Az „Édes teher”-ről

Ha álomlátó volnék, legszívesebben álmomban találkoznék vele. Alighanem hófúvásban: küszködő, nyurga, folyton közelítő, mégsem közeledő, fenyőszerű alak. Lassított filmmozdulatait időről időre porhó kavarná fel, messzi zihálását jégszán hussanása. Megébredésem friss haván gyantaillatú vércsepp tündökölne. Talán még a robbanás tompa, elfúló sárhangjait is hallanám.

 

*

 

– Új novelláskötetének egyik sötét alapszínét adja a klasszikus (ma már, sajnos, századunk korábbi világvérengzéseit is így nevezhetem) háború. Emlékezete ilyen élénk, vagy úgy látja, másoké nem elég eleven? – kérdezem elsőként Jékely Zoltántól.

– A napokban gépeltem le első világháborús tüzérhadnagy nagybátyám harctéri naplóját. A kolozsvári aranyifjú festőművésznek indult, de huszonhárom éves korában kadétként behívót kapott, s kivitték az olasz frontra. Kerek egy esztendőt töltött el sziklaodúk s jégbarlangok fedezékében, a kétezerötszáz méteres Dolomitokban. Gyatra felszereléssel, koplalva, fagyoskodva, az olaszok célpontjaként tengődtek, s a poklok poklát állták ki ott. Átvészelte az egészet, de itthon, legyöngült szervezetével a spanyolnátha végzett néhány nap alatt. A kisvárosban, ahol akkor éltünk, apró gyermekként nem sokat láthattam a háborúból, legföljebb frontra induló vonatokat, hadifoglyokat, sebesültet. Ernő bátyám halálakor édesanyám talpig gyászba öltözött. Ez megdöbbentett, s a sötét erőkkel küszködő, majd elbukó katona sorsa – mintegy „kóstolót” adva az eljövendő nagyobb háborúk borzalmából – egész életemre kihatott. Legendássá vált nagybátyám katonasapkáját máig őrzöm. 1939-ben, a béke utolsó farsangján még felöltöttem az ugyancsak megőrzött zubbonyát, cúgos cipőt húztam a lábamra, s fejembe csaptam a frontviselt sipkát. Így vonultam ki Jean bácsi kocsmájába, s ott, a Kis-Svábhegy oldalán, többek közt Szerb Antal, Takáts Gyula, Ambrózy Ágoston, Végh György és szép hölgyek társaságában megittuk az utolsó békebeli „áldomást”, és – hajnalig – majd kirúgtuk a fogadó oldalát. Aztán a világégésben ki ilyen, ki olyan sorsra jutott, tudjuk halottaink nevét. Én szerencsével jártam – mintha e régi uniformissal megváltottam volna magam attól, hogy angyal-, helyesebben: ördögbőrbe bújtassanak –, elkerültem a katonaságot. De azért volt a háborúról bőven közvetlen tapasztalatom. 1944 nyarán Kolozsvár szőnyegbombázását magam is átéltem például. Olyan iszonyatként, melyre, úgy éreztem, nincsenek szavak. S talán nem is írtam volna róla, ha nem álmodom újra az eseményeket, méghozzá apokaliptikus jelentéstartalommal. Vagyis úgy, hogy a pusztulás az álombeli én személyes bűnéből következik… Új kötetemben is szereplő Megcsúfolt vendégbarátság című novellám megírására ez az álom kényszerített.

– Régebbi és új novelláinak jó része valamely álommag köré kristályosodik. Igazi álmok ezek, vagy csak álomszerű ébrenlétek – tehát a félhomályos, derengő valóság – rögzítései?

– Ezeknek a novelláknak vagy háromnegyede megálmodott álomból fogant. De álom és valóság arányát az írásomban már magam sem tudnám kimutatni… Hogyan kezdődött? 1934-ben kezdtem el naplót vezetni, s lássuk csak már a legelső mondatokat: „Ismét nagymamáról álmodtam. Tegnap is. A tegnap nagy sebeket mutatott a kezén. Ma rántottát sütött nekem, s azt mondta, nemsokára meg fog halni.” Hamar felismertem hát az álmok fontosságát, anélkül, hogy irodalmi felhasználásukra gondoltam volna. Mindamellett verseimben már akkor is gyakran fölbukkantak álomelemek. Prózában e furcsán figyelmeztető, mindennapjaimat is különösen befolyásoló élményeimet csak 1940-től kezdtem el komolyan venni. Akkoriban még nem került kezembe olyan szakmunka, mint például Jungnak az álom jelképrendszerével foglalkozó írása vagy más műve, amely kimutatja az álmok archetípus jellegét s azt, hogy az álomvilág az emberiség közkincse. Az én esetemben arról lehetett szó, hogy az ember, a történelem akkori alakulásától irtózva, menekült az álmok – olykor még irtózatosabb – tájaira. Volt idő, amikor majdhogynem lepkefogó hálóval tértem nyugovóra, mert tudtam, hogy előbb-utóbb valamely álomra ébredek. És csakugyan, felriadva, azon sötétben fölfirkáltam valami cédulára, amit az imént „hallottam-láttam”. Tehát szinte vadásztam álmaimra, anélkül, hogy bármikor is valamely hallucinogén eszközhöz folyamodtam volna. Akkori prózámban mégis kevés a szó szerinti álomleírás. Több az álom s ébrenlét küszöbén született novella; s ezek sokkal reálisabban íródtak le, mint bármilyen valóságélményem… Egy álomkutató tapasztalata, hogy a csendes-óceáni szigetvilág népeinek törzsfői évezredeken át az aznap-éji álmuk szerint irányították törzsüket. Amikor a kutató később visszatért őslakos barátaihoz, s álmukról tudakozódott, a törzsfő így felelt: – Mióta itt vannak az angolok, már semmit sem álmodunk… – Én is így vagyok álmaimmal: mindennapjaimtól függenek. A legnehezebb esztendőkben is álmodtam ugyan, méghozzá igen cifrákat, de nem jegyeztem fel őket, nehogy – velem együtt – naplóm az illetékesek kezébe kerülhessen. De azért az ilyenfajta álmok közül egy-kettő később beépült novelláimba… S azt is tapasztalnom kellett: van, ami mélyebbről s messzebbről érkezik, mint ahol én vagyok. Jungot idézve: a kollektív tudatalattiból, abból a tartományból, mely az emberiség létezése óta minden nemzedékben föl-fölbukkan. Ismeretlen, veszélyes tájakra sodródom így, bűnökbe, üldözöttségbe vagy éppen menekülő repülésbe…

– Az alvás úgynevezett paradox, mély vagy gyors hullámú szakaszában jelentkező álmokról ugyan még keveset tudunk, de azért többnyire józan magyarázatot keresünk. Talán mert életünk túlnyomó részében mégiscsak ébren vagyunk. S ébren vagy alva, egyre ritkábban álmodunk…

– Felelet helyett hadd mondjam el egyik gyermekkori álmomat. Négy-öt éves koromban, az első világháború vége felé történhetett. Különös, klikk-klakkszerű, egyre erősödő lármát hallok a házunk felé közeledni. Aztán egyszer csak: csend. Az ablakon kihajolva, elborzadva látom: megérkezett a „kémszekér”, megrakva fejetlen holttestekkel. S már tudom, most apámon a sor… Zokogva, jajgatva ébredtem, s tovább hallottam a klikk-klakkot. S csak amikor az éjjeliszekrény lámpáskája fölgyúlt, és szüleim megnyugtattak, hogy csupán apám zsebórája ketyeg, tudtak csak egy pohár vízzel s szelíd, jó szóval álomba ringatni. Jóval később jöttem rá a kémszekér szó értelmére: a trénszekérrel tévesztettem össze; a városban pedig az idő tájt úgy hírlett, csak úgy nyüzsögnek a kémek. S apámért volt okunk aggódni: kollégiumban tanított akkor, kollégái, diákjai sorra estek el a fronton, s őt is bármikor behívhatták… Manapság az ember mindig nyugtalanul alszik, s gyakran arra ébred, hogy vajon milyen mulasztást követett el. Nem mindennapjaiban, hanem az emberi nem egyik felelős tagjaként. Mert annyi új meg új borzalomra virradunk, annyiszor kell tudomásul vennünk, hogy számosan irtózatos körülmények között pusztultak el… Sokszor úgy érzem, mintha az emberiség apraját-nagyját valakik edzésben részesítenék, hogy elviseljük az elviselhetetlent.

 

A kérdező: Nádor Tamás