Benedek Marcell irodalmi kalauza

– Szeretem azt, amiről írtam: az irodalmi formában kifejezett életet – olvassuk a könyv belső borítólapján a szerző vallomását. Nem véletlen, hogy irodalmi formában kifejezett életet említ! Valóban, úgy hajlik tárgya fölé, mint akár szerves lét kutatója, a biológus, hiszen az irodalom örökkévalóságában minden él és hat tovább. Talán ennek az együttlétezésnek érzékeltetését is szolgálja, amikor óriási anyagát nem időrend, nem nemzetek szerint, hanem műfajok s ezeken belül művészi irányok és hitvallások alapján csoportosítja. Ebben a szellemi értelemben rokoni szálakat és kapcsolatokat számon tartó, családfa módján terebélyesedő előadásban természetesen kerülnek együvé ősök és ivadékok: Horatius és Berzsenyi, Aiszkhülosz, Euripidész és Racine, Homérosz, Vergilius, Tasso és Zrínyi.

Ez irodalmi családtörténet ág-bogain áhítatosan követjük kalauzunkat. Ma ő itt a legméltóbb rá, hogy kínált vezető kezét gyermekes ragaszkodással és bizalommal megfogjuk: nem első műve ez, melyet idegenvezetőként helyez az irodalmi labirintus bejárata elé. Annál kajánabb fiúi tapasztalásra szolgál, ha néhol rajtakapjuk, hogy szeretete melegét részrehajlóan osztja el, s ebből kisebb-nagyobb aránytalanságok származnak.

Maga az a tény, hogy költészetről és a voltaképpeni regényről együttvéve nem hallunk annyit, mint a drámáról, Benedek Marcell elemi erejű dramaturgiai érdeklődéséről tanúskodik. (Vagy lehetséges volna, hogy csupán e műfajnak a többivel szemben mutatkozó életrevalóbb voltára figyelmeztet?) – Az előadás kristályos csermelye itt-ott a hegyi patakok módján gübbenőt alkot, vize elmélyül és széles örvényléssel kavarog. Ilyen gübbenővel áldoz Benedek Marcell a görög drámának, a francia klasszikusoknak, Hamletnek, Bánk bánnak, Az ember tragédiájá-nak, Adynak. Ezek valóságos kis esszék, az érzékeltetés és meggyőzés remekei. Tolla átforrósodik, ő maga hol Hamletbe, a „magányosság és rokontalanság” hősébe olvad bele, hol pedig a nemzet s a király kettőssége közt őrlődő Bánkba, vagy a Tragédia Ádámjába, akiben a kivételes ember végzetességét látja. Ezzel szemben például a Faust mellett ugyanez a csermely egy-két bukkanással rohan tova: Rilkét Stefan George után egyetlen kis hullámmal intézi el: „A nyomában járók közt legnagyobb művész R. M. Rilke”; az Apollinaire-nek szentelt hat sorban pedig inkább a költő termékeny „zavarosságát” méltatja figyelemre, elhanyagolva a látszólagos és többnyire akart „zavarosság” alól kibukkanó, szokatlanul termékeny lírai televényt s a belőle kiinduló művészeti forradalmat; Krúdy Gyula pedig kevesebb szóra érdemesül, mint a francia vagy magyar színműipar egy-egy kérészéletű mesterembere.

Mindezt valaki – aki a tudományos tárgyilagosság rideg zuzmó-zónájában otthonosan érzi magát – gyöngeségnek vagy hézagosságnak is minősíthetné. Mi azonban hajlandók vagyunk e tudósi „fogyatékosság”-ban egy hiteles író és érző ember szellemének csapongását látni. Ilyen természetű mű csak ezekkel a szubjektív képet sugárzó tulajdonságokkal válhatik kedvcsinálóvá, lelkesítővé. Tudjuk, hogy nincs ízetlenebb, sótalanabb-borstalanabb valami az egy-kaptafára vert, rideg jellemzésekkel megtömött szokvány-irodalomtörténetnél, melyben a szerző az írók művét a születés és halál évszámai közé satuzva, bizonyos hierarchikus sorrendben, kimért sorokra porciózva vonultatja fel – s hogy mi sem tévútra csábítóbb s egyoldalúságra nevelőbb, mint a csak-rajongásra és csak-ellenszenvre épített irodalomtörténet, amelyben a szerző korszakokon át saját egyéniségét keresi és ünnepli! Benedek Marcell műve e két véglet közt foglalja el a legszerencsésebb helyet. Hézagai, ismétlem, vannak: de lehetséges, hogy a szerző sem tekinti könyvét véglegesnek, hisz maga mondja, hogy „az író egész életében ugyanazt a könyvet írja”; ne nehezteljen hát, ha úgy érezzük, hogy könyve – például a csodálatos Rilke művének megmutatása nélkül – nem tartható befejezettnek…

Ismétlem, ez csak kívánalom, nem kifogás. Annyira tiszteljük Benedek Marcellt, hogy minden általunk tisztelt íróról szeretnők véleményét hallani.

A könyv irodalomtörténeti része előtt fontos alapfogalmakat tisztáz, a szerzőre jellemző gyémántos csillogású, megbecsülhetetlenül világos előadásban. (Író és irodalmi alkotás, Vers és próza.) A végén pedig az irodalom határán mozgó tudományokkal, majd a stílus mibenlétével ismerteti az olvasót, jutván e fejezetben a hozzáértés és csalhatatlanság „Empireumába”. Hasonlóan éles és villogó sugarakkal világítja meg a szerkesztés mások számára áthatolhatatlan titkait.

A könyv legfőbb értékét azonban az adatszerűségen és stiláris magasrendűségen túl a szerző minden megállapításából kicsengő humanizmusa képviseli; olvasóinak leginkább erre a hangra kell figyelmezniük, ebből származhatik rájuk igazi művelődésbeli gazdagodás.