Egy fiatal költő olvasása közben

Az arcom fiatal, gyermekes, nincsen rajta sehol redő, a szemem sem öregedő, mégis a halál érdekel.

 

A tizenharmadik versben leltem ezekre a sorokra, itt állapodtam meg legelőször. Úgy találom, Vatai László tökéletesen határozza meg világhelyzetét. Miért is, hogyan is írna különben, ha nem azért a halálos érdeklődésért, mely fölött álmegnyugvással siklanak el a mindennap emberei, s melynek barlangos mélységeibe csak a költő mer fáklyás tudatával leszállani.

Megtaláltam tehát a kényszert, mely minden műalkotásban elsősorban érdekel. S ha ez a kényszer ennyire kristályosan jelenik meg, sőt akkor is, ha csak sejthetem az anyag mögött, az alkotó legtöbb esetben megnyeri rokonszenvemet, s a forma esetleges fogyatékosságáért talán meg is bocsátok. Mert többet várhatunk attól a költőtől, kinek verseiből formai bizonytalansága ellenére, kiérezzük az ösztönösséget, az elsődleges élményszerűséget, mint a virtuózkodótól, ki másodlagos, formai kényszer hatása alatt, néha zseniális külső megoldások segítségével, végeredményben nem csinál mást, mint öröklött keretbe hordja össze olvasmányai tücskét-bogarát. Az előbbinél élmények, kínok szűrődnek le verssé, az utóbbi versélményeket kohol magának kínosan, melyeket utólagos alkalmazkodással igazol.

De lássuk a kötet többi versét.

Vatai morfondírozó költő. Kiköt olyan probléma-partokon, melyek felé talán egy-két év múlva már nem fordítaná költői ébersége kormánykerekét. A mélyrehatolás illúzióját keltve „szőrszálhasogat” kérdéseket, melyek holnap alig érdekelnék. Nem változatos. Amit e kötetben felvonultat, azt talán egy-két év múlva, nagyobb nyelvi felkészültséggel és bölcsebb tömörítő erővel egyetlen nagyobb filozofáló költeménybe gyömöszölhetné. Mostani impresszibilitását inkább elhamarkodásnak nevezhetjük. Az anyag pedig nagyobb küzdelmet kíván és érdemel, s az ellene intézett fiatalos ostromok hihetetlenül edzenek. Vatai mintha könnyebb végét fogná a munkának. Ki önmagát annyira remegtető és kietlen sejtelmekkel már annyiszor szembenézett: merjen szembeszállni a forma sziklában lappangó kísértetével! Versek, melyeknek foszlányszerűsége csak nagyon letűnt irodalmi korszakban lett volna érdemül felhozható, versek, ezek a körülhatárolatlan; cseppfolyós és szilárd halmazállapot között nyuladozó testecskék, hogy állhatnának meg a fogas időben? Gondolati formába tömörített szavak, melyek csak megbirizgálják, megsuhintják a „sejtelmet” magát, hogy adhatnának hálát szülőjüknek, ki tudja, hogy

 

minden elsuhan, mint billentyűk nyomán rezgő hang, kék szobából a szürke homályba.

 

Néha úgy érezzük, úgy lehet egy-egy versével, mint az anya, ki fiút várt s lánya született: nagy a különbség az önmagában hordozott s a világra jött teremtmény között. És ez nem is nagy csuda: ritka költő az, aki húszévesen már elérkezik addig a magaslatig, hol összhangot teremthet élmény és kidolgozás között, keserves évek, megtagadott, elégetett versek a kilométerkövei s turistajelzései ennek az útvonalnak. S Vatai László még nem jutott el e magaslatig. Azonban jó úton haladását s közeli megérkezését nem egy érdekes, lüktető zenéjű versszak vagy vers bizonyítja. Főleg erős bizonyíték maga a költő, az alak, kit hús-vér szerint érezünk ezekben a versekben és töprengő, morfondírozó, komoly mivoltában nagyon megszeretünk.