Emlékezés egy elhibázott márciusra

Egy másik márciusra emlékezünk. Nem arra, melyen Petőfi a Múzeum lépcsőjéről elharsogta a „Talpra magyar”-t, hanem 1941 márciusára, amikor a múlt idézésének szokatlan módján jelentek meg a pesti utcákon a szabadságharc dicsőséges követei: a megtépett, viharvert zászlók, melyek kilencvenhárom esztendeig a moszkvai hadtörténelmi múzeumban álmodoztak a távoli hazáról. A budai hegyekből, a jégtől megszabadult Dunáról süvöltött a rügybontó tavaszi szél, s a szíveket ugyanakkor másfajta tavaszodás fuvallata töltötte meg friss vérrel, reménységgel: egy hatalmas meleg áramlat, mely keletről, a Szovjetunió végtelen térségéről érkezett, s az a széles baráti gesztus indította el, mellyel Sztálin marsall, a Szovjetuniónak Magyarország iránt táplált, cseppet sem ellenséges érzelmeit bizonyítandó, visszaadta a dicsőséges emlékű szabadságharc golyó-mart lobogóit.

A nagy nap reggelén a Keleti pályaudvar körül, a Baross tér aszfaltján tengernyi ember hullámzott, katonazenekar rézhangszerei csillogtak a pazar kedvű nap sugarában, idegesen csöngettek a tömegben el-elakadt villamosok. Tele voltunk emlékezéssel és várakozással. Átkötött fejű, véres mentéjű honvéd hősöket láttunk, amint magasra tartott zászlóval rohannak, s az ostromlott Buda házormairól integetett felénk egy-egy füstös s rojtos rongydarab, a piski hidat, a Branyiszkói-hágó téli vérfoltjait láttuk és hallottuk s Héjjasfalva elesettjeinek halálhörgéseit – mert mindez a szélben csapkodott, mint egy lélekben forgatott film végtelen, remegő szalagja. S láttuk a lavocsnei határállomás szovjet díszszázadát is, a válogatott, kétméteres szőke legényeket, akik ünnepélyes arckifejezéssel nyújtják át magyar bajtársaiknak apáik kilencvenhét rongyos lobogóját. Éreztük és tudtuk, hogy akkor, amikor a szovjet katona és a magyar honvéd keze a vérfoltos zászlórúdon egy pillanatra összeért, lélekben a két haza, a két nép fogott egymással testvérkezet. A nép így érzett, így remélt: a zászlók visszaküldésével kibontakozott a várva várt új keleti politikai tájékozódás körvonala. Azt hittük, végre eljött az az idő, amikor a mesterséges válaszfalak leomlanak, s hatalmas új társadalom barátságára és tapasztalataira támaszkodva megkezdődik nálunk is a szükséges átalakulás.

A Himnusz felzendült, a tömeg tárulkozó lélekkel emelt kalapot, s a könnyező szemek szivárványán át láthatóvá vált a pályaudvar hatalmas üvegboltjából kiáramló, magasra tartott zászlótábor. Kossuth Lajos üzenetének, Teleki Blanka jelmondatának aranyhímes betűi, megkopott címerek, hős dandárok és szabadcsapatok győzelmi jelvényei imbolyogtak és táncoltak a szélben. Perzselt, golyótól lyuggatott brokátfoszlányok duzzadtak, fodrozódtak, mintha csak a hazai levegőtől élet költözött volna a két emberöltő óta halott múzeumi anyagba. Éltek és a nagy ügyet hirdették ismét, melyet szolgáltak volt, s mely ügy elveszhetett akkor, de csak úgy, mint a hamvába haló Phőnix madár, melyet nem megöl, de új életre kelt minden elhamvadás. Nem volt szem, mely száraz maradt volna, nem volt egy lélek az ereklyék árnyékában, mely nem esküdt volna fel némán a szabadságra! S egy idegesen izgő-mozgó, idegenszerű embert, aki nem vette le előttük a kalapját, dühében szinte eltiport a rég kiontott vértől, régi dicsőségtől megittasult tömeg…

 

 

Aztán a zászlóerdő megmozdult, s árnyékában a szálas magyar testőrökkel, végigimbolygott Budapest palotasorai közt, felkanyarodott a budai várba vezető szerpentin úton, benyomult az egykor ostrommal elfoglalt Vár szűk utcáiba, s végül elhelyezkedett méltó otthonában, a Hadimúzeumban. Nyomában új életkedv, hála és reménység sarjad az európai háborúk csapkodó tengeréből szigetként kiemelkedő ország fővárosában.

De a jóakaratú emberi terveket egy megbőszült isten végzése elsodorta. S e tomboló Mars szolgálatába éppen az az embertípus szegődött, melynek egyik példánya ott, az ünneplő tömeg kellős közepén, sötét árnyék módján, merényletek és cselszövések gubancával a lelkében, vakmerően nem emelt kalapot a kettős jelképül vonuló zászlók előtt.

S most irtózatos a tudat, hogy ezek a zászlók talán saját hazájukban, éppen az örökkévalóságukat biztosítani hivatott épület romjai alatt tán cafatos ronggyá nyomorítva, összetörve és megbecstelenítve málladoznak, s nem érhették meg a szabadság új hajnalát, melyet – mindennek ellenére – mégiscsak az a keleti nap virrasztott reánk.