Források

1. Mit adott Erdély?

Azon kívül, amit általában a szülőföld, a szűkebb haza az embernek adni szokott: vagyis visszavágyó ragaszkodást az elsőül megismert földrajzi és társadalmi környezetbe – csakugyan, mit is adott Erdély azon kívül?

Minden bizonnyal azt a korai felismerést, hogy a földkerekség sokféle nemzetisége közül legalább három él egymás mellett, vagy éppen elkeverten, a hegyes-völgyes kis hazában.

De ehhez a felismeréshez hamarosan bizonyos disciplinát is adott. Azt, hogy ama nemzetiség megmaradásáért, melyhez tartozik az ember, küzdeni illik, az isteni és emberi törvények adta lehetőségek szerint! S hogy a viszonosság reményében tisztelni ajánlatos a más nyelven beszélők jogait és érzelmeit – sőt, a nyelvüket is célszerű mihamarább megtanulni.

S végül: Erdélyben töltött esztendeimnek tulajdonítható a történelem, a hajdankor iránti fogékonyság és érdeklődés. Talán attól a perctől jelen van ez, amikor az enyedi kertből jövet, egy római császár bronzpénzét vakartam le a cipőm sarkáról: kétezer esztendő mélysége előtt találtam magam hirtelen! – Vagy amikor Hunyadi János romladozó templomában hallgattam, nyolcévesen, az énekszóval s fojtott sírással kísért istentiszteletet: és örökre eljegyeztek maguknak a tragikus magyar évszázadok.

2. Képi líra?

Ha jól értem a kérdést, a gyakori hasonlatokra, metaforákra, tárgyi elemeken bővelkedő leíró részletekre céloz. Hogyha annyira jellemző sajátosságnak tartja, hogy érdemes magyarázatát keresni – akkor ismét csak a rurális vagy kisvárosi gyermek- és ifjúkorra hivatkozhatom.

Egyik versemben például „sómalmi ló útján forog a Föld”. Ma már kevesen érthetik ezt a metaforát. Semmit se mond nekik, vagy holmi képzavart sejtet. Pedig a parajdi sóbányában szomorú gebék szobanagyságú körben forogva húzták fel a mélyből a sótömböket, talán a rómaiak óta s még a negyvenes években is – s én ezt az állatrobotot már hatéves koromban földbegyökerezett lábbal bámulgattam!

A többi kép és hasonlat is a természettől soha el nem rugaszkodott ember ismereteiből és szemléletéből került a versekbe. Azt hiszem, erről a kérdésről egyúttal ennyi elég – vagy már sok is!

3. Komikus nyugtalanság?

Hát ha ez a jellemvonás szembetűnő és nyilvánvaló, kockáztassam meg a leghízelgőbb magyarázatot: azt, hogy a Jung profema meghatározta úgynevezett kollektív tudatalattiból táplálkozik. S hogy – mint majdnem minden más emberi szorongás és bizonytalanság, az ősi s a mai emberiség hasonló nyugtalanságaival rokon.

E szorongás vagy rémület jelentkezése nálam, de gondolom, másoknál is, úgyszólván a pendelyes gyermekkorba tehető: amikor egy-egy ilyen értelmű álomból-vagy-miből felriadva, még el sem tudjuk mondani, mit éltünk át, vagy mit álmodtunk. A rémület egybemossa a valóságot s az álom határait.

Később a Nap, a Hold fény- és felhőjátékai, de főként a csillagos égbolt bámulása borzongatott, amióta az eszemet tudom. Egy-egy „ráolvasó” verssel igyekeztem leküzdeni az efféle borzongásokat. Mint A roppant pillanat-ban.

 

Rajtam vagy újra, Roppant Pillanat, énem mindent betöltő tágulása – Mintha a Világ tetején Mintha a Világ tetején ülnék a vak ős-semmiben, ős-semmiben, mint Goya Őrült Óriása. Mért nő úgy a fogam? Állkapcsomat mért zengeti e mardosási mámor? Mintha csupa fog volnék, Mintha csupa fog volnék, csontcsapat, múltamból ez maradt, múltamból ez maradt, jövendőmből jövendőmbőlmúltamból ez maradt, s a mámból. Hol van a szerelem? Hol a halál, a földi lét paradicsoma-pokla? Hús-vér volnék-e még? Hús-vér volnék-e még? Világ vak tutaján testetlen úszom át testetlen úszom át kihalt csillagzatokra.

 

4. A mulandóság elleni tiltakozásról?

Ez a kérdés valami kettős restelkedés-félét okoz. Nem volt-e már eleve naivság és műveletlenség ez a rúgkapálás a lehetetlen ellen – s minden-minden hiábavaló, amit ezért papírra vetettem? S ha az volt, mért nem ismertem fel hamarabb, hogy valami „időtállóbb” témával foglalkozzam? – „Időtállót” mondtam, tehát megint cseberből vederbe…

Mentségemül szolgáljon, hogy e haszontalan vállalkozásra szintén a kezdeti traumaszerű élmények sarkallhattak. S hogy a veszendőségérzés nem mindig személyes önszánalom volt – s mostanság végképp nem az! Egyre inkább a fenyegetett, önpusztító emberiségre irányul.

5. Ami pedig a harmóniakeresést illeti: azt hiszem, nemcsak keresés, hanem találás is volt olykor-olykor. Zűrzavarból, konfliktusokból hirtelen, csodaszerűen kivirágzó harmónia, ha mégoly rövid életű volt is az.

S a versek, melyek ezt a csodát szolgálták, alkalmasint a babonákban, a ráolvasásokban gyökereznek. Még akkor is, ha a keserűséget, gyászt vagy sérelmet túlságosan színezgettem-pompáztattam is bennük néhanapján.

6. Vers-kényszer? Próza-kényszer?

Ha már elhangzott a „kényszer” szó, elfogadom… Magam is vizsgálódtam e tárgyban, de csak ingatag megfejtésre jutottam.

Akárhogy is: maga a „kényszer” – vagy szebb szóval: sugallat – egy forrásból fakad. Többször ágazik ketté: vers buzog fel – vagy prózapatak csörgedezik. Ez kiváltképp álomfogantatású művekben nyilvánvaló. Ilyenkor a prózai iker voltaképp verspárjának horizontális kiterjesztése vagy hígabb, lazább megfogalmazása. A többlet az, hogy az ember nemcsak magáról, hanem másokról, esetleg éppen a társadalomról beszél.

 

A Rádiónak, felkérésre (J. Z.)