Illyés Gyula új verskötete

Kicsi, zsebkönyv alakú kötet, háborús papír, komor borítólap: bizony, annyi luxuskiadás után most koldusköpenyegben indultak országgá legnagyobb élő költőnk új versei. S méghozzá micsoda versek! A bujdosó lelkiismeret 1944 és 1945 szeptembere közötti vergelődésének írott jegyei, a magyar apokalipszis krónikás énekei: állandóan bennük dübörögnek a halál vaspatás lovai.

Illyés Gyulát, mint annyi mást, ez az esztendő nemcsak emberségben és magyarságban, hanem mint költőt is irtózatos tűzpróbára vetette. S e kötet verseinek apróra vétele után sok fájdalmunk és csalatkozásunk kárpótlásaként dagadó kebellel állapíthatjuk meg, hogy ha valaki, akkor Illyés Gyula megállta a próbát. Az országra szakadt, vakon csapkodó villámú történelmi vihar három fázisában: a végét érző, véres nyilas farsang tombolásában, a végkifejletében semmi egyéni érdemre, személyi érzékenységre nem tekintő háború utolsóítélet-szerű harsogásában s végül a „feltámadás szomorúságában” keletkezett versek mindenike teljes értékű, magyarságát és humánumát megóvó emberként mutatja meg.

Ami pedig a költőt illeti: műveinek java részét ismerve, megállapíthatjuk, hogy az utóbbi évek mindinkább elprózaisodó, elszikesedéssel fenyegető, észfogantatású Illyés-versek költőjéből éppen ez új Apokalipszis, az üldözöttség, az alig elviselhető lelki sebek, az átélt borzalmak szabadították fel a tudatalatti sikoltásait és látomásait. Az állandó fájás részegsége, a szakadatlan szenvedés mámora Guillaume Apollinaire pontot, vesszőt elsodró látomásosságában buzogtatta fel belőle a legmélyebb én gejzírjeit. Némely versében pedig éppenséggel a tébolyodott Vörösmarty Vén cigány-ának rekedt hegedűje zokog.

Íme, a „történelemmel farkasszemet néző” költő így rögzítette és hagyományozta az utókorra emberfeletti élményeit. Szomorúság és újjáéledő reménység váltogatja egymást e feljegyzésekben, aszerint, hogy a költő szemtanú az égő Budát vagy a még vérharmatos ugaron meginduló első ekét figyeli-e.

A megpezsdülő életkedv, a régi harc folytatásának parancsa odaállítja az újjáépítők gyűrött táborába. Saját munkája és verejtéke jogán kiált fel, amikor a tavaszváró cinke ezüstharsona-hangján hirdeti:

 

Élni fogsz, élni, élni, jó magyarom!