Móricz Zsigmond ébresztése

Négy éve, 1942. szeptember 6-án halt meg – jobban mondva: igazodott bele abba az örökkévalóságba, melyből már csak a világvége billenthetné ki. Hatvanhárom éves volt, Jókai vagy Victor Hugo életkorához képest még alkotóereje teljében lévő, még mindig nagyobbra menendő „fiatal”. Az egyiptomi királysírokat kutatók fáraó-átka fogta-e meg ezt a nemzedéket – kérdeztük döbbenten halálának tudomásulvételekor –, hogy mindnyájuknak ily hamar el kell mennie? Ady, Krúdy, Kosztolányi, Babits Mihály, Móricz Zsigmond… Melyikük művéről érezzük, hogy folytathatatlan, hogy mestere mindent elmondott s nem vitt magával semmit a sírba? Melyikük ment el úgy, hogy ne hagyott volna ijesztő űrt maga után? Halála ama gyümölcsfa képét idézte bennünk, melyet akkor hasít ketté egy kósza villám, amikor gyümölcse érleléséhez már csak néhány nap kellett volna…

Ám az óriások törzséből való ő, Adyéból, Szabó Dezsőéből, Krúdyéból, akiknek mintha már magvuk is szakadt volna. Az időben egyre komorabban nő felénk intelmes, sújtó keze, egész bozontos alakja. Pályáját, ahol vaskos léptei döngtek, mint elszórt, zordon kőbálványok, jelzik művei. – A legszebb magyar ifjúsági regény szerzője – mondogatjuk –, s a Légy jó mindhalálig-ra gondolunk. „A legnagyobb magyar történelmi regény” alkotója – tudjuk –, hisz az ő ökle fejtette ki a múlt alaktalan hordalékából, zavaros krónikákból és megperzselődött céhkönyvekből, ókollégiumok könyvtárának táncoló porából: az Erdély-trilógiát.

Ki tudja, mi elől ment el ily sebbel-lobbal, ki tudja, mit kellett volna vénségére megérnie? – kérdeztük akkor –, mert életének utolsó esztendeiben szellemének legfrissebb hajtásai egyáltalán nem irodalmi fórumokról érkező kárhoztatást és gyalázatot szenvedtek. A ferde-eszménykép-teremtés, a hőstelen hőskultusz vádját sütögették reá. Rózsa Sándort nem ismerte el szalonképes regényhősnek az a nemzedék, amely pedig még Eötvös József Violáját gyermekkorában szívébe zárta. Kései bűnpártolás vétségében marasztalták el, mint rég halott betyárok és szegénylegények későn felbukkant cinkosát – mert nem vették figyelembe, hogy a művész, az alkotó ösztönszerűen mindig az elbukottak, a kitaszítottak oldalára pattan, s ha nem így reagálna, el is vesztené hitvalló becsületét. A lovát ugrató s szemöldökét összevonó betyár végeredményben nem más, mint a XIX. századi Európa elhanyagolt és türelmet vesztett földnépének egyetlen hősi egyéniségére rántott, sűrű jelképe. Móricz Zsigmond csak azt tette a XX. század derekán, a feudális Magyarország végóráiban, amit Eötvös a XIX. század közepén: a jobbak lelkiismeretét rázta fel vagy igyekezett felrázni. S ehhez éppen a nemzetéért korokon átívelő fájdalommal sajgó tiszaháti kisúrnak, paraszt apa s szegény papleány anya fiának ne lett volna joga?

Ugyanez az érdeklődés, a föld népe felett való gyámkodás, igazságtevés vágya hozta le közénk is, Erdélybe, 1941–42 nyarán. Ismert tájakon, ismert csontozatú arcok és ismerős csillogású szemek közt járt-kelt. Az Erdély-trilógia előtanulmányaiból mindent tudott, amit ez a föld szenvedésben, szépségben, gaztettben és nagy emberi példákban felvethetett. Nyitott teherautón, rázós fakószekéren, botját lába közé fogva, kalapját szemöldökére rántva, poros szempillák alól is fürgén figyelve hallgatózott, vallatott, jegyezgetett. S mindenütt megnyíló szívek és rég előkívánkozó vivátok fogadták, ahogy az már a „nagy fejedelem” bölcsességének letéteményesét meg is illette. Úgy járt Erdély sokat szenvedett népe közt, olyan nyilvánvaló segítőakarattal, mintha egy – éppen jóságáért soha trónra nem ülhetett s tán még életében mesékbe foszlott – jó magyar uralkodó lelke költözött volna bele…

Vajon az a kicsi fekete notesz, amelybe erdélyi útján jegyezgetett (merőlegesen tartotta szeme elé, a plajbászt pedig majdnem vízszintesen irányította reá) s a többi rengeteg emésztetlen élmény és rovás méltó kezekbe vagy netán ebek harmincadjára került? Eljön-e az idő, amikor olvashatjuk ezeket a számunkra szokatlanul értékes, esetleg orákulum-értékű jegyzéseket?

Ha van egy szikra, amely a porhüvelyt túléli, a Móricz Zsigmondé most a rom ország bizakodó lelkeire igyekszik lángot lobbantani. Ugyanaz a hit vibráltatja és táncoltatja lélektől lélekig, kunyhótól kunyhóig, amely a könyveiben a magyart erős, de erejét rossz irányba fogott idegen érdeknek szolgáló fajtának látta, s amely hitben minden lehetségest elkövetett, hogy tévedező fajtáját az igaz ösvényre vezérelje.