„Kedves lemezeim”

Magányos, titkos muzsikaélvező vagyok. Az ismeretlen ablakból indázó hegedűszó alatt elomló Rilkét jobban megértem, mint a Scala páholyában figyelmező, alkalomszerűen öltözött Stendhalt. A zavartalan magány zenei élményeimnek egyenesen föltétele! A művel kettesben, vagy ha az nagyon személyes, harmadikul a szerzőjével – és, de csak szólók esetében – az interpretátorral negyedikül – a rádió vagy a lemezjátszó mellett: nagyobb adomány minden operai vagy hangversenytermi kirándulásnál.

Igazi, mély és maradandó zeneélményeim még így is többnyire váratlanul fognak szíven: ha eleve készülök rájuk, vajmi ritkán kapom azt, amit reméltem.

„Igazi, mély és maradandó” élmények – mondom –, de milyen közmegegyezéses módon győzzem meg felebarátaimat a rám tett hatás hőfokáról? Hiszen zenei élményekről beszélni voltaképp ellentmondás: avagy nem már maga a zeneszerző is olyasmit fejezett ki, amit másként, mint zenében, sehogy sem fogalmazhatott volna meg?… Nem akárki áldatott meg Thomas Mann írói talentumával és zenei felkészültségével.

Lelkesedésemet és rajongásomat tehát meg sem kísérlem magyarázni; reménytelen vállalkozás volna, s egy kissé illetlen is – mint azé a lovagé, aki csámcsogva ecseteli asztaltársainak a pásztorórák gyönyörűségeit.

Előadásmódom tehát, zenei élményeimről vagy kalandjaimról beszélve, olyanszerű legyen, mint valami útleírás stílusa, s nem olyan, mintha álombeli tartományokból tértem volna vissza, csodákkal töltekezve… A továbbiakban pedig legyen az időrend a vezérfonal. És ha közben-közben versek bukkannak fel, egy-egy maradandó zenei élményem emlékei, megszólaltatójuk olyan előadóművész legyen, aki e verseket, mennél romantikusabbak, annál szenvtelenebbül mondja el… Egyébként éppen ezek a versek bizonyítják, hogy egy-egy zenemű belénk áradását a pillanatnyi lelkiállapot s az adott környezet határozza meg, s a ránk tett hatás, ehhez képest, merőben egyéni és esetleges. Hiábavaló kísérlet ugyanúgy és mindenestől másokra kényszeríteni…

De hadd kezdjem már az útleírást, a szó szoros értelmében azt, mert hisz a háborús Velencében, a sötét kis Cortile Grimani egyik lépcsején talál a következő pillanat. Ez hát a környezet. A lelkiállapot pedig érzelmi összeomlás, magányos kóborlás, a vízi sikátorok homályánál is sötétebb gondolatok… De hirtelen megszólal, magasan a fejem felett, egy gordonka meg egy zongora – valóságos mentőexpedíció! Évekig kísértett a dallam, az a vigaszkereső zokogás, míg megtudtam, mi volt. Az A-dúr szonáta, melyről maga Beethoven is azt jegyezte fel, latinul, hogy „könnyek közt és gyászban” fogant. (A „Scherzo” tétel!)

Nem sokkal ezután, már újra Budapesten, Bach volt a mentsváram és templomom. Behunyt szemmel, ahogyan hallgattam, ő vitt a legmesszebb ahhoz az abszolút birodalomhoz, melyről beszámolni képtelenség. Kísérő érzéseimet azonban, mint egy-egy álom után is, versben próbáltam kifejezni, laikus-melománul, tudománytalanul. (De szólaljon meg előbb a II. Brandenburgi verseny „Andante” és „Allegro assai” tétele.)

 

Angyalok szárnyának suhogása, földet nem ért lábacskák tipegése, csillaghajszálak hűvös zizegése, meg nem halandó lelkek lobogása, kecsegtető, szentséges földkívülség, lélekké szenvedt emberség hazája, éteri fényben kristály-egyedülség, szent bírásod a lelkem hogy kívánja! S nem jutsz torkomra, nem vagy foghatóság, mintha példáznád: jaj, nem teljesülhet ezen a földön égberagadó vágy, hanem-ha szép testek megsemmisülnek – Enyém vagy mégis, s már-már önmagadban csapdos az angyali szárnyak zenéje: én elvesztettem földi birodalmam, angyalszárnyak, repítsetek az égbe! (Egy rész a „Brandenburgi”-ból, 1940)

 

Néhány év múlva, a világháború harmadik évében, koraőszi erdőn kószáltam, Kolozsvár határában. Alkonyodott, s a szellőben zizegő fák és bozótok borzongatóvá tették a magányt. Ezzel a borzongással értem haza, s a rádióból, az egész kertre kiáradón, valami gyönyörűségében is borzongató zongoraszó fogadott. Úgy, ahogyan azóta is csak Schumann tud gyönyörűséggel borzongatni. („Az árva gyermek” az Ifjúsági album-ból!)

Ezt az élményt is versben próbáltam feljegyezni:

 

Azon az órán, amidőn a réten a fű a legbúsabban lengedez, a bőregér az égnél feketébben zörgő szárnyán rovar után evez, a holdvilág, az eltört mátka-gyűrű, nagy, kővévált felhők közt darvadoz, a levegő lelkek hadától sűrű, és túlvilági könnytől harmatos: állj meg, ember, a hűvös erdőszélen, és szólítsd csendben halottaidat, szívedből szívükig búsan-merészen építs valami szép felhőhidat. Létezésüknek kóstold meg a titkát, s a kósza lángból, mely feléd lobog, fogj el bár egy jánosbogárnyi szikrát, s vidd magaddal, mint boldog zálogot! (Azon az órán, 1943)

 

És azután megint Budán, 1947 telén! Tengődő életek mocorognak a vár oldalának omladékai közt… De egy vasárnap délelőtt napsütés, ragyogás, olvadás, s egy terecske romházának romablakán ezüstlőn, aranylón zubog ki a zongoraszó! Megbűvölve ácsorogtam, hit és remény árasztott el a kihaltnak látszó romladék között… Chopin H-moll szonátá-jának „Finale”-tétele!

Igen, ez a Chopintől eléggé szokatlan derű és viruló életkedv s a romok szürke ellentéte fakaszthatta a Zongoraszó című verset:

 

Zongoraszó egy kis budai téren – Először hallgatom ezen a télen. Vajjon ki játszik ott fenn álmosan, oly álmosan és állhatatosan? S a hóban tankromok és törtsudarú fák hallgatják a tavaszi muzsikát, és horpadó sírok alatt a holtak hallgatják-hallgatják, s fel-felzokognak. Holt asszonyok, gyermekek s katonák így hallják a vidám élet szavát, az Életét, mely bőszen zúg tovább, mint nagy tank ront sírokon, halottakon át!

 

A következő vers egy másik téli nap emléke, Visegrádról. Ott, az erdők alatt jobban ízlik a tej, a kenyér, s minden egyszerű étel visszanyeri ősi ízeit… A muzsika is tisztábban zeng a rádióból, nem zavarják sem külső, sem belső zajok. A hangokat, dallamokat valósággal több dimenzióban érzékeli az ember, és nemcsak amolyan metafora az, hogy patakzik, zubog, csörgedezik a muzsika! Különösen akkor, ha Mozart G-moll szimfóniá-ja tölti be a házat.

(Egy tétel ebből, a legpatakzóbb, aztán a vers:)

 

Örökifjú muzsika csermelyében Fürösztöm meg korán vén arcomat, Hadd mossa meg időszántotta képem, Simítsa el a sápadt ráncokat! Egy hosszú ősz hajszál hullt az ölembe, Talán apámé, talán az enyém, S közben zuhog e dallam a fülembe, S fiatal álmok ringnak ütemén. Ó, a lélek, e szívós síri mécses, Az időhozta változásokat Hogy elhazudja! Fut-fut a zenéhez, És régi dalt friss vágyakkal fogad. S künt tél van és a kert halotti dermedt, Jégtűket hint a csillagos magas, S én, kit örök ifjúság átka vert meg, Érzem, hogy jön, jön, jön az új tavasz! (Örökifjú muzsika, 1954)

 

Bizonyos életkorban az ember azt hiszi, hogy zenei örömeit a régebb szerzett élmények ismétlődéseiből remélheti. De egyszer csak, váratlanul, készületlenül, hallunk valamit a rádióban, amit addig soha, szerzőjét se tudjuk, és izgatottan találgatjuk magunkban, ami nem csökkenti a mű lenyűgöző hatását. Kegyelmet kérő s némi reménységet pislogtató zongora-gordonka-hegedű akkordok után gordonka és hegedű rémült, hosszú vacogása következik, a zongora meg-megszakadó dobpergést jelez, vesztőhelyek irtózatát szuggerálva belém, máglya látványát, amelyből már felcsapnak a lángok…

Rahmaninov D-moll, úgynevezett Melankólikus trió-ja volt! (Az első tétel – „Moderato” – második felében körülbelül.)

Bocsánat, amiért fogadkozásom ellenére a posztromantikus zeneműről preromantikus módon nyilatkoztam…

És ezzel voltaképp be is fejezhetném – ha záróakkordnak nem volna olyan egyértelműen tragikus. Jobb hát, ha egy korábbi zeneélményemet tartogatom befejezésül. Ez pedig Vivaldi La Notté-ja, az éjszaka erőszakos és szép lidérceivel… Áloműző és gyönyörűséghozó boszorkák ezek, el-elszenderítők és felriasztók – már amilyenek az Ospedale di Pietà lányiskola paptanárjának álmai lehettek…

(G-moll concerto, I. tétel, Largo, Fantasmi…)