Halász Gáborról

Finomcsontú, törékeny alkatú, csupa ín és ideg ember képe él bennem. Állandó felhúzott szemöldökű figyelés állapotában vélem látni, őrlélekként, nyugtalan, igazságkereső és nagy összefüggéseket felismerő látnokként…

Egyesek Erazmus szellemi rokonát vélték látni benne. Lehet, hogy tévedek, de szenvedélyesebb, érzelmesebb s mi a legfőbb: harciasabb szellemet becsülök Benne én.

Nemegyszer láttam és hallottam fehér könyvtáros-köpenyben, kezében hosszú, hegyes ceruzával, szinte fenyegetően magyarázni a Széchényi Könyvtár valamelyik termében vagy a folyosón – de mintha vívótőrrel bökögetett volna, úgy villogtak és „ültek” találatai… És láttam különböző társaságokban, Rédey Tivadaréknál, Sárköziéknél, Cs. Szabóéknál vagy a Nárday-vendéglő lugasa alatt, mindig választékos öltözetben, többnyire sötét ruhában… És térdepelő helyzetben, rajongó lovagi hódolás pózában is megidézhetem: nagyon szép, fiatal nők lábai előtt…

És – gondolom – sokunknak, akik 1939 tavaszán részt vettünk a zugligeti Disznófő vendéglőben rendezett mulatságon, emlékezetes marad asztalon álló alakja, amint szalonspiccesen egymás után vagy tízszer kurjantja üveghangon, hogy „még egy pohár Mecsekit” – a híres likőrnek akkori plakátfelirata szerint.

Közvetlen emlékeim őróla 1941 májusában megszűnnek. Kolozsvárra kerültem, az Egyetemi Könyvtárba.

Műveivel fennmaradt s csak mélyült a kapcsolat. Ettől az időtől a Nyugat-ban, majd a Magyar Csillag-ban s a Protestáns Szemlé-ben egyre türelmetlenebb, figyelmeztetőbb írásai jelentek meg. A fiatal írónemzedék biztatásai továbbjutásra a megrekedéssel fenyegető egyhangúságból és, előérzetesen, testamentumszerűen olyan tanulmányai, melyekben voltaképp Európától búcsúzik, attól az Európától, melynek értékeit olyan szívós munkával gyűjtötte, akárcsak XVII. századi elődje, Apáczai Csere János, és igyekezett a hazai művelődés közkincsévé tenni. Bartók Béla állhatatosságával küzdött a magyarság felemeléséért és rangjának elismeréséért a világban – és a kor legnagyobb gondolkodóival együtt aggódott az emberiség sorsáért.

Legékesebben szóló, földi hatalom kegyét nem kereső szenvedélyes Írástudónk mártír-koszorús feje kiemelkedik a meszesgödörből, s műve által „a végtelent hirdeti továbbra is!”