Tolsztoj és Rilke

 

Nemcsak néhány fényképről, néhány műből vélem ismerni őt, az „Örök Oroszt”, hanem Lou Andreas-Salomé feljegyzéseiből is, aki a századfordulón, Rilke kalauzaként két ízben meglátogatta. Az ő Tolsztoj-élménye (minden jel szerint a Rilke benyomásainak tükörképe) él bennem is tovább… Akkor, midőn másodszor találkoznak vele, Jasznája Poljánában, már botra támaszkodó aggastyán. A hatalmas, félelmes zöldár-hömpölygésű mű már javarészt mögötte. Maga azonban dúlt és keserű titán maradt: mintha a csendes öregség koldusnak-királynak kijáró adománya egyre jobban távolodnék tőle. Igen, mögötte a Háború és béke új-orosz éposza, az Ördög pokoljárása, az Iván Iljics lassú máglyatüze, a Feltámadás kálváriája – de ő még mindig úgy szenved és háborog, mintha a közvetlen vagy közvetve átélt emberi szenvedések kiírhatatlan, orvosolhatatlan voltának intő bizonysága volna. Majd egy évszázad, a vajúdó régi orosz világ utolsó évszázada áramlott át a lelkén; ennek üledéke, a kükloptikus arányú Tolsztoj-opus, akkor már világ-kincs; imádják és tagadják, hogy állandó forgószél járja körül, akár a hatalmas középkori templomokat. És zarándokok keresik fel őt magát is, a tolsztojánusok világszektájának tagjai, a századvégi általános veszendőség-érzéstől gyötört emberiség küldöttjei – így Rilke is, akit nemcsak az ő szenvedélye vonz Oroszországba, hanem a világgá hangzó orosz szenvedés; amint egy levelében vallja, orosz szeretne lenni, „hogy joga lehessen érezni minden csapást és szenvedés lenni e roppant szenvedésből”. És tudja, hogy Tolsztojnak ez megadatott: osztályát-tagadó gúnyában kóborolva, vagy a cipészmesterség igénytelen eszközei között, vagy áldatlan családi élete változataiban azonosul, stigmatizáltan, honfitársai hétköznapjaival.

Rilke első látogatása Moszkvában, éppen az orosz húsvét ünnepére esik. Tolsztoj szükségesnek tartja búcsúzó vendégét óva inteni: „Ne hódoljon be a babonás népszokásnak! Ne vegyen részt a húsvétünnepen!” – Úgy látszik, valamit szégyell, valami kényelmetlen neki, amit Rilke teljesen nem érthet: hisz ő a szenvedő orosz népben az istenközelséget keresi!… Második látogatása még furcsább élménnyel bővíti Tolsztoj-ismeretét: a jasznája-poljánai nyári lakból családi zivatar mennydörgő basszusa és katonás tenorja harsog ki a tavaszi parkba. Ez utóbbi Szófia Andrejevnáé, akit a végzet amolyan ellenanimának rendelt e boldogtalan titán-animus kísérőjéül egy hosszú életre… Sokáig kénytelenek fültanúi lenni a házban tomboló viharnak. Végre Tolsztoj kijön, láthatólag restelkedve és bosszúsan, s miután be nem invitálhatja őket, sétára hívja a parkba. Nagyokat lép, le-lehajlik egy-egy kis virágért, majd szórakozottan leejti. Oroszul beszél, amiből Rilke nem mindent ért meg; a síkságról szél fúj, muzsikzubbonyába, meglobogó szakállába kap. És Rilke úgy érzi, Próféta oldalán halad. Mert ha a beszédből ki-kiütközött is a tőle idegen, a nem-közös, „hellyel-közzel kilátás nyílt mégis a mélységesen közös világló hátterére”.

S alkalmasint ez az, ami ebből a prófétából és a próféciáiból az egész emberiséggel közös, ami tisztaságával világítani fog minden eljövendő nemzedéknek.