A Ferenc-rendiek nyomdájában

Kolozsvár, június 16. Vaskos, kétszázhetven oldalas könyvecske került a napokban a szerkesztőségbe. A fehér címlap piros betűkkel hirdeti: Módszeres magyar–orosz társalgó, összefoglaló nyelvtannal. Szerkesztette: P. Mezei Mór – s alább ugyanez oroszul.

Már a szerkesztő neve előtt a P. betű sejtette, hogy a nyomtatvány összefüggésben van a megújuló s igazi hivatására: a nép minden téren való nevelésére és lelki épségben tartására ráébredő egyházzal. Az impresszum adatai aztán meg is győztek sejtésünk alapos voltáról. Mert az első lapján ez áll: Kolozsvár, Bonaventura kiadás, 1945.

Az adatok, íme, arra a szerzetre vallanak, melynek tagjai mindenre elszántan vállalták az erdélyi sorsot, s Csíksomlyón éppen úgy, mint Kolozsvárt, meghúzódtak évszázados klastromaik zugaiban. Az assisi költő, a Poverello unokái ők, azé, aki a puszta emberi szó fegyverével állt a gubbiói farkasnak elébe…

Kezünkben a Ferenc-rendiek nyomdájának legfrissebb kiadványával, meg sem állunk, amíg a nyomdába nem érünk. Érdekel a környezet, mely minden ódonsága ellenére az idővel ilyen mértékben képes lépést tartani.

Az óvári kolostor ölnyi vastagságú falai még a középkor nyirkos leheletét árasztják, de már bent, a kacskaringós folyosók útvesztőjéből hirtelen kinyíló, világos felső-ablakú nyomdateremben jellegzetes ólomfesték-szag és korszerű felszerelés fogad. Egy másik terem a könyvkötészeté. Az egyik asztalon ott találom a legfrissebb nyomtatvány még kötetlen példányainak halmazát, testvéri egyetértésben a Páduai Szent Antal tiszteletére írt imakönyv piros garmadáival.

A nyomda vezetője készséggel vállalja kalauzolásomat, múltban, jelenben. Mindenekelőtt bemutat Rókus és Ádvent testvérnek, akik éppen könyvkötéssel foglalatoskodnak, s képzett mesterember mivoltukat felgyűrt ingujj és a szerzetes-csuha elé kötött viaszosvászon kötény bizonyítja. Megkérem a vezetőt, aki most az én vezetőm is (mellesleg megjegyezve, akkor került ide a nyomdába, amikor a klastromudvar hatalmas diófái még csemeték voltak), beszéljen valamit a tudós páterről, aki a testes könyvecskét egybeszerkesztette.

– Mezei páter ősz óta éjt-napot eggyé téve dolgozott. A szláv nyelvvel még mint a Csucsa környéki szláv katolikusok lelki gondozója ismerkedett volt meg. Ez a munkája – ahogy ő maga vallja, itt az előszóban – „segítőtárs akar lenni azok számára, akik inkább kézzel-lábbal, semmint szájjal igyekeznek megértetni magukat ügyes-bajos dolgaikban… Át akar segíteni azokon a nehézségeken, amelyek az orosz katonákkal való társalgásban felmerülnek.”

A könyvet szerzetesek szedték, nyomtatták, fűzték…

Valami eszembe jut erről: évekkel ezelőtt egy hatalmas, guillotine-szerű szerszámot mutatott nekem itt a zárdában egy öreg szerzetes. Megkérem vezetőmet, vigyen el a szobába, ahol őrzik, hisz, ha emlékezetem nem csal, ez itt az őse és kútfeje mindennek: Kájoni János háromévszázados könyvsajtója, mely a csíksomlyói zárdából került volt ide.

Elindultunk a félhomályos, zegzugos folyosón. Mintha sziklába vájták volna emberi menedékhelynek, olyan vastagok ezek a falak. Nem csoda, hogy mindmáig semminő történelmi dúlás nem tudott erőt venni rajtuk!

Végre ott állunk

A KÜLÖNÖS FAALKOTMÁNY

előtt. A boltíves ablak régi ólombetűkre világít; faládikákban sorakoznak, jelezvén, hogy tartalmuknak már csak múzeumi jelentősége van. A fal mentén, hosszú asztalon, furcsábbnál furcsább, régi nyomdász-szerszámok: faragott kézirattartó (tenaculum), szedővas, aranyozó pálca – disznóagyarral a végiben. A „guillotine” polcán, egy magasságban a présólom hatalmas gombjával, jókora bőrkötésű könyv: énekeskönyv, 1805-ből, egyike annak a számtalan iskolai és egyházi kiadványnak, melyeket 1675-től fogva ugyanez az emberi verítékkel megszentelt derék szerszám segített világra.

Vezetőm kezembe nyom egy füzetet, mely a csíksomlyói zárdát ismerteti. A Kájoni-féle könyvsajtó fejezetére lapoz. Tekintetem az első kiadvány, a Cantionale Catolicum bevezetőjének ama soraira esik, ahol a szerző művének céljáról beszél: …„hogy az Isteni Szeretetre felindítsa az embereket, és a Mennyei Szent Tüzet felgyújtsa a meghűlt szívekben…”

Íme, némi korszerű változtatással, ugyanaz a hang, mely most, 1945-ben a magyar–orosz társalgó előszavát is áthatja, hisz e mű szerzője is megértésre, vagyis szeretetre akarja „felindítani az embereket”.

De azért mégsem itt, hanem időben jó két századdal feljebb vélek találkozni azzal a szellemmel, mely

A JÓ FERENCES BARÁTOKAT

koronkint el-eljegyezte a haladással. A füzet szerzője – némi fanyalgással ugyan, de – arról is tájékoztat, hogy ugyanez a kezdetlegesnek látszó szerkezet sokszorosította 1848-ban a székely szabadságharcosok kiáltványait és újságjait, a Hadilapot és a Csíki Gyutacsot! S érdemeit nem kisebbíti az sem, hogy Kájoni János szerepét ez időben a zárdafőnök vonakodása miatt egy református prédikátor-kapitány, Bíró Sándor vette át…

A régi fagépezet előtt most hajtunk csak igazán, a nagy idők tanújának kijáró tisztelettel, fejet. Valaha ugyanazt a célt szolgálta, mint tőle nem messzire Gábor Áron ágyúi. S bizonyára az akkori csíksomlyói székely szerzetesek közt is akadt nem egy, aki – a zárdafőnök aulikus szolgalelkűsége ellenére – lelkesen és szívósan nyújtott a református lelkész-kapitánynak segítő kezet, akik testvéri találkozást ünnepeltek a szabadságért való küzdelem igézetében.