A „luxus-tanár” Kuncz Aladárról

1972 áprilisában, nem sokkal a Szappanyos Gabriellával folytatott beszélgetés megjelenése után, az alábbi levelet kaptam Kuncz Aladárnak egy hajdani tanítványától, Bán Endrénétől:

„Kuncz Aladárról szóló írásában azon tűnődik, él-e még valamelyik tanítványa. Nos, büszkén jelentkezem, no persze nem arra vagyok büszke, hogy élek, bár ez sem csekélység a mi generációnkban, hanem arra, hogy tanítványa lehettem… Ha érdekel valakit az a kevés, amit tudok róla, szívesen elmondom.”

Bán Endréné levelét valóságos irodalomtörténeti vonatkozású „értéklevélnek” tartottam – s ehhez képest tettem is el olyan jó helyre, hogy csak két és fél év múlva került ismét a kezembe. Köteles mentegetőzés és magyarázkodás árán sikerült elnyernem bocsánatát – és szaván fognom a vallomásra jelentkezőt.

Az a „kevés”, amit tud róla, arra volt gyanús, hogy Bán Endréné valami rendkívül jellemző, még fel nem derített mozzanatot vagy adatot rejthet a francia internáltságból visszatért s a társadalomba, irodalomba éppen hogy beilleszkedő Kuncz Aladárról.

Hét darab, 1923–24-ben, már Kolozsvárról Pestre küldött Kuncz-levél ugyanis egy meg nem nevezett nőnek állít akaratlanul emléket, többször is kifejezésre juttatván, hogy valósággal előle menekül vissza szülővárosába. (Szappanyos Gabriella tudott a nőről: húsz-huszonkét év körüli, budatétényi vagy nagytétényi lakos volt…) Nos, Bán Endrénétől e nő pontosabb kilétét vagy Kuncz Aladár körüli szerepét illetően is reméltem némi felvilágosítást. Ez a reményem azonban csak vajmi ködös-fátylas formában teljesült.

Annál érdekesebb viszont az a „kevés”, amit látszólag kristályosan rögződött, el nem homályosult emlékképek alakjában őrzött meg, és a beszélgetés során fel-felszikráztatott. Az új élet küszöbén vergődő és a társadalommal a legkontrasztosabb helyzetben érintkező Kuncz Aladár egyénisége és alakja áll elénk – egy luxus leányiskola fülledten-pazar környezetében!… Mintha a Fekete kolostor-ban látott álmai közül valósult volna meg a legmerészebb: hetente kétszer tíz-húsz áhítatosan élveteg, virágzó lány árnyékában, egy nagy asztal körül! Valamiféle „Kínok Kertje” ez is: a hírhedt századvégi francia bestsellerből kimaradt fejezet. Nem csoda, ha ez a környezet rendkívül zaklatóan hatott reá, és újfajta próbák, ha nem is éppen megpróbáltatások elé állította.

A Försterné alapította és vezette Bulyovszky utcai (ma Rippl-Rónai utca) Leánynevelő Intézetről van szó; a tízes évek eleje óta egy előkelő, századvégi kertes villában működött. Ahogy Bán Endréné meghatározta: „Luxus-iskola volt, melyben luxus-tanárok luxus-leányokat tanítottak”. A tanári kar tagjai közül az angoltanárnőre (Bertha von Greiffenstein baronesse-re), a franciatanárnőre (egy Pallavicini grófnőre) emlékszik – továbbá két íróra: az egyik Füst Milán, a másik Kuncz Aladár. Csak humán tantárgyak voltak – történelem, magyar irodalom, művészettörténet, kultúrtörténet, nyelvek, zene – még matematika sem! „Általános műveltség volt a fontos.” Érettségire az intézet nem jogosított, a növendékek bizonyítványt sem kaptak, csak úgynevezett minősítést…

Érdeklődésem aszerint fokozódik, ahogy egy-két mondattöredékből, jelzőből, utánzott mozdulatból egyre élesebben kezd elém állni és kamaszkori emlékeimmel kontrollálhatóan megelevenedni Kuncz Aladár.

Kérdéseim nem lehetnek módszeresek; előregyártottak sincsenek. Tehát alkalmazkodom a kisebb-nagyobb kanyarokat vető emlékezéshez, és lehetőleg folyamatosan jegyezgetek. Az alábbiakban dőlt betűkkel jelzem, amit szó szerint sikerült papírra vetnem Bán Endréné mondataiból és kifejezéseiből: valósággal sugárzik belőlük az egykori tizenhat-tizenhét éves diáklány, Bőhm Sárika rajongása a sápadt, enervált megjelenésű Kuncz Aladár iránt, akinek, több jel szerint, ő lehetett a kedvence… És ahogy szemben ülök vele, nem is olyan nehéz a hajdani kecses idomú, kreolos szépségű, eleven szemű leányintézeti növendéket látni benne, akit Kuncz Aladár is láthatott.

Mindezt előre kellett bocsátanom, jelzendő, hogy egy nem titkolt lánykori rajongás aranykeretbe foglalt Kuncz portréját ismertem meg, és közlöm itt (Bán Endréné beleegyezésével), ehhez képest az adatok ellenőrzését megkísérelni is illetlennek tartanám. Fogadjuk el „hitelesnek”, még ha imitt-amott egy-egy dátum vagy részlet, szigorúbb mértékkel mérve, nyilvánvalóan helyesbítésre szorulna is.

– Két évig voltam a tanítványa. 1921 szeptemberétől 1923 júniusáig. Ő volt az intézetben a magyartanár. Tudja, ki volt az elődje? Füst Milán!… Csak arra emlékszem, hogy mindig dühös volt, hogy egyáltalán tanítani kell.

– Kuncz Aladár hetenként kétszer tanított, magyar irodalmat, és csak a délelőtti órákban. Majdnem végig csak Adyról beszélt. Főleg Ady szimbolikáját magyarázta nekünk, de nemcsak A fekete zongorá-t, hanem a Héja-nász-t is: ami nem éppen kislányoknak való téma volt. Ez nem volt véletlen!… És azt is Kuncz Aladárnak köszönhetem. hogy elintézte, és tagja lettem a Nyugat-barátok körének, tizenhat éves koromban! Minden csütörtökön a Británniában Ascher szavalt, és Nagy Endre lépett fel, és beszélt az ő hiperpacifista dolgairól…

Egy-két újabb kérdéssel Kuncz pedagógiai módszerét firtatom. Bán Endréné egy kissé naiv, de rendkívül jellemző viszontkérdéssel kezdi válaszát:

– Mondja, volt egyáltalán tanári diplomája Kuncz Aladárnak?… Merthogy nem tanár módjára tanított, az biztos, sőt nem is kislányoknak való módon! A előkelő tanári karral nem nagyon érintkezett, sem a vezetőséggel – ő csak jött és ment. De az a kötetlen előadói stílus, amit az intézet megengedett, nagyon megfelelt neki. – Én voltam a kedvence. Például: ha dolgozatot íratott, minden lánynak más-más témát adott: így nekem is adott egyet. Megírtam, ő megdicsért érte, de egy hét múlva ugyanannak a témának az ellenkezőjét adta fel, vagyis ellenkező szempontból – én pedig mindkét változatban ugyanazzal a lelkesedéssel írtam. „Magáért kár, kisasszony, mondta erre, mert magából kitűnő újságíró lenne, de férjhez megy és elhülyül.” – Igen, szó szerint ezt mondta, nem, nem finomkodott – „Elhülyül, mint a többi”, ezt mondta.

Belenyugszom, hogy az internáltság viselt világfi-tanáríró, a kolozsvári tankerületi főigazgató fia, ezzel a kissé durva igével figyelmeztette tizenhat éves kedvencét az asszonysors kockázataira. (Az emancipáció híve volt?) És hogy megtudjam, nem fájt-e neki akkor, vagy talán később, ez a keserű általánosítás, igyekszem beljebb hatolni a Kuncz Aladár-i kötetlen stílusú pedagógia rejtelmeibe.

– Nem, nem volt abban az intézetben semmi hospitálás, árgus tekintetű ellenőrző vizsgálatok – mondja. És a szabadosságra olyan példát hoz fel, hogy hitetlenkedve hallgatom.

– Padok ott nem voltak, sem katedra. A lányok egy hatalmas kerek asztal körül ültek. Kuncz Aladár is egy ugyanolyan széken. (A lábát keresztbe tette? – kérdem, mert erre a jellegzetes szokására jól emlékszem.) – Igen, ez szokása volt. S az is, hogy a jobb kezével, melyen két ujja csupa sárga volt a nikotintól, bizonytalan mozdulatokat tett, mintha minduntalan legyintett volna… Szóval a nagy asztal körül ültünk, és nem padokban, és ettől intimebb volt a kapcsolat. Kuncz egyszer elmesélte: írók és újságírók közt ült még jóval 1914 előtt Nagyváradon, abban a híres kávéházban… Ady, Lackó Géza és a többi is mind költő volt, legalábbis akkor – és ez a storyból ki fog derülni –, és volt ott egy kasszírnő, aki mindegyiküknek nagyon tetszett, és mindegyikük szívesen, hogy is mondjam csak, elment volna vele. Erre elhatározták, hogy mind írnak egy verset ahhoz a nőhöz, és akinek a versét a legjobbnak ítélik, az menjen el a nővel… Hát hozzáfogtak verset írni, és amikor elkészültek vele, beledobták egy kalapba. Laczkó kivette az elsőt és elolvasta: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya” – így kezdődött és Laczkó végigolvasta. Aztán ezt mondta: „Ezek után ugye, mi nem pályázunk?” – És több verset nem is vettek ki a kalapból. (Az anekdotát megkérdőjelezés nélkül adtam vissza. Cáfolhatósága, ebben a formában nyilvánvaló, s az is, hogy Bán Endréné évszámot, neveket találomra említ benne.) – Ezt mesélte. De úgy, mintha nem vette volna észre, hogy leányoknak, tanítványainak mesél. Ő egyenrangú félnek tartott bennünket… Kisasszonynak szólított.

Egyenrangú felek! – sóhajtok magamban. A harminchat éves, szörnyű emberi és férfisorsot próbált pokoljártas írótanár, alig két évvel a női testet csak kínzó álmokban fel-felkínáló internált élet után: az egyik fél; a másik: a vele szemtől szemben, testközelben izgő-mozgó, jól ápolt, kíváncsi, kellőképpen sznob és kalandszomjas leánykoszorú. A „Kínok Kertje” ez, csakugyan, még ha a sokkal rafináltabb, kínai környezetben játszódónak csak távoli, enyhébb, elpolgáriasult pesti változata is… Ne csodálkozzunk hát a kockázatos pedagógiai divagációkon vagy miken, inkább azon, hogy Kuncz Aladár semmiféle személyes emlék, sem a korabeli fáma szerint nem lett e kívánatos nyájacska prédára vetemedő, kiéhezett farkasa. Az én csodálatomat Kuncz Aladár iránt és szolidáris megilletődésemet sorsa felett csak fokozza ez az emlék. Fénykép nem maradt fenn vagy nem került még elő ebből a korszakából. Ezért az előbbi jelzések után alaposabb személyleírását kérem a hajdani tanítványtól:

– Sápadt, enervált megjelenés. Lézser (sic!) elegáncia. Bizonytalan kézmozdulatok, legyintések. Cigarettás kéz. Ha arra gondolok, hogy mivel azonosítsam – a Törley-reklámmal! Arra a tartásra gondolok. (Nb. egy báva tekintetű, elpilledt ficsúr ült pezsgős palack előtt, ernyedten csüngő kezében mutató- és középső ujja közt kígyóvonalban füstölgő cigaretta.) – De ezek csak külsőségek, ugyebár! Őneki a szellemi kisugárzás volt a lényege. Mindegyikünk rajongott érte. „Ezt K. A. mondta” – hivatkoztunk rá gyakran, és olyankor nem lehetett más vélemény.

És végül egy olyan emlékről számol be Bán Endréné, amely már nem a leánynevelő intézet nagy kerek asztalánál költözött a rajongó tanítvány lelkébe, hanem felnőttek között, ahogy mondja, mondén környezetben, talán éppen rajongása tetőfokán. Így történt: Szüleim egy koranyári vasárnap délután elvittek Nagy Endre úgynevezett Nyári Kabaréjába, a Városligetbe. (Kollégerszky Café-Restaurantjában működött.) – Sokan voltak, előkelő közönség. És egyszer csak megpillantottam Kuncz Aladárt egy nővel! Képzelheti, milyen érzés volt ez egy tizenhét éves idealista diáklánynak…

Megpróbálom elképzelni, s talán sikerülne is, ha nem asszociálnék hirtelen arra a bizonyos nőre, aki elől Kuncz még abban az évben, röviddel a tanévzárás után, Kolozsvárra menekült. És személyleírást kérek, életkort, bármiféle küllembeli jellegzetességet, de Bőhm Sárika azon kívül, hogy a nő nála jóval idősebbnek látszott – természetes védekező ösztönnel –, minden egyebet kitörölt az emlékezetéből.