„Látogatóban Jékely Zoltánnál”

Írásművészete és témavilága a modern vonások mellett is hagyományőrző karakterű. Mondjon valamit a múltról: azokról az alapélményekről, amelyek fiatalságában döntőek voltak.

– A szülőföld: erről hosszan kellene beszélnem. Erdélyben születtem, Nagyenyeden, s annak a tájnak és világnak befolyása – én legalábbis úgy érzem – sokkalta jelentékenyebb, mint másfajta vidékeké. A fantasztikus hegyek tündérbirodalma, a Maros-völgy alkonyatba süllyedő dombjai és fehérlő tornyú falucskái, a városvégi villalakás kigyúló lámpavilága a hátam mögött! Az egész gyermekkori otthon környezete: könyvek, folyóiratok polcokon és szekrényekben, a falon írók, muzsikusok arcmásai, szüleim vitatkozásai egy-egy modern regényről: Móricz Zsigmondról, Tolsztojról, Szabó Dezsőről, Ady költészetéről; literátus emberek látogatásai – de e ponton elérzékenyedés fenyeget, az önéletírás kissé korai kényszere. Ugorjunk egyet. Hamar szétfoszlott ez a védettnek és öröknek hitt gyermekkori világ. A 20-as évek végén Budapestre költöztünk.

– Manapság a kromoszómák vizsgálata csodálatos következtetésekre vezet: bizonyos abnormis képlet maholnap a törvény előtt mentőkörülmény, születési hiba. Kromoszómák dolgában, azt hiszem, semmi rendellenességem, de a szülőföld otthonossága, majd ennek az otthonosságnak hiánya mélyreható élményeket oltott belém gyerekkoromban, s ezek úgy vándorolnak lelkemben, mint hadifogoly testében az aknaszilánk, és egész váratlan pillanatokban okoznak nehezen orvosolható érzékenységet ma is.

Említi édesapját. Mit jelentett az Ön számára a tény, hogy ő jelentős költő?

– Jelenlétének, költői gyakorlatának hatását eleinte természetesen fogadtam el. Csak aztán, bizonyos öntudatra ébredés után, talán húszéves koromban ismertem fel e közelség lehetséges veszedelmeit, s igyekeztem kissé erőszakoltan eltávolodni az öröklött „műhelytől”, vagyis a készen kapott ars poeticától, amint már az új ösvény keresése minden nemzedék természetes kényszere és joga. Ezzel az „öntudatra ébredéssel” függhetett össze, hogy amikor aztán zsengéimmel 1931-ben először jelentkeztem, nem az ő költői nevével vágtam neki a nyilvánosságnak.

Lényeges kérdésnek tartja ezt?

– Külsőség, mondhatná bárki, és élhetne a gyanúperrel, hogy holmi belső tiltakozást, az apa-vonaltól való elrugaszkodást revelál. Hát igen, ilyesmit is éreztem magamban, nem tagadom. Túlságosan fegyelmezettnek, zárkózottnak találtam költészetét; más élményvilágban, szilajabbul, szertelenebbül éltem, mint ő valaha, s ez – természetesen – más kifejezési formát is követelt, mindennek a kimondását, ami foglalkoztatott, történelmi-társadalmi fájdalmak, szerelmi kudarcok lecsapolását stb. Egyszer-kétszer nem titkolhatta neheztelését, s még jóval később is, 1950-ben, a zárt forma szándékos felrúgását nehezményezte egy-két versemmel kapcsolatban. Egyébként jóval többször dicsért meg, mint ahányszor pirongatott a „természetes hangomtól” való eltérés miatt.

Annak idején szenzációszámba ment, hogy viszonylag igen fiatalon Baumgarten-díjat kapott. Beszélne ennek körülményeiről?

– Nincs róla sok mondanivalóm: nem kezd izzani bennem a hajdani dicsőség vagy kitüntetés semminemű fűtőteste vagy lámpácskája sem. 1939-ben, a Válasz-ban, a Nyugat-ban, a Napkelet-ben, az Erdélyi Helikon-ban megjelent versek, két verseskötet és két regény után lepett meg ez az elérhetetlennek tűnő kitüntetés. Miért láttam elérhetetlennek? Mert nálam érdemesebbek, közöttük József Attila sem kapta meg, s azért is, mert az irodalmi köztudat szerint egészen közel kellett üldögélni ahhoz a bőségszaruhoz, ami nem is annyira a boldog emlékezetű, tisztelt és szeretett költőfejedelem, mint inkább fejedelemasszonyt játszó élettársa kezéből öntött több-kevesebb áldást azokra – így tartotta a fáma –, akik erre igényüket hajbókolással, az udvarba való sűrű bejárogatással bejelentették. Márpedig én a dolgomat a Ceres fejedelemasszonynál már 1936 őszén elrontottam, amikor is az esztergomi Előhegyen Halász Gábor, Sárköziék, Rédey Tivadarék kíséretében tisztelgés okából ott megjelentem, de rövidesen egy hosszú póznával, amely a hatalmas fatörzs mellett állt, megkérdezés nélkül levertem néhány szem diót, majd bicskával feltörtem, a vendégek között osztogattam, s magam is eszegettem a jó friss dióbelet. Ceresből Fúria lett; Babits s a vendégek hiába csitították, lehordott, neveletlen barbárnak nevezett, s még egyebeket is mondott a hátam mögött. Persona non grata lettem őnála, de a költő, gondolom, eleve bocsánatosnak találta bűnömet, s bizonyos érdeklődő jóindulatát nem vonta meg tőlem igaz jó embersége. Így aztán, amikor 1939 elején közeledett a Baumgarten-díjak odaítélése, Babits és szűkebb tanácsadói, körülbelül azok, akikkel az Előhegyen meglátogattam volt, az egyik nagydíjat nekem ítélték.

– Dicsőségemet azonban nem tudtam gyümölcsöztetni. A korai babér nem egy szívós ellenfelet szerzett még baráti körömben is, első házasságom ugyancsak zátonyra futott hamarosan. Lelki baj fenyegetett. Annyi honvágyas verset írtam addig, vagy tíz év alatt, hogy következetlenség lett volna nem költöznöm haza az első kínálkozó alkalommal. Azonkívül Erdély menedékkel is kecsegtetett a vélt vagy valóságos irodalmi rosszakarók s az összeomlott házasság emlékei ellen.

Hogyan vonná meg ma, visszatekintésében ennek a Erdélyben töltött újabb időszaknak mérlegét?

– Azt az öt-hat esztendőt végül is gyümölcsözőnek tartom. A szülőfölddel való érintkezés anteuszi megújulásomra szolgált, s mi fő, közelebb kerültem az emberekhez a túlnyomórészt irodalmi berkekben töltött pesti évek után. Továbbá, ahogy mondani szokás, családot is alapítottam, s a körülvevő patriarchális erdélyi emberi közösség melegén kívül most már a családi élet fészek-melegét is újra éreztem. 1946 végéig – a művészeti rovatvezető tisztét töltöttem be másfél évig a Magyar Népi Szövetség napilapjánál, az Ellenzék irodalmi mellékletét szerkesztő Kuncz Aladár hajdani szerepére vajmi kevéssé alkalmasan – végül is visszaköltöztem Magyarországra. Itt a Széchényi Könyvtár folyóiratraktárába húzódtam minden irodalmi és társadalmi közszereplés elől.

Az ötvenes évek elején azután nálunk kiszorult a „hivatalos” irodalomból. Hogyan történt ez, és hogyan hatott Önre?

– A Pestre-jövetelem utáni esztendőkben termékenyen dolgoztam. 1948-ban Barabás Tibor nagyon kedvesen biztatott, hogy kérjem felvételemet az Írószövetségbe, hiszen mint mondta, Kolozsvárt a háború után megalakult hasonló szervezetnek tagja voltam. Fel is vettek. De egy napon azt hiszem, 1951-ben – levelet kaptam az Írószövetség költői szakosztályától, amelyben felszólítottak, hogy küldjem vissza a tagkönyvemet. Ezt a tagkönyvet sohasem láttam viszont. (Az Írószövetségnek azóta ismét a tagja vagyok.) Tudtam, mi történt odabent, mások, nálam érdemesebbek is így jártak. Akkor esett ki többek közt Keresztury, Weöres és Rónay György is. Nem volt kellemes érzés, hisz az ember az Írószövetséget akkoriban valamiféle oltalomnak is tartotta. De nem estem kétségbe, a Horgászszövetségből nem tiltottak ki, így emberi fennmaradásomra maradt némi remény. A költőt pedig „a boldog feltámadás reménye alatt” elrejtettem az asztalfiókba.

Hogyan hat a művészre a hallgatáskényszer?

– Művésze válogatja, gondolom. Aki eredendően introvertáltságra hajló, annak nyilván könnyebb. Sőt, előnye is lehet a félreállítottságnak: paradox módon a tökéletes függetlenség illúzióját nyújthatja. Ha a folyamatos megjelenés, a nyilvánosság nem adatik meg többé, nagy, de természetes ugrással az „utókorba” kapaszkodunk, s ettől a művek csak tisztábbak, egy „fentebb stíl” jegyében fogantak lehetnek, ha mégoly sterilek is olykor. A hétköznapok elvontabban, jelképekben jelennek meg, a nyelv egyre jobban távolodik a beszélt nyelvtől, annak a világnak megfelelően, amelybe az embert a zajló világból mások rekesztették. Nem hiszem, hogy megsínylettem volna ezt az öt-hat évet.

Szabályos művészetpszichológiai elméletet épített fel a tapasztalataira. De nincsen-e a dolognak némiképpen menekülés jellege? Megfutamodás az átmenetileg bonyolulttá és kényelmetlenné vált konkrét történelmi szituációtól?

– Lehetséges. Az „üldözöttség” természetes reakciója a „menekülés”. Gyerekkoromban sem mentem vissza szívesen olyan házba, ahonnan egyszer már hazakergettek. Mellőzöttségem azonban történetesen egybeesett velem született hajlamommal, a nyilvánosságtól való irtózással. Hiszen ma sem szerepelek sűrűn, amikor pedig már hívnának. Az elmúlt húsz évben nyilvános dobogón mindössze négyszer álltam, ezek között is az egyik Bukarestben történt, az Eminescu-centenáriumon. Egyszerűen megszoktam a chiaroscurót, s minden rivaldafény tönkretesz.

1957-ben aztán mégis megjelent válogatott verseskötete, majd két regénye is egymás után. Ezek azonban korábban születtek. Eltávolodott időközben a prózától?

– A regényeket még 47–48-ban írtam (csak a Bécsi bolondjárás keletkezett 1956 után). Elképzelhetőnek tartom, hogy kihalt bennem a próza iránti nosztalgia, talán a sok műfordítás rontotta el az arányt, azóta sem vágtam neki nagyobb lélegzetű vállalkozásnak. Novellákat írogatok: ezeknek egy része még kéziratos.

A kritikák gyakran kiemelik jellegzetesen egyéni prózanyelvét. Meg tudná fogalmazni, milyen forrásokból táplálkozik ez?

– Ha van nekem ilyen, vagyis saját prózanyelvem, akkor természetesen Erdélynek köszönhetem. Apám enyhén székelyes mondatlejtése (a szókincs erőltetése nélkül), nagyanyám, anyám kolozsvári, mondókákkal sűrűn fűszerezett cívisnyelve, a vasárnapi istentiszteletek Károlyi-bibliás nyelvkincse, székelyföldi vagy kalotaszegi osztálytársaim jóízű, csavaros-népies tájnyelve, Alsó-Fehér megyei szolgálólányok történetei, Benedek Elek „Itt-sem-volt, ott-sem-volt” mesevilágának nyelve, körülbelül ez lehetett a már eklektikus alap. Ezzel érkeztem Budapestre, s talán a kényszerű összehasonlítás is tudatosította bennem ehhez a nyelvhez való ragaszkodásomat. Aztán nyelvészeti stúdiumuk a bölcsészkaron, később Krúdy rendkívül gazdag és csodálatos mondatindázatai meg nyelvezete olyan mértékben hatott rám, hogy azt hiszem, minden prózai írásomban maradt némi nyoma. És persze néhány francia író: Alain-Fournier és talán – a novellákban – Julien Green.

Költeményeinek jó része erőteljesen értelmi töltésű, s valami időtlen nosztalgiát fejez ki. Mi ennek a oka? Mik a leggyakoribb versírásra indító élményei?

– Emlékszik Verlaine sorára: De la musique avant toute choses! Én ezt így mondanám: egy könnycsepp mindenekelőtt, s ez a könnycsepp éppúgy lehet az öröm könnye, mint a bánaté. A versek időtlen hangulata pedig, gondolom, onnan származik, hogy nem egyet közülük álom-élményből írtam, sőt álmomban írt soraim is akadnak. Abban azonban nem különbözöm a költők jó részétől, hogy versírásra leggyakrabban valami fájdalom élménye, állapota vagy emléke indít.

Ez inkább a romantikusok attitűdje, nem?

– De igen, s hogy velem kapcsolatban említi, csak dicséretnek tartom.

Pedig van e magatartásnak olyan eleme is, amellyel szívesen vitáznék. Egyik regényének nehéz időket élő hőséről azt mondja, hogy a valóság elől a hóbortok és az álmok birodalmába menekült. Ő maga is regényt akart írni; olyat azonban, amelyben „…nem fordul elő sem autó, sem telefon… A idő megállt az utolsó vitorlás hajó roncsainál… A hősök a revolverkezeléshez nem értenek: tőr és kard a fegyverük. Lúdtollal írnak, kizárólag pergamenre…” Kíváncsi volnék, azonosította-e magát annak idején regényfigurájának e vágyaival? Elfogadja-e ma is magatartás-eszménynek?

– Az 1947-ben írott Fekete vitorlás hőse, kit részben egy jóval fiatalabb barátomról mintáztam, voltaképpen csakugyan önkivetítés. Technikaellenes magatartása a gépi civilizáció akkori korszakának elutasítása: egy-két évvel az atombomba ledobása után vagyunk, a lehetőségek rémületében. De lényegében ma sem tudok egyebet mondani. Az űrrepülések csodái elkápráztattak ugyan, mégsem tudom aggodalom nélkül szemlélni teljesítményüket, mely adott esetben az emberiség kárára is fordítható. Még mindig azt vallom, hogy inkább lennék célpontja egy bumerángnak vagy parittyakőnek, mint egy tízezer kilométerről érkező szuperrakétának. Vagy hogy más példát is említsek, mit mondhatnék elismerőt a gépek segítségével terjesztett zenei műveltségről, amelyben egyeduralkodó elem az artikulátlan üvöltés, az émelygősen szentimentális szöveg aláfestése gyanánt?

– Úgy találja, hogy végképp elidegenült, öregkori izolacionizmusban szenvedő vagyok? Mentségemül hadd idézzem Paul Valéry megállapítását, az utolsó szó jogán, ha úgy tetszik: „L’âge fait, que l’on finit par pouvoir écrire des choses assomentes.” Igen, a kor teszi, hogy az ember végül kénytelen valami igen rosszkedvűt írni.

Borús megállapításai ellentmondásban látszanak lenni kiegyensúlyozott, szinte derűs életvitelével. Mivel magyarázza ezt?

– Valamit, úgy érzem, félreértett, vagy pedig én értem most félre a „kiegyensúlyozott életvitel” kifejezést, hiszen kiegyensúlyozottságról, mióta eszemet tudom, legfeljebb álmodtam, legalábbis a szó anyagi, historico-politikai vagy érzelmi értelmében. A morális konfliktust előidéző helyzetek görcsös kerülése vagy az ilyen helyzetekből való azonnali kitörés persze mindig a remélt lelki egyensúly irányában történt. Ehhez olykor bizonyos pózra volt szükség, hamleteskedésre, máskor sztoicistaságra, a „földi” vagy társadalmi karrier csapdáinak folyamatos elkerülésére a posztumusz költői továbbélés érdekében, mert hisz, mi tagadás, ebben naivul bíztam valaha. De ez még nem kiegyensúlyozottság.

– És mégis: ezzel a naiv, ha úgy tetszik, romantikus hittel hiszek derűsebb pillanataimban a mégiscsak emberszabású világ továbbélésében.

1968