Emlékeztetés Mentovich FerencreNeve és a mű, mely nevét fenntartotta, irodalmi olvasókönyvekből ismert. Mondd: Mentovich Ferenc, s rávágom: Unió dalok; az Unió dalok-ról viszont Mentovich Ferenc jut az ember eszébe. Az Unió, mely 1848-ban Erdély és Magyarország frigyét kimondá, Mentovichot is örökre eljegyezte. Nem is igen tudunk mást őfelőle. S ha elolvastuk az Unió dalok-at, dalolójukat csapzott hajú, véres homlokú ifjúnak képzeltük, kinek szava csakhamar ágyúdörgésbe, halálhörgésbe, tüzek rettentő ropogásába vész el, s nemsokára őt magát is elsodorja a fergeteg. Petőfi-, Vasvári-féle sorsot tulajdonítottunk neki: alája képzeltük az Illés szekerét. Ha megtudjuk a valóságot, vajon nem ér-e csalódás? Ki is volt tulajdonképpen ez a dalnok, aki a haza történetének egyetlen pillanatában volt szenvedélyes, rajongó, szerelmes, azonban ezt a szerelmet mintha túl korán kiheverte volna, avagy mintha kiégette volna lelkéből a tűz, a vér. 1819-ben született a Belső-Szolnok megyei Nagydebreken. Apja, a Háromszékből odavetődött, elszegényedett horvát származású ember, gazdatiszt. Ferenc fiát – noha katolikus vallású – már elemi iskolába a dési reformátusokhoz küldi, s innét egy kis vargabetűvel már egyenes az út az enyedi Bethlen-kollégiumba. Minden, ami ezután következik, ebből az ősi hagyományú, fejedelmi oskolából származik, ide mutat vissza. Abban az időben, amikor Mentovich Ferenc szeme a világi dolgok iránt nyiladozni kezd, Enyed lázas esztendőket él. Ebben a kicsi „Athénben” lüktet a megszólalt magyar lelkiismeret. Ekkortájt tértek át a latinról a magyar oktatási nyelvre, az önképzőkör valóságos nemzetnevelő szervként alakul meg, s mindennek mozgatója Szász Károly, a jeles természettudós, a későbbi, azonos nevű költő édesapja, akinek Mentovich éppen a legkedvesebb diákja. Tizennyolc éves: kedves professzora nyolc esztendős fiának nevelője, s ott lakik a sokvendégű, előkelő enyedi házban, ahol gyakran megfordulnak gondolkodó és cselekvő erdélyi mágnások is. A kollégiumban baj támad: a diákok egy része, közöttük Mentovich, a reformeszméket úgy látszik túlságosan radikálisan értelmezi: kettőt consilium abeundi elé vonnak s eltávolítanak, a többit – Mentovich ezek közé tartozik – szigorúan megróják. Íme, első szereplése a közügyek, a politika mezején! A szerelem is utoléri. Az enyedi diáknak ez éppen úgy kiméretett a komor boltívű falak között, mint a tudomány, vagy mint a konviktusi cipó. Megszületnek az első versek is, s nem egy közülük napvilágot lát az enyedi diákok önképzőköri lapjában, a Virágfűzés-ben. S mielőtt a Kemény család gondoskodásából két esztendős külföldi vándorútjára indulna, el is jegyzi magát Enyed legszebb lányával, a hollófekete hajú, tüzes tekintetű Vajda Anikóval. Az enyedi esztendők egész életét előre meghatározták. Németországba megy. A német tudományban talán sosem volt akkora filozófiai hadakozás, mint akkortájt. A metafizikai és a materialista irány harcosai csaptak össze. Mentovich fenntartással és kételkedéssel szemléli a küzdelmet, egyelőre pártállás nélkül, még nem esküszik fel semmiféle rendszerre, fiatal és titánian gyanakvó. A berlini egyetemen Schellinget, a „hivatalos” filozófust hallgatja, s neki, az ösztönös természettudósnak, eleitől fogva gyanús a mester ékesszólása, mert „a józan okosságot és természettani igazságokat tekintetbe nem véve, egész fejezeteket szentelt a kalánfülű ördög és a szárnyas angyal létezésének bizonyítására”. Úgy látszik, ez az édeskés, öntelt transzcendentalizmus kergette költőnket a másik táborba, amelynek szemléletével látszólag örökre eljegyezte magát. Berlin: sok zenei élmény, múzeumok látogatása, salétromos filozofico-politicai viták. Így élt külföldön a tizenkilencedik század közepén egy nyugtalan elméjű erdélyi diák. Itt hagyja el ősei katolikus hitét, s lesz belőle kálvinista. Aztán vándorlás következik, tova, a tengerben ködlő Helgolandig. Útjának egyik különleges élménye lehetett Gauss-szal, a nagy matematikussal való találkozás Göttingában. A tudós nagy vendégszeretettel fogadta az erdélyi fiút, s első dolga volt érdeklődni honfitársa, Bolyai Farkas iránt. Hogy nagy tiszteletét bizonyítsa, kedvenc könyvei közül elővette a Tentamen dedikált példányát, s az álmélkodó ifjúnak megmutatta. (Ez a találkozás tizenkét évvel később, amikor a marosvásárhelyi református kollégiumba éppen a meghalt Bolyai természettudományi és matematikai tanszékére hívták meg, Mentovichnak egészen bizonyosan eszébe jutott!…) De elmúlik a két tanulmányi esztendő. A világpróbált erdélyi ifjút hazahívja szolgálatra a kicsi, távoli ország: Mentovich Ferenc a kétesztendős külföld-élmény fejében nevelősködést vállal pártfogója, a gáldi Kemény család kastélyában. Az Érchegység havasalji magányába nem egyedül tér: magával viszi újdonsült feleségét, Vajda Anikót is. A kastély ott áll a hegyoldalban, a Maros széles síksága felett; néhány puskalövésnyire terül a marosszentimrei csatatér, ahol a címerszerző ős, Kemény Simon, hősi inkognitóban, Hunyadi János öltözetében feláldozta magát. S látszik a zord csúcsíves templomocska, melyet a nagy törökverő a diadal emlékére emeltetett: Erdély múltja s jövendője zsibong, áramlik körülötte. S Erdélyen megint rajta a nehéz történelem. 1847-ben járunk. A gyanús, vihar előtti fél-csendességben ösztönös kényszerűséggel sietne összebújni, egymást takarni a magyarság elszórt nyájacskája. Az Uniót kívánja minden magyar. S ennek a szükségnek és parancsnak leglelkiismeretesebb átélője és szavakba foglalója éppen báró Kemény Dénes, Alsó-Fehér megye országgyűlési követe, Mentovich Ferenc házigazdája és pártfogója. Mentovich Ferenc a nagy ügyet közvetlenül e felelős erdélyi államférfi környezetében éli át. Irodalmi előzményeket is számon tarthatott. Lisznyai Damó Kálmán és Petőfi Sándor már 1845-ben hallatták terelgető, égi pásztorszavukat. 1847 tavaszán elhangzott a Szépirodalmi Figyelő szózata is, mely szerint „a költészetnek tisztében áll melegen tartani az eszmét, hogy kifejlődhessék belőle az élet valódisága”. Alsó-Fehér megyében […] legelemibb létérdek volt az Unió minél sürgősebb megköttetése. Állandó félelemben fogyott a magyarság életereje, morzsolódott a szíve. Véletlen-e hát, hogy éppen itt, a málladozó szigetecskék egyikén szólal meg az ossziáni előérzettől sajgó lelkű költő, hogy innen küld üzenetet a magyar kontinens felé? Szava nem hörgés és nem sikoltás, inkább csendes panasz, a reménykedés és kétség váltakozó sóhajtásai:
Nem énekelt eddigelé fájdalmas szerelmet, mert szerelme beteljesülő és eleitől fogva boldog volt. Ám hazaszeretete csal lantjára szerelmes költőre valló hangokat. Ez az ő nagy és megrázó szívügye, az elérhetetlen után való fiatalos sóvárgás, ez az ő „Kesergő szerelme” és „Lilla-dalai”. S íme az álmok valóságra válnak. Megjön csendes dalaira a leghatalmasabb „visszazengés”: 1848. május 30-án Kolozsvárt kimondják az Uniót. Mentovich Ferenc, aki szerénytelenség nélkül érezheti, hogy a nagy épülethez egy-két téglát ő is szállított, ott van a nagy ünnepen, hogyne volna ott. Gyulai Pállal s volt neveltjével, Szász Károllyal huszonnégy versből álló kötetet adnak ki, A Nemzeti színek-et, barátságuk, lelki szimbiózisuk eredményét: verseik ebben az egyesülési lángolásban fogantak. De már rajtuk a fergeteg. Akik összefogtak, görcsös kézzel hasztalan kapaszkodnak egymásba; vad erővel szakítja el őket a Szabadságharc forgószele. A kitört vész emberfejekkel labdázik az égre. Lángolnak a falvak, égnek az udvarházak s a havas megbolydult darázsfészek módjára ereszti le a Maros síkságára dúló rajait. Aki teheti Enyedre, Felvincre, Tordára menekül. Mentovich családja, Keményékkel együtt, Enyedre húzódik. Ő maga nemzetőrnek áll. 1848 tele közeledik, a vérfürdők ideje. Mentovich hamarosan átesik a tűzkeresztségen: hogy az összefogdosott magyarokat megmentsék, egy csapat nemzetőr, gyér számú honvéd, az Alsó-Fehér megyei Krakkó alá vonul. Sűrű a köd, az ember nem láthat tovább az orránál. A románok tömegét nem lehet megmérni, s Mentovichék az elfogott több száz magyar életéért remegve, támadásba kezdenek. A foglyok sorsát ezzel megpecsételik: a felbőszült havasiak egytől egyig lemészárolják őket. A kudarcot vallott felmentő csapat pedig hanyatt-homlok visszafordul Enyed felé. A költőnek – minden jel szerint – igen nagy és igen véres volt ez a történelmi lecke. Összeroppanva, vacogó idegrendszerrel leteszi a nemzetőr-puskát, és – még Enyed pusztulása előtt – családostól Kolozsvárra menekül. Nemsokára Váradon találjuk; lelkiismerete parancsára ismét tevékenyen szolgálja a bajba jutott haza ügyét: kémikus barátjával, Jánosi Györggyel egyetemben tölténygyártásban foglalatoskodik. Úgy látszik, természettudományos képzettségét ilyen formában akarta gyümölcsöztetni. Mindhiába. Világos után Pestre kerül. Majd egy Nyitra megyei faluba, nevelőnek. Innen pályázik Nagykőrösre tanárnak. Néhány tanári, nyomorúságban gazdag, főleg a szellemet tápláló esztendő következik. Az elveszett hazát, az elveszett szülőföldet Arany János ragaszkodása és igaz barátsága pótolja. Kvaterkázó, adomázó, evő-ivó, az abszolutizmus gyötrő intézkedései ellen akasztófahumorral védekező tanárvilág. A múzsa, a régi, halkszavú, sápatag hölgy, meg-meglátogatja, s családjáról, természetről, honfibúról verselteti. 1854-ben kiadja második verskötetét, a Száraz lombok-at. Életének erre az időszakára esik nyolcvankét halotti vers megírása; ezeket külön kötetben adta ki. 1856-ban meghívják a Marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a meghalt Bolyai János katedrájára. Túl forradalmon, csalódáson, kihevert idegösszeroppanáson, az érett férfi körültekintő bölcsességével szeretett volna éldegélni Nagykőrösön. (A krakkói vérfürdő emléke is Arany János karikatúráján jelenik meg: Mentovich Ferenc puskáját eldobva, hanyatt-homlok menekül a csatatérről…) A hajdani lánglelkű költő öregedő arcán egyre több biedermeier vonás ütközik ki. Vidéki életének sava-borsa második nagy életélménye: a természettudományos és filozófiai vitatkozás. Éppen olyan hévvel, ahogy annak idején versben, vagy ha kellett, prózában állt ki az Unióért, bizonygatja most bel- és külhoni tudományos ellenfeleinek a racionalista világszemlélet jogosultságát. Tétele némileg ellenkezik a materializmus sablonos formájával: szerinte a természettudomány nem ellensége, hanem éppen támasza a vallásnak. Jól akarja lakatni a kecskét, úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. „Én ma sem hiszem – állapítja meg majd búcsúztatójában Szász Károly –, hogy igazi meggyőződése lett volna e felületes, szellemtelen tan. Csak belovagolta magát a következtetések útján.” Aztán szégyellt visszavonulni, következetes akart maradni ifjonti önmagához. Könnyező materialista. Barátai észreveszik, amikor egy temetésen (báró Kemény Pálné temetésén) zokog. – Hogyan sírhat egy materiálista? – évődnek vele. – Könnyű nektek – feleli –, ti hiszitek, hogy viszontláthatjátok a síron túl, de én tudom, hogy sohasem látom többé a jó bárónét! – és tovább zokog. S versei közt is mennyi töredelmes, mennyi áhítatos, transzcendens hitet feltételező panasz és áhítozás! De hangja egyre erőtlenebb. Már-már igazoltnak látjuk költői lelkének ifjan való eltűnéséről alkotott gyanúnkat: az Unió dalok-ban kilobogta magát, a többi csak a felszínen maradásnak az élet hosszabbodásával egyre vegetatívabb tevékenységekre kényszerülő ösztöne. Él a világban, jókat eszik és iszik, adomázik és vitatkozik a vásárhelyi tanársoron. A darwinista angol természettudós, Huxley (a mai író nagyapja) mellett síkraszáll az őt ledorongoló és kioktató Brassai Sámuel ellen. Az ember, igenis, majomtól származik – szögezi le –, s talán azt is hiszi, hogy híre eljut a Szigetországba: vagy Marosvásárhelyről ismét át lehet ölelni Európát, akárcsak néhány évtizeddel ezelőtt, Gauss és Bolyai levelezésének idejében… Hatvanéves korában halt meg, 1879-ben. „Ravatalát koszorúk borították el, a ravatal előtt Lénárt József beszélt, s a Dalkör s az iskolai énekkar énekeltek. Az elhunyt tanítványai régóta tervezett táncvigalmukat elhalasztották, s kalapjukra mindnyájan gyászfátyolt kötöttek.” Így az egykori tudósító. Szász Károly – ő tudta, miért – azt írta róla, hogy azok közé a ritka férfiak közé tartozott, „akik a Jóistennek a mosolyából születtek”. S most álljunk meg egy pillanatra sírja felett a marosvásárhelyi temetőben. Ez a sírhant akkora, mintha valóban amaz óriások egyike pihenne alatta, akiknek a Szabadságharc hőseit vélnők: oly hatalmasak lehettek, mint a kolozsvári Mátyás-szobor bronzvitézei… A kollégium által 1929-ben emelt új sírkövön nincsen verses felirat. Pedig, már csak ama nyolcvankét búcsúztató verséért is megérdemelné. Egy szép természeti verséből, mely vetekedik Lenau legszebb ciklusával, a következő sorokat választottam:
Kolozsvár, 1941 |