Egy elesett ifjú emlékére

A minap, áprilisi időjárásban a Corso Umbertón sétáltam. A napsugár eltűnt hirtelen, a város fölé fekete felhő vonult, s hamarosan kövér cseppekben esett is az eső. Egy kisebb, szerényebb külsejű templomot vettem észre, az úttesten átugrottam s beszaladtam. Félcsend, félhomály, mécsesek, tömjén- és liliomillat. Öregasszonyok. Egy mellékoltárszerű fülkében hat márvány mellszobor. A homályból szakállas, Henri IV. ábrázatú, csipkés gallérú alakok tekintenek vizsgálódva rám, a váratlan férfilátogatóra. – Hát ti kik voltatok, szegények? – kérdem magamban, s belépegetek a márványszagú fülkehomályba. Egytől egyig mind Frangepán! Hirtelen Zrínyire s a magyar történelem egyik szomorú fejezetére gondolok. Vajon van-e valami közük a bécsújhelyi halálraítélthez?

Aztán tekintetem egy fiatal daliára esik, aki a jobb fal legkülsőbb mélyedésében áll. Mellét nem csipkés dolmány, de szép veretű páncél borítja, haja antikul homlokába omlik, szeme nyugtalanul a messzeségbe néz. A mellszobor talpazatán megkopott felirat. Elolvasom:

Tehát Délmagyarországon, Szabács viadalánál, élete virágjában esett el ez az ifjú Frangepán, Szabács viadalánál, ahol annyi magyar, olasz és horvát vitéz… A messzi Magyarországra, a nagy világveszedelemre, a déli háború hullottaira gondolok, ahogy az előttem álló márványalakkal hosszan, hosszan szembenézek. Akárhol porlad is a teste: Requiem eternam dona ei Domine!