Kós Károly arcképéhez

Csak álmélkodó gyermekszemmel nézhetek Kós Károlyra, most is, ebből az időbeli és térbeli messzeségből is.

Ez a csodálkozás eleinte a leveleinek szólt, tíz-tizenkét éves koromban, melyek apámhoz érkeztek, Sztánáról Nagyenyedre. Betűik formája, a tinta színe, de még a papirosuk is a Bécsi Képes Krónika vagy az Ómagyar Mária-siralom hasonmás pergamentjeit juttatták eszembe, ahogyan a még meséskönyv gyanánt lapozgatott Beöthy-féle magyar irodalomtörténetben láttam. Mintha egyenest a kalotaszegi dombok közt megtorlódott történelemből érkeztek volna ezek a barát-betűs, szépmíves levelek! És mindig volt bennük valami, a gyermek számára alig érthető közlés, amitől a címzett, vagyis apám, egyszer felvillanyozva, másszor mélyen elgondolkozva járkált egy-két napig, amíg a választ, ha nem is ilyen régies, de hasonló mívességgel rótt betűkkel papírra nem vetette, és el nem küldte.

Aztán, amikor szemtől szembe láthattam, talán tizennégy éves koromban, csak igazolódott az ódon mívességű levelek sugallta sejtés. Kós Károly maga is a történelemből, nem évtizedekkel, csak évszázadokkal jelölhető időből érkezett. Olyan volt nekem, mint a mondabeli nagybajszú vitézek és fejedelmek. Rekedtes öblös hangja visszhangzott a boltozatos szobákban, s ahogy járt-kelt, valóságos forgószelet kavart maga körül. Csupa mozgás és indulat volt, és hatalmas ökle olykor az asztalra vágott, hogy nyomatékot adjon igazának. Haja homlokába omlott, pápaszeme orrahegyére zökkent, lázasan, széles taglejtésekkel beszélt, s ha ellentmondtak neki, ízes szitokkal szerezte meg mondanivalóját.

Attila király volt, Nagybotú Lőrinc volt, a Varju nemzetség feje volt, az Országépítő volt, az időtlenségből feljáró revenant volt, s mindez, gondolom, nemcsak egy regényes képzeletű gyermek szemében, hanem felnőttszemekben is. Ezért tisztelték és becsülték, s tisztelik és becsülik máig is Kós Károlyt, és hajolnak meg annyian fájdalmas-bölcs hite és akarata előtt.

Azt is el kell róla mondani, hogy a költőket nem tartotta minden esetben a nehéz időkhöz méltó, cselekvőképes, a köz javát szolgáló szépmíveseknek. Több gyakorlatiságot, küzdőkedvet várt volna el tőlük, kiváltképpen a fiataloktól, mint amennyit műveikben elárultak. Ezt a véleményét nem rejtette véka alá, s a költők valamiféle rossz lelkiismerettel néztek a szemébe, ha mégoly ártatlanul is.

Egy délelőtt, még a 30-as évek derekán, beviharzott a kolozsvári Belvárosi Kávéházba, s körülnézett: hol talál üres asztalt, amely mellé lezökkenhetne, s kipihenhetné a Sztánáról való beutazás fáradalmait. Üres asztalt nem talált. De az egyik mellett felfedezte Dsida Jenőt, valami fehér papírlapok felett.

– Szervusz, Jenő! – köszöntötte. – Hát te mit csinálsz itt?

Dsida illedelmesen, talán egy kissé megszeppenve válaszolt:

– Verset írok, Károly bácsi.

Kós Károly valósággal felhorkant:

– Fényes nappal?! A nyavalya törje ki!

Azzal a papírlapot félreseperte, leült, az asztalra könyökölt, s mintha mi sem történt volna, kezdett valami történelmi leckébe a remegő költő-ifjúnak.

Később híre járta, hogy ez vagy egy hasonló találkozás indította el Dsidában azt a lelki folyamatot, melynek hála, megszületett egyik legmegrázóbb költeménye, a Psalmus Hungaricus.