Hálaadó álmélkodás

Április vége felé, egy bizonyos dátum közeledtétől elmélkedő hangulatba estem, és kalligrammás játszadozásból szórakozottan leírtam vagy inkább egymás mellé rajzoltam azokat a sötét X-eket. Nem sejtettem, hogy amikor évtizedeim fél tucatját hat egyforma antik számjeggyé szépítem, hirtelen valami háborús drótakadályhoz vagy egymás mellé állított fűrészelő-bakokhoz hasonló ábra rémlik fel a fehér papírlap közepén. Néhány nap választott el akkor e félelmetessé szaporodott, rozsdás szögesdróttal összetákolt akadálynak való nekirugaszkodástól.

Hogy végül is nyaktörés és egyéb külsérelmi nyomok nélkül bucskáztam rajta át, a Végzettel dacoló Gondviselés kivételező kegyelmének köszönhetem.

Szintígy az is hálás álmélkodásra késztet, hogy a korábbi kisebb számú, de nem kevésbé riasztóan meredező X-ekből összerótt sövényeken is minden különösebb baleset, csukló-vagy bokarándulás nélkül, szőlőtolvaj-diák ugrással, szinte észrevétlenül sikerült átvetnem magam.

A dolgok természetéből következik, hogy a mostaniaknak való nekiugrás volt a legkockázatosabb: rozzantabb izmokkal s remegőbb lélekkel kellett vállalni, oldalról, tétovább nekifutással, az átlendülés kockázatát.

Ez, legalábbis a naptári adatok szerint, úgy látszik, mintha sikerült volna. Diadalérzésem azonban mégsem lehet zavartalan, sőt, mintha lelkem mélyén valamiféle szégyenkezés öröme keserítené a siker kifelé mutogatott peckes örömét.

Mi mindennek köszönhető, hogy egy ember, aki a huszadik század második évtizedének elején látta meg a napvilágot, a vele egyívásúak millióinak változatosan archaikus és még változatosabban modern halálnemekkel való elpusztítása, két világháború mennydörgései s két béke kígyósziszegései között életben maradt?

Ösztön-diktálta bujkálás és lapulás, avagy éppen ellenkezőleg: etika- és hit-parancsolta bátorság, vakmerőség, olykor a bizonyosnak vélt halállal szemtől szemben is – ami némely esetben az életbenmaradás csodáját művelé?

Kicsodák léptek fel nyíltan, vagy cselekedtek titkon, ismerősök és ismeretlenek, mint álruhás krisztusok, akik a menekülés vagy a gyógyulás útját megmutatták, vagy már-már a tetszhalottság állapotából intettek új életre „kelj fel és járj”-zengésű szózatukkal?

Ha netán háládatlan természetességgel könyveltem volna el ilyen értelmű viselkedésüket, most, talán még nem későn, sóhajtok feléjük köszönetet, az ismerősöknek, de még inkább az ismeretleneknek, kik mindmáig homályban maradva, eleve nem a viszontszolgálat reményében engedelmeskedtek a humanitás sugallatának.

És még egy-két oka van annak, hogy immár jó néhány nappal a veszedelmes torlaszon való átvergődés után, miért nem adatott meg holmi miles vagy poeta gloriosus szerepében tetszelegnem.

Abba az életkorba jutottam, melyet valójában soha nem reméltem elérni. Ez, persze, lehetne még zavartalan öröm… Ide ha eszembe jut, hogy ifjúkorom költő-bálványainak java része, akiket mint daliás nagybátyáimat, atyáimat, mestereimet tiszteltem és csodáltam – Balassi, Csokonai, Petőfi, Reviczky, Ady, sőt még az „öreg” Krúdy is, továbbá Keats, Shelley, Villon, Laforgue, Apollinaire, Rilke, Kafka s még annyi más –, most már „öcséim” vagy akár „fiaim” lehetnének, oly korán, „az élet legszebbik korán” bevégzett földi pályájuk szerint. És egy feltételezett elíziumi találkozás rögtönzött látomásában, íme, ők tessékelnének maguk előtt, láthatatlan kapuk, ajtók küszöbén, persze nem költői rangomnak, pusztán az övékénél magasabb életkoromnak szóló, régimódi tiszteletadással. És ebbe már csak valami kesernyés mellékérdezéssel lehet beletörődni.

Mert az én csodálatom, hálám és megbecsülésem irányukba éppen ezekben a napokban érte el a tetőfokát: sokkalta rövidebb alkotó idejük is elégséges volt, hogy kivívják a halhatatlanságot! Szenvedéseik, betegségeik, áldozataik és küzdelmeik koruk társadalmával az én bajaimnál és viszontagságaimnál mélyebben járók voltak, minden jel szerint. Tehát már csak azért is maradok mindörökre – a változatlan viszonyulásban tanítványuk, öccsük, fiuk, és szepegő novícius módján süvegelem meg őket, ha fénylő alakjuk felmagasodik előttem – majdan az ősemberi vágyakból szőtt nem e világi lét szféráiban.