Hunyady Sándor: Magyarországi kaland

A „magyarországi kaland” főleg a most tomboló világháború előtti Magyarországban zajlott: az idegenforgalomra, luxusszállókra és golfpályákra berendezkedett, „újbarokk” társadalomban, amelyben – sajnos – Hunyady Sándor olyan otthonosan érezte magát, ahogy csak egy valamikori szegénylegény képes: csupa elismeréssel s vajmi kevés bíráló tendenciával, egyszóval hálásan azok iránt, akik maguk közé fogadták. Ezek az elbeszélések, akár orrát korszerűen reparáltató pesti dáma, akár fürge velencei csaposlegény a hősük, általánosságban olyanok – (s ezzel nemcsak bírálunk, hanem hódolunk is) mintha egyszersmind fílmszüzsének is készültek volna; csak egy-egy lazítás, hézagolás itt-ott s kész a forgatókönyvük. Magukban hordozzák a nemrég elhunyt kedves író minden erényét és fogyatkozását.

Nagyszerű, ahogy belevág a tárgyba, ahogy megszegi a témát, ahogy mindjárt „az elején kezdi”, s szavait sohasem „ölti egymásba”. Ez alkalmasint a századeleji mesélő elődök öröksége: az életre szóló biztonság. A kisszerű, lakályos építésmódnak ilyetén könnyedségét a mai íróink közül, akik általában az elemzés és nem a cselekmény mívesei, ezt a módszert egy-kettőben ha fellelhetjük, épületei naposak, magasföldszintesek vagy legfennebb emeletesek, alaprajzukban könnyűszerrel áttekinthetőek, pedig nem is „bauhausok”, hanem tágas, századelői családi lakok a város ligetes negyedében. De legtöbbjüknek valami csattanós anekdota a hallja – ebből nyílnak jobbra-balra a helyiségek. Eljárása mindenütt szemmel tartható: kiválaszt egy kirívó társasági esetet – esetleg éppen a kutyák társadalmából – s a kézhez kapott anyaggal csak félig-meddig érvén be, íróilag munkába veszi, toldozza, foldozza, egyszóval augmentálja. Akik közelebbről ismerték, azt is tudják (lásd: Cs. Szabó László búcsúztatóját a Magyar Csillag-ban!), hogy készülő novelláit, frissen történt jóízű esetek formájában gyakran mondta el, csak azért, hogy megfigyelhesse a hatást. Ha sikere nem volt teljes, a témának legközelebb már színesebb változatát lehetett hallani: időközben hozzáadott egyet-mást, vastagította vagy torzította, ahogy ízlése megkövetelte. Ezért érezzük némelyiknél, hogy immár túlzás: a csattanó fokozása a valószínűség, elhihetőség rovására ment. De ez a túlzás még nem volna baj, sőt legfőbb írói erényei közé tartozott: ezáltal volt Hunyady Sándor maga előtt is titkolt, realizmusba bugyolált romantikus. Egyik eszköze a mindenáron való elhitetésre és meggyőzésre a hatalmas hasonlatok gyakori alkalmazása; ezekből jobb szimatú ember gyanítja ugyan, hogy nem a „helyszínen”, hanem bizony csak az íróasztalon, a toll végén születtek, mindazonáltal – talán éppen a lódítást súroló, jellegüknél fogva, mulatságosak, hatásosak. Minden elébe kerülő tárgyról és helyzetről meg akarja mutatni, hogy tudja, mi fán terem. A kültelki ház kapuja alatt olyan szag fogadja, „mintha avas mákos nudli savanyodna valahol”. Remek. Valóban jól eltalálta, gondolja magában az olvasó, pedig esetleg sem Hunyady Sándor, sem ő nem orrontott ilyen illatot a valóságban. Továbbá: a hölgy úgy sír, hogy a könny valósággal spriccel a szeméből. Ez már egy kicsit sok ugyan, de még mindég impozáns nagyotmondás.

A túlzásakat élvezheti az olvasó, de már az ismétléseket nem szereti. Ez az írói hitelességet ássa alá. Kicsit sok az ötvenöt éves bájait mindenféle kínos kozmetikai manipulációval mentő, félig-meddig nagyvilági dáma (esetleg amerikai, esetleg francia, de néha pesti is akad); s megelégeli az ember a vissza-visszatérő nyegle szőke praxi viselt dolgait is. Hát még az a sok kutyakomédia? Ezek egyikének-másikának csak abban az esetben volnánk hajlandók megbocsátani, ha az író, isteni igazságszolgáltatás helyett, a végén keserves kínhalállal költöztetné ki őket az árnyékvilágból. Hunyady Sándor azonban éppen a továbbélés büntetését szabja ki, némi részrehajlással, reájuk. Igazi keresztény lélek kell ehhez, vagy olyan cinikus bölcsesség, mellyel az a magát fokozatosan halálba köhögő jó ember rendelkezett, aki volt. Milyen felemelő érzés fog el, amikor ennyi széllelbélelt dzsentriség és praxiság, bridzsszalon és bukmékerség után egy szegénykórház lepedőszagú fehérségébe érkezünk (Emberi vér), „becsületes” zsebmetszők közé a dutyiba (A kabáttolvaj ebédje), vagy egy orfeum-színpad kulisszái mögé (A színfalak mögül), galambszívű artisták társaságába. Ezek az emberségesebb írásai; érzik, hogy a világfi író is könnyezett. Ezek a maradandóbbak is: tovább hordozzák Hunyady Sándor jellegzetes írói arculatát.