„Legkedvesebb olvasmányaim”Most, amikor megpróbálok beszámolni „legkedvesebb olvasmányaimról”, voltaképp egy igen régi adósságot törlesztek, mely a boldog emlékezetű Kőhalmi Bélával szemben áll fenn azóta is, hogy 1937-ben elmulasztottam válaszolni ilyen értelmű érdeklődésére… Azazhogy válaszoltam, de a válaszomat túlságosan általánosítónak és fogyatékosnak találván, sohasem küldtem el, s talán meg is semmisítettem. Mivel nemrégiben nemcsak e kötet* szerkesztője, hanem a Rádió Irodalmi Osztálya is felkért hasonló nyilatkozatra, e két irányból érkező buzdítás eredményeképpen megkísérlek – lexikális felsorolások, terjengősség s mindenekelőtt szépítés nélkül – vallani azokról a művekről, melyek mélyebben belém gyökereztek, és alakulásomat, esetleg fejlődésemet maradandóan befolyásolták ifjúkoromban. Ifjúkoromban, mondom, mert ha a későbbi olvasmányaimat is megpróbálnám felölelni, a témába túlságosan belebonyolódnék; mint ahogy ahhoz sem érzek e pillanatban elég erőt, hogy a szerkesztő kívánságának megfelelendő, képzőművészeti és zenei élményeimre is kitérjek. Lényegre szorítkozó rövidséget s főként spontánságot e vallomásban, úgy vélem, a Szondi-tesztekkel kísérletezők módszere kínál: az első felszólításra kirakni az asztalra a legvonzóbb arcokat, még akkor is, ha eljárásunk csak pillanatnyi lelkiállapotunkat tükrözné; így lehet rá remény, hogy valami igazán jellemzőt tudhatunk meg magunkról s árulhatunk el másoknak is –, még ha nem is mindig hízelgő a végső diagnózis, vagy divatos szóval: kiértékelés…
*
Ezt a rögtönző módszert követve, tízegynéhány név és tízegynéhány mű került elém egy papírdarabra; az eredmény felett most már elmélkedhetem! Már az első pillanatban megdöbbent, hogy ez a körülbelül tucatnyi név és tucatnyi mű egytől egyig a két utolsó évszázadból való. Másként, élesebben fogalmazva: az antikok, a gótika, a reneszánsz, a barokk irodalma nem szerepel. Még élesebben, önnönmagamat kérdőre vonva: hol maradt Vergilius, Ovidius, Dante, Villon, Shakespeare, Goethe, Hölderlin? – akik pedig nemcsak holmi kötelező olvasmányaim valának, s ha jobban meggondolom, máig is itt tündökölnek a fejem fölött, mint elsőrendű csillagok… De lám, e spontán felsorolásban mégis kimaradtak az első tíz-tizenkettő közül!… Már ez a felismerés is elég volna (nb. e két évszázadra terjedő irodalmi horizont tudomásulvétele), hogy az ember valami riadt önvizsgálódás állapotába essék. Mielőtt azonban erre sor kerülhetne, a következő felismeréstől még nagyobb riadtság fog el: a felsorolt tízegynéhány mű legtöbbjének tárgya, versben és prózában egyaránt, voltaképpen azonos vagy legalábbis hasonló motívumot tartalmaz: egy túlélő férfi ártatlan vagy bűntudatos gyászát egy halott fiatal nő felett. Lehet-e most már ezt a motívumot egyetlen pillanat vagy egyetlen nap melankolikus telítettségére fogni? Lehetséges, hogy a felsoroltak többsége, Tennyson, Petőfi, Csokonai, Nerval, Laforgue, Gogol, Alain-Fournier, Ady, Krúdy, Bacovia ezen a témán kívül mást nem is kínált volna nekem? És ha lehetséges, akkor velem született hajlammal vagy valami szerzett tulajdonsággal magyarázható-e ez a furcsa elkötelezettség és egyoldalúság? Akárhogy is, őszinte és tárgyilagos vizsgálódás árán meg kell kísérelni a természetes és valószínű magyarázatot. Mindenekelőtt számításba kell vennem gyermek- és ifjúkorom érzelmes fogékonyságát mindenre, ami gyász, mulandóság és pusztulás. Három- vagy legfeljebb négyéves korombeli emlék: egy ismeretlen kislány jeltelen sírhantja, négy fenyőszál között, enyedi kertünk legtetején. Nagyapámmal, apámmal sokszor üldögéltem ott, a szép pázsiton (innen hallgattuk az ágyúszót is 1916-ban, a messzi Vöröstoronyi-szorosból…); gyermekkezem a kis halott leánykának – akinek a nevét sem tudtam – a magas fűből mezei virágot szedett. Lehetséges, hogy ebből a korán átérzett, kegyeletes alapélményből származnak későbbi könnyadózásaim a hasonló emóciót kiváltó életbeli és irodalmi helyzetekben? De folytassuk csak tovább a feltételezett gyökerek bolygatását! Máig is őrzök egy papírlapot, melybe a kolozsvári Házsongárdi temetőnek XVIII. századi epitáfiumait másolgattam tizenöt éves koromban – többek közt egy hajadon leánykáét:
Ez az élmény elsődleges valóságalapú volt, ha mégoly régen-elhamvadt leányzó elmúlása borzongatott is a sírkő láttán s a felirat olvastán… Az első ilyen természetű irodalmi élményem sem kevésbé emlékezetes hatású, mint emezek a priméren valóságízűek; és nem véletlen, ha szerzőjét az imént az első helyen írtam fel. Ez az élmény Tennyson Alfréd Királyidillek című verses regéjének az a jelenete, amikor a szerelmi bánatban elhervadt Helén, „az astoláti liliom”, utolsó kívánsága szerint úszó koporsóban érkezik a Temzén a nem egészen tiszta lelkiismeretű Lancelot lovag ablaka alá – kezében a vádat tartalmazó búcsúlevéllel:
Szász Károly fordítása, a régies s akkori értelmem szerint a történettel egyívású fordítói nyelvezet is hozzájárulhatott a jelenet igézetéhez, hogy még fokozódjék amúgy is meglévő hajlamom a hasonló irodalmi helyzetek átélésére s megjegyzésére, magukat a műveket pedig, melyekben ilyenféle helyzetekre bukkantam, amolyan keret vagy külső burkolat gyanánt hagyjam lassanként elhomályosulni emlékezetemben. Az alábbiakban felsorolok még, visszahőkölés nélkül, de teljességre nem törekedve, inkább csak érintőleg, néhány ilyenfajta, ifjúkori érdeklődésemre jellemző irodalmi élményt:
A huszonegy éves Petőfi elcsukló szava ez Csapó Etelke friss hantja felett – és Vachott Sándorné naplójából tudjuk, hogy a kétségbeesett költő nemcsak hogy bekéredzkedett egy éjszakára a halottas szobába virrasztani, hanem a temetés után, a havas temetőbe is ki-kijárt… Csokonai „a lélek halhatatlanságáról” Rédeyné Kácsándy Teréz koporsója felett elmélkedik; a téma s talán a rangos halott személye is, aki Kazinczy Ferencnek sógorasszonya, úgy elragadja, hogy a végső kérdéseket oly magasságban feszegeti, amilyenben magyar költő előtte még soha!… Hát ez bizony már eddig is vajmi sötét gyászmenetek láncolata! Most már az az Ady-vers is, melyet a mély nyomot hagyó versélmények közt tartok számon, a Tegnapi tegnap siratása, egyszerre gyanús színben tűnik fel: nem valami jobblétre szenderült szerelmét aposztrofálja ily elvontan a szimbolista költő?… Mi ez a múlttal bélelt múlt, már a címben, mely úgy hangzik, mintha különbségtétel volna, elhatárolás egy minden bizonnyal értéktelenebb vagy gonoszabb mai tegnaptól? Maga a Béke ez, kétségtelen, mely oly mértékben tűnt el a földi világból, hogy a költő szomorú áldását hinti rá, s ajka keserves rekviemet rebeg… De ne törjük meg szánalmas magyarázatkísérlettel e titokzatos Ady-vers hatását, mely talán pogánykori ráolvasásoknak, alkoholos másnaposság révületében feligézett öröksége!
E vers idézésével talán mégis sikerült kitörnöm a bűvös körből; nem pergetem tovább a gyászdobot! Felejtsük el, hogy Dante Vita nuová-ja milyen élményből fakadt, hogy Goethe mit élt át fiatal törvényszéki joggyakornok korában, a vesztőhely közelében, egy frankfurti hajnalon – s hogy én az Új élet-et is, a Faust I. részét is még harmincéves korom előtt lefordítottam…! Jóval az osztrák németségéből oly nehezen kiszakítható, bajosan fordítható, abszolút Rilke előtt, megismerkedtem Reményik Sándor, majd Képes Géza s végül Kosztolányi Rilke-fordításaival. Végül is ez a Kosztolányi-Rilke élt bennem a legtovább, s alapozta meg közeledésemet az eredetihez, vagyis a Duinói elégiák s a Rekviemek költőjéhez. (Jaj, megint rekviem! Ez úgy látszik, elkerülhetetlen… Csak azt tartom véletlennek, hogy nem az Egy barátnő felett címűt, hanem az öngyilkos fiatal mágnás fennkölt feddését, az úgynevezett Kalkreuth-rekviem-et fordítottam.) Gérard de Nervalt, azt a költőt, akiben nemcsak hogy kiteljesedett a francia romantika, hanem furcsa vízióinak hála, messze előre is mutat a szürrealizmus felé, szintén elég korán fedeztem fel (a Fantaisie volt a legelső francia vers, melyet lefordítottam), és költészete évtizedeken át egyik zarándokhelyem maradt, olyanformán, ahogy az ember alig buzogó, de rendkívül tiszta vizű forráshoz járul olykor, homályos, mohos sziklájú völgy ölén. Verseit, egy-kettő kivételével, valamint prózájának egy részét azóta lefordítottam, s reménykedve várom a napot, melyen végre napvilágot látnak… Nerval után, a köztük lévő lelki rokonságnak megfelelően, Alain-Fournier következik, mégpedig a Grand Meaulnes című regény (magyarul Az ismeretlen birtok címen jelent meg, előbb Lovass Gyula, majd Végh György fordításában) néhány jelenetének említésével, természetesen ki nem hagyva azt, melyben a szépséges Yvonne de Galais kihűlt testét ölben viszi le a hős – a tizenhat éves Alain-Fournier maga – ama titokzatos kastély szűk csigalépcsőjén… Aztán a piros mellény, melyben Meaulnes az egyik rejtelmes éjjeli kiruccanásáról hazaérkezik az internátusi szobába – s amellyel bizonyítja, hogy valóban csodálatos kastélyban járkál ő minden éjszaka… S aztán a cigány komédiások kiáltozása és verekedése a sötét utcán, azoké, akik közé Meaulnes talán tartozik… És egyáltalán, az egész regény, melyről Szerb Antal szellemesen állapította meg, hogy ez az a mű, melyben egy franciának sikerült megtalálnia a németek által két évszázadon át hiába keresett kék virágot… De hadd jöjjön már húsz-huszonkét éves korom egyik fő-fő bálványa, Jules Laforgue, akire kései romantikus érzelmességet igazán nem lehet ráfogni… Akkor sem az, amikor a már érintett, aztán nagy ívben elkerült jelenetben, a saját képére s hasonlatosságára formált, századvégi Hamletet Ofélia bátyjával ledöfeti, méghozzá „valódi tőrrel”, amint hangsúlyozza is… Tehát önszemlélőn cinikus, vagy legjobb esetben szentimento-groteszk. Annál szívszorítóbban hatnak azok a versei, melyekben a schopenhaueri vívódásai és kételkedései szólalnak meg – mint például az alábbi vers: a hivő lelkek legnagyobb ünnepéből magamagát kizárt, magányos ember kétségbeesett panasza:
A román Bacovia, ez az „egyetlen húrú” költő, varázslatos hangszerén legalább olyan fájdalmasan zengő hangokat csal ki, mint a valódi négy húron játszó spanyol névrokona, Segovia… És versei éppen egyhúrúságukkal lopakodnak konokul az ember szívébe. Nem érzelmes, se nem cinikus, csak homogénül borzongó és keserű. Voltaképp az egész Ón-ciklust említenem kellene, élén az Ón című verssel – de ez megint visszasodorna ama gyászos körbe, tehát inkább a Téli tájkép-ből idézek, ízelítőül, két verssszakot:
Végezetül: egy Coleridge-vers, az ambivalens építés–pusztulás élményt hordozó, álomban írt Kubla kán, mely a „halhatatlanság- s egyben a mulandóság-intimációiban” olyan mértékben bővelkedik, mint még kevés verse a világirodalomnak. Ha a versben valami jelképiség rejlik, akkor úgy fogható fel a rövid ideig tündöklő s titokzatos erők haragjától hirtelen összeomló palota, mint egy-egy kultúrának felcsillanása és gyors hanyatlása… A harmincas évek végén sokan írtak ilyesmiről, s ez a vers akkortájt nőtt meg jelentésében úgy, hogy máig is legmélyebb hatású versélményeim közt említhetem. De most már legfőbb ideje pontot tenni e túl hosszúra nyúlt s túl töredelmesre sikerült, de mégiscsak töredékes vagy limitált vallomás után. Pedig most érzem csak igazán, hogy e rögtönzéses módszer követésével feláldoztam olyan irodalmi élmények említését, melyek a tárgyilagos és huzamos mérlegelésben nyomnának annyit, mint a felsoroltak nem egyike! Igaz viszont, hogy ezek már nem a kora ifjúság habzsoló élményei. Kimaradt többek közt Arany János, Apollinaire, Paul Valéry, Keats, Yeats, Eliot, Franz Kafka és a román Arghezi! Ezeket a megbántott szellemeket, kik joggal bélyegezhetnek hálátlannak, igyekszem valamilyen úton-módon minél hamarabb kiengesztelni.
1972 |