Jankovich Ferenc: Elégia

Kenyérszegés, 1932. A nagy, nyolcadrét alakú versesfüzetre jól emlékszünk: ott volt annak idején nem is egy Eötvös-kollégiumi diákasztalon. S dereng bennünk egy-egy vitatkozás emléke is: a Párizsban megjelent magyar verseskönyv gyér számú védelmezői a seregnyi megítélők érvei előtt már-már megtántorodtak. Tagadhatatlan, egy kicsit sok volt benne a szándékosan parlagi, és Simon Andor rekedtes hangja még sok helyütt átütött Jankovich Ferenc bársonyos basszusán. Ebben a kötetében – talán éppen a nagyvilági esztendő és a Budapest-élmény reakciója alapján – ösztönös védekezéssel tapadt a röghöz, amelyből vétetett.

A következő köteteiben (Barangoló, 1937, Viharhoz, 1939) verdeső lélekkel kezdte bebarangolni hazánk és kontinensünk egét-földjét. De nagy útjairól mindig feltört, sebes lábbal tért meg, hogy a Dunántúl szent ugarára roskadjon, s onnét gyűjtsön erőt az új barangolásra. Már a Barangoló-ból mindenki megtudhatta (az is, aki a Kenyérszegés keserű és mokánykodó cselédhangját korszerűen erőltetettnek találta), hogy Jankovich földszagú magyarságélménye a legőszintébb és a legtragikusabb. Igazi és véglegesnek tetsző hangját ott hallottuk azután gyönyörű zsongással a Szántód partjainál bársonyos-fekete áradásában.

Milyen is volt ez a hang? Száz közül is meg lehet ismerni. Dunántúli, de csontos, férfias; mintha Berzsenyi legendás mellkasa volna hangszekrénye. Weöres Sándor csokonais, latin-bécsi feminin dunántúliságának ellentéteként, egyéniségéből valami pannon-pogány masculinság dörmögése hallatszik, mely azután az Elégiá-ban kíméletlen és türelmetlen dohogássá válik. Elérkezett a legnyugtalanítóbb férfikor kellős közepébe. De barangolásának pályavonala immár véglegesen a hazai földre hajlik vissza. Emlékező feje még Toulouse egében – de lába nehéz sarat dagaszt: Pöntöle.

A korszak kétszeresen nyugtalanító: mert a világ ezredévre szóló háborúban füstölög, s a költő nem dönthetett afelől, hogy az újnak felkínálja-e könnybe mártott kardját. („Semmi közöm az itt múló világhoz – Az utolsó szál, elszakadt az is…”) Elefántcsonttorony senyvesztő békessége helyett azonban a magánosság és a védtelenség szabad hegyfokát választotta. – „Így ért a világ fölé…” De nyugtalanító az ő életkora azért is, mert a harmincas és negyvenes évek között imbolygó életre hullámszerű támadással tör rá a kétség: megtette-e kötelességét népe s hazája iránt, s ha igen, úgy-e, ahogy – fiatalabban és vadabban – a Kenyérszegés idején követelte volt magától? S ha nem, van-e még ideje a mulasztás helyrehozatalára? Rossz pillanataiban erejét vesztettnek érzi magát:

 

Istenem, már nem úgy írok, mint régen, A kín megőrölt és a szenvedély magasba vert, mint a port a szél merészen és széjjelmorzsolt, mint a port a szél.

 

s később:

 

így vagyok én – versem-lelkem kiadtam – a kín falán gubbasztó jövevény.

 

Szava ettől a kettős nyugtalanságtól lett foktól fokra vészt-jóslóbb s egyben kíméletlenebb. Háta mögött Vajda János, az üldözött és üldöző „Mont-Blanc-ember” oroszlánfejének árnyéka sötétedik fel, s a mindent-kimondás parancsától nógatva merész szóhasználattal keresi a benne dulakodó táj- és időélmények kifejezésbeli egyenértékesét.

 

Üzenet jöjjön a csillagoknak! Egy biztató szót hozz fülembe, szél; ki elborultam, mint az elbukott nap, kit koporsóban őriz ez az éj…

 

Máskor zilált hozzávetőlegességgel is megelégszik – mintha a festő, hirtelen méregrohamában, behunyt szemmel csapdosná a vászonhoz vastag ecsetét:

 

A hosszú ablak, mint kitárt torok… Leselkedem – a gyepre, fákra hullt fénylé az egész kertre rácsorog, virágzó hársfák – okádik a múlt.

 

Egyre több a lázas látomás. S ha néhány verset célzatosan összefűznők, mondhatnánk: ezek az ő végítéletes Jelenései. A Dunántúl szelíd tájhangulata itt-ott össze-vissza dülingélő apokaliptikummá vadul. (A nyugtalanság éneke, Véres ködök, Mulandóság című verseiben.) Mire kialakultak, ilyen félelmes, szorongásos nagyversekként születtek meg a Vár alatt és Széchenyi emlékezete című költemények, a Szántód partjainál-nak testvérdarabjai.

A fülledt levegőjű látomások erdejében napfoltos, lepketáncoltató tisztás módjára kecsegteti békéltető pihenéssel az embert némely zsongó csendből és békességből szőtt verse. Íme, a nagy versfreskók alkotója, mintha csak kódex-margót illuminálna – égi kékségű és mennybéli aranyú képeit a lélekbe költözteti:

 

Fejem fölött a tücsök könnyű dala, mint Egy óriás harangvirág az űrben ing. (Harangvirág)

 

S a szép hangú költőnek megszólalnak és dalt zengenek a chartres-i templom angyalai.

 

Egy csöndes áldomás, egy csillanó pohár bor vigasztaljon utadban – s indulj, dalolva, vándor… Ők sírnak, ha hideg van, a chartres-i angyalok.

 

Nemcsak súlyos, szenvedésre hajlamos egyéniségétől, hanem az idő alakulásától is függ, hogy kényszerül-e Jankovich továbbra is apokaliptizálni – avagy a férfikor dele felé, jó dunántúli módon, osztályszemléletre kényszerített, múltat s egyéniséget ziláló jelenéből kikászálódva, fog-e lantján „latinabb” és lágyabb húrokat zsongatni. Úgy érezzük, a megcsendesedés még itt a földön osztályrésze lesz. S a „futó szélben itt marad dala s cirpel a temetők felett”.