Körgallér roskadt vállra

(Borongós szürkületben, omladékos ház végében, felszaggatott, gödrös helyen találtam. Nekem háttal, magában ült, csak a felsőteste látszott, se pad, se szék alatta. Kietlen környezete, elhagyatottsága szíven fogott… S hirtelen a feje fölül, a magasból, panaszos verses beszéd hallatszott, ilyen formán:)

(Sírás környékezett. Mögéje léptem, s roskadt, előreesett vállára puha, prémes körgallért borítottam – nem tudom, honnan s hogyan került a kezembe… Feje közelségétől, válla érintésétől olyan erős borzongás járt át, hogy mielőtt megszólalhattam volna, felriadtam. Történt 1970 májusában.)

*

Álomban fogant, álomból ébrenlétbe átmentett versek, úgynevezett álomlátások, jelenések ősidők óta számon tarthatók. Mindenki álmodik. Költők is álmodnak, nemcsak álmodoznak. Szerencsére nem egyformán s nem ugyanazt! De még ha ugyanazt álmodnák is, más és más módon fejeznék ki, ahogy más és más módon írnak a valóságról is.

Rám az álmaim már ifjúkoromban olyan erősen hatottak, hogy napokig foglalkoztam egy-egy furcsább, igézetesebb álmommal. Kivált olyanokkal, melyekben mindennapjaim, közvetlen élményeim nyomát sem találtam meg; amelyek mintha máshonnan, messzebbről vagy inkább mélyebbről származtak volna, mint egyéni életem élmény- és ismeretanyaga… Később, amikor már írogattam, s fejemben verssorokat forgattam, egy-egy ilyen álom úgyszólván versben próbálta rögzíteni magát; néha csak foszlányokban, máskor olyan „épkézláb” sorokban, hogy csak papírra kellett őket vetni. Előfordult, hogy az álomban megjelent alakok is megszólaltak. Halottak is, élők is, és ami a legérdekesebb: mindig egyéniségükre jellemző mondókával vagy versszerűen tagolt mondatokban közöltek velem „valamit”. S ha vers nem is lett minden ilyen megnyilatkozásból, naplómban számos álominspirációt jegyeztem fel évtizedek során.

Tamási Áron gyermek- és ifjúkorom egyik nagyra becsült és szeretett, legendákkal körülvett erdélyi íróhőse. Később, a negyvenes évektől Kolozsvárott, majd Budapesten, egészen haláláig, csak erősödött a közös szülőföld-élményből is táplálkozó barátság és tisztelet érzése. Az életből való korai kidőlése nekem is érthető megrendülést okozott, s annak a már-már árvaságérzetnek jelentkezésével járt, mely aztán, egy évvel később, apám halálával természetesen az igazi, nagyon keserű árvaság gyászába öltöztetett…

Tamási Áron halála fölötti fájdalmamnak, veszteségérzetemnek két versben próbáltam akkor kifejezést adni. Eltűnésébe a budai utcákról, a baráti körből, a muzsikás vacsorázóhelyek törzsasztala mellől nem lehetett egyhamar beletörődni. Ezt a veszteségérzetet álmaimban való gyakori megjelenése kárpótolta – ha ugyan nem az ellenkezőjét érte el.

Az idézett vers néhány sora a fentebb érintett „mások hangján” szóló álomversek közül való (1970 májusából). Ha nem is Tamási életbeli hangján, de archaikus tartalmú és tárgyú mivoltában mintha mégis ő szólalt volna, s fejezte ki azt a környezetőrzést és lelkiállapotot, melyet a zord helyen, hol találtam, nyilván én tulajdonítottam neki, vagy fogtam rá álmomban, az álom jellemábrázoló és megjelenítő erejével.

Félreértés tehát ne essék! Bármily fájdalmas is, csak szeretném magam abba a hitbe ringatni, hogy valóban az ő másvilági alakjával találkoztam, s az ő másvilági – s az életbelitől ezért különböző fátylas-panaszos hangját hallottam! Valószínűbb, hogy a lehetetlent nem ismerő, bennem is működő emberi álomgépezet produkciója volt.

A szoba sötétjében, frissiben firkantott sorokat véletlenül találtam meg, évek múlva egy nagy levélborítékon, s az el nem homályosult kísérő érzések felhasználásával, kiegészítettem.