„Sándor von Serach”

A XIX. század első felében magyaroknak külföldiekkel kötött házassága nemegyszer szolgált közvetítő közegül múltunk, történelmünk, társadalmi állapotunk, irodalmunk megismertetésében. Ezek a családi és baráti kapcsolatokká bővült frigyek többé vagy kevésbé mind-mind élesztgették, gerjesztették a magyar függetlenségi törekvések iránti érdeklődést és szimpátiát, s megalapozói voltak a több égtájról érkező önfeláldozó segítségnek a szabadságharc küzdelmeiben, s az összeomlást követő sötét esztendők alatt.

Egy-kettő az ilyen szerepet betöltő házasságok közül:

Batsányi János bécsi hivatalnoksága idején, 1805-ben vette feleségül Baumberg Gabrielle osztrák költőnőt – aki a linzi száműzetés esztendeiben is hű társa „és gyámola marad.”

Wesselényi Polixéna – „a Nagy Wesselényi” másodfokú unokahúga – 1836-ban megy feleségül John Paget angol orvoshoz – akinek abban az évben jelent meg Londonban (Wesselényi Polixéna tanácsadói, sugalmazói közreműködésével) magyarországi és erdélyi tapasztalatairól szóló erősen magyarbarát beszámolója, a Hungary and Transsylvania…

Teleki Anna grófnőt 1840-ben vezeti oltár elé a francia Auguste De Gerando; ebből a frigyből Degerando Attila etnográfus-geográfus írón kívül az egyik legértékesebb Erdélyről szóló tudósítás, a Voyage en Transsylvanie származik.

Bár az előbbieknél – s még jónéhány vegyes házasságnál, melyre itt nem térhetünk ki – rövidebb tartamú és hatásaiban szerényebb, bizonyos szempontból mégis emlékezetre és emlékeztetésre méltó Alexander Württenberg grófnak Festetich Ilonával, a Georgikon-alapító Festetich György unokájával 1832-ben kötött házassága.

A Koppenhágában, 1801-ben született Alexander huszonkilenc éves koráig a württenbergi hadseregben viseli a családi hagyományból rákényszerített aktívkatona-sorsot. Európában másfél évtizede – a napóleoni háborúk óta – „minden csendes” lévén, a benne feszülő tetterőt, a tétlen, dicsőséggel nem kecsegtető garnizon – s a kaszárnyaélet nem elégíti ki: szerény ezredesi rangban örökre kimenekül a másoktól kapott vagy másoknak adott parancsszavak és trombitaharsogás szabvány-világából. S attól kezdve igazi hivatásának, a költészetnek él. Olyan költők fogadják barátságukba, mint Nikolaus Lenau, Justinus Kerner, Anastasius Grün, s noha életkorához képest későn, részben az ő hatásuk alatt hamarosan gazdag s már saját hangját is remegtető versterméssel jelentkezik.

Festetich Ilonával Bécsben ismerkedik meg, esik szerelembe, s 1832-ben ott tartják esküvőjűket. Ezután látogat először Keszthelyre, s aztán még három ízben, 1834-ben, 35-ben, 36-ban tölt szép hónapokat a Balaton környékén.

A feltűnő szépségű, daliás, de csak látszólag ép testben nyugtalan, vergődő lélek lakozik. A hazájukban rossz közérzetű, második hazát kereső, alkatilag – s nemcsak a byroni, korszakos recept szerint – kóbor költők családjából való. De nem a Novalisék „kék virágát” akarja megtalálni. Miután a katonapályán tettvágyát ki nem elégíthette, vakmerő vadászatokban, vad lovaglásokban, kockázatos alpesi expedíciókban s minden lehető veszélyhelyzetű akciókban vél kárpótlást találni. Weber Bűvös vadász-ának nagyon is valódi s nem színpadi kulisszái között ő maga is valamiféle elbűvölt vagy inkább elátkozott vadász.

Ez a Lenau barátságában már eleve magyar szimpátiával beoltott lélek Magyarországon véli megtalálni ideig-óráig „lelki táját” – azon a földön, mely neki korlátot nem ismerő, megtörhetetlen szilaj, félvad, félnomád szabadságélményt kínál. Saját osztályából kitörő, a felvilágosodás eszméiből táplálkozó humanizmusa fenntartás nélkül vonzza a rabszolgákhoz, a gyarmatosítás áldozataihoz, a társadalom peremére szorultakhoz; őszintébben, szenvedélyesebben, mint ahogy Byront a karbonarizmus vonzotta. Magyar-élményében pedig a csikós-betyár-cigány szimpátia mélyén a török hódoltságkori végvári vitézek árnyai derengnek. (Már gyermekkorában is – olvassuk egyik versében – „A várrom börtönfala mellett a lovagkorról álmodott”.)

Természetes hát, ha lelkében a Kinizsi-monda is termő talajra talál, amikor a Vázsonykőn a klastrom-romban, a hősnek török-sebezte sírköve előtt tűnődik, s hogy amit erről ott hall, a Cigányszimfónia című – több, jellegzetesen cigánymuzsikusok használta hangszerre írt, hosszú költeményben próbálja kifejezni. A sírkőről visszapattanó és vandál kilövőjét elpusztító golyó alkalmasint a Bűvös vadász ördög-öntötte „varázsgolyójára” emlékezteti!

Magyarországi, közelebbről Balaton környéki ihletésű tizenhárom verse Hangok a nádasból című ciklusba szedve jelent meg, már 1837-beli első kötetében. (Másodszor 1841-ben, harmadszor 1880-ban a Fr. von Schmidt által sajtó alá rendezett „Összegyűjtött Versei” közt.) Annak, hogy milyen lehetett a korabeli magyar visszhang, s volt-e egyáltalán, a róla szóló irodalomban nemigen található nyoma. De Fried Lászlónak alapvető monográfiája (Württenbergi Sándor gróf költészete, Bp., 1913) és Klempa Károlynak (Ein deutscher Plattenseedichter, Bécs, 1937) az előbbi munkát imitt-amott kiegészítő esszéje – mindkettő felöleli többek közt Fr. von Schmidt előszavát – bő forrásai a magyarság-élmény e korai verses kifejezőjére vonatkozó tudnivalóknak. Hogy, hogy nem: a tizenhárom balatoni versnek fordítója, tudtommal, mindmáig még nem találkozott. Holott Fried már jó hat évtizeddel ezelőtt így hívja fel rá a figyelmet: A külföldi költőknek abban a nagyon csekély számában, amely szeretetreméltó és megértő érdeklődéssel fordult hazánk felé, kétségkívül Sándor gróf a legkimagaslóbb… Nincs költő (Lenuan és Becken kívül), aki bensőségesebb szeretettel és szerencsésebb költői buzgalommal mélyedt volna bele a magyar föld és nép természetébe… mint a „Bilder vom Plattensee” tizenhárom szép költeményében Sándor von Serach. (Nota bene: álnévül, magyar szimpátiából, már első verseihez ezt a nevet választotta).

Az idézett megállapítás valósággal egy költő Ankerschmidt lovag víziót szuggerál, akivé W. Sándor, képességeinek, hajlamainak hála, változik, ha családi életének válsága, állandó betegeskedése, feleségének nagyvilági (Bécs, Stuttgart) vonzódása maradék életét más irányba nem terelik. Szintígy nem nehéz őt a magyar függetlenségért honvéduniformist öltő idegen önkéntesek, Auguste de Gerando, John Paget vagy éppen Leiningen bajtársaként, sorstársaként elképzelni… Annak, hogy effajta, test s lélek szerint való átöltözésre nem kerülhetett sor, a „bűvös költő” korai halála is az oka.

Szenvedélyes barátságát Lenauval 1844 júliusában bekövetkezett halála pecsételi meg csak igazán, sőt a testüket-szellemüket felőrlő betegség tünetei is hasonlatosak. A még életében keletkezett, egyéniségére, sorsára jellemző legendák közül a legmisztikusabb éppen halála körülményeiből fogant. Fr. von Schmidt, aki először próbálta követni s kirajzolni a költő viharos életének meredek vonalait, ilyenformán adja ezt elő: – 1824-ben, egy vadászaton a gróf kézen lőtte magát, majd a Feketeerdő-beli Wildbadban keresett sebére gyógyulást. Fürdés közben a tóba veszett anyjától örökölt, állandóan viselt drága gyűrűje. Kerestette, kutattatta, de nem került elő. Így szólt ekkor, többek füle hallatára: „A vízi tündér vette tőlem el, az ő jegyese vagyok, engem is utána visz: itt halok meg!” – S az ifjú jóslata húsz év múlva, szó szerint betelt. Az Alpokon kellett átkelnie ahhoz, hogy egészen másfajta betegségét gyógyíttatva, ott érte a halál, Wildbadban, negyvennégy éves korában.

…Vérbeli romantikus költőhöz méltóbb halál el sem képzelhető: „Saját halálával halt” – hogy Rilkének önmagára vonatkozó és önáltató kifejezését idézzük.

A tizenhárom „balatoni kép” közül jónéhány már a születés pillanatában „érett” volt a fordításra, s ha vállalkozó valóban nem akadt, talán a verskötetek példányszáma, tájainkon ritka előfordulása is magyarázza. Ezek közül az egyik legméltóbb az, melyet barátjának Amerikába hajózása után írt, afeletti bánatában is, hogy ő, betegsége miatt, nem tarthatott vele. (An meinen lieben Freund Nicolaus Lenau.) Nagy és tragikus szépségű vers ez, lehetetlen, hogy olvastán eszünkbe ne jutna Tompa Mihály híres költeménye, a Kerényi Frigyeshez írt Levél egy kibujdosott barátom után. Ebben bukkannak fel először a borzongató szépségükkel vonzó kopjafás temetők.

Das schwarze Ross (A fekete paripa) is fordítóra vár; a költő rokonszenve e babonás, balladás ihletésű versben inkább a lóra irányul, semmint a csikós-betyárra, ki a szegény párát halálra nyargalja – még ha tettéért méltóképpen bűnhődik is. Hát még a Stimmen aus dem Rohre (Hangok a nádasból) című, a szél s a hullámok játszadozását, a vihar csapkodását lüktető, rövid sorokban érzékeltető, a Balaton lelkéből lelkedzett hosszú vers!…

A költő természetrajongása – mely Beethoven és Carl Maria Weber áhítatához hasonlatos – a balatoni ciklus versei közül ebben jelentkezik a legmagasabb fokon.

Ez a négy vers itt alább, ha mint vállalkozás a fentieknél szerényebb is, Sándor von Serach első költői korszakának legjobb tulajdonságait hordozza: szívszorongató élményeit a korabeli német költőkével egyenértékű, tiszta dallamú kifejező erővel szólaltatja meg. A zászlós kopjafákkal tűzdelt temető (árbócerdő, halálkikötő); a kopjafák közt imbolygó öreg huszárral s leánnyal való találkozás látomássá fokozott élménye; a cigánymuzsika – ez esetben talán valami szilaj verbunkos – borzongató, titokzatos varázsa: etnografiai értékétől függetlenül is a mélyreható versélmények közé tartozik. S ha így van, akkor szerzőjűk, a tragikus életű Sándor von Serach megérdemelné a Balaton virányaira érvényes post mortem honfiúsítást, vagy legalábbis, hogy némi hálával idézzük egyáltalán nem boldog emlékezetét.

*     *

*