Rainer Maria Rilke posztumusz versciklusáról

1978 késő őszén, gráci tartózkodásom alatt, az Ösztöndíj-tanácsnak tett ígéretem szerint, behatóan foglalkoztam Rainer Maria Rilke utóéletével. Érdeklődésemet két posztumusz mű táplálta.

Az egyik – Das Testament címen – 1975-ben, a költő születésének 100. évfordulójára jelent meg a Frankfurt am Main-i Suhrkamp kiadónál, Ernst Zinn Rilke-kutató húszoldalas utószavával és jegyzeteivel. Ez a körülbelül egy ív terjedelmű próza a legkristályosabb nagy Rilke-versek (a Duinói elégiák, a Rekviemek) intellektuális izzásával világítja meg a költő visszatérő, örök problémáját: a sors és a hivatás, az élet és az alkotás konfliktusát. „Mert valahol ősi viszálykodás van az élet és az alkotás között” – állapítja meg már 1908-ban a Paula Modersohn-Becker emlékére írt rekviemben, s később is, másfél évtized alatt, valahányszor egy nőtől való rugalmas visszavonulását mentegetni kényszerül… Ennek a testamentum-tételnek indíttatása tehát nem a közeledő halál előérzete (sőt, éppen kezd gyökeret verni Svájcban, s az új környezet, az új életre készülődés optimizmussal ajándékozza meg), hanem az akkori, igen kedves barátnőjének, Baladine Klossowska festőművésznőnek szóló kimagyarázkodás kényszere. De alkalmasint az utókor számára fejti ki igen fennkölten, hogy miért kell szerelme helyett a svájci menedék termékenységet ígérő magányát választania… A Testament-nek pszichológiai vonatkozású érdekessége, hogy Rilke, akkori különös lelkiállapotáról árulkodva, a bevezetést saját magáról harmadik személyben fogalmazza, mintha második énjére vagy idegen személyre fogná a szakítás kínos, kényes műveletét, így akarván mások előtt leplezni, amit ő maga sejt magáról, hogy tudniillik érvei a „plátói szerelem” mellett az erotománia tüneteit súrolják…

A másik, szintén posztumusz Rilke-mű Sieben Gedichte címen 1978-ban jelent meg, mégpedig az Insel-Bücherei 1000., jubiláris kiadványaként és nem véletlenül Goethének Das Tagebuch című költeményével egy kötetben. (Ennek fordítását l. Babits Mihálytól az Erato című antológiában.)

Ezt az együtt-megjelenést nemcsak az indokolta, hogy az Insel kiadónak hat évtizedes működése alatt éppen Goethe és Rilke a leggyakoribb „házi szerzője”, hanem a két mű egymást kiegészítő témája is. Goethe Das Tagebuch-ja közismerten egy ifjúkori, tökéletes kudarccal végződő, kiheverhetetlen, legfeljebb kiírható szerelmi balsikerélményt örökít meg – olyan zamatosan, hogy holmi burschenschaftbeli dicsekvésnek minősíthető… Goethének, az egyébként diadalmas férfitípusnak, ez az egyetlen bevallott, ilyen természetű felsülése – amint ez Siegfried Unseld kétszáz oldalas utószavából és jegyzeteiből kiviláglik – Rilkét, a sorozatos ki-nem-élt szerelmi vágyak s a megfutamodások férfiát olyannyira foglalkoztatta, hogy éppen ez, a Tagebuch ad neki indíttatást egy éppen ellenkező töltetű, vagyis férfipályáján alkalmasint ritka szerelmi sikerélmény megörökítésére. Persze, „munkamódszere” ismeretében elképzelhető, hogy nem egyetlen pásztoróra tüzének lángadozásait-hamvadozásait jegyzi fel e rapszodikusan épülő versciklusban, hanem több hasonló vagy azonos hőfokú élményt sűrít; emellett az is valószínű, hogy a Goethe-féle Tagebuch-on kívül táplálta a régi s új költészet hasonló ihletésű öröksége, vagyis Rilkének e merész pózban Ovidius, Catullus, Montesquiou-Fézenzac, Valéry, Apollinaire is mintaképei… Akárhogy is, a plátói-erotomániás „Doctor Seraphicus” ebben a hét versben egy kivételesen diadalmas pásztoróra emlékével hetvenkedő katona színeiben áll a kései olvasó elé.

A Hét vers Rilke hagyatékában maradt; unokájának, Hella Sieber-Rilkének beleegyezése tette lehetővé a „betekintést az ismeretlenbe”, majd a költő által kiadhatatlannak ítélt versek közzétételét. A ciklus 1915 nyarán születik, nem sokkal azután, hogy az antimilitarista költő kibújt a csukaszürke uniformisból, mely front mögötti beosztásban ugyan, de hat hónapig szorongatta testét-lelkét… Berlinből Münchenbe költözik egy Renée Alberti nevű asszony házába, ahol is a „szép és csodálatos” nő éppúgy megejti, mint a számtalan szobájú, furcsa folyosókkal és átjárókkal, zegzugokkal útvesztős hajlék, melynek „keresztútjain az ember tűnődésbe esik”, ahogy – rá jellemzően – egy barátnőjének írja. Nem véletlen, hogy a katonaság kötelékeiből szabaduló költő ilyen ihletésű versekkel és ilyen merészen ad – talán egy másfajta szabadulásnak kifejezést…

A Hét vers születésének bölcsőhelye és múzsája tehát meghatározható; utóbbiról azonban fényképet vagy festményt nem láttam eddig a rendkívül gazdag Rilke-ikonográfiában. Ez a kiadás Goethe szomszédságában, bármily reprezentatív volt is, nem egy áhítatos Rilke-rajongónak okozott kiábrándulást. „Ezt nem vártuk Tőle!…” Ezekkel szemben a kiadónak s azoknak a Rilke-értőknek lehet igazuk, akik olyanfajta nyereségnek tartják mint régészek az elásott, majd napfényre került kincsleleteket. A szerelmi élményt mitizáló, kultikus „szent berek” légkörébe repítő versek ugyanis nemhogy árnyékot vetnének a Rilke-opus egészére, sőt, inkább röntgen módján át- meg átvilágítják, s voltaképp „élete titkának megértését segítik elő” – ahogyan Goethe a Tagebuch-ról a maga életére vonatkozóan nyilatkozott annak idején.

Ezt a fordítást ideiglenes megoldások szeplősítik; némely ponton baráti, elmélyülő segítőkészség sem tudott végleges formát ajánlani: megvilágításukat a legáhítatosabb magyar Rilke-adeptus, Szabó Ede észrevételei fogják alkalmasint lehetővé tenni.