Egyetlen könnycsepp mindenekelőtt

1. Nevem-e az eredeti családnév – vagy az Áprily név?

Erre az első kérdésre a legkönnyebb válaszolnom. Az Áprily nevet apám 1920 körül írta versei alá, mikor először jelentkezett velük egy kolozsvári folyóiratban. Ezzel a névvel vált hovatovább ismertté, s mire én, 1930 körül írogatni kezdtem, illetlenségnek, tisztességtelen versenynek éreztem volna az ő nevével fellépni: rám foghatják, gondoltam, hogy apám hírével és nevével igyekszem egyszeriben felröppenni a Parnasszusra, mint Aesopus ökörszeme a sas szárnya alatt. Így, vagyis eredeti nevemmel, önnön képességeimet is ellenőrizhetni véltem, ámbár, meg kell vallanom, elég hamar ismeretessé vált, szűk irodalmi berkeinkben, hogy voltaképpen kinek a fia „bújik meg” a nevem alatt! Teljesen objektív magam-felmérésére ilyenformán az első időkben nem is kerülhetett sor. Valamiféle más, most már harmadik nevet választani az irodalmi pályára: akkor már késő lett volna, s amolyan megfutamodás vagy az úgynevezett „személyiség-megbetegedésnek” kezdeti tünete. Egyébként, ha valakit általában is érdekel az irodalmi álnév használat, Gulyás Pál Magyar írói álnév lexikon-ában mindent vagy majdnem mindent megtalál. Maga az álnévkérdés azonban, csak praktikusan tartozik a bibliográfia tudományához: inkább a lélektanra tartozó jelenség, legalábbis azt hiszem.

2. Hogy költői élmény szempontjából hová sorolom a műfordításokat?

Erre a kérdésre sem nehéz megfelelni, bár bonyolultabb választ kíván. A régi irodalmakból tudható, hogy a műfordítás és az eredeti költői élmény között nem volt oly éles határvonal, mint manapság – már csak azért sem, mert nem volt szerzői jogvédelem, s a plágium – meg plágiumper fogalma ismeretlen. Még Csokonai is vígan át-átköltött magyarra, géniuszának gazdagító, színező elemeivel, egy-egy olasz vagy német verset, s csak az irodalomtörténészek mutatták ki emberöltők múlva, hol lappang az eredeti, s hogyan viszonyul a magyar változathoz. Ez csak a kérdés egyik részére vonatkozik. De beszéljünk a jelenről. Nos, miért ne tételeznők fel, hogy egy idegen mű, megfelelő nyelvtudás birtokában, szépségével, tartalmával valami eredeti élményhez hasonló benyomást tehet az olvasóra, aki történetesen tollforgató? S ha szabad a magam tapasztalatairól beszélnem – bár a tapasztalatok inkább egyéni érvényűek, s még annak is csalókák –, valahányszor olyan versre vagy prózai alkotásra bukkantam, mely igazán szívenütött, s értelmet-képzeletet megragadva hatott rám: olyan izgalom és irigységgel vegyes mohóság fogott el, mint valami ősembert a jó lakomát kínáló őz vagy bölény láttán, melyet ha nem tudott azon nyomban elejteni, barlangja falára pingált, a jelképes megszerzés vágyának kényszerével!

De itt már a harmadik kérdés területét érintjük, mely így szól:

3. Mennyire nevezhető a fordítás önálló alkotásnak?

Amennyire az elejtés izgalma lehetővé teszi közben a hódítás józanságát és szakértelmet kívánó műveletét. Képletesen: az eredeti pontos vagy varázslattal „megszépített” visszaadását a barlang falán. Hát van hibátlan, pontos visszaadás, vagyis tökéletes fordítás? – kérdezhetik. Ebben Péterfy Jenő, az első modern magyar esszéíró, a Szász Károly-féle Dante-fordítást bírálva kételkedett. Aggályait olasz szójátékkal fejezte ki: aki a Divina Commediá-t fordítja, fordítóból ferdítővé válik, a traduttore traditore lesz, vagyis áruló, mert lehetetlen a monumentális eredetit magyarul méltó formában visszaadni! De aztán, egy emberöltő múlva, megjelent a Babits-fordítás, a magyar Isteni színjáték, s ha nem is hibátlan, de semmiképp sem elárulása az eredetinek, és joggal tekinthető önálló alkotásnak. Ilyen önálló alkotásnak számítható a legnagyobb magyar műfordítói előzmény, Arany Hamlet-je is: idők folyamán teljesen összeforrt fordítója nevével, és eredeti művétől úgyszólván elválaszthatatlan.

Az ilyen önálló alkotásnak minősíthető fordítások létrejötte sok mindentől függ; első feltétel, gondolom, bizonyos szerencsés találkozás, mint a szerelemben vagy a házasságban, valami áldott konstelláció, mikor a fordító lelki alkata, nyelvi érdeklődése, stílustörekvése az eredetiben önigazolásra talál, vagyis amikor eleve tudja, hogy munka közben majd a „saját állatát etetheti” – vagy pedig úgy érzi, s ezt is idézőjelben mondom, hogy azt a művet „ő is megírhatta volna”. Ellenben nem hiszem, hogy az „önálló alkotás” rangjáig felérő műfordítások születhetnének a fordító egyéniségétől, eredendő érdeklődésétől elütő művekkel való vergődés közben. De van-e manapság műfordítónk, aki nem szaporított volna ilyen műveket is?…

4. Mi áll közelebb hozzám a műfajok közül?

A vers, természetesen. De nem akármilyen vers, vagyis olyan költői termék, melynek vers-mivolta ritmus és rímek elmés összerakásából ismerhető fel… Hanem annak az alkotói állapotnak és felkészültségnek gyümölcsei, melyekben valami csodálkozás, döbbenet, prófécia, az emberiség sorsáért való aggodalom vagy szerelmi vívódásból fakadó sóhajtás jelenik meg, mégpedig sűrítve, míves elrendezettségben, minden szószaporítás, felesleges nyelvi ornamentika nélkül. Lehet ez akár regényrészlet is, mint például Krúdy Gyula számtalan víziója, borzongató tájfestése, mert hisz ezek, amint tudjuk, vetekednek a legnagyobb költők verses megnyilatkozásaival… Ezzel szemben, s ezt nem dicsekvésképpen mondom, az okoskodó, rideg, praktikus-cerebláris verses termékek megbecsülése iránt, sajnos, sohasem éreztem hajlamot.

Lehetséges, hogy van ars poeticám, de sohasem próbáltam megfogalmazni, még a magam okulására sem, nemhogy közhasználatra merném megfogalmazni. Annyit mondhatok azonban, ha már megkérdeztek efelől, hogy például a híres Verlaine-féle követelményt – „De la musique avant toute choses”, vagyis muzsika, dallam mindenekelőtt – nem tartom kizárólagosnak, habár elismerem, ez is nélkülözhetetlen eleme még a szabadversnek is! „Egyetlen könnycsepp mindenekelőtt” – így kezdeném, ha egyszer megírnám ars poeticámat. S ez a könnycsepp lehet az öröm könnye is, nem okvetlenül a hirtelen fájdalomé, vagy sajgó emlékezésé.

5. Most pedig ugorjunk át az ötödik kérdésre. Szeretem-e a Dunakanyart annyira, mint édesapám szerette?

Attól tartok, kevesebb és erőtlenebb vagyok őnála ebben a szeretetben is. De nem a Dunakanyar az oka – hisz nekem is második szűkebb hazám lett idők folyamán –, hanem én magam, vagyis az, hogy nem érek apám nyomába a tájjal, a természettel, a földdel való azonosulásban, sem az emberekkel való közvetlen jóságú, keresztyéni türelmű és alázatosságú érintkezésben. A Dunakanyar azonban megújuló erőforrásom, magányra, békességre s kiváltképpen csendre áhítozó pesti napjaim menedéke, még akkor is, ha ezt az áhított csendet és békességet nem mindig lelhetem meg, még a legsűrűbb kisoroszi berkekben sem… De ha természeti szépre vágyom, elég, ha néhány szál kankalinért bejárom a visegrádi várkert virányait, a források szabdalta, árnyékos völgyeket, ott, az évszázados gesztenyék között; ha szülőföldem mását akarom megtalálni, a pilismaróti templomdombra sétálok fel, beállok a temető kopjafái közé, félig behunyom a szemem, s teljes az illúzió. A dunabogdányi római rommezőben, a part óriási fűzgyökerei előtt pedig akár a hindu kőtemplomok alá képzelhetem magam. De nem akarok idegenforgalmi propagandát csinálni – pedig, ha ezt a bogdányi romot kiásnák egyszer, vonzana annyi látogatót, mint például a Vöröskő-étterem!

6. Belső kényszer vagy családi hagyomány tett-e íróvá?

A kettő együtt, gondolom. Vagy így is mondhatnám, az lettem, a családi hagyomány, pontosabban: apám költői tevékenysége és szerepe ellenére. Félreértés ne essék: ez csak a kamaszkor mindent tagadó s minden ellen tiltakozó idejében volt így, amikor egy apai igenre két fiúi nem felelt, s egy apai nemre csak azért is igen. Azt azonban nem állíthatom, hogy valami lakatlan szigeten vagy eszkimóviskóban is íróvá alakultam volna. Könyvek, a falon írók, muzsikusok arcmásai, apám-anyám irodalmi beszédtémái, íróféle emberek látogatásai, később értő, megértő és elnéző apai irányítás vett körül. Olyan ez, mintha a fiú az apja műhelyében kezdené az inaskodást, s ha el is kívánkoznék egy-egy pillanatában más műhelybe, a gének, a tapasztalás, a műhelytitkok, a munkaeszközök odakötik. De így is természetes ez bizonyos fokig. Ez volt, elég korán kiderült, az egyetlen járható út számomra. S ez az út most Szentendréig vezetett, nolens volens. Köszönöm a meghívást, érdeklődésüket és türelmüket!