NyelvőrzésMint költőt nem egy elismerés ért ama hóbortnak is minősíthető törekvésemért, hogy Pegazusomra ismeretlen, régies vagy népies szó-szárnyakat vagy kifejezéseket csatoltam. Mint műfordítót azonban nem egy gáncs és bírálat is ért ugyanezért. Az ilyen bírálat bizonyára jogos volt olyan esetben, amikor a régieskedés vagy tájnyelvi szóhasználat stílustörést okozott, s mint valami kölönc, akadályozta a mű szárnyalását… Magyarázatot, vagy ha úgy tetszik: mentséget erre a nyelvészkedő hóbortomra, abban a hagyományos küzdelemben látok, melyet az erdélyi irodalom és tudomány folytatott a húszas években az anyanyelv megtartása érdekében. Középiskolás korom erre az időszakra esett. Tanáraim Enyeden vagy Kolozsvárt – annak az eszmének a továbbvivőiként, melynek úttörője Apáczai Csere János volt, magyar nyelvű tanítást követelvén a latin helyett –, enyedi és kolozsvári tanáraim éberen őrködtek a nyelv tisztaságán, s hol szigorral, hol csúfondárossággal gyomlálták feleleteinkből s dolgozatainkból – immár nem a deákizmusokat, hanem az újkeletű germanizmusokat és neolatinizmusokat. Ilyen bölcs vigyázója és tudósa volt a magyar nyelvnek a Szatmár megyei Csűry Bálint, a tiszaháti nyelvjárás kutatója, aki később a kolozsvári középiskolai katedráról a debreceni egyetem nyelvész tanszékére került. Az anyanyelvbe való kapaszkodás szózatát ebben a korszakban Reményik Sándor versben fogalmazta meg, s ez ott visszhangzott az iskolai önképzőkörök és művelődési egyletek előadótermeiben. „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, / és áhítattal ejtsétek a szót! / A nyelv ma néktek végső menedéktek, / a nyelv ma tündérvár és katakomba…” Ez a figyelmeztetés pesti diákéveim alatt kezdett csak igazán visszhangzani bennem. Más mondathangsúly, más hanglejtés sértette a fülemet, és nem tudtam megszokni, hogy a parittyát csúzlinak, a porolót prakkernak, a dióspatkót bájglinak mondják. Tiltakozás és védekezés váltotta ki belőlem az ízesebbnek, gyökeresebbnek érzett erdélyi nyelvhez való ragaszkodást. S ha osztálytársaimat csúfolni mertem hangsúlyukért és szóhasználatukért, ők sem maradtak adósok, s volt mit halljak „góbésnak” vagy éppenséggel románosnak minősített beszédemért… Később, esztendők folyamán, nyelvészeti és irodalomtörténeti vélemények s a magyarországi ép és változatos tájszólásokkal való megismerkedés jóvoltából a nyelvi lokálpatriotizmus görcsös állapota feloldódott. A régi nyelvből vagy a tájszólásokból ott merítettem, ahol értem. Hogy honnan merítettem? Például Páriz Pápai Ferenc szótárából. Ez a szótár valóságos kincsesbánya: címszavaival és a használatukat, mondatbeli értéküket jelző szólásokkal és közmondásakkal a XVII. századi magyarországi s a fejedelmi udvarok nyelvhasználatát rögzíti. Továbbviszi és gazdagítja elődjének, az első magyar-latin szótáríró Szenci Molnár Albertnek eredményeit. Páriz Pápai Ferenc, enyedi professzor, udvari orvos, amikor a XVII. század végén munkához látott, bizonyára tudatában volt annak, hogy néhai professzortársa, Apáczai Csere János szellemében cselekszik: a háttérbe szorult, elhanyagolt magyar nyelvet kívánja a művelt európai nyelvek rangjára emelni. Mily boldogító áram járhatta át munkája során, észlelvén, hogy minden latin szónak és kifejezésnek megvan a magyar egyenértékese! Zrínyi szózatát igazolta ez: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók! És hogy örvendezhetett, amikor a Dictionarium Latino–Hungaricum és Hungarico–Latinum első példányai a messzi Lőcséről megérkeztek! Hátha még tudhatta volna, hogy vaskos művét több kiadásban, még vagy két évszázadon át forgatják Magyar- és Erdélyország minden felekezetének iskoláiban, s táplálkoznak belőle a nyelv olyan mívesei, mint például Csokonai vagy Jókai!… Ez a példány, melyet már idestova harminc éve tallózgatok, böngészgetek, 1762-beli, nagyszombati kiadás. 1849-ben Hollaki Ferenc írta bele a nevét, majd talán a fia, 1864-ben. A pergamen kötés felső jobb sarkán s vagy tíz első lapja megégett s elporladt. Ebből gyanítható, hogy ez a könyv egyik hírmondója és tanúja a szabadságharc idején pusztító enyedi tűzvésznek. Hogy mi hasznát vettem, nem tudnám elsorolni. Kincse elfogyhatatlan, kimeríthetetlen. Miért ne kezdeném el kiaknázását mások hasznára és élvezetére is? Manapság nagy buzgalommal ásunk ki nagy mélységből palota- és templommaradványokat, és nagy költséggel konzerváljuk őket. Hát akkor miért ne tennénk kísérletet kihalt szavaink és kifejezéseink feltámasztására, melyek valaha ezekben az épületekben visszhangzottak, s kihalásuk, elfelejtésük talán okozati összefüggésben van e szép boltozatok elpusztulásával…? Ilyen megfontolásból kezdtem szemelgetni jóízű, szépcsengésű, de az élő nyelvből már rég kiveszett s esetleg csak valamelyik tájnyelvben fennmaradt szókat és szólásokat. Már az F betű elejéig jutottam. Addig is, amíg a végére járok, s e furcsa szógyűjteménynek esetleg kiadót is találok, ízelítőül elsorolok itt egynéhányat belőlük, a hangulati tartalom éreztetésével, melyet sugallnak.
Ennyi most elég, talán sok is. Abbahagyom. Nehogy szódagállyal árasszam el hallgatóimat!
1972 |