A színház álmom marad?

Gyermekkorában az ember, több talentuma közt, színész is, ősi komédiás vagy éppenséggel varázsló: még rögzítetlen, formálható egyéniségét egyetlen fintorral, görcsbe-rántott vagy kiterjesztett karral, vállára kanyarított idegen ruhadarabbal, lábára húzott ormótlan bakanccsal átváltoztathatja: óriás vagy törpe, angyal vagy ördög, galamb vagy keselyű, király vagy koldus lehet, méghozzá e varázslattal meghódított, bekebelezett másik lét teljességének és valódiságának hitével… Artikulálatlan hangok, rejtélyes mondókák, versikék és szózatok fejezik ki és teszik még meggyőzőbbé ezt az állapotot; aszerint, hogy a fenti ellentétpárok melyikébe illeszkedünk bele, jó vagy ártó szándékúak vagyunk, s mint ilyenek, magunk is rémüldözünk, miközben azt hisszük, hogy rémítünk, s végül éppoly lázasan keressük a visszautat „civil” állapotunkba, mint amilyen lelkendezve igyekeztünk kiválni belőle, egy-két perccel azelőtt… Rilke feljegyzése a kis Maltéról, aki egy hatalmas női ruhásszekrényben garázdálkodva, egyik szoknyát és kabátot a másik után ölti magára, mígnem egy hosszú uszályos, sallangos ruhában valakivé vagy valamivé válik, s nem tud igazi magához visszatalálni, végletes példája az ilyen gyermekkori, határokat nem ismerő, dimenziókat csereberélgető mágikus színészkedésnek.

Azt hiszem, a színdarabírás is ennek a gyermekkorunkban cserbenhagyott, nem méltányolt, kigúnyolt, elfojtott színész-énnek nyugtalanságából és sérelmeiből táplálkozik.

Szemünkben a színház sokáig, vagy mindvégig, ennek a varázslatnak engedményes területe és titokzatos otthona.

Valami módon kívánkozom bele, valósággal visszakívánkozom a színházba, talán azóta is, amióta az elemi iskola dobogója alatt bujkálva és leskelődve, a karácsonyi műkedvelő előadás előtt tetten értem az éppen szárnyait szerelgető angyalt és a bundájukat nyakukba kanyarító pásztorokat… tehát valami átlényegülés tanúja lehettem, amelyhez hasonlókat én magam is produkáltam már odahaza, rögtönzött kulisszák mögött, vagy később, nyers fenyődeszka illatú, recsegő-ropogó, dülöngő és imbolygó iskolaszínpadokon…

Persze azért még nem mindenki lesz színész a szó gyakorló és művészi értelmében, amiért gyermekkorában több ízben álmodta sikeresen táltos paripának vagy fejedelemnek magát. A színdarabírás azonban egyenes folytatását kínálja a gyermekkorban megnyilatkozó mímosz-ösztönnek; és, ami nem jelentéktelen tényező, kapcsolatot ígér, bejáratossággal kecsegtet a Színház áldott és átkozott birodalmába.

Most pedig hadd idézzem fel az igazi színházzal való első érintkezésem néhány mozzanatát – az emlékezés fátyolfüggönyét immár csikorgatva széthúzó s egyáltalán nem varázsló mozdulattal…

Az Angalit és a remeték fogantatása, megírása és előadása idején Erdélyben éltem. A Kolozsvári Magyar Nemzeti Színház nagyszerű társulattal működött; repertoárja igényes volt és változatos. Két vagy három Tamási-darab is sorra került azokban az esztendőkben – s ezt nem véletlenül említem. A Csalóka szivárvány-ról ugyanis elismerő, majdnem rajongó hangú beszámolót írtam volt: mert ebben és általában Tamási színműveiben véltem megtalálni azt a dramaturgiát és játékstílust, melyet annyira hiányoltam a korabeli magyar színpadon. Tamási a színészek ősi játékösztönét szabadította fel ezekben a darabokban, az Énekes madár óta, jellemcsereberékkel, átváltozásokkal, lelki bukfencekkel olyan szuggesztíven és varázslatosan, mintha eleven lángok cikáztak volna egy-egy pillanatban a színpadon. (Cocteau-, Giraudoux-, Pirandello-művekben találkozott az ember ilyesmivel.)

Életemnek e kivételes periódusában, a középnagyságú magyar városi élet egyik előnyeként, személyesen ismerhettem a színtársulat mindkét nembeli tagjait. Többször megcsodáltam más-más szerepkörben négy nagyszerű színészt, vérbeli mímoszokat, kik hol tragikus, hol komikus szerepben bukkantak fel a színpadon, külön-külön – de együtt, egyszerre még egyetlen darabban sem élvezhettem játékukat (Andrásy Márton, Csóka József, Tompa Sándor, Váradi Rudolf). És ott élt a közelemben Jancsó Adrienne, az előadóművészet reménysége, aki egy csodagyerek vagy médium átélésével és talentumával árasztotta magából a régi és új magyar verseket…

Igen, bátran elmondhatom, hogy ennek, vagyis a színházzal, az előadóművészettel való inspiráló kapcsolatomnak köszönhetem, hogy megírtam az Angalit-ot, a magam vigasztalásán és mulatságán kívül azoknak a kedvére, akiket itt név szerint felsoroltam. A témáért nem kellett a „szomszédba” mennem: egy-két valóságban átélt, vagy álomban felfokozva, rémületesebben megkomponált végletes helyzet magától kínálkozott, hogy a soha le nem zárható férfi-női per egy fejezetét színpadi cselekménybe fogjam össze. És a megírás után alig fél évvel megadatott, hogy láthattam a négy színészt az öltözőben, amint civil állapotukból lázasan és lelkesen változtak át, pillanatok alatt, toprongyos szörnyetegekké, s élvezhettem, kicsiben, a teremtés diadalát, amikor aztán megjelentek és igen, játszottak, vagyis őselemükben, a mesében, az álomban, tomboltak és cikáztak a színpadon. (Jellemző mozzanatot hagynék ki, ha nem mondanám el, még itt, hogy a főpróba előtt Tompa Miklós rendező megkért: verjek lelket Váradi Rudolfba, a szerelmi hiányérzetét állandó vadászizgalmakkal pótló, félőrült Dexendóresz alakítójába, aki attól fél, nem állja meg a helyét e szerepben: túl közel van hozzá! Hát az öltözőben, már teljes dexendóreszi ornátusban, hosszú szárú csizmában, átlyuggatott, zergetollas zöld kalapban, négy szál remegő drótbajusszal találtam. „Meg fogok bukni – hangoztatta –, egy szó sem jut eszembe a szerepemből, pedig érzem, ez volna életem legnagyobb alakítása!”)

És hadd idézzem most a korán és fájdalmasan elhunyt Vitányi János beszámolójának néhány sorát: „Az alakítások közül Jancsó Adrienne-é emelkedik ki… pedig ez első színpadi szereplése volt.” Váradiról pedig, aki attól félt, hogy szerepét sem tudja elmondani, a legjobbat írja a férfiak közül: „Annyi humorral, torz komikummal keltette életre a nyugtalan vadászt, hogy ez az alakítása az eddigiek közül is kimagaslik, s vele a színház legjobb erői közé emelkedett.” (Ehhez tudni kell, hogy a kitűnő, öregedő művészt jobbadán csak epizódszerepekben foglalkoztatták addig. Ezekben a szerepeiben – ha kétszavas volt is, egy kissé szürrealista ösztönű, túl finoman beszélő jellemszínésznek bizonyult ez a francia származású ember, családneve szerint Byblos – maszkját saját maga csinálta, nem tűrt beleszólást, és „abgangját” valami csodálatos képességgel úgy tudta intézni, hogy még az ilyen kétszavas szerepek után is hatalmas taps követte.)

Nemrégiben, amikor az Angalit huszonöt éves porosodás után felbukkant a budapesti Irodalmi Színpadon, volt alkalmam új szereposztásban találkozni ismét a rengetegbeli átváltozások csodájával, s noha a szereplőkhöz nem fűzött olyan kapcsolat, mely feljogosított volna öltözőjükbe hatolva tetten érnem őket az átváltozás előkészületeiben – feltételezem, ez az élmény sem maradt volna a kolozsvári mögött. Anélkül, hogy benyomásaimat részletezném, és színészenként-szerepénként taglalnám, a címszereppel kapcsolatosan annyit bízvást elmondhatok, hogy az első Angalitnak kivált lírai és drámai versmondásban való tündöklésével szemben Béres Ilona az érettebb és tapasztaltabb nő és színésznő játékos magakelletésével és csábművészetével tette számomra ezt az alakítást emlékezetessé, s keltette, mindenestül, azt a hitet, hogy nem is annyira porosodó, mint inkább patinásodó színdarabbal álltam ismét a közönség elé…

Hogy ennyit beszéltem erről, talán megbocsátható, hisz első igazi színházi élményem; olyan emlék, mint az első igazi, beteljesült szerelemé.

A következő „szerelmek” már erre az alapélményre rakódnak. Ehhez mérjük őket, az akart-akaratlan összehasonlításban.

Nem sok „következő szerelemmel” dicsekedhetem. S ha voltak is, nem jártak át az Angalit-adta tavaszi lázzal, hálával és beteltséggel.

A színháztól, a csodák és varázslatok birodalmától egyre távolabb kerültem. Réges-régóta nem kukucskáltam sem dobogók alól, sem öltözők kulcslyukain át. Inkább – még mindig – az egykori mímosz-gyermek kiéletlen ösztöneinek jóvoltából – egy-egy színdarabbal, mint ablakon át bedobott virágszállal, jelzem fel-felpislákoló érdeklődésemet.

Azok a színdarabok, melyek itt-ott felbukkantak, túlnyomórészt fordításaim vagy átdolgozásaim voltak. Mint átdolgozó, élvezhettem Naszreddin Hodzsa csínyeit a Madách Színházban, és láthattam az élemedett emírfeleség hárpiaszerepében Kiss Manyit (Otum-Bibi!)… s annyi kiváló férfiszínész jóízű mókázásait…

És már mint szerző nézhettem végig egyszer-kétszer a Mátyás király juhászá-t a Bartók Színházban, gyermek módján hahotázva Zenthe Ferenc kolontos Kölöntéjének bukfencein vagy Győrffy György (Burkus király) csetlés-botlásain, felsülésein.

A Bábszínház is megajándékozott nem is egy, majdnem szerzői élménnyel… Itt élheti ki magát igazán a bennünk rejlő gyermek-én: olyan síkban és dimenzióban játszathatja hőseit, amilyenben jólesik. A Bábszínház ma: a színpadi határtalanságok teljhatalmú birodalma. Restség és invenciótlanság akadályozza, hogy e határtalan lehetőségekkel istenigazában éljek is…

Végül itt kell bocsánatot kérnem a Gyulai Várszínház társulatától, amiért az egyik leg-szívem-szerint-valóbb színpadi művem, a Fejedelmi vendég előadásán nem lehettem ott. Régebben kidolgozott programú külföldi utazás szólított el e kötelességtől – s most már azt hiszem, azzal vezekelhetek, hogy a Fejedelmi vendég-et sohasem láthatom többé színpadon.

De ez már nem álmom – hiszen már megvalósult, még akkor is, ha nélkülem.

Álmom azonban: Az élet álom! Calderónnak ezt a Hamlet súlyú és méretű művét már 1967-ben kiadta a Klasszikus spanyol drámák-ban (II. kötet) a Magyar Helikon. De már jóval azelőtt, talán 1965-ben, amikor fordítottam, egyszersmind rövidített, színpadra alkalmazott változatot is készítettem belőle, s elküldtem legalább három színháznak. Úgy látszik – hasztalan. A színházi szakemberek nem találnak benne semmi mához szóló mondanivalót? A darab irizál, annyi szent. Idestova negyven esztendeje adták Magyarországon, Harsányi Kálmán átdolgozásában. No de egy ilyen halhatatlan mű pályafutásában negyven vagy ötven év nem sokat számít…

Félek, ez az álmom Az élet álom reprízéről csak álom marad.