A versmondásról

Jékely Zoltán szép versei között, melyek a Kortárs 1973 februári számában jelentek meg, különösképpen felkeltette figyelmünket a Némely újmódi versmondóra című klasszikus veretű s nagyon is modern gúnyvers, melynek záró soraiban ezt olvashattuk: „Tapsol a nézőtér, s nem veszi észre, mi zajlik: / harmadik osztályú, / újhitü / verstemetés.”

– Mi adta az indítékot a bátran hadakozó vers megírására? – kérdeztük a költőt.

– Amikor a szőnyegre került epés verset, tréfás szóval: epegrammát először papírra vetettem, már jó ideje rétegeződtek bennem hasonló épületes ihletek bosszúságai. Egy bizonyos petyhüdt, talán mesterkélten közönyös, mintegy „kívül maradó”, újkeletű színházi műszóval: „visszafogott” versmondói stíl nuovónak elszórt tüneteit véltem egyre gyakrabban felfedezni, nemcsak a rádióban, a televízióban, hanem különféle előadótermek dobogóin is. Végül egy szerzői esten döbbentem rá, hogy nemcsak elszórt esetekkel, hanem erősödő divathullámmal állunk szemben, mely a vers mondatfoszlányokra való trancsírozásában, prózává laposításában, minél egyhangúbb elkereplésében nyilvánul meg, s ilyenformán anyanyelvünk maradék épségét fenyegeti.

Történik ez bámulatosképpen olyan korszakban, mikor a költészet iránti érdeklődésnek örvendetes fokozódása észlelhető az egész magyar nyelvterületen; a verskötetek tízezres példányszámban jelennek meg és fogynak el, és jó néhány nagyszerű előadóművész, köztük szép számú egészen fiatal is, felkészülten és rátermetten vesz részt az élőszóban való versterjesztés hagyományos, fontos missziójában.

Amazok, akiknek alázat nélkül való, felkészületlen versmondásai a szóban forgó keserű kifakadásra ragadtattak, abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy érdemtelenül lovagolhatják meg a verskedvelés emelkedő hullámait. Előadói modoruk a mű nem értéséből, még olvasva is szöveghibás elmondásából, helytelen vagy teljesen elhanyagolt mondatdallamából, no meg bizonyos dobogói pózokból tevődik össze. Magatartásuk mélyén alkalmasint a régi jó avantgardizmus félreértése húzódik meg, s valami – enyhén szólva – hézagos irodalmi műveltség: a vers fölényes megalázása talán csak ügyetlen kompenzáció. Nájmódi ez, de még milyen! Eddig még nem volt versmondói pongyolaság a magyar dobogókon. Retrográd avantgardizmusnak nevezném – ha valóban az avantgardizmus felkérődzése. De nevezzük akárminek: a puszta diagnózis még elégtételnek is kevés, az orvoslás módja pedig egyelőre ismeretlen.

– De ha mégis?!

– A Magyar Horgász ez évi 2. számában jelent meg az új jogszabály „…a természetes és mesterséges halasvizek őrzéséről”. Csak a két első pontból idézek (a nyolc közül): ez is elég ízelítőnek a magyar halállomány védelmét szolgáló hatóság gondjaiból és erőfeszítéseiből:

„A halőr köteles… az őrzött területen levő hasznos víziállatokat károsító vagy veszélyeztető minden cselekményt megakadályozni; a károsító cselekményt elkövető személyt… az őrzött területről eltávolítani… a jogtalanul zsákmányolt halat – ha még él – haladéktalanul a vízbe… visszajuttatni.”

– Csak nem valami adminisztratív intézkedésre gondol?

– Isten ments! A magyar vers természetes vagy akár mesterséges termőterületeinek ilyenforma védelmét és őrzését csak holmi politico-utópisztikus rémregényben tudnám elképzelni. (Ha ilyesmi megvalósulna, nem annyira a költészet, mint inkább ismét csak a szívós „orvszavalók” látnák a hasznát, lévén, hogy az elhivatott, tehát érzékenyebb idegrendszerű művészek az így ellenőrzött művészeti területről hamarosan eltűnnének.)

Mindazonáltal:

Boldog halak és mindenfajta hasznos vízilények! – sóhajtok fel. – Tiközületek, a Gondviseléssel karöltve járó állami gondoskodás jóvoltából, egy kis cigányhal, egy compó, sőt, egy huncut pézsmapocok is komolyabb megbecsülésnek és védelemnek örvend – természetes és mesterséges vizeinkben egyaránt –, mint a „bearanyozott, a fennen finom, elzárt zenetermekben” s a többi előadóhelyiségben a magyar költészet legszivárványlóbban és legkristályosabban tündöklő remekei!

S még valamit:

Az orvhalász nádas rejtekén, fűzfaberek mélyén vagy odahaza a konyhaasztalon végez áldozatával. Cselekménye nem kelthet közbotránkozást. A rossz memóriájú, versritmusra botfülű s fahangú előadók, szintúgy az előbb jellemzett „stil nuovo” apostolai azonban ország-világ előtt mutatják be, hogy a vers mint műremek ajkukon hogyan hal! Egy-egy esetben az az ember érzése, hogy éppen ez a produkció clouja, avagy lényege.

Ha mindez nem rémlátás, hanem valóban valamiféle, a magyar nyelv épségét érintő neológusság szerencsétlen megnyilatkozása, akkor mást nem tehetvén, riadtan aggódó ortológusként fordulok vele szembe.

 

A kérdező: Mezei András