Huhogás?

Valamikor, a harmincas évek derekán, még kecsegtetett a remény, hogy a fővárosi-külvárosi habarcs-nyelv és velejárója, a semmiféle magyar tájnyelvből nem származtatható hanglejtés nem fog eluralkodni a szélrózsa minden irányából áramló nyelvjárásokon; bizony, reméltük, ezek kerekednek felül, s hoznak létre egy, a XIX. századinál egységesebb, kifejezőbb, hajlékonyabb, korral haladó, de mégsem mesterséges, erőteljes, magyar társalgási-irodalmi-tudományos nyelvet. Egyszóval a várva várt művelt magyart. Bagolyhuhogás-e, ha aggodalmasan úgy érzem, ez a remény csak kegyes óhajtás maradt, sőt mintha éppen napjainkban távolodnánk a leggyorsabb ütemben megvalósulása pillanatától?

Nem az irodalomra gondolok – a költészet és a próza java általában még mindig gazdagító, értékmentő szerepet tölt be mindenütt a magyar tájakon –, hanem a köznapi beszédre, a társalgási nyelvre. (A műszaki-tudományos nyelv állapotának vizsgálatára és megítélésére illetéktelennek érzem magam; az új ismeretanyaggal való küzdelmét azonban méltányolom, még akkor is, ha netán e küzdelemben olykor láthatóan alul marad…)

A társalgási nyelv vagy közbeszéd, látnunk és hallanunk kell, ha akarjuk, ha nem, mintha azt a korszakát élné, melyben nemcsak a mondatfajták közti hangsúlykülönbség, továbbá a kettős mássalhangzók használata tűnik el, hanem még a nyelvhelyességre vagy szabatosságra való törekvés írmagja is! Mintha egy láthatatlan, de mindenütt jelenvaló iskolahálózat működnék, az ország több ezer általános, közép- és főiskolája ellenében, s terjesztene, ijesztő eredménnyel, oly nyelvi szörnyszüleményeket, amilyeneket a legborúlátóbb század eleji nyelvész-irodalmár sem tudott volna elrettentő például kiagyalni. És ezek a torzszülemények titokzatos úton-módon szinte egyidőben bukkannak fel a főváros minden kerületében, sőt, az ország minden zege-zugában, mint valami óriási, vegyiháborús bomba szétfreccsent baktériumtelepei, és semmi hatalommal nem lehet őket kiirtani.

Azok a szavak és kifejezések pedig, melyeket, mondom, valami titokzatos robbanás erejével szorítanak ki, egyre szűkebb területre – maholnap csak a tankönyvekbe és az irodalomba húzódnak vissza, elannyira, hogy aki még használni meri őket, finomkodás és kényeskedés gyanújába keveredik. (Félő, hogy az ifjúság egy részének szándékoltan toprongyos, futóbetyáros öltözködése, csapzott-kócos haj- és szőrviselete: e nyelvi züllés kísérőjelensége.)

Valahol, mindinkább elhomályosulóban, élhetnek még a frissen kiszorított szavak és kifejezések. Amikor egy-egy láblabdázó híresség az ország szeme és füle előtt (televízióban és rádióban) nyilatkozik, talán ezeket szeretné felszínre hozni oly kétségbeesetten, mert az újsütetű képződményeknek nyilvánosság előtt való használatától visszatartja valami, holott, ha vállalná, talán egészen folyékonyan beszélne. Némely film- és színicsillag és csillagnő pedig, ha klasszikus magyar verset szaval, vagy verses szerepet mond, mintha már nem is próbálkoznék a mondatfajták hangsúlybeli különbségének éreztetésével: ha tenné, ingoványos talajra lépne; tehát egyformán hangsúlyoz – ha lehet ezt még egyáltalán hangsúlyozásnak nevezni – kijelentő, kérdő vagy óhajtó mondatot… E jelenségnek tulajdonítható, hogy aztán a legdallamosabb és -változatosabb mondanivalójú költemény is, így előadva, hasonlatossá válik a napszállat utáni méla, monoton békabrekegéshez.

Eddig csak általánosságban „huhogtam”, s lehet, nem is érti mindenki, miről beszélek. Ezeknek szolgálok az alábbi esettel; friss, még meleg, mert a napokban éltem át, s talán ez adta meg elmélkedésem nem éppen rózsás alapszínét. Nos hát, a minap, ahogy benyitottam a liftbe (bocsánat: a személyfelvonóba, ugyebár!), sietős léptekkel egy emberpár lépett be mögöttem, harminc év körüli nő, csinos műszőr bundácskában, s harmincöt körüli férfi, prémgalléros selyemballon kabátban, fényes bőrkalapban. Mielőtt a negyedik emeletre szóló gombot megnyomhattam volna, a férfi elém nyúlt, s ezt kérdezte: – Mennyi? – Ötven fillér személyenként, mutattam a perselyre készségesen, azt gondolván, vidékiek. – Nem azt kérdeztem, legyintett fölényesen a férfiú, hanem az emeletet!

Elöntött a keserűség, de fegyelmezetten mondtam: – Vagyis azt akarta megtudni, hányadik emeletre megyek. – Így is lehet mondani – vont vállat kelletlenül a prémgalléros, s talán már a pokolba kívánt. – A negyedikre – hangsúlyoztam, már egy kissé élesen, leckéztető hanghordozással. Erre a nő, nyilván sértegető szándékkal, hogy az érthetetlen huzavonának véget vessen, szó szerint a következőket mondta:

– Mink a ötre!

Úgy néztem rá, hogy joggal hihette, valami bogaras őrült vagyok. Fogalma sem volt róla, minek köszönheti görbe tekintetemet. Hogy három szóban három olyan hibát ejtett (ő így mondaná: hibát vétett), amelyekért már a negyedik elemiben megbukhatott volna magyar nyelvtanból – s hogy ez világrekord! (Azoknak az olvasóknak, akiknek netán fejtörést okoz, hogyan kellett volna mondania, úgy írom ide, ahogyan a találós kérdések megfejtését szokás:

 MI AZ ÖTÖDIKRE)

Már nem helyesbítettem. Céltalan lett volna. Ez volt az utolsó szavunk egymáshoz. Szinte kivetítve láttam néhány pillanatig, a repülő szekrényben. S mikor végre a negyedik emeleten zökkenve megállt, oly sebbel-lobbal rontottam ki belőle, mintha kergetnének, holott csak magamtól menekültem: oly erős indíttatást éreztem, hogy megnyomjam a lefelé vivő gombot, s a világrekorder asszonyságot lovagostul-férjestül egyenest a pincébe küldjem.

 

*

 

Lehet-e ezt fejlődésnek, korral haladó változásnak tartani? Nem egyfajta új osztálytagozódás előjele-é, ezúttal nem anyagi vagy származási, hanem nyelvi állapot szerint? Nem holmi új kasztrendszer sejlik a láthatáron, melyben annál előkelőbb valaki, mennél rútabban beszél?

És huhogás-é csakugyan, amiket itt vázlatosan leírtam? Ha az, szolgáljon mentségemül, hogy a tudós Johann Gottfried Herder okulárés, fehérlepedős kísértetét hessegettem vele a fejem felől.