végre egybekeltünk. Persze a kínos előzmények után nem vertük dobra…
– Persze, persze – hagytam helyben, de attól, hogy a „kínos előzményeket” firtassam, Sarolta emléke, mely most már szent volt előttem, visszatartott.
– Megjegyzendő, Saroltám féltékenységre többet nem adott okot! Te voltál az utolsó flörtje, Kulikám. És most már – legyintett, s a mondatot e tétova legyintéssel fejezte be.
„És most már…”! Ez telibe talált. Úgy értelmeztem, hogy most már mindegy, vagy legalábbis borítsunk fátyolt Sarolta pályafutásának e kis epizódjára, utóvégre halottakról jót vagy semmit, kiváltképp ha csak most fordítottunk hátat a friss sírhalomnak.
Egy pillanatra megálltunk a hatalmas rácsos vaskapu előtt, hogy elbúcsúzzunk, mert Imrének kívülről, az utcasarokról már türelmetlenül integettek a hozzátartozók, s miközben gyermekkori szokásom szerint egy pillantást vetettem a rácsokra drótozott titokzatos nyelvű bádogbetűs feliratra – KNUDAMÁTLEF – mely csak a kívülről jövőknek ígérte, hogy FELTÁMADUNK, Imre még egyszer forrón megszorította a kezem. – Remélem, ezentúl gyakrabban találkozunk! – mondta jelentőségteljesen, mintha azt éreztette volna, hogy barátságunk útjából eltűnt minden akadály, és a családtagokhoz csatlakozott. Knudamátlef, knudamátlef – motyogtam magamban, mint már annyi temetés után, és egy másik utcán át indultam a Fő tér felé.
Sarolta sorsa azonban nem hagyott nyugton. Ha akkor valaki közös ismerőssel találkozom, első dolgom lett volna megtudakolni halála körülményeit. De sem akkor, sem a következő napokban nem került utamba ilyen ismerős. Aztán annyira elsodortak a továbbélő gondjai és bajai, hogy külön akcióra képtelen voltam.
Egy bágyadt ragyogású, langyos novemberi délelőtt, a Séta téri tóparton kószálva, gyönyörű, behunyt szemmel napozó nőn akadt meg a szemem. Karján csecsemő, a pad előtt babakocsi. A nő haja vállára omlott, a szellő egy-egy tincset arca előtt lengetett. Félálomban adta át magát a késő őszi nap simogatásainak.
A Sétatéri Madonna megérezte a közelről rámeredő gyanús idegent, megrezzent, és riadtan nézett fel.
Már-már elfordultam, hogy továbbálljak – de az a szempár ismerős volt, s a megdöbbenéstől földbe gyökerezett a lábam. Már mosolygott is, egy kicsit gunyorosan, fejcsóválva. Sarolta volt, a három hete halott! De ha valóban ő, suhant át a gondolat, akkor nem a Séta téri tóparton, hanem valami földöntúli tartomány rozsdásarany visszfényektől csillámló ligetében vagyunk, halott fiatal anyák és halva született kisdedek jól temperált kis elíziumában! (S magam is szellem, még itt is szatír módra leskelődő, betolakodó…)
Sarolta szeme azonban két pillantás közt oly kacéran villant felém, hogy megbabonázva járultam a hús-vér kísértet elé.
– Csodálkozik ugye? – kérdezte, és hellyel kínált a padon.
Hát hogyne csodálkoztam volna! Hogy min, azt persze nem tudhatta, csupán észlelte rendkívül zavart, idétlen viselkedésemet.
A kisded a beszédre felriadt, nyöszörögni, majd óbégatni kezdett. Sarolta félrehúzta a kék főkötőcskét a pirospozsgás babaarcról, csitítgatta, majd így szólt:
– Nézze meg már! Legifjabb Kredátusz Imre! Hát nem szakasztott az apja?
Sűrű kézcsókok kíséretében gratuláltam a jól sikerült fiúcskához, közben a gyermek arcvonásait vizsgáltam, s lázasan számláltam előző találkozásunkig visszafelé a hónapokat, amíg tizenkettőig nem jutottam, – bár ez a művelet teljesen felesleges volt, csak a rossz lelkiismeret diktálta, mert hisz a fiúcska elálló, lapátszerű füle, széles homlokú káposztafeje már az első pillanatban tökéletesen megnyugtatott.
– De nehogy Kicsi Káposztának szólítsa! Ezt megtiltottam még Imrének is! – fenyegetett meg egy ujjal Sarolta. Én pedig a gyermekben való gyönyörködés színe alatt még közelebb húzódtam, s most már a könyökéig csókolgattam újabb szerencsekívánatok ürügyével Sarolta kezét.
Nem, nem volt semmi földszaga! A koporsódeszkák festék-, enyv- és gyantaillata sem facsarta az orromat, ellenkezőleg, valami napozókrém s a hónaljából áradó egészséges testszag járta át meg át vérpezsdítő, bolondító áramlással a szívem! Csordultig a csodával, hogy Sarolta feltámadt, él és virul, „a társadalom áldozatának” kiléte már nem zaklatott. Saroltát azonban nem érhette a legkellemesebben túlfűtött viselkedésem: Imrétől félt-e, vagy a kíváncsiskodó kisgyermekes anyák, pesztrák közelsége zavarta-e, elég az hozzá, ügyes fordulattal szerelte le tolakodásomat.
– Csak az fáj, hogy szerencsétlen apósom ezt az örömet már nem érhette meg! De még csak tudomást sem szerezhetett róla. Épp ezért szegény Imrének sem lehet a kicsikében zavartalan öröme.
Így tudtam meg végre, hogy kit temettünk akkor a Házsongárd tetején! És ezzel be kellett volna érnem. De hogyhogy „a társadalom áldozata”? – nyugtalanított, s nyílt kérdések helyett csak sóhajtoztam, s kifejezést adtam abbeli reményemnek, hogy az élet mégiscsak legyőzi a halált, s hogy ő, mármint Sarolta, testestül-lelkestül Imre mellett áll, és átsegíti a legnehezebb napokon…
– Hát hogyne, ez természetes – mondta. – Épp ezért nem tudom megbocsátani magamnak, hogy a temetésén nem vehettem részt. S ezt sokan félremagyarázták: mintha szegény apósomat halottaiban is elítélném, megtagadnám! De hát olyan nehéz szülésem volt, annyi vért veszítettem, hogy az orvos határozottan megtiltotta. Szép temetés volt, igazi rehabilitáció. De hiszen maga ott volt. Ha tudná, hogy Imrének milyen jólesett!
A rehabilitáció emlegetése valami sötét családi drámát sejtetett. Ez kényszerített részleges színvallásra, vagyis arra, hogy eláruljam: csak a szertartás végére értem oda. És tájékozatlanságomért mentegetőzve, kértem, világosítson fel: mi fán terem ez a rehabilitáció.
De bár ne kértem volna!
Attól, amit megtudtam, furcsa áttételek révén még kínosabbá mélyült Imre-komplexumom. Ugyanis édesapja ellen, aki bankpénztáros volt, a harmincas évek elején sikkasztás vádjával eljárást indítottak, s csak egy híres ügyvéd segítségével lehetett a börtön elől az elmegyógyintézetbe menekíteni. A meghurcoltatás, a sajtóhadjárat, a kiközösítés s odabent a környezet pokla végül is felőrölte idegzetét, hogy utolsó éveit már teljes apátiában, a százszázalékos őrültek közt morzsolta le.
Ezek után hogyan avathattam volna be Saroltát az én titkomba, hogy idestova három hét óta őt gyászolom, mint halott látogat, üldöz, és ezekben a pillanatokban izgága kapdosásom a kezéhez, a hajához, szimatolásom táguló orrcimpával, merőben orpheuszi indíttatású bizonyságszerzés, és szavakba sehogy se foglalható ujjongó öröm, mely – isten ne vegye bűnömül – majdnem közömbössé tesz a társadalom áldozataként jobblétre szenderült id. Kredátusz Imre végzete iránt.
Sarolta zsebkendőt vett elő, s könnyeit apró, óvatos kis mozdulatokkal felcsipegette a szeme alól. A gyermek felsírt, hadonászni kezdett, mintha emlőt keresne. S egy fiatal anya, feltehetően Sarolta barátnője, egy kicsit túl kíváncsian tolta elénk babakocsiját, megállt és kellemetlenkedő vigyorgással közölte, hogy ő most hazaindul, még akkor is, ha netán Sarolta tovább maradna…
– Ugye meglátogat? – búcsúzott hirtelen, rövid kézfogással Sarolta, anélkül hogy a barátnőjének bemutatott volna.
Megígértem, komoly képpel, de nem komolyan. Ismeretségünket ezzel az aktussal befejezettnek éreztem: a csoda hármas egységét nem ajánlatos megbontani. Mert Sarolta az a nő volt, akivel a legünnepélyesebb pillanatokban, először a karjaimban, másodszor a temetésén, és harmadszor a feltámadásán találkoztam. S mivel ismeretségünket nem rozsdásították a hétköznapiság láncszemei, szikrázó, ragyogó drágakő, felejthetetlen – csoda.
Negyvenedik születésnapjának előestéjét Gyöngyházy Kálmán, a Madártani Intézet alkalmazottja, sok év után végre saját fészkében, egyedül szándékozott eltölteni… Érthető, hiszen a lepergett évtizedek hirtelen fölmeredő négy fekete iksze minden gondolkodó férfiembert meghökkent. Fogadkozások esnek, újéletkezdésnek, legalábbis jobb útra térésnek szent elhatározásai, lemondás nikotinról, alkoholról, egyéb káros szenvedélyről satöbbi. Persze, egy-két hét vagy hónap, s minden a régi kerékvágásba zökken, s döcög vagy robog tovább, egészen az ötödik, fűrészelőbakhoz hasonlatos, még feketébb római számjegyig – ha ugyan a végzet másként nem rendeli.
Mondom, Gy. K. múltjára hajolva, egyedül szerette volna azt az estét eltölteni, hogy vétkeivel, kudarcaival könyörtelenül számot vetve, mintegy megtisztultan, megigazultan kezdhessen új életet – méghozzá a nagy áldozatok árán, félig társbérletben szerzett legénylakásban, ahonnan is minden férficsíny, léha vagy otromba kaland kizáratik… És ha Leopoldina, aki már idestova másfél esztendő óta foglalkoztatta éjjeleit-nappalait, áthidalhatónak tartja a köztük tátongó tizenöt évnyi szakadékot: ezt a szerény, de a háború utáni évek lakásviszonyaihoz képest meghittnek s lakályosnak mondható fészket előbb-utóbb megosztja vele…
Délután öt óra tájt, mihelyt munkahelyéről szabadult, vállán szíjra fűzött jókora aktatáskával nekivágott a közeli üzletutcának, hogy a másnapi vendégségre egyet-mást beszerezzen. Táskáját némi tülekedés és sorbanállás árán két üveg tokaji s egy kis palack Napóleon-konyak – azokban az esztendőkben ritka zsákmány! –, továbbá néhány doboz szardínia, negyedkiló frissen pörkölt kávé duzzasztotta; s késő bánat volt, amikor rádöbbent, hogy szinte büdzséjét felborító áldozatra ragadtatta az átkozott konyak.
A korán beköszöntő s itt-ott már lámpafényekkel tűzdelt alkonyatban éppen hazafelé kanyarodott – amikor egyszer csak, pontosan lépteinek ütemére, ismerős katonazene akkordjai ütik meg a fülét. A Radetzky-mars!… Lehetséges volna? – álmélkodott, ami érthető, lévén az ötvenes években ilyesminek még hallgatása is kockázatos. Ki merészeli így harsogtatni, gramofonon vagy hangszórós rádión, hogy börtönnel, száműzetéssel dacolva, kifejezésre juttassa legitimista érzelmeit?… A csinnadratta a Templom tér felől hallatszott, ahol a magasra nőtt, s terebélyes, de már gyér lombú fák közül ívlámpa szórta világát az utcára is. Úristen! – álmélkodott. Hát csupa emlék ez a búbánatos ősz? Harmincöt vagy annál is több éve hallhatta először ezeket az akkordokat (trombiták, réztányérok, dobok, csukaszürke uniformisok, csákók látványától is kápráztatva) szülővárosa sétaterén, miközben átszellemülten bámuló pesztrája kezét vagy szoknyáját fogta – a cs. és kir. helyőrség rezesbandájának előadásában… Alvajáró bátorsággal masírozott hát az úttesten át egészen a zenebona forrásáig.
Sötét, rozsdás redőnyű, alkalmasint frissen államosított üzlet, vagy műhely előtt, egy tucatnyi bámészkodó karéjában, kétgrádicsos betonlépcsőn, fekete plüsslebernyegben hájtömeg asszony ült, s terpeszben előrenyújtva közszemlére tette vízkórságosan dagadt lábait. Negroid, zsíros-pöffedt arcából, homlokba húzott, kosárszerű kalap alól vigyori, kandi szempár villogott a bámészkodókra. Fülében jókora aranykarikák, de – vetette latba Gy. kontár embertani ismereteit – inkább az orrába illett volna holmi törzsfőnöknői karika. És tekintete a kacsintó, obszcén vigyor elől a falhoz támaszkodó csinos leányzóra röppent, aki révülten vagy részegen meredt maga elé, vagy – s a ritmikus kis toppantások inkább erre vallottak – a bámészkodók elől álmodta bele magát a muzsika szuggerálta ki tudja, miféle látomásba… A csinnadratta forrása pedig nem volt más, mint egy húszas évekbeli ütött-kopott táskagramofonon forgó lemez, mely Gy. odaérkezte után pár pillanat múlva halálhörgésszerű nyekergéssel megállt. – Brávó! Hogy volt! – kiabáltak és tapsoltak néhányan a félkaréjban ácsorgók közül, de a rinocéroszasszonyság nem ugrott be nekik, hanem, miután a masinát felkurblizta, egy gyékényszatyorból, csak úgy vaktában, másik lemezt vett ki s tett fel a korongra. Az előbbi hadastyán-zenebonának ellentéteként a sivár alkonyatba omlatag, bársonyosan ringató dallam áradt, s járta át a közönség egész napi robotban megfáradt szívét. A Barcarola volt, a Hoffmann meséi-ből… Gy.-nek ezúttal szemét sem kellett behunynia ahhoz, hogy a pesti szomorú Templom térről, azaz: szülővárosa sétateréről felröppenve, egyszeriben Velence aranykupolás templomai közt találja magát, s oly érzékletesen hallja a vén gondolás elnyújtott rikoltásait, evezőjének loccsanásait a háta mögött, mintha tegnap hallotta volna, s nem tizenöt évvel azelőtt… És tekintete, alighogy a szemét kinyitotta, miért, miért nem, egyenest az alvóbaba-orcájú leánykát célozta meg, akinek felsőteste valami szürkésbarna köpenybe vagy pokrócba burkolva most lassú háromnegyedes ütemben ringatózott, s mintha az ő lehunyt szemhéjai alatt is egy Velence-látomás filmecskéje pergett volna… A banya eközben szivart kért s kapott egy áhítatos bámészkodótól, akit bizonyára ismert, s nagy pöfékelésbe kezdett a leányka orra alatt, hadd jusson annak is a ritka, aranygyűrűs külföldi szivar illatából… És Gy., ahogy jobban szemügyre vette őket, a jobb időket látott plüsslebernyegbe burkolt hájtömeg asszonyt, s a valami módon hozzá tartozó, álmatag csecsebabát – meg mert volna rá esküdni, hogy ezek holmi rémmesének cselekvő és szenvedő hősei… A Barcarola még szólt, de Gy. Velence rózsafelhőcskés égboltja alól elüldözötten ismét a késő őszi, zimankóra hajló pesti alkonyatban, kiúttalanul, s földbe gyökerezett lábbal, a lehúzott rozsdás redőnyű üzlet előtt találta magát.
Borzongással vegyes tűnődéséből rekedtes, elnyújtott csikorgás rezzentette fel: a lemez lejárt. Ekkor szólalt meg, szinte ugyanazon a hangon, a rinocéroszasszony: – Olcsó lemezvásár! Soha vissza nem térő alkalom! Tangók, keringők, magyarnóták, katonadalok! – És, jóformán a többi ácsorgót semmibe véve, mintha egyenest neki károgta volna! Erre vallott az is, hogy a Barcarolá-t kacsintó vigyor kíséretében a kezébe nyomta. – Uram, tessék, tessék, csak el ne essék, mert kár volna érte! – amit a lemezre is, az úrra is lehetett érteni. Gy. e kitüntetéstől annyira megilletődött, hogy engedélyt kért a papirosba göngyölt többi lemezt is szemügyre venni. Lehajolt, s az asszony behemót vállán áthajolva –, úgyhogy orrába zúdult annak penész- és izzadságszaga –, sebtiben, hevenyészve válogatni kezdett. Így is megállapíthatta, hogy erősen összekarcolt, levitézlett, repedezett, többnyire olvashatatlan címkéjű darabok; s csalódása túlságosan kiülhetett ábrázatára, mert az asszony vastag manccsal galléron ragadta, magához húzta, s nagy titkolózva súgta fülébe, hogy van neki a lakásán ezer is, s a legkényesebb ízlést is kielégítik… Látja, hogy úriemberrel van dolga, válogathat belőlük kedve szerint…
Az ajánlat kapóra jött: miért ne vásárolna egypárat, már csak méltatlanul nyugállományba helyezett gramofonjának reaktiválása végett is, no meg, hogy múltidéző melódiákkal emelje születésnapi estélye hangulatát?
A hatalmas némber ajánlatára mosolyokkal mazsolázott diszkrét bólintása elég volt, hogy rögtön cihelődni kezdjenek újdonsült ügyfelei… Egy-két perc, s a bámészkodókat faképnél hagyva, hármasban vonultak egy elhanyagolt világítású utcán, a múlt század középi városrész szíve felé. És bármilyen homályba feledkezett volt is a környék, egy-két járókelőnek mégis feltűnt, s ki tudja, milyen eszmetársításokat ajándékozott a furcsa összetételű társaság.
Vagy két házcsoportnyira, de már mélyen bent az elszűkülő, nagyon szegényes utcák egyikében lépteiket nemsokára sötét lépcsőház visszhangozta, melybe csak az udvari s az emeleti lakások egyikéből-másikából szűrődött ki némi világosság. Gy., vállán saját degeszre tömött táskájával, jobbjában a banya lemezes szatyrával aligha lett volna képes például az imént hallott Radetzky-induló ütemére ugrálni a magas, s erősen csorba, helyenként foghíjas grádicson – igaz, erre az előtte kaptatók nem is ösztönözték, sőt, a nagy kovácsfújtató módján lihegő-szuszogó másfél mázsás asszony, hömpölygő farával Gy. orra előtt, minduntalan pihenést parancsolt. Viszont a második emeletre érve feltűnő sietséggel, egy pillanatnyi szusszanás nélkül slattyogtak-trappoltak végig a nyitott folyosón, alkalmasint a kandikáló lakók érdeklődését kerülendő, akik a társaság láttán kellemetlen megjegyzésekkel, krákogással, ajtócsapkodással fejezték ki rosszallásukat vagy felháborodásukat, és Gy.-nek társadalmi hovatartozásuk megítélésére hanghordozásukon, viselkedésükön kívül fizimiskájuk is elegendő alapot szolgáltatott… De ez még hagyján! Az áporodott bűz, mely aztán a konyhában fogadta – a bejárat onnan nyílt –, s nem annyira a különböző űrméretű s rendeltetésű mosatlan edények halmaza, mint inkább a széthányt, rongyos-szennyes ágyneműs, állatbőr takarós fekhely volt a kútfeje – mondom, az áporodott bűz vetekedett a legordasabb talponállók vizeldéinek illategyvelegével… Beljebb, egy meglepően tágas szoba drótszálon csüngő villanykörtéjének fényében szedett-vedett, csonka-bonka bútoroknak olyan összevisszasága tárult a szeme elé, amilyent csak bombázás után két nappal láthatott az ember, meredező épületromok közt, máglyarakásként összehordva… Mi keresnivalóm e nyomortanyán? – szörnyülködött magában, s máris a kijárat irányát méregette a zegzugos bútorakadályok között. Azonban a duenna félrecsapott egy karikákon járó lepedőfüggönyt, s a fal tövében álló viaszosvászon huzatú dívány alól hatalmas koffert rántott elő, s abból guggoltában, két-három markolással vagy tíz-tizenkét lemezt nyújtott oda vendégének. – Méltóztassék, drága uram! Az én lemezeim minden ízlést kielégítenek! – vartyogta, most már minden titokzatosság nélkül, s hagyta, hogy látogatója karjánál fogva talpra segítse. Hálás, dévaj, de annál foghíjasabb vigyorgás volt a köszönet, és színlelt vagy valóságos megtántorodás, mintha mindjárt a karjaiba dőlne… Ezt a veszélyt azonban sikerült Gy.-nek maga elé tartott tenyérrel elhárítania… Valami bűzlik itt, nem csak a medveketrecbe illő fekhellyel bélelt konyha – állapította meg, s megint sandított egyet a kijárat felé. De a „minden ízlést kielégítő” régi lemezek odamágnesezték a hajdani bájait s kívánatosságát immár csak huncut, férfifaló bogárszemének csillanásaiban őrző rinocérosznőstény közelébe. Ellenben a réveteg, báva tekintetű leányka jelenlétére semmi sem vallott – hacsak az nem, hogy a boszorkánykonyhából hallatszott néhány percig valami löcskölés, szöszmötölés… Ilyenformán a nyomasztó légkörű és látványú környezettől s az asszony egyre bizalmaskodóbb viselkedésétől eltekintve, mi akadálya sem volt annak, hogy belemerüljön az asztalra rakott lemeztorták rétegekre bontásába, csemegélésébe. Már nagyméretű lemezek is megfordultak a kezén, köztük egy-két rendkívül kopott, talán az 1900-as évek elejéről való, kibetűzhetetlen feliratú féloldalas felvétel is… Sebaj, – éledezett benne a remény – hátha Caruso, Galli Curci, Pataky Kálmán, Székelyhidy Ferenc s más elnémult nagy énekesek, világhírű zongora- és hegedűművészek is feltámadhatnak a méltatlan, ágy alatti kofferpanteon pókhálói közül…
Addig is, gondolta, egy-két régi, nagy cigányprímás játékát őrző vagy kupléénekes hangját örökítő dalt félretesz; s került is már vagy három-négy lemez „terítékre”, pontosabban a jobb időket látott ovális asztalka rongyos-mocskos csipketerítőjére, mind olyanok, melyeknek érzelmi értékét gyermek- és ifjúkora emlékeinek mérlegén latolva sznobság lett volna megtagadnia…
Elégedett bólogatását, hümmögéseit vagy sajnálkozó fejcsóválásait – e feltámasztás egyáltalán nem isteni művelete közben – az asszony szemfülesen figyelte, s holmi hálórékliből hasított rongydarabbal tüsténkedve, olyan porfelhőt kavart, hogy az a másodszor meggyújtott bőrszivarmaradvány füstjénél is jobban csavarta vendége orrát, s minduntalan zsebkendőt kellett elé tartania. Egyébként is, már az ellankadás, kimerültség tüneteivel küzdött, s éppen a kiválasztott négy-öt lemez árát tudakolta volna, hogy ha maradék pénzéből futja, rögtön fizessen, és zsákmányával illanjon onnan, amikor az asszony egy rendkívül jó állapotban lévő, szinte „verdefényes” lemezt rakott ki, mint valami adut, a terítőre. Bánffy-keringő – olvasta Gy. hangosan, nagyot sóhajtott, s nem akart hinni a szemének. S miközben a lemezt remegő kezében tartotta, az asszony, mint aki biztos a dolgában, a masinát felkurblizta. – Tudtam, megesküdtem volna rá, hogy ez a kegyed száma! – mondta széles vigyorral. – De hát ennyi közül a isten se tudná egyből előrántani. Figyelje csak: az öreg Berkes bandája játssza! Én még ismertem őtet, a Kafé dö Pariból, ott voltam alkalmazva, tudja!… Táncoltam!… – toldta meg, s nyögésszerű sóhajjal várta látogatója közelebbi érdeklődését pályafutásának ez állomása felől. De erre hiába várt. A lemez ugyanis már forgott a korongon, s egy-két fordulatnyi sercegés, súrlódás után rendkívüli, az utcán hallottnál legalább háromszoros hangerővel zendült fel. – Mit mondjak? Ez még a halottat is feltámasztja! – konstatálta a vendégre tett hatást a Café de Paris hajdani démona, s hömpölygő farát riszálni kezdte magakelletőn.
De Gy. nem e látvány elől csukta be a szemét, hogy szinte fájt. Az előreforgó lemeznek hála, valósággal beszőtte, rabul ejtette a visszapergetett idő. Matrózblúzos vagy bársonyruhás, fehér csipkegalléros, kunkorodó szőke copfos, vagy homlokba fésült barna bubifrizurás leánykák felett tartott seregszemlét, tánciskola vagy születésnapi zsúr, farsangi diákbál tündérei valának, kik – maguk is állhatatlanul – helycserés támadással hódították meg s hagyták cserben állhatatlansággal védekező szívét…
Hogy hány másodpercig tartott e varázslat, legfeljebb a lemez fordulatai mérhették. Egyszerre apró reccsenések rázták meg Gy. közelében a deszkapadlót. Szemhéja kipattant, pupillája tágra nyílt. Félmeztelen, rezgő csecsű, rózsaszín bugyis leány ugrabugrál körülötte. A feszes kis flórtrikót majdnem keresztüldöfik zsenge korához képest aránytanul fejlett, szinte asztrahándinnyényi keblei… Bánta is már Gy., hogy megtört az előbbi varázs! Ez volt csak az igazi!
Utálkozással, szorongással dacoló kitartását, íme, az infernói környezet paradisói élvezettel fogja jutalmazni. Az ám, a nyirkos házfal s a lehúzott, rozsdás boltredőny szegletébe tapadt, rongyokba burkolt bábból titokban, néhány pillanat alatt csodálatos pillangó rágta ki magát, méghozzá éjjeli pillangó, minden jel szerint. A kiszolgált bártáncosnő unokája vagy leánya, s tanítványa is egyszersmind? – kérdezte magában Gy., s a csábtáncszerű, magakellető összevissza ugrálásban felfedezni vélte minden valaha megcsodált és megkívánt balerina taglejtéseit, vonaglásait. Józan ítélőképességétől a produkció neki szóló volta és testközelsége foszthatta meg… És amikor a lemez végre lejárt, olyasvalamit érzett, mintha sodró, zúgó áradatból evickélt volna partra. A pillangó pedig eléje röppent, s változatlanul révült arcrkifejezéssel, de rutinosan pukedlizett egyszemélyes közönsége előtt… Erre ő olyan zöngével kiáltott bravót, ahogy az utca kis csődületétől hallotta; s a rinocéroszasszony szintén elkurjantotta magát: – Most kezdődik! Ez lesz csak az igazi! – A gramofont felkurblizta, s új lemezt rakott a korongra. – Ne! Ne! Köszönöm! – mutatott órájára Gy. – Sajnos várnak odahaza. Mivel tartozom? – kérdezte, s nyúlt a tárcája után. Az asszony csak legyintett. – Lárifári! – mondta, s a masinát bekapcsolta. Egy-két másodperc sercegés, súrlódás, s máris felzendült – mintha az időgéppé varázsolt szerkezet a világűrből csalogatta volna vissza – leggyászosabb érzelmi kudarcának kísérőzenéje, melyet hasztalan próbált emlékezetéből kiirtani. Két évtizeden át, az élet legváltozatosabb helyzeteiben, de kivált őszutói, télelői reménytelen, borzongató napokon csendülgetett fel, hogy emlékeztesse az évek múlásával mind törleszthetetlenebb adósságra, s mind pótolhatatlanabb vesztségre. A Valencia!
Gy. döbbent tekintete az asszonyról a leányra, ennek kifejezéstelen ábrázatáról ismét a vigyori varangypofára rebbent, mintha viselkedésüktől várta volna a választ: milyen földalatti szervezettel vagy hatalommal cimborálnak, hogy káderlapjáról kedvükre kiszemelhetik lelkének legsebezhetőbb pontjait?
…Kölcsönkért lakás, csak másfél órára, mely időt a szigorlatra készülő áldozatos cimbora a közeli moziban tölti, hogy ne kelljen a hófúvásban kóborolnia… Előbb, már kulccsal a kezében, ő surrant fel, s csak egy-két perccel utána Mica: az elegáns budai bérházban nem volt ajánlatos feltűnést kelteni. Micával, álmainak múzsájával parkokban, házibálok függönyei mögött, margitszigeti bozótban már nemegyszer jutott szinte a beteljesülésig – mert bármilyen követelődző és szenvedélyes játékos volt is a leány, a hátralevő és döntő aktustól a méltatlan vagy éppen veszedelmes környezet mindkettejüket visszariasztotta. Most, végre, annyi félbemaradt vállalkozás után, eszményi környezet: bezárt ajtók, széles kerevet, mellette italokban bővelkedő bárasztalka, s ami a legfőbb, gyertyafényes hangulatvilágítás. Alkalmasabbat nem is álmodhattak volna a várva várt egymásbaomlás céljaira. A felajánlott kilencven perc pedig miért ne lenne elegendő – másfél pásztoróra! Hágár oltárán addig bemutatott áldozatai, akár alvilági örömtanyák viaszosvászon huzatú díványán, akár adakozó kedvű dámák nyoszolyáján történtek is, tíz-tíz percnél tovább csak kivételes körülmények közt tartottak… És Mica mégis, sőt éppen a tökéletes biztonságos környezet miatt, minden korábbi ígéretét megszegve, csupán csikóbundácskáját veti le, és megátalkodottan, összezárt combokkal húzódik egy karosszék mélyébe. Hiába esdekel előtte térdre rogyva: cirógatásait, csókjait nem viszonozza. A kínált chartreuse-ből egy-két pohárkával felhörpint ugyan, de nem bátorságot iszik, hanem hogy lelkiismeret-furdalását csillapítsa… És ő, aki taktikai okokból hallgatta el, hogy idejük megszabott, minduntalan a faliórára sandít, majd szíve egyre vadabb s gyorsabb dobogásán észleli, hogy minél jobban közeledik a héthez az átkozott óramutató, annál messzebb a vágyva vágyott beteljesülés… Ilyen lelkiállapotban folyamodott a gramofonhoz: hátha valamelyik lemez a cimbora gyűjteményéből Mica rémült s talán átmeneti görcsét megoldja, engedékeny lesz és adakozó… Ő táncra kéri, s mint ötórai teákon, házibálokon már annyiszor, egymáshoz simulnak, összebúgnak, s végre mindenestől övé lesz a balzsamos illatú, bársonyos keblű, távolkeleti vérű és szemvágású Mica! Eléje tett hát néhány lemezt a bárasztalkára, s egyesülésüket, együvé tartozásukat példázandó, felkapta s mohón szívta tovább a rúzsos végű cigarettát, melyet égve tett a hamutálkára a lemezválogató. Már két-három lemez is megfordult a kezén, amikor felcsillant a szeme – Valencia!… – suttogta áhítattal. – Kedvenc számaim egyike! – Egy-két lázas mozdulat, a lemez forogni kezdett, s ő szertartásosan meghajolt. – Szabad? – kérdezte farizeusképpel, mintha magán érezné a fal tövében köröskörül üldögélő bálanyák árgus tekintetét. – Örömmel! – állt fel az átkozott karszékből Mica, bal karját puhán Gy. vállára fektette, jobb tenyere forrón a tenyerébe tapadt, s egész testén sokat ígérő remegések futottak át. Valencia!… Deine Augen… – esdekelt az epekedő matróz a kérlelhetetlen señora vagy señorita előtt – az ő nevében is, aki már guvadt szemmel kereste Mica tekintetét, hogy olvasson belőle: küszöbön-e a legalább százszor ígért beteljesülés? Valencia!… Deine Hände… – ömlengett a matróz, s ő Mica kezét morzsolta, csókolgatta. S végül, amikor már szinte fejhangon a deine Lippen remegtette a levegőt, derékon kapta, s belecsókolt az addig zárt, s csak az utolsó akkordok alatt kinyíló, életet s nem halált kínáló szájba, s a lányt – tánclépésben – a kerevet felé sodorta. Minden jel arra vallott, hogy az is csak erre vár. De a lemez szokatlanul fájdalmas decrescendóval kiadta lelkét, s az örvény, mely Misát szédítette, megszűnt kavarogni. – Tedd fel újra! – biztatta Gy.-t, s hátranyújtott karjára támaszkodva a kerevetre dőlt. – Most vagy soha! –, ismerte fel Gy. a helyzetet, szíve őrjítően, már a szerelmi bódulat időtelenségében döngette mellkasát. Még volt annyi kitartás benne, hogy a parancsot teljesítse, de alighogy a matrózkönyörgés újra felharsant, odarogyott Mica elé, s keze az engedelmesen szétnyíló combok közt a legforróbb pontig hatolt. Még látta, hogy Mica behunyt szemmel hátradől, karját szétcsapja, mint aki megadja magát – és ebben a pillanatban, a matróz utolsó könyörgésébe hosszú, érces berregés hasított bele, s aztán még kétszer, rövidebben. A megbeszélt jel volt: áldozatos cimborája hazaérkezett. – Ki jön? – ugrott fel Mica, szoknyáját rémülten helyrerángatta, s rúzsa után kapott. Gy. cifra átkozódás kíséretében mondta ki barátja nevét. De órájára pillantott, s megrestellte magát: a jó fiú a felajánlott másfél órát nemhogy szűkebben mérte volna, de vagy tíz perccel meg is toldta még.
Egymás szemébe sem néztek, lázasan kapkodták össze holmijukat, s míg a jó barát a konyhában kuksolt, szótlanul kilopakodtak alkalmi oázisukból, s a bérház kapuján kióvakodva egyszeriben hósivatagban találták magukat, szemükbe porhó csapott, elalvadt, és könnyek alakjában folyt végig arcukon… Gy., ha szemrehányást nem is tett akkor, a búcsúzás perceiben: az időhúzást, a szerelmi cinkosságot megtagadó viselkedést nem tudta megbocsátani. A lány lelkében a kölcsönlakás csapdajellege, a megalázó rajtukütés hagyhatott sötét nyomot… Volt, ahogy volt, többé egyikük sem kereste a találkozást. Közös ismerősök persze gondoskodtak róla, hogy Gy. tudomást szerezzen elveszített szerelme új kapcsolatáról; s az a gondolat, hogy ismeretlen vetélytársa előtt éppen ő készítette elő, méghozzá alaposan, a talajt, sírásra és fogcsikorgatásra elég okot adott… Huszonegy éves volt… Könnyű kalandokban keresett és talált is ideig-óráig vigasztalást. De Mica elvesztését kiheverni lelke mélyén sohasem tudta.
Valencia… Deine Lippen… zokogta a rombútor-raktár koszos csipketerítőjén a matróz, és a meg-megcsukló baritonban Gy. a saját hajdani hangjára ismert. Múlt és jelen gomolygott, s feloldhatatlan ötvözetté forrt e pillanatokban.
Arról, hogy lelkében mi játszódik le, a banyának tudnia kellett valamit; a legnagyobb megelégedéssel bólogatott, méghozzá ritmusra, s arcán üdvözült mosollyal, karszékében ringatózva malmozott a hasán. Elégedettségre a leányka szereplése is adhatott okot: már a fülke díványán, hanyatt dőlve, s trikóját a nyakáig felgyűrve, markába fogott csecseivel játszadozott…
„Soha vissza nem térő alkalom” – szajkózta magában Gy. a varangyasszony vartyogását: az ezerjófűért, mellyel begyógyítható a régi seb, csak a kezét kell kinyújtania… Balzsamozta, flastromozta ugyan számtalanszor húsz év alatt a sebet, de sohasem úgy, hogy szólt volna közben a Valencia! Gyógyítatlan ezért maradt… Mágnesezve lépett egyet-kettőt, s már a fülke függönyét húzta volna magukra – mert a banya perverz vigyorral figyelt –, de az átkozott lemez lejárt, s ő megtántorodott. – Repetáljunk? – kérdezte rögtön a banya, s buzdításul, rákacsintva, kezével is jeleket mutogatott, hogy megértesse: szabad a vásár, a portéka eladó – s a lemezt újra elindította.
– Ne, ne! Könyörgök! – farolt ki Gy. a fülke előteréből, az asztalkánál termett, s a gramofont kikapcsolta. – Amit kiválasztottam, elvinném – motyogta, s elővette nagyon lapos pénztárcáját. – Ha az úrnak így is jó!… – csóválta a fejét fitymálólag az asszony, s a lemezeket szinte csapkodva, durván, egymásra rakta. – Hat lemez, az nálam hatvan forint – jelentette ki, s nyögve tápászkodott fel a recsegő-ropogó nádszékből.
Gy. többre számított, s most szinte boldogan, hogy mi sem áll többé menekülése útjába, százas bankót vetett az asztalra, s nagyvonalú mozdulattal jelezte, hogy nem kér vissza. – Hogy úriember, aztat mindjárt tudtam – mondta az asszony –, de hogy bolond, azt csak most látom. Ha meggondolja magát, akármikor megkaphatja…
E dodonai ígéret elhangzása közben a lemezeket hatalmas alakú napilapba csomagolta, s a vendég kezébe nyomta. Gy. pedig a vállán lógó tömött aktatáskával, hóna alatt a súlyos lemezcsomaggal már iramodott volna a kijárat felé, amikor, sarkon fordultában, megpillantotta majdnem-csábítóját. Már valami pokróc volt azon, pőrén csak alsó lábszára maradt. Úgy állt a szekrényajtónak támaszkodva, ahogyan az utcán, a kirakat előtt. A pillangó szürke bábbá változott vissza, oly észrevétlenül, ahogyan néhány perccel előbb bábból pillangóvá varázsolta magát… És Gy.-ben e látványra a bűnös gerjedelem maradék parazsa is hamvába holt. Idomítás áldozata, semmi kétség – gondolta, s már csak szánalommal nézett szegényre –, a fertelmes némber züllésbe hajszolt kenyérkeresője… Hozzá lépett, s amolyan jó bácsi stílusban cirógatta meg a pofikáját, s így búcsúzott: – Majd, egyszer… Ha nagylány leszel galambom… – S indult kifelé. A konyha küszöbéig sem ért, amikor a banya hátulról visszarántotta. – Nagylány ez már, hallja! Csak hát mint a harmatos rózsa… Sokat mondok, ha a úr nála a tizenkettedik! A múlt évben még én kerestem rá, azóta ő keres énrám. Valamiből csak élni kell, nem igaz?…
Az, hogy ő volna a tizenkettedik, bűntudatát némileg enyhítette, de szánalma fokozódott a leányka iránt. És nagyon meghatottan intett neki búcsút. De az, mintha csak erre várt volna, nyelvet öltött rá, és mély bárzsinghangon elbődült.
Gy. irtózattal hunyta be a szemét. Megszégyenülten, hanyatt homlok trappolt kifelé, s rájuk csapta a konyhaajtót.
Hogy micsoda veszedelemből menekült, csak később, már egyetlen hasadozott bőrfotelébe roskadva kezdte igazán tudatosítani.
Ha az érzékeknek az a hirtelen támadt dagálya abban az ordenáré Kirké-barlangban csak egyetlen méterrel beljebb sodorja: most erkölcsi hulla volna saját szemében… S hogyan nézhetne holnap ilyenkor a szüzességét neki tartogató Leopoldina szemébe? Fogadalmát, mely szerint más nőt nem érint, idestova hat hónapon át sikerült megtartania… Irtózatos lett volna, ha esküjét egy nappal a döntő látogatás előtt szegi meg, s méghozzá a legméltatlanabb körülmények között! De íme, a Leopoldinától kapott, s tárcája legbelső rekeszében őrzött Szent György-érem, latin köriratával, mely a viharban vergődő hajósoknak biztonságot ígér: megmentette!
Egy jó félórán át üldögélt így, töprengve, a másnapi vendégség esélyeit latolgatva, s színezgetve Leopoldina viselkedésének lehetséges változatait. Hogyan reagál az „új” lemezzsákmányra? Jelentenek-e neki valamit, aki még a világon se volt, amikor a gyárból kikerültek? S mondhatja-e a Valenciá-ra, amikor meghallja: – „Kedvenc számaim egyike…”?
Ilyen és hasonló gondolatok közt, már-már az álom küszöbén támadt hirtelen elhatározása: meghallgatja, teljes magányban, a Valenciá-t! Felkelt, a zsákmányt a ki tudja hányadlagosan felhasznált újságpapírból kicsomagolta, s egyenként vizsgálni kezdte lemezeit. Ott volt a szívbemarkoló Bánffy-keringő, ott az andalító Barcarola, s azok is, amelyeket szinte vaktában, első indíttatásra, címük csábításának engedve választott ki – egy csárdás, címkéjén Toll Jancsi régi cigányprímás nevével; egy tangó (a Ramona); továbbá a Te csak szeress című dal Király Ernőnek, a Népszínház hajdani énekesének előadásában; s még egy nagyon kopott, összekarcolt lemez, melyre nem emlékezett – csak éppen a Valencia sehol! Rémülten s keserűségében szinte csapkodva számlálta újra lemezeit – de az eredmény nem változott. Semmi kétség: a boszorkány, miért, miért nem, attól a lemeztől fosztotta meg, amelyikért voltaképp a többit is megvásárolta, s amelyikért – beleszámítva érzelmi értékét –, s a leányzó csábító mutatványáért nagylelkűségi rohamában három húszas helyett százas bankóval fizetett… Tudta, veséjébe látott az ármányos némber, hogy amikor csomagolás közben, figyelmét kijátszva, a Valenciá-t elsinkófálja, mitől fosztotta meg? Leopoldinát még csak táncra sem kérheti holnap, sem holnapután – hát még attól, hogy legalább addig a pontig jusson, melynél az a három velőtrázó csengetés szinte a mennyezetet is rászakasztotta – attól a csodától milyen reménytelen messze zuhant!… A konyakosüveg, amikor segítségéhez folyamodott, már a hajdani chartreuse színeiben ragyogott a kezében. Bátorságot ivott: kellett is ahhoz, hogy az elsinkófált lemez visszaszerzésére rögtön felkerekedjék. Mindenáron! Mert a banya holnap újra kiül a standjára, csalogatónak a Valenciá-t teszi fel, s eladja az első járókelőnek…
A budai oldalon majdnem olyan sötét volt, mint a háború alatt, de a túlsó partról átragyogtak a Duna-parti sétány s a rakpart fényei. Valahol a Vízivárosban egy toronyóra nyolcat kongatott. Átrohant a fahídon, aztán villamosra kapaszkodott, s az utolsó útszakaszt ismét gyalog, a loholástól már akadozó lélegzettel tette meg… Befordult a sötét mellékutcába, be a másikba, melyben már senki se járt, s hirtelen szorongás fogta el: hátha késő, mindenképp késő ez a mentőakció, a házat meg sem találja, s ha meg is, a kapu zárva, vagy a lakásba nem engedik be: a bűnbarlanglakók az igazak álmát alusszák… A házfalak tövében haladt, benézett a kapualjakba, majd fel, az emeletekre, hogy valamiből ráismerjen arra, melyet keres, s közben átkozta magát, hogy az utca nevét hagyján, de még a házszámot sem jegyezte meg, amikor egyszer csak – mintha a föld alól áradna, a csatornákból, vagy honnan – egyenest a szívébe zubog a Valencia. Széles, hajdan szénásszekereket is befogadó, hasadozott, kilincsevesztett nagykapu előtt állt. A muzsika onnan tódult, de már az egész utcát betöltötte, mint templomhajót az orgona.
Nem, nem volt belülről elreteszelve, sem megtámasztva ez a hatalmas, barna, vaspántos kapu! Mihelyt a tenyerét rányomta, engedett, hátranyílt, hogy szinte berogyott a kapualjba. Bal kéz felől a falban mély ajtókeret, fölötte magasan petróleumlámpa sárga lángja éppen hogy a lépcsőt világítja.
Felrohant a lépcsőn, végigsurrant a folyosón, s ott találta magát a konyhaajtó előtt. A félhomályos udvarban ekkor foszlottak el a Valencia utolsó akkordjai. De bent világosság volt, ha nem is olyan mennyei, mint azelőtt, hanem mintha egyetlen szál gyertya pislákolna. Egy életem, egy halálom – vett nagy lélegzetet, mint a víz alá merülő, és kopogtatott.
Kulcs csikordult, az ajtó arasznyira nyílt, s megjelent a varangypofa. De alig lehetett ráismerni, úgy kikenceficézte magát. Vastagon rúzsozott szája széles vigyorra torzult. Tudtam, hogy visszajön, úgy éljek, tudtam! – üdvözölte, s csuklóját elkapva berántotta a konyhába. Gy. bocsánatkérés-félét makogott, magyarázkodni próbált, de a banya egy legyintéssel elhallgattatta, mondván: – Már egy órája csak ezt játsszuk! Merthogy az úrnak ez a kedvenc darabja!
Gy.-t erre a kijelentésre csodálatos biztonságérzet fogta el. A falra szerelt sárga-piros lámpácska jóvoltából bizalomgerjesztő volt maga a félhomály is, s abban a bútorromoknak barátságos, szelíd állatalakokat öltött körvonalai… Hát még az asztalon a megzavart lakoma maradványai: kenyér-, sonka-, s tortaszeletek papírdarabon vagy tányérokon, s köztük egy délceg borosüveg, mint pásztor a nyája közepén… S ha még kételkedett volna a háziasszony szavaiban: a két gyalog pohár mellett a szép talpas kristálykehely látványa meggyőzhette: valóban várták, őt várták itt személy szerint!
Szeme még e csendélet kívánatosságán merengett, amikor a szeparé felől szöszmötölést hall, a függöny szétrebben, s a lidércecske kidugja borzas fejét. – Huhú! – hallatja szerelmes bagolyhangon, s begörbített mutatóujjal invitálja magához. Erre a hívásra olyan bizsergés fogta el, hogy máris tigrisugrásra készült – de ettől az „elefánt” jelenléte visszatartotta. Ez, akár gondolatolvasó boszorkány, akár csupán a szerelmi törvényekben járatos kuplerosné volt: a gramofont bekapcsolta, one step-ritmusban farát riszálva slattyogott ki a konyhába, s onnan már csak foghegyről szólt vissza, hogy ő most egy félórára beül a sarki korcsmába… Mielőtt Gy. tiltakozott, vagy éppen utánairamodhatott volna, a konyhaajtót rájuk csapta, s visszhangzó kulcscsörgetéssel, zárkattanással adta értésére vendégének, hogy fogoly…
A matróz már rákezdte olthatatlan esdeklését, de hangját a vendég úr fülében túlharsogta a visszhangzó szerelmes bagolyhívás. Kidülledt macskabagolyszemmel meredt az eléje táruló látványra: szemébe csüngő hajjal, törökülésben, anyaszülten, kipingált ábrázattal vigyorgott rá a lány; harci díszben, semmi kétség, hadd lássa a vendég, hogy támadását mindenestül felkészülten várja.
Nem volt visszaút. Gy. tigrisugrással vetette rá magát. Egy pillanat alatt borgőznek, pacsuliszagnak, s a fiatal test illatainak olyan sűrűjébe zuhant, hogy szinte eszméletét vesztette… Maradék öntudatával Mica testét próbálta megidézni gyatra maga mentségéül, de csak a rácsimpaszkodott kis bestiát látta, hiába hunyta be a szemét. S néhány másodperc múlva hiába jelent meg előtte Leopoldina fenséges, büntetőangyal-alakja is: szőröstül-bőröstül a hús-vér jelené volt. Érzékei diadalmaskodtak érzelmein. A kunyoráló matróz sorolhatta az imádott nő testrészeit! Még csak egy pillanat, s ő megkapja azt, aminél többet férfi nőtől egy ugrásra nem kaphat, s amit a matróz még őrjöngésében sem mert megnevezni…
Itt tartottak, amikor három hatalmas koppanás vagy inkább ökölcsapás reszkettette meg a konyha üvegablakát, s visszhangosan járta be a rombútor-raktár minden zegét-zugát.
Gy. rémülten kapta fel a fejét, s támaszkodott fektében félkönyökre. Várt, fülelt. A lemez éppen lejárt, s a három-négy másodpercnyi csend remélni engedte, hogy a dörömbözést az ismeretlen ököl nem ismétli meg… Annál borzalmasabban hatott a halk, óvatos kopogás, s a rekedtes, száraz, tüdősorvadásos férfihang a konyhaablak mögül.
Gy. most már felugrott, kapkodó mozdulatokkal rendbe szedte magát, s a lánynak ajkára tett mutatóujjal parancsolta: maradjon veszteg. Rádobta a pokrócot, s bősz, katonás léptekkel vonult a konyhaablak elé.
Magas, szikár alak állt a párás-piszkos üveg mögött. Némán néztek farkasszemet. De mintha megrémültek volna egymástól, mintha mindketten kísértetet látnának. Majd, miután Gy.-ben az aggodalom – hogy rendőrséget vagy a házmestert hozza nyakára az ármányos kövér asszony – eloszlott, az üveget két ujjal tisztára törölte, hogy jobban szemügyre vegye a jövevény arcvonásait. És most már esküdni mert volna rá, hogy az, akinek már első pillanatban vélte: Borsos Gábor, egykori énektanárja – vagy hasonmása, ha ugyan nem kísértete. De hogyan kerülhet ide? Hiszen halálhírét a rádió már vagy húsz évvel azelőtt közölte… Vagy éppen ezért élne százéves korában is? – keresett a látomásra magyarázatot, s készségét bizonyítandó mozdulatokkal adta tudtára, hogy legnagyobb sajnálatára az ajtót rázárták, s a kulcsot elvitték. Erre a látogató, mint aki ismerős a lakásban, fel, a jobb ajtófélfára bökögetve mutatta, hol a kulcs. S csakugyan ott lógott, kéznyújtásnyira a feje felett.
Gy. az ajtót szélesre tárta, mélyen meghajolt. – Tessék befáradni – rebegte, de esze ágában sem volt bemutatkoznia.
– Pokolkínokat szenvedek! – mondta siránkozó, reszkető hangon, s e hangból kétséget kizáróan Borsos Gáborra ismert. – Miért ver engem az Úristen?… Minden áldott éjszaka ördögök lármáznak, orgiáznak a fejem felett! Hát mit vétettem én, hogy itt kell éljek, ebben a Szodomában!…
Gy. szíve elszorult, s kevésen múlt, hogy nyakába nem borul vagy kezet nem csókol a kísértetnek… Hányszor, de hányszor hallotta volt hegedűje kedves cincogását, s a zeneterem pianínóján milyen áhítattal figyelte szivarfüstös, vékony, mozgékony ujjait!… S a hegedűvonó vége hányszor koppant a feje búbján, ha rosszalkodott, vagy figyelmetlen volt a leckeórán!… Gábor bácsi, drága tanár úr – kívánkozott ki belőle, de az a bűnös reménység, hogy a voltaképp meg sem kezdett műveletet a szeparéban újra kezdheti, s a banya jöttéig el is végezheti, felülkerekedett. Megilletődését palástolva, néhány szóval megnyugtatta a kétségbeesett embert: – Méltatlankodása jogos, valóban felháborító, mi folyik itt – mondta –, a magam részéről bocsánatot kérek, s a háziasszonyt pedig, mihelyt a kocsmából hazajön, figyelmeztetem…
A hatalmas, csupa csont aggastyán fürkész szemmel nézett körül, mintha a háziasszonyt keresné, de egy szó nem sok, annyit sem szólt. Tartózkodó, gyanakvó viselkedése arról árulkodott, hogy Gy.-ben a kiszolgált félvilági táncosnő alkalmi gavallérját „tiszteli”; tetőtől talpig végigmérte, s a búcsúzás fura módját választván, felemelt nádbotja kampójával megfenyegette, kifordult a folyosóra, s eltűnt a lépcsőház irányában.
Gy. csak ezt várta: rögtön a fekhelynél termett, a függönyt félrecsapta.
A leány félig betakarva, hanyatt hevert s javában fújta a kását; pucér lába kinyúlt a pokróc alól s össze-összerándult: valakit vagy valamit rugdosott álmában.
A félóra lejáróban volt. Békében hagyta. Elővette pénztárcáját, belenézett: egy ötvenes és két húszas minden vagyona. Az ötvenest szépen, szembeötlőn az egyik pohárba dugta, a lemezt lekapta a korongról, s kisurrant az ajtón. A hosszú folyosón észrevétlenül lopakodott a lépcsőházba. Ott már sötét volt, a jövő-menők kölcsönösen felismerhetetlenek… Gyorsan, lábujjhegyen surrant volna ki a kapun, de a sötét ajtókeretből hirtelen elébe állt a hatalmas aggastyán.
– Egy szóra, fiacskám! – suttogta, s kíméletesen, s már nem bottal, csak felemelt mutatóujjal fenyegette meg. – Ez egy rossz hírű ház, valóságos bűntanya!… Ha még egyszer meglátlak, írok atyádnak, akinek a nevét ebben a házban gyalázat volna kiejteni!…
Gy. rémületében s szégyenében a lemezt tartotta mentségül maga elé. – Az átkozott Valencia! – nyögte ki. – Csak ezért jártam itt…
– Vigyázz, ezzel még rútul megjárhatod, csak ennyit mondhatok! – fokozta korholását az aggastyán; volt növendékét szánakozva végigmérte, s eltűnt a falmélyedésben.
Gy. tanácstalanul bámult utána; lélekjelenléte cserbenhagyta, nem merte megkérdezni, hogyan értse ezt. Ajtó nyikordult, távolodó léptek kongtak visszhangosan, s elhaltak valahol. Most már szabad volt az út. De előbb kikandikált a kapun, nem jön-e valamelyik irányból a banya. Senki se járt az utcán. Futva, figyelve, meg-megállva lopakodott ki a Duna-partra, s csak ott pihent meg, a villamosmegálló ívlámpája alatt. A szitáló ködben kései utasok ácsorogtak; megjelenése feltűnést keltett, s mintha összesúgtak volna mögötte. Hát hogyne! Felsőkabát, kalap, esernyő nélkül, egy lihegő, s hóna alatt meztelen gramofonlemezt szorongató alak!… De ő mégsem előlük kapdosta jobbra-balra a fejét: tekintete a megtett útvonalat pásztázta be minduntalan. Mi lesz, ha Borsos Gábornak eszébe jut még valami? Az aluljáróból vagy valamelyik fa mögül feléje imbolyog, s újra leckéztetni kezdi, ennyi ember előtt?… A bűnjel a hóna alatt… Zavarában már-már azon volt, hogy a lemezt, mint valami nagy lapos követ, kacsázó mozdulattal a Dunába dobja – de meggondolta magát, s csak azért is, hadd lássák, hogy nem lopta, nézegetni kezdte a lámpafényben. VALENCIA – ragyogott nagy arany betűkkel a karperecnyi arany karika közepén, s alatta a szerző neve is: José Padilla… Valami spanyolos hetykeség, krakélerindulat parancsolta mozdulattal szinte körbemutatta – hadd lássák a sanda kíváncsiskodók –, s halkan, diszkréten fütyülni kezdte a dallamot… Holnap ilyenkor, biztonságos környezetben a one stepet Leopoldinával járja. S aztán hátha, hátha? Utóvégre harmadik az Isten igaza.
„Don Juan, fatevi cristiano, e statevi in Sicilia! – Ma io sono. – Ma non siete cattolico. – Io sono bene cosí; non si puo meglio.”
(J. G. Seume: Spaziergang nach Syrakus im Jahre 1802.)
A vonat lassított; a szegényes világítású kupéban mozgolódás, cihelődés volt észlelhető. De az idegen, aki trencskóját félig arcára borítva bóbiskolt ablak melletti ülőhelyén, utastársai tájszólásából vajmi keveset értett; mintha nem is olaszul beszéltek volna. A fülledt, különböző izzadság- és élelmiszerillatokkal telt fülkében az arcok elmosódtak – mintha egytől egyig kicserélődtek volna, amióta a hosszú szerelvény Messina pályaudvaráról recsegve-ropogva, keserves rugaszkodásokkal kidohogott.
A vonat megállt; az utasok nyomakodva, ordítozva kiszálltak. Az idegen egyedül maradt. Most aztán nyugodtan bóbiskolhat tovább – gondolta, s köpenyét arcára borította. Várt, várt a sípszóra, talán öt percig is, de a vonat nem indult tovább. Előbújt; hát a fülke sötét, a lámpák kialudtak. Kikémlelt a nyitott ablakon.
– AGRI vagy AORI silabizálta a sárga, egyemeletes állomásépület ütött-kopott homlokzatán az esők mosta vagy nap tüzétől lepattogzott, csonka feliratot, azt is egy távoli ívlámpa világánál.
A század elejei bedekkerből, melyet halott nagybátyja használt volt az olasz fronton, s a roncsolás tanúsága s a családi hagyomány szerint medencecsontlövéstől védte meg – ilyen városnévre nem emlékezett, pedig a nápolyi albergóban tanulmányozta, le is rajzolta a tervezett szicíliai útvonalat… Agrigento volna, lekopva? De akkor rossz vonatra szállt, s a hosszú utat átaludta… Tehát holmiját sebbel-lobbal összekapkodva kirángatta a rozoga pullmankocsi ajtaját, s leszállt.
Szemben a kopottas, táskás vakolatú sárga indóház – holmi múlt századi szabvány épület; egyik földszinti helyiségben talán mécsvilág. Háta mögött mindössze három vagon; alacsony kéményű mozdony az élen, mely még páráll, gőzölög. Amikor felszállt, a szerelvény oly hosszú volt, hogy nem láthatta elejét. Válogatni nem volt ideje, mert sípszó, füttyszó, s az utasok rohama azonnali felszállásra késztette, csak úgy találomra – egy harmadosztályú kocsiba, ahol minden hely gazdára talált. De most sehol senki. Órájára nézett. Néhány perc, s itt éri az éjfél, a kihalt pályaudvaron. Akad-e hordár, fiáker, taxi, hogy jókora bőröndjével valami szállodába vitesse magát?…
Egyenest a forgalmi iroda felé botorkált, a síneken keresztül. Még a peronra sem ért, amikor nagyon közelről, szinte a feje fölül, nagy recsegés-ropogás hallatszott, láncok csörgése, kattogása. Mi szakad mindjárt a nyaka közé? – állt meg hökkenten. De máris megszégyellte magát: egy láthatatlan torony láthatatlan harangórája ütötte el az éjfelet. Oly szép, bársonyos hangzat volt, hogy szívébe nyugalom, hála, szinte boldogság költözött. Hát hogyne! Számára ez a város – a szicíliai görög városok egyike, ahová gimnazista kora óta vágyakozott, hogy láthassa, tapinthassa a kollégium folyosófalára függesztett oszlopos templomokat – méltóbb fogadtatást méltóbb pillanatban nem is rendezhetett! Csak azt nem tudta, hogyan került ilyen hamar e városba.
Érthető kis szorongással kopogott a forgalmi iroda ajtaján. Egy fiatal, borzas, egyenruhás ember csoszogott elő, mezítláb, s a félig nyitott ajtón kiszólt: Chi è? Che vuole?
Az utas eldadogta, mi járatban van; és tanácsot kért, hol szállhatna meg vágyai városában, Agrigentóban – melyet Girgentinek is neveznek –, ha már sajnos ilyen későn érkezett.
– Agrigento? – reccsentette szeme közé az álmából felriasztott. – Nagyon sajnálom, de az úr, aki bizonyára külföldi, Nacriba érkezett!… – És egy hosszú városnevet mondott, ahol tíz órakor kellett volna Agrigento felé átszállnia. Miért nem nézte meg, milyen kocsiba száll fel? Ott ezt a három kocsit lekapcsolták… Ez végállomás. De sebaj, holnap reggel nyolckor, ugyanezzel a szerelvénnyel visszamehet, s kap csatlakozást Agrigento felé. Egyébként akad itt is elég látnivaló… A szálloda nem messze, a Piazza Garibaldin, csak hivatkozzék reá, ne féljen, nem hagyják künn az utcán…
Az utas megköszönte a szíves útbaigazítást, s hogy a jó embert meg ne sértse, még örömet is mutatott afelett, hogy eredeti úticélját eltévesztve, ebbe az ismeretlen városba vezérelte a Gondviselés…
ALBERGO SOLE – hirdette egy ákombák nagybetűkkel mázolt bádogtábla a háromemeletes, toronyszerűen szűk épület bejárata fölött. Mire az utas odaért, karja, válla a cipeléstől majd leszakadt; alaposan megizzadt. Fáradtságtól reszkető kézzel, bátortalanul rángatta meg a kéz alakú rézfogantyút. A csilingelés életteljes és biztató volt, csupa optimizmus! És valóban, nemsokára élénk beszédfoszlányok, ajtócsapkodások követték – s egy zömök, karikalábú, nagy bajszú, kopasz, javakorabeli férfi ajtót nyitott. Ráncos, napégette arcáról olyan öröm sugárzott, mintha rég várt kedves vendéget pillantott volna meg, szinte hogy a nyakába nem borult. – Biagi a nevem, Papà Biagi vagyok! – harsogta. – Uraságod nem bánja meg, hogy ide jött, meglátja, szíve még százéves korában is ide húzza vissza, akárhonnan is érkezett!…
S több effélét galagyolt, erős borszag árasztása közben, míg a bőröndöt vállára kapva, előtte slattyogott felfelé a piros kókuszszőnyeg borította, keskeny, meredek falépcsőn, mely mellesleg úgy recsegett, csikorgott, akár a toronyóra rozsdás acélszerkezete az imént… Papà Biagi egy téglalap alakú, katonásan egyszerű szobácskába vezette; az ágyat két mozdulattal megvetettnek nyilvánította, az ablakot szellőztetés végett kitárta, a kis mosdófülkét s a folyosón a „gabinettót” megmutatta, szép álmokat kívánt – és klaffogó-slattyogó papucsaiban elviharzott.
Az idegen, e fogadtatás túláradó szívélyességétől megilletődve s egyszersmind megnyugtatva, a legszívesebben ágyba rogyott volna. Azonban a kis tér látványa már idejövet annyira lenyűgözte, hogy most, a magasból, alaposan el akart benne gyönyörködni. Fecskefészek módján, szabálytalan ritmusban, húsz-harminc ház tapadt egymáshoz a rombusz alakú, legmagasabbak oldalán templommal büszkélkedő téren. A házak alatt gót ívű árkádsor. Hála a közvilágításnak, három sikátor vagy utca nyílása is felfedezhető volt a tér három oldalán… És vele szemben, a házak fölé magasodva, aránytalanul széles homlokzatával, négyemeletnyi, kupolás tornyával a templom! A Chiaramonti stílus remekének látszik, állapította meg boldogan, s már egyáltalán nem bánta, hogy Szicília szívébe vetődött; akad itt is bőven látnivaló, a borzas forgalmistából nem csak a lokálpatrióta beszélt.
Ágya fölött, a kis virrasztólámpa glóriájában majdnem életnagyságú Madonna-mellkép; liliomkezét keresztbe téve keblére szorítja; feje körül, aranybarna haján liliomkoszorú… Nincs egyedül, vette tudomásul, némi zavarban, a kívánatos-szépre festett, bizonyára a művész múzsáját örökítő, 19. század középi olajnyomat előtt… Vetkőzése, pizsamát öltése ehhez képest – az egyenesen őt figyelő szempár elől elrejtőzve – a sarokban történt, ahová a Madonna tekintete el nem hatolhatott… A zsalugátert, az ablakot becsukta, lefeküdt, s a szobácska négy sarkát megszámlálva, eloltotta a lámpát.
A meg-megnyikorduló rézágyban olyan kimerültnek érezte magát, hogy joggal remélte: azonnal álomba merül.
Nem így történt azonban.
Utazásának előzményei, a házasságból való egyoldalú kiválás, majd tíz hónap múlva a közös beleegyezéses válás hivatalos kimondása, az immár elvált feleségtől való illedelmes, de feszült, mindenképpen fájdalmas búcsúzkodás éppen úgy támadt fel minden részletével, mint odahaza, az albérleti szobában, ahová a közös lakásból nem egészen tiszta lelkiismerettel, de észokokat bőven találva (melyek azonban idő haladtával zuhanásszerűen devalválódtak) ugyanezzel a bőrönddel, idestova egy esztendeje, elvonult… Mi lehet Aloéval? Hol, kivel tölti a nyárelői éjszakát? S nem érik-e utol, itt is, a könnyei, az átkai?…
Azzal próbálta megnyugtatni magát, amivel Aloét is békíteni igyekezett annak idején: soha többé meg nem házasodik, dehogyis vesz a nyakába olyan súlyos terhet – bármily édes legyen is –, mint egy szép és erőszakos fiatal nővel való együttélésnek őnála erősebb testi és lelki alkatú férfiakat is összeroppantó gondjai. Sőt mélységes meggyőződésből a végső búcsú pillanatában esküvel megfogadta ezt… Voltaképp azóta is erkölcsi hullának érezte magát; Aloysiát pedig az ő áldozatának, mint akit rosszindulatú pletykák, csúfolkodások, kárörvendezések céltáblájául, s egyszersmind fogukat fenő, koncleső barátai vagy ezer idegen kalandorok prédájául hagyott… Az itáliai utazásra azért szánta el magát, mert naiv fejével azt hitte, hogy mennél messzebb kerül szenvedései színterétől, annál biztosabb a feledés.
Már-már elszenderedett, amikor az ismerős klaffogó-csoszogó lépések verték ki szeméből az álmot, majd halk kopogtatás, háromszor is, az ajtón. – Avanti! – kiáltotta bosszúsan, s a lámpát felkattintotta.
Fejének-arcának elöljárójában, Biagi gácsérbajsza bukkant fel a befelé nyíló ajtó mögül. Bocsánatot kért, belépett, s elhadarta, mi járatban van: szigorú rendelet ugyanis a vendéget az érkezés pillanatában bejelenteni, s ezt az aktust sajnos elmulasztották.
A vendég felkelt, zakójából elővette, s morcosan a szállodás kezébe nyomta útlevelét. Biagi elkapta; orrán drót szemüveggel, ujját sűrűn nyálazva belelapozott. – Ecco! – kiáltott fel, s arcán üdvözült mosoly áradt szét, bajszát kétfelé sodorta. – Ungherese, eh? Micsoda meglepetés! Már megbocsásson, de franciának néztem… Az első magyar vendégem! – ordította az arcába, hogy borgőzös lehelete betöltötte a szobát. – Micsoda öröm!… – Ő ugyanis triestino, vagyis austriaco származása szerint, s 1914-ig, a háború kitöréséig pincér volt a Hotel Adriában; mint tengerész, olasz fogságba esett, s idehozták, Szicíliába, sok ezer osztrák–magyar fogollyal, az isten háta mögé… Aztán? Házasság révén, e szállodácska tulajdonosának lányát feleségül véve, sikerült itt maradnia, lévén e környéken férfiakban a szokottnál is nagyobb hiány. Házasságukból hat sikerült leánygyermek született – de fiút nemzenie, sajnos, neki sem sikerült… De hát ezen már nem lehet változtatni… – Ecco! – kiáltott fel újra, ahogy útlevelében továbblapozott. – Il signore e divorzato, eh? – kérdezte, s a vendég néma bólintására olyasmit mondott, hogy jobb helyre nem is jöhetett volna, mint ebbe a városba, Biagi papa albergójába. Meglátja, neki is sikerülni fog, csak bízzék őbenne: mindenben kész segítőtársa lesz…
A riuscito szó sűrű előfordulása az erősen kapatos kiszolgált osztrák–magyar matróz fecsegésében olyan egyszerű, kedélyes, jólelkű ember jelleméről árulkodott, aki talán nagyon mélyről viszonylag igen magasra, jólétre s gazdagságra kapaszkodott, s ebből másoknak is juttatni szeretne, kivált, ha felöntött a garatra… Még egyszer kifejezte a „honfitárssal” való megismerkedés örömét, jó éjszakát kívánt, s kezében az útlevéllel, elviharzott.
„Papà Riuscito” látogatása – a vendég már csak így nevezte magában az őrmester bajszú házigazdát – alaposan kiverte az álmot a szeméből. Nem annyira a rövid és velős életrajzocska részletei, mint inkább az értelmezhetetlen célzások foglalkoztatták. Hogy „neki is sikerülni fog”, s akárhogy is lesz, de szíve, amíg él, ide húzza vissza – s hogy Biagiban még egyetlen vendég sem csalódott, mert ő mint szállodás is elsősorban a vendég érdekeit szolgálja s több ilyesmi. Valószínű, az öregecske is álmatlanságban szenved – gondolta –, de ellene nem altatót, hanem jóféle szicíliai bort használ; és most inkább a kíváncsiság hozta fel, semmint az azonnali bejelentésre vonatkozó rendelet. Hogy franciának nézte – lehetett őszinte is. Vagy csak hízelegni akart vele?… Rosszul nem esett, az bizonyos.
Az első nap vagy talán a második is, bágyadt, minden aktivitásra képtelen révedezésben telt el; alig merészkedett ki kétszer-háromszor a szállodából; a közelbe fagylaltért, vagy az újságosbódéig – mely egyszersmind trafik – valami képeslapért, cigarettáért. Talán a harmadik nap kezdett magához térni abból a különös, letargikus állapotból, melyet a kétezer kilométeres utazásnak tulajdonított, valamint az orvos által is oly melegen ajánlott levegőváltozásnak… Megpróbált ismerkedni a furcsa kisváros épületeivel, lakóival, szokásaival… Az épületek közül a San Giorgióról elnevezett templom ragadta meg a legjobban; nem kellett ahhoz archeológusnak, vagy művészettörténésznek lenni, hogy az ember a Chiaramonti stílusú homlokzatban felfedezze egy görög kultikus hely maradványait; négy hatalmas dór oszlop, félkörívesen beépítve, majdnem ép oszlopfőkkel, talapzatokkal, tartotta sziklaszilárdan. Ablakai fehér szamárhátívű márványkeretesek; belsejében, a falba mélyítve, a padlóba süllyesztve, számtalan középkori síremlék… De ha teljesen üres, kupolás hodály lett volna, akkor is jól érezné magát az altemplom odvaiból és folyosóiból, a sekrestye zugaiból áradó, liliomillattal vegyes nyirkos hűvösben az ember…
Lézengései során meg-megállt; figyelte a járókelőket, vagy az óriás kerekű, tarkára festett taligák imbolygását a gübbenős kövezeten; s különös szánalommal bámulta az elébük fogott hatalmas termetű, sovány, szürkésbarna öszvéreket, amint búsan s látszólag oly fáradtan cammogtak, mintha a világ végéről indultak volna; fejükön a szalmakalap, melyből a fülük kilógott, s jobbra-balra kalimpált, szánalmát irántuk csak fokozta.
Ebben a városkában olykor hallható volt a csend, a mozdulatlanság csendje, kivált déli verőfényben, és olyasmit sejtetett, mintha az idő valamikor a múlt század végén, mint megfáradt, elcsigázott öszvér, örökre megállapodott volna.
A cukrásszal sikerült közelebbi ismeretségbe kerülnie. Ez a közlékeny, barátságos hájtömeg figyelmeztette a város egyik fő-fő nevezetességére, ami szerinte nem egy idegent vonz e városba – vagyis a „bolond német gróf” palazzinájára, a templomsor legszélén; ebben valóságos múzeum rejlik, szép szobrokkal, képekkel teli. De még vonzóbb a kapuja, melyet a helybeliek La Porta dei Sospirinak neveznek! Ha szerencsés, a gróf özvegyét kint találja a rendkívüli kapu előtt; abból él, hogy a Sóhajok Kapuját egy líra ellenében bárkinek működésbe hozza…
Valami azonban visszatartotta, hogy azonnal odainduljon. Talán a nap heve, talán a sóhajtó kaputól való borzongás, mely már a szó hallatára végigfutott a hátán: a Velencében látott Sóhajok Hídjára emlékeztetett. Majd később, talán még a délután – határozta el, s visszament, már csak azért is, mert ebédidő volt, a szállodába.
Papà Riuscito viselkedése már az első napon csalódást keltett: mintha nem is lett volna azonos azzal az osztrák–magyar hadastyánnal, aki az első éjszaka borgőzösen meglátogatta, s széles jókedvében fűt-fát ígért a szállodájába vetődött „honfitársnak”. Zsivajgó, botrányos veszekedésektől, női sikoltásoktól, férfikáromkodástól visszhangzó családi életében vélte megtalálni a furcsa ridegség okát, valamint az albergo vezetésével, az étterem ellátásával, vendégei kiszolgálásával járó gondokban. Amikor úrlevelét visszaadta, csak annyit mondott, s azt is összevont szemöldökkel, katonásan, hogy jó lesz minden lépésére vigyáznia: a város ősi törvényeibe ütközhetnek esetleges meggondolatlan cselekedetei! És magára vessen, ha célját nem sikerül elérnie… Különösen attól óvakodjék, hogy a Vicolo delle Monache Oscuréba akár csak bekukkantson! Ezt egyetlen helybeli szülő sem fogja neki megbocsátani… Ha azonban tiszta szándék vezérli, s valóban nősülni akar, a legnagyobb tisztelettel nézzen fel a nyitott ablakokra! S ha valamelyik lány megtetszik, jegyezze fel a házszámot, ő majd vállalja a közvetítést…
A vendég elszörnyedve hallgatta a szállodás fenyegetőzésekkel tűzdelt intelmeit és ajánlkozásait. Hogyan vallhatta volna be ezek után, hogy nősülni esze ágában sincs, de bezzeg örömest ellátogatna abba a tiltott sikátorba, melynek már a nevétől is – a Sötét Apácák sikátora! – kellemes bizsergés járta át minden porcikáját…
Kora délután újra kimerészkedett a piazzára, és kétszer-háromszor is körbejárta; közben hátrasandítgatott: nem követi-e Biagi vagy valami megbízottja. Aztán, csakugyan véletlenszerűen, bekémlelt a csábító nevű, tilalmas utcácskába. Nőket azonban nem látott; de ha látott volna, se mert volna betérni, mert túl sok volt körülötte a járókelő. Majd este – határozta el –, s pulzusa már a látogatás puszta gondolatára meggyorsult.
Tovább lődörgött; kirakatokat, vásáros, batyus falusi asszonyokat, kergetőző kutyákat, kétkerekű tarka fogatokat bámult. S hogy, hogy nem, egyszer csak a palazzina előtt találta magát. Az épületet messziről egyszer látta már. De a Porta dei Sospirival történő közelebbi megismerkedésétől valami visszatartotta. Most azonban elkerülhetetlen volt: a fal mellett kis karosszékben fekete csipkékbe burkolózott, főkötős anyóka kuporgott, s mihelyt az idegen külsejű fiatalembert megpillantotta, hívogató mosollyal biccentett felé. Menekülésről szó sem lehetett. A mélyen ülő, szurokfeketén csillogó szem, a kiugró sasorr, a horgolótűt tartó, madárláb formájú kéz, rajta két-három antik gyűrűvel, az alacsony, vadászszékformájú, háromlábú hímzőasztalka fölött – megállást parancsolt.
A matrónát – kalapemelintve, a lehető legilledelmesebben, méghozzá a férjére való tekintettel németül – a jó, magyaros „kisztihanddal” – köszöntötte. – Signorino è tedesco? – kérdezte a nagyasszony, majd tagadó válaszára megkönnyebbülve sóhajtott fel: – Hál’ istennek!… Boldogult férjem ugyanis németre tanításomat egy idő után tökéletesen elhanyagolta… Minden idejét elfoglalták archeológiai kutatásai…
A látogató sietett közölni, hogy már hallotta hírét a professzornak, s nagyon hálás volna, ha a múzeumot megtekinthetné… Meghajolt, s háláját máris egy ötlírásnak a gyöngyházberakásos asztalkára való illedelmes lepengetésével előlegezte.
– Con molto piacere! – mosolygott a bagolyorca, és csőrszerű orra alól, a megszámlálhatatlan ránc kerítette szájüregből elősárgállott két épen maradt szemfoga. – De sajnálnám, ha a Sóhajok Ajtajával való megismerkedést elmulasztaná! – mondta, szinte sértődötten, s ültében hátrafordult, megnyomott egy falba foglalt gombot, mire az ajtó egy másodperc múlva hosszú, sóhajszerű nyikorgással fordult egyet a tengelye körül. – Die Seufzer-Tür – mondta a matróna komoran, talán a férje hangján, s szeme, szinte a gombnyomásra reagálva, automatikusan könnybe lábadt.
A látogató viszont alig leplezhető megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy a nyikorgó, vinnyogó hang sokkal inkább macskanyávogáshoz, mint emberi sóhajtáshoz hasonlít; s az a kaján gondolata támadt, hogy a leleményes gépezet gombnyomásra valami elrejtett macska farkát huzigálja… – Szabadna kérném esetleg még egyszer? – biztatta az özvegyet, s egy újabb ötlírást illesztett a másik mellé, az asztalkára. – Ó, uram! – nézett rá csodálkozva az özvegy. – Akár ötször is, ha tetszik!… – És újra megnyomta azt a gombot. A vendég figyelt. Az ajtó most lassabban forgott; a hang elnyújtottabb volt, moduláltabb, siránkozóbb, s talán, már a ház belsejéből ekhózva, mintegy az özvegy meghatottságának adott kifejezést… A vendég megborzongott, talán el is sápadt. A hang mindenképpen fájdalmas volt, szinte emberi. – S amikor újra csend lett, s az özvegy a hatást észlelve felkelt, hozzátipegett, s megfogta a kezét – Venga, venga, signorino! –, ő le akart hajolni, hogy a száraz, barna, kék eres kezet megcsókolja. De ezt az özvegy, másik kezének erélyes mozdulatával, elhárította. Un vero gentil’ uomo, Lei – mondta, s aztán felnézve, könny barázdálta arccal: – Látja, ide jutottam! Huszonhat éve, hogy özvegy vagyok; teljesen egyedül élek; a sok rosszindulatú, irigy embernek valóságos szálka a szemében…
A látogató, alig palástolható zavarában maga is könnyekkel küzdve engedelmeskedett; kemény, hideg szorítással fogta csuklóját az a csontos, sokgyűrűs kéz!
Az ajtó, ha csak úgy benyomták, mint a kávéházi forgóajtókat, nem sóhajtott, nem sírt, csak éppen csikordult egy rövidet… A látogató szűk, antik sírkövekkel, szobortöredékkel, urnákkal és vázákkal zsúfolt előcsarnokban találta magát. Két magasan vágott ablaknyílás bocsátott be némi világosságot, a tér vakító, kora délutáni ragyogásából; balra kisebb szárnyas ajtó, szemben fehér márványdarabokból épült csigalépcső látszott.
– S’accomodi! – tessékelte egy kis ripszbevonatú empire kerevet felé a professzorné, maga pedig szerényen a helyiség egyetlen székére ült, mely a jobb karban maradt kerevet megviselt fiacskájának látszott – s minden magyarázat nélkül franciára fordította a szót. – Amint már mondtam, boldogult férjem hazája nyelvére nem tanított meg, sőt az olaszt csak törve beszélvén, ragaszkodott hozzá, hogy franciául társalogjunk. Ennek nemcsak a palermói zárdaiskolából magammal hozott franciatudásom volt az oka!… Ha érdekelné, elmondanék egyet-mást ezzel kapcsolatban, már csak azért is, mert nem szeretném, hogy a férjemről terjesztett mendemondáknak hitelt adjon! „Il filosofo pazzo!” és „Il conte tedesco stravagante”, s több ilyesmit hallok még mostanában is, úgyszólván naponta, nemcsak a járókelők, de még az idegenvezetők szájából is!…
A látogató, azzal a halvány gyanúval, hogy valamiért újra franciának nézik, a házfalnál kuporgó, töpörödött öreganyóból háza belsejében egy csapásra átlényegült, előkelő, kihúzott derékkal ülő nagyasszonyt biztosította rendkívüli érdeklődéséről. S valóban fülét hegyezve figyelt.
– Mon feu mari, le comte Arturo… – még legalább egy keresztnév s két, valószínűleg kötőjellel írt, félrevezető-olaszosan kiejtett családnév következett, az elmaradhatatlan von-nal, de a zu nélkül, ez esetben – régészeti és művészettörténeti tanulmányait Párizsban végezte. A francia kultúrába, irodalomba annyira beleszeretett, hogy amikor 1870-ben a háború Elzász-Lotharingiáért kitört, egyszerűen megtagadta a csapatához való bevonulást. Elhatározását nemcsak atyjával, hanem a porosz hadügyminiszterrel is közölte, hosszú, egybehangzó tartalmú levélben. Ennek mottójául kedves írója, Jean Paul néhány sorát választotta: „A holtak égre kiáltanak, s a városok füstölgő romjai fogják tetemre hívni a háborús bűnösöket!”… Nietzschét, aki a legszűkebb baráti köréhez tartozott, a behívásnak viszont eleget tett, szívéből kivetette… Anyai örökségének egy részét svájci bankba mentve, örökre elhagyta Poroszországot. Előbb Észak-Afrikában, majd Kisázsiában végzett ásatásokat. Onnan végül Szicíliába jött; ebben a városban találta meg legizgalmasabb kutatási területét; s miután engem, az itteni ősi szokásnak alávetve magát, feleségül vett, sehová sem kívánkozott többé… Ez a szüleim háza… Elhalálozásuk után férjem saját tervei szerint kis múzeummá alakíttatta át…
A látogató behatóbb pillantást szentelt az imént futólag észlelt régiségeknek. A falba beépítve, vagy kisebb-nagyobb niche-ekben görög szobortöredékek, női és férfi fejek, egy-egy torzó, vagy márvány, feliratos sírkőmaradvány; elérhetetlenül magas polcokon karcsú vagy öblös urnák, korsók sorai…
– No de valóban nem untatom? – kérdezte a matróna. – Utóvégre egy ilyen fiatalember nem azért jön hozzánk messze földről, hogy régészeti előadásokat hallgasson, méghozzá egy csúf öregasszonytól, hanem hogy magához való feleséget találjon…
A látogató talán elengedi a füle mellett ezt a kerítőnői felhanggal, kis kacarászás kíséretében kiejtett félmondatot – ha nem esett volna egybe Biagi-Riuscitónak egy-két hasonló célzásával; de így is őszintén biztosította a nagyasszonyt az archeológia iránti vonzalmáról, sőt férje személyére és kutatásaira vonatkozó érdeklődését is hangsúlyozta.
– Ennek szívből örvendek! – hangzott a válasz. – Manapság egyre ritkább az ilyen tudományos érdeklődésű vendég… A világ háborúra készül! Így volt, szakasztott így, huszonhat évvel ennekelőtte, 1914-ben is… Akkor a férjem, aki számtalan külföldi tudóssal levelezett, biztos értesülései alapján ismét súlyos lépésre szánta magát: levelet írt a német császárnak! Megjósolta a németek vereségét, s a határtalan szenvedést, ami majd nemzetükre, s az egész emberiségre zúdul. Levelét válaszra se méltatták! De lehet, sohasem jutott Guglielmo őfelsége kacska kezébe… Nos, férjem, akkoriban – éppen június lehetett – inasával, aki szenvedélyes elektrotechnikus volt, együttműködve, a házba különleges, muzeális céloknak megfelelő világítást szerelt – saját tervei szerint konstruáltatta ezt a ajtót. Azért, hogy mindenkit, aki belép, figyelmeztessen, emlékeztessen az emberiség elkövetkező szenvedéseire!… Szent volt, valóságos szent, és nagyon boldogtalan…
Ahogy ezt kimondta, és patakzó könnyei alá gyűrött kis fehér zsebkendőt emelt, vékony, fájdalmas jajveszékelés hangzott fel az ajtó felől, s visszhangosan járta be a palazzina látható és láthatatlan helyiségeit. A vendég összeborzadt. Hátha valami macska, mégis… – próbálta elhessenteni rémületét. Erre ugyanis a hallban észlelhető jellegzetes kandúrillat némi gyanút szolgáltatott.
– Mamma mia! – sóhajtott fel a matróna is, és keresztet vetett. – Ez mostanában mind gyakrabban fordul elő! Eleinte azt hittem, neveletlen kölykök élnek vissza az őrizetlen hagyott automatikus kapcsolóval, és seprőt ragadva ki-kiszaladtam. De soha, soha egy lelket se láttam az ajtó körül. Már nem tudom, mit gondoljak. Néha éjjel is erre riadok fel…
– Talán a szerkezet romlott el? – próbálta egyszersmind magamagát is megnyugtatni a vendég. De valójában egészen másra gondolt.
– Nemrég volt férjem halálának huszonhatodik évfordulója! – fokozta borzongását, nyilván akaratlanul, az özvegy közlékenysége. – A német hadüzenet hírére szívrohamot kapott… Ne üljön fel a mendemondának! Veronált használt ugyan, de nem, nem lett öngyilkos! Ez inszinuáció!…
A látogatónak erre nem volt mit válaszolnia. Hallgatott. És kezdett elviselhetetlenné válni a némaság – melybe bármely pillanatban belehasíthat az a jajveszékelés. Egy-két perc is eltelt így szótlanul, moccanás nélkül ültek és vártak. Végül is a vendég alkalomhoz illő halk részvétnyilvánítással igyekezett változtatni a nyomasztó helyzeten, s éppen akadozva-dadogva a búcsúzás sablonjára tért volna át, amikor a matróna, mintha erre nem látta volna elérkezettnek az időt, maradásra intette, s megkérdezte, nem fogyasztana el a társaságában egy pohárka marsalát. Válaszát meg sem várva, fürgén kelt fel, s apró, tipegő-bicegő léptekkel tűnt el a benyílóban.
A vendég a professzor megidézett szellemének látható formában való felbukkanásától tartva, szorongásos pillanatokat élt át. Erősen gyanús volt neki a hatalmas, barnavörös urna az ajtó fölött: ha nem éppenséggel a sóhajtó-jajgató szerkezetet, a professzor hamvait rejtheti. Mert annyit ő is konyított a régészethez, hogy egy ilyen méretű és alakú edényben felismerje az ókor egyes halottégető néptörzseinek másodlagosan is felhasználható kerámia remekét… Gyanúját csak fokozta, hogy urna fülkéjének párkányán, mely architrávszerűen másfél méter hosszúságban épült be a Sóhajok Ajtaja fölé, mélyen vésett, antikvabetűs feliratot fedezett fel: ET NUNC REGES INTELLIGITE, ERUDIMINI QUI JUDICATIS TERRAM. Az urnán pedig talán frissen ráborított gyászszalag…
Mikor a professzor özvegye – reszkető kezében keskeny tálcával, melyen két talpas pohár s egy üvegkorsó csörömpölt – visszatért, vendégének tekintete szinte elrévülten meredt még az ajtó fölé: az idézet súlyát átérezte; ismerősen csengett, de nem tudta, honnan.
– Az ő kívánsága volt – szolgált magyarázattal, s maga is az ajtó fölé emelte tekintetét. – Szegény ember, pusztába kiáltott! Nem értették meg a világ urai!… Kutatásainak eredményét is – mely a sicanusokkal szemben a kisázsiai eredetű sicul nép elsőbbségét perdöntően bizonyította – a hivatalos régészek, a különféle akadémiák és egyetemek tekintélyei nemcsak hogy kétségbe vonták, hanem nevetségessé is igyekeztek tenni. Az ellenfelek a félszigeten, és magában Szicíliában is leletei és publikációi számával egyenes arányban szaporodtak… De jöjjön, hadd mutassam meg a dolgozószobáját! Ott igyunk egy pohárral az ő emlékezetére…
A vendég tágas, túlzsúfolt teremben találta magát; közepében hatalmas dolgozóasztal, rajta könyvhalmaz, kisebb-nagyobb szobrok, egy-két, talán hamutartóul szolgáló, kráter formájú edény. A mennyezetig érő könyvespolc csak úgy roskadozott – a portól is, nemcsak a vaskos, szép kötésű könyvek súlya alatt. Egy jókora, téglalap alakú nyílás a közepén, majdnem életnagyságú férfi képmásnak adott helyet. Csontos, enyhén napbarnított arc, angolbajusz, végtelen szomorú, a spanyol vizslákéra emlékeztető, megtört tekintetű, szürke szempár… Fehér burnusz-szerű porköpenyeg vagy micsoda rajta, jobb kezében trópusi sisak, bal keze hüvelykujja a burnusz övébe akasztva.
– Harminchat éves! Ez az élethű festmény egy világjáró piktorral való barátságának emléke, házasságunk első évéből – szolgált magyarázattal az özvegy. S hozzátette: – Amint látja, nem volt éppen atlétatermetű férfiú, de szívós, kitartó minden vállalkozásában. Emberfeletti lelkierővel megáldva!
A vendég valóságos megkönnyebbülést érzett, hogy a professzorral így, majdnem fizikai mivolta szerint, s nem az imént fenyegető szellemalakjában találkozik. – Igen, valóban – motyogta –, az a festő értette a dolgát! De mintha ezen a képen a lelkierő bizonyos melankóliával párosulna…
Az özvegy a képre sem nézve, a két pohár megtöltésével foglalatoskodott. Majd vendégére nézett, bólogatva, végtelen nyájas arckifejezéssel:
– Ugye nem sértem meg, mon Cher, ha azt mondom, hogy erősen hasonlít őhozzá?
A vendég, futó megrökönyödését palástolva, habozás nélkül jelentette ki, hogy nem is érhette volna nagyobb kitüntetés…
– A professzor úr emlékére! – követte a háziasszony mozdulatát, aki a poharát már reszketeg kezében tartotta. – És az ő képe alatt, úgyszólván az ő jelenlétében fogadom meg, hogy soha sem fogom elfelejteni özvegyének irántam tanúsított jóindulatát!
– Köszönöm, kedvesem – emelte poharát az özvegy. – És a maga egészségére! Adja Isten, hogy vállalkozását városunkban teljes siker koronázza!… De ugye ajándékoz még néhány percet egy magányos öregasszonynak? Annál is inkább, mert amit férjem munkásságáról még elmondani szeretnék, vállalkozásában minden bizonnyal hasznát veheti…
A vendég, miután a néhai tudós földi alakjával is közeli ismeretségbe került – és még az összehasonlítás hatása alatt –, nem titkolt izgalommal köszönte meg a nagyasszony iránta való bizalmát. S a kikívánkozó mondanivalót várva, mindössze arra kért engedelmet, hogy cigarettára gyújthasson: a délelőtt vásárolt enyhén aromás, könnyű Macedonia Esportazione már régóta fészkelődött a zsebében.
– Nyugodtan, kedvesem, csak éppen ablakot nyitok! A nap úgyis lemenőben; hadd áradjon be egy kis hűvösebb levegő.
A függönyt félrebúzta, s kinyitotta az egyik ablakot. A vendég belépte pillanatában a majdnem szembesütő naptól elvakítva a külvilágból semmit sem láthatott: most azonban szakadékos, sziklás hegyek látványa kápráztatta el, úgyszólván a város határában, s mögöttük, szinte az égben, az Etna kupolája. A világfájdalmas tudós mindennapos látványa!… Ez gondolkodóba ejtette. Az égbe nyúló vulkán első csalódott filozófus öngyilkosa, Empedoklész, s a „filosofo pazzo” tüntetésnek, tiltakozásnak szánt tragikus tette közt nincs-e szoros összefüggés? De mielőtt tapintatosan szóvá tehette volna, az özvegy beszélni kezdett. És a vendég mind döbbentebben hallgatott; pedig fel kellett volna kiáltson, fejéhez kapdosson a hallottaktól! Sohase gondolta, hogy ilyen felzaklató hatást tehessenek rá, bármilyen korral foglalkozó régészeti kutatás eredményei – s hogy ennyire magára vonatkoztassa őket. Elfogadta, ellenőrzésükre, cáfolatukra képtelenül; mert rémületbe ejtette, egyszersmind lenyűgözte a felsorolt tények fantasztikumának logikus rendszere. Ösztönei azonban nem hagyták cserben: érezte, tudta, hogy mihelyt lehet, menekülnie kell – nemcsak e házból, hanem magából a városból is!
Az a föníciai eredetű ősnép, melynek elsőbbsége bizonyításával a professzor annyi tudományos ellenfelet szerzett, e városban, azon a magaslaton, ahol a dóm áll, Molochnak, a Napistennek templomot állított. A kilencvenes években költséget és fáradságot nem kímélő ásatások során, közvetlen a dóm mögötti mély szakadékból, számtalan női csontváz került elő. Egytől egyig fiatal nők voltak, a Napisten oltárán vérüket hagyó áldozatok… A görög hódítók később, ugyanazon a helyen, Apollónak építettek templomot; de a leányáldozat ősi, kegyetlen formáját többé nem gyakorolták. Valami azonban tovább élt a szörnyű, s az írországi druida papok ceremóniáira emlékeztető kultuszból: itt avatták őket asszonnyá, beérve szüzességük vércseppjeivel… És így tovább, az ókoron, a középkoron át, az egymást váltó népek, a normannok, az arabok: saját törvényeikhez és szokásaikhoz szelídítve vagy vadítva, mind-mind továbbplántálták valamilyen formában ezt a szokást. A professzornak erre nézve már számos bizonyítéka volt; csak azt nem tudta még, mi kényszerítette az egymást követő népeket és társadalmakat e szokás szívós átörökítésére, évezredeken át… Egyszer azonban meghívást kapott a helyi iskolába, tizenkét-tizennégy éves gyermekeknek tudományát, a régészetet népszerűsítő előadást tartani. Vagy negyven csillogó szempár fogadta üdvrivalgással, éljenzéssel. A dobogóról barátságosan integetett, megköszönte érdeklődésüket – s közben feltűnt neki, hogy alig lát közöttük fiúgyermeket. Ezt szóvá tette a mellette pöffeszkedő igazgatónak, azt hívén, hogy a fiúk elcsavarogtak…
A válasz elképesztette: a lányok létszáma minden évben háromszorosa a fiúk létszámának! Emberemlékezet óta így van, az egyházi anyakönyvek születési adatai három évszázadra visszamenőleg kétséget kizáróan bizonyítják… A professzort olyan izgalom fogta el, mint talán Newtont attól a lepottyanó almától. S a gyermeksereg csak azt látta, hogy az igazgatójukat keblére öleli, felugrik, s Heuréka, heuréka! kiáltásokkal kirohan az osztályból… Megtalálta hát a magyarázatot, de csak a szokás továbbélésére: a nők aránytalan szaporodása a férfiak rovására, minden bizonnyal évezredeken át… arra a kérdésre pedig, hogy ennek mi lehet az oka, már nem embertani, sem társadalmi, hanem geológiai adottságokban keresett magyarázatot. S ezt a környékbeli vizek, források magas kéntartalmában vélte megtalálni. Hipotézisét közölte egy-két itáliai és külföldi gynekológiai klinikával – de csak udvarias köszönőleveleket, megerősítést nem kapott. De hát az nem is volt már fontos. Amit eddig is tudott, annak most már az okát is tudta!… Talán az első emberpár felbukkanása óta olcsóbb volt itt a nő, mint a férfi. Úgy szabadultak meg tőlük, ahogy tudtak. A szülők felesleges lányaikat, egy 9. századbeli adat szerint csoportosan, mint a juhokat, akár szerecsen kalózoknak is eladhatták. És csak a 13. században alakult ki a mai szokásnak közvetlen előzménye, mely a vállalkozó kedvű férfiakat is próbára tette: nemcsak pénzt, aranyat-ezüstöt kellett a szülőknek felajánlaniuk, hanem – s mikor ezt mondta, az özvegy felállt, s vendége vállát, felsőkarját két kézzel megmarkolta –, hanem testi erővel is bizonyítaniuk kellett, hogy méltók a lányukra. Ez minden valószínűség szerint a normann hódítók törvényeiből következett, s egybeesett a férfivá avatás némely erőpróbájával… Tehát egyáltalán nem volt kockázatmentes vállalkozás! Aki e próbán elbukott, a hóhér taligáján vitetett ki a városból a messzi kikötőig, nyakában szégyentáblával, útközben sárral dobálva, megköpdösve… És természetesen a szerencsétlen leány is szégyenben maradt, rossz híre kelt, s előbb-utóbb kolostorba vonult a csúfolkodók elől… Vagy, ami még rosszabb, beköltözött a Sötét Apácák sikátorába!…
A vendég Newtonéhoz fogható izgalmában kihúzta magát, szinte deltáját mutogatta, hogy csak úgy feszült rajta a vászonzakó. – Miben állt ez a próba? – szegezte a kérdést a nagyasszonynak. – A mélyen ülő, szúrós, fekete szem ravaszul villant reá: – Hogyhogy? Hát nem tudja? Vagy csak azért kérdezi, mert az én szavaimmal akarja hallani?…
Kínos, rendkívül zavart pillanatok! Ha őszinte vallomást tesz, elmondván, hogy rossz vonatra szállt stb., stb. – háziasszonya bizalmát gyorsabban veszíti el, mint ahogy megnyerte. Sőt az özvegy, afeletti bosszúságában, hogy illetéktelent avatott be fájdalmas emlékeibe, aki férje kutatásainak egyelőre publikálatlan eredményeivel is visszaélhet, semmiségekre tereli a szót, vagy azonnal ajtót mutat neki – méghozzá milyen ajtót!
– Tulajdonképpen, azaz hogy is mondjam – kezdte bizonytalanul, majd a francia kifejezéseket pontosabbnak vélt olaszokkal váltogatta. – Orvosom tanácsára… súlyos lelki válságban… miután örökre elveszítettem Aloysiát… akit…
– Na látja! Tudtam én, az első pillantásra!… Kímélje magát az emlékektől!… Persze azt is megértem, hogy a magára váró próba sikerében bizonytalanul, vannak még habozó pillanatai. De énhozzám őszinte lehet. A férjem is hasonló lelkiállapotban vetődött e városba, miután az évek óta nyakán ülő francia kalandornőtől Ciprus szigetén sikerült elszakadnia… Higgye el, sohasem bánta meg!… A múlt század nyolcvanas éveire már szinte szimbolikus aktussá lényegült át az ősi szokás. Ha több pár gyűlt össze, egy-egy vasárnap valóságos népünnepély jellegét öltötte, s maga az aktus nem sokban különbözött a lepényevés vagy a zsákban futás közkedvelt mulatságától… A jobb ízlésű, igényesebb idegeneknek persze jogukban állt a próbatétel magányos, lehetőleg csődületmentes formáját választani… Boldogult férjem, amikor velem megismerkedett, valósággal élvezte, hogy az asszonyszerzés ez ősi próbájának alávetheti magát, annál is inkább, mert – nem dicsekvés – a város legszebb lánya voltam!… Maradék svájci tőkéje lehetővé tette, hogy tekintélyes összeg ellenében – melyet a podestànak felajánlott – polgárjogot nyerjen, ellentétben azokkal a vadidegen kalandorokkal, akiknek némely esetben szégyenszemre a szülők fizették útiköltségüket… A maga szállodása, az a részeges austriaco is így maradhatott a városban; de a rossznyelvek szerint a podestà érdeke kívánta meg, mert a leányzó a szeretője volt… S van még itt egy svéd botanikus…
A vendég, bármily lázas figyelemmel kísérte is a saját ékesszólásától megittasult, pergő nyelvű matrónát, a férfipróba mibenlétére valló motívumot – a lepényevés és zsákban futás említésén kívül – még nem tudta felfedezni. Valami sugallat reményében sandítgatott fel a fehérburnuszos tudósra, akivel, mint férfi a férfival, érdeklődésében közvetlenebb, nyíltabb lehetne, mint a pletykás hajlamú nagyasszonnyal…
– Nem csodálom, hogy boldogult férje kiállta a próbát! – mondta hízelegve. – Asszonyom szépsége, műveltsége bizonyára olyan erőt kölcsönzött neki…
– Köszönöm a bókot, kedvesem!… Valóban így volt!… Csakugyan, elsősorban annak az eksztatikus, szinte emberfeletti lelkierőnek köszönhette – amint ő maga mondta később –, hogy közben össze nem rogyott. A porosz hadseregben az ulánusoknál szolgált, az igaz, s a sok lovaglástól igen fejlettek, rugalmasak voltak a lábizmai… No de nála sokkal erőteljesebb férfiak is lerogytak a teher alatt, kivált a húsz és harminc év közöttiek; némelyek már a tizedik, tizenötödik lépcsőfokon! A férjem bezzeg valósággal felszaladt velem, végig, mind a huszonnégyen! Ah!… És közben, ne felejtsük el, egyensúlyoznia kellett, s hallgatnia a bámészkodó csőcselék biztató vagy rosszindulatú, olykor éppenséggel nyomdafestéket nem tűrő kurjantásait…
A vendég hüledezve tapogatta meg a néhai ulánustisztéhez aligha hasonlítható, meglehetősen cingár combjait… „Egyensúlyoznia kellett”? „Huszonnégy lépcsőfokon”? „A csőcselék kurjongatásai közben”?… Őrült volt, extravagáns, megszállott, mániákus tudós, vagy éppenséggel exhibicionista, ha ilyesmire vállalkozott!
Mielőtt valamilyen újabb puhatolódzó kérdést fogalmazhatott volna, a professzorné, mintegy megnyugtatásául, így folytatta:
– Azóta a 20. század elején, a tartományi kormány és az egyház egybehangzó határozatára, lényeges könnyítések történtek. Napjainkban már két vőfély kíséri fel a lépcsőn a párt; a leányzót is azok ültetik a próbára álló nyakába, kellő tapintattal, rudakra szerelt, hordozható paraván mögött, hogy a legkritikusabb pillanatban rejtve legyen a mohón kandikáló férfiszemek elől. És – nem vénasszonyos prüdéria mondatja velem – a lányok sem olyan szemérmesek manapság, mint az én időmben… Anzi! Hanno le mutande di seta pura – proprio un fazzoletto!…
És görbe madárujjaival a levegőbe rajzolta, a vendég szeme elé, a háromszög alakú, zsebkendő nagyságú női ruhadarabot…
A vendéget a férfipróba némely részletének érzékletes leírásától rendkívül kellemes bizsergés járta át. Lélegzete, pulzusa meggyorsult, s zavarában a mélabús, világfájdalmas professzor arckifejezését bámulta, hogy kerülje az özvegy kerítőnői túlbuzgóságtól élénkülő egérszemét. Ez pedig boszorkányos kis kaccantással nyugtázta a várt s elért eredményt, s egy újabb pohárka marsalával kedveskedett neki. Ezt a vendég most már szemét behunyva, egyetlen hajtásra öblítette le.
– Vállalkozása sikerére! – bólogatott az özvegy, de ő maga csak belenyalintott a pohárba.
„Nincs az a hatalom, mely erre az őrültségre ragadtatna!” – gondolta a vendég, de nem mondta ki. S úgy érezve, hogy a búcsúpillanat elérkezett, felállt, egy pillantást áldozott még az Etnának, mely lilás fellegek „Uranus-gyűrűi” közt, alkonyati fényben tündökölt, s így szólt:
– Nem tudom, hogyan fejezzem ki mélységes hálámat, drága asszonyom! Csak annyit mondhatok, hogy lelkemben egész életemre kiható élménnyel, meggazdagodva távozom…
– Magam is csak hálás lehetek – riposztozott az özvegy. – Higgye el, ritka becses ajándék nekem, hogy méltó ember társaságában áldozhattam boldogult férjem emlékének! És maga, kedvesem, a legméltóbbak közül való! Éppen ezért fogadja meg tanácsomat: menjen végig a Via del Solén. A lányok nemsokára kiülnek ablakukba, kelengyéiket varrják, hímezik. Ne álljon szóba semelyikkel! Apollóniát keresse! Az unokahúgom… Szülei igazi gentiluomini. Jobbra az utolsó ház az övék… Köszöntse illedelmesen, s ha lejön és megáll a kapuban, csak ennyit mondjon: „Benedetta la mamma che ti ha fatto!” Apollónia tudni fogja, hogy én küldtem. Imádkozom, hogy legyen erős. Bízom magában! És meglátja, sikerül!
Szegett fővel, lesütött szemét óvatosan a lépcsők élére, csorbáira meresztve haladt fölfelé. Mielőtt elindult volna, jó ideig szinte önkívületi állapotban leledzett; ugyanaz vagy hasonló „stato d’animo estatico, quasi sovrumano”, mely a professzornak a próbához valósággal szárnyakat adott: őt is gátlástalanul, mintegy részegen segítette át a megelőző formaságokon. Két-három középkorú nő- és férfialak, a lány szülei vagy hozzátartozói, az elébe tett s olvasatlanul aláírt szerződésformulák, a régimódi lakás, majd a hivatali helyiség jellegzetességei – mindez álomképpé foszladozott a tudatából. Csak Apollónia arca, szeme, szája, karcsú, rugalmas teste, rövid szoknyás, szűk ruhája, a haját leszorító mirtuszkoszorú – ahogy az állványra szerelt, hordozható paraván mögött egy pillanatra láthatta –, s hosszú, erőteljes, barna bőrű lábszára, finom kis lábfeje, a pántos, magas sarkú lakkcipőben – csak Apollónia lebegett a szeme előtt, vagyis az édes teher, mely alatt nem roskadozott! Majdnem futva vitte fölfelé…
Most azonban, a lépcső közepe táján, hirtelen szédülés fogta el. Nem is volt kellemetlen; álombeli repüléshez hasonlított. De megingott, s már rémülten nézett körül – először nézett körül, mióta elindult.
Kétfelől, a széles, fölfelé szűkülő lépcső babér sövénykorlátjánál kimeredt szemű, vigyori, bámész sokaság. Nők, férfiak, minden korosztályból. Ruhájuk koromfekete, réges-régi, spanyolos ünneplő; mellükön keményített csipkefodor. Kalapjuk széles karimájú, magas tetejű, piros szalagos. Háta mögött – ahogy szeme sarkából látta – egy deszkaemelvényről, melyen elindulása előtti percekben a Giovinezzá-t harsogta a fekete kucsmás, uniformisba bújtatott bombardonos-réztányéros-dobos zenekar, már csak ütemes dobszó hallszik, mint valami kiszámolás, majd hirtelen pergéssé vadul, s fenyegetőn idézi a cirkuszi halállengések borzongató pillanatait… Előtte, fönt, a lépcső tetején, a dóm bronzkapujának moszatszínű zöldjéből kiválva hatalmas, lila taláros, süveges óriás: a püspök, aki majd, ha a próba sikerül, Apollóniával felbonthatatlanul összeesketi…
A teljes kijózanodás áramütésként érte, vagy mint az ébresztőóra kegyetlen berregése a szépet álmodót. Tanácstalanság, majd rémület fogta el. Mi vitte rá erre az őrült vállalkozásra? – kérdezte magától? Micsoda szuggesztió? Vagy az özvegynél túl sokat, talán a marsalába keverten bájitalt ivott? Mert az öregasszonyt bódult, mámoros fővel hagyta ott, s mintha mágnes vonzotta volna, indult Apollóniát megtalálni… Mikor a Nap utcájába befordult, egy rendkívül furcsa, sivatagi arab építményhez hasonló sarokház előtt kövér, varangyoskepű, tarka ruhás koldusasszony állta útját. – Signorino, tudom, mi járatban van – vigyorgott rá –, de egy lépést se tovább, míg a Hóhér Háza előtt meg nem áll! – s a két faragatlanszikla-szerű kapukőre mutatott, mely voltaképp az épületet tartotta, s olyanok voltak, mint az ormótlan menhiroszlopok. Mindkettőben fülkeszerű bemélyedés: az egyikben megtört tekintetű, töviskoronás Krisztus-fő, alatta jókora acélpersely: „Donazioni per il Redentore”; a másikban láncon lógó rozsdás vasbilincs, alatta másik persely s azon „Donazioni per il Boia” felirat… Miután minden ötlírását az özvegynél hagyta, már-már nyomott be egy tízlírást a nyíláson a Megváltó perselyébe – mikor a varangyasszony csuklójánál fogva visszarántotta. – Ne abba! A Megváltó segít anélkül is! A másikba tegye, a saját érdekében!… – Irtózattal engedelmeskedett. És búcsú nélkül, szinte futva hagyta ott a némbert, de még a harmadik háznál is hallotta áldásait vagy átkait… Ez a kínos közjáték csak megtorpantotta, de meg nem törte vállalkozó kedvét. Egyébként is, innen-onnan már női énekszó hallatszott – Finestra chiusa, senza luce senza sole – áradt ki az elnyújtott siratószerű dallam a Nap utcájában!… És egy sovány, nagy orrú leányzót pillantott meg a feje fölött, az ablakban; hímzőrámája fölé görnyedve ült, s mihelyt észrevette, hogy nézik, csábmosolynak szánt foghíjas grimasszal kacsintott le reá… Visszamosolygott, hogy meg ne sértse, de tovább loholt onnan. Egy másik ablakból Toselli Szerenád-ja áradt rádióból vagy gramofonlemezről, Gigli rajongó, melizmás üveghangján… Az utcán most feküdt végig a nap – megejtő pillanat volt! –, de a lány, aki a gramofonos ablakban üldögélt, nagydarab, díjbirkózó külsejű normann szőkeség, már csak mázsás teste miatt sem lehetett az özvegy ajánlotta Apollónia… Három-négy ház volt hátra még; két-három lány vetett rá könyörgő vagy kacér pillantásokat – egy harminc év körüli, pártában maradt, erősen kifestett a kebleit is kecsegtetően mutogatta! –, de hát ezekről sem tételezhette fel, hogy valamelyikük Apollónia. S egyszer csak az utolsó házból, mely a többitől formájában, színében alig különbözött: halk zongoraszó! S az ablakban egy álló, barna-vörös hajú napba néző lányalak. Keble ujjatlan, kék blúzból domborul, gyönyörű karjával az ablakpárkányra feszül, úgy bámul a napba, mely most készül eltűnni a sziklák mögött… – Apollónia! – sóhajtotta feléje. A lány lenézett, egy ujját felemelve olyasmit jelzett, hogy ne zavarják, s tovább bámult a napba. De mihelyt az utca árnyékba borult, ismét letekintett, mondhatni biztató érdeklődéssel. – Benedetta la mamma che ti ha fatto! – kiáltotta fel, karját széttárva, s térdre vetette magát az ablakkeret Madonnája előtt.
Ami ezután történt, oly gyorsan, magától értetődően, mondhatni olajozottan pergett, mint a gyorsított filmszalagok. Mindenki a „helyén volt”, minden kis jelenetben, mintha születésük percétől tudták, naponta gyakorolták volna. Ő csak egyszerűen sodortatta magát: hagyta, etessék, itassák, karon fogják, homlokon csókolják Apollónia szülei, családtagjai; s a podestà hivatalában habozás nélkül mutatta be „úti okmányait”… A formaságokon átesve megengedték, sőt biztatták is, hogy Apollóniától gyöngéd csókkal és öleléssel búcsúzzék – a másnapi találkozásig, melyet reggel kilenc órára tűztek ki, a dómkapu lépcsője előtt. Apollónia testének érintésétől átforrósodva, boldogan loholt vissza az albergóba – egyenest Biagi-Riuscito karjaiba. Az valahonnan értesült már a fejleményekről: pityókos üdvrivalgással fogadta, s olyan kijelentéseket tett, mintha eddigi sikereit az ő honfitársi közbenjárásának és tanácsainak köszönhetné. Asztalhoz ültette, s a testi kondíció javítása érdekében hat tojásból óriási pizzát készített s rakott elé, hozzá egy teli chiantis üveget, s míg vendége evett, s ő vele ivott, elmondta, hogy annak idején ugyanerre a próbára készültében neki is ezt ajánlották – és sikerült! Végül lelkére kötötte, hogy lefekvés előtt el ne mulasszon bizonyos testgyakorlatokat – fekvőtámaszt, békaügetést, bukfencezést –, mert, ahogy elnézi, izomzata, testalkata nem a legalkalmasabb egy testvérek közt is ötven-ötvenöt kilós teher nyakban való felcipelésére – ha mégoly édes teher is az!… De ő ezt a jó tanácsot bolond fejével nevetségesnek tartotta. Esze ágában sem volt kételkedni amaz „eksztatikus, úgyszólván emberfeletti” lelkierőben, melynek hála, a hozzá hasonló fizikumú professzor vállalkozását is siker koronázta… De most, mámoros loholásában megtorpanva, s éppen józanságában szédelegve kell tapasztalnia, hogy a lélek lehet bármily erős, ha a test nincs kellő erővel megáldva… Ott állt imbolyogva a lépcső kellős közepén. Szemben vele az óriás termetű, lila taláros püspök, két kezét talárja bő ujjába dugva, mozdulatlanul. Kétoldalt a bámészkodó rokonság, hivatalos személyek, a nyüzsgő, ordítozó, parázna jeleket mutogató tömeg. Szörnyű dobpergés vagy szívdobogás a fülében, az agyában; nyakán, vállán az egyre édesebb teher: forrón, perzselőn. És Apollónia combja bolondítón vad testszagával az arcára, fülére tapad, lüktet bennük a vér… Egyek ők már, vagy minden pillanatban eggyé válhatnak, nő-férfivá, férfi-nővé, a szerelem mitikus szörnyévé – avagy nem ezt célozta a gyakorlottságra való mozdulat, mellyel a két vőfélyszerű, ünneplő ruhás férfi, Apollóniát a lábánál fogva, ott, az alkalmi függönyök mögött, a nyakába lódította?… Akadozó lélegzettel indult tovább. A zenekar tamtamritmusa gyorsabb, nyugtalanítóbb lett, a kurjantások élesedtek, fokozódtak. Szemét most már behunyta, hisz a lépcsőfokok méretével már megismerkedett; minden erejét összeszedve sikerült még vagy hat lépcsőfokon felhágnia. Meg-megingott, arcáról, hátáról patakzott a verejték, szeme előtt vörös–sárga foltok táncoltak, s közben nyakszirtjét valósággal perzselte a lány ama testrésze, mellyel közvetlen érintkezésbe került – hála a selyemből való kis ruhadarabnak, melyről az özvegy megbotránkozva tett említést –, de lehetséges, hogy Apollónia továbbment, s az ősi szokást vakmerően a jövő évtizedek követelményeihez igazította…
Amikor a huszadik lépcsőfokhoz ért, agyán, szívén, minden szervein a gyönyör olyan vörös villáma cikázott át, hogy térde megcsuklott, már-már hanyatt dőlt, és ha a két kísérő nincs résen, s a lányt meg nem ragadja, végigzuhan vele, hanyatt, az éles lépcsőfokokon. Így csak egyszerűen oldalt dőlt, s a lány még egy pillanatig rajta, vele, hogy végtagjaik összegabalyodtak. Földi üdvözülésének rövid, isteni pillanata, megszégyenülésének végeérhetetlen néhány perce volt. Apollóniát durván lerángatták róla, elszakították tőle, őt pedig ott hagyták, arcával az éles lépcsőfokra borulva – mint egy tisztátalan rongycsomót.
Ki tudja, meddig feküdt volna ott, erkölcsi, fizikai megsemmisülés állapotában félig aléltan, a tűző naptól parázsló kőmáglyán? De hamarosan trappolás, kemény csizmakopogás s valami csörömpölés riasztotta fel. Durva kéz ragadta vállon, s megrázta. – Su! Su! Non sei riuscito, basta. Alzati!
A vendég fél szemmel felnézett. Fekete, régimódi ünneplőben, fehér kesztyűben, vastag rézláncon lógó csuklóbilinccsel a nyakában a szállodás állt fölötte. Hogy nem mozdult, hóna alá nyúlt, és valami kaszárnyai káromkodást csikorgatva, talpra állította. – Accidenti! Lei è macchiato di sangue? – kérdezte döbbenten már magázva; tüzetesen megvizsgálta, de kielégítő választ nem találván, az ügyet egy cirkalmas káromkodással intézte el. Támolygó védencét vállon ragadta, megrázta, s egy magával hozott zsákvászon lepedőt dobott rá, hogy vérfoltos ingét eltakarja a kíváncsi szemek elől. Túlzó tapintat volt, vagy a szertartáshoz tartozott? Az áldozat nem tudta eldönteni. A téren ugyanis már csak két fehér egyenruhás carabiniere ácsorgott, azok is egy barokk pestisszobor árnyékában; messzebb, az árnyékos soron három-négy öszvérfogat zörgött-kocogott tova; csak a szemben lévő házsor ablakaiból kandikáltak és integettek feléjük jobbára gyermekek. – Avanti! – parancsolt rá előrebökött mutatóujjal a szállodás, megalázón, s még lökött is egyet rajta. Mihelyt azonban a carabinierék látószögéből kikanyarodtak, a csupa szív Papà Biagi hangján szólalt meg, s locsogta végig az albergóig vezető utat.
– Hogy félreértés ne essék – rázta meg a furcsa, súlyos nyakláncot –, s amint ez a jelvény is mutatja, a város hóhéra is én vagyok! – mondta, és hogy megnyugtassa, nagyot kacagott. – Ez a hivatal persze manapság csak amolyan szimbolikus…
A vendég, teljes közönyéből magához térőben, mely már-már a személyiség elvesztését súrolta, nemhogy megijedt volna, de ő maga is felkacagott. Biagi azonban szükségét érezte bővebb magyarázattal szolgálni másodállásának természete felől. Amikor apósa örökébe lépett, ő sem térhetett ki e megbízatás elől, magyarázta, már csak azért sem, mert így szolgálhatja a legelőnyösebben a próbára állók érdekeit… – Tutto e sistematizzato così! – s közös érdek ez! Ebben az esetben is ő járt közben a podestànál avégett, hogy a városból való kisuppolás a legtapintatosabb körülmények közt hajtassék végre, s ebbe – már csak a virágzó magyar–olasz barátságra való tekintettel is a podestà kegyesen beleegyezett. Azt azonban, hogy tovább időzzék a városban, az ősi törvényre hivatkozva megtiltotta; a vonat két óra múlva indul, a legnagyobb sajnálatára neki kell őt az állomásra kikísérnie; de, szintén a főhatóság jóindulatából, nem megbilincselve, s nem a hagyományos kétkerekű öszvértaligán, hanem zárt, lófogatú hintóban…
Az albergo előtt a zsákvászont, mellyel közben a fejét is beborította – talán a tűző nap, talán a fenyegető járókelők köpködése elől – lekapta róla, jelezve, hogy engedményes területre érkezett.
– Fáradjon fel a szobájába! Öltözzék át! Tisztálkodjék – utasította Biagi. Előreengedte, s figyelte minden mozdulatát. – Még ebédelnie is kell! – siettette már a szobában. A vendég körülnézett, hova dobja szennyeseit, hogy aztán valami újságpapírban a bőröndjébe rakja. – A sarokba velük! – parancsolta Biagi, megint a hóhér hangján. – Törvény, hogy az ilyen ruhadarabok az én tulajdonomba mennek át… Most magára hagyom, de nehogy valamilyen meggondolatlan lépésre szánja magát!… Tizenegykor feljövök, s avanti, a vasútállomásra! – Azzal eltrappolt. A vendég pedig, a vezényszavaktól gyermeki engedelmességben, meztelenül lépett be a mosdófülkébe, fejét, arcát, vállát az eleinte langyos, majd hűvös, végül jéghideg vizet szörcsögtető, zubogtató csap alá tartotta, s tetőtől talpig lemosta testéről – a gyalázatot. A Nápolyban vásárolt fűszeres szappan a fülkét is kellemes illattal töltve be, a helyszín poklától messze, Vergilius sírjának közelébe repítette, kudarcának emlékétől azonban nem tisztíthatta meg.
Amikor a három vagonból álló szerelvény, talán ugyanaz, amely idehozta, végeérhetetlennek tetsző várakozás után sípolva, zötyögve, kattogva, dohogva elindult, a fülke sarkából, ahová rögtön beszállás után behúzódott, a helybeliek esetleges csúfolkodása elől trencskóját a fejére borítva – megemberelte magát, felkelt, s kinézett az ablakon. Biagi várhatta ezt, futva indult a vagon után. – A rivederla! – üvöltötte át a zakatolást. – Aztán írjon! És ne felejtse el, hogy egy év múlva megismételheti! Meglátja, sikerül! – széles karimájú fekete kalapját lengetve intett búcsút. Ő is intett. Azt lesheted, hogy visszajöjjek! – mondta magában, s még mosolygott is barátságosan, hisz a jóindulatú, ügyeskedő emberkét voltaképp szívébe zárta, még hálás is volt neki. – Azt lesheted! – mondta hangosan is, magyarul. Soha! Soha!… Egyáltalán, akadt-e olyan szívós őrült, amióta e szokás dívik, aki ekkora gyalázatnak másodszor is kiszolgáltatta volna magát?…
Biagit a kanyarodó vonat eltakarta szeme elől… Egyedül, az első osztályú fülke ablakában állva, már csak az eltűnő tájat, a hátrafelé rohanó telegráfpóznákat láthatta. De egy nagyobb kanyar után a vonat lassított, nyöszörögve valami domboldalra kapaszkodott. És a városka képe, mint egy levelezőlap, madártávlatból tűnt hirtelen a szeme elé. A dóm kupolás tornya a felhőkig látszott kiemelkedni a zsúfolt, áttekinthetetlen alaprajzú házsorok közül. Melyik lehet az a ház, az az ablak, ahol azt a lányt, aki miatt eszét vesztve e purgatóriumba illő mutatványra ragadtatta magát, megpillantotta?… Lehetséges, hogy saját megszégyenülését már kiheverte, s újra ott ül az ablakban, kelengyéjét hímezi, és szeme sarkából – jaj, az a zöld, lila árnyalatú szem, amelynek mélyén valami földöntúli, titokzatos, bűvölő hatalom rejlik! – egy új, vadidegen kalandor felbukkanását lesi?… Az, hogy ő is, s mind a többi lány, aki e szörnyű ceremóniának aláveti magát, voltaképp szintén áldozat – már a professzorné tájékoztatásából kitűnt. Azonban Apollónia az ő áldozata, ügyefogyottságának, felelőtlen vakmerőségének áldozata, és ez a felismerés a saját gyalázatánál sokkalta jobban égett a lelkén… Most már bánta, hogy a foltos inget, vagy akár csak egy darabját, nem váltotta meg a hóhérminőségben buzgólkodó Biagitól: ereklyeként őrizné, százéves korában is!
Újabb kanyar, aztán lejtő, majd ércesen dübörgő, zengő viadukt, alatta sás és buja vízinövények, sárgászöld sziklák közt bukdácsoló tiszta vizű patak: csábító kis zuhatagokkal kelleti magát a déli hőségben izzadó utasnak… A patak mentén, sziklába vájt ösvényen öszvér kaptat, hátán tarisznyás paraszt… A sovány, szürkésbarna állat szegett fővel, nyakát előrenyújtva, remegő lábbal botorkál, meg-megáll, fejét rázza, a vízre mered, liheg. Körülöttük, merőlegesen tűző napon, minden kénessárga parázs. Messzebb, a szélesedő völgyet bezáró hegy oldalán romladékos, tornyos épület. Talán oda tartanak?…
Útjukat, sorsukat nem figyelhette tovább; hirtelen minden elsötétült, s mennydörgő, visszhangos robaj jelezte, hogy a vonat alagútba fúrta magát.
És ebben a sötétségben, bármerre fordult, akár behunyta, akár nyitva tartotta szemét, a terhe alatt roskadozó állat képe helyén már magamagát látta, kivetítve a térben, amint a templomlépcső izzó máglyáján kapaszkodik; vállra forró test tapad, nyakát combok kulcsolják, fojtogatják, bordáit pántos cipő csiklandozza, sarkantyúzza… Bódulata teljes volt, titkos, zavartalan. Apollónia, édes Apollónia! – sóhajtotta kitárt karral, és kapkodni, nyúlkálni kezdett az érezten-érzett, de foghatatlan teher után a sötétben. Már tudta, hogy jövőre visszajön, s ha élete is az ára, újra próbára áll.