Blokházyról

Először is köszönöm az érdeklődést! Az alábbiakban megpróbálom Blokházyt bemutatni, kilétét és hovatartozását megmagyarázni.

Amikor első vagy harmadik személyben és valaki más nevében szólalnak meg a versek, nyilvánvaló kísérlet ez az én-költészet állóvizéből való kimászásra. Ez történik abban a reményben, hogy bizonyos élményeket, a hétköznapok kisebb-nagyobb inzultusait vagy a messziről és mélyről érkező álmok izgalmait tárgyiasabban, személytelenebbül fejezte ki az ember, szélesebb tárulkozással a világra, talán embertársai nevében is…

Az ilyen versek, a költött név kalózlobogója alatt, szerzőjüknek ahhoz is bátorságot kölcsönöznek, hogy fesztelenebb és indulatosabb legyen, hiszen az élmény vagy a „tett” felelősségét most már erre a csak majdnem-énjére háríthatja.

Mintha egy saját arcunkhoz gyanúsan hasonlító, de annál nagyobb, sápadtabb, ráncosabb s olykor magunknak is ijedelmes álorcával kószálnánk az éj óráiban… És mindazt, amit közben elkövetünk vagy elszenvedünk, később – már napvilágon – az álarc rovására írnók.

Az úgynevezett helyzetdal-költészetnek igen távoli rokona az ilyen költői vállalkozás. Tehát nem a Bürgözdi Bandi-nak, hanem Arany János Tamburás öreg úr-ának, természetesen, már életkoromnál fogva is… „Versek születnek még”, de már nem egyetlen ihletteljes pillanat szülöttei; hanem apránként, többrendbeli élményből és álomból verődnek össze. És néha nem is közvetlenül személyes élményekből. – Álmodta-e vagy hallotta-e őket? – töpreng Arany az említett versben; s ha mégis megírja: „Nem is a művész babérja hevíti – Csak gémberedő ujját melegíti” rozsdás lantja húrjain…

Ide sorolható elsősorban a prózaíró Kosztolányi Esti Kornél ciklusa is. Esti Kornél alakja: a negyvenéves Kosztolányi szerencsés vállalkozása egy, családi és társadalmi kötelékektől független, aktív és lendületes alterego megteremtésére. Esti Kornél olyan kalandok és események hőse, a világ különböző tájain, amilyeneket a Logodi utcai családapa és íróasztal rabja csak szeretett volna átélni és végrehajtani… És bizonyosra vehető, hogy Kosztolányi, ha megadatik egy-két évtizeddel tovább élnie, a lírai Esti Kornélt is egyre mélyebbről s egyre kevésbé rím-játékosan szólaltatja meg, és Babits Jónás prófétájának keserűségével panaszoltatja el a negyvenes és ötvenes évek rémületeit és szorongásait.

Hogy Kosztolányinál ennek a kitörési kísérletnek már a tízes években mutatkoznak előjelei, azt például a Gyűlölöm magamat című verse bizonyítja.

 

Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én! Változva folyton s mégis változatlan. Tükörszobába járok. S száz alakban Másolja halvány képemet a fény.

 

Így hangzik az első versszak.

Végül egy távolabbi példát is említek, csak egyet a világirodalom számtalan hasonló jelensége közül: Eliot híres Prufrockját. Menekülési kísérlet az is: az érzelmes, régebbi angol és amerikai költészeten nevelkedett költő európaivá vedlésének első éveiben kivetít magából egy, már nem is annyira szenvedő, mint inkább szenvelgő, ironikusabb lényt, minden bizonnyal a francia Jules Laforgue hatására. A szépen hangzó Eliot helyett a nem éppen kellemes hangzású Prufrocknak kereszteli, s azt reméli, hogy e prüsszentésszerű harci névvel gátlástalanabbul, „franciásabban” forgolódhatik majd az életben és az irodalomban…

De legfőbb ideje, hogy visszatérjek Blokházyra. Hogy kicsoda s micsoda? Régi ember új környezetben, új társadalomban; a gyors ütemű változásokkal nem képes lépést tartani. Nálam zsémbesebb és izgágább egyén. Ezekkel a versekkel éppen a felsorolt kellemetlen vonásaira szeretném figyelmeztetni. Hogy rugalmasabb, megértőbb és béketűrőbb legyen, már csak a saját érdekében is! Mert kiváltságos bánásmódra és kíméletre aligha számíthat.