„Írószobám”

– Jékely Zoltán otthonában vagyunk, a Frankel Leó utca 23-as számú ház negyedik emeletén. A kis szoba, amelyben Jékely Zoltán dolgozik és él, ablakával egy kórház falára néz, a ház mellett villamosok, autók közlekednek állandóan, nincs éppen békés, meghitt, idillikus nyugalom, pedig úgy tudom, a költő, aki ebben az otthonban él és dolgozik, idilli tájakról, Erdélyből került bele a fővárosi kavargásba. Hadd kérdezzelek meg először, Zoltán, arról, hogy honnan is indultál, hol telt az ifjúkorod?

– Amint az előbb magad is mondtad, Erdélyben; gondolom, ezúttal az érdekel, hogy miből lett később az irodalom és a költészet, az én esetemben. Azzal kezdem tehát, hogy öt és fél éves voltam, amikor szülőföldem az első világháború végén megrázó változások színterévé vált. Azt hittem, itt a világ vége, amelyről nagyanyám annyit beszélt… A katonák, a postások, a vasutasok egyenruhája, sapkája, de nemsokára még az ólomkatonák uniformisa is megváltozott. Rám is rám ragadt a felnőttek kétségbeesése, a kisváros siralomház-hangulata. De bármilyen gyors volt a változás üteme, annál jobban ragaszkodott az ember sok mindenhez, amit megszokott, a maga életformájának tartott. Szüleim egzisztenciális gondjait, keserűségeit traumaszerűen hordoztam már kisfiú koromban. És ugyanígy érintettek a tágabb környezet, az intézmények, alapítványok sorsáról érkező hírek és mindennek, ami a magyar múlt, recsegése, ropogása.

 

 

– Úgy tudom, hogy Enyeden jártál iskolába, majd pedig az Eötvös Kollégiumban folytattad tanulmányaidat.

– Igen, Enyeden, és először erről, aztán majd a kollégiumról is, az Eötvösről. Enyed akkor tízezer lakosú város volt, lakói többségükben reformátusok. A Bethlen Gábor alapította Kollégium árnyékában akkoriban ünnepelték az alapítás 300. évfordulóját. Enyed város történelme során többször felgyújtott, porig égett, háború-dúlt fészek az Érchegység nyúlványai és a Maros közti síkon. Ezzel a csapásokban gazdag történelemmel és a nagy diákelődök tetteivel, műveivel már a kisdiák megismerkedett. A rendkívül erős hagyományőrzés, sorsvállalás példamutató. Apáczai Csere János, Bethlen Miklós, Páriz Pápai Ferenc, Bolyai Farkas, Kőrösi Csoma Sándor, Kemény Zsigmond, Barabás Miklós köztünk lebegtek. Aki komolyan vette, hogy a Kollégium, a város, a magyarság őrzésében, vigyázásában tetemes részt vesznek ezek a nagy szellemek, azt bizonyosan támogatta is ez a hit az élet sokfajta veszedelmében. Enyed ennek a nagy embereket kibocsátó múltnak köszönhette, hogy egy kicsit hivalkodón ugyan, de nem egészen jogtalanul, a sok hasonló érdemű kicsi magyar Athén közt Maros-parti Athénnak nevezték el még a múlt században – nem csodálnám, ha éppen Jókai lett volna a keresztapa. Ő megfordult már az ötvenes években a poraiból éledező főnixvárosban. De ez a „Maros-parti Athén” nemcsak történelmének és tudományos múltjának súlyát igyekezett rám kényszeríteni. Ennek a városnak köszönhetem, hogy gyermekkoromat, tizenhárom éves koromig, megtöltötte különféle archaikus játékok izgalmával, a Maros-part horgászkalandjaival, első barátságok és szerelmek élményével csakúgy, mint temetések borzongató látnivalóival. S általában olyasmivel, amire később rétegeződhettek az élet különféle izgalmai, élményei és borzongásai. Olyan mélyen él bennem ez a tizenhárom esztendő, hogy Enyed még mostanában is egy-egy álmom vissza-visszatérő színtere.

 

 

– A legkorábbi verseidet olvasva úgy látom, hogy amit most elmondtál, az nagyon összerímel ezekkel, hiszen verseidben is ez tükröződik: a természet, a teremtett világ, az állatok, a halak, a horgászat és a halál élménye, a temetők járása, nemhiába mondtad Enyedről, hogy a temetők városa is. De Enyedről átvezetett az utad Kolozsvárra is, és ott keletkezett verseid hátterében megjelenik a Házsongárdi temető meg az iskolák, a barátok, az ifjúkori emlékek.

– Köszönöm, hogy Kolozsvárra is rátérsz, és alkalmat adsz erről a városról is beszélnem. Körülbelül hasonló súllyal vagy ragaszkodással emlegethetném és emlegetem is ezt a várost, ahova 26-ban szólította el apámat Enyedről a megélhetés gondja és az irodalom, az akkor éppen bontakozó erdélyi magyar irodalom. Hogy mindjárt a legfontosabbat említsem, anyám családjának a városa volt, a különböző fokú rokonság jelen volt úgyszólván a társadalom majd minden rétegében. S ez kárpótolta az Enyeddel elvesztett otthonosságérzést. És még valami, talán bizonyos szempontból ennél is fontosabb: a legnevezetesebb erdélyi írókkal való korai megismerkedés. Kuncz Aladár, Hunyady Sándor, akikkel egy ideig egy fedél alatt is laktam; Kós Károly, Reményik, Makkai Sándor, Dsida Jenő: mind-mind gyakori vendégeink – akárcsak Tamási Áron és Kemény János – és később, első zsengéim idején, első bírálóim és pártfogóim a családon kívül.

 

 

– De most hadd szóljunk apádról, bár néhány szó már esett róla eddig is. Azt hiszem, mindenki tudja, hogy édesapád Áprily Lajos volt, akit nagyszerű költőnek ismerünk és tisztelünk valamennyien. Megvallom, eddig is eltűnődtem már azon, amikor az ő köteteit és a te köteteidet forgattam, hogy milyen sokféle szál köt össze benneteket, és mégis mennyire másféle költők vagytok. Azt hiszem, ami összeköt, azt talán így tudnám nevén nevezni: afféle orfeuszi költők vagytok mindketten, szinte megértik szavatokat az állatok, és szót fogadnak nektek a növények, ebben tehát közösséget sejtek Áprily Lajos és Jékely Zoltán között. Mégis nagyon különböző lelki alkatú költőnek érezlek titeket, úgy érzem, benned több a zaklatottság, több a drámaiság, több a nosztalgia. Áprily Lajosban talán több a harmónia.

– Akkor engedelmeddel megpróbálok egyet-mást erről a „komplexumról” – ha akarod – elmondani. Természetesen csak látszólag könnyű beszélni erről. Az a veszély fenyeget, hogy magam-gyártotta elméleteket szajkózom, ha ilyen helyzetbe kerülök. Ennek fő oka, hogy apám költő voltáról mindenki, aki író, tudomással bír, és kézenfekvő az összehasonlítás. Te magad most érdekesen alkalmaztál bizonyos distinkciót. Én már első zsengéim óta nehéz helyzetben vagyok, mondom, emiatt. Néha, tapintatlanul, még most is vetélytársakként akarnak egyesek kezelni kettőnket, márpedig ez mindenképpen bántó és erőszakolt dolog. Azt hiszem, neked is ez a véleményed erről. Valószínű, hogy apám nélkül is költőféle lett volna belőlem. De a talentum vagy adottság, ami velünk születik, ilyesmihez nem mindig elég. Lehet, hogy kevesebb költészethez illő műveltséggel vágtam volna neki a pályának, hogyha nem az ő környezetében növök fel, hanem olyanfajta külvárosi szegénységben, magamra hagyva, mint amilyenben ő élt szegény, Kolozsvárt, egyetemi éveiben. No de hát megpróbálok pontosabb lenni. Költői cseperedésem apám közelében, egy darabig, amíg padláson irkáltam, és rejtegettem rendkívül zsenge első zsengéimet, az ő tudta és beleszólása nélkül kezdődött, de példája és az a tudat, hogy költőként is megbecsülik, bizonyosan hatott rám. Tehát előbb a példa. Később, amikor a dugdosott versek előbb anyám, majd apám kezébe kerültek, további próbálkozásaim már nem maradhattak titokban. Ez körülbelül már az érettségi idejére esik, és már Budapesten vagyunk, messze attól az ihletet adó és idilli világtól, Enyedtől, Kolozsvártól és főleg attól a padlástól. Akárhogy is: abban a légkörben, pontosabban: a műhelyben folytattam továbbra is inaskodásomat, amelyben apám volt a mester. Ezt így kell érteni, majdnem szó szerint. Vagyis úgyszólván kezem ügyében találtam a mívesség mintáit és szerszámait. Az írógép is ideértendő, nemcsak a könyvek és az ő verskötetei. Elég sok ilyen „műhelybeli” vers bizonyítja, hogy az ő hanghordozását, nyelvjárását, szóhasználatát követem, talán még tizenkilenc-húsz éves koromban is; persze már más külső hatásokkal keveredve. (Itt elsősorban Kosztolányi érzelmesebb verseire célzok.) És ezután talán már ösztönös menekülés volt a fenyegető helyzetből való kitörés, hogy az akkor modernnek számító francia költészettel kezdtem barátkozni és töltekezni, szinte habzsolva és telhetetlenül. A költői kifejezés új útjai világítottak előttem ezekből a Valéry-, de különösen Apollinaire-féle versekből. Ez járatlan út volt, a járt utakat, apámét, Kosztolányiét erőltetett igyekezettel hagytam el, szerettem volna letérni róluk. Nem mindig és nem egyszer s mindenkorra sikerült. Tudom, voltak visszakanyarodások, de még kölcsönhatások is, amire ő maga hívta fel a figyelmemet, talán buzdításul. Ha az eltérés, távolodás szándéka durván, átlátszóan sikerült, apám rosszallását érezhettem; nem hiúságból rosszallotta, természetesen, hanem a modorosságtól, a magamtól elidegenedéstől, természetes hangomtól való elszakadástól féltett. Ez a korszak azonban legfeljebb két-három évig tartott. Formai lazulások, libertinus tárgyválasztás, szabadszájúság, nyegleség tűnhetett apám szemébe, s tette aggályossá. Őneki 1908 körül, amikor egy-egy versét a kolozsvári Egyetemi Lapok szerkesztőjének, Kovács Dezső professzornak felajánlotta, a kiváló konzervatív ízlésű íróember azt mondta: „Magát, fiam, megbolondították a nyugatosok!” Ő effélét nem mondott nekem, sokkal finomabban fejezte ki a nemzedékváltás tüneteit, beletörődve bölcsen: „Párizst kerestem húszéves koromban, / Szívem Baudelaire-re és Verlaine-re vert, / A te zenéd más ritmusokra dobban, / Párizs mást küld neked: Apollinaire-t.”

– Összegyűjtött verseid kötetében olvasom, ahogy apádra visszaemlékezel. A halála után írott versek, a Kalapkorona, a Most, midőn teljes árva lettem vagy Az utolsó sétánk tanújához című vers mind arra mutat, hogy a különbözőségek mellett tulajdonképpen nagyon meghitt kapcsolat volt közöttetek.

– Erről most már csak annyit, hogy nyilvánvaló abból, amit eddig elmondtam: voltak kísérletek a tőle való teljes elszakadásra, de nem sikerült, és nem is erőltettem. Tehát nekem nem volt úgynevezett apa-komplexumom, ami annyira divatos; olyasmi igazán nem volt, ami kártékonyan vagy kínosan hatott volna reá vagy akár reám. Most van, és ezt akarom éppen megmondani. Nagyon nehéz napjaimban még mindig ösztönösen őhozzá folyamodik az emberben meghúzódó gyermeklélek, ilyen értelemben van, az ő hiányának érzete váltotta ki. Hiányérzetem, ahogy ezek a nehéz és még nehezebb napok sokasodnak, mind nagyobb és mind fájdalmasabb. Ugyanezt mondhatnám például anyámra vonatkoztatva is. Most, ha megengeded, a kettejük közötti lelkembeli különbséget is kifejteném. Mert különbség van a helyzetek között, amelyekben egyikük vagy másikuk hiányát érzem. Nehéz élesen elhatárolni, de többször megfigyeltem magamon, hogy betegség, kisebb-nagyobb testi sérülések pillanataiban anyám a remélt és hívott segítség. Ez természetes, hisz a sebeinket ő kezelte, ő kötözte be gyermekkorunkban, és az orvosságokat is ő diktálta belénk, vagy rakta ránk a hidegvizes borogatást. Apámhoz viszont akkor menekültem vagy menekültem volna mindig, amikor minden recsegett-ropogott bennem vagy körülöttem, a városban, az országban vagy a világban. Ez az apa-komplexumom.

– Még kamaszkoromban bűvölt el engem egy versed, egy antológiában olvastam, de máig is tudnék idézni belőle, ha nagyon megszorítanál, ez a versed a Pisztráng balett. Csodálatos költemény, a varázsát máig sem tudom megmagyarázni, még arra sem tudok logikus magyarázatot, ami benne érthető, arra meg még kevésbé, ami a beavatatlanok számára érthetetlen, mert meghitt dolgokra utal, a Kuvaszóra, Kaskötő Danira és így tovább. Hogyan keletkezett ez a vers?

– Valami varázsról beszéltél az előbb, most attól félek, hogy magyarázgatva ez a varázs esetleg elfoszlik, de azért megpróbálom úgy mondani az ezzel kapcsolatos mondanivalómat, hogy megmentsem ezt a bizonyos hangulatát. Elöljáróban annyit, hogy ez a vers a legelső öt közé tartozik, mely a Válasz-ban jelent meg tőlem, még 1935-ben. (Talán ez vitte be később a többit is.) Kristályvillanás volt az akkoriban írott versek szürkébb konglomerátumában… Valamit a helyszínről, természetesen, mely megidéződött ebben a versben. 1922 és 24 nyarát a Székelyföldön, Erdőfülében töltöttük. Az öreg molnárház előtt, melyben szállásunk volt, folydogált a gátakban, malmokban, pisztrángokban gazdag Kormos-patak. A falun felül már legelők, kaszálók, aztán sűrűsödő erdők a Hargita felé és fenyvesek. Ott, a Kuvaszónál sohasem jártam, mert ahányszor nekivágtunk, medárdusos zápor keletkezett, visszaparancsolt. Pedig a legendákba illő, százéves emberről, akinek hal- és vadorzás volt a foglalkozása, sok mindent hallottam azoktól, akiknek szerencséjük volt találkozni vele. A gátak viszont ott voltak a közelünkben, és voltak holdvilágos esték, amikor a pisztrángok valamiféle rituális ugrándozásba kezdtek. Talán valami akkor frissen kikelt éjjeli lepkék után ugrándoztak magasra, ki a vízből. Ezt a csodát többször megbámulhattam, és aztán, mikor 35 nyarát Pesten kellett töltenünk, az ilyen erdélyi nyarak fájdalmasan, egyre erőteljesebben hívogattak. A vers tehát egyfajta emlékidézés, az elveszítettnek visszabűvölése – „az elvesztett idő nyomában”.

 

 

– Értem, csak azt nem tudom, hogy a te vonzódásod a horgászathoz, a vizekhez, a halakhoz csupán ettől a pisztráng-varázslattól, pisztráng-balettől származik-e, vagy ezt is, mint a költészetet, némileg apádtól örökölted. Úgy tudom, ma is kedvenc szórakozásod, időtöltésed vagy – divatos szóval – hobbyd a horgászat, de azt hiszem, ahogy a verseidet olvasom, neked ez több is, mint egyszerű időtöltés vagy kikapcsolódás.

– Nehéz! Sok kérdést foglal magában az, ami egynek látszik. Megpróbálom ezt is az elején kezdeni. Mint minden testi- és lelkialkat-formáló kedvtelés vagy szenvedély, alkalmasint a horgászat is gyermekkori fertőzés vagy oltás következménye, és ebben is apám a ludas. De voltaképpen ősemberi foglalatosság, akárcsak a vadászat vagy a pásztorkodás vagy a szántás-vetés. Hét-nyolc éves koromban voltak ezek az előbb emlegetett első nagy élmények, aztán később az enyedi Maros-parton, amikor apám, aki már gyermekkorától fogva horgászbottal járkáló ember, a hosszú mogyoróvesszőt a kezembe adta. És megfogódott az első, a második, aztán már nem is számolható hal. Ezt azért hangsúlyozom, hogy ne gondolják valamiféle kultúremberi menekülésnek, hobbynak – ahogy az előbb mondtad – vagy vasárnapi horgászatnak ezt. Ha lehetne, én minden napomat és minden órámat a vízparton tölteném. És ehhez képest százéves koromban is bércsalásnak fogom tartani a szobában, íróasztalnál, könyvek közt töltött időt. De természetesen, mint minden szenvedélynek, a horgászmániának is vannak fokozatai, visszaesések és emelkedések egy láthatatlan grafikonon. Egy bizonyos életkoron túl már nem a mindenáron való halfogás a fontos és a kalandra csábító! A horgászbot, a vízicsizma, kutyapecérnek való ruhadarabok, rossz kalap s a többi hozzásegít, hogy a természettel fenntarthassam ezt a gyermekkorban, és mondom, valami ősemberi szertartásban kötött szövetséget. És aki négy-öt évtized óta vadászgat vagy halászgat, jól tudja, hogy a zsákmány mint eredeti cél elhomályosulhat a véletlen kínálta, egészen másfajta eredmények mellett. Sokszor találkozom csodálkozó kibictekintetekkel, amikor látniok kell, hogy egy-egy szép halat visszacuppantok a Dunába. Nem feltétlenül azért, mert méreten aluli a törvény szerint, hanem mert egyszerűen megsajnáltam; rám nézett. És ez az érzelmesség az utóbbi években egyre határozottabban és kíméletlenebbül jelentkezik. Magamat nem kímélem. A gyermekkorban annyira várt vízicsodát tehát már nem feltétlenül egy óriás hal partra vonszolásától várom, sokkal jobban izgat például a part menti római őrtornyok törmeléke, nyílhegyek, cserépdarabok, hálónehezékek, melyek olykor a tarisznyámba kerülnek, vagy az uszályvontató lovak patkolóhelyein a számtalan elvásott vagy épen vízbe került két-háromszáz éves patkók, óriási hajószegek és csáklyakampók. Ezek a zsákmányaim. Aztán csak csodálkoznak a horgászszövetség ellenőrei, hogy eredménynaplóm egy-egy évben rendkívül szegényes.

– Nem szegényes azonban a költői termés, amit a horgászás révén learatsz. De hadd emlékeztesselek most, ha nem is horgászattal, de természetjárással kapcsolatban egy közös élményünkre. Több mint tíz esztendővel ezelőtt jártunk egyszer Romániában, Sinaia felé utaztunk egy autóban, négyen ültünk a kocsiban, rajtunk kívül egy romániai magyar költőtárs és egy kedves íróasszony. Ahogy a hosszú úton beszélgettünk, egyszer csak ez az asszony, aki addig hallgatott, megszólalt és azt mondja: „Hát magukat, költőket csak a vers, a szerelem meg a politika érdekli, semmi más?” A költészetről már esett néhány szó, beszéljünk most talán a másikról, ami még minket érdekel, beszéljünk a szerelemről, arról is, persze, a verseid kapcsán. A utóbbi tíz-tizenöt évben írt verseid közül nekem a Megperzselt angyalok az egyik legkedvesebb. Most is települnek még a válladra megperzselt angyalok?

– Rendkívül indiszkrét kérdés! Inkább azt mondanám, hogy magam lettem idők folyamán megperzselt ördög. De ha már ilyen kegyetlenül faggatsz, akkor egyet-mást azért el tudnék mondani erről a bizonyos szerelemről, vagyis arról, hogy miként viszonyultam hozzá, és a nőkkel miféle kapcsolat teremtődött néhány évtized alatt. Sokat irkáltam naplóban, versben, prózában egyaránt erről a témáról, fecsegtem is nem keveset, többet a kelleténél és kellő megfontolás nélkül. De nyilatkozni a rádiónak, természetesen, eleve gátlásossá tevő feladat; csak általánosságban lehet erről beszélni. Azzal kezdhetem, hogy mindjárt valaki másra fogom a magam szerelem-élményét vagy – pontosabban – a nőkhöz való viszonyulásomat, éspedig Alfred Mombertre, akinek egy költeménye néhány esztendeje telibe talált. Tengerparton, valahol, izzó homokban heverésző, hatalmas meztelen női testek végeláthatatlan sora. Talán szobrok, nem is hús-vér alakok, és közöttük egy botorkáló férfi, egyedül, tétován. Álomszerű látomás. A rendkívül furcsa versről lapalji jegyzet árulja el, hogy Mombert egy régi perzsa költő versében találta ezt a látomást, és csak újraköltötte… A tétován, talán a válogatás zavarában leledző férfi alakjában magamra ismertem. Mintha lelepleztek volna magam előtt is, olyan helyzetben mutatva meg, amilyenben nem mertem volna ilyen pontosan megmutatni magam. Hogy mennyire így van, egy később előkerült fénykép bizonyította. Ez a fénykép egyszersmind azt is elárulja, hogy kamaszkori helyzetek és élmények továbbéléséről van szó ez esetben is. A fénykép 1930-ból való; olyan pillanatot örökít meg, amilyenekben gyakran volt részem, hála a kolozsvári nyaraknak, gyümölcsszedéseknek, Szamos-parti fürdéseknek, társas kirándulásoknak. Ezen a fényképen négy gyönyörű, tizenhat-tizennyolc év körüli lány üldögél, heverészik virágos mezőn, bokrok előterében, mosolyogva, magakelletőn. Közöttük vagy kettő Éva; egyikük sincs évakosztümben, mint a Mombert-féle vízióbeliek, hanem csinos, illedelmes, bokorugró turistaruhában, szoknyában, és közöttük, felsőtesttel kiemelkedve, a tizenhét éves legényke diadalmas mosollyal, amelyre semmiféle jogcímem nem lehetett – azon kívül, hogy mindegyikükbe szerelmes voltam, halálosan és éppen ezért teljesen reménytelenül. Három barna, egy szőke leány, egyik szebb, mint a másik, hamvas és duzzadó. Nem hiszem, hogy túloznék, ha feltételezem, hogy ezt a négy lányt, a szépségnek ezt a négy változatát kerestem azután és véltem meg-megtalálni később, amikor végre nekibátorodtam, és nem hátráltam meg, ha a csábításukkal vagy a kíváncsiságukkal találtam szembe magam. De azt a négyet, akik valóságos udvart alkottak a kamaszfiú körül, az erdei tisztás gyepén: egytől egyig elvesztettem, anélkül, hogy annak rendje és módja szerint megtaláltam volna. És ez a veszteség máig sajog, mint valami szégyenérzet. Késő bánat, nagyon késő bánat. De az ember hajlik rá, hogy remélje: egy következő életben még kárpótolni tudja majd az ilyen természetű veszteséget.

 

 

– Térjünk át akkor harmadik rögeszménkre, a politikára, vagy ha tetszik, az ember, a nemzet, a társadalom sorskérdéseit feszegető közéletiségre. Azt hiszem, ettől se tudunk menekülni, mint a szerelemtől és költészettől, még ha akarnánk se. Abban az antológiában, amelyben először találkoztam a Pisztráng-balett-tel, úgy emlékszem, még ugyanabban találkoztam A marosszentimrei templomban című költeményeddel is, és ez a versed is nagyon mély hatást tett rám. Jóval később, ahogy összegyűjtött verseidet olvastam, rábukkantam egy 1964-ben írott versedre, amely A marosszentimrei templomban címűt juttatta eszembe, ez A Missa pro pauperibus hallgatása közben, amelynek van néhány tisztes társa a mai magyar költészetben. Úgy érzem, Vas István Cambridge-i elégiá-ja vagy Jankovich Ferenc Fontainebleau-i elégiá-ja is a testvérei közé tartozik. Talán nem érted félre, szerintem egyik sem helyettesítheti a másikat, inkább erősítik és kiegészítik egymást. Én főleg erre a négy megrendítő sorra emlékszem vissza a te költeményedből:

 

Nekik köszönheted, finom világ, ezt a muzsikáló csodát, nekik, akik rongyos zászlók alatt csontjaikból raktak védőfalat…

 

Nekik tehát, Balassinak, Zrínyinek, Petőfinek és névtelen áldozatainknak, elesettjeinknek is köszönheti haladását a világ…

– Engem már, azt mondhatnám, hogy kora ifjúságomban is vonzottak és termékenyítettek az emberiség sorsáért aggódó művek, különféle látomások és próféciák. A Faust vagy Az ember tragédiája mellett a Korhadt fakeresztek és a Véres napok is. Lehetséges tehát, hogy nem egy versben vagy novellában felfedezhetők az általad közéletiségnek mondott magatartás közvetlen vagy áttételes, jelképes megnyilvánulásai. Az a vers, amit az előbb ilyen magas rangban emlegettél, azt hiszem, a második vagy a harmadik bécsi utazásom emléke. Mint mindig, valahányszor Nyugatra vetődtem, vagy akár a felvidéki városokba, csodálattal és fájdalmas irigységgel álltam meg az épen maradt több száz éves történelmi épületek vagy egész palotasorok, utcasorok előtt. Ez, gondolom, minden külföldet járó magyar örökletes kényszere; az összehasonlítás és a töprengés, hogy miért csak ezen a földön pusztult el mindig és majdnem minden háborúban annyi minden!… Romjainkat lelkünkben hordozzuk, világgá visszük, akárhová vetődünk. Nehéz felelőtlen boldogságban álmélkodni Prága vagy Milánó dómjaiban, hol még a miniatűr márványfaragványok is épen maradtak, mint valami csipkék a vitrinben, amikor idehaza a legvastagabb bástyák is porba omoltak. Egyébként, ha meggondolom, hogy már 1935-ben a romladozó marosszentimrei templomban átélt gyermekkori istentisztelet emléke kísértett – ezt emlegetted az előbb abban a bizonyos versben –, és aztán, hogy másról ne beszéljek, a zsámbéki romtemplom: ezt a témát visszatérőnek, obsessio-szerűnek tartom. Voltaképpen csak azt folytatom másfél évszázad különbséggel, amit Kölcsey például a Huszt romjai láttán elkezdett.

 

 

– De folytatsz te mást is, ha jól látom. Akkoriban, jó tíz évvel ezelőtt jártunk mi a tengerparton is. Ott álltunk Mamaia vidékén, a Fekete-tenger partján, én messze néztem a tengerre, és valami olyasmit mondtam, hogy úgy érzem, egy nép, amelynek tengere van, bármikor meghosszabbíthatja magát horizontálisan akár a végtelenségig. Erre te valami olyasmit válaszoltál, ha jól emlékszem, hogy mi csak fölfelé hosszabbodhatunk meg. Aztán hozzátetted, kissé keserűen, hogy egészen a tébolyig. De én most ennek a fölfelé meghosszabbodásnak a jóféle lehetőségét és reményét emlegetem: ott látom a Zsoltár özönvíz után című versedben, amely a hatvanas évek közepe táján keletkezett, a dunai, a Szentendre környéki és a felső-dunai árvíz után. De nemcsak verseidben, novelláidban is föltűnik a közösségi érzés, a társadalmi érzékenység, akár az olaszországi tárgyú novelláidra gondolok, akár másokra, amelyekben brutalitás, az embertelenség minden formája ellen tiltakozol.

– Külön is köszönöm ez irányú érdeklődésedet, ugyanis éppen az elmúlt hetekben feküdtem neki néhány elfelejtett, félben-maradt vagy rosszul megírt régi elbeszélés tatarozásának. Tehát közelebbről és mélyebben ismerkedhettem prózaírói tulajdonságaimmal. Feltűnt mindenekelőtt, hogy prózai vállalkozásaimat félvállról vettem valamilyen okból, és magam is mostohábban kezeltem, mint a verseimet. Talán ez lehetett az oka, hogy pályafutásuk nem volt olyan szerencsés, mint a verseké. Másik magyarázat – lehet, hogy ez is apai örökség bizonyos értelemben – a prózának a vers alá rendelése. Pedig, amint a most említett régebbi novellák egyikében-másikában is feltűnik, a vers- és prózaélményeknek – hogy úgy mondjam – ihletküszöbe majdnem azonos vagy nagyon hasonló, úgyannyira, hogy egy-egy novellát akár versbetétekkel is fűszerezhetnék, vagy megfordítva, egy-egy novellarészletet csak versbe kellene szednem… Mégis, háttérbe szorulásuk legvalószínűbb oka, hogy a versekkel ellentétben, melyek a te megállapításod szerint is már kezdő koromban bizonyos formaérzékről vallottak, az elbeszélések stílusukban és formájukban éretlenebbek. Még hagyján, ha szándékoltan maradnak el és ütnek el a korszerű novella- vagy regénystílustól, de akkor is vagy akkor a legkivált, ha témájukban valóság fölöttiek, és voltaképp egy-egy furcsa álom kristályosodási pontja köré épültek…

 

 

– Némelyik novellád olyan, mintha egy álom leírása volna. Valóban képes voltál arra, hogy pontosan rögzítsd álmaidat, vagy az álomszerűség csupán krúdys fogás? Főként a Gyöngyházy-novellák érdekelnek ebből a szempontból. Vajon ez a furcsa, lebegő életű főhős, Gyöngyházy karaktere sugallta-e az álomszerűséget, vagy a te személyes álmaidról van itt szó?

– Már valamikor 34–35-ben, amikor elkezdtem naplót vezetni, főleg és valóságélményeimet úgyszólván elhanyagolva, elsősorban álmaimat írtam le. Nem tudom most utólag ennek a magyarázatát. Úgy látszik, valamilyen ösztönös módon fontosságot tulajdonítottam nekik, nagyobb fontosságot, mint hétköznapjaimnak. Később aztán kezdtem felismerni bizonyos jellegzetességüket ezeknek az álmoknak, és azt is meg mertem állapítani s most is vallom, hogy nem mindegyik személyes vagy egyszerűen csak magánálom: jelképes mivoltuk nyilvánvaló. Többet tudnak ezek az álmok az álmodójuknál, erre a vonásukra elég korán ráébredtem, és aztán alaposabban kezdtem velük foglalkozni, megbecsültem őket, így lettek előbb-utóbb egy-egy novellámnak a magjai. Ez aztán összefügghet természetesen a befele-fordulással, mely az ötvenes években amolyan ösztönös védekezés volt, és ez esetben talán szerencsés védekezés… Az előbb említetted azt a bizonyos Gyöngyházy nevezetű lényt, és biztosan töröd a fejed, hogy milyen mértékben azonos énvelem, vagy pedig esetleg valaki más is keveredik az ő vonásaiba? Egyszerűen régi írói gyakorlatra emlékezve folyamodtam ehhez a megoldáshoz; álom-énemnek nevet adtam, méghozzá Gyöngyházy családnevet; és tekintve, hogy ennek az álom-énnek kalandjai és történetei olykor az elhihetőség szélső határán mozognak, szándékosan emeltem Münchhausen báró rangjára, legalábbis az övével asszonanciában lévő Gyöngyházy név adományozásával. Ez az írói fogás aztán bátrabbá tett. Gyöngyházyra akármit ráfoghatok, nem énvelem történt, nem én követtem el, vagyis kalózlobogó alatt vitorlázhatok, ha nem is éppen tengereken. És álorcával közlekedhetem, esetleg másokat is rémítgetve vagy éppenséggel magamat ijesztgetve, az álom kínálta, furcsábbnál furcsább helyzetekben. Krúdyt emlegetted, bizonyosan jogosan. De Kosztolányit se felejtsük el. Ezek a legközelebbi minták, mindketten ifjúkorom bálványai. Krúdyról tudjuk, hogy megszámlálhatatlan kalóznév alatt „szindbádkodott”, hol Végsőhelyi Kálmán, hol Rezeda Kázmér, hol Nagybotos Viola stb., stb. Kosztolányi azonban, legalábbis emlékezetem szerint, beérte az egyetlen Esti Kornéllal. Ezt a hősét teszi meg olyan kalandok és események szenvedő vagy cselekvő főszereplőjének a világ különféle pontjain, amilyeneket a Logodi utcából oly ritkán kiruccanó családapa és íróasztal rabja vagy restellt volna, vagy csak szeretett volna átélni és végrehajtani… Emlegetted, és bizonyára nem egészen hiába az úgynevezett világnézeti állásfoglalásaimat egy-két novellámban. Hát hogyha már emlegetted, akkor megint csak valami nagyon régivel és nagyon gyermekkorival kell kezdenem a magyarázatot és a választ erre a kérdésedre. Talán tizenegy-tizenkét éves voltam, amikor az első novellaszerű írásom megszületett. De mi szülte meg? Ez, azt hiszem, nem egy későbbi prózámra is jellemző: egyfajta borzalomélmény. Valaminek valaki által történt kegyetlen legyőzése, elpusztítása. Ha nem unalmas, megpróbálom az élményt a lehető legrövidebben elmondani. Apám, és megint csak apám, néhány kedves vadásztársával egy őszi reggel vadászatra vitt az Enyed körüli szántókra. Három vagy négy kutya volt velünk, ügyes, erős betanított hajtók és üldözők, köztük egy erőteljes, hatalmas, barnásfekete kopó a réges-régi erdélyi fajtából, mely fajta azóta majdnem teljesen kiveszett. Ahogy baktatunk, és a kutyák előttünk keresik a prédát, ide-oda futkosva, nyihogva, szimatolva, egyszer csak felugrik valami a tarló barázdájából, és a kutyák rögtön körülveszik, megszorítják. De a puskacsövek mindjárt le is ereszkedtek, nem lőhettek rá, mert kutyát találhatott volna a serét. „Se nem róka, se nem nyúl”: egy hatalmas fehértarka macska volt; elintézését a vadászok a kutyákra bízták. Néró császár gyönyörűségére méltó jeleneteknek voltam szenvedő tanúja. A macska védekezése, rendkívül bravúros ellentámadásokkal, a több sebből vérző, megvadult kutyák között egy negyed óráig is eltarthatott. Végül a fekete kopó elkapta a nyakszirtjét és összeroppantotta, majd elhajította magától. A többiek nekiestek, szétszaggatták, és nekem ezt végig kellet nézni, elejétől végig a macska pártján, mert a macska volt kisebbségben, mert a harc lovagiatlan volt és becstelen. Tehát szemem láttára kellett pusztulnia a hős macskának. Kisebb ideglázat kaphattam (talán sírtam is), mondta később apám. Egyébként vadászgató ember létére ő is szinte úgy nyögte meg ezt az élményt, mint tízvalahány éves fia. Aztán, hogy a világ ne feledkezzék meg az ismeretlen macska hősi haláláról, és a gonosz kutyákon bosszút álljak, kiszínezve, majdnem jelképpé írtam meg az esetet, s meg is jelent azon frissiben a Bethlen utcai Híradó című, tizenöt gépelt példányban készülő gyermekújságban. Szerkesztője Dóczyné Berde Amál volt, festőművésznő, Berde Mária írónő testvérnénje… Elmondtam, hogy a későbbi novellák gyökerét ebben az élményben keresd. Már ehhez is vér tapad, ha csak egy macska vére is és még nem emberi vér.

 

 

– Jó, hogy elmondtad ezt a nyomasztó gyerekkori élményedet, mert nagyon éles megvilágításba helyezi azokat a novelláidat, amelyek rám is oly nagy hatást tettek. Például a kötet címadó novellája, az Isten madara, amely Olaszországban játszódik, és voltaképpen az olasz fasizmus szörnyű víziója, de közeli rokona a Novellino című elbeszélés is; és nagyon izgalmas hallani, hogyan vezethető vissza a felnőtt író etikus magatartása egy megrendítő gyerekkori élményre. De ha már újra a gyerekkornál tartunk, tegyünk még egy lépést az ifjúkorhoz is. Szó esett már róla, hogy Enyed után tanulmányaidban Kolozsvár, majd pedig az Eötvös-kollégium következett. Az Eötvös-kollégiumi évekről bizonyára van még mondanivalód.

– Elég sok volna, és nehéz összefogni úgy, hogy ne váljék terjengőssé, de megpróbálom. Az Eötvös-kollégiumba szerencsés kimenetelű érettségi, majd felvételi vizsga után 1931 szeptemberében kerültem be. Az intézmény akkoriban már fél évszázados hagyományra tekintett vissza, csak maga a háromemeletes, sárga épület volt fiatalabb, a századelőről való, a Gellérthegy déli dűlőjén. A két-három emberöltőt átívelő hagyományokat és az Eötvös Loránd-féle alapító okmányban lefektetett tanulmányi és életelveket hiába próbálnám most rekonstruálni és elsorolni, de talán mondhatok egyet-mást magáról a légkörről, amely az én időmben még uralkodott, és széles sugárzásban, gyümölcsözőn, termékenyítőn hatott. A kiegyenlítődés, kollegiális egybeolvadás hatalmas kohója volt ez az intézmény akkoriban, a harmincas évek elején, a más-más magyar tájakról, elszakadt országrészekből, különféle hagyományú és felekezetű gimnáziumból érkező „gólyák”, szebb szóval: új egyetemi polgárok testi-lelki otthona. Nagy szellemi műhely és laboratórium; az érettségi eredménytől, helyi pártfogók protekciójától elkapatott vagy éppen felfuvalkodott vidéki és pesti individualista titánok – magamról is beszélek – lehiggasztására, valóságos értékére való ráébresztésére. De, vagy éppen ebből következőn, az összetartozás-érzésnek is jó talaja volt ez a régi Eötvös-kollégium. Mindenfajta jelszó, egyenruha-, vagy egyensapka-viselés kötelezettsége nélkül. Falai közt a tanárok és diákok, diákok és szolgaszemélyzet közti érintkezésben humanista liberalizmus uralkodott, ami nem képzelhető el a mintaintézmény, a párizsi École Normale Supérieure példája nélkül. Mindenekelőtt azonban sokfajta tudomány hajléka volt, nemcsak a humán tárgyak, hanem a természettudományok hallgatói is ott készülődtek, a harmadik emeleti cőtusokban, talán hogy közelebb legyenek a csillagos éghez, vagy mert jobban tűrték a gyatra gőzfűtésű szobácskák spártai hőmérsékletét ebben az athéni szellemű iskolában. Mert az volt, szabad szellemi fejlődést biztosító athéni iskola, abban az értelemben, hogy érintkezésben, fegyelem dolgában kevés köze volt a hideg spártaisághoz, kaszárnyaisághoz. Nem lehet véletlen, hogy Raffael híres falfestménye, hűséges másolatban, ott díszeleg máig is a második emeleti gyűlésteremmel szemközti falon: magas oszlopcsarnok térségében Szókratész, Arisztotelész látható, az előtérben tanítványok csoportjai álldogálva, üldögélve, fesztelenül, de valami intenzív szellemi kíváncsiság állapotában. És ezeket az antik bölcseket az ember kedve és szimpátiája szerint helyettesíthette be, és láthatta helyükön Horváth János, Gombocz Zoltán, Gerevich Tibor, Pais Dezső professzort, és fölöttük nem is bölcsészeti katedra, hanem valami zeneakadémiai orgona magasságában Kodály Zoltánt. Itt is adva volt tehát egy bizonyos hierarchia, és ehhez az ember igazodhatott, ha akart, és igyekezhetett, ha tudott, hozzá méltóvá lenni. Nem felejthetem el, hogy már akkor közéjük soroltam az év nyara óta halott Kuncz Aladárt, aki ennek az intézménynek köszönhette francia nosztalgiáit, műveltségét s végső fokon a sorsát, az internáltságot Noirmoutier-ban és az onnan hozott halálos betegséget…

 

 

– Kik voltak még akkor körülötted, kik tettek rád maradandó hatást az Eötvös-kollégiumban?

– Lexikális felsorolást kerülendő, most csak azt az akkoriban harmincegynéhány éves, szerzetesi magányosságú és végtelen szerény, a félszegségig tapintatos szőke tanárt említem, aki a francia irodalom friss termékeinek igézetében akkortájt tért vissza Párizsból. Csak úgy áradt belőle a sok idézet, párizsi íróanekdota, diáktörténetek; még azok is hatása alá kerültek, akik mint más szakosok csak érdeklődésből ültek be olykor-olykor az óráira. Gyergyai Albert volt, Szegő úr, ez a somogyi akcentusú, Párizs-jártas író-tanár, André Gide, Raymond Radiguet, Marcel Proust, Bernanos és annyi más francia író lelkes adeptusa és tolmácsolója… Barátaim az évfolyamból – vagy fölöttem lévőkből – elsősorban azok közül kerültek, akik szintén az irodalom csábításainak engedtek, és már publikáltak is egyet-mást; ha csak diáklapokban is. Ezúttal, illendő előnyt kínálva a holtaknak, az akkor már negyedéves magyar-olasz szakos Horváth Füsi Jóskát említem; élete és műve már vagy tizenhét éve, 59-ben hirtelen véget ért, olasz regényfordítás és szótárak fölé hajolva. És nem leereszkedően, hanem ifjabb pályatárs iránti jóságos érdeklődéssel közeledett hozzám Jankovich Ferenc is, akkor már ötödéves volt, és éppen az École Normale-ból érkezett vissza. Zengő-bongó, mennydörgő hangjával, lobogó hajával, hórihorgas alakjával már ifjúkorában valami keserű titánra emlékeztetett, és később is és mindhaláláig mintha szüntelenül hallható lett volna körülötte, bárhol és bármilyen történelmi vagy társadalmi helyzetben találkoztam vele, valamiféle lánccsörgésre emlékeztető lárma, bizonyára az örök nyugtalanság és elégedetlenség kísérőzenéje. Alig öt éve múlt, hogy ő is Orcusba költözött, és már kezdik elfelejteni, ijesztően hamar és igazságtalanul. De meggyőződésem, hogy költői árnya előbb-utóbb felmagasodik, és egyre hatalmasabb és zordabb lesz a XX. századi magyar költészetben… Évfolyamtársam és nagyon kedves barátom volt a somogyvámosi amerikás magyarok Milwaukee-ben született fia, Lotz János. Már középiskolás korától Magyarországon élt. Csodálatos, jóízű somogyvámosi akcentussal beszélt, több nyelven is, már tizennyolc éves korában. A nyelvészet, a nyelvszerkezet a kisujjában volt. Isten tudja, honnan hozta magával. Internátusi, egyetlen ruhás szegénysége mellett csak úgy szórta gazdag szellemi ajándékait; sziporkázott, mindenkinek jutott ebből, nekem talán a legtöbb; segített a nehezebb dolgozatokban, a vizsgai előkészületekben. Ritka tisztaságú ember volt, akinek nem lehetett ellensége. Még a világháború előtt visszament anyakönyv szerinti szülőföldjére, és lett belőle elismert nemzetközi filológus tekintély, valamelyik amerikai egyetem professzora, nem tudom, melyiké, elfelejtettem; halálának híre nemrégiben olyan messziről érkezett, hogy nem is lehet igaz.

– Térjünk vissza most a fölidézett emlékektől a jelenbe, vagy amennyire lehet, talán a jövőbe is. Úgy tudom, összegyűjtött verseid kötete után új versesköteted még nem jelent meg, de elkészült egy kötetre való versed, az utóbbi három-négy év termése, és hamarosan napvilágot lát, benne némely régebbi verseiddel, eddig kiadatlanokkal is. Dolgozol-e még valami más munkán, milyen újdonságot várhatnak tőled olvasóid?

– Dolgozom valamin, mégpedig Széchenyi naplójának szemelvényes fordításán. Azazhogy pontosabban, még a múlt évben elkészültem ugyan a rám eső három első kötettel, de mostanában megkaptam az alapos kontrollszerkesztői jelentést, és ennek nyomán a kisebb-nagyobb félreértések, elírások javításával foglalkozom; stiláris simítgatások is indokoltak lesznek imitt-amott. Ezt előre tudtam, hiszen a rendkívüli fordítói feladat, vagyis a Legnagyobb Magyarnak németül írt naplóját magyarítani többrendbeli veszedelmet rejtegetett. Egyébként nem keserűség, inkább átfűtő izgalom újra végigmenni ezen az anyagon, végigszáguldozni Széchenyi fantasztikus útvonalain, csontom velejéig érezni változatos élményeit, vívódásait s oly ritka boldog pillanatait. Mindent egybevéve, ezt a naplófordítást tartom fordítói pályám betetőzésének. És sikerült légyen akárhogyan, elmondhatom: „ez jó mulatság, férfimunka volt”.

 

 

– Örömmel hallom, és csodálkozással is egyben, mert elsősorban versfordítóként tartalak számon, bár jó néhány prózai mű fölött is ott áll a neved, de én eddig azt gondoltam és tapasztaltam, hogy költő-fordítónak csakis a költészet tolmácsolása lehet a legmagasabb rendű fordítói élmény. Épp ezért várom kíváncsian ezt a Széchenyi-naplót, mert ha te magad úgy véled, hogy ez minden eddiginél nagyobb fordítói teljesítményed, akkor ebből az olvasóknak is meg kell érezniök valamit.

– Én csak a három első kötetet fordítottam, a három következő és egyszersmind három utolsó kötetet Györffy Miklós fordítja, vagy már talán el is készült a fordításával.

 

 

– Bizonyára egész közvéleményünk nagy érdeklődéssel fogadja majd a teljes kiadványt, de engedd meg, hogy tőled én mégis elsősorban az új verskötetet várjam, és a további új versekhez kívánjak erőt és jó egészséget.

– Nagyon szépen köszönöm. Meglepetés fog érni: a Széchenyi-napló életed legfantasztikusabb költői és irodalmi élménye lesz!

 

A kérdező: Garai Gábor