A gyermekirodalomról

Szükséges-e közeli kapcsolat a gyermekekkel a gyermekköltészet műveléséhez?

Amint bizonyára azok is tudják, akik e kérdést megfogalmazták: nem feltétlenül szükséges. Erre éppen a legvonzóbb, felnőttekre és gyermekekre egyaránt gazdagító hatású gyermekversek szerzője, Weöres Sándor a példa. Sőt, az ő esetében elképzelhető, hogy – ha öt-hat gyermekes családapa vagy zsivajgó gyermeksereggel vesződő pedagógus volna, meg sem írta volna ezeket a verseket. Weöres Sándornak közkézen forgó gyermekversei, kivált azok, melyeket annak idején Kodály Zoltán karolt fel elsőül és zenésített meg, a költő ifjúkorában keletkeztek: amikor még nagyon közel volt hozzá öreg szülők közt töltött, magányos gyermekkora. Egyetlen játszótársa volt: az a bizonyos Jancsi bohóc. A kis dunántúli falu rozoga udvarházában megállt az idő, s a homályos szobákba alig hatolt be a falusi gyermekek játszadozó társas életének jellegzetes, harsány zsivaja. Ilyesmiben ő nemigen vehetett részt. De amióta megtanulta a betűvetést: írogatott vagy rajzolgatott. Érett költő korában aztán ezt az elsődleges, primitív ihletet rekonstruálta, s ebből merítve írta meg a mindenkori gyermeklélekhez annyira közelálló, játékos, érzelmes, dallamos verseit, amilyen például a Tündér Bóbita, a Galagonya, az Altatódal, a Liba pék, a Száncsengő vagy a Haragosi című. S még valamit, Weöres Sándor gyermekköltészetéről: ha mégoly zárt magányban töltötte is a költő gyermekkorát, a falu mégis beszivárgott hozzá, s ezek a versek ősi módon népies ihletésűek, szókincsük, dallamformájuk, képalkotásuk szerint – és éppen e tulajdonságaiknál fogva plántálódnak tovább minden elkövetkező nemzedékben.

Ha Weöres Sándor példája nem volna eléggé meggyőző bizonyíték arra, hogy a gyermekköltészet közvetlen kapcsolat nélkül is művelhető – hivatkozhatok Charles Lamb angol íróra is; agglegény életet élt, vénkisasszony nénjével egy fedél alatt, s hogy, hogy nem, mégis ő görgette-kerekítette mesékké a gyermekek számára Shakespeare bonyolult színműveit. Ő is saját gyermekkorára támaszkodott, gondolom, e vállalkozásban.

Milyen élmények váltják ki egy-egy gyermekvers vagy mese megírását?

Erre a kérdésre kénytelen vagyok a magam tapasztalataival is előhozakodni, bármennyire szerettem volna elkerülni a szubjektív hanghordozást.

Azt hiszem, belső és külső élmények közt kell mindenekelőtt különbséget tenni, ha mégoly durva is az ilyenfajta elhatárolás ihlet és ihlet között. Belső élménynek tarthatjuk az emlékezés bizonyos állapotát, amikor is a gyermekkor valamilyen hangulata vagy eseménye merül fel, álomból vagy a hétköznapok mozzanataiból. Ilyen ihletésű például a Falusi reggel vagy a Gyermeki alkonyat című versem. Ezek s még egy-két hasonló régebbi vers, hogy úgy mondjam, a magam szórakoztatására íródott, semmiféle közönséget, tehát gyermeki közönséget sem láttam magam előtt.

Az ötvenes évek elején azonban gyermekeim már óvodáskorúak voltak. Az ő játék-, mese- és álomélményeik – tehát külső élmények – hatottak rám olyan mértékben, hogy megpillanthattam bennük azt az örök életű mesefát, mely minden új nemzedékben kilombosodik. Akkoriban ismerkedhettem másodszor – először a magam gyermekkorában ismerkedtem volt, de természetesen tudatosság nélkül, naiv fokon – a gyermeklélek több dimenzióban puhatolódzó, a világ dolgaiban és jelenségeiben eligazodást kereső erejével, amelyben talán a mitológia gyökereit láthatjuk.

Erre példaképpen elmondanám egy hosszabb verses mesém keletkezésének előzményeit.

Leányom ötéves lehetett, amikor távoli szülővárosából Visegrádra került, nagyszülei védőszárnyai alá. Az előző környezetben már-már eligazodott, itt azonban, merőben új környezetben, a hatalmas várromok, a félelmetes nagy folyó és közeli erdők világában új fogalmak vártak reá. Hallott Nagy Lajos királyról, Mátyás királyról, Salamon királyfiról, aki börtönben fejezte be életét, látta a feneketlen kutat a felső vár romudvarán… Sok mindent megértett, csak éppen az idő, a múlt, az évszázadok ejthették zavarba – és természetesen a történetek hősei, akiket nem tudott hirtelenében, ikonográfiai támpontok segítségével sem, ismerősei közé besorolni… De mi történt? Az álom, a nálunknál sokszor bölcsebb, tárgyi akadályokat nem ismerő álom segítségére sietett: a meredek szőlőhegy kacskaringós ösvényén – s most az ötéves kislány szavait idézem, aki lázasan igyekezett rekonstruálni, szavakba foglalni csodálatos látomását – eljöttek hozzá „biciklin bonultak a királykák, sok-sok, és jött egy majomka is velük, az rolleren bonult”… S aztán játszadozni kezdtek az udvaron, az ott talált, nappal eldobált játékszerekkel, labdáztak és kergetőztek, és az egyik királka, akit Cendrőnek hívtak, hogy, hogy nem, beleesett a kútba… Kiderült, hogy ezek a főrangú látogatók – amikor személyleírásukat kértem – a szomszéd nyaraló gyermekeihez hasonlítanak.

Ez volt tehát az „alapötlet” a Csunyinka álma című verses mesémhez. A Cendrő nevet csak később fejtettem meg: Szentgyörgy törvényszerű leegyszerűsítése, ugyanis mindez a Szentgyörgypuszta nevű határrészben történt. (Úgy lett a Szentgyörgyből Cendrő, ahogy a Sándorból Sándro némely vidéken…)

Még annyit ehhez, hogy a környezetünkben lévő gyermekek meseigénye is termékenyíthet, nemcsak mesealkotó fantáziája. Sőt, maguk a gyermekek is szeretnek „mesét mondani”, esetleg éppen szüleiknek vagy testvéreiknek, s amikor fantáziájuk egy-egy ponton elakad, vagy szókincsük hiányos, hálásak, ha átsegítik őket ezeken a gübbenőkön. Az ilyen valóban gyermekmesékben tetten lehet érni a már feldolgozott s a még idegen ismeretanyag olykor mulatságosan motívumtévesztő keveredését.

Felnőtt meseíróknál azonban az ilyen motívumtévesztés többnyire képzavar vagy tárgyi ismerethiány eredménye. A műmesékben elég gyakori eset… Kormos István, a Vackoros Kormos, akinek a nevét minden óvónőképzős ismerheti, ilyenekből egész csokorravalót gyűjtött össze. Egy immár világgá ment költőnk hangulatos falusi ihletésű költeményében ugatnak az esti kutyák és a „sövény felett búsan száll az ártány”. Vagyis e törekvő városi költő falusi versében szárnyas disznó született, talán a Pegazus, a Szárnyos Ló, mintájára. Egy szapora meseírónő apró mesehősét valahogy így jellemzi: „kicsi ez a leány, éppenhogy anyányi…” Nem hiszem, hogy ezeket a szerzőket a gyermekekkel való közvetlen kapcsolat ihlette volna, inkább „belső kényszerből” ragadhattak tollat… akarom mondani, írógépet.

 

 

Az utolsó kérdésre, hogy véleményem szerint van-e szakadás az idősebb s a fiatal generáció között, nem is próbálok objektív választ adni. Ide szociográfus látószöge és megfigyelései kellenének, olyané, aki gyökerükig ismeri a társadalmi erőket, és nem személyesen átélt esetlegességekből, hanem statisztikákból vonja le következtetéseit. Egyébként a szakadás nyilvánvaló, s minden jel szerint mélyebb, mint amilyent a régebbi társadalmak átéltek. Képletesen szólva: napjainkban szakállas fiúk néznek farkasszemet szakálltalan apákkal. Ez régebben megfordítva volt… Mindkét félnek, vagyis az idősebbeknek s a fiatalabbaknak egyaránt mentsége, hogy a technikai civilizációban a változtatások s az állandó kísérletezések magával az emberiséggel olyan természetellenesen gyorsak és olyan arányúak, hogy egyik fél sem követheti őket normális reakcióval. Érthető hát az idősebbek tartózkodása, még ha nem is mindig bölcsességgel, hanem kényelemszeretettel vagy éppen meszesedéssel magyarázható. A fiatalok egy része viszont sokszor olyan buzgón és lázasan vagy olyan gyermekies majmolással igyekszik lépést tartani a rohanó változásokkal, hogy szellemi emésztésük megzavarodik; külsőséges divathóbortba esnek, s ellenségessé teszik szüleiket, nevelőiket. Kitagadottság, meg nem értettség szenvelgésével büntetik a társadalmat, végső fokon saját magoknak okoznak kárt, de mindezek ellenére próbáljuk meg remélni, hogy lehiggadásuk húsz- és harmincéves koruk között bekövetkezik, s a káros hatásokat kiheverve, a jót és hasznosat tovább vive, kiforrják magukat és valahogy eligazodnak a megállás nélkül változó világban. De ez csak amolyan kegyes óhaj, rózsaszínű utópia… A jelek nem éppen biztatóak. Mélyebbre hatolni e kérdésben nem tudok, de nem is kívánok. Örülnék azonban, ha a hallgatóság soraiból valaki bizonyítani tudná, hogy aggályosságom nem eléggé indokolt.