Hadak Útja – Tündérasszony vászna

Tündérasszony vászna: így is nevezték a székelyek a Tejutat a múlt század derekán – olvasom egy réges-régi tudományos folyóiratban. Gyönyörű elnevezés, mennyei hangzatú szó, s szép a többi név is, amellyel a magyarok vagy más népek illették még s próbálták felérni „a szivárvány sápadt éjjeli mását”, azaz a Tejutat, de én mégiscsak a Hadak Útjára szavazok ebben a szépségversenyben, s ezt is lássam ott fent, egy nyírfakarós táblára ráróva, ha meghalok. Elmondom, mi magyarázza ebbeli megcsontosodásom.

Réges-régen történt, az Úr 1922-ik esztendejében.

Éjfélre járhatott az idő. A nyári éjszaka hűvössége s a szokatlan éjközépi ébresztetés idegbántó hatása meg-megborzongatta gyermektestemet. Öltözködni kellett szaporán, meginni egy csupor meleg tejet, s szedelőzködni kellett sebtiben, mert a szekér már ott állott a kapu előtt. Álmélkodva, dideregve, szinte még félálomban tettem-vettem, tibláboltam az ezermester molnár, Nagy András uram házában, mely is állott Erdőfülében, a pisztrángos, ingolás, botikós Kormos vize partján, ahol ezen a nyáron ütöttük fel először a sátorfánkat, apám, anyám, öcsém, húgom meg én…

Sokat hallottunk brassói rokonainkról, nagyapám és nagyanyám öreg hozzátartozóiról s gyermekeikről, de, habár idestova hat-hét évesek voltunk, még egyetlenegyet sem láttunk közülük. Innen, a Brassótól húsz-huszonöt kilométerre fekvő háromszéki faluból, végre meglátogathattuk őket.

Hogy a szekér deszkáin vagy szénájában miként foglaltuk el a helyünket, ki látott bennünket induláskor, hogyan búcsúztunk el anyánktól, alvó húgocskánktól – erről semmi emlékem. Félálomszerű bóbiskolásban kezdődhetett s úgy is végződhetett a reggelig tartó utazás.

Az éjjeli szekerezés élményén belül csak egy élményem volt, azt az egyet viszont sohasem fogom elfelejteni.

Valahol – mintha egy hosszú, hosszú székely falu, Bardóc vagy Olasztelek utolsó házikóin is túl lett volna – megláttam fejem felett a milljom csillaggal ékes, roppant nagy boltozatú, éjjel még soha nem csodálhatott eget. Holdvilág nem volt, s mégsem volt egész sötét. Világított az út, s csillogott a Bardóc-patak. Úgy sziporkáztak az égi csudák, úgy nyüzsögtek, ezüstlöttek a mérhetetlen magasságban, hogy lélegzetem akadozni kezdett, valami nagy-erős mindenség-nyomás szorította mellemet. Ha a tenger fenekén ébredtem volna, akkor sem lehettem volna riadtabb s álmélkodóbb. Ment, ment a szekér, kísértetiesen kocogott a ló, amelyet jóformán nem is láttam, bóbiskolt a velünk utazó tanítónő, szundikálni látszott apám, öcsém s a bakon a szekeres is – s én már-már kezdtem azt hinni, hogy álmot látok, a mi csillagos egünk álombéli mását s nem a valóságos, egyetlen és örök égboltozatot. Eleddig csak akkor volt részem látni ilyen rejtelmes és nyomasztó, másviláginak, nem általam valónak mondható csudát, amikor öklömmel szemem nyomkodván, szebbnél szebb, a valóságtól s az eddig látott dolgoktól mind jobban s jobban távolodó ábrák, alakzatok, üveggolyókban folytatódó utak, akváriumban zöldellő tavak, sehol nem létező mélységek és magasságok jöttek elő és tünedeztek a semmiségbe, hogy végül is helyet adjanak a legszebb látomásnak, a kék-csillagú, szemembeli égboltozatnak…

Messziről baljóslatú kutyavonítás hallatszott. De a székelyek mélyen aludtak kicsi házaikban a rengeteg erdők, feketezöld színű, borvizes források táplálta, vas-salakos patakjaik mentében.

Néztem, néztem az eget, s egyszercsak észreveszek valami szivárványszerű, de fátylas-fehér színű hosszú vonalat, mely a kék boltozatot égaljtól égaljig vonulván, pontosan kettébe osztja. Olyan vele, mint á Székelykő kőfolyása Torockó felől: csillag csillag hátán gurult, gomolygott, szikrázott odafent. S mi mind, mind éppen alatta, a csudálatos égi csillagfolyó mentében ügettünk – mintha a lovacskát is ez vezérelte volna.

– Az a nagy fényes vonal a fejed felett, a Tejút: másképpen a Hadak Útja – szólalt meg váratlanul apám jól ismert hangja. Kiéreztem ebből, hogy már régóta figyelheti álmélkodásomat.

– A Hadak Útja – mondá még egyszer, feledhetetlenítő rejtelmességgel. A szavak ősi borzongást kiváltón hatoltak belém. S ha volna valahol a lelkemben egy tábla, amelyre az ilyen gyermekkori új, titokzatos értelmű szavak felíródtak első hallomásra, ezt – a Hadak Útja – ott találnám a közepén, legmélyebbre róva…

Apám mesélni kezdett. Ott, ahol most a sok-sok kicsi csillag fehérlik, Csaba királyfi vonult egykor, Attila királyfi, csillámló patkójú fehér lován. Még a koronája is csillagbütykökkel ékeskedett, s nyomában tenger nép vonult, mind fehér harisnyás, kurtacsizmás, szárnyasbajszú, szikár székelyek. Közülük való voltam, velük egy voltam, az éggel, a földdel, sötéttel s csillogással egy – ahogyan csak a tízesztendős gyermek tud beleóriásodni pillanatokra zsenge lelkével s testével a végtelen világba…

Hogy azután mi módon érkeztünk meg a sokbástyás, véntemplomos, szűkutcás ősi városba – apám szülővárosába, a szász rokonok Brassójába – csak hazudozással tudnám lefesteni. Biztosan aludtam, amikor behajtottunk valamelyik régikapu-utcán; a sok rázás, a friss hajnali levegő elkábíthatott.

Apám aznap délután felvitt bennünket a Cenkre, végeérhetetlen kígyóúton kanyarogtunk egyre feljebb, s alattunk – ahogy a fák közt néha-néha kikukucskáltunk – mind kisebbek, játékszerűbbek lettek a nagytetejű házak. Eszembe jutott a Brassó-külvárosi hatalmas testű medveölő román, akiről nagyanyám mesélt, a Cenk háta megett csalogatta magához medvebőrbe bújva a fenevadakat, aztán jó közelről hosszú vadászkéssel szíven döfte őket – míg az egyik sebzett anyamedve halálra nem szorította… Eszembe jutottak a kísértetek, akik innen ereszkedtek le éjszakánként a városra…

Esteledett. Fent az égen egyre több csillag, lent a városban egyre több lámpa mutatkozott. Hol a mélybe bámultam, hol a magasba: a Hadak Útját kerestem az égen.

De még korán volt. Csaba királyfi népe egyelőre nem mutatkozott.