Leggyakoribb élményeim?1. Ha úgy lépne be, hogy semmit sem tud rólam, mit mondanék magamról? Lehetséges, ijedtemben azt mondanám, nem is én vagyok az, akit keres… Kvietált tengerész vagyok, és színesen kezdeném ecsetelni a hajótöréseket s különféle viharokat, melyek végül is e szigetre vetettek… a hatalmas budai ház negyedik emeletén, a külvilág egyre vadabbul paskoló zajhullámai közt… Persze, hamar gyanút fogna, mert nem sokáig győzném képzelettel, s különben is miféle tengerész lehet az, aki ha mégoly hetvenkedve is, csak viharokról és hajótörésekről beszél, és történeteiben vajmi csekély szerep jut az idillnek, a jóízű kalandnak s a révbeérés tártkarú, boldog pillanatainak? Valahogy így zajlana, ha mint ismeretlenhez lépett volna be hozzám. Aztán, egy-két feszegető kérdésére bizonyosan beismerném, hogy tévútra akartam vezetni, csak azért, hogy ne kelljen első személyben, köldöknéző önszemlélettel, leplezetlenül magamról beszélnem. És nyugtalanul keresném a szót, mely szabatosan kifejezi foglalkozásomat vagy hivatásomat, s megvillanna egy pillanatra az irodalmár, de erősen nyelvújítás-íze miatt elvetném; a költőt sem merném kimondani, hisz én magam is csúfolkodtam egynéhányszor azokkal, akik túlságos hangosan hirdetik költő voltukat; végül talán az író-nál állapodnám meg: sokan megszenvedtek érte, hogy azok – s olyan fedezete van napjainkban is, hogy vállalhatom, és szeretnék mindvégig méltó lenni rá. 2. Leggyakoribb élményeim?… Hát máris megbánjam, hogy nem tartottam magamon egy kissé tovább a tengerészség viharköpenyegét?… Ha a múltat kérdezné, talán szerelmekről regélnék… Ezek külső és belső élmények is voltak egyszersmind. Sokszor olyannyira belső élmények, hogy versekké váltak, keserűség és bűntudat lázában, kétségbeesett ragaszkodás vagy még kétségbeesettebb menekülés egyensúlyzavarában… Hogy tengerésznyelven fejezzem ki magam: túl sok bizonytalan hajózás volt nyílt vizeken, és nagyon kevés nyugalom, biztonságos kikötőkben! Ha furcsállná, hogy múlt időben beszélek, emlékeztetnem kell arra, hogy első kérdésére adott válaszom elején kvietált tengerészséget emlegettem! Elég volt hát a viharokból és hajótörésekből… 3. A következő kérdésre, hogy sűrűn vagy ritkán írok-e? – azt hiszem, részben már az előbbiekben megfeleltem. Tehát ritkán, egyre ritkábban írok. Inkább olyankor, amikor valami már megélt vagy megélthez hasonló helyzet vagy hangulat jelentkezik, az álomnak más látószöget, szokatlan távlatot nyitó vagy ijedelmet okozó erejével. De az ilyen mélyről jövő élmények sem válhatnak mind verssé: némelyik, epikus vagy drámai elemeinél fogva, novellának kínálkozik… külső élmények is inspirálnak, természetesen, ha egyáltalán lehet az ilyen termékenyítő pillanatokat és helyzeteket éles határvonallal külső és belső élményre választani. Pontosabban fejezném ki magam, ha úgy jellemezném a mostani periódust, hogy egy-egy versemben vagy akár novellámban több tapasztalat és emlékréteg van jelen, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. És úgy érzem, az álmok hordozzák mindenkor a legtöbb emléket és tapasztalást… Ezért tulajdonítok nekik különös jelentőséget. 4. A költő (vagy az író) és anyanyelvünk jelenlegi helyzete… Valóban bölcsészkoromban francia és magyar nyelvi és irodalomtörténeti tanulmányokat is folytattam… Az, hogy írásaimban, úgyszólván a kezdet kezdete óta, a köznyelvben ritka vagy szokatlan szavak és kifejezések szerepelnek, ebből a filozopteri tudatosságból is következik, nemcsak abból, hogy Erdélyből származom…, valamint abból, hogy a harmincas évek költői nyelvét egy kissé túlfinomultnak, színtelenedőnek éreztem… A XVI. századi francia Ronsard és köre, a Pléiade nevű költőcsoport, már akkor tudatosan hirdette a még régebbi nyelvből való táplálkozás és megújulás hasznosságát. Csokonai is régies és népies elemekkel védekezett korának szenvelgő, finomkodó stílusa ellen… Arany János is bölcsen kerülte a nyelvújítás elburjánzó túlzásait: a bihari nyelvet előbbrevalónak tartotta, s elég gazdagnak a legárnyaltabb érzések kifejezésére is… Ezek a példák bátorítottak… olyannyira, hogy műfordításaimba is megpróbáltam beiktatni egy-egy kihalt vagy a köznyelvben ismeretlen tájszót, amiért is sokszor ért a „modern neológusok” részéről rosszalló figyelmeztetés… 5. Arra kíváncsi tehát, miféle káros vagy ártalmatlan szenvedélynek hódolok? Gyógyíthatatlan horgász vagyok. S hogy mennyire az, abból is látom, milyen izgalom fog el, ha erről beszélek. Azért ne ijedjen meg, ezen a téren sem szokásom szakmai előadásokba merülni, és azt sem állítanám magamról, hogy a horgászat minden csínját-bínját ismerem… Inkább a lélektani részét érinteném ez esetben, a rugókat vagy gyökereket, melyeikből ez a passzió származik – a gyermekkort, természetesen. Akkoriban, hegyi patakokban, kiöntésekben, holtágakban jóformán ősi módszerekkel s mindenféle halász-szerszámmal fogdosták a halakat, még magam-gyártotta szigonnyal is – s valami ősemberi vadászösztön, hogy ne mondjam, a fiúgyermekek szadizmusa volt a hajtóerő… De húsz-harminc év alatt mindjobban erőtlenedett ez az ősemberi tényező… Mostanában inkább az egykor nagy izgalmakat kínáló környezet, a vízpartok, a gátak, a berkek emlékidéző világa vonz, a gyermekkori gondtalanság illúziója… A magamfajta horgász tehát nem okvetlenül azért ruccan ki, néha távoli vizekre is, hogy vergődő, véres vízilényekkel térjen haza… hanem azért, hogy a horgászat ürügyén fenntarthassa a természettel kötött hajdani szövetségét. Hogy beleolvadjon egy-egy órára, napra a vízmorajba, a nádsuhogásba… És a várva várt, mesebeli csodát már nem a nagy vagy még nagyobb hal partra vonszolásából remélem… A csodával sokszor más formában találkozom, vagyis a vízparton barangolva, rendszerint oly távoli pontokon, ahová a horgászat, vagyis az eredeti szenvedély centrifugális ereje nélkül aligha penderültem volna ki… Hogy micsoda csodák lehetnek ezek a horgászat ürügyével elérhetők? Nimfák? Sellők – vagy elsüllyedt török gályák kincsei??? Néha egyetlen szál sárga vízililiom a májusi berekben, orgona módján zsongó, méhek elözönlötte, virágzó fűzbokor alatt… Máskor aranyozott női saru, rajta a bécsi cég bélyegzőjével s valami tragikus vagy huncut csónakkirándulás igézetével… Ismét máskor a ritka, kiveszőfélben lévő, kék-zöld-arany szárnyú jégmadár látványa, amint a vízszinttől kétarasznyi magasan, káprázatos tükörképével együtt suhan… És nemrégiben, Dunavecsén is túl, a Kunsági Nagycsatorna nádasai felett gyönyörködhettem, teljes pompájában az alföldi napszentületben, s monumentalitásából hirtelen megérthettem Petőfi Alföld-imádatát… És nézze meg ezt a kőbaltát! Vagy azt a bölényborjú alakú fát a könyvespolcon, az idő és a víz szoborremekét. A vízparton találtam. Lehet-e ilyen élmények keresését abbahagyni? Ugye, nem. És fogyhatnak a halak a fertőzött vizekben, csappanhat a rájuk fenekedő szenvedély: ezek a fő-élménnyé növekedő mellék-élmények egyelőre kifogyhatatlanok, megunhatatlanok. Ezt a felismerést fejezi ki a nemrégen, horgászgatás közben összeverődött négysoros:
A kérdező: Eöry Éva
1970 |