Az „Őrjöngő ősz” megjelenése elé

Amikor az ember, különböző megtisztelő s egyszersmind zavarba ejtő felkéréseknek engedve, műveiről nyilatkozik, kénytelen-kelletlen önmaga irodalomtörténészének csap fel néhány pillanatra.

Igen ám, de lehetséges-e ebből a magunkra öltött pózból, mint valami alkalmi katedrácskáról, valóban tárgyilagos vagy legalább szenvtelen megállapításokat és észleleteket közölni? Kitörhetünk-e önmagunkból, kettészakadhatunk-e, bár e szükséges néhány pillanatra is, a hűvös, távlatot adó harmadik személy használata nélkül, mely, mellesleg megjegyezve a lélekgyógyászok megfigyelése szerint némely lelki baj jellemző tünete, s csírája ott bujkál például Kosztolányi kettős felkiáltással kezdődő versében: „Hogy gyűlölöm magam! Mindig csak Én!”

Egyszóval nehéz és nem kellemes feladat ez az ön-irodalom-történészkedés. Azonban elismerem, hogy bizonyos helyzetben hasznos kötelesség. S ha az, igyekezzék az ember úgy teljesíteni, hogy közben se meg ne gyűlölje, se meg ne gyűlöltesse vizsgálódása tárgyát…

Retorikus kérdéssel kezdem: vajon kínál-e ez a verskötet az eddigiekhez képest, ha többletet nem is, legalább valamiféle új változatot, új vagy más színt, amiért a kiadó közzétételre érdemesítette? Talán igen, ha mégoly mérsékelten is. Az életkor áldásai és átkai következtében az érés vagy immár a hanyatlás folyamatának bizonyos tüneteit és áruló jegyeit. A vajúdó tavaszok, túl heves nyarak után az „őrjöngő őszök” riadalmát a remélt higgadtabb rés szelídebb tél küszöbén. A hosszabb lélegzetű, nagyot markoló s talán keveset fogó „verses vállalkozások” megszűnése után rövidebb, lazultabb formájú, olykor rímtelen vívódások, döbbenetek szavakba foglalt kivetüléseit – melyek, természetesen, a korábbi fejezetekkel (egy-egy verskötet) alkatian összefüggő lírai „önéletrajz” kiegészítő darabjai… Mintha egy zarándok vagy vándor bizonytalan hosszúságú útja mentén rovásokat és jeleket vetne a fák oldalára, hogy nyomukat követve, ha az Idő engedi, valaha talán gyermekkorába vagy önmagára ébredésének pillanatára visszataláljon.

Az Idő… sebesebben száguld, mint valaha, s a versek értékét is szuverén és befolyásolhatatlan módon változtatja, akárcsak a különféle fémekét vagy féldrágakövekét, úgyszólván országonként, és a szellemi áramlások ősi és új, nagyon kacskaringós „borostyánkő-útján” haladva, ha megérjük, még magunknak is furcsa meglepetéseket okozhat. E tőlünk függetlenül spekuláló Idő-börze mérlegén, tudjuk, a megformálás is nyom valamit, a pillanatnyi értéket nem mindig a puszta anyag dönti el… E felismerés adott hozzá bátorságot, hogy ebbe a gyűjteménybe – vagy ötven újabb vers közé – néhány régebbi verset is beiktassak, főként olaszországi naplóm lapjairól; ezek a két előbbi verskötetből kimaradtak: akkor túl kegyetlen voltam hozzájuk, most talán túl kegyeletes.

Körülbelül hasonló meggondolásból ajánlottam fel a kiadónak egy 1956 első felében elkészült verses történelmi játékomat vagy verses játékomat a történelemmel; az ál-Zrínyi-fiú Erdélyben való ártalmatlan, de Apafi Mihály fejedelmet mégis nehéz próbára állító szélhámoskodását választottam tárgyául, e hiteles, több krónikás és emlékíró feljegyezte eseményt, melynek ürügyén egy kissé széphistóriás stílusban, a magyar barokk múzsának adózva elkeveredhettem a XVII. századvégi erdélyi udvari élet tarkabarka, érdekellentétekkel, intrikákkal át- meg átszőtt forgatagában. S még valami kínálkozott a téma természetéből: kísérlet a nyelvújítás előtti, csodálatosan gazdag, hajlékony és rugalmas magyar nyelv és szókincs felelevenítésére.