Mezítláb, viperák között

Kígyó-bilincs – az alábbi vers címe arra utal, hogy egy végzetessé válható kaland örökre eljegyzett a kígyóktól való irtózással. 1935-ben írtam, körülbelül tíz évvel az esemény után, tehát aránylag „friss” élményből, majdnem végig pontosságra törekvő realista elemekkel, csak az utolsó négy sora kap fel valami természetfölöttibe. Menekülésem azonban nem e versbeli csoda által vált lehetségessé: ez inkább az utolsó pillanatok lelkiállapotának kivetülése, s az alábbiakban igyekszem a valóságot megközelítően elmondani.

Íme, a vers idevágó része:

A kígyószigetre vetődés előzményei:

1926 pünkösdjén apám és egy Bethlen-kollégiumbeli tanár kollégája, Enyedről, vagy tizenöt nagydiákkal kirándulásra indult a Déli-Kárpátokba, a majdnem kétezer méter magasban fekvő Zenoga-tóhoz. Engem is magukkal vittek, éppen tizenhárom éves voltam.

Az út első szakaszát vonaton, a Maros mentén a Szabadságharc egyik csatájáról híres Piskiig, majd onnan, egy szárnyvonalon, Hátszegen át Malomvízig (már a Sztrigy folyó szűk völgyében) tettük meg. Ez volt a Hátszegi-völgy – a Pallas Lexikon szerint „a regék és mondák megszentelt völgye”… Amit ettől kezdve a tájban, a természetben magamtól észrevettem, vagy amire vezetőink hívták fel diákfigyelmünket: mondhatni, mindenre emlékszem. Egy pillanatra láttuk Őralja várának romjait, majd, néhány percig is, a vánszorgó személyvonat ablakából, a Sztrigy túlsó partján, magas sziklán Kolcvár maradék falait; ez volt a Kendeffy család ősi fészke, s arról nevezetes – a monda szerint –, hogy Kendeffy Ilona ablakában üldögélve, aranyfonalat fonogatva várta haza tatár rabságból az urát: addig kellett fonnia, míg a guzsaly a víz színéig nem ér….

Malomvizen, évszázados park fái alatt, oszlopos tornácú udvarházban ebéddel fogadták a csapatot – ha jól emlékszem – a kollégiumba járó két Kendeffy fiú családtagjai. Délután indultunk tovább, erőltetett menetben, hogy még sötétedés előtt elérjük az erdészházat Gura Zlatban, ahol éjszakázni fogunk.

A szűk, legfennebb favágó-szekereknek való úton, már a harsogó, zöld vizű, sebes folyású Riu Mare völgyében, hirtelen eleredt az eső, a hagyományos, pünkösdi eső… És nyakunkon volt az eltévedés veszedelme is. A homályos bükk- és fenyőerdő sűrűjében sziklás, kövecses vagy sáros-lucskos ösvényen baktattunk tovább. Egyszer csak az egyik diák furcsa, gyíkszerű csúszómászót fedezett fel a kerékvágásban; lomhán vánszorgott, menekülésre képtelenül. Jó arasznyi hosszú lehetett. Tarajos gőtének vélték – de a természetrajztanár, miután turistabotjával megpiszkálta, hanyatt fordította, diadalmas felkiáltással „azonosította”, szalamandra, ritka nagyságú példány. Mindnyájan megbámulhattuk: hátán-hasán vörösessárga foltok – olyan volt, mint valami megcsökött, törpe sárkány…

Nemsokára olyan sötét lett, hogy alig láttunk tovább az orrunknál. És egyszer csak valami fény sárgállott előttünk, azt hittük, az erdészház ablaka, majd jobbra-balra is, az út két oldalán, olyanformán, mint manapság az útjelző cölöpök, csak nagyobb, alaktalanabb, sárgászöld fényforrással: mint valami mozdulatlan lidérc-sereg!… És mintha idomtalan, torzonborz alakok ácsorogtak volna mögöttük, rosszindulatú lesben. Borzongató látvány volt, szorosabban zárkóztatott fel apám mögé. Ő már tudta, mi ez a lidérc-csoport: a reves, korhadt bükkfák odvai foszforeszkáltak békésen s mégis ősvilági borzongást okozva, a nyirkos sötétségben.

Ez mind-mind örök emlékezetre méltó, először átélt csoda volt, ha nem is az egész társaságnak, de a legifjabb tagjának minden bizonnyal az.

Bőrig ázva, elcsigázva, valahogy mégis elvergődtünk az erdészházhoz, Gura Zlatban. Legalább százesztendős, zsindelyfedeles, tornácos, hatalmas faépület fogadott; valaha Rudolf trónörökös is szállóvendége volt, amikor zerge-vadászni járt a Retyezátban… Egy fagerendás nagy hodályban hatalmas, hasas vaskályha ontotta a tüzet, mint valami sárkány, a kaláni vasgyár századvégi remekműve. – Hátizsákjainkat, ruháinkat leraktuk, szárogatni kezdtük: máig is orromban az ázott gumiköpenyegek és bakancsok „kirándulás-szaga”. Éjjeli szállásunk itt került, földre terített szénán vagy szalmazsákokon.

Másnap, korán reggel a nagydiákok, vagy tizenöten, a természetrajz-tanárral fölkerekedtek, s nekivágtak az esőszitáló ködben a Zenoga tengerszeméhez vezető, meredek sziklaútnak.

Apám, hogy ne maradjak lent a kietlen völgyben, ismeretlen erdészcsaládra bízva, másrészt, hogy a Riu Mare pisztrángjaival közelebbi érintkezésbe kerüljön, s az estére visszavárt csapatot málélisztben sütött pisztrángvacsorával fogadhassuk – velem maradt.

Vágott két hosszú, érzékeny mogyoróvesszőt, műlegyes horgot szerelt rá, s vállunkon horgásztarisznyával kivonultunk az égerfás, fenyőcsemetés, páfrányos patakpartra. Ki törődött – a jó fogás reményében – a ködből szemerkélő permeteggel?… De két óra is eltelt, és egyetlen hal sem jelentkezett. Egy darabig mindketten a partról legyeztük, csapkodtuk a zúgó, hömpölygő, örvényt vető súlyos vizet – míg egyszer csak szép, kőgörgetegből alakult, zöldellő kis sziget előtt találtam magam; bakancsomat, levetve, a parton hagytam, s begázoltam a sebes, hideg patakba. Apám a parton maradt, közelemben. Miután szerencsésen kievickéltem, a sziget túlsó oldaláról legyezni kezdtem az eredménnyel kecsegtető, mélyebb, nagy szikla alatt megtorpant vizet.

És hirtelen, mintha hatalmas lámpát gyújtottak volna, vagy ég-darabnyi színházfüggönyt rántották volna szét: kisütött a nap.

Ami ezután történt, a versből már megtudódott, az írás elején. De, ahogyan már ott ígértem, a menekülés valódi, hiteles részleteit is el fogom mondani, hogy leleplezzem a költészet és valóság közti különbséget.

Amikor a második vagy harmadik viperát is átugrottam – a kemény vagy éles kavicsok, sziklák közt mezítláb! –, és igyekezni kezdtem vissza a gázló felé, apám, kiáltozásaimra, talán nálam is rémültebben azon bakancsosan, ruhástul, ahogy volt, horgászbotját eldobva megrohamozta az övig érő, sebes vizet. Meg-megcsúszva, botladozva ugyan, de átjutott a szigetre. Körülnézett; egy levedlett kígyóbőr éppen a lábam előtt, összekunkorodva, jellegzetes mintáival… Bizonyítéknak elég arra, hogy kiáltozásom nem vaklárma volt. Felkapott, s ölben vitt át a szigeten, már ő maga is a lusta s szerencsére támadásra még képtelen viperákat kerülgetve, hogy aztán csak kezemet fogva, vergődjünk ki a partra. Megmenekülésem csodával volt határos… Ha a viperák hűvös, esős időben nem is igen bújnak elő, nem izegnek-mozognak és nem agresszív támadók, ha véletlenül valamelyikre rálépek, könyörtelenül megmar. De ezt a tulajdonságukat csak később tudtam meg: rémületem indokolt volt. A versben, tíz évvel az élmény után, ezt a „csodát” toldtam meg a repülve menekülés csodájával – álombeli menekülések emlékét felhasználva. Ez az egyik magyarázat. A másik abból indul ki, hogy a partra vergődés pillanatától kezdve semmi, de semmi emlékem! A vers mirákulumszerű befejezése ebből a súlyos stresszállapotból is származhatott! A menekülés valóságos körülményeit pedig tőle tudhattam, s nem saját emlékezetemből közvetlenül… Akárhogyan is, a retyezáti kirándulás számomra abban a pillanatban véget ért. Hogyan s mivel telt el a délelőtt, s mivel a délután, az este; hogyan történt a viszontlátás a Zenoga-tó élményét hozókkal s másnap a hazautazás Enyed városáig – minderről, ha megfeszülnék, se bírnék egyetlen morzsányi emléket felszínre hozni. Mintha azon az átkozott szigeten, mely a viperáknak amolyan természet-adta engedményes területe volt, ahol senki se járt, senki se verte őket agyon: ha nem is éppen méregfoguk cseppjei, de valami mérges kigőzölgésük kábított volna el, ugyannyira, hogy erről a pünkösdi kirándulásról a várablakban haját fonó Kendeffy Ilona, a kerékvágásban cammogó szalamandra, a lidércfényű fák, az erdei ház kályhája, apám vízben gázoló, zöld vadászruhás alakja s a félelmes csúszómászóktól nyüzsgő sziget látványa maradjon minden emlékem. S hogy „a regék és mondák megszentelt völgye” számomra egy mondával gazdagabb legyen.